STUDIA BIBLICA – BIBLIAI TANULMÁNYOK A SZENT PÁL AKADÉMIA TUDOMÁNYOS FOLYÓIRATA MEGJELENIK ÉVENTE KÉTSZER III. évfolyam, 2021/1. szám Kiadja: Szent Pál Akadémia 1103 Budapest, Gyömrői út 69. Főszerkesztő: Grüll Tibor Szerkesztőbizottság: Hack Péter Hack Márta Horváth András Ruff Tibor Rugási Gyula Tatár György Olvasószerkesztők: Szép E. Kinga Polgár Stefánia A lapszámokat szerkeszti a Szerkesztőbizottság. A Szerkesztőség címe: 1103 Budapest, Gyömrői út 69. Tel.: +36 1 432-2720 Elektronikus levelezési cím: sb@szpa.hu Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. ISSN 2676-9166 A borító tipográfiai tervét Navratyil Edina készítette, a nyomdai előkészítést a Hetek Kiadó, a nyomdai munkákat az OOK-Press Kft. végezte. Felelős vezető: Szathmáry Attila. TARTALOM A szerkesztők előszava . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 TANULMÁNYOK Ruff Tibor: A mózesi Törvény egységes rendszerének immanens elvei . . . . . . . 9 Benke László: Ezékiel szentélylátomásának rabbinikus recepciója. 1. rész: Rivális szentélyek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37 Berde Imre: „Mene, mene, tekel, ufarszin”. Enigma a falon . . . . . . . . . . . . . . . . 51 Csalog Eszter: A beszéded elárul téged. A Szeptuaginta Exodus-fordításának szerzősége . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 65 Rákóczi István: Új szövetségek távoli gyarmatokon. A portugál nyelvű bibliafordítások történetéhez (16–17. század) . . . . . . . . . 79 Molnár Andrea: A kamizárdok tündöklése és bukása . . . . . . . . . . . . . . . . . . 101 FORRÁS Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia). Bevezetés, fordítás és kommentár – Grüll Tibor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 113 RECENZIÓK Besztercei Márk recenziója . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 179 Csalog Eszter recenziója . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 183 Hack Márta recenziója . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 187 CONTENTS AND ENGLISH ABSTRACTS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 197 ÚTMUTATÓ SZERZŐINKNEK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 203 LAPSZÁMUNK SZERZŐI . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 207 TERTULLIANUS: AZ ERKÖLCSI TISZTASÁGRÓL BEVEZETÉS Grüll Tibor A kereszténység helyzete a 2‒3. századi Római Birodalomban Traianus korára (Kr. u. 98−117) a Római Birodalom elérte addigi legnagyobb kiterjedését. A több mint 5 millió négyzetkilométeren kb. 60 millió lakos élt viszonylagos jólétben és viszonylagos biztonságban, a pax Romana égisze alatt. Ifjabb Plinius Traianus tiszteletére elmondott Panegyricusában (100) kiemelte, hogy ebben az időben az ókori viszonyok között elérhető legnagyobb mértékű „összekapcsoltság” − mai kifejezéssel élve globalizáltság − volt jellemző a Római Birodalomra:1 „Az egymástól távoli vidékeket bőkezűséged szellemében mintegy közel hoztad egymáshoz, hogy a mérhetetlen távolságokat nagyvonalúan csökkentetted” (Paneg. 25.5, Hoffmann Zsuzsanna fordítása). Plinius ennek áldásait hangsúlyozza a provinciák számára: „Mekkora szerencse most a tartományok számára, hogy a mi védelmünk és fennhatóságunk alá kerültek, miután most van egy princepsünk, aki a földek termését váltakozva hol ide, hol pedig oda szállítja, aszerint, ahogyan azt a pillanatnyi szükség megkívánja, s éppen úgy támogat és védelmez egy tengeren túl lakó népet, mintha az a római nép része volna” (Paneg. 32.1). Ehhez természetesen hatalmas léptékű infrastrukturális beruházásokra volt szükség: „a mi apánk [Traianus] kezdeményezése, tervezése és lelkiismeretes gondozása utakat épített, kikötőket nyitott meg, a szárazföldeket utakkal hálózta be, a tengert hozzáférhetővé tette a partvidék, a partvidéket a tenger számára, s az egymástól távol élő népek között olyan kereskedelmi kapcsolatot teremtett, hogy ami valahol megtermett, úgy tűnik, mintha mindenütt honos lenne” (Paneg. 29.2). Ugyanezt erősíti meg a kis-ázsiai Aelius Aristeidés is Róma magasztalására írott beszédében (Oratio XXVI).2 Íme, egy Róma fennhatósága alatt élő görög értelmiségi „kognitív világképe” pár évtizeddel Plinius beszédének elhangzása után (143): a távoli és lenézett barbár világtól többszörös védőfallal elzárt Római Birodalom belső rendje szilárd, a jólét még állandónak, a béke zavartalannak 1 2 A 2010-es években a római gazdaság- és társadalomtörténeti kutatások egyik kulcsszava lett a „connectivity”, lásd pl. Hitchner 2012; és a globalizáció: Geraghty 2007; Grüll 2016. Szlávik 2002, 17. 114 Studia Biblica 2021/1 • Forrás tűnik.3 „Mikor létezett ennyi város a szárazföld belsejében meg a tengerparton is, avagy mikor látták el őket mindennel ennyire?” − mondja büszkén és lelkesülten −, s a legtávolabbi vidékeket is szabad és biztonságos közlekedés kapcsolja össze, hiszen a rablók és kalózok már legendává váltak.4 A Traianus, majd Hadrianus alatti zsidó felkelés (115−117; 132−136) kivételével nagyobb lázongások valóban nem zavarták meg a Birodalom békéjét, de Marcus Aurelius idején (161−180) hirtelen több súlyos probléma is felszínre tört: északon a germán törzsek, keleten a parthusok betörései fenyegették a limes − Hadrianus által mindenütt megerősített − határvonalát. Ráadásul 165−180 között a keletről behurcolt feketehimlő-járvány tizedelte a lakosságot (merészebb becslések szerint akár a népesség egynegyedét is kiirtva); 177-ben pedig egy rettenetes földrengés döntötte romba Kis-Ázsia legvirágzóbb városát, Szmürnát. David Potter is Commodus egyedüli uralkodásától (180−191) számítja a Birodalom megrekedését;5 míg a „harmadik századi válság” időszaka Alexander Severus meggyilkolásával kezdődött és mintegy ötven évig tartott (235−284).6 Ezalatt a Római Birodalom szinte minden strukturális problémája felszínre tört, amiért a hatalom birtokosai „természetesen” a keresztényeket okolták. Nem csoda tehát, ha az első összbirodalmi keresztényüldözést is Decius (249−251) idején rendelték el, ami − nem mellesleg − egybeesett a Cyprianus-féle járvány kitörésével.7 A Kr. u. 32-ben megszületett kereszténység − a szíriai Antiochia lakói nevezték így legelőször a Názáreti Jézus által létrehozott és az Ő apostolai által terjesztett új hitet − futótűzként terjedt a Római Birodalomban. Ifjabb Plinius 111-ben írta Traianus császárnak: „mindenféle korú, mindenféle társadalmi osztálybeli emberek, férfiak és nők vegyest, igen sokan kerültek és kerülnek vád alá. Nemcsak a városokban (civitates), hanem a falvakban (vici) és a tanyákon (agri) is elharapódzott ennek a babonaságnak a ragálya” (Epistulae X. 96.9. Borzsák István fordítása). Tertullianus 197 őszén írt Védőbeszédében (Apologeticus) azt írja: „Az emberek hangosan sopánkodnak, hogy [a keresztények] ellepik a várost, a vidék, a megerősített helyek, a szigetek is már keresztényekkel vannak tele. Mint valami csapást siratjátok, hogy férfiak, nők, korra, állásra, sőt méltóságra való tekintet nélkül e névhez csatlakoznak” (Apologeticus I. 7. Városi István fordítása) − továbbá: „Tegnapiak vagyunk, és betöltöttünk már mindent, ami a tiétek: a városokat, a szigeteket, a várakat, a vidék helységeit, a piactereket, magát a hadsereget, a kerületeket, a tízes csapatokat, a palotákat, a szenátust, a forumot, csupán a templomokat hagytuk meg nektek” (Apologeticus XXXVII. 4). 3 4 5 6 7 „Így, minthogyha közös ünnepet ülne, letette régi viseletét, a vasfegyvereket, az egész lakott világ, és minden erejével a szépítkezésnek, és minden létező öröm élvezetének szentelte magát” (…) „Bizonyára ezért ragyognak fénylőn és bájjal a városok, az egész föld pedig, mint valami paradicsomi kert, együvé rendezve díszekbe öltözött. A síkságokról felszálló füstfelhők, meg a baráti s az ellenséges jelzőtüzek is, eltűntek” (Oratio XXVI. 97, 99. Szlávik Gábor fordítása). „Miután felmértétek az egész emberlakta világot, hidak változatos sokaságával íveltétek át a folyókat, és átvágtátok a hegyeket, hogy kocsival is járható útjaitok legyenek azokon át; posta- és váltóállomásokkal töltöttétek be az addig puszta vidékeket, s életmódotokkal és rendetekkel mindent szelídebb és kifinomultabb állapotba hoztatok” (Oratio XXVI. 101. Szlávik Gábor fordítása). Potter 2004. Alföldy 1974; Birley 1976. Valószínűleg a 3. századi válságjelenségek és az Antoninusok alatt kitört járvány között is közvetlen összefüggés lehet (Bruun 2007). A Decius-féle üldözésről átfogóan lásd Rives 1999. A járvány és az üldözések lehetséges összefüggéseiről: Harper 2015, 2016. Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 115 Konkrét számokat − vagy legalábbis arányokat − többen próbáltak már megbecsülni: Edward Gibbon például a konstantini fordulat idején mindössze 5%-ra becsülte arányukat. Legutóbb Rodney Stark végzett részletes elemzést a kérdést illetően, megállapítva, hogy a keresztények lélekszáma 300-ra 5−7,5 millió lehetett, ami évtizedenként 40%-os növekedést feltételez.8 A folyamatosan terjeszkedő új vallást, melynek tanításai nem voltak beilleszthetők a görög‒ római államvallás rendszerébe, ezért „babonaságnak” (superstitio) minősültek, természetszerűleg veszélyesnek ítélte a fennálló hatalmi rend. Még akkor is, ha a keresztények alapvetően lojálisak voltak a mindenkori hatalommal szemben, és a köztörvényes bűnöktől is őrizkedő magatartásukkal nem bomlasztották, hanem inkább erősítették a társadalmat. (Ezt még az ifjabb Plinius is elismerte levelében.) Ennek ellenére a római hatóságok időről-időre üldözést indítottak a keresztények ellen.9 Decius 249-es rendelete előtt ezek legtöbbször a tartományi vezetés szintjéről indultak ki, bár a későbbi hagyomány érthetően a császárok nevéhez kötötte őket. Traianus alatt [98−117] Antiochia püspökét, Ignatioszt vetették oroszlánok elé a Colosseumban (115); Antoninus Pius idején [138−161] a 86 éves Polükarposzt égették el elevenen a szmürnai amfiteátrumban (156/166); Marcus Aurelius alatt [161−180] végezték ki Iusztinoszt hat társával együtt Rómában (166), és nagy üldözés indult a Lyonban és Vienne-ban élő keresztények ellen, az előbbi helyről 48 mártír ismert név szerint (177); Septimius Severus idején [193−211] pedig Észak-Afrikában és Egyiptomban volt folyamatos keresztényüldözés − hogy csak a legismertebbeket említsük. A Kr. u. 2. század derekán az Egyházat három irányból érte folyamatos támadás: a pogányság részéről (itt nem csupán az állam képviselőiről, hanem a pogány filozófusokról is beszélhetünk); a zsidóság irányából (az egykori „zsidó szekta” ekkorra már nemcsak szervezetileg különült el a zsinagógától, hanem a megtérők többsége is pogány háttérből érkezett); és az eretnekségek felől. Az Egyháznak mind a három ellen hadat kellett viselnie szellemi és intellektuális szinten. (1) A pogányság ellen léptek fel az apologéták, akik formálisan az üldöző császároknak és magas rangú római tisztviselőknek címezték munkáikat, bár nincs bizonyíték ara, hogy közülük bárki el is olvasta volna azokat.10 Az apologetikus munkák erkölcsi, filozófiai és történeti érvekkel igyekeztek meggyőzni ellenfeleiket az új vallással szemben felhozott vádak hamisságáról; továbbá a kereszténység igaz és − az állam és társadalom szempontjából − hasznos voltáról. Talán a legkorábbi ismert apológia a 2. század harmadik harmadában íródott Levél Diognétoszhoz, melynek szerzője egyszerűen Mathétésznek, azaz Tanítványnak nevezi magát.11 Innen származik a híres idézet: „A keresztényeket sem területi, sem nyelvi szempontból, még faji szempontból sem lehet megkülönböztetni a többi embertől.” A római Iusztinosz mártír Első Apológiáját Antoninus Piusnak és fiainak címezte, a Második Apológiát pedig a római Stark 1997, 6. A szerző szerint ennél pontosabb becslés nem lehetséges és nem is szükséges, amivel teljesen egyet kell értenünk. 9 Összefoglaló jelleggel lásd Barnes 1968; Molthagen 1975; Grig−Ste Croix 2006; Ladocsi 2019; az üldözések során kivégzett keresztények számát lehetetlen megbecsülni, mert a katolikus hagyomány erősen felnagyítja, a szekuláris kutatás viszont minimalizálja az áldozatokat. 10 A keresztény apologetikáról összefoglalóan: Rhee 2005; Williams 2020. 11 Marcus Aurelius egyik nevelőjét hívták Diognétosznak, de a kutatás szerint nem valószínű, hogy az írás címzettje ő lenne. 8 116 Studia Biblica 2021/1 • Forrás szenátusnak; az athéni Athénagorasz Legatio pro Christianis (Küldöttség a keresztények érdekében) című munkája 177-ben Marcus Aureliushoz és Commodushoz szólt; Tertullianus 197ben Africa tartomány helytartójának és a karthágói városvezetőknek írta Apologeticusát, a Scapulához szóló írását (212) pedig az azonos nevű proconsulnak címezte. A szintén észak-afrikai Minucius Felix Octaviusa pedig két fiktív alak: Caecilius Natalis pogány és Octavius Ianuarius keresztény ügyvéd Ostiában játszódó párbeszédében írta meg az egyik legkomolyabb apológiát valamikor a 3. század elején. (2) A zsidóság és kereszténység különválásának kezdete önmagában hatalmas vitákat kiváltó kérdés, nem is szólva a teológiai antijudaizmus kezdeteiről.12 Az utóbbi már az antiochiai Ignatiosz leveleiben is kitapintható; a „két út” tanítása pedig a 130 előtt keletkezett Didakhéban és Barnabás-levélben is felszínre bukkan. Az utóbbi szerint a zsidók félreértelmezik a Törvényt akkor, amikor szó szerint és nem spirituális‒figuratív módon értelmezik azt. A két felekezet különválása a gyakorlatban is megnyilvánult: a Barnabás-levél hangsúlyozza, hogy a keresztényeknek tilos a sabbatot megtartaniuk, és helyette az Úr feltámadásának napját, a vasárnapot kell megünnepelniük. Keleten a titokzatos pellai Arisztón Iaszón és Papiszkosz című írásában (140) tűnnek fel antijudaista vádak. A mártír Iusztinosz Párbeszéd a zsidó Trüphónnal című írása (160/165) a később kiteljesedő adversus Iudaeos-irodalom ősének tekinthető. Az ugyan vitatott, hogy valóságosan lezajlott vitáról van-e szó (egyesek szerint Trüphón nem más, mint a Bar Kochba-felkelés leverésekor mártírhalált halt Tarfón rabbi), de a helyettesítési teológia melletti érvelése évszázadokkal később is hatott. A hierapoliszi Apollinarisz 175-ben írt egy polemikus művet a zsidók ellen. Tertullianus Adversus Iudaeosa 200 körül íródott, és szintén a helyettesítési teológia alapján áll, de érdekessége, hogy Jézus eljövetelének idejét a Dániel 9,26 próféciája alapján bizonyítja. A 3. század elején jelent meg Cyprianus A bizonyítékok három könyve Quirinushoz a zsidók ellen című szemelvénygyűjteménye; valamint Hippolütosz Zsidók ellen írt homíliája (Ἀποδεικτικὴ πρὸς Ἰουδαίονς, 235), amelyben azzal érvelt, hogy a zsidók jelenlegi nyomorúságos állapota Krisztus elutasításának köszönhető. (3) Nem kétséges, hogy szinte a kereszténység születése pillanatában megjelentek az Egyházban és azon kívül is a Krisztus „igaz és egyenes” (vera et orthodoxa) tanításaitól elhajló eretnekségek. (A αἵρεσις eredetileg csupán olyan iskolát jelentett, amit az ember meggyőződése szerint szabadon választhatott.) Ebben az időszakban a két legveszedelmesebb eretnekségnek a számos irányzatra tagolódó gnószticizmus; valamint a „pontoszi farkas”, vagyis a szinópéi Markión dualista eretneksége számított.13 Ezeknek a tanításoknak cáfolatára a 2−3. században kialakult az eretnekellenes Adversus haereses-irodalom, amely számos jelentős teológiai munkát alkotott. Lyon mártír püspöke, Irenaeus 174 és 189 között írta meg Adversus haereses című nagyhatású művét, amelynek két fő csapásiránya a gnószticizmus számos változata (valentiniánusok, ebioniták, nikolaiták, enkratiták, borboriánusok vagy kodditák, ophiták, széthiánusok, kainiták stb.), és a markionizmus volt. Hippolütosz a 3. század elején írt Refutatio 12 13 Ezekről máig a legjobb összefoglalások: Simon 1964; Schreckenberg 1990. Markiónról: Moll 2010; a gnószticizmusról: Rugási 1997, 1998, 2019. Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 117 omnium haeresium (másnéven Philosophumena) című munkájában részben a görög filozófiai irányzatok, részben a gnósztikusok ellenvetéseit igyekezett cáfolni. Tertullianus is számos művet alkotott az eretnekségek ellen: De praescriptione haereticorum (minden létező eretnek irányzat ellen); Adversus Marcionem (Markión ellen, aki szerint a világot az Ószövetség gonosz istene teremtette); Adversus Valentinianos (egy alexandriai dualista gnósztikus ellen); Adversus Hermogenem (egy karthágói festő ellen, aki szerint Isten a világot valamiféle preegzisztens anyagból teremtette). A montanizmus Hogy mi „eretnekség” és mi nem az, annak meghatározása csakis Isten Beszéde alapján történhet. Éppen ezért veszélyeket hordoz magában, ha bármely keresztény felekezet monopolizált hatalomra tesz szert, ami alapján ex cathedra eretnekségnek minősítheti a saját dogmáitól eltérő − de egyébként az Igével összhangban álló − tanításokat. A magát „katholikosznak”, azaz egyetemesnek nevező „nagyegyház” a konstantini fordulatot követően egyértelműen olyan helyzetbe került, hogy hatósági támogatással vehette üldözőbe az általa eretneknek nyilvánított − néha valóban eretnek, máskor csak a nagyegyházi dogmáktól eltérő − tanításokat és azok híveit. A 2−3. század egyik legnagyobb hatású keresztény mozgalmának alapítója, Montanosz kereszténnyé válása előtt állítólag Kübelé istennő papja volt egy Pepuza nevű kis phrügiai településen, amit csak 2001-ben sikerült régészetileg is azonosítani (Karayakuplu falu mellett, Uşak tartományban).14 Hieronymusnak ezt az életrajzi adatát azonban a modern kutatás egy része is csupán rágalomnak tartja, amely Montanosz „elragadtatását” a Kübelé-kultuszra jellemző extatikusságra igyekezett visszavezetni.15 A szintén katolikus elkötelezettségű Euszebiosz egyháztörténete szerint Montanosz 172/173 körül kezdett szülővárosában extatikus módon prófétálni két női követőjével: Priscával (néha Priscil- 14 15 Pepuza városának felfedezéséről lásd Tabbernee‒Lampe 2008. Hieronymus, Epistulae XLI, 4, vö. Szlávik 2006, 3‒4 (a kérdésre vonatkozó gazdag szakirodalmi felsorolással). − A szellemi ajándékok egyik megnyilvánulása a nyelveken szólás, amiről már Irenaeus is beszélt: „Hasonló módon sok testvérről is halljuk az Egyházban, akiknek prófétai ajándékaik vannak, és akik a Szellem által beszélnek különféle nyelveket, és általános haszonra világosságra hozzák az emberek rejtett dolgait, és kijelentik az Isten titkait, akikre az apostol is a »szellemi« kifejezést alkalmazta, szellemiekké váltak, mivel magukhoz vették a Szellemet, és nem azért, mert levetették a hústestet és eltávolították, és mert tisztán szellemiekké (szellemi lénnyé) váltak” (Adversus Haereses V. 6). Tertullianus (Az elragadtatásról (De ecstasi) című műve sajnos − és talán nem véletlenül − elveszett. De más műveiben is röviden utal erre a szellemi jelenségre: „… védjük az új prófécia esetében az elragadtatás kegyelmét, vagyis az extasis állapotát. A Szellemben elragadtatott ember, különösen mikor meglátja Isten dicsőségét, vagy mikor általa Isten szól, szükségszerűen nem gondol magára, mert beárnyékolta az isteni erő” (Adversus Marcionem IV. 22.5). Egy másik művében leírja a karthágói montanisták egy vasárnapi összejövetelét: „Most van minálunk egy testvérnő, akinek a kijelentés ajándékai adattak (revelationum charismata sortita), amiket a gyülekezetben a vasárnapi istentiszteleteken a Szellemben való elragadtatás által szokott megtapasztalni (per ecstasin in spiritu patitur): angyalokkal − sőt néhanapján magával az Úrral − szokott beszélgetni; szent dolgokat (sacramenta) lát és hall, és némelyek szíve is feltárul előtte, úgy hogy a szükségben lévők gyógyulást vehetnek tőle. Akár az Írásokat olvassák, akár a Zsoltárokat éneklik, akár az Igét magyarázzák, akár kérésekért imádkoznak − ezek mindegyike lehetőséget nyújt számára a látomásokra” (De anima 9.4), vö. Osborn 2003, 213. 118 Studia Biblica 2021/1 • Forrás laként is említik) és Maximillával.16 Azt hirdették, hogy az isteni Paraklétosz (a Szent Szellem elnevezése főként János evangéliumában) nyilatkozott meg általuk. Euszebiosz szerint így prófétáltak: „Én vagyok a Paraklétosz, Jézus (vagy a Szent Szellem) szószólója!” Látomásai alapján Montanosz állítólag kijelentette, hogy a mennyei Jeruzsálem a phrügiai Pepuzában fog alászállni.17 Itt gyűjtötte maga köré híveit, hogy ott várják meg a világ végét. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt, hogy a magát montanistának, vagyis az „új prófécia” hívének valló Tertullianus például mit sem tudott ezekről a Pepuzával kapcsolatos jövendölésekről. A montanizmust szinte már megszületése pillanatában eretnekségnek nyilvánította a katolikus egyház, és az „új prófécia” híveit kizárta soraiból. Ezért a montanisták saját egyházat hoztak létre, amelynek élére saját püspökeiket nevezték ki.18 A montanista egyház alaptanításai közé tartozott a szigorú egyházfegyelem, az önmegtartóztató élet, az új kinyilatkoztatások iránti fogékonyság, és az Úr közeli második eljövetelének várása. A keresztény erkölcsöket igen szigorúan vették. A házastárs halála utáni második házasságot eltiltották, szigorú és hosszú böjtöket rendeltek el (hetente kétszer egynapos és egy évben háromszor negyven napos böjt), az asszonyokat eltiltották az ékszerek, díszek viselésétől, a nagyobb bűnöket elkövető keresztényeket örökre kizárták egyházukból, s az üldözések idején keresték a vértanúságot.19 Az „új prófécia” követői elvetették az akkoriban kialakuló liturgiát, a máriakultuszt, a szentek tiszteletét, az egyházművészetet, és Róma püspökének primátusát is elutasították ‒ ugyanakkor megtartották az agapékat, a közös étkezések őskeresztény szokásait; és a katolikus egyház által is elfogadott szentháromságtant vallották, ami legalábbis kétségessé teszi, hogy esetükben − bibliai értelemben − beszélhetünk-e eretnekségről.20 A montanizmus tanítása, amely a 2. század vége felé kezdett a Római Birodalomban mindenütt megjelenni, Phrügiában volt a legelterjedtebb.21 Például a lüdiai Lükosz-folyó völgyében fekvő Thüateira lakossága − a sírfeliratok tanúsága alapján22 − szinte kivétel nélkül mind montanista volt, csaknem egy egész évszázadon át. De nemcsak Kis-Ázsiában, hanem a Római Birodalom más régióiban: mindenekelőtt Alexandriában, Antiocheiában és Rómában,23 valamint Galliában (főként Lyon és ViEuszebiosz szerint Montanosz „a lélektől megszállva […] révületben és hamis eksztázisban” kezdett el „idegen szavakat” is mondva beszélni (HE V. 16.7), vagyis nem zárható ki nála a nyelveken szólás jelensége. A katolikus egyháztörténet-író rögtön azt is hozzáfűzte: „Egyetlen prófétát sem tudnak mutatni, sem az ó-, sem az újszövetségiek közül, akik ilyen módon hordozták volna a Lelket” (HE V. 17.2‒3), ami természetesen nem igaz és könnyedén cáfolható (Hovenden 2002). ‒ Montanosz fellépésének dátumáról lásd Freeman-Grenville 1954; az extatikus prófétálásról: Daunton-Fear 1982; a nők szerepéről: Klawiter 1980; Marjanen 2013. 