Bő tíz éve három hetet egy világtól elzárt, erdei házikóban töltöttem, hogy befejezhessem a Kicsi Lili című regényemet. Olvasnivalót nem vittem magammal, ám olyan egy hét után azért valami könyvre vágytam. Karin Fossum, az északi krimikirálynő regénye akadt a kezembe, az Aki fél a farkastól című, abba kezdtem hát bele. Nos, a sztori egy erdő mélyén játszódik, ahol egy tudathasadásos őrült mászkál, aki a világtól elzárt erdei házikójában pihenő magányos nő fejét egy kapával szétveri. Akkor egy ideig nem vettem krimit a kezembe. De már gyerekkoromtól imádom a műfajt, kicsiként is a rejtélyeket kerestem. Legkedvesebb gyerekkori nyomozós történetem Varga Katalintól az Én, te, ő volt, illetve Rónaszegi Miklóstól A gézengúzok a Balatonnál.
Aztán persze Agatha Christie vágott földhöz, már akkor megvolt az összes fellelhető könyvem tőle, mikor még az antikváriumokat kellett róni értük. (Most is egy életrajzát olvasom, a legújabbat, amit Lucy Worsley jegyzett, és az sem véletlen, hogy első könyvem is valami krimiszerűség, A Maffia-klub, ahol nálam egy furcsa női Poirot megy neki az esetnek, és a mottók és a felépítés a nagy elődtől vannak…) De azért a két kedvenc szerzőm Patricia Highsmith és Ross Macdonald.
Egy idős barátom (már meghalt) jó barátja volt Highsmithnek, és amikor mesélt róla, mindig konstatáltam, hogy hasonlítunk. „Ha még egy szót szól, megütöm” – gondoltam, amikor a Huhog a bagolyban Nickie csak nem hagyta abba a cukkolást. A baleknél majdnem lecsaptam a könyvet, mikor Walter megint rosszul lépett. Kevés író tud ennyire felzaklatni, mint Highsmith. Az általa adagolt mélylélektani nyomasztásoktól lettem függő. Persze vannak a könyveiben gyilkosságok, csalások, de ezek a regények sosem a nyomozás rejtelmeiről szólnak (nincs is jól bevált detektívkaraktere), sokkal jobban izgatja az, hogyan lehet belesodródni a bűnbe, mit tesz velünk, ha megtörténik valami feldolgozhatatlan. Highsmith hősei teljesen átlagos emberek (mínusz Ripley), akik hibát hibára halmozva menetelnek a végzetük felé. Meghozzák rossz döntéseiket (igen gyakran féltékenységből), és nem szabadulhatnak a hálóból, ami szövődik köréjük. Feszült, kegyetlen könyvek ezek, nagyon egyszerű nyelven megírva. Sosem unom meg újraolvasni őket.
„Nem patologikus, de nem is normális” – mondta róla a barátom. „Egyszer egy levelében hangsúlyosan ecsetelt egy esetet, ami a szerelméhez, Tabea-hoz kötődik. Az állt a sorokban, hogy beültek a lánnyal egy bárba, ahol Tabea megjegyezte, hogy »kedve lenne egy sörre«. És mikor megitta a sörét, Tabea szólt, hogy kedve lenne még egyre, és hogy eztán »történt valami hihetetlen«: rendelt is még egyet. Külön kiemelte, hogy ez milyen érdekes. Úgy vélem, ez azért furcsa lelki alkatot feltételez.” Vagy: „Ültünk egyszer Párizsban egy művészkávéházban – mesélte a barátom –, ahol éppen arról ment a beszéd, hogy a szerelem az egy szenvedély. Erre ő erőteljesen közbeszólt, hogy a »A szerelem nem szenvedély, a szerelem egy betegség!« Ez mélyen benne lehetett. Banalitásnak is tűnhet a mondat, de látszott, hogy benne ez egy mélyen megérlelt, húsba vágó gondolat. Ő csak fontos dolgokról akart hallgatni.” Majd Patricia hozzátette: „Nem is értem, a férfiak és a nők mit csinálnak együtt, mit akarnak egymástól? A két nem semmiképp nem passzol össze.” Az írásait is ilyen különösnek látom. Mindegyik váratlan, idegesítő, lenyűgöző.
Ross Macdonald más. Akárhányszor újraolvasom, tudok menni a nyomozójával. Ott vagyok a romlott Kaliforniában, nyitom az ajtót a levedlett, ám egykor ragyogó szépasszonyokkal, ágyamba húzom a rideg férfit, és összerándulok, ha a kertből lövést hallok. A nyelvét is szeretem, nála simán belefér egy férfi külsejébe az a leírás: lapos, halbélszerű arca volt. És a képek! A parti görgeteg kövekről, az égbolt színeváltozásairól.
Amúgy most a nyaralóba is hoztam magammal krimit, Richard Osman A csütörtöki nyomozó-klubját.
