Nemrégiben Éva különleges kérdéssel fordult hozzánk.
Számomra azért is különleges volt a kérdés, mert még a nyáron írtam néhány cikket a kismamatitkok.hu partnerportálunknak éppen a gyerekrajzok témájában. Azóta is szívfájdalmam, hogy nem volt időm befejezni.

Éva

Az első kérdésem ez lenne: be szoktátok-e nevezni a gyerekeiteket olvasmányélményekkel kapcsolatos rajzpályázatokra, hogyan bátorítjátok, motiváljátok őket?
Mi történik a gyermekrajzokkal a pályáztatónál? A lenti példám erre vonatkozik és ahhoz kapcsolódik a második kérdésem: vannak-e gyermekrajzokkal illusztrált könyveitek és mi a véleményetek az ilyenekről?
A Pagony rajzpályázatot hirdetett, ahová én benevezném Éduát. De hiába lett kedvenc Csoda és Kósza, az én kicsi lányom azt válaszolja nekem, hogy majd akkor rajzolja le őket, ha nagy lesz.
A helyi könyvtár két ízben hirdetett rajzpályázatot: József Attila verseket illetve Benedek Elek mesékhez* készített rajzokat kértek, a beérkezettekből válogattak egy verses- illetve meséskönyv illusztrálásához. Mindenképpen jóval erősebb motivációnak tartom egy rajznak a könyvben való megjelentetését, sokkal több gyerek esélyes így a jutalomra, mint az első három, és a különdíjasok esetében. Meg szerettem volna vásárolni, nem csupán mert helyi kiadvány, és mert különleges alkalomra született, hanem elsősorban azért, mert szép munkát végzett a grafikai tervező, Kolumbán Hanna, igényes könyv lett. A sok gyereknek adott tiszteletpéldány miatt sajnos magas ára van ennek a könyvnek.
A gyermekrajzzal illusztrált köteteket nem tartom gyereknek valónak. Mit mondhat egy ismeretlen gyerek rajza az én gyerekemnek?

Réka
Én nagyon szeretem a gyerekrajzokat, és főleg azt, amikor a gyerekek  rajzolás közben, vagy azt követően, elsustorogják, elmagyarázzák, mit is rajzoltak. Képesek csodavilágot  kanyarítani   három vonalból, két pöttyből. Nagy kedvencem  lett Eszter Zsófijának (Eszter által megosztott) a magyarázata, története a kastélyhoz, amit rajzolt. Élőben hallani a gyerekektől, persze, maradandóbb élmény, mint a rajzok mellett olvasni a rajzok történetét.

Szívesen forgatnék egy olyan könyvet, amiben gyerekrajzok vannak, azoknak a gyerekeknek a rajzról szóló történeteivel, akik rajzolták. Óvó néni koromban, jó pár évvel ezelőtt, sokat rajzoltunk, festettünk a gyerekekkel, aszfaltra, fára, üvegre, színes lapra, fehér lapra, anyagra. Nagyon élvezték. Valószínűleg azért is, mert sosem köteleztem őket arra, hogy, na, most aztán, rajzolni kell. Sokszor eszembe jut, engem mennyire felháborított, ha  pedagógus,  vagy szülő azt mondta egy gyereknek: „Miért nem színezted az eget kékre, mert tudod, az ég kék?” És itt el is vágta azt, ami a legcsodálnivalóbb, a leggyönyörűbb a gyerekek alkotásaiban. Megannyi színben, formában képesek elképzelni a világot, és a felnőttek néha hajlamosak korlátolni ezt a varázslatos gyermeki képzelőerőt.

