Ellenben öregen a díjaiból besöpört vagyon kamataiból szeretne majd élni, s ennek érdekében már hatévesen önálló regénnyel jelentkezett: A baromfiudvar meséi Balázs és Éva vidéki kalandjait dolgozta föl kutyákkal és csirkékkel, saját illusztrációkkal, hogy innentől a pályaív – a Kiskegyed okozta sokkot leszámítva – a mai szerepekig nagyjából töretlen, ám annál szerteágazóbb legyen. „Többé-kevésbé csak ehhez értek, mármint a hangulatok megragadásához”, mondja a költészetét illetően, meg hogy mit csináljon, „ha ezek a hangulatok mindig szerelmi orkánokból keletkeznek?” Semmit, tártuk szét a kezeinket megértéssel, s miközben hallgattuk, hogy személy szerint azt volt a legnehezebb megtanulnia, hogy ne engedje, mindegyik könnycseppjéből vers legyen, az járt az eszünkben, a világon senki így, ilyen átéléssel nem nevet. Díva? Szubrett? Az irodalmi sztár pszeudo-típusa? Egy viharos életű, törékeny alanyi költőnő gondosan kimunkált maszkok, szerepek, vastag smink mögött? Hogy színes egyéniség, az nem kifejezés.
A Karafiáth egyfelől egy költőnő neve, másrészt egy díváé, aki szünet nélkül jön-megy, kavar, mindent elkövetvén, hogy élő legenda legyen. Jól látom, hogy nem csupán vállalod, hanem tudatosan építed is ezt a díva-szerepet? Mintha arról szólna az életed, hogy mítoszod, külön bejáratú legendáriumod legyen...
Hogy erről szólna? Ezt azért nem szeretném. Úgy már pontosabb, hogy igen, szól erről is. Mint ahogy ezer másról, csak ugye ez egy külső, látványos valami – nevezzük jobb híján szerepnek –, ami elég szembetűnő tud lenni. Ott kezdeném, hogy ez a jelmez sokkal régebbi annál, mint hogy az írásaimmal jelentkeztem volna, egészen pontosan hetedik általános idejéből datálódik. Akkor láttam először az Elfújta a szelet, melynek hőse, Scarlett O’Hara máig példaképem. A napokban egyik kedves ismerősömmel újranéztük a filmet, és ő magától megállapította, honnan táplálkozom. De visszatérve kamaszkoromhoz: akkortól kezdtem el hosszú, fodros ruhákban járni, fényesíteni az ajkaimat, és úgy beszélni, úgy pillogni, mint Scarlett. A könyv – ami szintén az egyik meghatározó élményem volt – konkrét tanácsokat ad arra nézvést is, hogyan mosolyogjunk a legyező mögül (ez a híres félmosoly), hogyan legyünk egyszerre őrjítően kacérak, és egyszerre úrihölgyek, hogyan harapdáljuk tétován az ajkainkat.
Mikor ezeket már kellőképp elsajátítottam, akkor hatalmasodott el rajtam egy másik őrület: színre lépett Karády Katalin. Jött vele a szipka, a boa, a sejtelmesen mély hang, és egyfajta érdekes beszédmód, ami a hétköznapokban nagyon viccesen alkalmazható. Ehhez tegyük még hozzá a saját anyagot, és kész is: van egy kvázi-díva, ami egyszerre játék és paródia, valamint egyszerre véresen komoly. Ezek a szerepek időközben annyira sajáttá váltak, és annyira tetszettek, hogy eszem ágában sem volt tőlük megszabadulni. Sőt, érdekesnek találtam a szerepek szó- és képkincsét szöveggé formálni, ekkor már persze tudatosan. Képbe került a húszas évek világa is, Lotte Lenyástul, amit szintén nagyon érdekesnek találtam – teljes lett a kép. Régebben kissé túlhajtottam a külsőségeket. Volt olyan kilenc évem, amikor nem voltam hajlandó nadrágot felvenni, semmilyen körülmények között, még a főiskolai tornaórákon sem. Mit mondjak, elég vicces látvány lehettem hosszú fekete szoknyában, ahogy a többiekkel melegítek, aerobikozom...
