Wallacher Lajos: Az alkotás eszköz valamihez az életében, vagy az élete az eszköz az alkotáshoz? Van köztük hierarchia?

A kérdés azért nagyon csavaros, mert valóban nem választom szét a kettőt, az alkotásban az életemet (idegrendszeremet, fantáziámat, egyes eseményeket) dolgozom fel, és ami még feldolgozhatatlan, azon gondolkodom, mikép lehetne belőle szöveg vagy kép, vagy performance. Egyszóval nagyon egybe van a kettő, nem lennék már meg, ha nem alkothatnék. Pár napja épp azon gondolkodtam, mi tartaná meg az életemet, ha nem tudnék többé írni? Fel akarnék-e kelni akkor? Érdekelne-e bármi? És arra jutottam, hogy nemigen. Ez persze veszélyes, mert bármikor megtörténhet, hogy nem lesz többé módom publikálni, nem találom meg az alkotótársakat, vagy egyszerűen nem jön több ötlet. Minden napomat úgy nézem, mennyire lesz az hasznos, mit tudok felhasználni belőle. Azért pihenek – tudatosan – hogy legyen elég munícióm folytatni. Nyilván nincs művészet trauma nélkül és azt gondolom, volt elég már az életemben, van, ami mozgasson. De ha ez a munka magammal nem vezetne eredményhez, összeomlanék. Talán a kétségbeesés miatt dolgozom ennyit, talán az ember jelentéktelensége miatt érzem, hogy állandóan alkotnom kell, és így az alkotás valóban egyfajta eszköz állandó félelmem, a megbolondulás ellen. Valahogy úgy érzem, amíg egy szöveget kézben tudok tartani, addig rendben van az elmém.

Fotó: Valuska Gábor

Kerekes Attila: Mit gondol arról a vélekedésről, hogy könyvei a népszerű- és a magasirodalom határán egyensúlyoznak? Mit szól ahhoz, mikor népszerű írónak titulálja egy egyetemi kritikus és a „népszerű" itt negatív jelző?

Próbálok nem törődni ezzel, és meggyőződésem, hogy ha nem állna az én nevem bizonyos szövegek fölött, máshogy ítélnék meg őket. Én sosem tudtam se harcolni se magyarázkodni, ez a része nem is izgat a dolognak, mint ahogy a sikert sem tartom túl fontos tényezőnek: igazán rossz dolgok is irtó sikeresek, és nagy kincsek sikkadnak el. A magam helyét nem én fogom kijelölni. Egy a szerencsém, hogy nem vagyok sértett ember, és igyekszem a magam alkotói énjét jobbára minden reakciótól – a dicsérőtől, elismerőtől is függetleníteni, és csak arra koncentrálni, hogy azt írjam meg, amit érvényesnek gondolok.

Szolnoki Zsuzsa: Milyen műfajba sorolná nemrég megjelent regényét? Kiknek ajánlja?

Ez a könyv egy kísérlet, a felnőtteknek szóló meseregény kísérlete. 12 évtől felfelé szerintem bárkit érdekelhet, és a visszajelzések szerint ez működik is. Amikor kitaláltam a történet nyelvét és a sztorit, egyből tudtam, hogy olyan lesz, amihez nem igazán van hasonló, így nehéz lesz kategorizálni. Ez persze nem olvasóbarát megjegyzés, de lehet, hogy én alapban ilyen szempontból nem vagyok olvasóbarát. A könyv küllemével is ezt a besorolhatatlanságot szerettük volna erősíteni.

Tóth Bernadett: Milyen írói műfajban szeretné még kipróbálni magát?

Huh, annyi mindent kipróbáltam már – és a legtöbb műfaj csak úgy adódott, nem én kerestem, így a forgatókönyv, a dráma, a dalszöveg is. Mindenre nyitott vagyok, de alapvetően semmi felé nem mozdulok, általában alakulnak a dolgok. A drámaírásban szívesen elmélyednék, de ehhez segítségre lenne szükségem és sok tanulásra, talán az elkövetkező évek ezt meghozzák. De egyelőre a verseim és egy új regényterv kitöltik az egész gondolkodásom.

