Törések, zenélő csontok, csattanások, big hitek egész sorozata, vér, verejték, óriási fizikális küzdelem, hatalmas feszültség, folyamatos duma, a presztízs, és két elképesztő védelem. Ezek jellemzik általában a Baltimore Ravens és a Pittsburgh Steelers összecsapásait, és ez alól a mostani rangadó se volt kivétel. A védelmi foci szerelmesei biztos vagyok benne, hogy nem csalódtak az összecsapásban, sőt, valószínűleg az idei év eddigi legszebb és legizgalmasabb védelmi háborúját láthatták azok, akik fönnmaradtak hajnalban. (meg látják majd a puhányok, akik nem bírták a hajnali kiképzést, és majd később pótolják be. :P)

 A Hollók otthonában, az M&T Bank stadionban természetesen óriási hangulat volt, a lila-feketébe öltözött szurkolók amúgy is nagy hangzavart szoktak csapni, de a mostani természetesen még a szokásosnál is nagyobb volt, lévén hogy az ősi riválissal játszanak, és mert a meccsnek óriási tétje is volt a presztízs mellett. Mind a két csapat 8-3-as mérleggel állt a találkozó előtt, a tét pedig az AFC North első helye, és az esetleges kiemelt pozíció a rájátszásra nézve, ami egy plusz szabad hetet jelent. (bye week)

 Előzetesen természetesen minden szakértő és szurkoló nagyon kemény küzdelmet várt, de ami az első percekben történt, még az előzetes elvárásokat is túlszárnyalta. Rögtön a Steelers első támadásában megsérült a sárga feketék irányítója, Ben Roethlisberger, akinek a hollók legjobb DT-je, Haloti Ngata adott egy nevelő célzatú pofont. A rutinos játékmester le is kényszerült a pályáról, az igen csúnyán vérző (és álló) orra miatt. Később aztán a meccs folyamán remekül játszó Terrell Suggs is bekapott egy vérző sérülést a szájára.

 A vezetést a Ravens csapata szerezte meg, előbb egy igen nehéz helyzetből sikerült kijönniük a remekül játszó Anquan Boldin elkapásával, majd a 81-es mezben játszó WR a hatpontos átadást (14 yard) is megkaparintotta, egy meglehetősen improvizált játék során. Boldin 5 elkapást jegyzett a meccs végén, ezekből 118 yardot gyűjtött össze a TD-je mellé. Emellett ez a drive volt a leghosszabb, amit a Pittsburgh ebben az évben engedett, 10 játékból 92 yardot gyűjtöttek össze a madarak.

 Mindkét védelem óriásit teljesített, így nem meglepő hogy sokáig megmaradt ez az eredmény. Ahogy az várható volt, a Pittsburgh fantasztikus futás elleni védelme ezen a meccsen is remekelt, folyamatosan csak nagyon rövid játékokat engedtek a hollóknak, akik így főleg passzokat voltak kénytelen alkalmazni. A másik oldalon Big Ben ugyan visszatért az oldalvonalról, de az egész este folyamán kergetés alatt volt, főleg a már említett Ravens LB, Terrell Suggs által, aki fantasztikusan játszott, másfél sacket gyűjtött, és minden játékban ott volt a QB nyakán. A folyamatos nyomásnak, és valószínűleg Roethlisberger fájós lábának is köszönhető volt, hogy a Steelers igencsak döcögött támadásban, se futásokból, se passzjátékokból nem tudtak nagy játékokat összehozni, a Baltimore pedig egy mezőnygóllal növelte is előnyét, így az állás 10-0 lett a hazai csapatnak.

 Az első Pittsburgh pontokat szintén egy FG hozta (45 yardról), bár nagyon közel kerültek a lilák végzónájához, a gyenge játékhívásoknak, és a remeklő Ravens védelemnek (újra Suggs-zal az élen) hála, csak a hárompontos kísérlet maradt. A Steelers aztán még egy mezőnygólt berúgott, azonban még így is az ellenfél vezetett.  

 Talán úgy érezte a Ravens támadósor, és az edzői stáb hogy ez a meccs a zsebben van, mert a következő támadásokban rendre gyengén játszottak a srácok, és általában, az első három kísérletnél nem is nagyon jutottak tovább. A védelemnek hála azonban a Steelers se tudott közelebb kerülni, és végre valahára az O tagjai is magukra találtak, az óra pörgetése is elkezdődött, és úgy tűnt, a rangadót tényleg behúzhatják.

 Mindenki így gondolta, egyedül a fantasztikus safety, Troy Polamalu nem, aki egy elképesztő megmozdulással kiverte Joe Flacco kezéből a labdát, az elguruló disznóbőrt pedig a kiváló LB, LaMarr Woodley szedte föl, aki még yardokat is tudott hozni a visszafutásból. Ezt a remek mezőnypozíciót aztán a Steelers sikeresen kihasználta, előbb Roethlisberger egy remek menekülést mutatott be Suggs karmai közül, megúszva ezzel a súlyos yardvesztést, utána pedig sikeres TD passzt adott Isaac Redmannek, akit nem tudtak szerelni, és begyötörte magát az endzone-ba. Talán ez volt a Ravens D első igazán nagy hibája, pedig harmadik kísérlet volt, és viszonylag simán megállíthatták volna a pittsburghi támadót, ha sikerül bevinni a tackle-t.

 A Baltimore aztán még ugyan visszakapta a labdát, de Joe Flacco már nem tudott eléggé koncentrálni, és egy borzalmasan rövid passzt adott elkapójának, az újonc Ed Dickson TE-nek, akinek így esélye se volt összeszedni a szükséges yardokat negyedik kísérletre. Így a labda visszakerült a Pittsburgh gárdájához, akik már lepörgették a maradék időt. Teljesen megérdemelten nyert a vasalós gárda, a védelmek mindkét oldalon nagyon kemények és jók voltak, a támadósorok közül viszont a pittsburgh-i mindenképpen jobban akarta a győzelmet, és a második félidőben ez ki is jött.

 A Pittsburgh Steelers a győzelemnek hála, elég nagy valószínűséggel be fogja húzni a csoportot, míg a Ravens, bár a playoff hely továbbra is több mint elérhetőnek tűnik, azonban az első helyről már szinte biztosan lemondhat. A következő meccs a Houston Texans elleni hétfő esti rangadó, azt muszáj lesz behúzni a hollóknak. Meg kb. az összes többi meccset is, és le kell küzdeniük azt a szokásukat, hogy a támadósor rendszeresen elalszik a második félidőre. Ha sikerülne a D intenzivitásából, harciasságából, győzni akarásából akár egy kicsit is átültetni az O tagjaiba, már előrébb lennénk.

