Karafiáth Orsolya: „Az élet nem egy probléma”

2017. december 01.
A legújabb könyvéről, alkoholproblémákról, függőségekről és írásról beszélgettünk az ezerarcú Karafiáth Orsolyával.

Mitől függ, hogy prózában vagy lírában fejezed ki magad?

Az utóbbi években egyetlen témám van, ezt fogalmazom meg különféle módokon. És a gondolat megtalálja a formáját. Folyamatosan jegyzetelek, és ha líraibb, érzésekben és nem történetben elmondható a dolog, akkor vers lesz belőle. Pont most írok egy esszét Szabó Magdáról, nála jellegzetes, hogy a versei nagyon epikusak, a prózai művei meg teli vannak lírai képekkel. Ez a kettő nálam is kezd összecsúszni. A legutóbbi verseskötetem, az Él például elővetítette hangulatban és egy-egy mozzanatában a Szirént vetítette elő. Ugyanazokat a témákat elkezdtem prózában is, éslírában is megfogalmazni, csak míg versben tömörebb vagyok és több benne a személyesség, máshogy sűrít, addig a próza sokkal eltávolítottabb, elbeszélőbb, részletezőbb.

Mi inspirál az alkotásban?

Most éppen semmi, de ez minden nagyobb munkám után így van. Az utóbbi években azokat a feldolgozatlan érzéseimet vagy történeteimet kezdtem kihullámoztatni, amikkel eddig nem nagyon tudtam mit kezdeni. Sokszor előfordul, hogy beszélgetek valakivel, vagy meglátok valakit, és megvan a karakter, amivel tudok dolgozni. A fantázia, a tapasztalatok, az álmok, minden egyberántódik. Érdekelnek a motívumok is. A verseimben és a prózámban is erős a motivikus háló, szeretem, ha rímelnek a különböző történetek, történetfoszlányok, szavak, hangulatok.

Meg kellett küzdened valaha azzal, hogy a verseiddel együtt a legintimebb gondolataid vagy érzéseid a nyilvánosság elé kerülnek?

Mindig hangsúlyozom, hogy nem magamról írok. Ha valaki arra kíváncsi, hogy én milyen vagyok konkrétan és pontosan, nem fogja a verseimben vagy a prózámban megtalálni, a cikkeimben sokkal inkább, ott azt írom, amit gondolok. Az új regényem kapcsán például felvetődött, hogy közöljem álnéven, mert mindenki azonosítani fogja a főhőst velem. Nem érdekel, azonosítsák. A hőseim nem én vagyok, vagy ha igen, akkor nagyon sokféle vagyok, amiben nem lehet tetten érni a valóságot. Nem érdekel íróként az önéletrajziság, az önmegfejtés.

A Kicsi Lili című regényedben a lelki függéssel foglalkoztál, a Szirénben pedig az alkoholtól való függéssel. Miért áll hozzád közel ez a téma?

Az alkohol speciális, mert én magam is „átestem” rajta. Alkoholfüggő voltam, felépülőben vagyok már nyolc éve. A függés kérdése az életem egyik központi témája lett. Azt láttam, hogy én magam sem egészségesen kapcsolódom másokhoz, állandóan belemegyek hierarchikus viszonyokba. Mindig furcsa játszmákba kerültem és mindig olyan emberekhez vonzódtam, akik szintén függők. Ezekben a beteg relációkban egyre többet tudtam meg a saját függéseimről, a mások függéseiről, és úgy gondoltam, hogy erről tudok érvényes dolgokat mondani. Az elméleteimet szeretem mindig történetekkel illusztrálni. Úgy tervezem, hogy ebből a függésből egy trilógia lesz, a harmadik regény a mások véleményétől való függéssel foglalkozik. Már a Kicsi Liliben is írtam a szerelemtől, a megértéstől, a közelléttől való függéstől, de ezeknek mind egy a gyökerük, az alacsony önértékelés, a belső iránytű részleges vagy teljes hiánya.

A Szirén főszereplőjével, Annával szemben te jól jöttél ki az alkohollal vívott harcból. Mi segített ebben?

Egy terápiával jöttem ki belőle, de nagyon sok jel vezetett ahhoz, hogy rájöjjek, nem lehet így élni. Megijedtem. Akkor még fiatal nőként rájöttem, hogy nem életpálya, hogy otthon feküdjek és igyak egész nap, rosszabbnál rosszabb kapcsolatokban találjam magam és próbáljak túlélni. Nem akartam beteg lenni vagy idő előtt meghalni. Fel kellett ismernem, hogy az élet nem egy probléma, nem egy megoldásra váró helyzet, amit főképp nem örökös tompasággal, mámorral kell orvosolni.

Anna egyik legnagyobb lelki konfliktusa az önértékelésének hiánya volt. Te küzdöttél ezzel valaha?