Mihály Borbála: A versekhez képest erőteljesen a prózára váltott. Ez alaposabb, állhatatosabb munka. Alkatilag azt gondoltam, távol áll öntől. Hogyan kötött ki mégis a regénynél?

Valóban, régebben én magam sem tudtam elképzelni, hogy rendszeres ember leszek, aki örömét leli az idő jó beosztásában. És tény, hogy ez prózánál elengedhetetelen. Viszont egyre több olyan gondolatom lett, ami nem versbe kívánkozott, és tudtam, ha meg akarom valósítani őket, akkor változtatnom kell az életemen – még úgy is, ha az kényelmetlen lesz. Eleinte lesz csak az, gondoltam, majd rá kelett jönnöm, nem, mindig, a természetem ellen való ez, de képes vagyok betörni magam, ha nagyon akarom, és a Kicsi Lilinél már nagyon akartam. Addig szerveztem, míg kialakítottam azt, hogyan tudok dolgozni, és máig így megy: megírom a tervemet, kialakítom, mekkora lesz a szöveg terjedelme. Hónapokig csak gyűjtöm az anyagot, kikísérletezem a nyelvet hozzá. És onnantól keresem a kétheteket, mikor el tudok utazni, hogy reggel nyolctól éjfélig, pontos beosztással írhassak. Egy-egy etap végén hulla kimerült vagyok – és sokszor érzem, nem éri meg. De aztán jön a következő ötlet, és csinálom tovább.

Rados Miklós: Mi lenne, ha nem írna? Mivel foglalkozna helyette? Mit hagyott ki, amit szívesen csinálna, de már késő?

Most azt gondolom, hogy legszívesebben olyan munkát végeznék, amiben a természetben lehetek, szívesen foglalkoznék gyógyfüvekkel. Szerintem jó érzékem lenne ahhoz, hogy személyre szabottan elkészítsek illatokat, kikeverjek finom és gyógyhatású teákat. Szeretem a növényeket, lenne türelmem hozzá. Úgy érzem, ebbe még beletanulhatok. Valahogy mindig minden az írás felé vitt, pedig biológus szerettem volna lenni. Kicsit bánom, hogy azt abbahagytam, állatkertben is szívesen dolgoznék, vagy parkokban. Télen és nyáron, mindegy, a természet gyógyít. Talán ezért is írok már pár éve a természetről verseket, egyre több minden húz kifelé a városból, és visz közelebb a fákhoz, a felhőkhöz.

Tóth Bernadett: Mióta nem működik aktívan a Vágtázó Halottkémek zenekar, azóta mit gondol, hogy alakult a magyar underground zenei élet?

Sosem voltam VHK rajongó, és sajnos nem igazán követem az aktuális alakulásokat, és valahogy úgy látom, az underground kezd kommercializálódni, nem csak itthon. A kísérletezés híve vagyok, de sajnos nem efelé mennek a dolgok. A napokban beszéltük, hogy érdemes lenne megint zenekart alapítani, jó lenne tombolni megint – és nem mainstreaimben gondolkodunk. De lehet, hogy csak azért beszélek így, mert öregszem, és már nincs annyi rálátásom a dolgokra, mint tíz évvel ezelőtt.

Kovács Tamás: Kinek a fizuráját irigyli?

Tori Amosét például. Nagyon szeretném magam vastag, göndör, vörös fürtökkel látni. De az az igazság – mivel nekem vékony szálú hajam van, kislányhajam, ahogy ma mondta egy barátnőm – mindenkiét, akinek dús hajkoronát adott a Teremtő. Amikor valaki panaszkodik, mennyit kell ritkíttatni, én belül tombolok...

Fotó: Kováts Zsófia

Pintér Kamilla: Van példaképe? Ki az? Ha nincs, miért nincs?

