Itt ér véget az út – Harry Potter és a Halál ereklyéi 2. (film)

Írta: Szeifert Natália

Nem kell tovább izgulni, mert Harry Potter és két örök barátja, Ron és Hermione végleg megmentették a varázsvilágot. Azért mi, muglik (varázstalan emberek) is jó, ha tudjuk, hogy minden rendben „odaát”, mert a sötét varázslók uralma nem kímélné a mi, kellemesen vaksi kis világunkat se. Nagy tömegre számítottam a moziban, de láttam, akadt volna még hely a nézőtér szélén a későn érkezőknek.

Ettől függetlenül a film valószínűleg rekorder lesz a mozitörténelemben.

A J. K. Rowling által megálmodott világba én ugyan a gyermekeim kapcsán keveredtem bele, de mivel szeretem a meséket, könnyű volt belemerülnöm. Most, hogy itt az utolsó állomása a Potter-filmsorozatnak, érdemes egy kicsit elidőzni a könyveknél is, amelyek a mozi alapjául szolgálnak.

Természetesen nekem sem kerülte el a figyelmemet az a rengeteg áthallás, klisé, ami a Harry Potter meseszövésében tetten érhető, de ezeket általában inkább örömmel, mint fanyalogva fedeztem fel a történetben.

Amikor egy pár hét alatt végigolvastam a hét kötetet, gyakran gondoltam arra, hogy milyen érdekes lesz majd ezeket az összefüggéseket, motívumokat a gyermekeimnek megmutatni, felhívni rájuk a figyelmüket. Egy hipernépszerű, divatos történeten keresztül juttathatom őket közelebb a (szerintem fontos és értékes) forrásokhoz.

Ha igazán jóindulatú vagyok Rowlinggal – és miért ne lennék –, azt is mondhatom, hogy a kezemre játszott abban, hogy tágítsam a gyermekeim látókörét. Ha csak a latin eredetű nevekre, átkokra gondolok (obstructo, reducto, Minerva vagy akár Dumbledore professzor neve: Albus, ami fehéret jelent), az jut eszembe, hogy ezek nélkül valószínűleg nem beszélgettünk volna latin szavakról, vagy mitológiai vonatkozásokról – így viszont (ha röviden is), legalább érintettük a témát.

Saját kis felfedezésem a főszereplő nevéhez fűződik. Korábban olvasgattam Endrei Walter hiánypótló munkáját (Műszaki mendemondák, 1985, Műszaki Könyvkiadó, Budapest), amiben a gőzgép feltalálásáról szóló fejezetben megakadt a szemem egy néven. Az Angliában elterjed, sőt, a mai napig szinte tényként kezelt história szerint a 18. században (amikor a gyerekmunka teljesen természetes dolog volt) egy ún. Newcomen gőzgép szelepének nyitogatását kellett végeznie egy Henry Potter nevű kisfiúnak.

Mivel unta a munkát, ment volna játszani a többi gyerekkel, ezért szépen kiagyalta, hogy összeköti a szelepet a szivattyú karjával, így a gép önműködővé vált. Ő lenne tehát a gőz erejének első felhasználója, vagyis az ismeretlen feltaláló. Henry (mások szerint Humphrey) viszont sajna sosem létezett, őt Adam Smith, a „közgazdasági tudományok atyja” találta ki. Mivel a gőzgép egyik első továbbfejlesztőjét hívták Isaac Potternek, ezért feltételezhetjük, hogy az ő neve is szerepet játszhatott abban, hogy a kisfiúról szóló legenda főhőse Potter lett. Én pedig nem tartom kizártnak, hogy a nevet Rowling ebből a mendemondából vette, egészen kicsit változtatott rajta (Henry/Harry), és ahogy sok más utalást, ezt is elrejtette a könyvben.

Az utolsó Harry Potter-filmet, a Halál ereklyéi második részét hatalmas várakozás előzte meg. Minden eddigi rekordot megdöntött, vagy meg fog dönteni. A július 15-i bemutató óta már annyian nézték meg, hogy a Warner számításai szerint ez lehet az első egymilliárd dollár fölötti bevételt produkáló mozi. Egyébként az eddigi rekordot is a sorozat egy korábbi része, a tíz éve bemutatott Harry Potter és a bölcsek köve tartja.

A film a korábbiakban megszokott, látványos világot hozza, ebben nincs igazán nagy meglepetés, sőt, a pálcák színes, villámló, hosszan tartó összecsapása néha már-már unalmasnak hatott. A cselekmény viszont közel sem olyan vontatott, mint az előző részé, habár nekem sok fontos dolog hiányzott, ami a könyvben könnyebbé tette a megértést.