 Csalódott vagyok, hiszen nagyon fontos lett volna a győzelem, csalódtam a támadósorban és támadó koordinátorunkban, egy ilyen elkapókkal/futókkal fölálló egységnek tíznél sokkal több pontot kellene az eredményjelzőre írnia, még akkor is ha ilyen védelemmel néz farkasszemet. A D előtt viszont le a kalappal, fantasztikusat hajtottak a fiúk, megérdemlik a gratulációkat. Ha meccs előtt azt mondták volna nekem hogy egyetlen TD-t kapunk, örömmel aláírom.

Legjobbak:

Baltimore Ravens:

Támadósor: WR Anquan Boldin, 5 elkapás, 118 yard, 1 TD, akkor is a helyén volt a szíve és a keze, amikor nagyon fontos volt.

Védelem: OLB Terrell Suggs, 4T, 1,5 sack, és folyamatosan ott loholt Big Ben nyakán, aminek rengeteg QB hit és siettetés lett az eredménye. Egész meccsen óriási lendülettel és szívvel játszott, nagyon-nagyon felszívta magát.

Pittsburgh Steelers:

Támadósor: QB Ben Roethlisberger, 22/38, 253 yard, 1 TD 1 INT, óriásit küzdött, meggyötörték, megkergették, megtépázták, de egy pillanatra sem adta föl, az INT-et is akkor dobta (és oda) amikor igazából nem jelentett nagy gondot.

Védelem: SS Troy Polamalu, 4T, 1 sakc, 1 FF, gyakorlatilag ő nyerte meg a meccset a Steelersnek. Ezzel a játékával is megmutatta, hogy a legnagyobbak között van a helye. 

  A hétvége szerencsére két napból áll, egy szombatból és egy vasárnapból, és hála az égnek, mindkét nap szerepel foci a programban, így újabb alkalom nyílik virtuális tollam használatára. Bár vasárnap is szokás egyetemi meccseket rendezni, azonban ez a nap nálam mindig egyet jelentett az NFL meccs dömpinggel, ami elkezdődik hétórakor, és egészen hajnalig elhúzódik, én meg közben extra mennyiségű ételt és italt fogyasztok el (+ most még csokoládét is, ami még rosszabb). A nap meccse természetesen a Ravens – Steelers rangadó, erről már picit lentebb ejtettem pár szót. 19:00-ás meccsnek a Cleveland Browns – Miami Dolphins összecsapást választottam, mindkét csapat igen szimpatikus játékosokkal van tele, főleg futó poszton, mind Peyton Hillis-t, mind Ricky Williams-et és Ronnie Brown-t nagyon bírom. Joey Porter meg Zach Thomas volt még nagy kedvenc, amikor itt játszottak, azóta viszont #55 már (az elképesztő gyenge) Arizonában tengeti napjait, a „Rettenetes Kocka” pedig már a családjával tölti idejét visszavonulása végett.

 A két csapat nagyon nem bírt egymással az első félidő során, a Miami első mezőnygól kísérletét egy szép drive után blokkolták, utána pedig sorozatosan jöttek a puntok a két gárdától. A játékhívások terén se állt túl jól a két együttes, mindketten inkább a futásokból próbálták hozni a yardokat, a passzkísérletek viszont rendszeresen célt tévesztettek, vagy éppen az ellenfél kezében landoltak. A delfinek irányítója Chad Henne két labdát is eladott az első félidőben, viszont szerencséjére a Cleveland egyiket se tudta igazán kihasználni, a barnák csapata 3-0-ára vezetett a második negyed legvégéig, amikor is a Miami egy egészen elképesztő, 60 (!) Yardos mezőnygóllal egyenlített. (a leghosszabb field goal a delfinek hosszú történelme során)

Ricky Williams, a Dolphins veterán futója 

A második félidőt nagyon jól kezdte a Browns, remekül haladtak a pályán végre passzokkal is, a támadás azonban egy gyenge játékhívással, és az ebből következő sackkel végződött, a barnák irányítóját, Delhomme-t beleverték a földbe, és az ennek során vesztett yardok hiányoztak aztán a kihagyott FG-nél. A Miami továbbra is szenvedett támadásban, számomra érthetetlen módon inkább Brown játékát erőltették, pedig Williams jobbnak tűnt az első félidőben. Henne továbbra is igen pontatlan volt, bár az elkapói se segítették őt az elejtett labdáikkal. Jöhetett a punt, a Cleveland pedig ott folytatta a következő támadást, ahol az előzött abbahagyta, három passzal végigrohantak a pályán, a negyediket pedig Delhomme TD-re váltotta, Watson kapta el a lasztit. (3. elkapott touchdownja volt ez, Delhomme-nak pedig a második dobott ebben a szezonban)

  A következő drive-ban a Miami végre kezdett magára találni, volt egy szép Ricky Williams elkapás is, és folyamatosan jöttek a pontos passzok az irányítótól. A Wild Cat formációt is elkezdték használni, többek között ezeknek a játékoknak a segítségével jutottak el először a meccs során a vörös zónába. (ez a 20 yardon belüli terület) Henne aztán kiosztotta az első TD passzát, és a sikeres extra pont után az állás újra egyenlő volt. 10-10. Utána két punttal végződő támadás következett mindkét csapatnál. A meccs döntő mozzanata Chad Henne harmadik interception-je volt, amit majdnem TD-re is sikerült visszahordani. A Browns ezután térdelt kettőt, majd Phil Dawson értékesítette a mezőnygólt, ezzel 13-10-re nyert a clevelandi csapat. 

