Kálvin János

Ifjúkora

A magyarok számára Kálvin Jánosként ismert és sokak által magyar embernek tartott reformátor (eredeti nevén Jean Calvin) 1509. július 10-én született a franciaországi Noyonban, ahol édesapja a város jegyzője és a káptalan ügyvédje volt. Egyetemi tanulmányait a párizsi Sorbonne-on kezdte, ahol teológiát vagy bölcsészetet tanult, majd – apja kívánságának engedve – az orléans-i jogi egyetemen folytatta. Ugyanitt ismerkedett meg a lutheri reformáció eszméivel, amelyek aztán döntően meghatározták életútját. 1531–34 között Párizs, Orléans és Noyon, majd ismét Párizs életének a helyszínei, mígnem 1534 végén, I. Ferenc francia király protestánsellenes intézkedései miatt távozott Párizsból. Előbb Margit navarrai királyné oltalma alá menekült, majd a svájci Bázelbe ment. Kálvin, akit apja jogi pályára szeretett volna irányítani, önmaga számára a tudós életpályáját képzelte el. Kiváló szellemi képességei és zárkózott, visszavonuló természete egyaránt erre tették alkalmassá. Ennek egyik beszédes jele, hogy bázeli tartózkodása alatt – mindössze huszonhat évesen – megírta élete fő művét: A keresztény vallás rendszerét (Institutio Christianae Religionis), közismert nevén: az Institúciót, aminek később több, lényegesen bővített kiadása jelent meg.

 

Genf először

Életének egyik legjelentősebb fordulópontja akkor következett be, amikor 1536 nyarán – Strasbourgba tartva – Genfben egy fogadóban megszállt, hogy másnap reggel tovább folytassa útját. Szállásán azonban felkereste honfitársa, Guillaume Farel, aki a reformált hitet kevéssel előbb elfogadott Genf lelki vezetője volt. Genfben a vallásos élet terén (is) meglehetősen zűrzavaros állapotok uralkodtak, és Farel Kálvinban látta azt a személyt, aki segítségére lehet a városállam lelki életének megreformálásában. Kálvin azonban a gyakorlati munkára sem alkalmasságot, sem elhivatottságot nem érzett magában, és meg volt győződve arról, hogy tollával lehet a leginkább hasznára Isten ügyének. Farel azonban olyan szenvedéllyel és meggyőző erővel beszélt lelkére, hogy végül meggyőzte a vonakodó Kálvint, aki később így emlékezett vissza: „Mindig arra törekedtem, hogy visszavonultan élhessek, és ki is tartottam e szándékom mellett. (…) Amint [Farel] megtudta, hogy magánjellegű tanulmányokat folytatok, s ezek miatt nem kötelezhetem el magamat, és amint belátta, hogy kéréssel nem jut eredményre, ilyen esküre ragadtatta magát: Isten átkozza meg azt a nyugalmat, amire törekedtem, ha ebben a nagy nyomorúságban vonakodom megadni azt a segítséget, amelyet kér tőlem”. 

Kálvin feladatai Genfben eleinte a tanításra szorítkoztak, és nem úgy tűnt, hogy Farel hozzá fűzött reményei megalapozottak lettek volna. A külvilág sem sokra értékelte: a genfi városi tanács jegyzőkönyvében az új munkatársról mindössze annyit je-gyeztek fel, hogy „egy bizonyos franciát” lektorként alkalmaztak. Ennek a kezdetben névtelen embernek a rendkívüli képességei először a lausanne-i nyilvános hitvitán csillantak fel, ahol bámulatos memóriájával és kiváló szónoki képességeivel látványosan felülkerekedett katolikus ellenfelein. A vita végén az egyik, mindvégig jelen levő ferences szerzetes előállt, levetette szerzetesruháját és bejelentette, hogy mindeddig tévhitben élt, de mostantól, Isten és emberek előtt megbánva tévelygését, Jézus Krisztus evangéliuma szerint fog élni.