Mostanra letisztult mindez, csak a fontosabb fellépéseket tervezem meg a régi szerepek mentén. Iszonyú eszköztáram van flitteres ruhákból, fejdíszekből, parókákból és kendőkből, ami csak egyre gazdagodik. Szinte minden alkalomra ilyesmivel lepnek meg a barátaim. Én pedig nagyon örülök minden őrületnek, hordom is őket büszkén, amikor csak lehet. Többször kerültem már kínos helyzetbe emiatt. Volt olyan férfi, aki a dús, vérvörös loknijaimba szeretett bele, és a második randin, mikor fekete bohóchajjal jelentem meg, köszönni is elfelejtett. Van, akit határozottan ijeszt ez az állandó alakváltás, nem érti, egyik nap miért lát puha fodrokban, másnap talpig halálfejes díszben (van ilyen zoknim is), harmadszor pedig méhészkabátban... de remélem, mindez nem fut túl az elviselhetőség és ízlés határain. Ha elkezdek nevetni, úgyis mindenki felismer.
Nem bízol a verseidben, azért kell ez a sok szerep? Mit helyettesítesz/pótolsz/fedsz el velük? Netalántán attól tartasz, hogy manapság a tehetség önmagában nem szavatol önmagáért? Fontos, hogy egy költőnek több párhuzamos arca, maszkja, esetedben pedig egy komplett manírkészlete is legyen?
Az előbbiekből talán kiderült: mindez meglehetősen független versírói énemtől. Persze nem mondom, hogy nem segített abban, hogy jobban észrevegyenek... Abban pedig biztos vagyok, hogy a tehetség kevés az érvényesüléshez. Mellette elsősorban jó önmenedzselésre van szükség. Nos, a PR-nak ehhez a részéhez tán öntudatlanul is, de értek kicsit. Pontosan tudom, én mire figyelek fel, mit veszek észre valakiből, mikor ébred fel valami iránt a kíváncsiságom, és ezeket alkalmazom magamnál. Egy régi barátnőm mondta egyszer, hogy olyan vagyok, mint egy szép indiai szőnyeg: rengetegféle különböző szálból összecsomózva. Ezeknek a szálaknak semmi közük nincsen egymáshoz, együtt mégis teljes egészet adnak, és a szemlélő azt veszi észre belőle, amelyiket akarja, hiszen egyik része sem dominál. Az persze alkatfüggő, ki hányféle oldalát akarja és tudja mutatni. Nekem fontos ez a fajta sokszínűség, még akkor is, ha általában egyszerre csak az egyik komponens érvényesül.
Tévedek, ha azt állítom, hogy a karrierednél fontosabb szempont nálad, hogy különösebb tragédiák, megrázkódtatások nélkül megúszd – jobban mondva: átszórakozd – az életet?
Nem tévedsz, fontosabb. A karrier – ha lesz – úgyis alakul magától, ha meg nem, ette a fene az egészet, görcsösen nem szabad alakítani. Egyébként nem hinném, hogy végigszórakozom az életet. Sokat dolgozom, mi több, a napom első felében közalkalmazott vagyok, fix munkaidővel. A Ludwig Múzeum könyvtárát vezetem (micsoda túlzás! egyetlen könyvtáros vagyok...), és irodalmi programokat szervezek. A délután is munkával telik, különféle lapoknak dolgozom, többek között – hogy csak a két végletet említsem – a Könyvhétnek és a Tina magazinnak írok ezt-azt, főképp interjúzom. Persze nálam mindez a szórakozás egyik hasznos formája is, mindkét területet élvezem és szeretem – különben nem csinálnám. Iszonyatosan le tud nyomasztani minden, amihez nem köt némi lelkesedés. Azt kell mondjam, ebből a szempontból nagy szerencsém van: a jó munkák megtalálnak. Jelenleg két filmforgatókönyvön is dolgozom, valamint régi vágyam, a dalszövegírás is valóra vált. Egy jazzénekesnőnek írok épp, olyan szövegeket, amik nagyon passzolnak a verseimhez. Szerelmi drámák, szakítások, tenger, holdfény, koktélok, szép férfiak és nők. Egy teljes, bár álomi világ képei. Mindezek után megérdemlem a pihenést, nem? Vagy ha úgy tetszik, szórakozom tovább, remélhetőleg minél hosszabb ideig.