 Jöhetett az Atlanta Falcons – Tampa Bay Buccaneers összecsapás, amit a Sport TV is közvetített, így végre nem kellett a számítógép előtt gubbasztanom, hanem szépen megágyazhattam az ágyikóban. Falcons sikert vártam, akik óriási SB esélyessé nőtték ki magukat a szakértők szemében, de reméltem, hogy a Tampa nyer, akik viszont egy sokkal szimpatikusabb csapat a számomra. Atlantánál egy veteránokkal is teletűzdelt támadósor egy fiatal, remek irányítóval az egység élén.(Matt Ryan) A Buccaneers csapatában nagyon fiatal ugyan ez a csapatrész. (Freeman, Blount, Williams) Két szívós, gyors védelem, így minden adott volt egy jó meccsre. Az egyetlen meccs előtti negatívum hogy a kalózok már megint az undorító narancssárga mezükben játszanak, ez akkor se mentség, ha eddig ez szerencsét hozott nekik. (bár most megemlékezés miatt volt rajtuk)

Az Atlanta első támadásából nagyjából a félpályáig jutott, amikor is harmadik kísérletre Ryan majdnem eladta a labdát, amit a remek Tampa cornerback, Talib próbált elhalászni, aki nagyon jó formában van az utóbbi meccseken, nemcsak kézzel, de a Ravens elleni meccs óta tudjuk, hogy lábbal is igen veszélyes. A kalózok a választámadásban csak csúszkáltak, és labdát se tudták megfogni, így törvényszerű volt a 3&out. A Falcons csapata aztán a következő driveban belehúzott, a veterán tight end, Tony Gonzalez pár remek elkapásával hamar pontszerzés közelébe kerültek, majd Michael Turner szinte érintés nélkül futott az endzone-ba, 7-0 a sólymoknak. A Tampa aztán a következő támadásban lemásolta szinte ellenfelét, egy szinte ugyan olyan futott TD-t szerezve a támadásuk végén. A hat pontot az ex-oregoni LeGarette Blount hozta össze. Ezután egy darabig mind a két csapat botladozott, egy ideig úgy tűnt lesz újabb WR vs CB bunyó is, végül azonban e helyett egy falcons TD lett, 3&10-re bravúrosan sikerült bejuttatni a labdát a végzónába. A Tampa helyzetét tovább rontotta, hogy Talib megsérült, így egy cserének kellett bejönni cornerback posztra. Már úgy tűnt a Falcons tovább növelheti előnyét, ám Ryan eladta a labdát, és másfél perccel a vége előtt, újra jöhettek a kalózok. A labdaszerzést sikerült is pontokra váltani, Mike Williams hetedik TD elkapását mutatta be, a Tampa kiegyenlített még a félidő előtt, 14-14.

LeGarette Blount, a Tampa Bay futója  

A második félidőben aztán jött a Blount show, nemcsak a labdát cipelte a futások során, de a hátán csimpaszkodó védőket is, a Tampa pedig egy 33 yardos mezőnygóllal át is vette a vezetést. Ezután sokáig mindkét csapat csöndes volt, egymásnak puntolgatták a labdát, amikor is egy Falcons támadás során Ryan másodszor is eladta a labdát, megadva az esélyt a kalózoknak az ellógásra. Egy jó passzjáték után pedig már csak pár yard hiányzott a TD-hez. A hatpontos átadás aztán egy futótól született, egy remek trick play keretében, így 24-14-re módosult az állás. A kalózszurkolók azonban nem örülhettek sokáig, hiszen ahogy az angol mondaná „in the very next play” a kickoffot sikerült TD-re visszahordani, így szépített az Atlanta. A fehérben játszó sólymok aztán Mike Jenkins elkapásával az eredményt is megfordították, így már muszáj volt valamit összehozni támadásban a Tampa Bay-nek. Ez azonban nem sikerült egy újabb INT zárta le a meccset, 28-24 lett a végeredmény az Atlanta Falcons gárdájának.

 Ezután kis szünetet követően jött a nagy DERBI, a várva várt meccs, a legfontosabb találkozó az estén, a Ravens - Steelers, ennek azonban egy külön bejegyzést szentelek majd...

The Swamp, a Florida Gators otthona 

 Ha szombat, akkor általában NCAA football, még akkor is, ha erősen tanulni kéne inkább a focinézés helyett. Mivel azonban ezek a szokásos szombatok az utóbbi időben elmaradtak idő hiányában, ezért úgy gondoltam mostmár semmi sem állíthat meg, és muszáj néznem egy kis egyetemi futballt. A SEC döntő amúgy is mindenképpen érdekes programnak ígérkezett, így ezt ki nem hagytam volna.

 Pittsburgh Panthers vs Cincinnati Bearcats meccsel kezdtem az estét, örömmel konstatáltam, hogy óriási hó van Ohio állam e részén, és a meccs közben is erősen szakadt kedvenc csapadékunk, egészen remek hangulatot adva az összecsapásnak. A meccs hőse mindenképpen Dion Lewis volt, a futó több mint 240 yardot hozott össze, és 4 TD-t is szerzett a Panthers csapatának. A Cincinnatinak rengeteg esélye lett volna, hogy behozza az ellenfelet, azonban egyikkel se tudtak élni, bár azt hozzá kell tenni, hogy a harmadik és negyedik negyedben a Pittsburgh támadóalakulat is megrekedt, a labdát is elvesztették az ellenfél endzonjának a közelében. A Bearcats viszont ezt is kihasználatlanul hagyta, hiszen egy dobott INT-el hamar visszaadták a labdát, a következő támadásban pedig csak egy 3&out-ot sikerült „összehozni” A meccset végül ki más, hanem Lewis zárta volna le, akkor futotta ugyanis negyedik touchdownját.

Aztán mivel még volt majdnem egy óra a nagy meccsig, így hát belekezdtem az Oregon Ducks – Oregon State összecsapásba. A kacsák majdnem már az első játékban meggyilkolták az ellenfél irányítóját, a csere pedig a labdát is majdnem eladta harmadik kísérletre. Utána viszont a puntnál a Ducks visszahordója elejtette a disznóbőrt, és a narancs feketében játszó Oregon State játékosok nagyon jó helyről indíthatták következő támadásukat. Már ennyi esemény is igen szokatlan ilyen rövid idő alatt, hát még hogy az első playből aztán el is adta az Oregon State a labdát, egy nagyon magasra fölpattanó dobás következtében. Már vártam a következő turnovert, azonban az ekkor már elmaradt, és végre hosszabb ideig is fönnmaradhatott a pályán a fantasztikus Ducks támadó egység, akik közt természetesen ott volt a remek futó LaMichael James is, aki a legtöbb futott yarddal és futott TD-vel rendelkezik a ligában. Nagyon szépen is haladtak, ahogy az elvárható egy ilyen csapattól, ekkor azonban megint jött egy fordulat, és egy fumble után jöhetett az Oregon State… említettem, hogy ez még az első félidő? Sőt, hogy még öt perc se telt el az első meccsből? Már majdnem komolyan elkezdett érdekelni a dolog, (mert amúgy két számomra tökéletesen érdektelen csapat játszott, még akkor is, ha a kacsák lehet, ott lesznek a BCS döntőben) azonban ekkor már vészesen közeledett a 22:00-ás időpont.

