Fojtópókok és bodobácsok

Méltánytalanság érte részünkről a fojtópókok öregcsaládjába tartozó fojtópókfélék családját, hogy idáig nem fordítottunk rájuk figyelmet. Hálót nem szőnek eleségeik számára, szövőmirigyeiknek az utógondozásban jut szerep: a selyemszálakkal beburkolt tojásokra az anya vigyáz a kikelésig. De ezzel bélelik ki nappali menedékhelyüket is, hogy onnan éjszaka előtörjenek. Látszatra megfojtják áldozatukat, az ászkarákok rendjének szárazföldi alrendjének fajait, valójában élettanilag – kriminológiailag egészen eltérő folyamat zajlik közöttük.

sárgás fojtópók

gömbászka

A fojtópók erőteljes csáprágói aszimmetrikusak. Nem mérgez velük, hanem speciális harci eszközként használja. Zsákmányállatai kemény páncélt viselve és összegömbölyödve magukat biztonságban érezhetik. így aztán nem fejlődött ki bennük heves rohanási ösztön, rákok lévén nem is repülnek. Nem számolnak azonban a fojtópók intelligenciájával. A fojtópók nemcsak a vegyi védekezésük vegyi elhárítására képes, de arra is, hogy a nagyobb csáprágójával átkarolja a póknál jóval kisebb ászkarákot, a kisebbel pedig sebesen felkutassa a legkisebb rést is a védőpajzson.[1] A héjat hátrahagyva teljes munkát végez. Az ember élőhelye körül feltűnése korántsem véletlen. A házépítéshez használt mész a földbe szívódva – egy elmélet szerint – odacsalogatja az ászkarákokat, mert nekik szükségük van mészre a páncélzatuk kialakításához. Ezt a gyülekezést pedig a fojtópókok sem nézik tétlenül. Eredeti élőhelyükről, Eurázsiának főként a mediterrán vidékeiről átterjedtek Észak-Amerikába. A fénykerülő fojtópók, melyet élőhelye alapján rólunk neveztek el (Dysdera hungarica), ha sanyarú élethelyzete úgy hozza, szűznemzésre is képes.[2] Hat szemük félkörösen helyezkedik el.[3]

A magasabb rendszertani kategóriáknak is nevet adó Dysdera nemet Pierre André Latreille (1762 – 1833) vezette be 1804-ben. Az elnevezés értelmének kiderítéséhez a tágas világhálón mindössze dr_greasy_lips nyújt segítséget[4], aki azt találja,

I looked it up and I guess dysdera means arrangement in Latin. I think it’s for the arrangement of their eyes, but both of those things could be wrong. I always thought etymology was really cool.[5]

Utánanéztem, és úgy vélem, a dysdera latinul „elrendezést” jelent. Gondolom, a szemei elrendeződésére utal, de mindkettőben tévedhetek. Az etimológiát mindig is igazán menő dolognak tartottam.

Végkövetkeztetésében egyetérthetünk, mellékeredményében kevésbé. A latinban az elrendeződésre nincs ilyen szó (a szokásos tizenkilenc között). Azonban ne faragjanak bennünket olyan fából, hogy azonnal fel is adjuk a nyomozást!
Gyakori a nevezéktanban, hogy eredetileg hímnemű szavakat „nőiesítenek”, például kicsinyítő kedveskedés szándékával. Úgyhogy mindenekelőtt idézzük emlékezetünkbe a verőköltő poloskák családjába tartozó Dysdercus nemet, melyet jóval később, 1831-ben állított fel Félix Édouard Guérin-Méneville (1799 – 1874).[6] Egyik szép fajuk:

csíkos gyapotpoloska

Nem véletlen, ha úgy találjuk, a csíkos gyapotpoloska kísértetiesen hasonlít az ugyanebbe a családba tartozó közkedvelt verőköltő bodobácshoz:

Ugyanis a verőköltő bodobács is poloskaféle, hasonlóan a bodobácsfélék családjához, de nem abba a családba tartozik.

vörösfoltos bodobács

Az újlatin dysdercus „csúfat” jelent, nem is akárhogy: ha valami annyira csúnya, hogy a Napra lehet nézni, de rá nem. Feltehetőleg a görög δέρκομαι, derkomai, „látni”, „meglátni”, „felvillanni” szó tagadásával-visszautasításával előálló δυσδερκής, dysderkes, „rossz látványt keltő”, „csúf” a szó eredője.[7] Ha így áll a dolog, akkor a sokat tűrt arthropódusok finnyásabbak, mint gondolnánk. Így a fojtópókok „csúnyácskák”. Jacques Nicolas Belin de Ballu (1753 – 1815) 1786-ban a II. században élt költőnél, Oppianosnál megtalálja a szót, de nyomban hozzáteszi, hogy az antikvitásban a használata igen ritka.[8]

Ezzel az elmélettel azonban távolról sem zárhatjuk le okfejtésünket. Nyomozás közben több olyan szó is felbukkant, melyeket megéri közelebbről is megvizsgálnunk.
Az ászok mint hordók alatti gerendázat szóeredete a messzi, honfoglalás előtti török kapcsolatra vezet vissza. Bár a mai ujgurban az asqu „rudat” jelent, az oszmán-törökben az ask „felfüggesztett tárgy”. A honfoglalás idejében a magyarok a különféle italok tömlőit rudakra akasztva tárolták. Aztán, tehetjük hozzá, megtelepedve maga a felfüggesztés is „megállapodott”, és földre helyezett tartóelemmé vált. Az „ászka” késő nyelvújítási fejlemény, első feltűnését 1878-ra teszik. Az ászkák ugyanis gyakran az ászokot találták meg a maguk legalkalmasabb honaként.[9]
Mint Mokány Sándor (1932 – 2010) 1995-ben megállapítja, a „verőfény” valósággal veri testünket, innen ered a neve. Innen csak egy ugrás a „verőköltés”. A Palócföldön a verőköltő bodobácsot egyszerűen csak „verőköltőnek” mondják, más nyelvjárásokban a „napfínykőtőnek”: a verőköltők ugyanis nemcsak szaporodni nem átallnak mindenki szeme láttára, de petézni is hajlandók verőfényben.
Ugyanitt Mokány Sándor azt is feltárja, hogy a verőköltő bodobács neve Nagyszaláncon „földikovács”, sok más helyen azonban helyesen poloskának tekintik.[10] „Istenkebugárka” és „ördögbugár” néven is „fut”.[11] De maga a „bodobács” olyan megfejthetetlen etimológiájú szó, hogy még az ismeretlen eredetű szavak listájára sem tették fel.[12] (Ebbe a panaszba korábban, a „kaszatot” tárgyalva, már beleütköztünk.)