17 Pepuza és a mellette fekvő Thümion jelentéktelen kis települések voltak (Eus. HE V. 18.2). Apollóniosz orthodox egyházi író Euszebiosznál megőrzött közlése beszámol arról, hogy Montanosz „Pepuzát és Tymiont Jeruzsálemnek nevezte” és „azt akarta, hogy az emberek mindenhonnan oda gyülekezzenek” (HE V. 18.2), lásd Poirier 1999. 18 Tabbernee 1993. 19 Tabbernee 1985. 20 Pelikan 1956. 21 Strobel 1980. 22 Az itteni feliratokon általánosan jelen van a „keresztények keresztényeknek” (Χριστιανοὶ Χριστιανοῖς) megszólítás, lásd Gibson 1978; vö. Tabbernee 1997. 23 Úgy tűnik, a harc az „új prófécia” hívei és ellenzői között a birodalmi székvárosban dőlt el. A montanista próféciák egyik harcos ellenfele, Praxeas kis-ázsiai presbiter ellen írott (Kr. u. 213 körül keletkezett) iratában Tertullianus azt állítja, hogy Róma püspöke már-már elismerte volna Montanus, Prisca és Maximilla próféciáját, ám 16 Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 119 enne környékén) és Észak-Afrikában is megjelentek a mozgalom követői, akiket „katafrígeknek” (cataphryges) neveztek. Ezeknek sorából kiemelkedik a karthágói Tertullianus, akit a montanisták megalkuvást nem tűrő keresztény életvitele hódított meg, és − miután a katolikus egyházat már korábban elhagyta − 207 körül a montanizmus elszánt követője lett. Számos írásában buzgón védelmezte az „új prófécia” tanításait. Az egyébként szintén észak-afrikai származású I. Viktor római püspök (189‒199) a montanizmus híveit kiközösítette a katolikus egyházból.24 A konstantini fordulat, de különösen a katolikus egyház államvallássá tétele után (I. Theodosius, 391-ben) a montanizmus nyugaton és keleten is visszaszorult.25 Iustinianus császár parancsára 580 körül katonai expedíciót vezettek Pepuzába, hogy elpusztítsák az ottani montanista szentélyt.26 A mozgalom ezután már teljesen elenyészett.27 Napjainkban többen párhuzamot vonnak az ókori montanizmus és egyes modern keresztény mozgalmak, főleg a pünkösdi és a karizmatikus mozgalom között.28 Tertullianus élete Tertullianus életrajzában sok a homályos és ismeretlen részlet. Az ókeresztény szerzők ugyan elég sok adatot hagytak ránk vele kapcsolatban, ezeknek érvényességét azonban a modern kutatás többnyire fenntartásokkal kezeli.29 Az ókori források közül a legteljesebb összefoglalást Tertullianus életéről Hieronymus Híres emberekről (De viris illustribus) című művének 53. fejezetében olvashatjuk. Tertullianus, a presbiter, akit mostanság a latinok között Victor és Apollonius után elsőnek tartanak, az Africa provinciabeli Karthágóból származott, apja egy proconsularis centurio volt, kemény és indulatos természetű ember. Leginkább Septimius Severus [193‒211] és Antonius Caracalla [198−217] császárok idején élte virágkorát. Sok művet írt, de mert többek számára ezek jól ismertek, mellőzzük ezek felsorolását. Én magam láttam egy bizonyos Pál nevű öregembert az itáliai Concordia városában, aki a boldog Cyprianusnak − aki már maga is jócskán benne járt a korban − egykori titkára volt. Ez a Pál azt mondta, hogy ő maga még fiatalon Rómában látta, hogy Cyprianus egyetlen napot sem szokott elmulasztani Tertullianus olvasása nélkül, hanem gyakran mondta neki: „Add ide a mestert!”, vagyis Tertullianust. az irat címzettjének „hazug mesterkedése” eltérítette ettől a szándékától. „A Sátánnak két ügyletét is gondjaiba vette Praxeas Rómában: elűzte a próféciát és behozta az eretnekséget (ti. Praxeas modalista nézeteket hirdetett a Szentháromságról) − elűzte a Paracletust és keresztre feszítette az atyát” (Adversus Praxean 1.5). A Tertullianus által itt említett római püspök talán Eleutherosszal, Róma akkori püspökével lenne azonos (Eus. HE V. 3.4). Részletesebben lásd Heine 1989. 24 Stewart-Sykes 1999. 25 Lásd például Arcadiusnak 398. március 4-én kelt (CTh XVI. 5.34) és Honoriusnak 407. február 22-én kelt edictumait (CTh XVI. 5.40). Az utóbbi kijelenti: a montanista szekta híveit „különös és megérdemelt szigorúsággal üldözzük” (praecipue meritissima severitate persequimur). Ugyancsak különös szigorral lépett fel a montanista szekta híveivel szemben az Arcadius örökébe lépő II. Theodosius (CTh XVI. 5.48; 410. február 21), vö. Vokes 1961, 512‒517. 26 A szíriai Michaél 12. századi krónikája szerint az epheszoszi János pusztította el a montanisták székhelyét a császár parancsa szerint, Gero 1977. 27 A montanizmus kronológiájáról lásd Barnes 1970. 28 Kim 2009; Robeck 2010. 29 Mindmáig alapvetőnek számít Barnes 1971, továbbá Zilling 2004; Wilhite 2007; Henne 2011. 120 Studia Biblica 2021/1 • Forrás Tertullianus élete középső szakaszáig a római egyház [presbitere] volt, de a klerikusoktól elszenvedett méltatlanságok miatt, a Montanus-féle tanításra tért át, és számos könyvében említi az „új próféciát”. Kifejezetten az Egyház ellen alkotta az alábbi műveket: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia); Az üldözésről (De persecutione); A böjtökről (De ieiuniis); Az egyszeri házasságról (De monogamia); hat könyvet Az elragadtatásról (De ecstasi) és egy hetediket Apollonius ellen (Adversum Apollinum). Azt mondják, egészen hajlott kort ért meg, és sok kisebb műveit is írt, amelyek nem maradtak fenn. Ebben a munkájában, amelyet 392−393-ban Betlehemben írt, Hieronymus egy rövid összefoglalást adott Tertullianus életéről és munkásságáról − de szinte nincs olyan állítása, amit a modern kutatás meg ne kérdőjelezett volna. Elmondja, hogy a helytartó szolgálatában álló centurio gyermekeként született Karthágóban. Többen azt is kétségbe vonták, hogy létezett egyáltalán centurio proconsularis, holott erre semmi okuk.30 Számos kutató hivatkozik arra, hogy Tertullianus saját állítása szerint laikus volt, cáfolva Hieronymust, aki szerint pap − de az életrajzban a presbiter szó szerepel, ami nem papot, hanem éppenséggel laikus egyházi tisztviselőt jelent.31 Euszebiosz úgy mutatja be Tertullianust, mint a római jog szakértőjét (iurisconsultus), sőt Róma egyik legismertebb ügyvédjét (advocatus), s bár egész életművében virtuóz módon bánik a jogi forrásokkal és szaknyelvvel, többen már ezt az életrajzi adatot is kétségbe vonták.32 A jog mellett a retorikát is kitűnően művelte, emellett alapos orvosi és filozófiai ismeretekre is szert tett.33 Görögül is jól tudott, bár ezen a nyelven írt művei nem maradtak ránk. Ugyancsak Hieronymus beszámolóját támasztja alá, hogy Tertullianus gyakran utal fennmaradt műveiben Karthágóra, ahol élete derekán tartózkodott,34 és Barnes datálása azt is megerősítette, hogy irodalmi munkásságának zöme 196−212 között keletkezett.35 Végeredményben a kutatás jó része csak annyit fogad el, hogy Tertullianus egy nem keresztény családban született valamikor 160‒170 között, igen magas szintű képzésben részesült, a karthágói társadalmi elit tagja volt, és házas ember.36 Tertullianus magasabb szintű képzettséget Rómában szerzett, ahol nem sokkal az Apologeticus megírása előtt – valószínűleg 193-ban – katolikus hitre tért. Megtérése okát nem említi műveiben, de feltehető, hogy a keresztények Septimius Severus alatti „ötödik üldözési hullám” során tanúsított bátor kiállása nagy hatással lehetett rá. Ekkor elhatározta, hogy jogi, filozófiai és irodalmi Barnes 1971, 11–21; Wilhite 2007, 19. A helytartók mellett működő katonatisztekről lásd Rankov 1999. Barnes 1971, 11; Wilhite 2007, 24. Laikus mivoltára utal: De exhortatione castitatum 7.3; De monogamia 12.2. A montanista egyház felépítését nem ismerjük pontosan, de valószínű, hogy az újszövetségi tanításnak megfelelő episzkoposz ‒ preszbüterosz ‒ diakonosz vezetés érvényesült benne. Tertullianus emellett hat más „tisztséget” említ (noha ezek valójában nem olyan értelemben tisztségek, mint a vezetőké, de mégis a gyülekezet választja őket, és bizonyos előjogokkal bírnak): özvegy, szűz, doktor, lektor, próféta és mártír (Rankin 1995, 172‒185). 32 τοὺς Ῥωμαίων νόμους ἠκριβωκώς, ἀνὴρ τά τε ἄλλα ἔνδοξος καὶ τῶν μάλιστα ἐπὶ Ῥώμης λαμπρῶν (Eus. HE II. 2.4), Barnes 1971, 22–29; Wilhite 2007, 20–23. A kérdés legújabb összefoglalása: Balfour 2017. 33 Ginekológiai megfigyelések: De carne 20.5‒6 és De anima 25; az orvos műszerei és tevékenysége: Adversus Marcionem II. 16. Tertullianus görög műveltségéről lásd Nemes 1935. 34 Barnes 1971, 10; Dunn 2004, 4. 35 Barnes 1971, 30–56. 36 Dunn 2004, 4–5. Keresztény feleségének, akiről szeretetteljes szavakkal ír (Ad uxorem I. 1.1), megtiltja, hogy özvegyen maradása esetén újra férjhez menjen. 30 31 Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 121 műveltségét teljes egészében a kereszténység szolgálatába állítja. 195 körül tért vissza Karthágóba, ahol fokozatosan eltávolodott a főáramú egyházi vonaltól, és 207-ben csatlakozott a montanista mozgalomhoz. Augustinus adata szerint Karthágóban Tertullianistae néven saját gyülekezetet hozott létre és működtetett, amelynek tagjai Augustinus alatt már visszatértek a katolikus egyházba, és még templomukat is átadták nekik. Ágoston szerint Tertullianus kifejezetten azért nevezhető eretneknek, mert a montanista tanításokra áttérve tagadta a másodszori házasodást, továbbá azt állította, hogy a leggonoszabb emberek lelkei haláluk után démonokká változhatnak (De haeresibus 86 = PL XLII, 46‒47). Nagy valószínűséggel 220 körül halt meg, bár Waszink 225-ig tolta ki ennek határát.37 Tertullianus művei elképesztően nagy hatást gyakoroltak korukban, amit még ellenfelei − a sokat korholt pszichikusok − is elismertek. Stílusa egyszerre erőteljes, színes, kifejező és eredeti, ugyanakkor nemegyszer homályos is. Vincentius Lerinensis (Vincent de Lérins) 5. századi gall szerzetes így jellemezte: quot paene verba, tot sententiae − quot sensus, tot victoriae („ahány szó, annyi mondat − ahány értelem, annyi győzelem”). Tertullianus művei Tertullianus nemcsak a (latin nyelvű) „Nyugat első teológusa”,38 hanem egyik legtermékenyebb írója is egyben. Ránk maradt 33 munkáját tematikusan apologetikus,39 dogmatikus−polemikus40 és praktikus−aszketikus41 művekre szokás felosztani; és ezen belül megkülönböztetik − már ahol ez lehetséges − a katolikus és a montanista írásokat.42 Ahogy arra Hieronymus is utalt rövid Tertullianus-életrajzában, akadnak elveszett művei is, de ezeknek jó része vitatott szerzőségű.43 Barnes 1971, 59 elképzelhetőnek tartja, hogy mártírhalált szenvedett, de ennek nincs nyoma az egyházi hagyományban. 38 Osborn 2003. 39 A nemzetekhez (Ad nationes); Védőbeszéd (Apologeticum); Scapulához (Ad Scapulam); A zsidók ellen (Adversus Iudaeos). 40 Pergátló kifogás az eretnekekkel szemben (De praescriptione haereticorum); Minden eretnekség ellen (Adversus omnes haereses); A lélek tanúságtételéről (De testimonio animae); Hermogenes ellen (Adversus Hermogenem); A lélekről (De anima); A valentiniánusok ellen (Adversus Valentinianos); Markión ellen (Adversus Marcionem); A skorpiócsípések ellenszere (Scorpiacae); Krisztus testéről (De carne Christi); A test feltámadásáról (De carnis resurrectione); Praxeas ellen (Adversus Praxean); A keresztségről (De baptismo). 41 A katolikus korszakból: A vértanúkhoz (Ad martyras); A látványosságokról (De spectaculis); Az imáról (De oratione); A türelemről (De patientia); A bűnbánatról (De paenitentia); Az asszonyi cicomáról (De cultu feminarum); Feleségemhez (Ad uxorem) − a montanista korszakból: Buzdítás a tisztaságra (De exhortatione castitatis); Az egyszeri házasságról (De monogamia); A szüzek elfátyolozásáról (De virginibus velandis); A korszorú (De corona); A bálványimádásról (De idololatria); Menekülés az üldözés idején (De fuga in persecutione); A böjtről a pszichikusok ellen (De ieiunio adversus psychicos); Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia); A köpenyről (De pallio). 42 Műveinek legutolsó teljes kiadása a Corpus Christianorum Series Latina (CCSL) sorozat I‒II. kötetében jelent meg 1954-ben. A Vanyó László szerkesztette Ókeresztény írók sorozat 12. kötetében megjelent Tertullianus művei (Budapest: Szent István Társulat, 1986) cím kissé megtévesztő, mivel a kötet 25 mű fordítását tartalmazza. Kimaradtak az alábbiak: Ad nationes; De testimonio animae; Adversus Iudaeos; Adversus Hermogenem; De anima; De carnis resurrectione; De exhortatione castitatis; és természetesen a De pudicitia. 43 Az elragadtatásról (De esctasi); A végzetről (De fato); A hívők reménységéről (De spe fidelium); A Paradicsomról (De Paradiso); Apellés követőiről (Adversus Apellaicos); Áron öltözetéről (De Aaron vestibus); A körülmetélésről (De circumcisione); A tiszta és tisztátalan állatokról (De mundis et immundis animalibus); A testről és lélekről 37 122 Studia Biblica 2021/1 • Forrás Tertullianus mesterfokon használta a latin nyelvet, amire szükség is volt, hiszen előtte gyakorlatilag nem létezett ezen a nyelven teológiai irodalom. Nála tűnnek fel először olyan teológiai szakkifejezések, mint a trinitas (háromság) és a substantia (a görög ὑπόστασις szó tükörfordítása); és szabadkozik, ha néha a görög szakkifejezéseket − amelyeknek nem létezik latin megfelelője − egyszerűen csak átírja (Adversus Valentinianos 6.1−2): pl. az exomologesis (bűnmegvallás) esetében azért tartja meg a görög szót, mert így használatosabb az Egyházban (De paenitentia 9.2). Ugyancsak figyelembe veszi a hétköznapi nyelvhasználatot a De pudicitiában, ahol a más műveiben megszokott stuprum és adulterium szavak helyett inkább a vulgáris moechia és a fornicatio kifejezéseket használja „paráznaság” értelemben.44 Nyelvi megfogalmazásának legjellemzőbb sajátossága a rövidség (brevitas) és az egyszerűség (simplicitas), valamint a paradox kifejezésmód, amiben Jézus a mintaképe, aki egyszerű galileai halászoknak beszélt (De anima 3.3).45 Bár legismertebb mondása: a „Hiszem, mert lehetetlen” (Credo quia absurdum) nem egészen ebben a formában hangzott el, eléggé jellemző Tertullianus érvelési módszerére.46 A Markión ellen írt monumentális művében hitet tesz az Írások egysége mellett, s bár az Ószövetséget elsősorban a Krisztusban beteljesedett próféciák felől szemléli, nem tagadja azok történetiségét (vagyis ad litteram értelmezését).47 Teológiai okfejtései legtöbbször az Újszövetségre épülnek, de gyakran előfordul, hogy érvelésének hatásossága érdekében önkényesen kihagy szavakat, részeket, vagy az igék sorrendjét is megváltoztatja (akár még a Tízparancsolat esetében is). Tertullianus írásaiban természetesen a korábbi keresztény irodalmat is felhasználta. A kutatók nem kételkednek abban, hogy a 165-ben Rómában mártírhalált halt Iusztinianusznak,48 és Lyon ugyancsak mártíromságot szenvedett püspökének, Irenaeusnak49 műveit is olvasta. Az Újszövetség valamennyi könyvéből idéz, a Jakab, a 2Péter és a 2−3János leveleket kivéve.50 Valószínű, hogy néhányszor a Szeptuaginta fordítást használta, és valószínűleg az Itala / Vetus Latina valamelyik szövegváltozata is rendelkezésére állt.51 Tertullianus teológiai felfogása majd minden tekintetben biblikusnak mondható. A Szentháromságról szólva messze felülmúlja nyugati kortársait pontosság és világosság tekintetében. Tanítása szerint az Atya, a Fiú, és a Szentlélek három személy ugyan, de egy valóság. Ezt úgy fejezte ki: (De carne et anima); A lélek alávetéséről (De animae submissione); A kor babonáiról (De superstitione saeculi); A pogány istenek megátkozásáról (De exsecrandis gentium diis) − a felsorolás nem teljes és az egyes művek is vitatott szerzőségűek. 44 O’Malley 1967, 32. A szerző szerint ez is azt bizonyítja, hogy műveit az Egyházban lévő rudes és simplices, vagyis a faragatlan, egyszerű emberek olvasmányának szánta. 45 Osborn 2003, 10. 46 „És meghalt az Isten Fia: ez valóban hihető, mivel képtelenség. És miután eltemették, feltámadt: teljességgel hihető, mivel lehetetlen” (Et mortuus est dei filius: [prorsus] credibile est, quia ineptum est. Et sepultus resurrexit: certum est, quia impossibile, De carne Christi 5.4), az idézet utóéletéhez lásd Harrison 2017. 47 Viciano 1986; Liftin 2003; Dunn 2006, 46; Ruff 2020. 48 Az Apologeticusban és az Adversus Iudaeos-ban egyértelműen támaszkodik Iusztinosz érvelésére, bár explicit módon csak az Adversus Valentinianos 5.1-ben említi (CCSL 2, 756). 49 Barnes 1971, 221. ‒ Tertullianus a gnósztikusok elleni polémiában használta főleg műveit, lásd Waszink 1979, 17‒31. 50 Dunn 2004, 19; Tertullianus és a Biblia kapcsolatáról általában: O’Malley 1967. 51 Dunn 2004, 20–21. Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 123 az Atya, a Fiú, és a Szent Szellem „egy valami, de nem egy valaki”, vagyis az Egyetlen Istenség hármassága. Krisztus személyével kapcsolatos megállapításai is rendkívüli éleslátásról tanúskodnak: beszélt a Krisztusban levő isteni és emberi természet sajátságairól, és azt tanította, hogy a két természet nem keveredik, hanem összekapcsolódik Krisztusban, az „Isten és ember Jézusban”. Jézus csodái isteni mivoltát, szenvedése pedig emberi természetét bizonyítják. Ézsaiás próféciája alapján hitte, hogy Mária szűz volt Jézus fogantatásakor, de miután megszülte a Megváltót, ő is házaséletet élt, mint bármely más feleség. Az emberi lélek eredetéről a traducianizmust vallotta: a gyermekek lelküket is szüleiktől kapják. Ezt a nézetét azzal támasztotta alá, hogy a gyermekek bizonyos hajlamokat örökölnek szüleiktől, ezeknek a hajlamoknak a gyökere pedig a lélekben van. Az áteredő bűnre vonatkozó katolikus tanítás fejlődése szempontjából fontos Tertullianus felfogása az eredeti bűnről, melyet vitium originis-nek nevezett. Tertullianus szerint a rossz a Sátán műve, a „rossz mérge” azonban Ádám bűne által hatolt be az emberi természetbe. Véleménye, hogy a rossz Ádám bűne következtében „valamiképpen természetes” lett, de nem vált az ember természetévé − és nem tanította, hogy az emberi természet teljesen megromlott volna a bűn következtében. Tertullianus montanista szellemiségű műveinek egyik legfontosabbika a De pudicitia, amely most jelenik meg először magyar fordításban. Kiindulópontja a „püspökök püspökének”, vagyis a római pápának egy 220 körül kiadott dekrétuma,52 amelyben bűnbocsánatot biztosít a paráznaság és házasságtörés vétkét elkövető keresztényeknek, akik megbánják bűnüket. A megtérés és újjászületés után elkövetett vétkek megbocsátása mindig is kérdéses volt az Egyház számára,53 de Tertullianus − aki különbséget tesz a „halálos” (vagyis megbocsáthatatlan) és „nem halálos” (vagyis megbocsátható) bűnök között −, az előbbiekkel kapcsolatban hajthatatlan: a keresztényként elkövetett bálványimádással és szándékos emberöléssel egyenértékűnek tekinti a paráznaság, házasságtörés és vérfertőzés eseteit.54 A homoszexualitást és egyéb perverzitásokat pedig már nem is a bűnök, hanem a „gonoszságok” (monstra) kategóriájába sorolja (De pud. IV. 5). Tertullianus egyébként is elvitatta a bűn elengedésének képességét az egyházi hierarchiától, s azt tanította, hogy az „oldás és kötés” hatalmát (potestas) csakis a „szellemi emberek” (homines spirituales) gyakorolhatják az egyházban. Az Egyház egyébként sem a püspökök, hanem a szellemi emberek gyülekezete (De pud. XXI. 17). Itt is éles különbséget tesz a „mi” és a „ti” között: ez utóbbiakat csak „pszichikusoknak” nevezi Júdás levelének megkülönböztetését alkalmazva, ti. ők a „lelkiek, akikben nincs Szellem” (ψυχικοί, Πνεῦμα μὴ ἔχοντες, Júdás 1,19). De nem csupán a Paraklétosz elfogadása illetve elutasítása tett különbséget az „új prófécia” hívei és a katolikusok között. Tertullianus kárhozatos jelenségnek tartja az apokrif iratok (mindenekelőtt a Hermasz pásztora) használatát az Egyházban (De pud. X. 12, XX. 2); megkérdőjelezi Péter primátusát és a római pápa tőle eredeztetett tekintélyét és jogfolytonosságát (De pud. XXI. 9−10); kárhoztatja a „Jó Pásztor” (Pastor Bonus) ábrázolásokat, különösen az eucharistia céljára szolgáló kelyheken (De pud. VII. 1); toTertullianus teljesen egyértelmű fogalmazása ellenére több modern értelmező is tagadja, hogy itt a római pápáról − valószínűleg I. Callixtusról (217−222?) − van szó, és helyette Karthágó püspökét teszi meg bűnbaknak (Dunn 2004, 175. n. 31). Tertullianus egyházfelfogásáról lásd Rankin 1995a. 53 Langstadt 1957; Goldhahn-Müller 1989; Tabbernee 2001b; Mellerin 2012. 54 A moechia, adulterium és fornicatio specifikus jelentéseit nem tárgyalja, ebből is látszik, hogy a szexuális bűnöket egy kalap alá vette és mindenestül kárhozatosnak tartotta. 52 124 Studia Biblica 2021/1 • Forrás vábbá rosszallólag említi a Máriához (De pud. V. 14) és a mártírokhoz intézett közbenjáró imákat (De pud. XXII. 1−5). Tertullianus erkölcsi kérdésekben vallott rigorozitása és perfekcionizmusa megdöbbentő lehet a mai egyháztagok számára. De ne feledjük el: a 2−3. századi keresztényeknek abszolút ellenséges közegben, állandó halálos fenyegetés közepette kellett élniük, és ahhoz, hogy a Szent Szellem karizmái működjenek − ami nélkül elképzelhetetlen az újszövetségi értelemben vett Egyház − mindenképpen meg kellett a bűnöktől tisztulniuk.55 A bűnök szennyével ellepett egyház máskülönben nem „Krisztus jegyese”, hanem csupán ecclesia sordida.56 Ez a rigorózusság összefügghet az „új prófécia” kijelentéseivel (különösen Prisca és Maximilla próféciáival), ugyanakkor a montanisták eszkatológiai beállítottságának is köszönhető. A közelinek tartott parúzia sürgetővé tette az Egyház megszentelődését. Ahogyan a De pudicitia bevezetésében írja: „az utolsó időket éljük” (ultimum temporum ratio est, I. 2), ezért ha a világban lévő bűn és szenny megsokasodik, az Egyháznak annál szentebbnek és tisztábbnak kell lennie. Kimutatták, hogy az erre vonatkozó igehelyek: pl. a búza és a konkoly példázata (Mt 13,24−30); valamint az Ef 5,1−12; 5,26−27; 1Kor 5,1−5, 2Thessz 3,6 és 1Tim 1,19−20; 5,22 nem nagyon játszottak szerepet a Tertullianus előtti egyházi irodalomban (Rankin 1995, 92‒98). Tertullianus eszkatológiájáról lásd Pelikan 1952. 56 Schöllgen 1984. 