Tehát akkor: Auburn vs South Carolina, a győztes a SEC bajnok, és az Auburn a BCS döntőbe megy, ha itt nyer. A helyszín a Georgia Dome, több mint hetvenezer nézővel a lelátókon. Cam Newtonról, az Auburn irányítójáról azt kell tudni, hogy a legnagyobb esélyes a Heisman trófeára, ami a legjobb egyetemi játékosnak jár a szezonban. Szintén hírhedt arról, hogy pénzt kapott szolgálataiért a csapatnál, ami ugye egyetemi fociban nem járja. Az ellenfélnél Stephen Garcia személyében nem dobál valami nagy tehetség, de Marcus Lattimore, a futójuk fantasztikus, csakúgy, mint az elsőszámú elkapójuk Alshon Jeffery, aki talán a legjobb WR az országban. Védelmek terén talán a South Carolina Gamecocks áll jobban, legalábbis a secondary szintjén biztosan, ami a Tigers oldalán egyenesen borzalmas, így Jeffery-nek hatalmas napja lehet. (az előző egymás elleni meccsükön az volt)

 Cam Newton, QB, Auburn Tigers

Már rögtön az első drive-ban bemutatott az Auburn egy fantasztikus játékot, két fake mozdulat után Cam Newton dobott egy gyönyörű mélypasszt. (62 yard) Ez vezetett aztán az Auburn TD-hez, miután Newton a zsebben megivott egy csésze teát, és elolvasta az aznapi újságot, oda is dobta a labdát az üres elkapójához.

A South Carolina egy nem túl hosszú, de szép visszahordást mutatott be válaszként, az első játékból pedig rögtön bemelegítették sztárelkapójukat, Alshon Jefferyt. Utána sorban jöttek a szép passzjátékok, és ahogy az várható volt, az Auburn secondaryt sikerült is szétszedni, aminek egy TD lett a vége, a fullback, De Marco elkapásából. Extra pont jó, alig öt perc elteltével 7-7. Következő támadásban Newton a kreativitását és szabaduló képességét is bemutatta, az eredmény egy szép first down lett rögtön az első játékból. Hamarosan előadást tartott futásból is, harmadikra sikerült is összeszednie az első kísérlet lehetőségét. A drive-ot befejező TD-t is lábbal szerezte, az extra pont belövése után pedig az eredményjelzőn már 14 pont állt a tigrisek neve mellett.  A Gamecocks-nak ezúttal nem sikerült visszavágnia, el kellett puntolni a labdát, azok után, hogy második kísérletre majdnem sikerült összehozni egy nagy játékot.

 Alshon Jeffery, WR, South Carolina Gamecocks 

Auburn a pályán, Newton a pályán, ez megint egyet jelentett azzal, hogy Verne Lundquist elégedett röfögései közepette, egy elkapó az endzonba jutott. Újabb TD, az extra pont után a kéknarancssárgák már 21 ponttal álltak, a tigrisek színes bőrű irányítója második hat pontos átadását mutatta be.

 A South Carolina a következő támadásból se ért el túl sok mindent, harmadikra Lattimore futását megállították, ez a mozzanat jelentette aztán az első negyed végét, ami egy fantasztikusan magabiztos Auburn támadósor parádézását hozta.

A második negyed sokáig csendes játékot hozott, a Tigers ugyan szépen haladt, de a nagy playek most elmaradtak. Aztán egy Newton futás során az irányító elvesztette a labdát, a Carolina pedig megszerezte, így ők támadhattak. Ez az állapot se tartott aztán sokáig, Garcia szinte azonnal eladta a labdát, tiszta Oregon meccs. A vörös mezesek szerencséjére az Auburn nem jutott előre semmit (az elejtett labdáknak köszönhetően) a labdaszerzésből, jöhetett a punt. A következő Gamecocks támadás egy benyelt sackkel ért végett, az 51 yardos mezőnygólt pedig nem sikerült érvényesíteni.

Newton vezérletével most megint remekül haladt a Tigers csapata, a harmadik kísérletek is rendszeresen sikerültek, egy újabb hosszú TD-t is szerezhettek volna a levegőben, de egy csúnya drop lett a játék vége. Aztán pár szabálytalansággal elzárták magukat a TD lehetőségétől, majd az FG-t se sikerült belőni, maradt az eredmény.

A következő támadásban sokszor már úgy tűnt a South Carolina megint nem tud mit kezdeni a lehetőséggel, aztán egy remek Marcus Lattimore játékkal, egy szerencsés sérüléssel, és egy Jeffery touchdown elkapással sikerült szépíteni az eredményen, még a félidő előtt.

Aztán… már mindenki azt hitte vége a félidőnek, kivéve Newton és Adams, akik egy fantasztikus hail marry passzt összehozva, újabb pontokhoz jutatták csapatukat. Valószínűleg a hét egyik legnagyobb játéka, félidőben: 28-14 az Auburn együttesének.

Félidőben aztán elgondolkoztam pár dolgon, pl. hogy milyen hosszú lesz ez a bejegyzés, főleg ha telepakolom majd szép színes képekkel, meg éhes is voltam nagyon, de úgy döntöttem inkább nem ébresztem föl anyámat.

Így jöhetett a második félidő.

Meghallgattuk az Auburn vezetőedzőjének magasröptű gondolatait, (jobban kell játszanunk, kemény lesz, nincs még vége, stb.…) jöhetett a kickoff, majd a Gamecocks támadóalakulata a visszahordást követően. Remekül haladt is a csapat, végre jöttek a futások is, Lattimore rendszeresen lerázta magáról az első szerelési próbálkozásokat. A mezőnygólt (42 yardról) aztán megint nem sikerült begyötörni, így a South Carolina pontok nélkül maradt a szép első drive végén, és újabb esélyt adtak Newton-éknak az ellógásra.  Az ellógás sikerült is, Newton futott TD lett a támadás vége, ezzel csatlakozott Tim Tebow fantasztikus rekordjához, neki is sikerült egy évben legalább 20 TD-t passzolnia, és futnia is. A meccs ezzel pedig eléggé eldőlni látszott ebben a pillanatban. A helyzeten aztán csak rontott, hogy mostmár az Auburn védelme is kivette részét a pontszerzésből, alaposan megkergették Garciat, aki pont az egyik támadójának kezei közé dobta a labdát, aki aztán be is kocogott vele a célzónába.  

