Orosz Andrea
Franz Kafka és Az átváltozás
Kafka és tulajdon átváltozása?
(Amitől mindig féltjük a diákot; hogy azonosítson...)
*Egykori és leendő tanítványaimnak*
Nézem meredten a facebookon az épp elém kúszó frissen megosztott reklámképet, egy tanítvány már lájkolta is frissiben: karcsú fiatal hölgyet tart gyengéd ölelésében egy sűrűn telenyomtatott könyvoldalpárról – mint gumifalú szobából – kinyúló arányos idomú, ám „betűmintázata” folytán a részleteket illetően rejtőzködő és beazonosíthatatlan férfitest.
Kecsegtető az illusztrációhoz társított ígéret; aki olvas, nem lesz szimpla az élete, annyi sorsot élvezhet végig, amennyit csak az általa választott irodalmi szövegek felkínálnak a számára. Beléjük helyezkedvén korlátlan számban adódik majd lehetősége szeretve lenni, de megcsalatva is, gyötrelmeket végigélve – teszem hozzá, hiszen ezt az irányt az egyoldalúan túlzó plakát nem jelzi.
Tízszer már biztosan tanítottam és legalább ennyiszer olvastam is Kafka méltán nagy szakirodalmi hátterű szövegét, de mindannyiszor szembesülnöm kellett vele, hogy a számomra élvezetesen sokrétegű olvasmány mennyire megosztja az érettségi előtt álló olvasókat; ugyanúgy, mint mikor Csáth Géza A kis Emma című novelláját vezettem elő tétova kísérletként párszor, kikéredzkedő érzékeny gyomrú és/vagy lelkületű zeneművészeti szakközépiskolásoktól övezve. Érdekes módon a kötelezőként olvasott Móricz-novellák miliője kellő távolságban van a befogadóktól, így az azonosulás is nehézkesebb – feltételezem –, mert kevesebb ellenvetésre emlékszem.
Itt áll hát előttem sokadszor a szöveg, mely a kiadást sem érte volna meg, ha Max Brod, a szerző jóbarátja nem kardoskodik annyira megjelenése érdekében, vagy komolyan vette volna Kafka végakaratát a másik fontos műfaj, a regények sorsát illetően. Az átváltozás csaknem 100 éves. Szeretjük ilyenkor szemügyre venni, mi is változott ennyi idő alatt bennünk és körülöttünk... Ha Kafka az elidegenedés legnagyobb 20. századi alkotója, mit jelenthet ez a szöveg ma, amikor is a jelenség egyáltalán nem vált túlhaladottá, sőt...
Die Verwandlung, olvashatjuk az eredeti címet a kétnyelvű, a magyar diákok számára is elérhető kiadás gerincén, mely igyekszik alkalmazkodni tipográfiában is az elvárásokhoz, hogy a párhuzamos olvasás is könnyen megoldható legyen a német nyelvben bizonytalanabbaknak. Franz Kafka ugyanis németül írt; Prágában élő német nyelvű zsidó kereskedőcsalád sarja, s ezek a nehezen összeegyeztethető dolgok már önmagukban is kétségbeejtőek lehetnek egy érzékeny idegrendszerű fiatalember számára, aki írói hajlamából adódóan talán gyakrabban teszi fel magának a kérdést: „Ki vagyok én?”, s bizony minden szempontból előnytelen színben tünteti fel magát a válaszaiban.
Die Verwandlung, olvasható az általam nemrég Németországban vásárolt nagyalakú fekete könyv címlapján is, mely rövidített szövegvariánssal tüntet, igaz, a könnyebb elképzelhetőség kedvééért bőséges illusztrációs anyaggal szolgál, és képregényszerűen követi végig az eseményeket nagy, fekete hátterű oldalain. A Knesebeck Kiadó biztos sikerre számíthat; a hatásos, lendületes rajzok között kis szögletes fehér keretekben felbukkanó – jól olvasható – rövidke narratív szövegekből és a képregényeknél megszokott amorf, fehér, felhőszerű hátterekben olvasható szereplői megszólalásokból – irányított mankókopogás kíséretében – bontakozik ki a cselekmény. (Minden fekete, örülhetnek az emósok!)
Pedig a diák maga is ki tudja találni Kafka szövege alapján, hogy milyenné is vált az új létre eszmélés reggelén Gregor Samsa. Egy köteg emlékbe eltett rajz árulkodik erről, talán nem kell érvelni amellett, hogy miért több ez, mint készen kapni a látványt...