Mit keresel és mit találsz meg a budapesti éjszakában?
Nem vagyok annyira éjszakai lény, mint amennyire az látszik. Legalábbis az utóbbi időben nem. De mivel estig dolgozom, a barátaimra csak az után van időm. Nem keresek semmit, az a fontos, hogy jó társaságban legyek. Általában állandó helyekre járok, az egyiken már jó kocsmabútor lettem, külön számlával, külön kedvességgel. Nem titok: ez a hely a Libella. Az ottani pincérek már elég edzettek hozzánk. Melyik helyen néznék még mosolyogva, ahogy Jánossy a pulton táncolva üvölti, hogy „Hol vagytok, ti régi játszótársak”?!
Mik fontosabbak: a társasági vagy az irodalmi kapcsolataid?
Nem tudnám különválasztani a kettőt. Az az igazság, hogy nem nagyon vannak klasszikus értelemben vett irodalmi kapcsolataim, főképp olyanok nem, amik pusztán az érvényesülés kedvéért köttettek. A szűk baráti körömet – egy-két kivételtől eltekintve – nem irodalmárok alkotják, és ez jól van így. Általában maguk a kapcsolatok a fontosak: az a pár barát, és maga a közönség is, már ha van.
A szerelem ugyebár lírád meghatározó motívuma. Egy majdani monográfus bizonyosan belerokkan, ha megpróbálja a szerelmi szálakat felfejteni; lírai hősöd élete szakítások és újrakezdések története. Nem fárasztó permanens drámában élni az életet? Érnek ennyit a férfiak? Vagy csak lírai témának kellenek?
Logikus a válasz: érnek ennyit a monográfusok? A szerelmi életem egyébként valóban drámák mentén mesélődik, de ez amúgy is ott a versekben... Valóban ez a fajta vibrálás ihlet meg leginkább. Az előző héten találkoztam egy régi férfiúval, akivel elkezdtünk nosztalgikusan a múlton merengeni. Felpanaszolta, milyen áldozatokat hozott értem, amiket én szerinte észre sem vettem. De észrevettem – mondtam erre én –, született is róla egy költemény... Igaz, abban nem túl hízelgően festettem le őt, de mégis csak megrezdültek benne a szív hangjai. Szerencsére minden egyes lángolás ad valamit, gyűjtöm a tapasztalatokat. Többé-kevésbé csak ehhez értek, mármint a hangulatok megragadásához, ezekből dolgozom. Mit csináljak, ha ezek a hangulatok mindig szerelmi orkánokból keletkeznek? Nemrég az a vád ért, hogy nem vagyok elég mély a verseimben, nem tükröződik bennük elég gondolat. Valaki a védelmemre kelt: „Figyelj, X., amíg te búvár vagy, addig Orsi a szörfös. Más műfaj, de ugyanaz a víz…”
Hogyan függnek össze nálad a személyes boldogság és a költészet szempontjai? Miként hat vissza a dolgaidra, hogy épp milyen periódusban van az életed?