A harmadik negyedben sok más dolog nem történt, az Auburn visszakapta a labdát, és ahogy ezt ilyenkor szokták, futásokkal elkezdték pörgetni az órát.  A negyed végeztével pedig már majdhogynem kialakult egy kisebb fajta ünneplés a Tigers padja körül.

 A negyedik negyedben a tigrisek folyamatosan futásokkal operáltak, azonban így is sikerült előre haladni, Newton pedig egy újabb touchdown átadással örvendeztette meg az Auburn fanokat. Ez volt a negyedik passza, emellé futott még kettőt. Nem egész nyolc perccel a meccs vége előtt aztán a gamecocks szépített, ám ekkor már mindenki csak Newtonra figyelt, aki mosolyogva és viccelődve töltötte idejét az alapvonalnál, hiszen tudta, ez a győzelem a BCS döntőben való részvételt jelenti. Cam meg is kapta az első játékot a következő támadásban, hogy aztán hatalmas ováció közepette le is hozhassák és befejezhesse a mai "munkáját". Még a cserék is összehoztak egy TD-t, 56-17, és mivel akkor már rohadt álmos voltam, úgy döntöttek a maradék másfél percet már nem várom meg, hanem nyugovóra térek. ;]

Az Auburn Tigers nyert, és bejutott a BCS döntőbe, ahol az Oregon lesz az ellenfele. Két fantasztikus támadóalakulat összecsapása lesz az.

 Sok fajta rivalizálás létezik az NFL világában, vannak meccsek melyeket a szurkolók már hetekkel, hónapokkal a kezdőrúgás előtt nagy várnak, és ezek a mérkőzések általában a gárdák pillanatnyi helyzetétől, állásától független óriási presztízzsel bírnak. Hát még ha a két csapat ugyan olyan mérleggel bír, ráadásul a csoportjuk első helyéért küzdenek. Talán ebből már kiderülhet, hogy az egyaránt 8-3-as állással bíró, és az AFC North csoportjába tartozó Baltimore Ravens és Pittsburgh Steelers csapatának összecsapásáról lesz most szó.

 A két csapat rivalizálása eddig is nagyon komoly meccseket hozott, főleg brutális védelmi csaták voltak ezek, amik most is megvalósulhatnak, hiszen a Ravens védelme bár már nem a régi, de Ed Reed visszatérésével ez a helyzet elkezdett javulni, és már nem csak a labdaszerzések jönnek a D-től, de talán már egyéb védőposztokon is kezdenek fellendülni a hollók. A Steelers ezzel szemben az idény kezdete óta nagyon kemény védelemmel rendelkezik, Troy Polamalu és James Harrison kettősével az élen. Talán itt jobban áll a Pittsburgh együttese, bár a D-line-nak nagyon nem tett jót a remek Aaron Smith kiesése, míg ez a Ravensnél, főleg Ngata remek játékának köszönhetően, igen veszélyes. Ráadásul a Steelers QB, Big Ben megsérült, így nehezebb dolga lesz elrohangálni a nyomás elől. Ha már nyomás, a Ravens pass rush idén igencsak gyenge, azonban várható hogy egy ilyen meccsre felszívják magukat, és főleg a már említett Haloti Ngata, és Terrell Suggs alaposan megkergeti majd az ellenfelet.

 Emellett a támadósorokról sem szabad elfeledkezni, mindkét csapat igen erős futójátékkal rendelkezik, ez a Ravensnél Rice és McGahee kettősét jelenti, a vasasnál pedig talán sikerült rátalálni egy igazi franchise futóra, Rashard  Mendenhall személyében. Kérdés mennyire lesz fajsúlyos a futás ezen a meccsen, hiszen a Steelersnek a legjobb a ligában a futás elleni védelme, csak 64 yardot engednek meccsenként. A két irányító összehasonlításában szerintem mindenképp Ben Roethlisberger jön ki győztesen, még így Ravens fanatikusként is jobbnak tartom, mint a mi oldalunkon Flacco-t. Az elkapó gárdát viszont a hollók csapatánál mindenképpen erősebbnek érzem, (Boldin, Mason, Husi, Heap, és a visszatérő, egyelőre igen kevés szerepet kapó Stallworth) de a Steelers-nek is megvannak a maga jó kis játékosai, főleg a fiatal, és eddig fantasztikusan teljesítő, Holmes-ot remekül helyettesítő Mike Wallace, és a veterán, megbízható Hines Ward személyében.

 Természetesen a speciális egységet sem szabad kifelejteni a felsorolásból, itt a Steelers új rugója probléma lehet, hiszen pár kihagyott FG minden meccsen nagyon fontos lehet, de egy ilyen rangadóra ez fokozottan igaz, könnyen lehet hogy egy utolsó pillanatban szerzett/elrontott mezőnygóllal dől el a meccs.

 A két csapat már találkozott egyszer a szezon során, ki nem emlékezne arra az összecsapásra. Azt a Ravens nyerte, egy igen emlékezetes Flacco TD passzal, amit T. J. Housmanzadeh kapott el, a meccs végén. A rangadót aztán a veterán Ray Lewis INT-je zárta le, bár fontos hozzátenni, hogy azt a labdát még a backup QB, Batch adta el, hiszen akkor még eltiltását töltötte Big Ben. Sok Steelers fan egyedül ennek nyilvánította aztán a vereséget, így a Ravensnek nagyon fontos lenne megmutatni, hogy igenis a Big Ben által vezérelt gárdát is képesek legyűrni. Nem is beszélve arról, hogy aki ezt a meccset hozza, óriási lépést tesz a csoport megnyerése felé.

 A meccs kimenetelét persze megint befolyásolhatják a sérültek, akik persze mind a két oldalon előfordulnak. A Hollók csapatánál Le’Ron McClain fullbackről kell említést tenni, akinek játéka jelenleg kérdéses, tehát nagyjából 50% esélye van arra, hogy játszani fog. Ő jól érzi magát, természetesen kész a rangadóra, de a végleges döntést az edzők fogják meghozni. A Ravens egyébként le is igazolt egy Free agent fullbacket, Jason McKie-t, illetve TE-ket is használhat a csapat a McClain helyén. Támadó falember Michael Oher, és safety Dawan Landry játéka szintén kérdéses, előbbi térd problémák miatt, utóbbi pedig agyrázkódást szenvedett az előző meccsen. Oher teljes edzést végzett szerdán és csütörtökön, azonban pénteken nem végzett munkát, míg Landry egész héten limitáltan edzett, de úgy érzi kész a játékra. Derrick Mason, (WR) Chris Chester, (GUARD) Ed Dickson (TE) valószínűleg egytől-egyik játszani fognak.