Kata
Nekem még elég kicsik a gyerekeim, nem találkoztak a rajzverseny kérdésével sehogyan, és mivel az óvodában nem jellemző a verseny sem házon belül, de a külsős versenyeken való részvétel sem, vélhetően sokáig nem is lesz jelentősége. Én alapból nem kedvelem, ha a
gyermekeket versenyeztetik, főleg, ha olyasvalamiben, ami a képzeletet, fantáziát, tehetséget érinti, gondolok itt a mesemondó és rajzversenyekre. Kifejezetten lélekrombolónak tartottam a legutóbb a farsangi jelmezversenyt is. Vissza a “rajzversenyekhez, pályázatokhoz. Amíg a gyerekem maga nem kéri, biztosan nem fogom javasolni, hogy bármilyen pályázaton részt vegyünk. Tisztában vagyok azonban azzal, hogy idővel ilyen hatás is érkezhet, ezért ha ő maga kérni fogja, támogatom majd benne, hiszen bizonyára szüksége lesz a verseny élményének megtapasztalására is. Az pedig, hogy az esetleges kudarcot, vagy “győzelmet”, illetve ezek kapcsán az értékalkotás személyre szabottságát hogyan tudom elmagyarázni neki, csak rajtam múlik majd. Szerencsére még abban az életkorban van, hogy az alkotás során nem a végeredményre, hanem az alkotás adta örömre koncentrál.

A gyermekrajzokkal illusztrált könyvekről sokat nem mondhatok, lévén, hogy elég kevéssel találkoztam eddig. Talán ez sem véletlen.
A gyerekekkel eddig közösen tett tapasztalatom azt mondatja velem, hogy egy gyermek minél kisebb, annál jobban szereti a tiszta, könnyen értelmezhető illusztrációkat, ez pedig egy gyermekrajzról nem mondható el. Azt elsősorban alkotója érti, ő tudja megmagyarázni, és az
is lehet, hogy egyszer így, egyszer amúgy meséli, mi áll a képen. Egy másik gyermek számára ez nehezen, ha egyáltalán dekódolható. Felnőtteknek szóló könyvekben – például Szávai Géza** egy könyvében – láttam gyerekrajzot, de az helyénvaló volt, lévén lélektani könyv, a
gyerekrajz magyarázat, fontos melléklet volt.

Lackfi Bögre családjában*** is van egy imitált(?) gyerekrajz. Ennek kapcsán egy ismerősöm jut eszembe, aki tervezőmérnök, és egy hasonló témájú beszélgetés során azt mondta, hogy ő úgy tanulta az egyetemen, hogy nem jó, ha egy felnőtt imitál gyerekrajzot, aztán azt gyerekek
látják, nézik, mert nem értik, hogy az, amit ők rajzoltak, miért nem olyan szép, összeszedett, másrészt pedig mert egy felnőtt perspektívája, látásmódja ha megfeszül sem tud olyan lenni, mint egy gyermeké, de a gyerekek elkezdik utánozni, és nagyon hamar roncsolódik a tiszta, gyermeki látásmód. El tudom fogadni ezt az érvelést. Őspélda: magától egy gyerek se rajzol szemet meg szájat a napra, na de ha látott egyet!

Kinga
Az alkotás a lényeg, és nem a megmérettetés. Minden gyerekrajz, ugyebár a maga nemében tökéletes. Marci a tavaly mégis elnyerte egy helyen az első díjat, több az óvónők által összegyűjtött és beküldött rajza alapján. De ő nem is tudott róla, az óvónő egyszercsak átnyújtott neki valami oklevelet. Így rendben van. Mert nem stresszeltem a gyereket fölöslegesen. Én a rajzot a személyiség spontán megnyilvánulásának tartom. A gyerek, ahogy Kata írja, ellesi, leutánozza, néha betanulja az ábrázolási technikákat, amellett persze, hogy eredetiséget is belevisz a képekbe. Vekerdy Tamás**** is hangsúlyozza, nem szabad tanítani a rajzot!
Viszont jó, ha a gyerekrajzokat műalkotásokként kezeljük, mert a valóság érdekes, személyes és naiv leképezését látjuk bennük!