55 Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 125 TERTULLIANUS: AZ ERKÖLCSI TISZTASÁGRÓL (DE PUDICITIA) Fordította1 és a jegyzeteket írta Grüll Tibor Egy püspöki rendelet a paráznaság vétkét nem törölheti el I. 1. Az erkölcsi tisztaság: az erények virága; a test tisztelete; a nemek ékessége; a vér integritása; származásunk becsülete; a szentség fundamentuma; minden jó felfogás előjele; habár ritka, nem könnyen tökéletesíthető, és aligha tart örökké, mégis bizonyos mértékig itt időzik a világban, ha a természet előre elkészítette számára a talajt; vagy ha a nevelés meggyőzőleg hatott; vagy ha az erkölcsi felügyelet megzabolázta − mert a lélek minden jósága vagy születés, vagy nevelés, vagy kényszer útján jön létre. 2. De a gonosz mégis győzedelmeskedik, mivel az utolsó időket éljük: már nem lehet jónak születni, annyira megromlott a mag;2 sem nevelés által jóvá lenni, annyira elhanyagolták a tudományokat; sem arra kényszeríttetni, annyira lefegyverezték a jogot. 3. Valójában az, amiről beszélni kezdettünk, már annyira kiveszett, hogy nem a vágyak elutasítását, hanem azok mérséklését tartják erkölcsi tisztaságnak, és úgy vélik: elég tiszta az, aki nem túlságosan tiszta. 4. De ügyeljen a világ az erkölcsi tisztaságra magával a világgal együtt: saját természetével, ha ez született tulajdonság; igyekezetével, ha neveléssel jött létre; szolgálatával, ha kényszer szülte; kivéve ha − ami még szerencsétlenebb − gyümölcstelennek bizonyult volna, mivel ezeket [az erényeket] nem Isten előtt gyakorolták. Inkább nem akarok jót, mint hiábavaló jót akarjak. Mert mit használ az, ami nem használ? 5. A mi javaink azok, amik elsüllyednek, a keresztény erkölcsi tisztaság az, amely alapjaiban rázkódik − pedig mindez a Mennyből származik: a természetes erkölcsi tisztaság az újjászületés fürdője által, a nevelés általi a prédikált igén keresztül, az erkölcsi felügyeletből eredő pedig mindkét testamentum ítéletei által, és állandóan ránk van kényszerítve az örök tűztől való félelem és az örök királyságnak tett fogadalom révén. 6. Ez ellen az erkölcsi tisztaság ellen most − nem tudok képmutatóskodni −, hallom, hogy egy rendeletet adtak ki, mégpedig ellentmondást nem tűrően. Tudniillik, a pontifex maximus, a „püspökök püspöke”, elrendelte:3 „Én a paráznák és 1 2 3 A fordításhoz használt tudományos szövegkiadás: Charles Munier: Tertullien: La Pudicité (De pudicitia), tome I‒II. (Sources Chrétiennes No. 394.) Paris: Les Éditions du Cerf, 1993. A fordítást Répás László lektorálta, akinek hasznos észrevételeiért és javításaiért ezúton mondok köszönetet. A szövegben esetleg megmaradt hibákért természetesen minden felelősség a fordítót terheli. A fejezetek előtt álló összefoglaló mondatok nem tartoznak az eredeti szöveghez, csak az olvasók tájékoztatását szolgálják. Mivel fentebb „vér”-ről (sanguis) és „származás”-ról (genus) beszél, minden bizonnyal az „emberi magról” (semen hominis) ‒ vagyis annak korrumpálódásáról ‒ beszél, amelyből az ember születik. Zephyrinus (199?‒217?) vagy I. Callixtus (217?‒222?) római püspökökről (pápákról) lehet szó, lásd Wilhite 2009; Handl 2014. ‒ Handl András és Anthony Dupont a kérdés teljes szakirodalmát áttekintette (Handl‒Du- 126 Studia Biblica 2021/1 • Forrás házasságtörők vétkeit, amennyiben bűnbánatot gyakorolnak, elengedem”.4 7. Ó, rendelet, amelyre nem lett volna szabad ráírni: „Jótétemény!”5 Mégis hol ígérik ezt a szabadságot? Úgy vélem, ugyanott, ahol a vágyak kapui nyílnak, a vágyak névtáblái alatt. Ott kell az ilyesfajta bűnbocsánatot meghirdetni, ahol ez a bűn előfordul. Ott kell felolvasni a kegyelmi rendeletet, ahol annak reményével lépnek be. 8. De ezt az Egyházban olvassák fel, az Egyházban hirdetik ki − és még ez volna szűz?!6 Távol legyen, távolt legyen Krisztus jegyesétől az ilyen hirdetmény! Ő, aki igaz, aki tiszta, aki szent, még a fülét is elfordítja a vétkektől. 9. Nincs az Egyházban, akinek ilyet lehetne ígérni, és ha volna is, az Egyház nem ígér ilyet − mert az Isten földi templomát is előbb hívhatta az Úr a rablók barlangjának (Mk 11,17), mint a paráznákénak és házasságtörőkének. 10. Ez a titulus7 is tehát a pszichikusok8 ellen lesz, azok társasága ellen, akikkel régen én is egy követ fújtam, hogy még ezt is könnyelműségem jeléül róhassák fel nekem. Egy társaságtól való elkülönülés sohasem a bűn jele. Mintha nem lenne könnyebb a többséggel együtt tévelyegni, miközben az igazságot csak kevesen szeretik. 11. De engem nem fog kevésbé elcsúfítani egy hasznos könnyelműség, mint amennyire ékesítene egy ártalmas. Nem önt el a szégyen egy belőlem hiányzó vétek miatt, mivel örülök annak, hogy hiányzik belőlem; mivel felismerem, hogy jobb és tisztább erkölcsű lettem. 12. Senki sem szégyenkezik azon, ha fejlődik. Még Krisztusban is megvannak a megismerés fejlődési fokozatai, melyeken az apostolnak is át kellett mennie: „Mikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek; minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat” (1Kor 13,11). 13. Olyannyira elfordult korábbi felfogásától, hogy ezért nem vétkezett; mivel nem atyai hagyományainak, hanem a keresztényekének megőrzésében versengett, és azt óhajtotta, hogy azokat is metéljék körül, akik azt tanácsolták, hogy a körülmetélés szokását tartsák meg.9 14. És bárcsak azok is, akik a test tiszta és igaz épségét megcsonkítják, nem csupán a külső felszínt, hanem magának a szégyennek legbelső képét is eltávolítanák, mikor a paráznáknak és házasságtörőknek a Keresztény Név alapvető tanításai ellenére megbocsájtást ígérnek, amiről ezidáig maga a világ (saeculum) is tanúskodik azzal, hogy azt [a bűnt], amennyiben előfordul, asszonyainkban is inkább a test tisztátalanságával, mintsem 4 5 6 7 8 9 pont 2018, 347‒354). A De pudicitia négy helyen hivatkozik az egyébként meg nem nevezett püspökre: 1.6: pontifex maximus, episcopus episcoporum; 13.7: bonus pastor, benedictus papa; 21.5: apostolice; 22.1: tu iam in martyras tuos effundis hanc potestatem ‒ ezek alapján nem tudok egyetérteni azzal, hogy „it is not even possible to presume on the basis of De pudicitia anything more than that the opponent was a bishop” (Handl‒Dupont 2018, 362). Ezek a titulusok ugyanis nem egy város vagy tartomány, hanem csakis Róma püspökére vonatkozhatnak. Az idézethez: Nock 1939; Keseling 1947. A B(onum) F(actum) a praetori rendeletek kezdő formulája volt, lásd Rebert 1926. Et virgo est! ‒ A tömör felkiáltás ironikus értelmű, és arra vezethető vissza, hogy az Egyház az Újszövetség szerint a Messiás szűz menyasszonya (2Kor 11,2; Jel 21,9). Jogi értelemben a törvények címeiről van szó: a törvénykönyv (codex) könyvekre (liber), azon belül címekre (titulus), törvényekre (lex) és paragrafusokra oszlik. Pszichikusok: a montanista Tertullianus egyik kedvenc kifejezése a nagyegyháziakra és általában véve minden testi keresztényre (lásd De ieunio, De monogamia), ami a Júdás levél 1,19-re vezethető vissza, vö. még Wilhite 2013. A praeciderentur talán a Gal 5:12-re utal: „Bárcsak ki is metszetnék magukat, akik titeket bujtogatnak” (ὄφελον καὶ ἀποκόψονται οἱ ἀναστατοῦντες ὑμᾶς), ez esetben az ἀποκόψονται igét adta vissza így latinul. (Répás László megjegyzése.) Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 127 kínzással igyekszik büntetni,10 azt akarván elvenni tőlük, amit az életüknél is többre tartottak. 15. De ez a dicsőség már kiveszőfélben van, méghozzá épp azok által, akiknek annál állhatatosabban kellene az ilyesfajta vétkekre elutasítani a bűnbocsánatot, nehogy ezek után, ahányszor csak akarják, megházasodhassanak, arra hivatkozva, hogy egyébként a paráznaság és bujálkodás vétkébe esnének, mivel „jobb házasságban élni, mint égni” (1Kor 7,9). 16. „Nyilvánvaló, hogy a mértékletesség érdekében mértéktelenségre van szükség − a tűzvészt tűzzel kell eloltani!” − „Tehát végtére miért is engedik el a „bűnbánat” neve alatt azt, amire orvosságot kínálnak a sokszori házasodás jogával?” 17. Mert feleslegessé válnak az orvosságok, mikor megbocsájtatnak a vétkek; és megmaradnak a vétkek, ha az orvosságok feleslegessé válnak. Így mindkét térfélen játszanak: az aggodalommal és a nemtörődömséggel; feleslegesen óva azok miatt, amiket úgyis megbocsájtanak; és teljesen abszurd módon megbocsájtva azokat, amitől óvtak − mivel vagy ne óvjanak akkor, ha úgyis megbocsájtanak; vagy nem kell megbocsájtani ott, ahol előre óvtak. 18. Úgy óvnak előre, mintha nem akarnák, hogy olyasmit elkövessenek, de megbocsájtják, mintha azt akarnák, hogy elkövessék azokat − miközben, ha tényleg nem akarnák, hogy elkövessék azokat, nem kellene megbocsájtaniuk; ha pedig meg akarják bocsájtani, nem kellene óvniuk azoktól. 19. Mert sem a paráznaságot, sem a házasságtörést nem lehet egyszerre „mérsékelt” és „igen súlyos” véteknek tartani, [és nem lehetséges,] hogy mindkettő egybeessen: az aggodalmaskodás, amely előre óv, és a biztonság, amely megbocsájt. De minthogy ezek a bűnök csúcsán foglalnak helyet, nem lehet egy füst alatt megbocsájtani is őket, mintha mérsékeltek lennének; és előre óvni tőlük, mintha a legsúlyosabbak volnának. 20. Minthogy azonban nekünk ezek a legsúlyosabb, vagyis a legfőbb vétkek, úgy kell tőlük óvakodnunk, hogy tudatában vagyunk annak: a hitre jutást követően nincs megengedve a második házasság, még ha történetesen a házassági szerződést meg is különböztetjük a paráznaság és a házasságtörés cselekedetétől, éppen ezért mi a tanítással szembeni engedetlenségükkel a Paraklétoszra gyalázatot hozó kétszer-házasodókat (digámistákat) a leghatározottabban kitessékeljük. 21. Ugyanezt a határt húzzuk meg a paráznáknak és a házasságtörőknek, akik békét nem eredményező könnyeiket ontják, mivel az Egyháztól bővebb viszonzást nem kapnak, mint hogy szégyenüket nyilvánosságra hozzák. Isten igazságos és kegyelmes, tehát a kegyelem nem lehet önkényes II. 1. Egyébként, mondják, „az Isten jó” és a „legjobb”, és „irgalmas”, és „könyörülő” (Zsolt 111,14), és „könyörületességben gazdag” (Joel 2,13), amit minden áldozatnál többre tart (Hós 6,6; Mt 9,13; 12,7), és nem annyira a bűnös halálát akarja, mint inkább a bűnbánatát (Ezék 18,23; 23,11), [Ő, 10 inquinamenta carnis − nem világos, hogy a „test beszennyezésén” pontosan mit érthetett, mindenesetre a „tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól” (mundemus nos ab omni inquinamento carnis et spiritus, 2Kor 7,1 Vulg) igében is ezt a kifejezést találjuk. A mondatban a test (carnis) és az élet (vita) van szembeállítva egymással: az előbbi beszennyezése azt veszi el a parázna nőktől, amit az életüknél is többre tartanak, vagyis a testüket; míg a kínzás (tormentum) „csupán” az élettől fosztja meg őket. A kifejezés talán összefüggésbe hozható az Apologia egy mondatával: Plane religiosiores estis in cavea, ubi super sanguinem humanum, super inquinamenta poenarum proinde saltant dei vestri, argumenta et historias noxiis ministrantes (15.4), ahol a cirkuszban lefolytatott büntetések „szennye” vagy „mocska” felett táncra perdülnek a pogány istenek, bár hogy ezek konkrétan miben álltak, nem tudjuk meg. 128 Studia Biblica 2021/1 • Forrás aki] „minden ember Megváltója, kiváltképpen a hívőké” (1Tim 4,10). 2. Így tehát nem kellene-e Isten fiainak is könyörületesnek, és béketeremtőknek (Mt 5,9)11 lenniük, kölcsönösen odaajándékozva azt, amit Krisztus ajándékozott nekünk (Kol 3,13); nem ítélkezve, hogy meg ne ítéltessünk (Mt 7,1). „Te kicsoda vagy, hogy kárhoztatod a más szolgáját? Az ő tulajdon urának áll vagy esik” (Róm 14,4); „megbocsássatok, és nektek is megbocsáttatik” (Lk 6,37). 3. Ilyenek, éspedig eléggé szétszórt helyekről kiragadottak az ő idézeteik, melyekkel egyrészt Istennek hízelegnek, másrészt a maguk kerítőivé válnak, és a tanítást inkább felpuhítják, semmint megerősítik − mindezeket, amelyekkel Isten szigorúságát megkérdőjelezik, és a mi állhatatosságunkat próbára teszik, képesek vagyunk ellenérvekkel megcáfolni. 4. Ugyanis, bár Isten természeténél fogva jó, de igazságos is (Zsolt 7,12). Mert a helyzettől függően éppúgy, ahogy gyógyítani képes, ölni is tud (5Móz 32,39); békét hoz, de gonoszt is teremt (Ézs 45,7); inkább akarja a bűnbánatot (Ezék 18,23), de Jeremiásnak megparancsolja, hogy ne imádkozzék a bűnös népért, mivel − úgymond − „Mikor böjtölnek, én meg nem hallgatom kiáltozásukat” (Jer 14,12). És ismét: „Te azért ne esdekelj e népért, és egy kiáltó és esdeklő szót se ejts érettük, mert én meg nem hallgatom őket, mikor kiáltanak majd hozzám az ő nyomorúságuk miatt” (Jer 11,14). 6. És ugyancsak Ő, aki jobban kedveli a könyörületességet az áldozatnál, így szól: „És te ne imádkozzál e népért, se jajszót, se könyörgést ne emelj érettük, és nálam közben ne járj; mert én meg nem hallgatom” (Jer 7,16)12 − mármint akkor, amikor könyörületért esedeznek, mikor a bűnbánattól sírnak és böjtölnek, és önmaguk sanyargatását felajánlják Istennek. 7. Az Isten ugyanis „féltőn szerető” (5Móz 10,5; 34,14), aki „nem csúfoltatik meg” (Gal 6,7),13 tudniillik azoktól, akik hízelegnek neki jósága miatt, és bár türelmes (Zsolt 7,12), mégis fenyegeti Ézsaiást türelme végességével: „Eddig hallgattam, de vajon mindig hallgatni és tűrni fogok? Csöndben voltam, mint egy vajúdó nő: de majd felkelek és felperzseltté teszem” (Ézs 42,14‒15 LXX), mert „tűz jár előtte, és köröskörül elégeti az ő szorongatóit” (Zsolt 97,3) − nemcsak a testet pusztítja el, hanem a lelket is a Gyehennába veti (Mt 10,28). 8. Ráadásul hogy miként fenyegeti az Úr az ítélkezőket, ez [a mondása] mutatja: „Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek” (Mt 7,2a). Tehát nem azt tiltotta meg, hogy ítéljünk, hanem megtanította, [hogyan tegyük azt]. 9. Ezért az apostol is úgy ítélkezik, mégpedig paráznaság ügyében, hogy az ilyesfajta embert „át kell adni a Sátánnak a test veszedelmére” (1Kor 5,5); egyszersmind megfeddi a testvéreket, hogy nem a szentek előtt ítélkeznek (1Kor 6,1), s ehhez még hozzáteszi: „Mert mi közöm ahhoz, hogy a kívülvalókról is ítéletet tegyek?” (1Kor 5,12) 10. De te megbocsátasz, hogy Isten is megbocsásson neked! (Lk 6,37) A bűnök, amiket valaki a testvérei ellen követett el, eltöröltetnek, de nem az Isten ellen való vétkek. Így hasznunkra van, ha imánkban elengedjük a tartozásokat (Mt 6,12),14 de nem szabad ezen túlmenően − az ilyesfajta Írások tekintélyére alapozva − a versengés kötelét a Károli nem pontosan fordítja („Boldogok a békességre igyekezők”), az εἰρηνοποιοί („békességszerzők”) pontos fordítása a Tertullianusnál szereplő pacificus, egyébként ez szerepel a Vulgatában is. 12 A vers végét („én meg nem hallgatlak téged”) szándékosan megváltoztattam a könnyebb érthetőség kedvéért. 13 Az eredetiben Θεὸς οὐ μυκτηρίζεται („Istent nem lehet kigúnyolni” SZPA), Tertullianus fordítása: naso non deridetur eltér a Vulgatától (Deus non inridetur) és nyilván valamilyen szólást idéz. 14 A Miatyánk bevett magyar fordításaiban „megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” szerepel, de az eredeti görög szövegben a tartozások elengedéséről (is) szó van: καὶ ἄφες ἡμῖν τὰ ὀφειλήματα ἡμῶν, ὡς καὶ ἡμεῖς ἀφήκαμεν τοῖς ὀφειλέταις ἡμῶν. Az ὀφειλήματα jelentése ’adósság’, az ὀφειλέτης pedig ’adós’. Tertullianus is kifejezetten erre az értelmezésre utal: debitoribus denique dimissuros nos in oratione profitemur. 11 Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 129 két végénél fogva ellenkező irányba húzni, hogy úgy tűnhessen: ez [az Ige] szorosra húzza, amaz meglazítja a fegyelem kötőfékét − mintha bizonytalan volna −, s míg az utóbbi a lazítással leértékelné a megtérés segítségét, az előbbi tagadná azt a szigorúsága által. 11. Továbbá az Írás tekintélye a saját határain belül meg fog állni a két egymással szembenálló véglet nélkül is, ha a megtérés támogatását saját körülményei alapján határozzák meg, nem pedig közömbösen megengedőleg, és annak okait előzetesen meghatározzák, zavaros elgondolások nélkül. 12. A megtérés okát a bűnben határozhatjuk meg. Ennek kétféle kimenetele lehetséges: egyesek megbocsáthatók, mások megbocsáthatatlanok. Ennélfogva senki számára nem lehet kétséges, hogy az egyik megtisztulást, a másik ítéletet érdemel. 13. Minden bűnt vagy megbocsátással, vagy büntetéssel lehet eltörölni: a megbocsátás a megtisztulás következménye; a büntetés az ítéleté. Ami a kettő közti különbséget illeti, a fentiekben már idéztünk néhány ellentétes íráshelyet, amelyek egyrészről megtartották, másrészről elengedték a bűnöket. 14. De ahogy János is tanít bennünket: „Ha valaki látja, hogy az ő atyjafia vétkezik, de nem halálos bűnt, könyörögjön, és az Isten életet ad annak, aki nem halálos bűnnel vétkezik” − az ugyanis megbocsátható −; „Van halálos bűn; nem az ilyenért mondom, hogy könyörögjön” − az ugyanis nem megbocsátható (1Ján 5,16). 15. Így ahol van értelme a könyörgésnek, ott van a megbocsátásnak is; ahol viszont nincs a könyörgésnek, ott vele együtt a megbocsátásnak sincsen. A bűnök e különbségéből következően a bűnbocsánat feltételei is különbözőek. 16. Az egyik fajta [vétek] az, amit követhet a bűnbocsánat, tudniillik ez a „bocsánatos bűn”; a másik fajta után viszont semmiképp sem következhet, tudniillik ez a „megbocsáthatatlan bűn”.15 Már csak az maradt hátra, hogy megvizsgáljuk a paráznaság és a házasságtörés helyzetét, hogy a bűnök melyik csoportjába kell sorolnunk őket. Megcáfol egy előre jelzett kifogást, mielőtt belebocsátkozna a téma megtárgyalásába III. 1. De mielőtt ebbe belebocsátkoznék, van egy kis dolgom annak [a kérdésnek] megválaszolásával, ami az ellenkező oldalról érkezett azzal a bűnbánattal kapcsolatban, amit úgy határoztunk meg, hogy nincs rá kegyelem. „Mivel ha − úgymond − valamely bűnbánatra nincs kegyelem, az egésszel nem is kell foglalkoznunk. Mert nem kell semmit sem tennünk, ami hiábavaló. 2. Nyilvánvaló, hogy hiábavaló a bűnbánat gyakorlása, ha nincs kegyelem. Minden [bűn] esetében bűnbánatot kell tenni. Tehát minden [bűnbánat] bűnbocsánatot kell, hogy eredményezzen, hogy ne hiába tegyék, mivel azt nem kell tenni, amit eleve hiába tennénk. De egyértelműen hiába tesszük, ha nincs kegyelem.” 3. Méltán vetik ellen tehát, hogy ennek a bűnbánatnak a gyümölcsét, vagyis a kegyelmet, saját hatáskörükbe utalták. Így azután, ami őket illeti, amiből [ti. a bűnbánatból] az emberi béke következik, hiába gyakoroltatik. Ami pedig minket illet, akik megemlékezünk arról, hogy a bűnöket − és főképpen a halálosakat − egyedül az Úr engedheti el, nem hiába gyakoroltatik [a bűnbánat]. 4. Mivel a bűnbánat az Úrhoz van címezve, és azután Neki szól a leborulás, hogy annál inkább működésbe lépjen a megbocsátás, mivel azt egyedül Istentől könyörgi ki; mert nem hiszi, hogy bűnére elegendő az emberi békesség, és mert inkább akar az Egyház előtt szégyenkezni, mint avval közösségben lenni. 5. Úgyhogy megáll annak kapui előtt, és bélyegének 15 A „bocsánatos bűn” (delictum remissibile) és a „megbocsáthatatlan bűn” (delictum inremissibile) fogalmához lásd Knabenbauer 1892; Rizzelli 2011. 130 Studia Biblica 2021/1 • Forrás példájával a többieket figyelmezteti, így testvérei könnyeit is előcsalja, és ezen a módon még többet szerez − tudniillik együttérzést − mint a közösséggel. És ha a békét nem is aratja le itt, elveti [annak] magvát az Úrnál. 6. Nem elveszti, hanem előkészíti a gyümölcsöt. Nem fog elmaradni a nyereség, ha nem marad el a kötelesség. Ezért az ilyesfajta bűnbánat sem nem hiábavaló, sem ez a fajta fegyelmezés nem túl kemény. Mindkettő az Urat tiszteli. Amaz, hogy semmiben nem hízeleg önmagának, könnyebben ér célhoz; emez, miközben magának semmit sem tulajdonít, sokkal teljesebb segítséget nyújt. A házasságtörés és paráznaság megítélése IV. 1. Miután tehát meghatároztuk a különbséget az egyes bűnbánatok között, rátérhetünk a bűnök megítélésére, hogy vajon ezekre lehet-e emberektől bűnbocsánatot nyerni. Első helyen, a szokás követeli, hogy a paráznaságot és a házasságtörést nevezzük meg. 2. A hit is ismeri a különféle elnevezéseket. Így mi is őrizzük ezt a szokást művecskénkben. Egyébként ha „paráznaságot” vagy „házasságtörést” fogok is mondani, egy és ugyanaz lesz a test beszennyeződésének ítélete (elogium). 3. Mert nem számít, hogy valaki más feleségét vagy özvegyét támadja meg, mivel az nem az ő asszonya; éppúgy a hely sem számít: hogy a hálószobákban vagy a tornyokban16 mészárolják-e le az erkölcsi tisztaságot. Minden emberölés − az is, amelyik nem az erdőben történik − banditizmus.17 4. Így a saját feleségén kívül bárhol és bárkivel él valaki házaséletet, paráznaságot és házasságtörést követ el. Ezért fennáll annak a lehetősége, hogy azokat a még nálunk is előforduló titkos kapcsolatokat − vagyis amelyeket előbb nem jelentettek be a gyülekezetben − a házasságtöréshez és a paráznasághoz hasonlóan ítélik meg, nehogy egy később megkötött házasság leple alatt elkerüljék a vádat.18 5. A vágy egyéb fúriáit, amelyek úgy a test, mint a (természetes) nemek ellen szentségtörő módon és a természeti törvények ellenében valók, nemcsak az Egyház küszöbéről, hanem minden tetője alól eltávolítjuk, mivel ezek nem is bűnök, hanem gonoszságok. A házasságtörés tiltása a Tízparancsolatban V. 1. Hogy tehát a házasságtörés − amely az elkövetés módját tekintve a paráznaság bűnéhez tartozik − mekkora bűnnek számít, elsőként is Isten Törvényéből nyilvánvaló. Hiszen az idegen istenek A turris itt talán valamiféle lakótornyot jelent, ami rendkívül népszerű volt Afrikában (Diodorus Siculus III. 49). A királyok is ilyen tornyokban laktak, például Hannibál az Acholla és Thapsus közötti birtokán (Livius XXXIII. 48); ismerjük Iugurtha „királyi tornyát” (turris regia, Sallustius, De bello Iugurthino 103.2), és egy magánszemélyét is, akinek a segítségével Scipio 146-ban elfoglalta Karthágót (Appianos, Punica 117.5). Hasonló lakótornyokat találunk napjainkban például a híres jemeni Shibam városban, amely UNESCO világörökségi helyszín. 17 A latrocinium jelentése „rablás, banditizmus”, ami igen nagy probléma volt a Római Birodalom bizonyos területein, éppen ezért a római törvények igen súlyosan büntették, főként ha rablógyilkosságról volt szó (Shaw 1984; Gaughan 2010; Harries 2007). 18 Tulajdonképpen a házasság előtti szexuális kapcsolatról beszél, amit Mózes törvénye ‒ amennyiben titokban történt ‒ valóban halálra kövezéssel sújtott (5Móz 22,21), csakúgy mint a házasságtörést (Jn 8,4‒5). Csakhogy a Törvény szerint a házasságon kívül elkövetett paráznaság bűnét kifejezetten érvénytelenítette a két érintett fél között a későbbiekben kötött házasság: „Ha valaki el nem jegyzett szűz leánnyal találkozik, és megragadja azt, és vele hál, és rajta kapják őket, akkor a férfi, aki vele hált, adjon a leány atyjának ötven ezüst siklust, a leány pedig legyen feleségévé. Mivelhogy meggyalázta azt, nem bocsáthatja el azt teljes életében” (5Móz 22,28‒29). 