Maximálisan. Ha boldog vagyok, nem születik meg bennem semmi. De szerencsére ritkán van ilyen pillanat. Az utóbbi időkben éppen ezért ez izgat: magát az örömöt versbe fogni. Szerintem jó úton vagyok, már bekerítettem az érzést. Ha mélyen vagyok, csak úgy ömlenek belőlem a sorok. Persze nem engedem, hogy mindegyik könnycseppemből vers legyen – ezt volt a legnehezebb megtanulnom. Talán ezért is írok olyan keveset. Nagyon erősen szelektálok.
Volt-e benned bármifajta elképzelés, hogy mit akarsz evvel az egésszel – költészet, irodalom –, amikor megírtad az első verseidet? Akartál-e kamaszként valakire hasonlítani? Mi bírt rávenni arra, hogy írni kezdj?
Kiskoromban – mint mindenki – nagyon híres író szerettem volna lenni. Kivagdostam a Dörmögő Dömötör verseit, kis tablókat gyártottam, és kitűztem célnak: én is megjelenek közöttük. Nos, ez azóta sem sikerült. A másik vágyam az volt, hogy olyan legyek, mint Koncz Zsuzsa, de sajna hangom nem volt. Ahogy írni megtanultam, elkészült az első regényem, A baromfiudvar meséi, saját illusztrációkkal. Balázs és Éva kalandjai vidéken, kutyákkal és csirkékkel. Az általános iskolában a házi feladataimat rímekben írtam, ennek köszönhető legelső publikációm is. Nyolcéves lehettem, a halásztelki általánosba jártam, és a tanárnénim, Nusi néni a tudtomon kívül leadta őket a helyi lapba, a Halásztelki Híradóba, Csacskaságok címmel. Aztán jött a második nagy regényírói periódus. Nyolcadikos koromban szerelmes lettem egy Sebastian nevű német fiúba. A nagy láng eredménye a Mondd, hogy szeretsz, aztán csókolj meg című kisregény, valamint az Elfújta a szél folytatása, a Nem fújta el a szél című opusz lett. Ám ekkor már verseket is írtam, mert a regény műfajt túl macerásnak éreztem. És ebben az időben ért az első traumatikus kudarc is. A Kiskegyed nevű sajtópiaci képződményben folytatásos regénypályázat volt, Barikám címmel, oda küldözgettem minden héten a saját verziómat, de válaszra se méltattak. Gondoltam, a versbe nem kell ennyi energia, rövidebb és könnyebb is. Elkezdődött a romantikus korszakom. Szegény húgom nagy bánatára. Mint minden valamire való alkotó, éjfélkor kezdtem el róni soraimat, temetőkről, özvegyekről, megszakadt szívekről. És mikor elkészült a mű, felébresztettem őt, és fennhangon szavaltam például a Kúszó rettenet, vagy a Poppea halála, vagy éppen az Élet értelme című remekemet. Példaképem nem volt, a cél röviden annyiban manifesztálódott, hogy híres legyek.
Amennyire emlékszem, komoly feltűnést keltettek első publikációid: itt van egy hamvas gyereklány, a formát is tudja, hümmögtek az emberek. Az biztos, hogy már indulóban komoly figyelem és kíváncsiság övezett. Hogy kezelted, s minek tudtad be ezt?
Nem gondolkodtam a figyelem okán, pedig sokan kérdezgették tőlem, vajon ez mitől lehet. Őszintén szólva, a mai napig nem tudom, minek köszönhettem, de nem is nagyon érdekelt. Valahogy – tapasztalatok híján – azt gondoltam, ezt mindenki megkapja.
Hogy tetszett a közeg? Mik voltak az első irodalmi élményeid, tapasztalataid?
