Sokat gondolkodtam azon, hogy bizonyos emberek miért született diplomaták. Nem szeretik kimondani, amit gondolnak? Félnek a reakciótól? Gyávák? Mindenféle hétköznapi apróságokban miért kell finomítani a kommunikáción, miért jó, ha ködösítenek?
Pár nappal ezelőttig ezt a felfogást rendkívül gyengének tartottam. Ha valakivel vitázom, egyet nem értés van, miért hagynám magam elnyomni? Miért hagynám a másikra az egészet?
Mert nem ér annyit az egész. Egyszerűen ezek az emberek ilyenkor nem háborúba mennek, hanem csak beszélgetnek. Nem akarják megváltani a világot, elfogadják a másik véleményét, esetleges hülye mivoltát és lapoznak. Ez szerintem a konfliktuskerülés egyik módja, amelyet fejleszteni kell, (lehetséges egyáltalán?) ha nem ezzel jön világra az ember.
Más felfogásban ez egy elfogadóbb hozzáállás. A magamfajta, vitákban harcoló, temperamentumos amazon bizony nem fogja fel, hogy a másik máshogy gondolkodik, mást lát, kevesebbet vagy többet, mint ő. Sőt! Tetézve a bajt, még érdekli is, hogy az a bizonyos másik mit gondol róla és amennyiben nem sikerül megváltoztatnia a kedves vitapartner véleményét, vagy felnyitni a szemét, úgy érezheti, hogy alul maradt a háborúban.
Diplomata, simulékonyabb kommunikációs stratégiához fordulni persze gyengeséget jelent, na meg ezt a veszteséget, ezt az önérzetet sértő lehetőséget képtelenség kibírni.
Ezért tartanak az én vitáim órákig, napokig, sokáig. Jobb vajon így? Erősebb vagyok ettől? Jelenleg inkább butábbnak érzem magam. Rá kell hagyni a másikra, okosabb dolog bevenni a tablettát. 🙂
flugoskablogja 