16 Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 131 babonás tiszteletének és a bálványok készítésének tilalma után, a sabbat megőrzésének előírását követően, az azután, hogy megparancsolja az Isten után másodikként a szülőket megillető vallásos tiszteletet,19 egyetlen más parancsolat sem szolgál alapul ezeknek a törvényeknek megerősítésében és alátámasztásában, mint a „ne légy házasságtörő” (2Móz 20,14). 2. Mivel a szellemi tisztaság és szentség után következik a test megőrzése. Ez utóbbit pedig úgy erősítette meg, hogy annak ellenségét − a házasságtörést − megtiltotta. Már abból meg kell értened, milyen bűn ez, hogy annak tiltását a bálványimádásé után rendelte el. 3. Mert egy második sem esik távol az elsőtől. Semmi sincs oly közel az elsőhöz, mint a második. Ami az elsőt követi, az olyan, mintha „második első” lenne. 4. Így a paráznaság, amely a bálványimádás szomszédja − hiszen [Isten] a bálványimádást is gyakorta „paráznaság” és „házasságtörés” címen rótta fel a népnek20 −, éppen úgy sorsában, mint ahogy származásában össze van kapcsolva azzal; és ahogy besorolásában, éppen úgy ítéletében is örököstársa lesz.21 5. Mi több, előre bocsájtja azt, hogy „ne paráználkodj”, amihez csatlakozik a „ne ölj” (2Móz 20,13).22 Ezzel mintegy megtiszteli a paráznaságot, amit az emberölés elé helyez, a legszentebb Törvény homlokzatán, a Mennyei Rendelet első parancsolatai között,23 mintegy a legfőbb bűnök feketelistájára téve azt.24 Minden egyes dolognak a mértékét a helyzetéről, státuszát a sorrendjéről, érdemét a szomszédságáról ismerheted fel. 6. Még a bűnnek is van méltósága: hogy a legrosszabbak között vagy a csúcson, vagy középen foglal-e helyet. Én valamifajta színpad előtti felvonulást25 látok a paráznaságban: egyfelől a Bálványimádás megy elöl és vezeti a sort, másfelől az Emberölés követi őt a sorban. 7. Kétségtelenül méltán foglal helyet a vétkek e két csúcsa között, és mintegy a köztük lévő űrt azokkal egyforma tekintélyű bűnnel tölti ki. 8. Ki tudná ezt a bűnt, amely kétoldalról ilyenekkel van körülzárva, ilyen bordákkal van körültámasztva, a szomszédos vétkekkel való kapcsolatból, a közeli bűnök öleléséből a bűnbocsánat örömére egyedül ezt leválasztani? 9. Nemde innen a bálványimádás, onnan az emberölés őrzi, és ha beszélni tudnának, így tiltakoznának: „Ez a mi tartóékünk, a mi kapcsunk! A bálványimádással mérnek bennünket; az ő elválasztásával kapcsolódunk össze; vele, aki középen kiemelkedik, egyesülünk; az Isteni Írás szerkesztett össze minket, annak betűi ragasztottak egymáshoz, már létezni sem tud nélkülünk.” 10. „Én, a Bálványimádás, igen gyakran szolgáltatok okot a Paráznaságra. Ismerik őt a ligeteim és hegyeim, s az élő vizek, sőt maguk a városokban lévő templomok is, mennyire igyekszem, hogy tönkretegyem az erkölcsi tisztaságot.” 11. „Én, az Emberölés is jónéhányszor dolgozom a Házasságtörésnek. Hogy A religio szót használja, amivel csak alátámasztja a szülők tiszteletének fontosságát: ugyanúgy kell tisztelni őket, ahogyan az Istent − a latinban egyébként erre a pietas erga parentes kifejezést használták. 20 Néhány ószövetségi példa: Hós 1,4; Jer 5,7; Ézs 57,3; Ezék 16:15‒25. 21 Tertullianus itt a párhuzamosság alakzata mellett lefordíthatatlan szójátékkal él: sorte − serie („sorsában − származásában”); damnatione − dispositione („besorolásában − ítéletében”). 22 Tertullianus itt a Tízparancsolat Szeptuaginta-fordítását követi, amelynek sorrendje: „ne paráználkodj” (2Móz 20,13 LXX), „ne lopj” (20,14), „ne ölj” (20,15). Hieronymus a Vulgatában a Hebraica veritas elve miatt megtartotta a maszoretikus szöveg sorrendjét: „ne ölj” (20,13), „ne paráználkodj” (20,14), „ne lopj” (20,15). Egyébként a Lk 18,20 és Róm 13,8 szövegében is megelőzi a paráznaság tiltása a gyilkosságét (Freund 1989). 23 A Legszentebb Törvény (sanctissima lex) és a Mennyei Rendelet (edictum caeleste) valószínűleg en bloc Mózes Törvényére vonatkozik, amelynek mintegy „homlokzatául” (prima frons) szolgál a Tízparancsolat. 24 A proscriptio kifejezést használja, ami a római történelemből ismert „feketelistázás” volt: a haza ellenségeinek nevét plakátokon tették közzé, őket azután bárki megölhette, vagyonukat pedig elkobozták. 25 A pompa (eredetileg körmenet, felvonulás) Tertullianus egyik kedvenc kifejezése, lásd Waszink 1947. 19 132 Studia Biblica 2021/1 • Forrás a tragédiákat ne is említsem,26 tudják ezt ma a méregkeverők, tudják a mágusok, mennyi házasságtörést bosszulok meg, mennyi [szeretőért való] versengést óvok, hány őrrel, hány besúgóval, hány cinkossal végzek. Tudják a bábák is, hány házasságtörésből fogant csecsemőt mészárolnak le.27 12. Még a keresztényeknél sem létezik nélkülünk házasságtörés. Ahol a tisztátalan szellemeknek van dolga, ott van a Bálványimádás; s ahol egy embert, aki beszennyeződik, megölnek, ott van az Emberölés. 13. Ennélfogva vagy neki [a Házasságtörésnek] sem jár a bűnbánat menedéke, vagy a másik két főbűnnek is kijár!” 14. Így beszélnek ezek a dolgok. Ha a dolgoknak nincs hangjuk, ott áll a bálványimádó, ott áll az embergyilkos, és közöttük ott áll a házasságtörő [az Egyházban]. Egyformán teszik a bűnbocsánatból fakadó kötelességüket: zsákban és hamuban reszketnek, ugyanolyan könnyek közt sóhajtoznak, ugyanazokkal az imákkal sétálgatnak, ugyanazokon a térdeken könyörögnek, és ugyanazt az anyát hívják segítségül.28 15. Mit teszel, te legengedékenyebb és legemberségesebb Fegyelem?29 Vagy mindezeknek tartozol ezzel − mert „boldogok a békességszerzők” (Mt 5,9) −, vagy ha nem mindenkinek, akkor át kell állnod a mi oldalunkra. A bálványimádót és az embergyilkost egyszer s mindenkorra elítéled, és kivennéd közülük a házasságtörőt? Azt, aki követi a Bálványimádást, és előtte jár az Embergyilkosságnak, és mindkettőnek munkatársa? Ez személyválogatás! A szánalmasabb bűnbánatokat bűnbocsánat nélkül hagytad! Az Ószövetség idején elkövetett szexuális bűnök nem szolgálhatnak példaként az Újszövetségben élők számára; és még az Ószövetségben is akad példa ezek megbüntetésére VI. 1. Nyilvánvalóan, ha megmutatod, miféle mennyei példák és előírások azok, amelyek pártfogásával egyedül a házasságtörés − és azon belül a paráznaság − előtt kitárod a bűnbocsánat kapuját, máris a vonalhoz [felállva] fog küzdeni a mi társaságunk.30 De egy szabályt mégis elő kell írnom neked: ne nyúlj vissza a régiekhez, ne fordulj hátrafelé! 2. Mert Ézsaiás szerint „a régiek íme beteltek” (Ézs 42,9); és Jeremiás szerint „a megújítás megtörtént” (Jer 4,331); és „a hátunk mögött levőket elfelejtvén, az előttünk valókra igyekszünk” az apostol szerint (Fil 3,14); és „a próféták és a törvény JánoA klasszikus tragédiákra (színművekre) utal, amelyekben igen gyakori a paráznaság és az amiatt elkövetett gyilkosság, gondoljunk csak az Oresztész-trilógiára. 27 Hasonló utalás olvasható a De monogamia 16.8-ban. 28 Talán a máriakultuszra vonatkozó utalás, vö. Dunn 2007; Shoemaker 2016. 29 A disciplina (fegyelem) Tertullianus másik kedvenc kifejezése (Uglione 1977). Egyébként a mollissima et humanissima ironikus értelmű, és valószínűleg Plinius Epistulae V. 16.10-re vezethető vissza. 30 Az amfiteátrumi játékokra utal, ahol a gladiátorok egy küzdővonalhoz álltak fel, mielőtt összecsaptak volna. Ugyanezt a metaforát használja: sed et hinc iam ad certum et cominus dimicaturus video aliquas etiam nunc lineas praeducendas, ad quas erit dimicandum (Ad Marcionem III. 5.1). — Csábító volna a nostra congressio kifejezést az ún. Tertullianistákra, vagy Tertullianus követőire érteni, akikről ‒ mint eretnekségről ‒ Augustinus számolt be a De haeresibus 86-ban. Hippo püspöke leírta, hogy Tertullianus 240 körül bekövetkezett halála után követőinek száma jelentősen megcsappant, és mikor maga Augustinus 388-ban meglátogatta Karthágót, a közösség már teljesen megszűnt, sőt a korábban általuk vezetett basilicát is átvette a katolikus egyház (Powell 1975). 31 A MT szó szerinti jelentése: „szántsatok magatoknak szántást”; amit a LXX így értelmezett: νεώσατε ἑαυτοῖς νεώματα („újítsatok magatoknak újat”); amit a Vulgata is szó szerint adott vissza: novate vobis novale. Tertullianus ezt tette múlt idejű passzív szerkezetbe (novata est iam novatio). Károli fordítása: „Szántsatok magatoknak új ugart” itt használhatatlan volt; de a Tertullianus-szöveg szó szerinti fordításának ( „a megújítás megújíttatott”) se lett volna sokkal több értelme. 26 Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 133 sig prófétáltak” az Úr szerint (Mt 11,13). 3. Mert ha most32 a Törvénnyel kezdenénk is a paráznaság bemutatását, méltán a Törvénynek abból a státuszából [indulnánk ki], amit Krisztus nem eltörölt, hanem betöltött (Mt 5,17). Mert a Törvénynek csak a terhe ért véget Jánossal, nem a gyógyító képessége. Csak a cselekedetek igája vettetett el, nem a fegyelemé.33 A Krisztusban való szabadság nem sérti meg az ártatlanságot. 4. A kegyesség, szentség, emberség, igazságosság, tisztaság, jogosság, könyörületesség, jóakarat, szemérem valamennyi törvénye érvényben van; ebben a Törvényben „boldog az ember, aki erről gondolkodik éjjel és nappal” (Zsolt 1,1). Ugyanerről mondja ismét Dávid: „Az Úrnak törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket; az Úrnak bizonyságtétele biztos, bölccsé teszi az együgyűt. Az Úrnak rendelései helyesek, megvidámítják a szívet; az Úrnak parancsolata világos, megvilágosítja a szemeket” (Zsolt 19,8‒9). 5. Ugyanígy az apostol: „Azért ám a törvény szent, és a parancsolat szent és igaz és jó” (Róm 7,12), így természetesen a „ne paráználkodj” is. De ezt is [mondja]: „A törvényt tehát hiábavalóvá tesszük-e a hit által? Távol legyen! Sőt inkább a törvényt megerősítjük” (Róm 3,31), tudniillik azokat, amik most az Újszövetség szerint is tilosak, egy még teljesebb körű parancsolat tiltja meg: 6. a „ne paráználkodj” helyett: „valaki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében” (Mt 5,27); és a „ne ölj” helyett: „aki pedig azt mondja az ő atyjafiának: »ráka«, méltó a gyehennára”34 (Mt 5,22). Tedd fel a kérdést: vajon érvényben van-e a paráznaságot tiltó törvény annak számára, akinek még a vágy sincs megengedve? 7. Emellett, ha néhány [ószövetségi] példa látszólag nektek is kedvez,35 ezek nem mondanak ellent annak a fegyelemnek, amit mi védelmezünk. Mert hiába hoznak rá egy törvényt − nem kevésbé elítélve a bűnök eredetét, vagyis a vágyakat és kívánságokat, mint magukat a bűnös tetteket −, ha azért bocsátják meg ma a paráznaságot, mivel egykor [az Ószövetségben] az megbocsáttatott. 8. Miféle jutalom származna ma a teljesebb [újszövetségi] fegyelem megtartásából, hacsak nem az, hogy a régebbi [ószövetségi] talán már a kerítőddé vált?36 Tehát minden bálványimádónak és hitehagyónak bűnbocsánatot adsz, mivel [az Ószövetségben] ahányszor csak bűnösnek találjuk a [zsidó] népet ezekben a vétkekben, ugyanannyiszor [látjuk], hogy helyre is állíttatnak. 9. Közösséget vállalsz az embergyilkossal is, mivel Áháb könyörgése eltörölte Nábót vérét (1Kir 21,27); és Dávid bűnvallásával megtisztult Uriás megölésétől és az annak okául szolgáló házasságtöréstől is (2Sám 12,13). 11. Már a vérfertőzést is megbocsátod Lót miatt (1Móz 19,31); és a vérfertőzéssel együtt elkövetett paráznaságot Júda miatt (1Móz 38,16); és a prostituáltakkal kötött rút házasságokat Hóseás miatt (Hós 1,2); és nemcsak a gyakori házasságkötéseket, hanem a többnejűséget is, atyáink miatt.37 11. Így aztán méltó, hogy a kegyelem egyenlő legyen mindazzal kapcsolatban, amit annak idején követtek el, ha néhány korábbi példa alapján a paráznaságra bűnbocsánatot adtak. 12. De nekünk is vannak példáink ugyanabból a régi [szövetségből], melyek a mi véleméA cum maxime kötőszó használatáról lásd Van Winden 1995. Itt minden bizonnyal az üdvösségért és a bűnbocsánatért való „munkálkodást” (opera) érti. 34 Tertullianus nem pontosan idéz: „aki pedig azt mondja az ő atyjafiának: »ráka«, méltó a főtörvényszékre: aki pedig ezt mondja: »bolond«, méltó a gyehenna tüzére” (Mt 5,22). 35 Szó szerint: „az ölében nektek tapsol” (vobis … in sinum plaudent) vagyis nem felemelt kézzel, nyíltan fejezi ki tetszését, hanem az ölében tartott kezét ütögeti össze. Hasonló kifejezés fordul elő Tibullusnál (III. 19.8 = IV. 13). 36 Értsd: a negatív ószövetségi példákat saját bűneinek leplezésére használja, vagyis ezzel az Ószövetséget mintegy kerítésre (lenocinium) használja fel. 37 A pátriárkákról van szó (Ábrahám, Izsák, Jákób), akik mind többnejűségben éltek. 32 33 134 Studia Biblica 2021/1 • Forrás nyünket támasztják alá, és nemcsak hogy nem engedik el, hanem egyenesen bemutatják a paráznaság büntetését. 13. És itt elegendő csak a Midián lányaival paráználkodó nép közül arra a 24 ezerre [emlékezni], akik egycsapásra elhullottak (4Móz 25,1‒9). 14. De inkább akarom a Krisztus dicsőségére, Krisztusból származtatni a fegyelmet. Ám legyen − ha a pszichikusok akarják − a régebbi koroknak joga arra, hogy mindenféle paráznaságot kövessenek el. Ám játszadozzék a test − a Krisztus előtti időkben −, sőt pusztuljon is el, mielőtt az Ura megkeresné őt (Mt 18,12‒13): mert nem volt méltó a megváltás ajándékára, nem volt alkalmas a szentség hivatására. 15. Ez [a bűnös természet] még Ádámban is tetten érhető bűnein keresztül: ha valami szemrevalót látott, könnyen megkívánta; tisztelte azt, ami alsóbbrendű; és viszketegségét fügefalevelekkel takargatta.38 A vágy mérge már mindenhová beférkőzött… [romlott szöveg] …amit még vízzel se mosnak le.39 16. Ám ahol Isten Beszéde testbe költözött − mégpedig olyan testbe, amelyet a házasság még le sem pecsételt − és „az Ige testté vált” (Jn 1,4) − olyan testté, amit a házasság sohasem fog lepecsételni −, akinek oda kellett járulnia a fához,40 nem a mértéktelenségéhez, hanem a türeleméhez; hogy ne valami édeset, hanem keserűt egyen onnan; aki nem az odalentiekhez, hanem a Mennyhez tartozik; aki nem a kicsapongás lombjaival, hanem a szentség virágaival van megkoszorúzva; aki saját tisztátalanságait átadta a víznek; így akármilyen test[i természet] is volt Krisztusban, levetette magáról a korábbi szenny maradványait, már egy másik dolog, egy új [test] emelkedik ki [a vízből], már nem [az emberi] mag sarából, nem a vágyakozás trágyájából, hanem szennyezetlen vízből és tiszta Szellemből! 17. Miért bocsátanád meg azt a régi [példák] alapján? Sem Krisztus testét, sem Krisztus tagjait, sem Isten Templomát nem hívták [tanúul],41 mikor bűnbocsánatot hirdettek a paráznaságra. 18. Így hát ha azok után, hogy állapota megváltozott: azaz Krisztusba alámerítve felöltözte a Krisztust (Gal 3,27), és nagy [áron] − tudniillik az Úr és a Bárány vérén (1Pét 1,19) − megváltatott (1Kor 6,20), te ragaszkodsz bármiféle [ószövetségi] példához ‒ legyen az szabály, törvény vagy ítélet −, amely alapján a paráznaság és házasságtörés megbocsáttatott vagy megbocsájtandó, [akkor] megkapod tőlünk a korszak behatárolását is, amiből megfontolható a kérdés időszerűsége. Az elveszett bárány és az elveszett drachma példázata VII. 1. Meglehet, azokból a példázatokból indulsz ki, ahol az elveszett bárányt az Úr megkeresi és vállára vetve visszahozza (Lk 15,4‒5). Valljanak erről a ti kelyheiteken látható képek!42 Még ezeken Az első példa nyilvánvalóan a tiltott gyümölcsre utal (1Móz 3,6); a második példa talán arra vonatkozik, hogy Isten Ádámot „uralkodásra” teremtette, és nem arra, hogy tisztelje a nála alacsonyabb rendű dolgokat (1Móz 1,26.28); a harmadik példa pedig arra utal, hogy a fügefalevelekkel azt a testrészüket takarták el, amely − ahogy mondani szokás − „viszket a vágytól”, ugyanis a prurigo mindkettőt jelenti (1Móz 3,7). 39 A cruxos szöveghely, amelynek javítására számos kísérlet történt (Haguenin 1911; D’Alès 1937), de ezek többnyire paleográfiai alapon megkérdőjelezhető coniecturák. 40 A lignum a latinban a kivágott és feldolgozott fára, míg az arbor az élő fára vonatkozik (mint az angolban a wood és a tree); Tertullianus itt ez előbbit használja, vagyis bizonyosan Jézus keresztfájára utal, miközben egyértelműen Ádám és Éva bűnbeesésére, vagyis a Jó és Gonosz Tudásának Fájára is alludál. 41 Krisztus teste: Kol 1,24; Krisztus tagjai: 1Kor 6,15a; Isten Temploma: 1Kor 6,15‒19, tulajdonképpen mind a három a Krisztusban újjászületett hívőkre, vagyis az élő (pneumatikus) Egyházra vonatkozik. 42 Itt a korai egyházművészetben gyakori „jó pásztor” (pastor bonus) ábrázolásra utal, lásd Buchheit 1974. 38 Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 135 is megjelenik a nyáj [figuratív] értelmezése: vajon a helyreállítás a keresztény vagy a pogány bűnösre vonatkozik-e? 2. Előírjuk ugyanis a természet tanítása alapján, a fül és a nyelv törvénye alapján, a józan ész alapján, hogy mindig arra kell válaszolni, amit kérdeznek43 [vagyis arra, ami a kérdés]. A szóban forgó kérdés − úgy vélem − az volt, hogy a farizeusok felháborodva morgolódtak, hogy az Úr vámszedőket és pogány bűnösöket enged magához, és velük együtt eszik. 3. Erre válaszul [mondta el] az Úr az elveszett bárány megtalálásának [példázatát], amely hihetőleg ki másra vonatkozhatna, mint a pogány bűnösre − nem pedig egy keresztényre, aki akkor még nem is létezett. Vagy miféle [feltevés az], hogy az Úr mint egy szofista, mellőzte volna a választ a neki akkor és ott feltett kérdésre, amit el kellett hárítania, és a jövőbeli dolgokkal fáradozott volna? 4. Csakhogy: „a juh helyesen vonatkozik a keresztényre, és a nyáj az Úr Egyházának népére, és a Jó Pásztor [nem más, mint] Krisztus; ezért a [példázatban szereplő] juh is arra a keresztényre vonatkozik, aki elkóborolt a Egyház nyájától”. 5. Tehát szerinted az Úr nem a farizeusok morgolódására válaszolt, hanem csupán a te vélekedésedre? Mindezt azonban csak úgy tudod elérni, hogy ha letagadod azt, hogy a pogányokra vonatkozik, amiről azt hiszed, hogy a keresztényekről szól. 6. Mondd meg nekem, hogy vajon az egész emberiség nem Istennek egyetlen nyája? Vajon minden nemzetnek nem ugyanaz az Isten az Ura és Pásztora is egyben? Ki az, aki inkább elveszett Isten szemében, mint egy pogány, ameddig tévelyeg? Ki az, akit inkább megkeresne Isten, mint egy pogányt, amikor Krisztus hívja? 7. Végül is ez a sorrend tűnik fel a pogányokkal kapcsolatban, hiszen nem másként lesznek a pogányokból keresztények, mint hogy előbb elvesztek, majd Istentől megtaláltattak, és végül Krisztustól visszavitettek.44 Így tehát azt a rendet is be kell tartani, hogy bármi ilyesmit azokra értelmezhetünk, akikre korábban [vonatkozott]. 8. De, úgy vélem, te azt szeretnéd, hogy Ő úgy tegyen, mintha a juh nem is a nyájból, hanem egy ládából vagy szekrényből veszett volna el.45 Ha ugyanis a pogányok maradék számát igaznak is nevezi, ezt nem azért teszi, hogy keresztényeknek mutassa őket (mint ahogy a zsidókkal vitatkozva őket is keményen megfeddi, amiért méltatlankodnak a pogányok reménysége felett), hanem hogy a farizeusok rosszindulatával szemben saját kegyelmességét és jóakaratát akár egyetlen pogány felé is kifejezze: egyetlen vétkes bűnbánatból fakadó üdvösségét elébe helyezte azokénak, akiké igazságosságukból származik.46 9. Vagy vajon az igaz zsidóknak nem volt szükségük bűnbánatra, pedig övék volt a fegyelem kormányzása, valamint a félelem eszközei: a Törvény és a próféták? Azért tette őket [a pogányokat] a példázatba − nem mintha olyanok lettek volna, hanem mert olyanoknak kellett volna lenniük −, hogy [a zsidók] annál inkább szégyenkezzenek, mikor meghallják, hogy a megtérésére másoknak és nem nekik van szükségük. Az ea semper responderi quae provocantur egy hermeneutikai‒exegetikai alapelv, amely előírja, hogy a parabolák értelmezésénél mindig a szóban forgó személyek, események és tárgyak eredeti kontextusát és tárgyát (materia) kell alapul venni, vagyis nem szabad mindennek allegorikus jelentést tulajdonítani, lásd: Bovon‒Rouiller 1978. 44 Vö. Tertullianus híres mondásával: „A keresztények nem születnek, hanem azzá válnak” (Fiunt, non nascuntur Christiani, Apologia 18.4). Ennek történeti kontextusához lásd Louth 2014. 45 Vagyis nem odakint a mezőn, ahol a pásztornak nehéz nyomára lelni, hanem bent a házban, ahol a ládát vagy a szekrényt tartják. A mondat természetesen mélyen ironikus. 46 „Mondom néktek, hogy ily módon nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, hogynem kilencvenkilenc igaz emberen, akinek nincs szüksége megtérésre” (Lk 15,7). 43 136 Studia Biblica 2021/1 • Forrás 10. Hasonlóképpen a[z elveszett] drachma példázatát (Lk 15,8‒10), minthogy ugyanahhoz a témához tartozik, hasonlóképpen a pogányokra értjük; ámbár [a drachma] a házban − mintegy az Egyházban − veszett el, és bár a mécses fényénél − mintegy Isten Igéje révén − találták meg. 11. Mindazonáltal ez az egész világ mindenkinek közös háza, amelyben Isten kegyelme inkább a pogányokat világítja meg, akik sötétségben élnek, mint a keresztényeket, akik már az Istennek világosságában vannak. 12. Végül mind a juhnak, mind a drachmának felróhatunk egy hibát. Mert ha ezek már a keresztény bűnösre utalnának, miután az elveszítette hitét, akkor azok ismételt elvesztéséről és megtalálásáról volna szó.47 13. Most egy rövid időre megválok ettől az állásponttól,48 hogy ezzel a megválással csak annál jobban ajánlhassam azt, mivel így tudok majd az ellenkező oldal állításai ellen fellépni. Én is azt mondom, hogy mindkét példázatban olyan ember szerepel, aki már keresztény, de azt azért mégsem állíthatjuk, hogy a bűnbánat által a paráznaság és házasságtörés bűnéből helyre lehet őt állítani. 14. Bár [a példázat] „elveszettnek” mondja, erről a fajta „elveszésről” is tárgyalnunk kell, mivel a juh nem a halál, hanem az eltévelyedés, a drachma nem az eltűnés, hanem a rejtőzés által „veszett el”. Így lehetséges „elveszettnek” mondani azt, ami meg lett mentve. 15. Így „pusztul el” az a hívő is, aki visszacsúszott az eszeveszett kocsihajtók, a vérszomjas gladiátorok, a mocskos színpad és a hiábavaló sportversenyek látványosságába,49 vagy a világi ünnepek lakomáiba, amely az idegen [istenek] bálványimádásának szolgálatában áll, vagy olyan művészetek iránt mutat veszélyes kíváncsiságot, amelyet áthat az Ige tagadása vagy annak káromlása.50 16. Ilyesmik miatt [a bárány] a nyájon kívülre kerül, vagy talán a harag, a kevélység, a versengés, és végül ‒ ahogy gyakran megesik ‒ a feddés elutasítása miatt szakad el [a nyájtól]. Meg kell keresni és vissza kell hozni. Az ilyen helyreállítható, nem pusztul el, hacsak odakint nem marad. 