Harry Potter és a Halál ereklyéi I. rész


 

Kezdjük azzal, hogy elnézést kérek.

A Harry Potter-film létező jelenség, olyan, mint a Twilight vagy a Gyűrűk Ura (itt nem a színvonalra kell gondolni), amit nem lehet egyszerűen fantasynak vagy kalandfilmnek, esetleg horrornak titulálni. Hogy miért is kell elnézést kérnem? Mert a Harry Potter-filmekről kétféleképpen lehet gondolkodni. Lehet úgy, hogy egész más korosztályba tartozunk, mint a főszereplők, így kívülállóként, racionálisan vizsgálhatjuk, szigorúan filmes nézőpontból. Vagy lehet úgy, hogy közünk van a könyvekhez, közel egykorúak vagyunk a főhősökkel, és élményekre éhesen nyitjuk ki szemünket és fülünket. Jelen esetre a második állítás igaz, így – bár eddig tartózkodtam tőle – személyesebb jellegű írásba kezdek. Fogadjuk hát el az egyes szám első személyt, hogy a filmes szempontokra is figyelve megpróbáljak képet festeni arról, milyen lett az új rész. Hogy miért?

Egykorú vagyok a színészekkel, egykorú voltam a karakterekkel, ahogy a könyveket olvastam. A Harry Potter a kamaszkorom része volt, végigkísért, hiába nőttem és változtam, szinte kivétel nélkül élményt jelentettek, a filmek is akkor, amikor megnéztem őket. Majd pár évvel később rájöttem, milyen egyszerűek, gyermetegek, hogy csak egy bizonyos korig van hatásuk. Viszont a harmadik (Aszkabani fogoly) és negyedik rész (Tűz serlege) jó pár évvel később is élvezetes maradt, mert ezek nem csak képeskönyvek, hanem igazi filmek ritmussal, stílussal, és ami a legfontosabb: átadtak egy olyan hangulatot, amibe bele tudtam takarózni. Megmutatták a szereplőket kamaszokként, ahogy szerelmesek lesznek, veszekednek, sírnak…

Megelőlegezem: ezúttal sem sikerült felülmúlni ezt a két részt. Viszont a Halál ereklyéiben először érezhetjük úgy, hogy teljesebb és mélyebb élményben van részünk, mint bármelyik film esetében. Kivételesen két darabra bontották a könyvet, ami a film láttán nem olcsó üzleti fogás lett, hanem indokolt megoldás. Így derült ki a legtisztábban, mit művelt David Yeats rendező a sorozattal, mihez ért, és mihez nem.

Harry, Ron és Hermione az ősz kezdetével nem mennek vissza az iskolába. Ugyanis az előző év végén meghal Dombledore, minden idők legnagyobb varázslója, az iskola igazgatója. Halála előtt még bevonta Harryt egy fontos küldetésbe. Horcruxokat kell megtalálnia és megsemmisítenie. A horcruxok pedig különböző tárgyak, különlegességük, hogy a Sötét Nagyúr, Voldemort lelkét több részre darabolta, és ezekbe rejtette el őket. Harry tanácstalanul keresi a meghatározatlan külsejű tárgyakat, távol kerülve ezzel szerelmétől, Ginnytől. Közben Ron és Hermione kapcsolata egyre feszültebbé válik. Ráadásul egyre többen vadásznak a három fiatalra, köztük maga Voldemort – hús-vér kiadásában.


Amit igazán szeretnék, az az, hogy Harry, Ron és Hermione mellett érezzem magam. Társukká akarok válni, vagy jelen lenni valamelyikük helyett. Szeretném a saját érzéseimet viszont látni, akár a szerelemben, akár a veszekedésben vagy a fájdalomban. Nem túlzás azt állítani, hogy nagyon sokan ezt várjuk, és a látványon túl erre vagyunk a legjobban kiéhezve. És magam sem mertem elhinni, de az új részbe is sikerült belehelyezkednem, ha nem is olyan erősen, mint régebben: vitt magával a film. De az élmény messze nem volt tökéletes. Több olyan rész volt, ahol megszűnt a hatás, és ellenérzéseket váltott ki a film. Nem az volt a gond, hogy nem betűről betűre követte az olvasottakat, hanem a könyv szellemisége, a lényeges elemek torzultak el. Ez pedig elsősorban a forgatókönyvíró, Steve Kloves gyenge teljesítményének köszönhető. Túlzottan hosszú lett a záró rész első fele, valamiből többet, valamiből kevesebbet vártam volna. Itt-ott gyermeteg mondatok, klisék hangzanak el, olyanok, amiket Rowling soha nem írt volna le ilyen direkten. Máskor meg úgy tesz, mintha nem olvasta volna a sorozat végét, vagy egyszerűen minket néz ilyen naivnak, mert zavaróan belenyúl az érzelmi szálba. Harry és Ginny kapcsolatát szinte nem is látjuk, talán azért, mert amit látunk, az egyszerűen hamis: Bonnie Wright egyáltalán nem felel meg Ginny karakterének, és nem partnere Daniel Radcliffe-nek. És ha már vele nem lehet romantikázni, akkor ki más jöhet, mint Emma Watson. De a probléma az, hogy a film legromantikusabb jelenete pont Watson és Radcliffe, azaz Hermione és Harry között zajlik, holott az előző filmek, könyvek alapján tudható, hogy kettőjük közt csak barátság van. Persze, a jelenet felfogható ártatlan felvidításnak, de egyrészt félreérthetően játsszák el, másrészt egyértelműen látszik: a kémia sokkal inkább működik Radcliffe és Watson, mint Rupert Grint (Ron) és a hölgyemény között. A Ron-Hermione viszony szerencsére szintén súlyt kap: végre látjuk igazából összeveszni őket, és ahogy aztán kerülgetik egymást (ami különben az összes könyv alapeleme volt). Talán a film legjobban sikerült részeit közös jeleneteiktől kapjuk. És igen, vannak remekül sikerült jelenetek is, sőt, ezek vannak túlsúlyban. Ugyanis az eddigi legkomolyabb adaptációt tekinthetjük meg, ezért olyan bosszantó egy-egy ízléstelen, patetikus, vagy elnagyolt részlet.