Sokat dolgoztam és dolgozom magamon. Azt gondolom, hogy fontos feladatunk megismerni önmagunkat. Régen egy barátom mondta, hogy íróként két feladatom van: megismerni önmagam és gondolkozni. Ezt próbálom követni, de ebben benne van rengeteg tévedés lehetősége is. Most sem gondolom, hogy csúcsokat ostromoltam meg, a rengeteg bizonytalanság, félelem és szorongás nem véletlen. Azt gondolom, hogy azoknak, akik rossz pozícióból indulnak, például a függő családból érkezett emberek gyerekeinek, sokkal nehezebb olyan utat találni, ami az egészséges önértékeléshez vezet. Én azért már eléggé megerősödtem, és sajnálom, hogy ennyi évem ment el felesleges önmarcangolásra vagy olyan tévutakra, amiket egészséges családból jőve meg lehetett volna spórolni.

Mit gondolsz, miért nehéz megszabadulnunk a függőségeinktől?

Életünk része, hogy függünk.  Főleg, ha összekerülünk egy másik függővel, egy társfüggővel és egymást erősítjük ezekben a szörnyű játszmákban, és ha nem jön külső segítség, akkor ezekben pörgünk. Mindig egyszerűbb benne maradni egy biztos rosszban, mint nagy erőfeszítésekkel lépni és vállalni esetleg azt is, hogy szétforgácsolódik a személyiségünk. Az alkoholnál, ha az ember leáll, csak az első lépés, hogy leteszi a poharat. A terápia lényege, hogy megtaláld azt, aki te vagy és amiben működni tudsz. Hirtelen rengeteg időd lesz és sok olyan kapcsolatod, amit nem tudsz értelmezni józanul, kies terepen találod magad, ezt kell berendezni. Erre nem mindenki képes. A kisebb ellenállás felé mindig egyszerűbb menni.

Miért a Szirén címet választottad a könyvnek?

Egy író barátom, Zalai Károly adta az ötletet. A hősöm énekesnő, ebből jött az alkohol szirénhangjai, aztán tovább bontottuk a motívumot. A szirénekről tudni kell, hogy ők mitológiai lények női fejjel és madár testtel. A madár, a bezártság, a kalitka fontos motívumai a könyvnek. Illetve a szirének anyai ágon öröklik a tehetséget, de nem boldogok, nem tudnak vele mit kezdeni, csak gyilkolni tudnak, mert a szirén elcsábít, de nem szeret, a szirén nem tud senkivel sem kapcsolatot teremteni.

A könyvhöz trailer is készült, amiben Petrik Andrea és Dr. Zacher Gábor is szerepel, de feltűnsz benne te is. Milyen volt a forgatás?

A forgatás több hónapos előkészületeket igényelt. Mindenképpen Petrik Andit akartam, hisze egy mély, sok érzelmet hordozó hangra volt szükségem. A könyvből készült egy hangoskönyv, azt is ő olvassa fel. Az Adj inni című, csaknem negyed évszázados dalt, amit feldolgoztunk szintén női hangon, az ő hangján képzeltem el, holott azt addig csak férfiak adták elő. A dalt magát, mint dalcímet bele is írtam a regénybe, egy részeg bulin teszi be a hősnő, önvigasztalásnak, mielőtt ki akarná vetni magát az ablakon. Kézdy Luca, a zseniális dzsesszhegedűs volt meg először, ő pedig hozta a zenekarát, a Santa Divert. Aztán gondolkoztunk, hogy mi legyen a klippben, a rendező fiú meg mondta, hogy hívjuk el a Zachert, mert az vicces. Felhívtuk ismeretlenül, és ő jött. Mókás volt, az például az ő poénja, amikor ingatja a fejét. Vicces hangulatú forgatás volt, imádtuk csinálni. De a legszebb meglepetés Andi gyerekkori mása, Voll Szonja volt. Nála édesebben senki nem tud kamerába fintorogni…

Ha elkészülsz egy munkáddal, kipihened vagy azonnal új projektbe kezdesz?

Mindig a következőt akarom csinálni, de nem tudom. Most is ez van, ilyenkor azt érzem, mintha fejbe vertek volna. Most már megtanulhatnám, nyolc könyvem jelent meg, és mindegyik után tönkrementem legalább fél évre. Egyszerűen fáradtnak érzem magam, nincs új gondolatom. Most annyival jobb helyzetben vagyok, hogy megvan a harmadik könyv vázlata, de nem tudok leülni mellé, kell az, hogy igazán mélyen beleszeressek a témámba. De ilyenkor verseket sem tudok írni, semmit sem tudok csinálni. Egész nap fekszem, mászkálok a városban, filmeket nézek. És ez a bűntudat. De régebben ez rosszabb volt, ma már tudom, hogy elmúlik.

Fotók: Wavrik Gábor, Koronczi Endre