Juti
Én is rengeteget tanultam (és láttam) gyerekrajzokról. Dolgozatokat is írtam róluk és annyit meg hozzáfűzhetek talán, hogy szerencsére itt is amikor a gyerekrajzokról tanítanak, nagyon ügyelnek, hogy ne a gyerek személyiségelemzéséről szóljon, hanem inkább a különböző fázisokról, és stílusokról, amiket elsajátítanak.

Réka
Gyerekkoromban a gyerekszobában volt egy falunk, ahova a szüleim megengedték, hogy rajzoljak. Tudtam jól, oda lehet, máshova nem. Amikor a fal megtelt, apukám lemeszelte fehérre, és kezdődhetett az egész előről. Soha más falra, vagy bútorra ezt követően nem rajzoltam.Táblánk is volt, olyan táblához erősített szivaccsal, és rengeteg krétánk. Nekem kiskoromban a rajzolás nagyon sokat jelentett. Talán azért is, mert közös családi móka is volt. Emlékszem, ha betértünk egy papírboltba, mindig festéket kértem, ecseteket, színesceruzát.

Kinga
Igen, Az nagyon klassz lenne, ha a gyerekrajzhoz a saját magyarázatát adná. De az is releváns lehet, amikor a felnőtt grafikus gyerekrajzokat utánoz, ilyen például. M.Tóth Géza Kobak könyvéhez***** készült illusztrációja. Mégis inkább úgy vélem, hogy nem csak utánoz, hanem “felidézi” egykori gyerek önmagát, és így alkotta meg ezeket a rajzokat.

Nóri

A gyerekek versenyeztetését általában nem látom helyesnek. Nem csak a rajz esetében lehet nagyon káros hatása, hanem minden másban is: sport, ének, étkezés („ki eszi meg elsőnek a levest?” című dologra gondolok), stb.

A Pagony rajzversenyére viszont én is felfigyeltem. Elméletileg remek visszacsatolásnak, értékelésnek lehet felfogni, hogy a gyerekek rajzait múzeumban állítják ki, hiszen ezzel a műalkotások világába vonják be őket, oda, ahol inspirációként már nagyon régóta jelen
vannak, csak erről általában megfeledkezünk. A múzeumban való bemutatásnak viszont csak akkor van értelme, ha az összes beküldött rajzot kiállítják, a díjazás és rangsorolás határokat von oda, ahol a megkülönböztetésnek nincs helye.

Szerintem az a legjobb visszacsatolás és motiváció, ha nem csak “leosztályozzuk” (“jaj de szép”, “nagyon ügyes vagy”) a kész rajzot, festményt, hanem beszélgetünk róla, visszakérdezünk. A gyerekek hosszú ideig bütykölgetik a rajzaikat, nagyon fontos dolgokat teremtenek meg és fejeznek ki vele, ezért lenne jó, ha legalább néhány percig foglalkozni tudnánk azzal, amit a képen látunk. Egy két éves gyerek rajza is inspirálhat ilyen beszélgetést. Sámuel rajzolt egy érdekes járművet a napokban: egy ágyúval ellátott autót, melyben van egy
kicsi lakókocsi megvetett ággyal a tetején, lámpával és villogóval. Nagyon tetszett nekem a kép, élményeinek, gondolatainak, érzéseinek sajátos kis mozaikja sejlett fel mögötte.
Sokáig beszélgettünk róla. Ha versenyre rajzolt volna, ez a jármű sosem született volna meg. Megkérdeztem tőle, megmutathatom-e nektek a rajzot. Felcsillant a szeme! Szóval akkor megmutatom. Már csak a téma kedvéért is. Meg annak illusztrációjaként, amit fentebb írtam.