A Halál ereklyéi 2. természetesen nem szűkölködik „nagy pillanatokban”. Ilyen például Piton professzor (Alan Rickman) halála – amikor Harry, Ron és Hermione még nem tudják, hogy legjobban utált ex-tanáruk valójában egy titkos hős. Ugyancsak a Rickman által zseniálisan megformált karakteré egy másik szép jelenetsor, amikor Harry a merengő segítségével felidézi az elhunyt tanár emlékeit, így láthatja, mennyire szerette az ő édesanyját, Lily Pottert.

Leglátványosabb talán a Roxfort ostroma, amikor seregnyi sötét varázsló özönlik a kastély felé, és lassan szertefoszlanak a védővarázslatok. A végső összecsapás előtti percek is felemelők, amikor az egész roxforti tanár- és diáksereg egy emberként áll (az akkor halottnak hitt) Harry mellett, a rettegett Voldemorttal szemben. Szép, ahogy az egyik legszerencsétlenebb figura, Neville Longbottom (Matthew Lewis) mondja ki a harc – és talán az egész történet – lényegét: a céljukon nem változtathat még egy ilyen jelentőségű halál sem.

A legkomolyabb személyiségrajz mégis talán egy mellékszereplő családé, a Malfoyoké. Róluk az utolsó részben derül ki, hogy mennyire emberiek. Hogy végső esetben számukra is csak az a fontos, ami mindenki más számára: életben maradni és a szeretteiket biztonságban tudni. Az, hogy a sötét oldalra keveredtek, innen nézve akár lehet szerencsétlen véletlen is.

Kiemelkedően érdekes és misztikus az a jelenet, ahol Harry eszméletét vesztve a túlvilág és az élet közötti térbe kerül. Itt utoljára jelenik meg a Roxfort volt igazgatója, a nagytiszteletű Dumbeldore professzor (Michael Gambon), egészen különös, már-már istenszerű alakban.

Külön jó pont, hogy a legnehezebb, legfeszültebb pillanatokat is fűszerezi a humor. Ez egyébként a korábbi részekben is jól bevált feszültségoldó volt. A mindig szigorú Minerva McGalagony (Maggie Smith) szájából különösen jól hangzanak a mulattató megjegyzések a kritikus percekben.

Én két jelenetet vártam az utolsó filmben a legjobban. Az egyik, amikor Mrs. Weasley (Julie Walters) végre megöli a bomlott elméjű Bellatrix Lestrange-et (Helena Bonham Carter). Igazán szépen, az anyatigris méltóságával végez vele. Helena Bonham Carter egyébként zseniálisat alakít, amikor a történet szerint Hermione bújik az ő bőrébe. Teljesen hihető, hogy Bellatrix testét Hermione Granger mozgatja.

A másik általam (és talán sokak által) legjobban várt rész az epilógus volt. Nagyon kíváncsi voltam a „19 évvel később” játszódó jelenetre. A szereplők öregítését nem igazán erőltették a sminkesek, és sajnos az sem derült ki, hogy Longbottom a Roxfortban tanít, de a hatást alighanem elérte. Lezárta ezt a történetet, s azt hiszem, Rowling éppen ezzel a céllal írta meg.

Megnyit ugyan új távlatokat, de innen már bajos lenne a folytatás, és kár is lenne erőltetni. A lezárás inkább szépen hozza az élet örök körforgásának szimbolikáját. A filmet nyilván meg fogja nézni minden Potter-rajongó, és talán meg is könnyezik azok a fiatalok, akik sűrűn emlegetik, hogy „Harryvel együtt nőttek fel”.

David Yates: Harry Potter és a halál ereklyéi 2. (Harry Potter and the Deathly Hallows: Part II), 2010 – angol-amerikai fantasy

Magyarországi bemutató dátuma: 2011. július 15. (Forgalmazó: InterCom)

Rendező: David Yates
Forgatókönyvíró: Steve Kloves
Zeneszerző: Alexandre Desplat
Operatőr: Eduardo Serra

A főbb szerepekben:

Daniel Radcliffe (Harry Potter)
Ralph Fiennes (Voldemort)
Emma Watson (Hermione Granger)
Rupert Grint (Ron Weasley)
Michael Gambon (Albus Dumbledore)
Alan Rickman (Perselus Piton)