A Steelersnél Roethlisberger játéka kérdéses, bár nekem nincs kétségem: szerintem mindenképpen játszani fog. Nincs hova tartalékolni, pihentetni, ez a meccs nagyon-nagyon fontos a továbbiakra nézve.  A többi sérültjük valószínűleg játszani fog, (köztük a fantasztikus safety Troy Polamalu) egyedül Aaron Smith és Matt Spaeth hiánya vehető (szinte) biztosra.

Viszont a Baltimore-nak mindenképpen föl kell hagynia azzal a szokásával, hogy rendszeresen átalusszák az utolsó negyedeket, mert így, ezt a meccset nem lehet megnyerni. Az egyetlen jó hír, hogy ezt a viselkedést a Pittsburgh is előszeretettel alkalmazza mostanában, így ebben a tekintetben a két csapat kiegyenlített. :)

 Összességében, egy klasszikus Ravens Steelers meccshez méltóan, nagyon szoros, kemény, az utolsó pillanatig kiélezett csatát várok, viszonylag kevés ponttal, és nagyon kemény védelmi háborúval, nagy ütésekkel, szerelésekkel, sok sackkel, egyszóval mindennel, ami jó, és élvezetes a fociban. :) Aki nyer vasárnap a M&T Bank stadionban, valószínűleg AFC North Champion lesz. Hajrá Ravens!

 Ki ne gondolt volna már bele milyen lehetne az igazi pókersztárok bőrébe bújni, Las Vegas kivilágított, színes utcáit járni, és különböző szupermenő kaszinókban tölteni az egész napot, koktélokat iszogatva. Nem hiszem, hogy be kéne mutatnom mi is az a póker, gyakorlatilag még a csapból is az folyik, a filmek, műsorok szünetét is különböző pókeroldalak reklámjai töltik ki, és kinek a fejében ne lennének benne a varázslatos „all in”, „meg adja” és hasonló kiáltások, Korda György hangján. Szóval nem, nem akarok belemenni a játék bemutatásába, a stratégiák, lapkombinációk fölvázolásába, egy számomra rendkívül szórakoztató ember miatt írom ezt a bejegyzést.

 Ma hajnalban az előző postban megemlített Miami @ Cleveland meccset várva kapcsolgattam álmosan a TV készülékemet, amikor is megakadtam az egyik kereskedelmi csatornán adott pókerműsor láttán, és mivel még úgyis sok volt az NBA derbiig, ezért úgy határoztam végig nézem. A közvetítés amúgy borzalmas volt, ahelyett hogy magyar szakértők közvetítettek volna, egészen botrányos színvonalú szinkront készítettek a műsorhoz, a játékosokhoz egyáltalán nem illő szinkronhangokkal. Ennek tetejébe ráadásul a „check”-et folyamatosan passznak fordították, ami rendkívül idegesítő volt. A műsor koncepciója amúgy az volt, hogy meghatározott számú leosztásból áll a party, és csupán egy „amatőr” játékos van az asztalnál, mindegyik másik szereplő ismert, felkapott, profi játékos. Az amatőr kapott 100K dollár alappénzt, (hmm, engem is megdobhatnának csak úgy ennyivel) és amennyit ezen felül nyer, azt hazaviheti.

 Mint említettem, sok érdekes arc ült a székeken, de még közülük is a legjobban Phil Hellmuthnak örültem, akiről azthiszem mindent elmond a „Poker Brat” becenév. Egy rendkívüli játékosról van szó, aki 11 WSoP karkötővel rendelkezik, ami bizony nagyon komoly számnak számít. Amiről azonban talán még jobban ismert emberünk, hogy egyszerűen képtelen veszíteni. Ha ráadásul jól játszotta meg a lapjait, jobban is áll, és az ellenfele valami hihetetlen szerencse által tud csak győzni, akkor minden bizonnyal számíthatunk egy olyan igazi, jó Phil kirohanásra, amikor bizony a csúnya szavak használatát se veti meg, és elég erősen elő kell készíteni azt a bizonyos sípoló gépet. A kommentátorok megemlítették, hogy új edzője van, (? Nem tudtam, hogy póker játékosoknak is van?) és azóta nagyon sokat fejlődött, valamint egy bevágott interjú során azt is megemlítette, hogy szeretne megváltozni, és szeretné leküzdeni végre a már említett becenevét.

Természetesen nem lett volna igazi a show, ha nem történt volna valami fura hősünkkel. Mint oly sokszor, a szerencse most is cserbenhagyta, és valami egészen peches módon vesztett rengeteg pénzt, kilences drillel, egy KK ellen, ráadásul úgy hogy nyert volna, azonban lassú játékát kompenzálva megbeszélte ellenfelével, hogy négyszer játsszák le az utolsó két lapot, és az alapján osztozzanak a pénzen. Nos, bár ellenfelének 1%-nál is kevesebb esélye volt, négy leosztásból hármat megnyert, igen komoly mínuszba lökve ezzel Phil barátunkat. A várt folyamat nem maradt el, és onnantól kezdve igencsak ellenséges volt a viszony az asztalnál, mondhatni kialakult a szokásos Hellmuth VS mindenki más szituáció. A műsornak aztán vége lett, de én nem tudom kihagyni hogy be ne linkeljem pár emlékezetes kirohanását:

Természetesen ennél sokkal több is volt neki, érdemes megézni őket... :)

  Ma hajnalban rendezték meg a szezon – sokak számára – egyik legérdekesebb, legjobban várt meccsét, ami nem volt más, mint a „Király” LeBron James visszatérése Cleveland-be,  ahol hét évet töltött el, és ezalatt valóságos bálvánnyá nőtte ki magát. Egészen nyárig persze, amikor is eléggé fura, mondhatni pofátlan körülmények között távozott a város csapatától, és lépett le Miami-ba. Azóta persze bálványi szerepe nemhogy elhalványult, de gyakorlatilag ő az első számú közellenség Clevelandben, a youtube tele van James-mez égetésekkel, jöttek a beszólogató/parodizáló videók a fanoktól, meg minden más finomság is, még a South Park is viccet csinált szegény James bátyánkból.