Éva
Erről jut eszembe. Ismeretségi körben volt egy eset, jó pár éve már, amikor egy pszichológus egy kisgyerek szürke rajzáról rémisztő következtetéseket vont le, holott a gyermeknek éppen grafitceruza-periódusa volt, amikor nem színezett egyáltalán, csak a feketét, szürkét használt. A korszak minden gond nélkül tovaröppent, és az akkor is egészséges lelkivilágú gyermek ma is problémamentes.

Eszter
Nem szívesen foglalnék állást, mivel úgy tűnik, rajzban tálentumos gyerekem van, aki ráadásul hosszú, tekervényes meséket költ a rajzaihoz. Nem csinálok egyébként a lányommal semmit, sokat rajzolunk, festünk, és mutatok neki dolgokat, (például a lehető legkülönfélébb módokon illusztrált mesekönyveket,) de ennyi. Viszont szívesen mutatok Zsófi-rajzot, mesével.

“Ez azért van ez a vár, merthogy az asszonyok kivágják, tudod. az asszonyok nem akarták kivágni a képet, tudod. Berakták a fényképzőgépbe, s kilapították, s utána én meg kacsintoltam. De most iszok, de utána még egyet elolvasok neked.
A fa azért van, hogy felmásszon a három tündér, nem kivágja, s csak termei a tündér (Bóbita,Bóbita 😀 ) és hogy lecsúszdázzon a váron. A madár eszik a fészekbe, amit odaszórt a lepényből, amit a Panka párkáján (párkány) van, őt úgy hívják, hogy Benedek. az anyja meg az apja ment az erdőbe és eltévedtek. Ennyi.”

Létezik gyerekrajzzal illusztrált mesekönyv Béres Melinda: Széllelbélelt mesék címmel, ahol a huszonéves nővér meséit a kishúga, Merse rajzai kísérik. Családi könyv, a mesék nagyon kedves történetek, sokat nézegettem egy időben, de pontosan a rajzok miatt nem vettem meg. Hiszen ez nálunk már nem családi kötet lenne. Ez az egyik oldala a dolognak.
A másik viszont, hogy a VII. Népmese Konferencián hallottam Gyurina Éva****** előadását – messze kiragyogott a többi előadás közül -, aki arról beszélt, hogy a hallássérült gyerekek nevelésében milyen fontos szerepe van az Én-könyveknek, amit a gyermek számára eleinte a szülő rajzol, majd a gyerek maga folytatja. Ez segítség a világ megismerésében, önmaguk megismerésében, és alapja a későbbi naplónak. A hallássérült gyerekek esetében a speciális Én-könyv az olvasástanítás elsajátításának első lépcsőfoka is.
Szerencsére, néhány óvodában is alkalmazzák már a rajzold meg az Én-könyvedet módszert, a fontos óvodai történésekről, napirendről. Hasznos segédeszköz a térben, időben való tájékozódáshoz. Erre az egyszerű, de nagyszerű mintára működnek Marék Veronika kötetei is. Azt gondolom, ha még nem tettük rajzoljunk mi is Én-könyveket a gyerekeinknek/kel. Jobb, mint a M(B)am(b)a-napló!

Lábjegyzet:

Gyerekszemmel Benedek Elek 36 meséje, szerk. Éltes Enikő, Bod Péter Megyei Könyvtár, Kovászna Megyei Művelődési Központ közös kiadványa, 2009., Benedek Elek Emlékév tiszteletére.
Szávai Géza:Láss csodát! A rajzban gondolkodó gyermek, Pont Kiadó, 2010.
Vekerdy Tamás: Az óvoda és az első iskolai évek – a pszichológus szemével (3. átdolg. kiad.), Saxum Kiadó, 2006.
Gyurina Éva, a Somogy Megyei Önkormányzat Duráczky József Óvodája, Általános Iskolája, Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézménye, Nevelési Tanácsadója, Diák- és Gyermekotthona főigazgatója
Hervay Gizella: Kobak könyve, ill. M. Tóth Géza, Kionónia, 2002.
Béres Melinda: Széllelbélelt mesék, 2003., Akovita Kft.