Nincsenek példaképeim, mert egy emberben vagy művészben sem találtam még meg azt a teljességet, ami miatt problémátlanul, mindenével tudnék azonosulni. Viszont többekben találtam egy-két-sok olyan dolgot, ami lenyűgöz, és amit szívesen követnék. Emily Dickinson, az „egy kipróbált hitével", a maga megszeretett börtönével arra nevel, hogy fedezzem fel a boldogságom abban, amiben élek. Truman Capote (akivel a legtöbb hasonlóságot érzem) azt mondja mindig a fejemben, hogy hallgassak a bennem születő nyelvre. Plath intő jel az őrület előtt, és még sorolhatnám.
Akikért rajongani tudok, azok sztárok: Monroe, Elvis, Edie Sedgwick, Tina Turner, Vivien Leigh, Karády – ők is sokan vannak. Általában rohamokban kapom őket, ilyenkor belevetem magam az életükbe, nézem és hallgatom őket. Sekélyesen hangzik, de a puszta fizikai vonzerő elemi erővel hat rám – egyébként is szeretem a szép embereket, lenyűgöznek. Egyik berlini filmes és fotós barátom egész projektet épített erre: vannak ugye emberek, és mindegy, hogy férfiak-e vagy nők, akiket órákig tudnánk nézni, csak úgy. De nem tehetjük, mert zavarba jönnének, már nem lennének természetesek, kukkolónak tűnnénk. Nos, ő lefilmezett vonzó embereket, amint élik a midennapjaikat. Nem volt fontos, hogy artisztikus legyen, a lényeg az volt, hogy úgy szemlélhessük őket, ahogy vannak. Sosem tudtam megunni egy kedves szeplős vörös hajú nőt, ahogy bevásárolt, aztán leült egy padra. Múltkor a vonaton ült velem egy gyönyörű lány, nem tudtam levenni róla a szemem. Vagy a berlini metrón a fiú. Követtem is egy darabig, félig ázsiai volt, félig talán német – mélyen bennem maradt, ha lehunyom a szemem, látom őt, és megindít bennem valamit.
Énekesek iránt lángolok, festőkért. Egy-egy momentum vesz le a lábamról, minden fantasztikus Valaki, akiktől tanultam, aki miatt épültem lehetne példakép. Ahogy megfigyeltem, a legtöbben, akik elbűvölnek, nem kaptak sok jót a sorstól, életük tragikus volt. Ez kicsit ijesztő, ha valakit nagyon megszeretek, kiderül, hogy körbelengi valami baljósság... Ez talán a legközösebb bennük, de innentől nem szívesen gondolkodom tovább.

Kerekes Attila: Fogja majd használni és kihasználni a nőiségét a könyvei népszerűsítésében tíz év múlva is? Ha nem, mivel lehet majd pótolni ezt?

Én úgy érzem, nem a nőiességem használom, hanem pusztán magam. És a magamban benne van a testem és a tekintetem is, annak az anyagnak az alakíthatósága, aki én vagyok. Sosem voltam szépnek nevezhető, és ennek mindig is tudatában voltam, mint ahogy az esetlegesen vonzó jegyeimnek is – de a velük való munkám más természetű – nem a könyveim vagy magam népszerűsítéséről szólnak szerintem. Úgy érzem, minden alakváltásomnak üzenete van, és ez jobban izgat, minthogy készüljön rólam mondjuk egy jó portré. Ha az a célom, rondának mutatom magam. Mivel alapanyagként tekintek a figurára, amit mutatok, ez nem fog változni, az öreg testnek is van mondanivalója. És már most sem vagyok fiatal, amit nem rejtegetek és nem szégyellek. Mivel a test alapvetően érdekel, elválaszthatlannak tartom a fizikumot például a produktumtól, mindig foglalkozni szeretnék vele. És amivel foglalakozom, azt igyekszem publikussá tenni, hátha másokat is megérint.

Kovács Tamás: Mitől fél a leginkább, minek örül a leginkább?