 Így már érthető nagyjából hogy miért vártam én is nagyon ezt a meccset, és meg kell mondjam: nem is csalódtam. A meccs óriási hangulatban kezdődött, külső szemlélő számára simán úgy tűnhetett mintha egy rájátszás összecsapásról lenne szó, azzal a különbséggel, hogy még ott se kap ilyen írtózatos fújolást egy csapat, mint itt a Heat. A hangzavar csúcspontja természetesen LeBron James bemutatásánál volt, a másik visszatérő Ilgauskas viszont – talán érthető okokból – kellemes ovationt kapott. A Cleveland féle csapatbemutatás szintén nagyon jó volt, a közönség hangja egy pillanatra nem halkult el, amikor pedig James bemutatta szokásos meccs előtti rituáléját, szinte érezni lehetett a Clevelandi szurkolók azon ingerét, hogy berohanjanak a pályára és azonnal elgyepálják a „Hazudó Királyt”.  Csak hát ez Amerika…

 A meccs folyamán előkerült persze minden James ellenes cucc a lelátókon, mindenféle póló, (Lying king, Victim, LeCheat, stb…) poszterek, feliratok, és más remek alkotások, valamint persze az néha egészen kreatív bekiabálások és chant-ek sem maradhattak el. Az első negyedben végig óriási boo-t kapott a Miami, természetesen James-el az élen, de ez nem nagyon zavarta őket. Az első negyedben mind az említett úriember, mind a másik nagy, Dwyane Wade remekül játszott, a Cleveland labdaeladásokat kegyetlenül kihasználva. Chris Bosh is felhagyott a beszari játékával, és egyszer-kétszer igen szépen, keményen támadta a gyűrűt, aminek meg is lett az eredménye. A Cavaliers nem tartotta rosszul magát, elsősorban JJ Hickson játszott önkívületi állapotban az első pár percben, a negyed végére azonban a Heat is kis lépéselőnyre szert tett.

 A második negyedben aztán elcsendesedett a közönség, és a két csapat is egy picit, és bár Wade pár szép megmozdulásán kívül nem volt semmi, ami úgy megmaradt volna a játékunkból, a Heat szép csendben igen komoly előnyre tett szert, még jobban elhallgattatva a gyilkos közönséget. A félidőre, főleg a hatalmas lepattanó és dobószázalék különbségből adódva már tetemes előnnyel mehetett a vendégcsapat, és a három nagy játéka is kielégítő volt. Úgy látszik Spoelstra edző megtalálta a megfelelő taktikát: James és Wade lehetőleg ne legyen egyszerre a pályán, vagy csak nagyon keveset.

 A harmadik negyed aztán a visszatérő Királyról szólt, aki elképesztő módon megszórta magát ebben a játékrészben, néha egészen reménytelen helyzetekből is kosarat dobva, a rendszeres +1 játékairól már nem is beszélve, és mostmár Wade-el együtt is igen szép jeleneteket hoztak össze. Ha már Wade, természetesen az ő játéka mellett se lehet szó nélkül elmenni, hiszen gólpasszból és lepattanóból is csak egy-egy darab hiányzott volna neki a tripla-duplához. Ő nemcsak a harmadikban, de még a negyedik negyedben is játszott egy kicsit, James szerencsére már melegítőben ücsörögte végig az utolsó játékrészt. Közben Bosh is javított egy kicsit a statisztikáján, így a meccs végére a Nagy Három fantasztikus adatokat hozott össze, 75 összpont (abból James 38), 19 lepi (ez mondjuk lehetne több, kedves James&Bosh duó…), és húsz(!!) asziszt. James Jones-t még mindenképpen érdemes kiemelni a vendégek közül, neki a nagyok érkezése nagyon jót tett, gyakorlatilag kávézva/újságot olvasva tudja dobálni a hárompontosait, ma is összeszedett belőlük 18 pontot. A túloldalon talán Gibson volt kiemelkedő, bár pontjai jó része (nem elvéve az érdemeit) már akkor érkezett, amikor minden mindegy volt.

 A negyedik negyedről már nagyon nem érdemes szót ejteni, bár a cserejátékosok nagyon jól eljátszadoztak egymással, de talán ez már a mi szempontunkból annyira nem lényeges. A meccs végének közeledtével aztán a szekuritis arcok is megsokszorozódtak a Heat pad körül :D

 Szóval a negyedik negyedet, és ezzel a meccset lezárva, LeBron James nagyot nőtt, nemcsak az enyém, de szerintem sokak szemében, bár a Cleveland szurkolók nem biztos, hogy ezután fognak megbékélni vele. (bár akkor már a sajátjaikra is mérgesek lehetnének, akik gond nélkül, mosolyogva beszéltek a miami hatosával büntetődobások közben…) A meccs szakkommentátorával pedig nagyon egyetértek: talán James föl se fogta igazán mit tesz a clevelandi szurkolókkal, amikor meghozta a döntését, és pont ezért nem érti, és nem érzi annak fontosságát, hogy netán bocsánatot kérjen a tettéért. Ja, és hogy a cleveladni szurkolóknak ideje lenne túllépniük ezen a James ügyön. A Miami Heat mindenesetre szerintem nagyon fontos lépést tett meg ezzel a meccsel, végre tényleg, úgy igazán csapatként funkcionáltak, a nagy hármas (főleg Wade és James) pedig fantasztikus volt. Talán ez végre elindít valamit, és mostmár a nagyobb csapatok ellen is sikerül ezt a formát hozni...

 Előző postomban már említettem a kosárlabdát, mint gyermek(ebb) korom kedvenc sportját. Természetesen, mint nagyon sok kissrác én is Michael Jordan akartam lenni ha felnövök, ennek érdekében éjjel-nappal dobálgattam a labdát a kosárba, és egészséges kilenc éves gyermekként, fontos küldetésemnek éreztem mindenféle kosárlabdakártya gyűjtögetését, még akkor is ha halvány fogalmam sem volt kik vannak a képen, csak MJ bácsit ismertem föl.

 Aztán persze elkezdtek a labdán kívül más dolgok is érdekelni, és bár TV-ben továbbra is szívesen néztem, én magam már nem nagyon űztem a sportot, a rendszeres dobálgatás helyett csak hétvégéken játszottam egy kevéskét.