17. Jól értelmezed a példázatot, hogy a még életben lévő bűnöst hívja vissza. De ami a paráznát és a házasságtörőt illeti: ki ne nyilvánítaná őket azon nyomban halottnak, amikor a bűnt elkövették? Milyen arccal helyeznél vissza [a nyájba] egy halott [bárányt] annak a példázatnak a tekintélyére hivatkozva, amely a juhot nem nevezi halottnak? 18. Végül, ha megemlékeztek a prófétákról, akik a pásztorokat szidják, azt hiszem Ezékiel mondja: „Pásztorok, íme a tejet megettétek, és a gyapjúval ruházkodtatok, a hízottat megöltétek; a beteget nem gyógyítottátok, s a megtöröttet nem kötözgettétek, s az elűzöttet vissza nem hoztátok és az elveszettet meg nem kerestétek” (Ezék 34,2‒4).51 19. Vajon miért szidalmazza őket amiatt, hogy nem vezették vissza a nyájba azt, ami elpusztult? Persze nyíltan a szemükbe mondja, hogy miattuk pusztultak el a juhok, és a mező vadjai felfalták őket ‒ márpedig nem halhattak volna meg és fel sem falhatták volna őket, ha megmaradnak −, de nem [azért kárhoztatja őket], hogy azokat, akik meghaltak és akiket felfaltak, nem vezették vissza [a nyájba]. A szöveghely kissé korrumpálódott, itt Micaelli−Munier 1993, 178 kiadását követtem az értelmezésben. Tertullianus egyébként implicite valószínűleg a Zsid 6,4−6 és a 10,26−27 versekre utalhat ezzel. 48 Szó szerint: „lelépek erről a lépcsőfokról” (decedam de gradu isto). 49 Mint az köztudott, Tertullianus külön értekezésben foglalkozott a római látványosságokkal (De spectaculis), amelyben eltiltotta a keresztényeket a színház (4−7, 10−13. fej.), a cirkuszi kocsiversenyek (8−9, 16. fej.), a küzdősportok (18. fej.) és a gladiátori játékok (21. fej.) látogatásától. 50 A De idololatria 10. fejezetében éppen ezért nem javasolja, hogy keresztények pogány irodalommal foglalkozzanak. 51 Tertullianus kihagyásokkal idézi Ezékielt, ami talán alátámasztja azt, hogy valóban fejből idézett. 47 Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 137 20. A drachma példázatával kapcsolatban is [feltehetjük azt a kérdést:] lehetséges-e, hogy akik a házon [vagyis] Isten Egyházán belül estek el valamilyen − a drachma méretéhez és súlyához hasonlóan52 − mérsékelt bűnben, azok ugyanott, ahol elvesztek, előkerüljenek, és ugyanott rögvest a megigazulás öröme töltse el őket? De a paráznaság és házasságtörés [mértékének] nem a drachma, hanem a talentum53 [felel meg], s annak felkutatásához nem egy mécses fullánknyi fényére, hanem az egész Nap dárdájára van szükség!54 22. Tüstént kiderül, amint az embert kiűzik az Egyházból, hogy ott nem marad meg; nem örömet hoz az őt megtaláló Egyháznak, hanem gyászt; nem felebarátainak jókívánságát váltja ki, hanem a hozzá közel álló testvériség55 együttérzését. Így tehát, miután a mi értelmezésünk szemben áll az övékkel, a bárány és a drachma példázata annál inkább a pogányokra fog vonatkozni, mivel egy keresztényt nem találhatnak ezekben bűnösnek; emiatt aztán az ellenkező oldalon erőszakkal vonatkoztatják azokat a keresztényekre. A tékozló fiú példázatáról VIII. 1. De minthogy a példázatok legtöbb értelmezőjét félrevezeti ugyanaz a végkifejlet, ugyanúgy, ahogy az a bíborral szőtt ruhák esetében is igen gyakran megesik. Mert mikor azt gondolod, hogy megfelelően létrehoztad a színárnyalatokat, és elhiszed, hogy az összeállítás harmóniában van egymással, majd miután az anyaga teljesen kidolgozásra került és ékességei is megmutatkoztak, akkor kiderül a [színek] eltérése, ami az összes hibát kimutatja.56 2. Ugyanabban a ködben, amely jelenleg a két fiú példázatát is körülveszi, mivel néhány abban szereplő alak színezete a jelen dolgokkal [ti. a bűnbocsánat kérdésében] harmonizál, emiatt némelyek elszakadnak annak az összehasonlításnak az igazi világosságától, amit a példázat anyaga előad. 3. A két fiúba ugyanis két népet látnak bele: a zsidóságot az idősebbikbe, a kereszténységet a fiatalabbikba. Ezért aztán nem tudják másképp a kisebbik fiúban ábrázolt keresztény bűnös számára a bűnbánatot kieszközölni, csak úgy, hogy az idősebbiket zsidóként ábrázolják. 4. Így tehát ha ki fogom mutatni, hogy a zsidó nem hasonlít az idősebbik fiúhoz, ebből az következik, hogy a figuratív értelmezés szerint a keresztény se felel meg a fiatalabbiknak. Mert bár hallja, hogy fiú, és zsidó, és idősebb − mivel előbb volt adoptálva −, és bár irigyli a kereszténytől az Isteni Atya megbocsátását − amit az ellenkező oldal oly lelkesen ragad meg57 ‒, de a zsidó szájából ez nem fog elhangzani az Atyához: „Íme, ennyi esztendőtől fogva szolgálok neked, és soha parancsolatodat át nem hágtam” (Lk 15,29). A görög drachma egy 4,3 gramm súlyú és 5−7 mm átmérőjű ezüstpénz volt − ennek mintájára verték a római denariust −, értéke kb. egy átlagosan jól fizetett bérmunkás napi bérének felelt meg. 53 A legnagyobb ismert ókori súlymérték: az attikai talentum súlya 25,8−26 kilogramm. 54 A hasonlatban a mécses (lucerna) és a Nap (Sol), illetve azoknak a fullánkhoz (spiculum) és a dárdához (lancea) hasonlított fénye van egymással szembeállítva. Az utóbbit már − ironikus felhanggal − felhasználta az Adversus Marcionem I. 14.1-ben: muscae spicula, culicis et tubam et lanceam („a légy fullánkja és a szúnyog kürtje és dárdája”). A fénnyel kapcsolatos megjegyzést részletesen elemezte Dölger 1929, 278. 55 A fraternitas (testvériség) kifejezést Tertullianus kifejezettem a keresztényekre alkalmazza (cf. Ad uxorem II. 3.1). 56 A hasonlat a bíborruha-festésről és annak árusításáról szól: a bíborfestő úgy gondolja, hogy szépek az általa megfestett kelme színei, de amikor a szakértő a napon annak színét-visszáját is megvizsgálja, minden hibája (traducta diversitas, a színek eltérése) megmutatkozik. 57 Itt az egyházi antijudaizmusra utal, amelynek egykor maga is lelkes híve volt, mint azt az Adversus Iudaeos c. műve is mutatja, amely már magyarul is olvasható: Tertullianus: A zsidók ellen. Fordította, az utószót és a jegyzeteket írta Pap Levente. Kolozsvár: Erdélyi Múzeum Egyesület, 2017. − A kérdéshez lásd Poorthuis 2020. 52 138 Studia Biblica 2021/1 • Forrás 5. Mikor nem hágta át a zsidó a Törvényt, „füleikkel hallván, de nem értvén” (Ézs 6,9), „feddőzvén a kapuban, és utálva azt, aki feddhetetlenül beszél” (Ám 5,10)? Így az Atyának sem lesz ilyen szava a zsidóhoz: „Fiam, te mindenkor én velem vagy, és mindenem a tiéd!” (Lk 15,31) 6. A zsidókat azonban hitehagyott fiaknak jelenti ki (Ezék 2,3; Ézs 1,4), akik valóban szülöttek, és magasra emeltettek (Ézs 1,2), de nem gondoltak Istennel és elhagyták az Urat, és haragra ingerelték Izrael Szentjét. 7. Bizonnyal elismerjük, hogy minden átadatott a zsidónak, csakhogy a torkukból kedvezőbb helyzetük minden egyes falatja ki lett ragadva, és még az atyáiknak megígért föld sem maradt meg számukra.58 Ezért ma a zsidó a fiatalabb fiúnál nem kevésbé tékozolta el Isten javait, idegen földön koldul,59 szolgálva a fejedelemségeket, azaz evilág fejedelemségeit60 (1Kor 2,6). 8. Keressenek tehát a keresztények más testvért maguknak − a példázat nem vonatkozik a zsidókra. Sokkal kézenfekvőbb az idősebb fiút a keresztényekkel, a fiatalabbikat pedig a zsidókkal azonosítani − a hit összehasonlítása szerint −, ha a Rebeka méhéből származó mindkét nép sorrendjének felcserélése is megengedett (1Móz 25,22).61 Csakhogy ebben az esetben a záró mondat ellenkezne vele62 − 9. egy kereszténynek ugyanis örülnie és nem bánkódnia illik a zsidóság helyreállításán, mivel a mi egész reménységünk összekapcsolódik Izrael jövendőbeli várakozásával. Így ha néhány dolog a példázatok [hagyományos] azonosítása mellett is szól, más, ellenkező értelmű, bölcs [megfontolások] semmivé teszik azt. 10. És bár mindezek egy tükörképhez hasonlítanak, van egy fő veszély a magyarázatokban: nehogy más irányba vigyen a könnyelmű összehasonlítgatás, mint amerre az egyes példázatok anyaga megbízást adott. 11. Emlékszünk a színészekre, akik allegorikus mozdulataikat az énekeikhez igazítják, amelyek távol esnek a cselekménytől, a helyszíntől és a karaktertől, mégis a legnagyobb összhangot mutatják?63 De hagyjuk a rendkívüli tehetséget! Nem Andromachéról van itt szó!64 12. Így az eretnekek is, a példázatoknak olyan [jelentést] tulajdonítanak, amilyet akarnak, nem pedig amilyet kell. Rendkívül ügyesen kizárják azt. Miért „rendkívül ügyesen”? Mivel alkalomadtán már a legelejétől fogva összekapcsolják a példázatok tárgyát saját tanaikkal. Tudniillik, mivel nem kapcsolódnak az igazság mércéjéhez,65 nem foglalkoznak azzal, hogy a példázatok [valódi] értelmét kutassák és összerakják. Iudaea és Jeruzsálem elvesztése a hagyományos antijudaista irodalom közhelye, vö. Adversus Iudaeos 10,19; Adversus Marcionem III. 23,3; Apologia 21.5. 59 A koldus zsidók, akik ellepik Róma szent helyeit, az antik irodalom egyik közhelye, lásd Iuv. Sat. III. 12‒16. 60 Tertullianus itt merészen fogalmaz: a princeps ugyanis nem csak a szellemi fejedelemségekre utal, akiknek evilág alávettetett (Jn 12,31, 16,11; 1Kor 2,8; Ef 2,2), hanem a ténylegesen uralkodó római császárokra is. 61 Izsák feleségétől, Rebekától egy ikerpár származott: a kicsivel korábban megszületett Ézsau, aki eladta elsőszülöttségi jogát a másodszülött Jákóbnak, aki így az Ábrahámnak adott ígéretek örököse lett. A rabbinikus irodalomban Ézsau alakja előbb a pogány rómaiakra, majd a bizánci korban a keresztényekre vonatkozott; míg Jákób természetesen a zsidókat jelentette. Pál apostol értelmezése szerint azonban Jákób azokra a szellemi keresztényekre vonatkoztatható, akik kegyelemből választottak (Róm 9,10‒13); és Tertullianus szerint is a pogány-keresztényekre vonatkozik (Adversus Iudaeos I. 1.3‒8); lásd Dunn 1998. 62 A tékozló fiúról szóló példázat záró mondatára utal: „Vigadnod és örülnöd kellene hát, hogy ez a te testvéred meghalt, és feltámadott; és elveszett, és megtaláltatott” (Lk 15,32). 63 Itt természetesen nem a klasszikus drámákról, hanem a Rómában rendkívül népszerű pantomimjátékról beszél, amelynek ‒ ezek szerint ‒ régebben maga is híve volt (Waszink 1948). 64 Vagyis: „semmi köze a szóban forgó tárgyhoz”. Tertullianus itt valószínűleg egy a színház világából származó közismert szólást idézett; így az Andromaché eredetileg egy pantomim-darab címe lehetett. 65 A regula veritatis először Irenaeusnál fordul elő (Adversus haereses I. 9.4), de Tertullianusnál is gyakori (Braun 1962). 58 Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 139 A példázatok értelmezésének néhány alapelve és azok alkalmazása az eddigiekre, különös tekintettel a tékozló fiú történetére IX. 1. Mivel mi nem a példázatokból vesszük a témánkat, hanem a témánkból értelmezzük a példázatokat, nem is nagyon fáradozunk azzal, hogy a kifejtés során mindent elcsűrjünk-csavarjunk − miközben minden ellentmondásosságot igyekszünk elkerülni. 2. Miért van száz juh? És miért éppen tíz drachma van?66 És mit jelent a seprű? Szükséges volt, hogy aki azt akarta kifejezni, hogy egyetlen bűnös megváltása mennyire kedves Istennek, megnevezzen valamilyen számmal kifejezett mennyiséget, amiből azt az egyet elveszettnek tüntette fel. Szükséges volt, hogy a házában a drachmát kereső helyzete miatt a seprűre és a lámpásra, mint segédeszközökre támaszkodjék. 3. Az ilyesfajta apró részletek nemcsak gyanússá tesznek bizonyos dolgokat, hanem az erőltetett magyarázatok körmönfontsága miatt általában eltérnek az igazságtól. Vannak ugyanis olyan dolgok, amelyek egyszerűen a példázat felépítése, elrendezése és összeszövése miatt kerültek bele, és oda vezetnek, amire a példázat vonatkozik. 4. Természetesen a két fiú [példázata] ugyanarra vonatkozik, mint a[z elveszett] drachmáé és a[z elveszett] bárányé. Abban függenek össze, hogy ugyanaz az ok hívta őket életre: a farizeusok morgolódása amiatt, hogy az Úr a pogányokkkal közösködött. 5. De ha valaki kételkedne abban, hogy Iudaeában − amire már rég rátette a kezét Pompeius és Lucullus67 − az adószedők pogányok voltak,68 olvassa el a Másodtörvényt: „Ne legyen senki adó-mérlegelő Izrael fiai közül” (5Móz 23,20 LXX).69 6. Nem lehetett annyira gyűlöletes a vámszedők (publicani) neve az Úr szemében ‒ hacsak nem azért, mert idegen elnevezés ‒, azoké, akik az égen, a földön és a tengeren való átkelést árusították.70 Mert amikor [az Újszövetség] a bűnösöket hozzákapcsolja a vámszedőkhöz, nem mutatja őket mindjárt zsidóknak, habár néhányan közülük is lehettek. 7. De ezzel a párosítással [ti. „vámszedők és bűnösök”] a pogányok egyetlen fajtáján belül − akik közül egyesek (azaz a vámszedők) hivataluknál fogva voltak bűnösök, mások természetükből fakadóan Különösen a gnósztikus szekták tulajdonítottak nagy jelentőséget a Bibliában szereplő számoknak. Irenaeus, Adversus Haereses II. 24 rengeteg példát összegyűjtött ezzel kapcsolatban. 67 Az igaz, hogy L. Licinius Lucullus is keleten harcolt Mithridatész ellen, de semmi köze sincs Iudaea elfoglalásához, amit Cn. Pompeius Magnus tett meg Kr. e. 63-ban, mikor csapataival megostromolta Jeruzsálemet, és az országot újjászervezte. Ebben az időben azonban még a Hasmóneus királyok uralkodtak, amiket Heródes és három fia követtek a trónon, s Iudaea hivatalosan csak Kr. u. 6-ban lett római provincia (Bellemore 1999). 68 Ezt az állítást maga az Újszövetség sem igazolja, hiszen Lévi Máté (Mt 9,9; Lk 5,27) és Zákeus (Lk 19,2) is mindketten zsidók voltak. Tertullianus mindkettőt pogánynak (allophylos) tekinti (Adversus Marcionem IV. 11.1; IV. 37.1), ami nemcsak történeti értelemben téves, de nem is logikus, hiszen a farizeusok épp azért ítélték el a vámszedőket (publicani), mert a megszálló idegen hatalom érdekében − törvényellenesen − saját népüktől szedtek adót és vámot. 69 Non erit vectigal pendens ex filiis Israel − Az 5Móz 23:17−18 szerkezetileg egyezik a mondattal, a kamatszedésről viszont csak a 20. versben esik szó: oὐκ ἐκτοκιεῖς τῷ ἀδελφῷ σου τόκον ἀργυρίου καὶ τόκον βρωμάτων καὶ τόκον παντὸς πράγματος (a Károli-fordításban: „Izrael fiaitól ne végy kamatot” ). A 23:17−18-ban valójában templomi prostitúcióról van szó. Tertullianust a szövegkörnyezet (a kamatszedés tilalma) mellett az vezethette félre, hogy a τέλος görögül egyaránt jelenthet papi szolgálatot, illetve adót/vámot. 70 A felsorolásban talán különös az „ég” szerepeltetése, de lehetséges, hogy ennek is történeti alapja van. A rövid ideig uralkodó Pescennius Niger (193‒194) alatt történt, hogy a császárt egy küldöttség kereste fel Palaestinából, „aki azt kérték, hogy könnyítsen az adójukon, mert túl súlyos”. Az imperátor így válaszolt nekik: „Azt kéritek, hogy mentesítsem a földjeiteket; akkor én a levegőre fogok adót kivetni” (Historia Augusta, Pescennius Niger 7.9, Restás Attila fordítása). 66 140 Studia Biblica 2021/1 • Forrás (vagyis a nem vámszedők) − különbséget tett. Máskülönben nem jegyezték volna meg róla [a farizeusok], hogy zsidókkal együtt eszik, hanem azért [haragudtak rá], mert a pogányokkal evett, akiknek asztalát elutasítja magától a zsidók szokása.71 8. Mármost a tékozló fiúval kapcsolatban is előbb azt kell megfontolni, ami hasznosabb. Mert nem tehetjük egyenlővé a példázatokat − hacsak nem egy jól kiegyenlített mérlegen −, ha ez az üdvösség számára igen ártalmasnak bizonyulna. Márpedig úgy látjuk, hogy az üdvösség egész rendszerét − amelyet a fegyelem tart össze − felforgatja az a magyarázat, ami az ellenkező oldalról jön. 9. Mert ha keresztény az, aki az Atya Istentől kapott értékeket: úgymint a vízkeresztséget, úgymint a Szent Szellem [keresztséget], és az ezekből fakadó örök reményéget, atyjától messze elkóborolva és pogány módra élve eltékozolta, és józan eszétől megfosztva az evilág fejedelmének − aki ki más lehetne, mint az ördög? − szolgálatába szegődött, aki azzal bízza meg, hogy legeltesse a disznókat − tudniillik a tisztátalan szellemeket −, ismét észre tér és visszamegy atyjához, akkor már nem a paráznák és házasságtörők, hanem a bálványimádók, az istenkáromlók, az istentagadók és minden fajta hitehagyók lesznek azok, akik ebben a példázatban elégedetté teszik az atyát, és így valójában a szentség egész lényege eltöröltetett. 10. Mert ugyan ki fog félni attól, hogy tékozlóvá válik, ha később úgyis meglesz a lehetősége a helyreállásra? Ki fog törődni azzal, hogy megőrizze magát az örökkévalóságnak, amikor el sem tud veszni az örökkévalóságnak?72 A bűnben való biztonság egyben vágyat is kelt a bűnre. 11. Tehát az aposztata visszakapja régi ruháját, a Szent Szellem öltözetét; és újra megkapja a gyűrűt, a keresztség jelét; és ismét leöletik számára Krisztus (Zsid 6,6), és ledől arra a pamlagra, ahonnan méltatlanul felöltözve a kínzóknak kell majd megragadniuk és belevetniük ruhástól a sötétségbe (Mt 22,13). Lépjünk tehát tovább, és lássuk, mi van akkor, ha a tékozló fiút nem egy keresztényre vonatkoztatjuk. 12. Ha a fiú alakja a zsidókra sem vonatkoztatható teljesen, a magyarázat egyszerűen az Úr szándéka felé fog kormányoztatni. Hiszen az Úr az, aki eljött, hogy megmentse, ami elveszett (Mt 18,11), [ahogyan] orvosra is inkább a gyengélkedőnek, semmint az egészségesnek van szüksége (Mt 9,12; Lk 5,31; 19,10). 13. Ezt példázatokban is előadta, és kijelentésekben is megmondta. Ki az, aki az emberek közül elpusztul; ki az, aki elveszíti egészségét, ha nem az, aki nem ismeri az Istent? És ki az, aki megmenekült és egészséges, ha nem az, aki az Istent megismerte? Ezt a két fajtát − akik származásuknál fogva testvérek − szintén jelenteni fogja a példázat. 14. Figyeld meg, hogy vajon egy pogánynak van-e alapvető ítélőképessége és bölcsessége az Atya Istenben, és egy Isten felé irányuló természetes ismerete, amire vonatkozóan az apostol is megjegyzi, hogy „az Isten bölcsességében nem ismerte meg a világ a bölcsesség által az Istent” (1Kor 1,21a), mármint [azon bölcsesség által,] amit Istentől kapott. 15. Így tehát azt [az ismeretet] eltékozolta, messze vetődve az Úr erkölcsétől, a világ tévelygései, vágyai és csábításai közepette, ahol az igazság utáni éhségtől kényszerítve átadta magát evilág fejedelmének. Az pedig a disznók élére nevezte ki őt, hogy a démonok számára ismerős kondát legeltesse, ahol még a létfenntartáshoz elegendő étele Bár Tertullianus okfejtése nem állja meg a helyét, abban igaza van, hogy a zsidók nem étkeztek együtt pogányokkal, éppen ez okozta a vitát Péter és Pál apostol között Antiochiában (Gal 2,12). 72 Ugyanez az okfejtés olvasható Adversus Marcionem II. 13.3-ban: Ceterum tot illecebris mali expugnantibus bonum quis illud appeteret quod impune contemneret? Quis custodiret quod sine periculo amitteret? „Egyébként, ha a rossznak annyi a csalétke a jó kikezdésére, ki kívánná [azt a jót], amit büntetlenül megvethet? Ki őrizné meg azt, amit veszélytelenül veszthet el?” (Nagy Imre fordítása, kis módosítással). 71 Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 141 sem volt meg, miközben látta, hogy mások, akik az isteni munkában [munkálkodnak], mennyei kenyérben bővelkednek. 16. Megemlékezik atyjáról, az Istenről, miután megelégedett, visszatér Hozzá, megkapja korábbi öltözetét, tudniillik azt az állapotot, amit Ádám a bűnbeeséssel elveszített. Kap egy gyűrűt is, akkor először, amivel − miután megkérdezik efelől − a hit szerződését lepecsételi, és attól fogva az Úr testének kövérségéből lakomázik, tudniillik az eucharistiából. 17. Ez lesz a tékozló fiú, aki régen soha nem volt hasznos, aki nyomban tékozló lett, mivel nem vált nyomban kereszténnyé. Emiatt, aki a vámszedők és bűnösök [képében] a világból az atya ölelésébe tért vissza, morgolódtak a farizeusok. 18. És egyedül ezzel magyarázható az idősebb testvér irigysége is: mivel nem az ártatlan és Istent tisztelő zsidóktól, hanem a nemzetektől irigylik az üdvösséget azok, akiknek mindig az Atyánál kellett volna lenniük. 19. És a zsidó természetesen a keresztény előszöri elhívásán sóhajtozik, nem a másodszori helyreállításán. Az előbbi ugyanis a pogányokat világosítja meg, az utóbbiról pedig, ami az Egyházban történik, a zsidók még csak nem is szereznek tudomást. 20. Azt hiszem, olyan magyarázatokkal álltam elő, amelyek jobban összhangban állnak a példázatok anyagával, a dolgok összhangzásával, és a fegyelem megőrzésével. Egyébiránt, ha az ellentétes oldal nagyon óhajtja, hogy a bárány, a drachma és a fiú féktelensége a keresztény bűnösre vonatkozzék, hogy a paráznaságot és a házasságtörést bűnbocsánattal ajándékozhassák meg, akkor vagy a többi főbenjáró vétséget is el kell engedniük, vagy a velük egyenlő paráznaságot és házasságtörést meg kell tartaniuk a megbocsáthatatlanok között. 21. De ami ennél is több: nem szabad mással kapcsolatban következtetést levonni, mint azon [a témán] belül maradva, amiről éppen szó van. Ha ugyanis szabad volna másra is átvinni a példázatokat, inkább a mártírságra vonatkoztatnánk a belőlük származó reménységet,73 mert ez az egy képes helyreállítani a fiút, aki mindenét eltékozolta; és az összes közül ez az egy fogja örömmel kijelenteni, hogy a drachma ‒ igaz, egy szemétdombon74 ‒ megtaláltatott; és ezt a bárányt, amely meredek és szakadékos vidéken kóborolt el, fogja az Úr a vállára vetve a nyájba visszavinni. 22. De inkább akarunk, ha már így kell lennie, kevésbé bölcsnek lenni az Írások [szellemével összhangban], mint annak ellenében, mivel az Úr értemét és parancsát meg kell őriznünk. A bűn nem esik kisebb súllyal a latba, ha értelmezési kérdésekben, mint ha az életmódban követik el. A megtérés sokkal inkább vonatkozik a pogányokra, mint a keresztényekre X. 1. Miután tehát megszabadultunk attól az igától, amely tiltotta, hogy ezeket a példázatokat a pogányokra értelmezzük, és mivel megfontoltuk és elfogadtuk azt a szükségszerűséget, hogy nem szabad másként értelmezni azokat, mint az abban foglalt tárgyhoz illeszkedve; a következőkben amellett érvelnek, hogy a bűnbocsánat kihirdetése nem vonatkozhat a pogányokra, mivel az ő bűneiket nem lehet nekik felróni − hiszen tudatlanságból követték el azokat −, őket tehát egyedül a természet vádolhatja be Isten előtt. 2. Továbbá, nem érzik szükségét az orvosságnak azok, akik a veszélyt sem érzik; ott van ugyanis értelme a megtérésnek, ahol tudatosság és szándékosság hi73 74 A mártírságra, mint második keresztségre vonatkozó tanítást lásd De pudicitia XXII. 1‒11. Tertullianus egyik elveszett művének (De censu animae) töredékében Krisztust, mint Megváltót egy olyan királyhoz hasonlítja, aki egy értékes gyűrűt talált a szennycsatornában (cloaca) (Gerlo et al. 1954, 1335). 