A betegségektől rettegek leginkább, a már említett elmebajtól illetve a lassú, alattomos romlástól. Már-már a rögeszmémmé vált ez, álmaimat tönkreteszi, látom magam betegen, a csontokra tapadt hússal, megváltozott színekkel. Állandóan mosok, mert attól mintha elűzhetőek lennének a rossz szellemek, mindig figyelem magam, mi romlik el, mi változik rajtam. De a legrosszabb fajta hicpohonder vagyok, aki nem megy orvoshoz – tíz éve nem is voltam. Egyik ismerősöm mondta, mikor legutóbb panaszkodtam, mennyire nem értek semmihez, hogy gondoljak arra, hogy én vagyok azok közül, akik nem végezték el az orvosit az, aki a legtöbbet tudja a betegségekről. Ha valaki mond nekem három tünetet, én rávágom a gyógymódot. Örülni nagyon sok mindennek tudok, ebben szerencsés a természetem. Egy jó ételnek, könyvnek, ha tudok jól aludni. Két napja olyan boldog voltam: azt álmodtam, hogy szerelmes lettem egy fiúba, akinek van egy Sári nevű kutyája. Tisztán éreztem a nagy szerelmet, még az ébredés után pár percig is, és ettől egész nap csak vigyorogtam. De utazni is szeretek, sok örömömet lelem a macskámban, a barátaimban.

Jónás Andrea: Nagyon sok helyen publikál cikkeket, riportokat csinál, sajtózik, szerepel, ír, rengeteg helyen beszél magáról és mindig nagyon őszintének és magabiztosnak tűnik. Mégis azt a benyomásom, hogy ön egy zárkózott ember. Hogy van ez?

Igen, alapvetően zárkózott ember vagyok, aki élesen különválasztja a magánéletét és a nyilvános énjét. Sokat gondolkodom magam is, hogyan alakult ez ki bennem és mitől ilyen elvágólagos a dolog, mert sokat változtam az elmúlt években, ebben is. Már gyerekként kétféle személyiségem volt, az egyik apámra hasonlított, aki voltaképpen teljesen kizárta a külvilágot. Dolgozott, mert az kellett az életben maradáshoz, de aztán már azt is abbahagyta, teljesen elzárkózott. Elég volt neki a sok könyv, és a zene. Ráadásul ezeket is csak magának tartogatta: mindig egy hatalmas fülhallgatóval a fején ült, azt sem tudtuk, mit hallgat, és olvasott. Én is akkor érzem a legjobban magam, ha senki nincs körülettem, megy a zene. De nekem egy idő után mindezt meg kell osztanom másokkal. Hirtelen jön a késztetés, és mivel ugyanúgy, ahogy csak akkor eszem, ha éhes vagyok, úgy kiöntöm azt is, ami bennem van. Az írás ebben kitűnő – egyedül készül, de mindenki olvashatja majd. Kislányként is sokszor elvonultam, de aztán kellett a társaság is.
Régebben sokkal nyitottabb voltam a többiekre, ez mára elillant, talán a rengeteg rossz tapasztalat miatt is. A naivitásom gyakorlatilag teljesen elveszett, most azért küzdök, hogy néha még visszatérhessen, ne nézzek mindenkire gyanakvóan, valami kis bizalomérzést visszakaphassak. De emellett őszintének tartom magam és magabiztosnak is, nálam az elzárkózás nem feltétlenül azt jelenti, hogy a problémáimon rágódok – bár azok is vannak, nem is kevés. Abban biztos vagyok, amit kiteszek, a többi miatt tudok összeomlani.
Nagyon kevesen vannak, akikkel szívesen vagyok együtt, akik érdekelnek. És ők már nagyon régóta, újakkal bejön a már említett bizalmatlanság. A nyilvánosság előtt kedvelem a szerepeket, talán mindezek miatt, a szerepek nekem otthonosak, és tudok velük azonosulni, néha túlságosan is. De minden arcom hitelesnek érzem. Legutóbb Fajgerné Dudás Andrea Júlia festővel és eat art művésszel dolgoztam együtt, aki a munkái alapján szintén nagyon excentrikusnak tűnt. Simán kiállítja önaktjait, felveszi, ahogy a melléről tépi a cukrot, kiabál az utcán, ha a projekt úgy kívánja. Az ő gondolataival tudok egyetérteni: a munkában mehet minden, és ehhez kell a nyugodt, akár visszavonult hátország. Az én hátországom a magányom.