Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.
Figyelő - DÉR KATALIN: Venyige és szőlőtő (Bolyki János: János evangéliuma a görög tragédiák tükrében)
képest, e tendenciát erősítette a célok - a tragikusoknál a meggyőzés, az evangélium szerzőjénél a hitébresztés - hasonlósága. J. L. Martyn vetette fel 1968-ban az igen termékeny kétszintes dráma-koncepciót. Eszerint az anyag dramatizálásában döntő szerepe volt annak, hogy a speciális helyzetű Jánosi gyülekezet Jézus történetében saját sorsának előábrázolását látta. A 70-es, 80-as évektől kezdődő irodalomtudományi vizsgálatnak, a narratíva-kritikának és a Jánosi evangélium drámai vonásai összegyűjtésének történetét elsősorban A. Culpepper, F. Kemper, M. Stibbe, L. Schenke, W. Verbürg és M. Rein neve fémjelzi. A fordulatra az evangélium elemzésének esetében is nagy hatással volt Auerbach, Frye és Kermode. Auerbach Mimézise 1946-ban jelent meg először (nem 1953-ban), A kritika anatómiája pedig 1957-ben (nem 1971-ben, lásd 14. o.); más kérdés, mikortól számolt velük alkotó módon a János-kutatás. Hozzánk M. Rein szemlélete áll legközelebb, aki erőteljesen hangoztatva az evangélium műfajilag vegyes, lírai-drámai-epikus voltát, alkalmat ad, hogy elgondolkodjunk: amilyen megszokott a tudományban, éppoly mélységesen problematikus Isten beszédét műfaji s általában esztétikai kérdések mentén, főként pedig összehasonlító módszerrel vizsgálni. A könyv törzsrészét három nagyobb egység alkotja. Az első, A tragédiák utóélete a hellenizmus idején és a korai keresztyénség korai századaiban, történeti áttekintést ad (1735. o.). Felöleli a görög tragédia elterjedésének, ismeretének problematikáját a Római Birodalom Krisztus utáni 1. századában. Szól a korai kereszténység eredendő és heves színházellenességéről, különös tekintettel Tertullianus traktátusára A látványosságokról (De spectaculis). Kitér a klasszikus görögség utáni drámatörténetre a Krisztus előtti 4-3. századi újkomédiától az annak hatására valamivel később felvirágzó archaikus római drámáig, a Krisztus utáni 1. századi Senecáig, és a valamikor a Krisztus előtti 3. és 1. század között élt hellenizált zsidó Ezekieloszig. Összegzi a János korabeli zsidóság és kereszténység közegében felbukkanó, színházkultúrára utaló szórványos jeleket. A tartalmilag sokszínű, a továbblépéshez szükséges tényeket felsoroló summával a szerző célja nem a mélyebb elemzés, hanem az, hogy kimondhassa: ezek a tények így együtt legalábbis megengedik azt a feltételezést, miszerint a Jánosi evangélium keletkezésekor „ismerhették" - az általános alanyba az evangélium (zsidókeresztény) íróját is, olvasóit, hallgatóit is beleértve - „a görög tragédiákat vagy azok részleteit" (19. o.), a hellén színházi kultúrát, illetve „Arisztotelész drámaelméleti gondolatait" (61. o.). Nem gondoljuk persze, hogy a János-evangélium drámai vonásai döntően a pogány dráma- és színháztörténet alakulásával, illetve az evangélista efféle ismereteivel magyarázhatók. Első lépésben nagyjából egyetérthetünk Stibbe-bel: „nem az a fontos, hogy a JE (=János evangéliuma) szerzője mit ismert Euripidész vagy mások tragédiáiból, hanem az, hogy egy olyan kultúrában élt..., amelyikbe mélyen beleágyazódott a tragikus műfaj." (Kiemelés: D.K.) Megjegyezzük azonban, hogy Bolyki János korábban, a János-evangélium Kommentárjában (Igaz tanúvallomás. Osiris, Budapest, 2001) szélesebb összefüggésben fogalmazott. Az evangélium zömmel pogánykeresztény címzettéire tekintettel, „a lehető legtágabb kulturális hatótávú", „minden ősi kultúrában ismert", „többféle kultúra alapját képező közös archetípusokat" egybefogó „mitológiai keretről" beszélt, nem egy műfajról (41. o.). Most viszont arról van szó, hogy a Jánosi