A legelső élmények a gimnázium idejére tehetőek. Nagyon jó magyartanárnőm volt, Kárpátiné Kovács Edit, akinek mindig is hálás leszek. Ő szervezett egy irodalmi kört, ekkor voltam először felolvasóesten, és így kerültem – mivel nagyon szerettem szavalni – a blattolóversenyekre is. Oda mindig meghívtak egy-egy lapot a szerzőikkel együtt. A főszerkesztő bemutatta őket, és mi húzhattunk a versekből, amiket öt perc felkészülés után színpadon prezentáltunk. Ezeken az alkalmakon ismerkedtem meg az ÉS-sel, a 2000-rel, és azok költőivel. Aztán jött a főiskola. Ott kerültem össze az Irodalom visszavág akkori csapatával, ez volt voltaképpen az első közvetlen közeg számomra. Akkoriban még eszem ágában sem volt publikálni, aztán valahogy mégis így alakult. Ami verset először megjelentettem, arra nagyon sok kedvező visszhang jött, gondoltam, mindez jólesik, lássuk a továbbiakat. Hat borítékba betettem ugyanazokat a verseket – vagy negyvenet –, és elküldtem a számomra szimpatikus lapoknak. Ebből három elhajtott, például olyan szöveggel, hogy ezekből a csírákból sosem lehet semmi értelmes, de a másik háromból az egyik lehozott párat, kettő részéről meg abszolút biztatás érkezett. Az egyik – nem Keresztury-fényezésként, de – pont az Alföldtől jött. A másik a Mozgó Világtól, Berkes Erzsi részéről. Vele a haláláig nagyon jó kapcsolatom volt, talán ő segített a legtöbbet nekem. Hetente találkoztunk, nem kímélt sosem. Az általam remeknek tartott, szerinte pocsék sorokat fennhangon szavalta, javaslatokat tett, kidobatott sorokat, versszakokat javíttatott át. Tőle tanultam meg kezelni és alakítani a saját – nem mindig kellemes – érzéseimet, és a formát hozzájuk igazítani.
A Sárkányfű is erre az időre tehető. Szepes Erika szemináriumán szólított meg az akkor még nagyon ellenszenves Czifrik Balázs, hogy menjek már le az Aloéba, mert csinálnak egy lapot. Na, az első nyomasztó emlékeim az irodalmi közegről ehhez köthetőek. Eleinte nagyon nem vettek komolyan, csak Fogarasi nyomatta nekik, hogy de, ez jó, legalább egyet hozzunk le belőlük... Aztán ott ragadtam, megszerettek, ezen nincs is mit csodálkozni. Erről az időszakról nem is regélnék többet, megtették ezt már mások, legyen elég annyi, hogy ott ismerkedtem meg Harcos Bálinttal is, akinek szintén nem lehet eléggé megköszönni a segítségét. De legjobban talán Kemény István fejezte ki a könyvbemutatómon, hogyan éreztem én velük magam: „Orsi a nyuszi, aki ül a Sárkányfűben”.
Játszik-e a mai irodalmi élet abban szerepet, hogy – sok nemzedéktársadhoz hasonlóan – megpróbálod a showbiznisz felé tolni a dolgokat? Valaki nemrég azt mondta egy beszélgetés során, hogy az elmúlt években létrejött – szinte már külön műfajként – a felolvasó-irodalom; a hakniról haknira siető felolvasó-író típusa. Mit gondolsz erről? Látsz-e benne veszélyeket? Nem paralel ez avval, mint mikor a jó színész gagyi tévéműsort vezet? S egyáltalán, mi ez: a népszerűség csábítása? Kitörési kísérlet az irodalmi karanténból? Korkívánalom? Vagy egyszerűen csak lettek helyek, klubok, kocsmák, ahová beférkőzött az irodalom?
