115 éve, 1908. augusztus 6-án született Vajda Lajos festőművész, a szentendrei festészet és a magyar szürrealizmus egyik legnagyobb hatású mestere.
Vajda Lajos 1908. augusztus 6-án Zalaegerszegen született, családja délvidéki származású volt. Ő egyszerre vallotta magát magyarnak, szerbnek és zsidónak. Az OMIKE rajziskolában, ahol többek között Herman Lipót is tanította, 1927 és 1930 között Csók István növendékeként a Képzőművészeti Főiskolán tanult. 1928-ban belépett Kassák Munka-körébe, csatlakozott Kassák Lajos avantgárd folyóirata, a Munka művészeti csoportjához. Legelőször – egy csendélettel – a Nemzeti Szalon 1928-as kiállításán mutatkozott be: 1930-ban részt vett az Új Progresszív Művészek csoportkiállításán (Nemzeti Szalon, Tamás Galéria). 1930-ban Csókot és Vaszaryt eltávolítják a főiskoláról, a hét progresszív fiatal művész is otthagyja a főiskolát.
1930-ban Párizsba ment, ahol Korniss Dezsővel együtt Fernand Léger francia festőnél tanult. Itt ismerkedett meg a kubizmussal és a szürrealizmussal, és készítette el első fotómontázsait is, miközben ólomkatonák színezésével kereste kenyerét. 1934-ben visszatért Magyarországra, ahol a népi képzőművészetet kezdte kutatni.
„Bármilyen nyomorúságos körülmények között is élünk, meg fogjuk valósítani szellemi programunkat, még hogyha belepusztulunk is (ami könnyen lehetséges). Abból indulunk ki, hogy tradíció nélkül nem lehet semmit sem csinálni, s ez a magyar körülmények között csakis a magyar népművészet lehet, a többi, ami ezen kívül áll, az legnagyobbrészt értéktelen szemétlerakat (a szemétben itt-ott néha azért gyöngyöt is lehet találni), mely teljesen hasznavehetetlen, tehát eldobandó (vagy sötét helyen tartandó). Szentendre, 1936. augusztus 11.” (Vajda Lajos emlékkönyv, Magvető)
Párizsban erős vonzalmat kezd érezni az orosz és francia film iránt. Erős hatással van rá Malevics, Kandinszkij és a szuprematisták, továbbá a primitív népek kultúrája – ólomkatonákat fest, esőkabátot ragaszt. A művek zöme (néhány fotómontázs kivételével) Párizsban maradt és elveszett. Fotómontázsok, fejek pettyegetett technikával.
„Szentendre, Bartók és Kodály a zenében már megcsináltak, azt hiszem, hogy a piktúra területén ilyen törekvések még eddig nem voltak, ha sikerül célt érnünk, akkor mi leszünk az elsők ezen a területen. Igen, nekünk az úttörők szerepét kell vállalni, és ennek azért érezzük fokozott szükségességét, mert a mai magyar művészetben mindenki visszafelé kacsint, mi is visszanézünk a múltba, de egészen más célzattal, azért, hogy még jobban megerősödjünk, s hogy a múlt értékeit megmentsük (ami még nem pusztult el), és a jövő számára adjuk át. Szentendre, 1936. augusztus 11.” (Vajda Lajos emlékkönyv, Magvető)
Bartók és Kodály gyűjtőmunkáját példának tekintve, Korniss segítségével Szentendrén és Szigetmonostoron gyűjtötte a népi motívumokat. A helyszínen rajzolta le az ablakokat, házak homlokzatát, a kapupilléreket, a sírköveket vagy a parasztszekereket, amelyeket később egymásra kopírozott, vagy szétvágott és montázst készített belőlük. A jelenségek gyökerét, az ősképet a népművészetben találta meg.
Ő fogalmazta meg az ún. „konstruktív-szürreális sematikát”, amely nagyban különbözik a párizsi montázs-technikától.
1935-ben az OMIKE Üllői úti menzáján ismerkedett meg Richter Júliával, későbbi feleségével, aki bár eredetileg a budapesti Iparművészeti Főiskola textil tanszakán tanult, az ő hatására lett festő. A nehéz körülmények között élő és dolgozó, csonttuberkolózisban szenvedő művésznek sokszor az egyetlen örömet a Pozsonyban lévő menyasszonnyal folytatott levelezés nyújtotta. 1936-37 között íródott szerelmes leveleik napjainkban egy gyönyörű bibliofil kiadásban láttak napvilágot. Érdekesség, hogy legjobb barátja, Bálint Endre – miután Vajda feleségül vette Júliát -, annak húgát, Irit vette nőül.
1936-ban beküldte Ikonos önarcképét a KUT kiállítására, de a zsűri visszautasította, ennek ellenére, vagy épp ezért életének egyik legtermékenyebb éve lett (Ikonos képek, önarcképek, Gyertyás lány, Felmutató ikonos önarckép). A Gyertyás lány idén a Kieselbach Galéria aukcióján 48 millió forintos kalapácsáron kelt el, ami a művész aukciós életműrekordja is egyben, több mint 20 százalékkal múlta felül Vajda korábbi legmagasabb leütési árát.
„…Amit a formanyelved kialakításáról írsz, abban teljesen igazad van, kedvesem, az egyáltalán nem baj, ha valaki kezdetben más hatások alatt dolgozik, ez majd mindenkinél így van. Én magam is így voltam, és még ma is bizonyos külső hatások kényszere alatt vagyok, de ezt talán már sohasem fogom levetni tudni, és talán nem is fontos. Az egész mindenség kölcsönhatásnak van kitéve, ez alól senki sem vonhatja ki magát, s nincs kivétel. Egyik ember vagy egyik kultúra, civilizáció, művészet megtermékenyíti a másikat, az élet törvénye ez.
Szentendre, 1936. szeptember 3.” (Vajda Lajos emlékkönyv, Magvető)
1937-ben barátai segítségével egy kisebb kiállításon mutatta be műveit. Származása, és művészi hitvallása miatt hivatalos támogatásra nem számíthatott. 1938 és 1940 között egyre jobban hatottak rá a világból érkező negatív hullámok. Erre az időszakra tehetőek maszkos ábrázolásai, apokaliptikus látomásai. A sokat nélkülöző festő fiatalkori betegsége, tüdőbaja a negyvenes évek elején kiújult.
1940. szeptemberében behívták munkaszolgálatra, de egészségi állapotára való tekintettel – tuberkolózisa már tüdejére is átterjedt – három hét múlva hazaengedték. Albérletbe költöznek, ahol Vajda Lajos már csak feküdni tudott. Itt kereste fel Seiden Gusztáv, élete első és utolsó vásárlója.
Utolsó évében ereje véget ért, már egyetlen képet sem tudott festeni. 1941. szeptember 7-én, tragikusan fiatalon, mindössze harminchárom évesen halt meg Budakeszin, a tüdőszanatóriumban.
Rövid művészi pályája során absztrakt kompozícióival, szürrealista montázsaival, ikonszerű önarcképeivel, a paraszti élet használati tárgyaiból és a vallási kultusz eszközeiből felépített rajzaival, képeivel, kollázsaival szerzett hírnevet.
Művészete a magyar avantgárd piktúra legegyénibb terméke, életműve máig ható.