142 Studia Biblica 2021/1 • Forrás ányzik [a bűnelkövetésből]; ahol a bűnt is és a kegyelmet is érzik; az bánkódik és az borul le, aki ismeri azt is, amit elveszített, és azt is, amit visszanyerhet [azzal], ha bűnbánati áldozatot mutat be Istennek, aki [a megbocsátást] inkább a fiaknak kínálja fel, mint a kívülállóknak. 3. Vajon tehát Jónás nem ezért gondolta-e, hogy nincs szüksége a niniveieknek a bűnbánatra, amikor igyekezett elkerülni a prédikálás szolgálatát, vagy inkább előre látva, hogy Isten az idegenekre is kiárasztja könyörületességét, attól félt, hogy az majd le fogja rombolni igehirdetését?75 4. De nem egy profán városért halt meg kis híján a próféta, amely még nem ismerte az Istent, és még tudatlanságában vétkezett? Hát nem éppen ezért szenvedte el mindezt, mert előképe volt az Úr szenvedésének, amely meg fogja váltani azokat a pogányokat is, akik megtérnek? 5. Jól van az, hogy János, előkészítve az Úr útjait, a katonák és a vámszedők számára éppúgy a bűnbánat hirdetője volt, mint Ábrahám fiai számára (Jn 1,23; Lk 3,7). Maga az Úr előre jelezte a szidóniak és a türosziak megtérését, ha látták volna kiválóságainak bizonyítékait (Mt 11,21).76 6. Mindazonáltal én azt állítom, hogy [a megtérés] inkább a természetes bűnösökre, mint szándékosokra vonatkozik. Mert sokkal jobban megérdemli annak gyümölcsét az, aki még nem élt azzal, mint az, aki már visszaélt vele; [ahogyan] az orvosság is jobban hat, ha először adják be, mint ha már hozzászoktak. 7. Bizonyára az Úr is inkább tanúsít jóindulatot a hálátlanok, mint a tudatlanok iránt; és előbb könyörül a többször megpróbáltakon, mint a meg nem próbáltakon; nem annyira haragját, mint inkább nyájasságát mutatja meg azok iránt, akik megvetik az Ő kegyelmét; és nem ajándékozza-e meg szívesebben azzal a kívülállókat, amit a fiaiban elveszített, minthogy a nemzeteket úgy adoptálta, hogy közben a zsidók próbára teszik a türelmét. 8. De a pszichikusok azt akarják, hogy az Isten, „az igaz Bíró” (2Tim 4,8), inkább akarja a megtérését, mint a halálát annak a bűnösnek, aki inkább akarja a halált, mint a megtérést! (2Pét 3,9) Ha ez így van, akkor a bűnözéssel szerzünk érdemeket. 9. „Gyerünk hát, te, a szemérem, a tisztaság és a szexualitás szentségének kötéltáncosa, aki az ilyesfajta fegyelemnek − az igazság útjától távolra vivő − vékonyka kötelén lépdelsz, egyensúlyozva a test és szellem között, vágyadat hittel mérsékelve, szemednek félelemmel határt szabva. 10. Hogy lehetsz teljesen [biztos] egyetlen lépésben? Folytasd csak − ha képes vagy rá, ha akarod − ameddig olyan biztonságban [nem érzed magad], mintha biztos talaj lenne a lábad alatt. Mert ha téged a test ingadozása, a vágy háborgatása, a szem eltérítése kimozdítana az egyensúlyodból − jó az Isten! 11. Az övéit, nem a pogányokat, öleli keblére; másodszori bűnbánatodat is elfogadja; és paráznából ismét keresztény leszel” − mondod nekem te, aki Istennek jóindulatú tolmácsa vagy. 12. De csak akkor engednék neked, ha a Pásztor méltó lett volna arra, hogy bekerüljön az isteni írások közé, és ha az összes egyházi zsinat – még a tiétek is – nem az apokrif és hamis írások közé Jónás vonakodására tehát kétféle magyarázat létezik: vagy úgy gondolta, hogy a niniveiek − mint idegenek − „nem érdemlik meg” a bűnbocsánatot; vagy, előre látva azok megtérését, attól félt, hogy hamis prófétának bizonyul, mivel nem teljesedett be a próféciája (vö. 5Móz 18,20‒22). 76 Jézus kijelentése eredetileg azoknak a zsidók által lakott galileai városoknak szólt, ahol szolgálatát kezdte: „Mert ha Tiruszban és Szidonban történnek azok a csodák, amelyek bennetek lettek, rég megtértek volna gyászruhában és hamuban, de mondom nektek: Tirusznak és Szidonnak könnyebb dolga lesz az ítélet napján, hogynem nektek” (Mt 11,21‒22). Ebből kiindulva a „erények bizonyítékait” (virtutum documenta) a legtöbb fordítás a csodákra vonatkoztatja. 75 Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 143 sorolná;77 [ez az írás], amely maga is parázna és azok társainak pártfogója, amiből te is kiindulsz;78 akit, máskülönben, talán az a pásztor fog védelmezni, akit a kehelyre festesz,79 aki maga is méltán a keresztény szentség meggyalázója, a részegség bálványa és a paráznaság menedéke; ami után következik egy második kehely, amelyből a „második megtérés bárányaként” semmivel sem iszol szívesebben.80 13. Én azonban annak a Pásztornak az Írásából merítek, akit nem lehet megtörni. Ezt [az Írást] ajánlja fel nekem azon nyomban János, midőn a megtérés fürdőjéről és kötelességéről beszél: „Teremjetek hát megtéréshez illő gyümölcsöket, és ne mondogassátok: Ábrahám a mi atyánk − tudniillik nehogy a bűn csábítása ismét elővegye őket az ősatyáknak adott kegyelemre [hivatkozva] −, mert Isten eme kövekből is támaszthat fiakat Ábrahámnak” (Mt 3,8‒9). 14. Ebből ránk nézve az következik, hogy azokat, akik eddig bűnös életet éltek, méltókká kell tennünk a bűnbánat gyümölcsére. Mert ugyan milyen más hatásnak kellene kifejlődnie a megtérésből, ha nem a megjavulásnak? De még akkor is, ha a kegyelem inkább a bűnbánat gyümölcse, az sem létezhet anélkül, hogy az emberek el ne hagynák a bűnt. Tehát a bűn elhagyása éppúgy a kegyelem gyökere, ahogyan a kegyelem a bűnbánat gyümölcse. A példázatokról most fordítsuk figyelmünket az Úr cselekedeteire XI. 1. Mármost ami az evangéliumot illeti, a példázatok kérdését már megtárgyaltuk. Ha pedig cselekedeteivel az Úr valóban kiadott valami ilyesféle [rendeletet] a vétkesek érdekében, mint ahogyan a bűnös asszonynak is megengedte, hogy testéhez hozzáérjen, amikor könnyeivel mosta lábait, hajával törölte meg, és annak megkenésével bejelentette [az Úr] eltemetését (Lk 7,37); és amikor a szamaritánus nőnek, aki már hatodik házasságával nemhogy paráznának, hanem egyenesen prostituáltnak számított, megmutatta, hogy kicsoda Ő − amit senkinek nem tett meg egykönnyen − (Jn 4,17); mindebből semmiféle előnye nem származik ellenfeleinknek, még akkor sem, ha a már kereszténnyé lett személyeknek is nyújtott bűnbocsánatot. 2. Mert most azt mondjuk: egyedül az Úrnak van joga ehhez, és bárcsak ma is működne az Ő bűnbocsátó ereje! Azokban az időkben, amikor még a földön járt − ezt leszögezzük − semmit sem vetünk ellene annak, hogy a bűnösöknek − még a zsidóknak is − rendelkezésére állt a kegyelem. 3. A keresztény tanítást Itt a Szentírás kanonikus könyveire utal. A kifejezést lásd még: totum instrumentum utriusque testamenti, Ad Praxean 20,2. A Hermasz: a pásztor (Ποιμὴν τοῦ Ἑρμᾶ) a második század elején görögül íródott Rómában, és a következő száz évben igen népszerű volt a keresztények között. Bár szövege a Codex Sinaiticusba is bekerült, kezdettől fogva vitatták annak kanonikusságát (Batovici 2017). Mint az a fenti szövegrészből is kiderül: Tertullianus sem tartotta kanonikusnak (Jansen 1982). 78 A Hermasz: a pásztor valóban egy nagyon fura jelenettel indul: az első látomásban Hermasz, aki egy rabszolga volt, meglátja úrnőjét a Tiberisben fürdeni, kezét nyújtja feléje és kivezeti a folyóból, majd „szépsége láttán a szívemben ilyenképpen gondolkodtam: Boldog lennék, ha a feleségem szépségében és viselkedésében hozzá hasonló lenne. Egyedül erre gondoltam és semmi másra” (I. 1.2, Ladocsi Gáspár fordítása), vö. Hilhorst 1988. 79 A calix egyes kommentátorok szerint az eucharisztikus kehelyre utal. 80 A kissé talán bonyolult és nehezen követhető gondolatmenet lényege: ha a katolikusok az eucharisztikus kehelyből (vagyis a bűnbocsánatból) részesítik azokat, akik keresztényként bűnbe estek, akkor azok szívesen nyúlnak a profán kelyhek (vagyis a boroskupák) után, hiszen bármikor újra bűnbocsánatot nyerhetnek. ‒ A Jó Pásztor (Pastor Bonus) mint a „keresztény szentség … prostituálója” (prostitutor … Christiani sacramenti), akit előszeretettel ábrázoltak a kelyheken, egyébként azzal is párhuzamot mutat, hogy az ivóedényeket a rómaiak gyakran díszítették obszcén jelenetekkel (Plinius, Naturalis historia XIV. xxviii. 140). 77 144 Studia Biblica 2021/1 • Forrás ugyanis a testamentum megújításától − ahogy azt előrebocsátottuk −, a test megváltásától, vagyis az Úr passiójától számítjuk. Senki sem volt tökéletes a hit rendjének megtalálása előtt; senki sem volt keresztény azelőtt, hogy Krisztus a Mennybe felvétetett; senki sem volt szent, mielőtt a Szent Szellem az Égből megnyilatkozott, és a tanítást meghatározta. Az első apostoli zsinaton a paráznaság és házasságtörés ellen hozott határozat XII. 1. Így azok, akik egy másik Vigasztalót fogadtak be az apostolokban és az apostolok által, akit sem a tulajdon prófétáikban nem lehet felismerni, és már az apostolaik sem rendelkeznek vele,81 jöjjenek csak most, és tanítsanak bennünket az apostoli írásokból,82 hogy vajon azokat a szennyfoltokat, amik a keresztség után újra bemocskolták a testet, vajon bűnbánattal le lehet-e mosni? 2. Nem azt látjuk az apostoloknál is bemutatva − miután Törvény régi formája megszűnt −, hogy mekkora [bűn] a paráznaság? Nehogy véletlenül úgy véljék: enyhébben ítélik meg azt az új, mint a régi tanítás szerint. 3. Mikor az evangélium először eldördült, és megrázta a régieket, mikor arról folyt a vita, hogy a Törvényt meg kell-e tartani, elsőként ezt rendelték el a szent apostolok a Szellem tekintélyével azoknak, akiket már elkezdtek a nemzetekből kiválasztani. 4. „Mert tetszett a Szent Szellemnek és nekünk − mondották −, hogy semmi több teher ne vettessék ti reátok ezeken a szükséges dolgokon kívül: hogy tartózkodjatok a bálványoknak áldozott dolgoktól, a paráznaságtól és a vértől.83 Ha ezeket betartjátok, jól lesz dolgotok”, mivel a Szent Szellem tiltja nektek (Apcs 15,28−29). 5. Elegendő, hogy ezen a helyen a paráznaság és a házasságtörés megőrizte saját „megtisztelő” helyét a bálványimádás és az emberölés között. Mert a vérre vonatkozó tiltás leginkább az emberi vérre értendő. 6. Továbbá milyen bűnöket akarnak látni az apostolok, akik a régi törvény megtartásával kapcsolatban egyedül azokat [a bűnöket] emelik ki, melyek felől előírják, hogy egyedül azoktól kell tartózkodni? Nem mintha más [bűnöket] megengednének, hanem mert egyedül ezeket helyezik előtérbe, mint amelyeket nem lehet megbocsátani ‒ akik [egyébként] a pogányok miatt a Törvény többi terhét megbocsáthatóvá tették. 7. Miért kímélnék meg hát a nyakunkat ekkora igától, hacsak nem azért, hogy azon mindig rajta tartsák a tanítás eme összefoglalásának jármát?84 Miért vettek le rólunk annyi bilincset, hacsak nem azért, hogy a még szükségesebbekkel kötözzenek meg minket. 8. A [Törvény] többsége alól felmentettek, hogy a még kártékonyabb [bűnöktől való] tartózkodásra kötelezzenek el minket. Az ügylet viszonzással zá- Tertullianus a „másik Vigasztaló” − vagyis a Szent Szellem − megnevezéssel Jézus szavaira utal (Jn 14,16), és arra hívja fel a figyelmet, hogy a bibliai próféták és apostolok még rendelkeztek a Szellem valódi ajándékaival, de a pszichikusok egyházában, akik elutasították a Szellem ajándékait, már sem saját prófétáik, sem apostolaik nem rendelkeznek azzal. Másutt Tertullianus nyíltan elismeri, hogy „bennünket méltán mondanak szellemieknek, mert azzá tesz bennünket a szellemi ajándékok elismerése” (nos autem, quos Spiritales merito dici facit agnitio spiritalium charismatum, De monogamia 1.3). 82 Az apostolicum instrumentum jelentése „apostoli írások”. Az instrumentum Tertullianus kedvelt kifejezése, különösen a korai műveiben fordul elő sokszor, lásd Braun 1962, 463−473. 83 Tertullianus felcseréli a vért és a paráznaságot, illetve kihagyja a „fúlva holt állatok” említését. 84 A compendia ista disciplinae az ún. „jeruzsálemi apostoli zsinat” határozatára (Apcs 15,23−29) vonatkozik. A disciplina, amely a tanítás mellett (katonai) fegyelmet is jelent, Tertullianus szintén kedvelt kifejezése (Morel 1944). A szó gyakori használata egyben arra is utalhat, hogy Tertullianus számára a bibliai előírások betartása nem pusztán teológiai, hanem nagyon is gyakorlati, életvezetési kérdés volt. 81 Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 145 rult: sokat nyertünk, hogy valamit lerójunk.85 Ez a viszonzás visszavonhatatlan, hacsak nem viszszavonható a megismételt paráznaság, éppúgy, ahogyan az újbóli emberölés és a bálványimádás. 9. Mert az egész Törvény [terhét] fel kell venni akkor, ha a megbocsátás feltételét megváltoztatják. De nem könnyelműen kötött velünk szerződést a Szent Szellem − ráadásul önként, amiért annál inkább kell tisztelni. A Vele kötött megállapodást86 csak egy hálátlan ember szegné meg. [Ebben az esetben] sem azt nem kapja vissza, amit eldobott, sem azt nem dobja el, amit megtartott.87 10. A legújabb Testamentum státusza örökké változtathatatlan, de a határozat88 felolvasása és a [benne foglalt] rendelet a világgal együtt fog elmúlni. [Az Újszövetség] határozottan elutasította azoknak [a bűnöknek] megbocsátását, amelyeknek megőrzését választotta; megtiltotta, amit [az Ószövetség] addig sem engedett meg. 11. Ezért van az, hogy sem a bálványimádásra, sem az emberölésre nem adhat békét az Egyház. Úgy vélem, hogy annak a végzésnek, amellyel [a pszichikusok] eltörölték az apostolokat, nem szabad hinni; vagy ha néhányan képesek is hinni benne, tartoznak megpróbálni azt. Pál apostolról, és arról az emberről, akivel kapcsolatban sürgeti a korinthosziakat, hogy bocsássanak meg neki XIII. 1. Nagyon jól ismerjük, hogy ezen a ponton milyen gyanút fogalmaznak meg ők.89 Valóban, arra gyanakszanak, hogy Pál apostol a korinthosziaknak írt második levelében kegyelmet adott annak a bűnösnek, akivel kapcsolatban az első levelében elrendelte: adják át a Sátánnak, a „test veszedelmére” (1Kor 5,5), mivel apja házasságának istentelen örököse lett,90 de mintha később kitörölte volna ezeket [a szavakat],91 azt írván: 2. „Ha pedig valaki megszomorított, nem engem szomorított meg, hanem részben, hogy azt ne terheljem, titeket mindnyájatokat. Elég az ilyennek a többség részéről való ilyen megbüntetése: annyira, hogy éppen ellenkezőleg ti inkább bocsássatok meg néki és vígasztaljátok, hogy valamiképpen a felettébb való bánat meg ne eméssze az ilyet. Azért kérlek titeket, hogy tanúsítsatok iránta szeretetet. 3. Mert azért írtam is, hogy bizonyosan megtudjam felőletek, ha mindenben engedelmesek vagytok-é? Akinek pedig megbocsátotok valamit, én „Kereskedni annyit jelent: valamit elveszíteni, hogy nagyobbat nyerjetek” (negotiatio est aliquid amittere, ut maiora lucreris, Ad martyras 2.6, Mosolygó Marcel fordítása). 86 A sponsio (megállapodás) római jogi kifejezés, amely eredetileg egy szóbeli aktusra (spondeo = „válaszolok”) utal, amely lehetett akár magán- vagy közjogi természetű (pl. valaminek a megvásárlása; államközi megállapodások stb.). − Tertullianus egyébként gyakran használja a római jogi nyelvezetet a keresztények helyzetének leírására, pl. De anima 35,3. 87 Értsd: a Szellemet (és a vele járó bűnbocsánatot), akit/amit eldobott magától, nem kapja vissza; és a bűnt, amit megtartott, nem fogja eldobni magától. 88 A decretum, illetve consilium kifejezés a „püspökök püspökének” 1,6-ban olvasott rendeletére vonatkozik, amelyben bűnbocsánatot biztosított a paráznaságot és házasságtörést elkövető keresztényeknek. 89 Tudniillik a pszichikusok. 90 Mivel apjának halála után annak feleségét elvette (1Kor 5,1) ‒ aki nyilván mostohaanyja volt ‒, de ezt a fajta házasságot is vérfertőzőnek tartotta a Törvény (3Móz 18,8). 91 A stilum vertere (megfordítani az íróvesszőt) az írótáblához használatos eszközre utal, amelynek egyik vége hegyes, a másik kiszélesedően lapos volt. A hegyes véggel karcolták a betűket a táblát fedő viaszrétegbe, a lapos véggel − amihez meg kellett fordítani a stylust − pedig el tudták törölni, amit leírtak. Horatius is azt ajánlotta a költőknek, hogy gyakran „fordítsák meg a stílust”, azaz − mai szóval élve − radírozzanak: Saepe stilum vertas, iterum quae digna legi sint / scripturus (Satirae X. 72). 85 146 Studia Biblica 2021/1 • Forrás is: mert ha én is megbocsátottam valamit, ha valakinek megbocsátottam, ti érettetek cselekedtem Krisztus színe előtt; hogy meg ne csaljon minket a Sátán, mert jól ismerjük az ő szándékait” (2Kor 2,5−11). 4. De mi vonatkozik itt a házasságtörőre; vagy arra, aki az ő atyjának ágyát beszennyezte; vagy arra a keresztényre, aki még a pogányokon is túltett szégyentelenségével? Ugyan hogyan adhatna különleges kegyelmet arra, amit különleges haraggal elítélt? 5. Homályosabb a könyörületében, mint a felháborodásában. Nyíltabb szigorúságában, mint engedékenységében. És mégis, a harag inkább [jár] ferde [úton], mint a megbocsátás. A szomorúbb dolgokat inkább halogatjuk, mint az örömtelieket. 6. Tudniillik itt kisebb súlyú bűn megbocsátásáról volt szó, ahogyan most értékeljük, mivel a legsúlyosabb bűnökre vonatkozó megbocsátást nem szokták kihirdetés nélkül adományozni, mennyivel inkább megjelölés nélkül. 7. Te, amikor behozod a házasságtörő bűnbocsánatát az egyházba, hogy kikönyörögje a testvéri közösséget, és azt várod tőle, hogy durva szőrruhában és hamuval, valamint minden undorító és borzasztó dologgal teleszórva, leboruljon az özvegyek és presbiterek előtt, mindenkit könnyekre fakasztva, mindenkinek a lábát nyalogatva, mindenki térdét megragadva; és te az emberi [életnek] erre a kimenetelére hirdeted ki a közösség előtt a könyörületesség mindazon csábító szózatait, amire csak képes vagy, mint „jó pásztor” és „áldott atya”;92 és a[z elveszett] bárányról szóló példázatban is a kecskéidet keresed? 8. Nehogy bárányod ismét elkóboroljon a nyájtól – mintha ezután nem volna szabad az, ami egyszer sem volt megengedve – a többieket félelemmel is betöltöd, amikor a lehető legnagyobb mértékben garantálod a bűnbocsánatot? 9. Talán az apostol olyan merész volt, hogy tudomást sem vett a paráznaság vérfertőzéssel súlyosbított bűnös fajtalanságáról, és még a bűnbánatnak a Törvényben előírt külső jeleit93 sem követelte meg attól, amit neked kellene tőle megtanulnod? Semmi fenyegetés az elkövetkezendőkkel kapcsolatban, semmi figyelmeztetés a jövőre nézve? 10. Sőt, még ezen is túlmegy, és könyörögve kéri, erősítsék meg az iránta táplált szeretetüket ‒ mintha nem is megbocsátana, hanem szívességet tenne nekik! Én mégis „szeretetről” hallok, nem „közösségről”. 11. Ahogyan a thesszalonikiaknak írja: „Ha pedig valaki nem engedelmeskedik a mi levél által való beszédünknek, azt jegyezzétek meg; és ne társalkodjatok vele, hogy megszégyenüljön. De ne tartsátok ellenségnek, hanem intsétek, mint atyafit” (2Thesz 3,14‒15). 12. Mondhatta volna, hogy a parázna felé is csak a szeretet van megengedve, nem a közösség, a vérfertőzővel kapcsolatban pedig még a szeretet sem; ez utóbbit illetően tudniillik megparancsolhatta volna, hogy vessék ki maguk közül, és még sokkal inkább a lelkükből. 13. De féltette őket, nehogy becsapja őket a Sátán az ilyesfajta személy elvesztése miatt, akit ő maga is átadott a Sátánnak ‒ nehogy a „felettébb való bánat eleméssze” őt, akit a „test veszedelmére” átadott (1Kor 5,5). 14. Mármost ezen a ponton úgy magyarázzák, hogy a „test veszedelme” a „bűnbánat kötelességét” jelenti, hogy böjtökkel, mocsokkal, és a test[i természet] kiirtását célzó mindenféle elhanyagoltsággal és rossz bánásmóddal − úgy tűnik − ki lehet eszközölni Isten jóakaratát; és ennek alapján úgy érvelnek, hogy a paráznát − sőt a vérfertőzőt is − nem azért adta át a Sátánnak az apostol, hogy elpusztulA benedictus papa minden bizonnyal Róma püspökére (vö. „püspökök püspöke”, De pud. 1.6) vonatkozik, lásd Preysing 1926; Moorhead 1985; Moorhead 1985; Pap 2009. 93 Habitus legatum paenitentiae, az Ószövetségben a bűnbánatnak külső jelei is voltak: a ruha eltépése, továbbá a haj és az öltözet elcsúfítása azzal, hogy hamut szórtak rá (vö. Dávid Joábnak: 2Sám 3,31; Támár: 2Sám 13,19; Márdokeus: Eszt 4,1; Dániel 9,3 stb.). 92 Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 147 jon, hanem hogy megjavuljon; mintha azután nyerne kegyelmet a „megsemmisülés”, azaz testi kínok következtében, hogy már megnyerte azt.94 15. Világos, hogy ugyanez az apostol Hymenaeust és Alexandert is átadta a Sátánnak, „hogy megtanulják, hogy ne káromkodjanak” (1Tim 1,20) − ahogy Timóteusának írja. Ugyanő azt is mondja, hogy „tövis adatott” a testébe, „a Sátán angyala”, hogy gyötörje őt, nehogy felettébb elbízza magát (2Kor 12,7). 16. Ha érinti is ezt [a témát] − hogy úgy értelmezzük: az apostol megjavítás céljából, nem az elpusztításukra adta át őket a Sátánnak −, vajon mi hasonlóság van a káromlás, a vérfertőzés, és egy olyan lélek között, aki ezektől teljesen mentes, sőt, nem mástól, mint a legmélyebb szentségtől, és a teljes ártatlanságtól felmagasztosult, amit az apostolban éppenséggel „pofonok” tartóztattak vissza, amik − úgy mondják − fül- és fejfájás formájában jelentkeztek nála?95 17. A vérfertőzést és paráznaságot elkövető összes ember azonban kiérdemelte, hogy a Sátánnak és ne az ő angyalának tulajdonába adják át. És még egy érdekesség, ami nagyon is ide tartozik: azt olvassuk, hogy az apostol ezeket az embereket a „Sátánnak” adta át, míg az apostolnak a „Sátán angyala” adatott. 18. Végül, amikor az Úrhoz könyörög, mit hall? „Elég neked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el” (2Kor 12,9). Azok, akik a Sátánnak adatnak át, nem hallanak ilyet! 19. Ha pedig Hymenaeus és Alexander bűne − tudniillik az istenkáromlás − sem ebben a korszakban, sem a jövőben nem bocsáttatik meg, az apostol bizonyára nem adta volna át a Sátánnak − az Úr határozott döntése ellenében, a bűnbocsánat reménysége alatt − azokat az embereket, akik a hitből az istenkáromlásba merültek alá. 20. Ezért van, hogy azoknak, akik „a hit dolgában hajótörést szenvedtek” (1Tim 1,19) nem jár többé az Egyház hajójának vigasztalása. 21. Megtagadtatik a kegyelem azoktól, akik [hajójukkal] a istenkáromlás [zátonyának] ütköztek. Máskülönben a pogányok és az eretnekek naponta megmerítkeznek a blaszfémiában. 21. De még ha ezt mondta is: „akiket átadtam a Sátánnak, hogy megtanulják, hogy ne káromkodjanak” (1Tim 1,20) − a többiekre nézve mondta, akiknek − miután átadta azokat a Sátánnak, vagyis az Egyházon kívülre vetette őket − [ebből a példából] meg kellett tanulniuk, hogy ne legyenek istenkáromlók. 23. Így tehát a vérfertőző paráznát nem a megjobbításra, hanem az elpusztításra adta át a Sátánnak, akihez − mint bármely pogány − a bűne elkövetésével átpártolt, hogy ebből tanulják meg: ne paráználkodjanak. 