Én örülök annak, ha az irodalom nem csak a kötetekben és a lapokban él. Saját tapasztalatom szerint sokkal többeket elkezd érdekelni, mit is írsz, ha egy kicsit áztatod az arcod a képernyőn. Ez szintén ahhoz a PR-hoz tartozik, amiről már beszéltem. Én egy felolvasást sosem érzek hakninak, ha figyelmes tekinteteket látok. Persze volt már nekem is olyan, hogy egy vidéki falu könyvtárában startoltam, onnan kocsi a közeli nagyvárosig, aztán a hajnali vonattal fel Pestre tévéfelvételre, hazaugrani macskát etetni, és már spuri is tovább az ország másik végébe, ahonnan szintén futni ide-oda. Ez így valóban megterhelő és csúnyán melóízű, de rá lehet kapni, és ha megszűnik ez a fajta nyüzsgés, akkor hiányozni kezd. Az irodalmárság nem egy pop műfaj, ahogy Térey írta, ilyesfajta népszerűségre „ácsingózni ma már bohózatba illő ábránd”. Nem is vágyom erre, de abban biztos vagyok, hogy nélkülözhetetlen a népszerűség, népszerűsítés ezen formája. És ha már van hozzá fórum, akkor miért ne.
Összefügg-e evvel a pörgéssel, hogy az 1999-es Lotte Lenya titkos éneke óta késik a második köteted?
Nem, nem függ össze, magam miatt várok. A könyv óta folyamatosan publikálok, három kötetre is elegendő anyagom van, de még nem akarok megjelentetni újat. Ennek több oka is van. Először is nem szeretnék még egy olyan kötetet, aminek ennyi gyarló pontja van. Egyre háklisabb vagyok magammal szemben, egyre inkább egy teljes, kerekebb valamit szeretnék. Ahogy múlnak az évek, egyre nehezebbnek tűnik. A másik meg az, hogy legutóbbi tervem szerint ikerkönyv készül: azonos címmel egy regény és egy versgyűjtemény. Kiindulópont a Café X. című versem volt. A regény ötlete ennek az utolsó sorából adódott. „Nincs már nyomomban, mert nincsen nyomom se.” Ez a vers nem más, mint egy különös üldözés története. A Café X. pedig egy rejtélyes pont, ahol a szálak összefutnak, szétválnak, megszűnnek és megszületnek. A verseskötet koncepciója is ehhez igazodik, igaz, kevesebb játékkal, a lényeget a személyesre helyezve. Fél év múlva talán mindkettővel elkészülök. Aztán várok még egy kicsit, és meglátjuk. A verseskönyvet – az eddigi tervek szerint – Filó Vera fogja illusztrálni. Az ő képeiben megtaláltam valamit, ami nagyon rokon az én szövegeimmel.
Fontos egyébként, hogy egy költőnek sok kötete legyen?
Ezt is alkata válogatja. Én magam nagyon kevés kötetet szeretnék.
Mi fontosabb: egy férfi hiteles és nívós bókja vagy egy jó kritika?
Egyformán fontos. Szerencsére az elsőből van elég.
Vállalnál-e komoly pénzért kozmetikai reklámfilmben szerepet? És férfimagazinban?
Ha jobb adottságaim lennének, igen.
Hogy fogadtad, amikor beválasztottak az ötven legsikeresebb magyar fiatal közé?
Először nem is csodálkoztam. Azt hittem ugyanis, hogy kizárólag művészek vannak ebben a válogatásban, és így valahogy helyénvalónak éreztem a dolgot. Aztán láttam, mennyire más a helyzet. Természetesen így is jólesett, hogy gondoltak rám, pontosabban, hogy rám gondoltak. Nem ismerem a válogatás szempontjait, annyit azonban tudok, hogy a cél egy olyan kiadvány volt, ami vitára készteti az olvasót. Mivel minden kiemelés szubjektív, a Magyar Hírlap is vállalta ezt. Akinek nem tetszik, csinálhat ellenkönyvet.
Életformád szerves velejárói a botrányok és konfliktusok – elég, ha csak hajdani, álneves éjszakai telefonjaid sorára utalok. Melyek voltak eddigi, időt-energiát nem kímélő működésed legkellemetlenebb élményei, legélesebb helyzetei?