Persze érdekes – utólag, a teljes szöveg elolvasása után – a képek láttán felidézni jeleneteket, s eltöprengni azon, miért a csótány (sic. svábbogár) éppen a legkínosabb irány a rovarrá változásban. Említett kötet belső borítóján egy hatalmas, cca.15 cm-es példány hasi oldalát láthatjuk, amely mellett 14 testrész részletező, elsősorban latin nyelvű megjelölése (az összetett szemtől kezdve a páros fartoldalékig) távolítja el még jobban az olvasót / nézegetőt Samsa egykori érző és tudatos lényétől, hogy a kontraszt még élesebb legyen.
Honnan eredhet ilyesfajta kényszerképzet egy író számára, hogy az őreá kínosan emlékeztető fiatalember bogárrá váljon? Mindenkinek vannak fóbiái, félelmei, melyeket nehezen tud kikapcsolni, semmisnek tekinteni, épp akkor kísértenek, amikor az illető legjobban küzdene jelentkezésük ellen. Álmainkban gyakran szép és vágyott hősként, rémálmainkban pedig félelmeink lényeiként tűnünk fel korlátozott mozgással és tudattal. (No de mi van, ha valaki nappali éberségében is ilyen negatívan vélekedik önmagáról...)
Kafka néhány évvel műve születése után írja barátjának, a már emlegetett Max Brodnak: „Az egerektől egész egyszerűen – félek. Honnét e szorongás, ezt kutatni a pszichoanalitikus dolga, én az nem vagyok. Miként a bogárfélelem, ez is nyilván összefügg azzal a körülménnyel, hogy ezek az állatok olyan váratlanul, hívatlanul, elháríthatatlanul, bizonyos értelemben némán, csökönyösen, titkos szándékkal tűnnek fel, össze azzal, hogy úgy érzem, mintha a falakat körös-körül száz helyen átrágták volna, ott leselkednének, s hogy mind napszakuk, az éj, mind parányi méretük annyira távolivá s így még elérhetetlenebbé teszi őket...” Ha valakinek olyan az önértékelése, mint Kafkáé-Gregoré, már csak egy lépés, és valami szörnyű apró lényként araszol önmaga előtt éber éjszakai vergődése közben vagy egy elsőre hiteltelennek, hihetetlennek tűnő novella szövegében.
A szerző első szerelmének, Felice kisasszonynak írja 1912-ben: „... az éjszaka két részre oszlik, egy éberre és egy álomtalanra, s ha minderről részletesen akarnék írni (...), sosem érnék a végére. Így aztán nem csoda, ha reggel csak maradék erőm morzsáival kezdek munkához a hivatalban. Azon a folyosón, amelyen a gépírómhoz járok át, volt nemrégiben egy hordágy, aktákat és nyomtatványokat szállítottak rajta, s ahányszor elmentem mellette, mindig az volt az érzésem, hogy nekem szánták, s engem vár.”
A származás identitást zavaró tényezői már szerepeltek, a novella szempontjából azonban meg kell említeni Kafka életének egy másik fontos vonulatát az előbbi részletbe is kapaszkodva. Mint munkásbiztosítási hivatalnok, nem tartozott egészen a polgársághoz. De a hivatalhoz sem tartozik, mert írónak érzi magát. Mégsem író, mert erőit családjának áldozza fel. Nem nehéz ezt az őrlődést a vegetatív lénnyé váló, ám mindvégig emberi módon érző és szenvedő Gregornál felfedeznünk. (Igaz, nem tudjuk, vajon az állatok tudatában mindez hogyan képeződne le.)
Amikor tanítványainkkal felosztjuk a Gregor környezetében feltűnő szereplőket abból a szempontból, hogy miként viszonyulnak főhősünkhöz, nem éri meglepetésként az információ a gyerekeket, hogy Kafka maga legjobban apjától félt, s hogy ezt a robosztus embert rendkívüli módon bosszantotta fia csenevészsége és félénksége, s a strandon nyakig lökte a hideg vízbe, hogy végre megtanuljon úszni. (Ld. Kosztolányi: Fürdés!) Nyilvánvaló, hogy három leánya mellett a fiát igazi férfinak vágyta látni, persze ez nem menti fel.
Az átváltozásban a család felszabadulását jelentő végkifejlet sem okoz talán akkora megdöbbenést, ha újra a Felice kisasszonyhoz címzett levélből idézünk: „Az életemet azzal töltöm, s töltöttem tulajdonképpen mindig is, hogy írogatni próbálok, többnyire sikertelenül. Ám ha nem írok, akkor végem van, s kisöpörhetnek, mint a szemetet.”