A hitvita után prédikátorrá kinevezett Kálvin még abban az évben kiad egy rövid katekizmust, 1537-ben pedig Farellel együtt a városi tanács elé terjesztik az egyház szabályzatának tervezetét. Ebben különös hangsúlyt helyez a gyermekek hitben való nevelésére, az egyházfegyelem gyakorlására, valamint – újszövetségi mintára – a gyülekezet életét felügyelő vének (presbiterek) választására. A városi tanács – amely a katolikus egyházszervezet megszűnte után az egyházi ügyek vezetését is saját jogkörébe vonta – a tervezetet csak részben fogadta el. Ugyanakkor a gyakorlati megvalósítás is komoly nehézségekbe ütközött, főleg miután Kálvinék ellenfelei, a libertinusok a tanácsban többségbe kerültek. Végül, az egyház és az állami hatóságok jogköreinek szétválasztásához ragaszkodó Kálvint és két lelkésztársát, súlyos konfliktusok után, a városi tanács 1538 tavaszán száműzte Genfből.

 

Strasbourg

Kálvin eleinte Bázelben telepedett le, de nemsokára Strasbourgba ment, ahol a Franciaországból menekült hugenották lelkipásztora lett. Ezzel 1538 és 1541 között Kálvin életének talán legszebb három éve kezdődött. A kis gyülekezetben maradt ideje a tanulmányokra és a tudományos munkára is. Ebben az időszakban részt vett néhány jelentős hitvitán, melyek során megismerkedett a német protestantizmus jeles képviselőivel, akik közül Philipp Melanchthonnal (Luther fő munkatársával) különösen jó kapcsolatot alakított ki. Strasbourgban nősült meg 1540-ben: a holland származású Idelette de Bure Stordeur lett a felesége. A fiatal özvegy két gyermeket vitt a házasságba, a Kálvinnal közös négy gyermekük mindegyike azonban csecsemőkorban meghalt. A strasbourgi évek sok megvalósítása közül az egyik legjelentősebb az volt, hogy a reformáció során itt valósították meg először az egyetemes népoktatást.

 

Genf másodszor

1541-ben a hit dolgaiban tanácstalan és politikai zűrzavarban élő genfiek visszahívták száműzött prédikátorukat. Kálvin hosszas gondolkodás után szeptemberben visszatért Genfbe. Ebben a döntésében is Farel „dörgedelmei és villámai” – ahogyan Kálvin később fogalmaz – jelentették a végső érvet. Kálvin visszatérésekor kikötötte, hogy az egyház rendjét úgy formálhassa, ahogy Isten Igéje szerint helyesnek tartja. A megváltozott helyzetben a városi tanács elfogadta a korábban elutasított kálvini reformokat és az „Ordonances ecclesiastiquies”-t (Egyházi rendtartások) 1541. november 20-án ünnepélyesen felolvasták, és közfelkiáltással elfogadták a Szent Péter-templomban. A városi tanács mellett létrejött a kilenc lelkészből és tizenkét világi tagból álló konzisztórium (egyháztanács): az egyházi hatalmat gyakorló testület. A gyülekezetben – újszövetségi mintára – négy tisztség működik: a lelkipásztoroké, a tanítóké (tanárok és professzorok), a presbitereké és a diakónusoké. Kálvin nem tudta minden, a bibliai elveken alapuló elképzelését átvinni (a presbitériumot például nem a gyülekezet választotta, hanem a tanács, a saját soraiból) és nem tudta elérni az egyházi és világi hatalom olyan szétválasztását, amilyet kívánatosnak tartott, de alapjaiban határozta meg a református (presbiteriánus) egyházak szervezetét.

A diakónusok feladata nem merült ki a rászorulók és betegek segélyezésében, hanem az ő feladatuk volt a kórházak, árvaházak, ispotályok és az átutazók számára fenntartott menedékházak igazgatása is. Az árvaházban tanítót alkalmaztak, és két államilag fenntartott orvos gondoskodott a szegények gyógyításáról. A keresztyén felelősség ilyetén intézményesítése hamarosan szükségtelenné tette a koldulást, amit egyébként be is tiltottak.

Kálvin közoktatási projektjének a betetőzését a Genfi Akadémia (a mai Genfi Egyetem elődje) megalapítása jelentette (1559-ben nyitották meg). Az akadémia középfokú szintje (schola privata) a mai középiskolának felelne meg, itt francia, latin és görög nyelvet és a filozófia alapjait, majd hébert, a szabad művészeteket, filozófiát és irodalmat tanítottak. Egyetemi szintjén (schola publica) elsősorban teológiát tanítottak. Az akadémia fő célja az egyházi utánpótlás képzése volt, és hallgatói a helybeliek mellett Európa számos országából (Magyarországról is) érkeztek. Amikor az egyik hitvitán ellenfelei közül az egyik durva személyeskedéssel azt vetette Kálvin szemére, hogy még egy fia sincsen, ő ezt válaszolta: „Fiaim? Megtalálhatók az egész világon!”.

