Nem lehetett nem figyelni rá – huszonegy éve halt meg Sinkovits Imre

A magyar ember stiklikből él túl, és a kisemberből is lehet hős – ezt üzente A tizedes meg a többiek című film mind a 2,2 millió nézőjének, amikor 1965-ben bemutatták a mozik. Ez ugyanúgy érvényes volt a klasszikus film sztárjára, Sinkovits Imrére, mint ránk, legyünk akár kortársai, vagy utószülöttei a színészlegendának. Sinkovits 2001. január 18-án, pontosan huszonegy éve halt meg.

Az élet úgy sodorta, hogy mindig szembejött valamivel, amitől mindig több és több lett

– mondta Keleti Éva Kossuth-díjas színházi fényképész Sinkovits Imréről a XXI. század 2014-es adásában.

A legendás színész „soha nem akart nagy dolgot tenni, de a véletlenek úgy akarták, hogy nem tudott hétköznapi maradni” – hangzott el ekkor a műsorban.

Itt gondolhatunk híres-hírhedt 1956-os szavalására a Petőfi-szobor előtt, ami miatt évekig kirekesztették a színházi életből, 

fél évig ráadásul arra kényszerült, hogy gyári munkából, fröccsöntésből éljen.

Eszünkbe juthat az az alkalom, amikor Drezdában adta elő az Ember tragédiáját. Az odavezető repülőúton a stewardessek kedvességének köszönhetően jól betintázott. Aztán amikor a gépről leszállva meglátta egy plakáton az NDK volt vezetőjét, Wilhelm Picket, jó hangosan szidalmazni kezdte őt – németül, hogy a jelenlévő rendőrök is értsék. El is vitték a hatóságok, és mire előkerült, már törött volt az orra. A rendőrök azt állították, hogy leesett az ágyról.

Ágról ágra

A színészi pályára is szinte véletlenül került. Az 1928-as születésű, vas megyei, horvát származású fiú eredetileg tanító akart lenni – aztán kiderült, hogy borzasztó fizikából és matekból, úgyhogy eldöntötte: inkább pap lesz. Ez sem jött össze, mivel közben szerelmes lett.

Így – mivel verseket szavalni egyébként is szeretett – jelentkezett a színművészetire, ahová elsőre felvették. Érvénytelen érettségivel, mert fizikából megbukott. Innen rögtön a Nemzeti Színházba került, ez volt pályája első hőskora. Orgánuma és kiállása miatt sorban jöttek a drámai hősszerepek. Úgy tűnt, hogy végre révbe ért.

Ezután jött viszont ’56-os szerepvállalása, amiért évekig zaklatták az államhivatal munkatársai. 

Aczél György később kulturális miniszterhelyettesként állítólag személyesen őt hibáztatta a Köztársaság téren folyt vér miatt. Sinkovits – saját elmondása szerint – erre azt válaszolta: nem gondolja Aczél elvtárs, hogy inkább saját magukat kéne?

A színházba végül 1958-ban tért vissza. Ekkor kezdett el a külvárosi József Attilában játszani, ami akkoriban egy „proli” helyként volt ismert: főleg könnyed vígjátékok dívtak. Büntetésnek szánták, de ő élvezte, és számos darabot sikerre juttatott.

Viszont időről időre még mindig visszatért a fekete autó. Volt, hogy a hatóságok csak össze-vissza szállítgatták, volt, hogy vallatták. Sinkovits otthon nem sokat beszélt a fekete autóról, a félelembe viszont belebetegedett: gyomorfekélyt is kapott.

Egy nap felesége, Gombos Katalin azt ajánlotta neki: egyszerűen kérdezzen rá a dologra. Mit akarnak vele csinálni? Be akarják szervezni, vagy sem? Sinkovits pedig feltette a kérdést. Fia, Sinkovits-Vitay András színművész a XXI. századnak azt mondta erről: apja sikeresen meggyőzte vallatóit, hogy ő alkalmatlan lenne efféle munkára. Ezután békén hagyták.