Mind a régi fenyegetéseknek, mind a Missziónk tevékenységének külön regénye van. Attól félek, nem tudom kis terjedelemben összefoglalni ezek lényegét. De egy történetet mindenképpen szeretnék elmesélni, már csak amiatt is, mert két héttel ezelőttig tart az íve. Barátnőmmel '98 környékén kitaláltuk, hogy megtréfálunk pár embert. Lehetőleg hírességeket, lehetőleg minél szélesebb körből merítve. Küldtünk például verseket barátaink nevében különféle lapoknak, Czifrikkel az Isten hozott, Samantha Fox című alkotás miatt, ami több másik álczifrik-verssel bejárta a szerkesztőségeket, a viszonyunk hónapokra ellehetetlenült. De kértünk fel írókat leendő filmünk harcimarha-szerepére, mentek az olvasói levelek, a randimegbeszélések, ahová törpapa-álarcban vagy éppen befáslizott fejjel készültünk. Sokakat elváltoztatott hangon kerestünk meg, Kláriként búgva a telefonba, lelki és alkotói válságunkat ecsetelve. Egy szerkesztőnek folyamatosan küldtük a bűnrossz verseket, meztelen nős montázsokkal körítve. Rendőrségi ügy lett a dologból. Mindenkitől tanúk jelentében kértünk bocsánatot. E szerkesztővel így zajlott a párbeszéd. Én: „Kedves X., nem kap mostanában Kardos Klárától leveleket” X. sandán mosolyog, előveszi az egyik vérpiros borítékot: „Dehogynem. De tudom, ki küldi őket. Zalán Tibor! Ezért, ha csak meglátom, odasúgom neki: Nagy mellek? Colstock... Lássa csak, hogy velem nem lehet kukoricázni...” Réz Pálnak is mentek folyamatosan a poémák. Mikor neki is felfedtem magam, higgadtan csak ennyit kérdett: „Most akkor Kardos Klárinak vagy Karafiáth Orsinak válaszoljak a továbbiakban?” Aztán két hete hallom: a címemet keresi. Felhívtam, bediktáltam, és firtattam, miért is kell neki ez. Mire a válasz: „Régebben maguk tréfáltak meg engem, most én jövök.” És valóban, pár nappal ezután postán csomag érkezett, feladó Réz Pál. Benne a mellékelt kötetecske, szívhez szóló dedikálással. Hiába, a stílus...
Arra kérlek, tekintsd most afféle üzenőfalnak az alábbi felületet, s üzenj annak, akinek mondani akarsz valamit!
Üzenetek. Karády Nagymesternőnek Berlinbe: nemsokára követem. Az EBK-fanatikusoknak: hamarosan fergeteges búcsúkoncert, de november 24-én vagyunk a Trafóban is. Nagyinak: ne aggódjon, eszem rendesen, hordok sálat, és kevesebbet dohányzom. Darvas Csanádnak: szemezzen baziliszkusszal! Zeuszkának, hogy a basszusgitár nyomában vagyok! Húgomnak: 66! Julinak: 33!
Fejtsd ki, kérlek, hogy látod magad, mondjuk harminc év múlva, közel hatvanévesen!
Mindenekelőtt egy valódi dámának szeretném látni magam, hatalmas tekintéllyel. Ezzel szemben az ismerőseim szerint borzalmas vénasszony leszek, lilára festett hajjal, ordas sminkkel, förtelmes maskarában. Lábamnál negyven macska vernyog majd, és a randalírozó fiatalokat slaggal fogom locsolni az ablakból. Szeretnék addigra sok mindenen túl lenni, de nem akarom azt érezni majd, hogy én már mindent láttam, sőt, valamit kétszer is... Mindenképpen szeretnék írni még, talán akadnak férfiak, akikről lehet... Nagy háztartást szeretnék vezetni, és magas nyugdíjam lesz. A díjaimmal besöpört vagyon kamataiból fogok élni, és nekilátok megszerkeszteni a memoárom névmutatóját.