Kálvin János nagyságát és reformátori jelentőségét nehéz túlbecsülni. Luther Márton kivételével egyetlen reformátor sem gyakorolt olyan mély és sokrétű hatást az egyetemes emberi kultúrára, mint Kálvin János. Mindazáltal fontos látnunk, hogy Kálvin elsősorban teológus és lelkipásztor volt. Ő magát is annak tartotta, és az volt minden vágya, hogy Isten ügyét szolgálja. Kötelességtudására jellemző például, hogy amikor 1558 végén súlyosan belázasodott, abbeli félelmében, hogy halála miatt esetleg nem fejezheti be az Institúción szükséges javításokat, betegen is tovább dolgozott.

Zseniális elme volt, akinek szilárd klasszikus műveltségét bámulatos képességek egészítették ki. Sem prédikáció, sem előadás közben nem használt jegyzetet, miközben pontosan és hosszan tudott idézni a Bibliából, az egyházatyáktól és klasszikus szerzőktől.

Mindig kitartóan, következetességgel, vasfegyelemmel tanult és alkotott. Rendkívüli munkabírásáról tanúskodik, hogy miközben hetente átlag öt alkalommal prédikált, rendszeresen előadott a genfi akadémián, összes művei 48 kötetet tesznek ki és több mint 1.300 levele maradt fenn.

 

A Szervét-ügy

A Szervét-ügyről könyvtárnyi irodalmat írtak, és ebben a rövid írásban lehetetlen áttekintő képet nyújtani a kérdésről. A következőket azonban mindenképpen el kell mondanunk. Szervét Mihály a Szentháromságot tagadó nézetei miatt körözött személy volt. Franciaországban korábban letartóztatták, sikerült a börtönből megszöknie, de távollétében máglyahalálra ítélték. Eretnekségért (amit abban a korban főbenjáró bűnnek tekintettek és szigorúan büntettek) Európa bármelyik országában halálra ítélték volna, sok helyen sokkal sommásabb eljárás után. Európa számtalan országában tucatjával végeztek ki eretnekeket, Kálvin Genfjében ez volt az egyetlen eset. A Szervétet elítélő városi tanácsnak Kálvin nem volt tagja (akkoriban még genfi polgárjoga sem volt!), a perbe teológusként vonták be és kérték teológiai szakvéleményét. Ráadásul a tanácsban akkor (1553) még Kálvin ellenfelei voltak többségben. Kálvin kérte a tanácstól, hogy Szervétet (aki őróla például így vélekedett: „értéktelen és szégyentelen kígyófajzat”) ne máglyán, hanem kíméletesebb módon végezzék ki. Válaszra sem méltatták. Igaz, Kálvin egyetértett Szervét kivégzésével (ahogyan egyetértettek például Bázel, Bern, Zürich és Schaffhausen vezetői is, akiknek véleményét a genfiek szintén kikérték), és ezt lehetetlen helyeselni. De igazságtalan egy modern kor eszméi alapján fölényesen ítélkezni egy egészen más világban élt ember cselekedetei felett. 

 

Halála

Élete utolsó éveiben egészsége nagyon megromlott. 1564 elején betegsége mindinkább elhatalmasodott rajta, utolsó prédikációjára február első vasárnapján került sor. Április végén még elbúcsúzott a genfi lelkészektől. A fennmaradt beszédben többek között ezeket mondta: „Sok hibámat kellett elhordoznotok. Igen, mindannak, amit tettem, semmi értéke sincs. A gonoszok majd a maguk javára használják e szavaimat. De még egyszer mondom nektek, hogy mindannak, amit cselekedtem, semmi értéke sincs, és én nyomorult teremtmény vagyok. De elmondhatom, hogy a jót akartam, rossz tulajdonságaimmal mindig hadilábon álltam, az istenfélelem gyökere pedig mindig ott volt a szívemben. Magatok tanúsíthatjátok, hogy a jóra törekedtem, ami pedig rossz volt bennem, kérlek, bocsássátok meg”. Május 27-én este halt meg. Saját – végrendeletében kifejezett – kérésére jeltelen sírba temették. 

Lakatos Péter lelkipásztor

Az oldalt szerkeszti: Ötvös József lelkipásztor