Nem tudnám megmondani, hány van belőle, és nem is kell választani, hogy a sokból ki ő valójában. Merthogy mind, költő-író-drámaíró-performer-publicista-szerkesztő-dalszövegíró-közéletijelenség, így egyben, aki nemritkán még magából is műalkotást csinál. Fékezhetetlenül pörög, lázasan töri a fejét, párhuzamosan ír-agyal-megnyit-előad-műsortvezet, majd elnémul, magára zárja az ajtót. Ő az árnyékolt szemű díva, a zenit felé tartó, egyre sűrűbb állagú életanyagot mozgató költő, a nevető pokoljáró, az érzékeny-bús lírikus, az önfeltáró és önfeldolgozó író, a mániás anyaggyűjtő és hasznosító, a pimasz provokátor, a tréfagyáros, a lófejben hörgő punk, a Nagymesternő. A szomorú hahotás. És mi még… A végletek embere, aki maszkjai mögött a mélységekkel incselkedik. Az, akit 1999-ben a Lotte Lenya titkos énekében megírt: „A hangom mindig újra más: / új végszavak, új főszereplők – / ha szólnék is, csak suttogás, / kihúzott rész egy rossz szövegből. // Most díva, most kéjnő vagyok, / Most csitri, John megunt babája. / Kántálás, könnyű sanzonok, / ahogy az alkalom kínálja. // Ha szólnék is, csak néma song, / mi rejtett dalra válaszolt”.
Fotó: Koronczi Endre
1. Puha fodrok, halálfejes zoknik
Mindez „egyszerre játék és paródia, valamint egyszerre véresen komoly” – mondja Keresztury Tibor épp húsz éve készült nagyvizit-interjújában, vörös boában, fekete harisnyakesztyűben. A Libellában ül, beszél a Sárkányfűről, Scarlett O’ Haráról, Karádyról, Koncz Zsuzsáról, rágyújt, megmutatja, hogyan viccelte meg Réz Pált. Már csak azért az Asta Nielsen-arcért is érdemes megnézni, ahogy egy erkélyről a bérház udvarába tekintve a távolba mered. A sztorikon túl pedig az alábbi kendőzetlen mondatokért. És mert készült vele tavaly egy filminterjú, melyben az akkori mondataival néz farkasszemet, csaknem húsz év után.
Nemrég az a vád ért, hogy nem vagyok elég mély a verseimben, nem tükröződik bennük elég gondolat. Valaki a védelmemre kelt: „Figyelj, X., amíg te búvár vagy, addig Orsi a szörfös. Más műfaj, de ugyanaz a víz…” (…)
Ha boldog vagyok, nem születik meg bennem semmi. De szerencsére ritkán van ilyen pillanat. Az utóbbi időkben éppen ezért ez izgat: magát az örömöt versbe fogni. Szerintem jó úton vagyok, már bekerítettem az érzést. Ha mélyen vagyok, csak úgy ömlenek belőlem a sorok. Persze nem engedem, hogy mindegyik könnycseppemből vers legyen – ezt volt a legnehezebb megtanulnom. Talán ezért is írok olyan keveset. Nagyon erősen szelektálok. (…)
Az irodalmárság nem egy pop műfaj, ahogy Térey írta, ilyesfajta népszerűségre „ácsingózni ma már bohózatba illő ábránd”. Nem is vágyom erre, de abban biztos vagyok, hogy nélkülözhetetlen a népszerűség, népszerűsítés ezen formája. És ha már van hozzá fórum, akkor miért ne.
És akkor itt a 2022-es filminterjú:
2. Él
Most, hogy már legalább huszonnégy éve ismerem – igen, akkor jelent meg az első verseskötete, talpig fekete csipkében állt a Műcsarnok alagsorában, férfiak gyűrűjében, kezében tán még egy hosszú szárú szipka is volt –, bevallhatom, hogy legjobban a verseit szeretem. A lírájában vélem felfedezni a jelentőset, ott van a zálog, a jel, innen nyílik kapu. Figyelem, ahogy érik, mélyül, dúsul – lassan kitelik. Ahogy a vers: él. Mint ezek itt:
Pókok
Én úgy alszom, hogy jól tudom
mi zajlik éjjelente itt.
A pókok fogják, s megragadják
szobám szabályos sarkait.
Kifordítják, akár egy zsákot,
meggyűrik és továbbszövik;
a tér nyúlik, csücskét behúzzák
egész mélyre, az álomig.
Háló lepi lezárt szemem:
belül a látvány szétszakad.
Rémekre oszlik, látomásra,
gyötri foglyát, az árnyakat.
Sürgő iszony – bennem cikázik –
amorf csapdám ehhez kevés.
Ti jó pókok, hiába minden:
befon mindent az ébredés.
Molyok
Ha azt hiszed, a meztelen test
megvéd majd és egybetart,
riadj csak fel ma éjszaka!
És éberen figyeld magad.
Először csak a szárnycsapások.
Idegbajos, vad verdesés.
Aztán már hallod is: hasít.
Foszló szövet zaja, a bőrödé.
Innen már tudd: aludj tovább.
Reggelre úgyis összevarrnak.
Boszorkányöltés, mestermunka lesz.
Foltok, csomók gyűrődnek rajtad.
Vastag, erős anyag a fejben.
Roncsolják csak ronggyá a fodrát!
Szálazzák csak valósra szét!
Cincáljátok, okos molyocskák!
3. Amikor a mama lelegelte a papa haját
A kamaszkori abúzust feldolgozó Kicsi Lili és a függés lélektanát feltáró családregény, a Szirén után, bevallottan egy alkotói válság kellős közepén vágott bele Karafiáth következő önelemző prózai vállalkozásába. Az év 365 napjának mindegyikén a kompjúter képernyőjére szegezte tekintetét, hogy eddig született tárcáiból, kisprózáiból, feljegyzéseiből megírjon egy könyvet, sőt könyveket – gyerekkorról, szerelemről, gyászról. Amikor leültünk vele beszélgetni A meghívás fennáll podcastban, akkor jelent meg az első, az Amikor a mama lelegelte a papa haját. Azóta megírt még kettőt (Amikor Szécsi Pál a csöveken keresztül üzent; Egymás könyve – Amikor összegyűrtük az eget), megjelentek a Scolarnál régi fotókkal. Jót beszélgettünk vele: fikcióról, hiányos emlékezetről és gondosan kartotékolt dokumentumokról, a történetek sokféleségéről és változékonyságáról, a rejtőző énről... Mindez persze, ez a trilógia, meglehet, felkészülés egy nagyobb formátumú műre. Ahogy a Litera Klubban hamarosan olvasható naplóprózáját elnézem, gyanakodhatunk, hogy valami hasonló érlelődik.
Ha ennyi sem volna belőle elég, terjedelmes dossziénkban mindenki találhat magának kedvére valót.
Ha belépsz a Litera Klubba, minden héten megkapod A hét írójának exkluzív, csak klubtagok számára elérhető írását. Ahhoz, hogy olvashasd Karafiáth Orsolya prózáját, 2023. október 5-éig kell csatlakoznod a Litera Klubhoz! Lépj be, és támogasd a munkánkat!