23. Végül azt mondja: „a testnek veszedelmére” − vagyis nem kínzásra, amely azt a szubsztanciát [ti. a hús-vér testet] ítéli el, amely már elpusztult, miután a keresztséget elveszítette; „hogy a lélek megtartassék az Úr Jézusnak ama napján” (1Kor 5,5). 24. Természetesen felmerülhet a kérdés, hogy vajon üdvözül-e az ilyen ember szelleme? Tehát az ekkora bűnnel beszennyezett szellem üdvözül: amiatt pusztult el a hús-test, hogy a szellem megszabaduljon a kárhozattól? Tehát a miénkkel ellentétes magyarázat úgy véli, létezik a testen kívüli kárhozat! Így Teljes abszurditás volna tehát az apostol utasítása a vétkest illetően, hogy „adják át őt a test veszedelmére”, ha egy pápai rendelettel és némi − külsődleges − bűnbánattal el lehetne nyerni Istentől a bűnbocsánatot. 95 Íme, egy korai példa arra, hogyan magyarázták az óegyházban a „tövis adatott a testembe” (2Kor 12,7) kijelentést: eszerint Pál apostol heveny fül- és fejfájástól szenvedhetett. (A σκόλοψ nemcsak tövist, hanem kihegyezett botot vagy karót is jelent!) Pál másutt is utal testi szenvedéseire: „Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát” (2Kor 4,10−12); „Mert akik e sátorban vagyunk is, sóhajtozunk megterheltetvén” (2Kor 5,2‒4); „És megkísértetvén testemben, nem vetettetek meg, sem nem utáltatok meg engem” (Gal 4,14). Egyébként Hieronymus is a fej- és fülfájást említi a Gal 4,14-hez írt kommentárjában. Modern kommentátorok a szembetegséget is lehetségesnek tartják. 94 148 Studia Biblica 2021/1 • Forrás hát a test feltámadását is elengedtük!96 25. Az [az egy megoldás] maradt tehát, hogy [Pál apostol] egy olyan szellemről beszélt − amely az Egyházhoz tartozónak ítéltetik97 −, amely megváltva, azaz a tisztátalanságok mocskától mentesen fog előállni az Úr napján, mivel kivetette magából a vérfertőző paráznát. Hát nem ide tartozik-e [ez az igehely]: „avagy nem tudjátok-e, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megposhasztja?” (1Kor 5,6) Ráadásul a vérfertőző paráznaság nem is csekély, hanem hatalmas nagy kovász! Ugyanaz a téma folytatódik XIV. 1. Miután ezeket a közbevetett dolgokat megtárgyaltuk, visszatérek a korinthosziakhoz írt második levélhez. Meg fogom vizsgálni, hogy az az apostoli mondás, miszerint: „elég az ilyennek a többség részéről való ilyen megbüntetése” (2Kor 2,6) − nem vonatkozhat egy parázna személyre. 2. Ha ugyanis a kijelentette, hogy az ilyet „át kell adni a Sátánnak a test veszedelmére”, természetes, hogy inkább kárhoztatta, mint korholta őt. Másvalaki volt tehát, akiről [azt mondta, hogy] elegendő számára a korholás − mintha a parázna nem korholást kapott volna ítéletül, hanem kárhoztatást. 3. Ebben az esetben ezt is ajánlom, hogy vedd fontolóra: vajon akadtak-e az első levélben is mások, akik helytelen életmódjukkal megszomorították az apostolt, aki − a második levél értelmében (2Kor 2,1−3) − őket is megszomorította dorgálásával; akik közül az egyik iránt abban [ti. a második levélben] kegyelmet tanúsított? 4. Fordítsuk hát figyelmünket az egész első levélre, amely − hogy úgy mondjam − nem tintával, hanem epével íródott:98 haragvó, felháborodott, elutasító, fenyegető, féltékeny, és minden egyes esetben azokat célozza meg, akik mintha főbérlői lennének ezeknek [a vádaknak]. 5. mert úgy hajtották be99 a szakadásokat, versengéseket, széthúzásokat, gyanúsítgatásokat, dicsekvéseket, vitákat, hogy az [apostol] féltékenységétől megterhelődtek, korholásától megzaboláztattak, büszkeségétől elgyengültek, és a szigorúságától visszarettentek. És ugyan miféle féltékenység az alázat csípőssége?100 6. „Hálát adok az Istennek, hogy senkit sem kereszteltem meg közületek, kivéve Crispust és Gaiust, hogy valaki azt ne mondja, hogy a magam nevére kereszteltem” (1Kor 1,14‒15); „Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak ti köztetek, mint a Jézus Krisztusról, még pedig mint megfeszítettről” (1Kor 2,2); 7. „Mert úgy vélem, hogy az Isten minket, az apostolokat, utolsókul állított, mintegy halálra szántakul: mert látványossága lettünk a világnak, úgy angyaloknak, Tertullianus szarkasztikus modorban támadja ellenfeleit, hiszen a Bibliából nyilvánvaló, hogy az utolsó ítélet előtt meg kell történnie a halottak feltámadásának (Jn 11,24; Apcs 24,15; 1Kor 15,13; Jel 20,5 stb.), így az örök kárhozatra (vagy az örök üdvösségre) szóló végítélet is testben fog megtörténni. A feltámadás tagadása viszont gyakorlatilag az egész Kereszténység tagadásával ér fel (1Kor 15,12‒21). 97 Itt a censeo kifejezlést használja: ahogyan a censor feladata az volt, hogy a római senatus tagjait érdemeik alapján megrostálja, ugyanúgy Isten is megválasztja az Egyház tagjait. 98 A kifejezést minden bizonnyal innen merítette: „Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok, nem tintával, hanem az élő Isten Szellemével írva” (2Kor 3,3); 99 Az exegerant alanya az előző mondatban szereplő mancipes, ami egy jogi kifejezés: „haszonbérlő, jótálló, kezes, vállalkozó, főbérlő, tulajdonos” jelentésben. Ők mintegy „beszedték, behajtották” ezeken az egyháztagokon a különböző negatív magatartásokat. 100 Az aculeus (tövis, fullánk, átvitt értelemben csípős, éles beszéd) valószínűleg Cicerótól származik („élesebb hangvétel”, Cicero, Plo Plancio XXIV. 58. Nótári Tamás fordítása). Az invidiát (tkp. „irigység”) azért fordítottam végig „féltékenység”-nek, mert maga Isten is „féltőn szeretőnek” jelentette ki magát (2Móz 20,5; 34,14; 5Móz 4,24 stb.); a ‫ ִק ְנׇאה‬héber szó jelentése „féltékenység, irigység, harag”. 96 Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 149 mint embereknek” (1Kor 4,9); és „szinte a világ szemetjévé lettünk, mindeneknek söpredékévé” (1Kor 4,13); „Nem vagyok-é apostol? Nem vagyok-é szabad? Nem láttam-e Jézus Krisztust, a mi Urunkat?” (1Kor 9,1) 8. És ezzel szemben ugyan miféle fölényesség az, amivel kijelentette: „Rám nézve pedig igen csekély dolog, hogy ti tőletek ítéltessem meg, vagy emberi ítéletnaptól; sőt magam sem ítélem meg magamat” (1Kor 4,3); „nehogy valaki dicsekedésemet alaptalanná tegye” (1Kor 9,15 RÚF); „Nem tudjátok-e, hogy angyalokat fogunk ítélni?” (1Kor 6,3). 9. Egyébként pedig mennyire szabad, menynyire nyílt a dorgálás, mennyire nyilvánvaló a szellem kardjának éle [ezekben a kijelentésekben]: „Immár beteltetek, immár meggazdagodtatok, nálunk nélkül uralkodásra jutottatok” (1Kor 4,8); és „Ha pedig valaki azt hiszi, hogy tud valamit, még semmit sem ismer úgy, amint ismernie kell!” (1Kor 8,2). 10. Vajon akkor sem ad egy pofont valakinek, amikor ezt mondja: „Mert kicsoda különböztet meg téged? Mid van ugyanis, amit nem kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekedsz, mintha nem kaptad volna?” (1Kor 4,7) Vajon nem veri szájba azokat? 11. „De nem mindenkiben van meg ez az ismeret; sőt némelyek a bálvány felől való lelkiismeretük szerint mind mai napig mint bálványáldozatot eszik, és az ő lelkiismeretük, mivelhogy erőtlen, megfertőztetik” (1Kor 8,7); „Így aztán, mikor az atyafiak ellen vétkeztek, és az ő erőtlen lelkiismeretüket megsértitek, a Krisztus ellen vétkeztek” (1Kor 8,12); azután már néven is nevezi őket: „Nincsen-e arra jogunk, hogy együnk és igyunk? Nincsen-e arra jogunk, hogy keresztyén feleségünket magunkkal hordozzuk, mint a többi apostolok is és az Úrnak atyjafiai és Kéfás?” (1Kor 9,4‒5); és „Ha egyebek részesülnek a ti javaitokban, mért nem inkább mi?” (1Kor 9,12). 12. Hasonló módon őket is egyenként tollhegyre tűzi: „Azért aki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék” (1Kor 10,12); és „Ha pedig valakinek tetszik versengeni, nekünk olyan szokásunk nincsen, sem az Úr Egyházának” (1Kor 11,16). Ezzel a levélzáró formulával, amelybe egy átkot is belefoglalt: „Ha valaki nem szereti az Úr Jézus Krisztust, legyen átkozott! Maranatha”101 (1Kor 16,22), pedig mindenképpen egy bizonyos személyt döfött át.102 De én mégis inkább annál a pontnál állok meg, ahol az apostol még szenvedélyesebb, ahol maga a parázna másoknak is bajt okozott. 14. „De mintha el se mennék ti hozzátok, úgy felfuvalkodtak némelyek. Pedig elmegyek hamarosan hozzátok, ha az Úr akarja; és megismerem a felfuvalkodottaknak nem a beszédjét, hanem az erejét. Mert nem beszédben áll az Istennek országa, hanem erőben. Mit akartok? Vesszővel menjek-é hozzátok, avagy szeretettel és szelídségnek szellemével?” (1Kor 4,18−21). 15. Mi következett ezután? „Általában hallatszik köztetek paráznaság, még olyan paráznaság is, amilyen a pogányok között sem említtetik, hogy valaki atyjának feleségét elvegye. És ti fel vagytok fuvalkodva, és nem keseredtetek meg inkább, hogy kivettetnék közületek, aki ezt a dolgot cselekedte” (1Kor 5,1‒2). 16. Kiért keseregnek? Természetesen azért, aki halott. Ki előtt keseregnek? Természetesen az Úr előtt, azért, hogy kivettessék közülük, de nem azért, hogy az Egyházon kívül kerüljön (mert nem Istentől kell kérni azt, ami az [Egyház] vezetőjének jogköre), hanem hogy a halál által − ami ennek a hús-testnek közös tulajdonsága, amely már [akkor] halott lett, amikor a lemoshatatlan A maranatha (‫ )מרנאתא‬arámi kifejezés jelentése: „Jöjj, urunk!”; előfordul még a Didakhé 10,14-ben is. Értelmezéséhez lásd Moule 1960; Schulz 1962. 102 Egy kicsit azért erős kifejezés a maledicto … percussit („átokkal átdöfni”) Pálra vonatkoztatva; hiszen az apostol aligha szokta az elhajló vagy visszacsúszott keresztényekről készült vudubábukat vagy átokszövegeket tűvel átszúrni, még ha a későbbi egyházban nem is volt teljesen ismeretlen ez a szokás (Wypustek 1997; Shandruk 2012). 101 150 Studia Biblica 2021/1 • Forrás tisztátalanság sorvasztó fogságába esett103 − még teljesebb mértékben kelljen kivettetnie az Egyházból. 17. És ezért, mivel eközben ki lehetett vetni, arra ítélte, hogy az ilyet adják át a Sátánnak a test veszedelmére. Ezt követte annak a megátkozása, amit már az Ördögnek odadobtak, hogy az áldás esküje alól felmentessék, és soha többé vissza ne térhessen az egyház táborába.104 18. Ezen a helyen láthatjuk, hogy az apostol szigorúsága megoszlott: az ellen, akin felfuvalkodott és az ellen, aki vérfertőzést követett el ‒ az előbbi ellen vesszővel, az utóbbi ellen ítélettel fegyverkezett fel. A vesszővel fenyegetett, az ítélettel kivégzést hajtott végre. Az előbbit csak suhogtatta, az utóbbival tüstént le is sújtott ‒ ezzel korholt, amazzal ítélt. 19. Biztosra vehetjük, hogy a vessző felemelése után a korholt [személy] reszketni kezdett, az elítélt pedig a büntetésnek való kiszolgáltatása után elpusztult. Az előbbi az ütéstől félve azonnal megállt, az utóbbi pedig megfizette a büntetést. 20. Mikor ugyanez az apostol másodjára is [küldött] egy levelet a korinthosziaknak, teljes mértékben megbocsátott, de bizonytalan, hogy kinek, mivel sem a személyt, sem az ügyet nem nevezi meg. Össze fogom hasonlítani a tényeket a szövegben szereplő kifejezésekkel.105 21. Ha a vérfertőzéssel szembe helyezkedünk, akkor a felfuvalkodással is. Bizonyos, hogy az eset analógiája kellő mértékben fennmarad, mikor a felfuvalkodást korholtuk, a vérfertőzést elítéltük. A felfuvalkodottnak megbocsáttatik, de csak a korholást követően; a vérfertőzőnek úgy tűnik, nem lett megbocsátva, minthogy elítéltetett. 22. Ha ő lett volna az, akinél félő volt, hogy a túlságos bánat miatt felemészti magát, ezért megbocsátottak neki, a feddésben részesített illetőnél még mindig fennállt a felemésztődés veszélye, mivel elgyengült a fenyegetéstől, és szomorkodott a feddéstől. De azt, akit elítéltek − úgy gondoljuk − már a vétek és az ítélet felemésztette, akinek nem volt min szomorkodnia, hanem csak tűrnie kellett azt, amin a szenvedése előtt kellett volna szomorkodnia. 23. Azért ha megbocsátunk − „hogy meg ne csaljon minket a Sátán” (2Kor 2,10) −, ott kell vigyázni, hogy kárt ne szenvedjünk, ahol még nem veszett el minden. Egy lezárult ügylet esetében nincs szükség elővigyázatosságra, de ott, ahol még semmi nincs veszve, igen. 24. Az elítélt azonban − mégpedig a Sátán tulajdonába [került] − már akkor elveszett az egyház számára, amikor ezt a gaztettét elkövette, nem is szólva arról, amikor [az egyház] esküt tett vele kapcsolatban.106 Hogyan kellene attól félnie [az Egyháznak], hogy veszteséget szenved el amiatt, akit már részint magából kitaszítva elveszített, részint ítélet alá helyezve nem tudott megtartani? 25. Végül, mi értelme volna annak, hogy a bíró megbocsásson ott, ahol a [végső] ítéletet kihirdette, vagy ott, ahol a közbenszóló határozatot felfüggesztette?107 Természetesen arról a bíróról [van szó], aki nem szokta újra A captivum esset immunditia inrecuperabili tabiosum valószínűleg a leprára utal, mivel az ezzel fertőzött embereket a táboron kívülre kellett elűzni (4Móz 5,2). 104 Tertullianus itt csupa katonai kifejezést használ: „eskü alóli felmentés” (sacramento … exauctorarertur) ill. „a táborba való visszatérés” (in castra … reversura). A római katonákat általában valamilyen szégyenteljes vétség (ignominia) miatt mentették fel a katonai eskü alól, ami együtt járt látványos megszégyenítésükkel (kitüntetéseiket és rangjelzésüket letépték, fegyvereiket összetörték). A táborból kiűzték őket, sőt Rómába be sem léphettek, hanem egész életüket száműzetésben kellett tölteniük. Tertullianus ehhez hasonlítja azok sorsát, akiket paráznaság miatt kivetnek az egyházból. 105 A sensus itt a szóalak (vagy mondat) jelentésére vonatkozik. 106 Úgy tűnik, volt egy sajátos „kiátkozó” esküformula, amit az Egyház tagjai elmondtak azzal a személlyel kapcsolatban, akit át akartak adni a Sátánnak „a test veszedelmére”. 107 A római jog sententia alatt vagy általában határozatot, vagy a perben hozott véghatározatot érti. Néhol ez utóbbit kifejezetten sententia definitivának nevezik, megkülönböztetésül a „közbenszóló határozat”-tól (interlocu103 Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 151 felépíteni azt, amit lerombolt, nehogy bűnösnek tartsák (Gal 2,18).108 26. Nosza, [vizsgáld meg hát], hogy vajon [Pál apostol] nem szomorított-e meg oly sok embert az első levelében, vajon senkit se dorgált-e meg, senkit se rémített-e meg − még ha csak arra az egy vérfertőzőre sújtott is le −, vajon egyetlen ügyében se okozott pánikot, nem rémisztette-e meg a kevélyt − vajon nem kellene jobban gyanakodnod, és hívebben érvelned egy olyannal kapcsolatban, aki akkorra már teljesen idegen volt a korinthosziaknál ugyanabból az ügyből [kifolyólag], azért, hogy megszomorítva, megrettenve, és a gyásztól megkeseredve − mivel bűnének mérsékelt volta megengedte azt − végül kegyelmet nyerjen − és ezt te úgy magyarázod, hogy ezt a kegyelmet egy vérfertőző parázna kapta? 27. Ezt [az esetet] úgy kellene olvasnod, mintha azt nem egy levélben, hanem magában az apostol tanításában109 [olvasnád], amit egyértelműen inkább az ő erkölcsi tisztessége, mint az íróvesszője jegyzett le, nehogy Pált, Krisztus apostolát (2Kor 1,1), a nemzetek tanítóját a hitben és igazságban, a választott edényt (Apcs 9,15), az Egyház alapítóját, a tanítás őrzőjét, olyan könnyelműséggel vádold, hogy vagy meggondolatlanul elítélt olyasvalakit, akit később fel akart menteni; vagy meggondolatlanul olyasvalakit mentett fel, akit később, kevésbé meggondolatlanul, elítélt volna; egyedül azt a fajta paráznaságot, amely az egyszerű szemérmetlenségből következik, nem is beszélve a vérfertőző házasságról, az istentelen bujaságról, és az apagyilkos vágyról − amit még összehasonlítani se volt hajlandó a pogányokéval, attól félve, hogy szokásosnak gondolják −, ezt távollétében ítélte meg, nehogy a haladékból a bűnös húzzon hasznot, az Úr erejét tanúul szólítva bűnösnek mondta ki, nehogy az ítéletet ember[től valónak] tartsák. 28. Így tehát játszott volna úgy a saját szellemével, mint az Egyház angyalával és az Úr erejével, ha visszavonja azt, amit az ő tanácsukra [hivatalosan] kihirdetett. Ugyanaz a téma folytatódik XV. 1. Ha ennek a levélnek a sorrendjéből következtetsz az apostol szándékára: még abból sem következik az, hogy el akarta törölni a vérfertőzést, és amiatt sem kell szégyenkeznie az apostolnak, hogy ellentmondott volna későbbi véleményének. 2. Mert ugyan miféle dolog volna − különösen azután, hogy biztosította jogát a vérfertőző paráznának az Egyház békéjébe történő visszatérésre −, ha rögvest rátérne a tisztátalanságoktól való tartózkodásra, a szennyfoltok eltávolítására, a szentségre történő buzdításra, mintha kevéssel korábban nem épp az ellenkezőjéről hozott volna rendeletet? 3. Hasonlítsd össze hát, vajon nem az ő dolga volt-e azt mondani: „Annakokáért, mivelhogy ilyen szolgálatban vagyunk, amint a kegyelmet nyertük, nem csüggedünk el, hanem letio). Ez utóbbi szerepel Tertullianusnál is. A sententia és az interlocutio között az volt a különbség, hogy míg a véghatározat mindig jogerőre emelkedett, az interlocutio csak kivételesen emelkedett jogerőre, ekkor azonban ugyanazon jogorvoslattal volt megtámadható, mint az előző. Ilyen római jogi alapokon különböztette meg a későbbi kánonjog is a sententia definitivát és a sententia interlocutoriát, és ez utóbbiakat aszerint, hogy csak a pervezetésre vonatkoztak vagy a véghatározatra is befolyással voltak, tiszta vagy vegyes közbeszóló határozatokra (mera és mixtae) osztották. (Márkus Dezső (szerk.): Magyar jogi lexikon. Budapest: Pallas, 1898, I. 35.) 108 A mondat a következő igehelyre utal: „Mert, ha amiket elrontottam, azokat ismét fölépítem, önmagamat teszem bűnössé” (Gal 2,18). 109 A secta vonatkozhat magára a gyülekezetre is (vö. De monogamia 11,1), de ugyanúgy jelent „kövezett utat” (secta via), életpályát, tant, bölcseleti rendszert. 152 Studia Biblica 2021/1 • Forrás mondtunk a szégyen takargatásáról” (2Kor 4,1−2) − aki nemcsak a szégyent, hanem a nyilvánvaló bűnt is elítélte. 4. Vajon nem ugyanennek [az apostolnak] volt a dolga mentegetőzni valamilyen szemérmetlenség miatt, aki számos munkája közepette, szükségek és nyomások, böjtölések és virrasztások után, a tiszta erkölcsről prédikált? 5. Vajon nem az ő dolga volt-e a közösségbe viszszafogadni azokat a kitaszítottakat, akikről azt írta: „Mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? Mi közössége a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? Vagy mi köze hívőnek hitetlenhez? Vagy mi egyezése Isten templomának bálványokkal?” (2Kor 6,14−16). 6. Vajon nem azt kellett volna-e folyamatosan hallania: „és milyen módon teszel különbséget [azok között], amiket fentebb [ti. a korinthosziakhoz írt első levélben] a vérfertőzés megbocsátásával összekapcsoltál?” Ennek az egyházban történő ismételt összekapcsolásával az igazság a jogtalansággal egyesül; a sötétség a világossággal lesz közösségben; Béliál Krisztussal fog kiegyezni; és a hitetlen a hívővel együtt fog a szentségekből részesülni. 7. És látják majd a bálványok: az Isten templomának meggyalázója egyesül az Isten templomával. Mert ugyanitt azt is mondja: „Mert ti az élő Istennek temploma vagytok, amint az Isten mondotta: Lakozom bennük és közöttük járok; és leszek nekik Istenük, és ők én népem lesznek. Annakokáért menjetek ki közülük, és szakadjatok el, azt mondja az Úr, és tisztátalant ne illessetek” (2Kor 6,16−18). 8. Ebből azt is nyilvánvalóvá teszed, apostolunk, hogy különösen a tisztátalanságok ekkora örvényé[be került hívőnek] nyújtod kezedet,110 mikor ezenfelül még azt is hozzáteszed: „Mivelhogy azért ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, Isten félelmében vivén véghez a mi megszentelésünket” (2Kor 7,1). Kérdezlek téged: aki ilyen [mondatokat] vésett bele az értelmünkbe, visszahívna egy paráznát az Egyházba? Vagy épp azért írta [ezeket], nehogy neked úgy tűnhessen most, hogy visszahívta őt? Ezek egyformán kell, hogy előírásként szolgáljanak a múltban megtörtént eseteknek, és előre megítéljék azokat, amik ezután fognak előfordulni. 10. A levél vége felé ugyanis azt mondja: „mikor újra odamegyek, megaláz engem az én Istenem ti köztetek, és sokakat megsiratok azok közül, akik ezelőtt vétkeztek és meg nem tértek a tisztátalanságból, paráznaságból és bujaságból, amit elkövettek” (2Kor 12,21) − természetesen nem azt határozta el, hogy újra visszafogadja azokat, akiket az Egyházban talál, ha megbánást tanúsítanak, hanem hogy meg kell gyászolni és kétség nélkül ki kell vetni őket, minthogy eltékozolták a bűnbocsánatot. 11. Egyébként nem is vág egybe, hogy a közösségről valami olyasmit nyilatkoztasson ki itt, aki tagadta, hogy a fény és a sötétség, az igazság és igazságtalanság között [bármiféle közösség volna]. De hagyják csak figyelmen kívül az apostolt mindazok, akik valami az emberi természettel és annak céljával ellentéteset, az ő tanításainak betűjével és szellemével ellenkezőt111 értenek alatta, azt feltételezve róla, hogy ő, minden szentség tanítója − még a saját példáján keresztül is −, minden tisztátalanság kiátkozója és megbüntetője, gyorsabban visszafogadta az Egyházba a vérfertőzőt, mint valamely emberibb bűnöst. Pál apostol kijelentései következetesek 110 111 A tegeződő forma az o apostole megszólítással már a mondat elején sejtette, hogy Tertullianus ironizál. Kissé merészen fordítottam a contra formam et regulam doctrinarum eius [sc. apostoli] kifejezéseket. Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 153 XVI. 1. Szükséges tehát, hogy folyamatosan rámutassunk az apostolra, akiről én azt állítom, hogy olyan a korinthosziakhoz írt második levélben is, amilyennek valamennyi levelében megismertem. Ő az, aki az első levelében − mindenki közül elsőként − Isten templomát felavatta: „Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke lakozik bennetek?” (1Kor 3,16). 2. Ugyancsak ő az, aki a templom megszentelése és kitisztítása érdekében megírta a templomőri törvényt:112 „Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten. Mert az Istennek temploma szent, ezek vagytok ti” (1Kor 3,17). 3. Nos, ki vele, ki volna az, aki egy Isten által mindenestől romlásra kárhoztatott, azaz a Sátán számára a test veszedelmére átadott embert visszahelyezne, miután ezzel is alátámasztotta: „Senki se csalja meg magát” (1Kor 3,18), vagyis senki se feltételezze, hogy Isten által mindenestől romlásra kárhoztatottat újra vissza lehetne helyezni? 4. Csakúgy, mint a több [bűn] esetében − sőt mi több, azokat megelőzve! − kikötötte, hogy a házasságtörők, paráznák, puhányok és férfiakkal együtt hálók113 nem lesznek Isten országának örökösei. „Ne tévelyegjetek” (1Kor 6,9) − tudniillik [tévelyegtek], ha azt gondoljátok, hogy örökölni fogják. 