 Érdekes hogy bár MJ rajongásom megmaradt, és ebből kifolyólag sokáig a Chicago Bulls-t tartottam a kedvenc csapatomnak, valószínűleg azért, mert nem nagyon voltak tényleges emlékeim a gárdával kapcsolatban, (MJ-t is már csak a Wizardsban láttam élőben játszani) végül érdeklődésem a South Beach-i American Airlines Arenába vette az irányt. Ott nem egyszerű nevek pattogattak akkortájt, mint az akkor még nagyon fiatal, de ettől még remek „Flash3” Dwyane Wade, és a nagy Shaquille O’neal (na jó, ő nem pattogtatta, csak bezsákolta a labdát). 2006-ban aztán el is jutottak a döntőig, ahol már úgy nézett ki viszonylag ki is kapnak a Dallas csapatától, ha nem mutattak volna be egy egész elképesztő és azóta is emlékezetes feltámadást, Wade vezérletével.

 Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán, (meg a Mississippin is ha van ilyen amcsi mondás, vagymi…) Shaq bejárta a fél NBA-t, a Miami középcsapat szintjére süllyedt vissza, néha sikerült ugyan elérni a rájátszást, de a menetelés sosem tartott túl sokáig, in fact egész szép rekordokat tart a gárda bajnokcsapat által a győzelem éve után elért leégések statisztikájában. A 2010-es offszezonban aztán ahelyett, hogy Wade elment volna a csapattól, (amire volt esély valljuk meg őszintén) két óriási sztár érkezett a csapathoz, köztük a liga talán legjobbjának számító, már 25 évesen két MVP címmel(és 0 bajnoki gyűrűvel) büszkélkedhető LeBron James. Aztán mindenki elindult a vér, (és a gyűrű) szagára, a csapat 99%-a kicserélődött, és telelett a cserepad mankós, tolószékes bácsikkal, akik utolsó esélyüknek a bajnoki címre Miami-t gondolták.

 Azóta persze kiderült, hogy a nagy Bulls egy szezonbeli győzelmeinek számát(72) nemhogy megdönteni, de megközelíteni se fogja a csapat, a három nagynak, (Wade, Bosh, James) pedig több idő kell hogy összeérjen a játéka.

 Ma már egyre divatosabb és elterjedtebb a fiatalok körében hogy rendszeresen követik a nagy amerikai profi ligákat, olyanokat, mint a NBA,(kosárlabda) NFL,(amcsifoci) NHL,(hoki) MLB,(baseball).  Emellett megemlíthetném az itteni fiatalok számára talán kevésbé ismert ligákat is, mint pl. az MLL (lacrosse) vagy az MLS (igen, amcsi országban „normál” focit is játszanak) ligákat is, de megtalálható itt minden féle más sport, így mielőtt az olimpiákon legyintenénk egyet az amerikai sportolókra nézve, hogy ezerféle teljesítménynövelő szerrel és a vészhelyzet  mind a száz évadának teljes stábjával a hátuk mögött milyen könnyű nekik, azért gondolkozzunk el milyen gondosan kigondolt és kiépített rendszerrel is van dolgunk az országban.  

  Hiszen a potenciális szuperatléták kiképzése már az egyetemen, sőt a high school-ban megkezdődik, így nem csoda hogy mire odakerülnek a nagy ligák küszöbére,(vagyis a draftra, ahol ezek közül a fiatal játékosok közül választanak a profi csapatok) már igazi szörnyetegek, akik készek a bevetésre.

 Talán ennek a remekül kiépített infrastruktúrának is köszönhető az amerikai ligák népszerűsége, hiszen ha valaki kiválaszt egy neki tetsző sportot, mint pl. az amerikai focit, akkor annak tanulmányozása nem ritkán már egyetemi szinten elkezdődik, és a lelkes szurkoló már az iskolások játékát figyelve is azon gondolkozik, vajon melyik arc illene bele legjobban kedvenc NFL csapatába. Hosszú ismertetőket olvas ezekről a játékosokról, draft előrejelzéseket tanulmányoz már hónapokkal a tényleges esemény előtt, aztán pedig pezsgőt nyit annak örömére milyen okosan választott kedvenc csapata. (vagy éppen dühében asztalokat borogat, hogy hogyan lehetett ilyen hülye a vezetőség, és hogy a meccsekre kiküldött megfigyelők vajon teljesen vakok-e.) Aztán jöhet a training camp, ahol általában sikeresen lesérül a fél csapat, meg az összes kiválasztott újonc (rookie), majd az előszezon meccsek, ahol még mindenki reménykedik, majd a tényleges szezon, ahol álmok törnek össze, és valósulnak meg. :P

 A fenti sorokból már kiderülhetett, hogy talán az amerikai foci az, ami a legjobban foglalkoztat, bevallom, négy-öt évvel ezelőtt még nagyon nem gondoltam erre. Sportok iránt érzett szeretetem ugyanis a kosárlabdával kezdődött, majd folytatódott is hosszú ideg, egészen 2008-ig, amikor is a Super Bowl XLII-t látva, egyből sikerült beleesnem ebbe a csodálatos sportba. Onnantól kezdve ki nem hagytam volna egy sport tv-s meccset se, majd nem sokkal ezután már azzal a meccsszámmal sem elégedtem meg, és interneten keresztül is követni kezdtem a liga történéseit. Nem sokkal ez után érdekelni kezdett a draft, hogy honnan érkeznek a jobbnál jobb fiatal játékosok, és lassan én is végigmentem a fentebb bemutatott úton, mostanra pedig szívesen követem már az NCAA (egyetemi bajnokság) történéseit is.

 Kedvenc csapatot is sikerült választani, ez pedig a Baltimore Ravens együttese, ahol nem kisebb arcok játékába szerettem bele, és kedveltem meg ez által az egész csapatot, mint Ed Reed, vagy éppen Ray Lewis, akik még most is a hollók védelmének alapköveit képezik. Az idei szezonra igen szép elképzelései voltak/vannak a csapat szurkolóinak, hiszen papíron egy igen csak bajnokesélyes csapatról van szó, ami végre nem csak a védelmére támaszkodhat, hanem támadó oldalról is komoly veszélyt jelenthet, remek futó játékával, és kifejezetten jó nevű elkapó sorával. A védelem kezdeti problémái eltűnni látszanak a fantasztikus Reed visszatérésével, szintén az ő hathatós segítségével már labdákat is tud a csapat szerezni, a támadósor pedig hozzá tudja tenni a magáét, habár előszeretettel alszanak el az utolsó negyedekre. Nehéz megjósolni tehát hogy mit hoz a jövő a lila feketéknek, egyelőre harcba vannak a saját csoportjuk első helyéért, s fej-fej mellett haladnak talán a legnagyobb riválissal, a Pittsburgh Steelers csapatával.

Reméljük a legjobbakat ;]