A kamasz színészek eddigi legjobb alakításukat nyújtják, s bár nem tökéletesek, végre igazi érzelmeket is látunk az arcukon. Daniel Radcliffe nem sok mélységgel játszik, de már megszoktuk kétdimenziós Harry Potternek, így nem is okoz csalódást. Rupert Grint pedig kevésbé tűnik infantilisnek, mint a korábbi részekben, viszont a legnagyobb meglepetés Emma Watson. Leginkább azért, mert megszűnik az eddigi Hermione lenni, és bájos kamaszlányként van jelen. Külön tanulmány lehetne, hogyan öltöztették a lehető legcsinosabbra, hogyan lett igazi szerethető hölgyecske az okoskodó szemöldökhúzogatóból. Épp emiatt többet látunk Emma Watsonból, mint könyvbeli karakteréből, és ezért kívánkozik inkább a Harryt játszó színész, mint a jóval szerencsétlenebb külsejű Ron mellé. De úgy látszik, ez kellet ahhoz, hogy ne akadjunk ki, valahányszor magára erőlteti a stréber szerepet – jobban járunk, ha magát adja. Ezzel el is jutottunk David Yates rendezőig. Ugyanis kiderül, hogy egyes jeleneteket remekül old meg, de nem érzi az Egészet. Hangulatot megfelelően teremt, elegánsan és meggyőzően mesél, és ügyesen vezeti a színészeit. De megállapíthatjuk, hogy nincsen stílusa, nincs semmilyen egyéni vonása, igazi tévéfilmes iparos. Csak a felszínt filmezi, és ez leginkább a közepes gyerekszínészek miatt van, akikből így is többet hoz ki, mint bármelyik rendező előtte. A film komolysága leginkább a többi alkotó kiváló munkájának köszönhető. Kiemelhető Alexandre Desplat zeneszerző, aki nem alkot jellegzetes dallamokat, de más dimenzióba helyezi a filmet, mint elődei: drámai hangnemet ad neki. A látvány az eddigi legszebb, legigényesebb. A technikusok és az operatőr nyomasztó képi világot teremtenek, tág terekkel: ők értették meg legjobban a könyv hangulatát.


Végül nem hagyhatok szó nélkül két mellékesnek tűnő szempontot. Ritkán mondok ilyet, de ez esetben hiba volt szinkronizálni a filmet. Egyszerűen kabaréba illő, ahogy a fiatal színészek minden igyekezetét szinte megsemmisítik a magyar hangjaik. Felnőtt és kamasz téren is teljes kudarc a magyar verzió, mintha erőszakkal rugdosták volna vissza a filmet az általánosiskolás szintre. Ha valaki élvezni szeretné, messze kerülje el az infantilis magyar kiadást. Ide tartozik a korhatár is. A 12-es besorolás abszolút tévedés. A filmen nincs keresnivalója 15 évnél fiatalabbaknak, és a célközönsége igazából 16 évtől mondható: komorságból és horrorból nem spóroltak, végre. De a magyar szinkron teszi a dolgát: helyenként úgy érezzük, hogy gyerekfilmet látunk. Nehéz lenne megmagyarázni, de ami magyarul patetikus, az az eredetiben legfeljebb átlagos.

Igen, sikerült megint beletakaróznom a Potter-világba, és elmondható, önálló filmként is megállja a helyét ez a félbeszakadt darab. Végérvényesen kiderült, hogy a Harry Potter-film külön műfaj lett. A „majdnem sikerült, de valami hiányzott” filmeké. Így, ha egy alkotás tetszett, de nem vagyunk teljesen elégedettek, mondhatjuk azt is: olyan volt, mint egy Harry Potter. Helyenként bosszantó, de valami csoda folytán mégis jó.

 

Harry Potter és a Halál ereklyéi I. rész
(Harry Potter and the Deathly Hallows: Part I)

színes, magyarul beszélő, angol-amerikai kalandfilm, 146 perc, 2010

rendező: David Yates
forgatókönyvíró: Steve Kloves
zeneszerző: Alexandre Desplat
operatőr: Eduardo Serra
producer: David Barron, David Heyman
vágó: Mark Day

szereplő(k): 
Daniel Radcliffe (Harry Potter)
Emma Watson (Hermione Granger)
Rupert Grint (Ron Weasley)
Ralph Fiennes (Lord Voldemort)
Helena Bonham Carter (Bellatrix Lestrange)
Bill Nighy (Rufus Scrimgeour)
Alan Rickman (Severus Snape)
Bonnie Wright (Ginny Weasley)
Jason Isaacs (Lucius Malfoy)
Tom Felton (Draco Malfoy)
Michael Gambon (Albus Dumbledore)

szinkronhang: 
Gacsal Ádám (Harry Potter magyar hangja)
Szabó Luca (Hermione Granger magyar hangja)
Berkes Bence (Ron Weasley magyar hangja)
Forgács Péter (Lord Voldemort magyar hangja)
Balázs Ági (Bellatrix Lestrange magyar hangja)
Harsányi Gábor (Rufus Scrimgeour magyar hangja)
Tahi Tóth László (Severus Snape magyar hangja)
Csifó Dorina (Ginny Waesly magyar hangja)
Haás Vander Péter (Lucius Malfoy magyar hangja)

 

Facebook-hozzászólások