A színészlegenda és a többiek

Ekkor már ismert színésznek számított, azonban az 1965-ben bemutatott A tizedes meg a többiekkel még magasabbra emelkedett a csillaga. A háborús vígjáték pedig eredetileg egy sablonos partizánfilmnek indult, amelyben nem is Molnár Ferenc tizedes karaktere lett volna a főhős. Az eredeti ötlet azonban se Sinkovitsnak, se a filmben játszó kollégájának, Darvas Ivánnak nem tetszett. Többször dobták vissza a forgatókönyvet, mire azt a végeredményt kapták, amit szerettek volna. A forgatókönyvíró, Dobozi Imre ezen mélységesen felháborodott: személyesen ment be a minisztériumba, hogy sérelmeit a döntéshozók tudtára adja.

Azonban miután meglátta a végeredményt, Dobozi megenyhült: onnantól ő is sajátjának vallotta a filmet. Az merőben más megközelítést használt, mint a korban megszokott háborús alkotások. Nem egy pátoszi hőseposz volt, hanem egy ügyeskedő kisembert állított a középpontba, aki csupán túl akarja élni a háborút. A filmet imádta a közönség, akik közül sokan pedig csak a kommunizmust akarták túlélni. A tizedes meg a többieket 2,2 millióan láttak a mozikban, a Szikra mozi pedig egy teljes évig vetítette. A film 1966-ban elnyerte a Magyar Filmkritikusok Díját, 1968-ban beválasztották az első „Budapesti tizenkettő" közé, 2012-ben pedig a Magyar Művészeti Akadémia tagjai által választott 53 legjobb magyar film közé. 

Sinkovits bármerre is járt az országban, mindenhol „tizedes úrnak” szólították, 1966-ban pedig Kossuth-díjat kapott színészi munkájáért.

Ismét a Nemzeti Színházban helyezkedett el, amit 2000-ben átneveztek Pesti Magyar Színházra. Kollégái felidézik: az a fajta ember volt, aki kiáll mindenki ügyéért, akihez bármikor lehet fordulni. Saját álláspontját is mindig keményen, határozottan képviselte: egy előadás után például a taps alatt bejelentette, hogy ő gyűlöli az újonnan divatba jött ferde színpadokat. Elmagyarázta szépen a közönségnek, hogy miért: egészségtelen is, veszélyes is. Azt is érzékletesen bemutatta, milyen könnyen lehet az ilyenen megbotlani.

A ’70-es évekre már felőrlődött a küzdelemben: ezidő alatt „csak” 14 filmben szerepelt. Ahogy idősödött, egyre inkább úgy gondolta, hogy a rendezők vagy elfeledkeznek róla, vagy korszerűtlennek gondolják, és szívesebben dolgoznak az új színészgenerációkkal. Egyre inkább egyedül maradt, egyre inkább elkerülték a szerepek.

Utolsó filmszerepét a Retúr című 1996-os alkotásban játszotta, amit Palásthy György rendezett. Ebben Sinkovits karaktere, Balogh egy ponton a görög hagyomány Taigetoszáról beszél, ahová az életképtelen csecsemőket és öregeket taszították le a spártaiak.

Melyik a humánusabb módszer? A görögöké, a fizikai megsemmisítésé? Vagy erkölcsi hullát csinálni a vén szivarból?

– kesereg Balogh. Kesereg Sinkovits.

Színházban szinte az utolsó percig játszott. Fél nappal a halála előtt a Magyar Színházban, Vörösmarty Csongor és Tündéjében lépett színpadra a Tudós szerepében. Már ekkor légszomjjal küzdött – ám felesége szerint az éjszakát szépen, békében átaludta. Másnap fél 12-kor keltette Katalin. Imre felvette zokniját, felhúzta karóráját, majd azt mondta:

Jaj, nem kapok levegőt! Csak ne sokat szenvedjek…

És hamarosan halott volt.

Sinkovits Imre 72 éve alatt kétszer kapta meg a Jászai Mari-díjat, kétszer a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét. 2000-ben a Nemzet Színésze lett. Utolsó útját az Óbudai temetőbe élőben közvetítette a tévé. Ez volt a magyar történelemben az első, és eddig az utolsó alkalom, hogy ekkora figyelmet kapott egy színész temetése.

Nyitókép: Bánhidi László (1974) / Fortepan / Wikimedia Commons