5. Akiktől pedig elvették a királyságot, természetes, hogy azt sem engedik meg, hogy abban éljenek. Azt is hozzátéve: „Ilyenek voltatok pedig némelyek, de megmosattatok, de megszenteltettetek, de megigazíttattatok az Úr Jézusnak nevében és a mi Istenünk Lelke által” (1Kor 6,11), kijelentette, hogy amennyire ezeket a vízkeresztség előtt elkövetett bűnöket rendezettnek tekinti, a vízkeresztség után elkövetetteket annyira nem engedi el, ezért azokat nem lehet ismételten lemosni. 6. Ismerd fel Pálban a tanítás rendíthetetlen oszlopát: „Az eledelek a hasnak és a has az eledeleknek rendeltetett. Az Isten pedig mind ezt, mind amazokat eltörli. A test azonban nem a paráznaságnak rendeltetett, hanem az Úrnak”: »Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra… teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket«; „és az Úr a testnek”: »És az Ige testté lett«.114 7. „Az Isten pedig az Urat is feltámasztotta, minket is feltámaszt az ő hatalma által” (1Kor 6,14), tudniillik amiatt, hogy a testünk is kapcsolódik Hozzá. 8. Éppen ezért: „Nem tudjátok-e, hogy a ti testetek a Krisztusnak tagjai?” (1Kor 6,15). Mivel a Krisztus is Isten Temploma: „Rontsátok le a templomot, és három nap alatt megépítem azt!” (Jn 2,19). − „Nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a Krisztusnak tagjai? Elszakítva hát a Krisztus tagjait, paráznának tagjaivá tegyem? Távol legyen. Avagy nem tudjátok-é, hogy aki a paráznával egyesül, egy test vele? Mert ketten lesznek, úgymond, egy testté. Aki pedig az Úrral egyesül, egy szellem ő vele. Kerüljétek a paráznaságot” (1Kor 6,15−18). 9. Ha visszavonható a megbocsátással, hogyan meneküljek tőle, ha újra házasságtörővé válok? Semmit sem érek el azzal, ha menekülök tőle; hiszen úgyis egy testté válok azzal, akihez hozzátaA lex aeditualis (templomőri törvény) Tertullianus neologizmusa, bár a képet Az asszonyi cicomáról című munkájában is felhasználta: „Valamennyien az Isten temploma vagyunk, a Szentlélek vett hajlékot bennünk, és Ő szentelt föl minket. És e templom őre s egyben főpapja a szemérem. Semmi tisztátalant és gonoszat nem enged oda, hogy a benne lakó Isten meg ne sértődjék, s el ne hagyja fertőzött otthonát” (De cultu feminarum II. 1.1, Városi István fordítása). 113 A teljes igevers így hangzik: „Ne tévelyegjetek; se paráznák… se házasságtörők, se pulyák, se férfiszeplősítők … nem örökölhetik Isten országát” (1Kor 6,9‒10). Tertullianus a πόρνοι, μοιχοὶ, μαλακοὶ és ἀρσενοκοῖται görög szavakat adja vissza a moechus, fornicator, mollis és masculorum concubitor kifejezésekkel. A kérdésnek az utóbbi évtizedekben hatalmas szakirodalma lett, lásd pl. Malick 1993; Elliott 2004; Harper 2012. 114 Az „alap-ige”, amibe belehelyezi a két másik, »bizonyító erejű igét«: 1Kor 6,13; illetve 1Móz 1,26‒27 és Jn 1,14. 112 154 Studia Biblica 2021/1 • Forrás padok az együttlétben. „Minden bűn, melyet az ember cselekszik, a testen kívül van, de aki paráználkodik, a maga teste ellen vétkezik” (1Kor 6,18). 10. Ám ezt a mondást nehogy a paráznaságra szóló engedélyként használd, azon az alapon, hogy olyan dolog ellen fogsz vétkezni, ami a tiéd, és nem az Úré, elvesz téged magadtól, és − ahogy elhatározta − Krisztusnak ad: „nem a magatokéi vagytok” (1Kor 6,19), nyomban hozzátéve, hogy „áron vétettetek meg” − tudniillik az Úr vérén −, „dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben” (1Kor 6,19). 11. Lásd meg, hogy aki ezt parancsolta, megbocsátott-e annak, aki megbecstelenítette az Urat, s kivetette Őt a saját testéből, mégpedig a vérfertőzés által. 12. Ha az apostol minden tudását magadba akarod szívni, értsd meg, hogy az erkölcsfelügye115 let mily nagy bárdjával vágja, irtja, pusztítja a vágyak minden erdejét, nem engedi meg, hogy bármelyik újra ágat hajtson; vedd észre, hogy arra vágyik: a lelkek még a természet törvényes gyümölcsétől − a házasság gyümölcséről116 beszélek − is tartsanak böjtöt. 13. „Amik felől pedig írtatok nekem, jó a férfiúnak asszonyt nem illetni. De a paráznaság miatt minden férfiúnak tulajdon felesége legyen, és minden asszonynak tulajdon férje. A feleségének adja meg a férj a köteles jóakaratot; hasonlóképpen a feleség is a férjének” (1Kor 7,1−3). 14. Ki ne tudná, hogy akarata ellenére lazította meg ennek a jónak [a házasságnak] kapcsát, azért, hogy ellenálljon a paráznaságnak? De ha valakinek elnézte, vagy el fogja nézni [a paráznaságot], akkor természetesen a saját gyógymódját hiúsítja meg, és azt fogják hinni, hogy akkor most már az önmegtartóztató házasságok megzabolázására lesz kénytelen, ha a paráznaságtól, ami miatt a házasságkötés meg van engedve, nem fognak félni. Mert nem fognak félni attól, ami úgyis meg lesz bocsátva. 15. És mégis bevallja: csak engedményként hagyta jóvá a házasságot, de nem parancsolta. Mert azt akarja, hogy mindenki vele legyen egyenlő.117 De onnan, ahol a megengedett dolgokat is csak engedményképpen adják meg, ki reménykedne azokban, amik tilalmasak? Az egyedülállóknak és az özvegyeknek is azt mondja − saját példáját alapul véve −, hogy jó, ha megmaradnak [a jelenlegi állapotukban], de ha nincs elég erejük hozzá, házasodjanak meg, „mert jobb házasságban élni, mint égni” (1Kor 7,9). 16. Kérdem én, melyik tűztől rosszabb elégni: a vágyakozásétól, vagy a büntetésétől? Ha viszont a paráznaság kegyelmet kap, nem ég a vágyakozásától. De az apostol feladata inkább az, hogy a büntetés tüzére figyelmeztessen. Ha ugyanis a büntetés az, ami „ég”, akkor nincs kegyelem a paráznaságnak, amelyre büntetés vár. 17. Miközben tiltja a válást, ehelyett az Úrnak a házasságtörés elleni parancsával vagy az özvegységben való megmaradást, vagy pedig a megbékélést írja elő, mivel ha „valaki elbocsátja feleségét, paráznaság okán kívül, paráznává teszi azt; és aki elbocsátott asszonyt veszen el, paráználkodik” (Mt 5,32). 18. Milyen hatalmas gyógymódokat nyújt a Szent Szellem annak érdekében, nehogy újból megengedjék azt, amit ő nem akar újból elnézni! Ha mármost azt mondja, hogy mindenkor legjobb dolog ez az ember számára: „Feleséghez köttettél? Ne keress elválást!” (1Kor 7,27a) − hogy ne adj helyet a paráznaságnak. „Megszabadultál feleségedtől? A censura a köztársaság kori Rómában a censor feladatköre volt, ami kiterjedt a pénzügyek, valamint a polgárok katonáskodási kötelezettségének, illetve erkölcseinek a felügyeletére. Tertullianus nyilván az utóbbi értelmére utal (censura morum). 116 A mondatban a frux és a pomum kifejezés szerepel, jobb híján mindkettőt gyümölcsnek fordítottam. Csábító lett volna a második kifejezést „almá”-val visszaadni − utalva ezzel a bűnbeesésre, ami a nyugati egyházi hagyomány szerint egy alma (malum) elfogyasztásával történt meg −, de a pomum sokkal több értelmű. 117 Tudniillik abban, hogy Pálnak nem volt felesége, vagyis cölibátusban élt. 115 Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 155 Ne keress feleséget” (1Kor 7,27b) − hogy neked kedvezzen az alkalom. 19. „De ha veszel is feleséget, nem vétkezel; és ha férjhez megy is a hajadon, nem vétkezik; de az ilyeneknek háborúságuk lesz a testben” − még itt is engedékeny a kímélet miatt.118 „Az idő rövidre van szabva ezentúl, azért akiknek van is feleségük, úgy legyenek, mintha nem volna… mert elmúlik e világnak ábrázatja” (1Kor 7,28−29.31); tudniillik annak a világnak, amelyik már nem vágyik a „Szaporodjatok és sokasodjatok!” [parancsának] betöltésére. 20. [Az Isten] azt akarja, hogy aggodalmaskodás nélkül éljük az életünket, mivel „aki házasság nélkül van, arra visel gondot, ami az Úré, mimódon kedveskedhessék az Úrnak; aki pedig feleséget vett, a világiakra visel gondot, mimódon kedveskedhessék a feleségének” (1Kor 7,32‒33). Kijelenti, hogy jobban teszi az, aki szűzen megőrzi leányát, mint az, aki kiházasítja. 21. Éppen úgy azt a nőt is boldogabbnak tartja, akik miután a hitbe való belépést követően elvesztette a férjét, örömest megragadja az özvegység lehetőségét. Ha mindezeket az önmegtartóztatásra vonatkozó tanácsokat mint isteni [végzéseket] parancsolja, mert − úgymond − „hiszem, hogy bennem is Istennek Szelleme van” (1Kor 7,40), 22. ki az az arcátlan közbenjárója minden szemérmetlenségnek; ki az a paráznák, házasságtörők és vérfertőzők ügyvédje, amiknek tiszteletére ezt az ügyet felvállalta a Szent Szellem ellenében, hogy hamis bizonyságot idézzen az Ő apostolától? 23. Pál, aki a hús-test szükségeit még az erkölcs jogcímén létrejött [házasságokból] is ki akarta törölni, nem bocsátott meg semmi ilyesmit. Nem a házasságtörésnek, hanem épphogy a házasságnak bocsátott meg! Nem a fajtalanságot, hanem épphogy a frigyet kímélte! Megkísérli, hogy még a természetnek se tegyen engedményt, és éppen ő hízelegne a bűnnek? Még a megáldott házaséletet is korlátozni igyekszik, nehogy felmentést adjon annak, ami átok alatt van! 24. Már csak az az egy maradt hátra neki: hogy a hús-testet a piszoktól megtisztítsa; a szennyfoltoktól ugyanis nem tudja.119 De ez a szokás a perverz és tudatlan eretnekeknél, és már az összes pszichikusnál is: felfegyverkezni egy kétértelmű fejezet biztosította lehetőséggel az egész szöveg mondatainak hadseregével szemben. Az apostol következetessége egyéb leveleiben XVII. 1. Szólíts engem az apostoli csatasorba, nézd leveleit: valamennyi a szemérem, a szentség védelmén őrködik; valamennyi lövedékeit a tobzódás, a szabadosság és a bujaság dolgai ellen irányítja. 2. Mit ír végül a thesszalonikaiaknak? „Mert a mi buzdításunk nem hitetésből van, sem nem tisztátalanságból, sem nem álnokságból” (1Thesz 2,3), továbbá: „Mert ez az Isten akaratja, a ti szentté lételetek, hogy magatokat a paráznaságtól megtartóztassátok; hogy mindenitek szentségben és tisztességben tudja bírni a maga edényét, nem kívánság gerjedelmével, mint a pogányok, akik nem ismerik az Istent” (1Thesz 4,3‒5). 3. Mit olvasnak a galaták? „A testnek cselekedetei pedig nyilvánvalók”. De melyek azok? Első helyre teszi a paráznaságot, tisztátalanságot, bujaságot, „melyekről előre mondom nektek, amiképpen már ezelőtt is mondottam, hogy akik ilyeneket cselekszenek, Isten országának örökösei nem lesznek” (Gal 5,19‒21). 4. A rómaiak pedig mit tanulnának meg inkább, mint hogy ne hagyják el az Urat, miután hitre jutottak. Mit mondunk tehát? Megmaradjunk-é a bűnben, 118 119 Itt az igét parafrazeálva adta vissza. Pál szavaival: „én pedig kedveznék nektek”. A mondatban a sordes (természetes piszok) és a macula (erkölcsi szennyfolt) van szembeállítva. 156 Studia Biblica 2021/1 • Forrás hogy a kegyelem annál nagyobb legyen? Távol legyen: akik meghaltunk a bűnnek, mimódon élnénk még abban? 5. Avagy nem tudjátok-é, hogy akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az ő halálába keresztelkedtünk meg? Eltemettettünk azért ő vele együtt a keresztség által a halálba: hogy miképpen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképpen mi is új életben járjunk. 6. Mert ha az ő halálának hasonlatossága szerint vele eggyé lettünk, bizonyára feltámadásáé szerint is azok leszünk. Tudván azt, hogy a mi óemberünk ő vele megfeszíttetett, hogy megerőtlenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek: mert aki meghalt, felszabadult a bűn alól. Hogyha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy élünk is ő vele. Tudván, hogy Krisztus, aki feltámadott a halálból, többé meg nem hal; a halál többé rajta nem uralkodik, 7. mert hogy meghalt, a bűnnek halt meg egyszer; hogy pedig él, az Istennek él. Ezenképpen gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban” (Róm 6,1−11). 8. Ezért, mivel Krisztus egyszer halt meg, senki, aki Krisztust követve meghalt a bűnnek, nem élhet újra a bűnért, és különösen ekkora bűnökért. Vagy ha a paráznaságot és a házasságtörést újból el lehetne követni, akkor az is lehetséges volna, hogy Krisztus újra meghaljon. 9. Sőt, az apostol megtiltja, hogy a bűn uralkodjon a mi halandó testünkben, amelynek a testi gyengeségét ismerte. Mert amiként felajánlottátok tagjaitokat a tisztátalanság és az igazságtalanság szolgálatára, úgy most is ajánljátok fel azokat az igazság a szentség szolgálatára. 10. Mert ha tagadta is, hogy valami jó lakozik a hús-testében, de [csak] a betű törvénye szerint,120 amelyben volt; a Szellem törvénye szerint azonban, akivel bennünket is összekapcsolt, megszabadít minket a hús-test erőtlenségéből. „Mert a Jézus Krisztusban való élet szellemének törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől” (Róm 8,2). 11. Bár úgy tűnhet, hogy ezt részben a judaizmus szempontjából vitatja, de felénk irányítja a tanítás egészét és teljességét, azok miatt, akik a Törvény alatt görnyednek, „az Isten az ő Fiát elbocsátván bűn testének hasonlatosságában és a bűnért, kárhoztatta a bűnt a testben. Hogy a törvénynek igazsága beteljesüljön bennünk, kik nem test szerint járunk, hanem Szellem szerint. Mert a test szerint valók a test dolgaira gondolnak; a Szellem szerint valók pedig a Szellem dolgaira” (Róm 8,3−5). Megerősítette, hogy a testi érzékiség maga a halál, s egyben az Istennel való ellenségeskedés is, és [kijelentette, hogy] azok, akik testben vannak − vagyis a testi érzékiség állapotában − nem lehetnek kedvesek Isten előtt. 13. És, „ha test szerint éltek − mondja −, meghaltok” (Róm 8,13). De mit értsünk „testi érzékiségen” és „test szerinti életen”, ha nem valami olyasmit, amit szégyell megnevezni? A test egyéb [cselekedeteit] ugyanis még az apostol is megnevezte volna. 14. Hasonlóképpen az efeszosziaknak is, miközben felidézi a múltat, a jövőre figyelmeztet: „Akik között forgolódtunk egykor mi is mindnyájan a mi testünk kívánságaiban” (Ef 2,3). Figyelmeztette azokat, akik megtagadták magukat, tudniillik keresztényi mivoltukat azáltal, hogy átadták magukat minden tisztátalanság megcselekvésére, hogy „ti pedig nem így tanultátok a Krisztust” (Ef 4,20). 15. És ha újra azt mondja: „Aki lopott, többé ne lopjon” (Róm 4,28) − hallgat [arról], hogy aki addig bujálkodott, ezentúl ne bujálkodjék; és aki addig paráználkodott, többé ne paráználkodjék. Mert ezeket (a figyelmeztetéseket) is hozzáadta volna, ha szokása lett volna az ilyesféléknek is 120 „Mert tudom, hogy nem lakik én bennem, azaz a testemben jó” (Róm 7,18). — Secundum legem letterae (a betű törvénye szerint): Pál apostol megtéretlenül a Törvény betűjének szolgálatában állt (vö. Róm 7,6; 2Kor 3,6). Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 157 kegyelmet nyújtani, vagy teljességgel meg akart bocsátani az [az apostol], csakhogy ő még szótól sem akart beszennyeződni. 16. „Semmi rothadt beszéd a ti szátokból ki ne származzék! Paráznaság pedig és tisztátalanság teljességgel ne is neveztessék közöttetek, amint szentekhez illik” (Ef 4,29), tehát nem hogy mentegetné, [hanem hozzáteszi:] „Mert azt jól tudjátok, hogy egy paráznának is, vagy tisztátalannak, vagy fösvénynek, ki bálványimádó, nincs öröksége a Krisztusnak és Istennek országában. Senki titeket meg ne csaljon üres beszédekkel, mert ezekért jő az Isten haragja a hitetlenség fiaira” (Ef 5,5−6). 17. Ki más csalna meg üres beszédekkel, ha nem az, aki kihirdeti, hogy a házasságtörés megbocsátható?121 Nem látja, hogy ennek alapjait is az apostol ásta ki, mikor megzabolázza a részegeskedést és a lakomázást, ahogy itt is: „És meg ne részegedjetek bortól, miben kicsapongás van” (Ef 5,18). 18. Megmutatja a kolosszeieknek is, hogy [a test] mely tagjai hoznak halált a földön: a paráznaság, a tisztátalanság, a bujaság, a gonosz vágy és a trágár beszéd.122 Add fel már azt az egyetlen mondatot, amihez ragaszkodsz, ennyi és ilyen [jelentős] mondat hatására! A keveset a sok; a bizonytalant a biztos; a homályost a világos [helyek] borítják árnyékba. 19. Még akkor is, ha az apostol biztosan kegyelmet adott annak a korinthoszinak a paráznaság miatt, az egy másik eset lenne, amit − saját tanításának ellentmondva − egyetlen egyszer, az adott helyzetnek megfelelően tett. Elutasította a körülmetélést, de egyedül Timóteust mégis körülmetéltette (Apcs 16,3). Válasz egy pszichikus ellenvetésére XVIII. 1. „De ezek [az igehelyek] minden szemérmetlenség tiltására és minden szemérmesség érvényesítésére vonatkoznak, mégis helyet adva a kegyelem számára, amit nem tagadnak meg azon nyomban, ha a bűnöket elítélik, mivel a kegyelem ideje nem esik egybe az ítéletével, amit az előbbi kizár.” 2. Ez a bölcselkedés következik a pszichikusok részéről, és ennek megfelelően erre a helyre tartogattuk azokat [az igehelyeket], amelyek alapján az ilyesféle eseteknél még régente123 is nyíltan megtagadták az egyházi közösséghez [való tartozást]. Mert Salamon is a Példabeszédekben, amit [görögül] Paroimiainak mondunk, kiváltképpen a házasságtörésről beszél úgy, hogy az sohasem engesztelhető ki: „Aki pedig asszonnyal paráználkodik, bolond; aki magát el akarja veszteni, az cselekszi ezt! Vereséget és gyalázatot nyer, és az ő gyalázata el nem töröltetik. Mert a féltékenység a férfiú haragja, és nem cselekszik kegyelmességgel a bosszúállásnak napján” (Péld 6,32−34). 4. Ha azt hiszed, hogy ezt a pogányokról mondta; már hallottad, mit mondott egész biztosan a hívőkről Ézsaiás által: „Távozzatok, távozzatok, gyertek ki, onnan, tisztátalant ne illessetek” (Ézs 52,11). Ezt találod mindjárt a Zsoltárok [elején]: „Boldog ember az, aki nem jár gonoszok tanácsán, bűnösök útján meg nem áll, és csúfolódók székében nem ül” (Zsolt 1,1). 5. Akinek hangja később [így szól]: „Nem ültem együtt hivalkodókkal, és alattomosokkal nem barátkoztam. Gyűlölöm a rosszak tárÚjra visszatér az eredeti témára: a római püspök által kihirdetett (a contio = „a népgyűlésen beszédet tart” igét használja) bűnbocsánatra. 122 A teljes ige így szól: „Öldököljétek meg azért a ti földi tagjaitokat, paráznaságot, tisztátalanságot, bujaságot, gonosz kívánságot és a fösvénységet, ami bálványimádás; melyek miatt jő az Isten haragja az engedetlenség fiaira; melyekben ti is jártatok régen, mikor éltetek azokban. Most pedig vessétek el magatoktól ti is mindazokat; haragot, fölgerjedést, gonoszságot és szátokból a káromkodást és gyalázatos beszédet” (Kol 3,5‒8). 123 Itt természetesen az Ószövetség korszakára utal. 121 158 Studia Biblica 2021/1 • Forrás saságát, és a gonoszokkal együtt nem ülök”, és: „Ártatlanságban mosom kezemet, és oltárodat gyakorlom Uram!” (Zsolt 26,4−6); mintha egyes számban [utalna] többekre, mivel „Az irgalmashoz irgalmas vagy: a tökéleteshez tökéletes vagy. A tisztával tiszta vagy; s a visszáshoz visszás vagy” (Zsolt 18,26−27). 6. És másutt: „A gonosznak pedig ezt mondja Isten: Miért beszélsz te rendeléseimről, és veszed szádra az én szövetségemet? Hiszen te gyűlölöd a fenyítést, és hátad mögé veted rendelésimet! Ha tolvajt látsz, mellé adod magad, és ha paráznákat, társalkodol velük” (Zsolt 50,16−18). 7. Ezekből [az igékből] taníttatva mondja az apostol is: „Azt írtam néktek ama levelemben, hogy paráznákkal ne társalkodjatok. De nem általában e világ paráznáival − és a többi −, mert hiszen így ki kellene e világból mennetek. 8. Most azért azt írom néktek, hogy ne társalkodjatok azzal, ha valaki atyafi létére parázna, vagy bálványimádó (mert mi más kapcsolódna össze ennyire?124), vagy csaló (mert mi más lenne ennyire közeli?) és a többi, „az ilyennel még együtt se egyetek” (1Kor 5,9−11) − nem is szólva az úrvacsoráról −; mivel „egy kicsiny kovász az egész tésztát megposhasztja” (1Kor 5,6). 9. Ugyancsak azt írja Timóteusnak: „A kézrátevést el ne hirtelenkedd, se ne légy részes a más bűneiben” (1Tim 5,22); és az efeszosziaknak: „Annakokáért ne legyetek részesei ezeknek, mert régen sötétség voltatok” (Ef 5,7−8); majd még nagyobb nyomatékkal: „Ne legyen közösségtek a sötétségnek gyümölcstelen cselekedeteivel, hanem inkább meg is feddjétek azokat, mert amelyeket azok titokban cselekesznek, éktelen dolog csak mondani is” (Ef 5,11−12). 11. Mi lenne éktelenebb a szemérmetlenségnél? Ha még arra is figyelmezteti a thesszalonikaiakat, hogy egy dologtanul élő testvértől is húzódjanak félre (2Thesz 3,6), akkor mennyivel inkább egy parázna módon élőtől? Mivel ezek Krisztus tanácsai, aki szereti az Egyházat, és önmagát adta érte, hogy megszentelje, a vízkeresztségben és az Igében megtisztítva, és egy szeplő és ránc nélküli dicsőséges Egyházat fog maga elé állítani, amely szent és feddhetetlen (Ef 5,25−27), tudniillik ebből következően az öregség ránca nélküli, mint ifjú szűz; a paráznaság szennye nélküli, mint menyasszony; és a becstelenség gyalázata nélküli, mint aki megtisztíttatott. 12. Mi van, ha még ezen a ponton azzal vágsz vissza, hogy el kell venni az úrvacsorát a bűnösöktől, különösen a testet beszennyezőktől, de csak időlegesen, tudniillik amíg helyre nem áll a bűnbánat útjára lépve, az Isten kegyelmével összhangban, amely inkább akarja, hogy a bűnös megtérjen, mint hogy elvesszen (Ezék 33,11). Ez az alapja a ti vélekedéseteknek, amit minden oldalról meg kell támadni. Mert azt mondjuk: ha az isteni kegyelem újra meg akart volna nyilvánulni azoknak, akik a vízkeresztség után buktak el, az apostol így szólt volna: „Ne legyen közösségtek a sötétségnek gyümölcstelen cselekedeteivel” (Ef 5,11) − kivéve ha bűnbánatot gyakorolnak; és: „az ilyenekkel együtt se egyetek” (1Kor 5,11) − csak miután [a földön] fetrengve feltörölték a testvérek cipőinek [nyomát]; és: „Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten” (1Kor 3,17) − hacsak nem rázza le a fejéről a templomban az összes tűzhely hamuját.125 14. „Hiszen kötelessége lett volna, hogy amiket elítélt, azok esetében meghatározza, milyen feltétellel ítéli el azokat” − mintha időlegesen és feltételesen, nem pedig örök szigorúsággal ítélte volna el őket! 15. A bűnök felsorolásának eredeti sorrendje: πόρνος ἢ πλεονέκτης ἢ εἰδωλολάτρης ἢ λοίδορος ἢ μέθυσος ἢ ἅρπαξ (1Kor 5,11, ed. Nestlé), vagyis Tertullianus − egy retorikai érv kedvéért − tudatosan felcserélte a csalást és a bálványimádást. 125 Caligas fratrum volutando deterserint és omnium focorum cineres in ecclesia de capite suo excusserit − érdekes megjegyzések arra vonatkozóan, mit értettek bűnbánat tartásán ekkoriban a nagyegyházban. 124 Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 159 Továbbá, mivel valamennyi levelében megtiltja, hogy az ilyet − [aki bűnbe esett,] miután hitre jutott − beengedjék; és ha mégis beengedik, eltiltja a közösségtől126 a feltételességnek és időlegességnek minden reménye nélkül, inkább a mi véleményünk mellé áll, rámutatva, hogy az Úr a hit[re jutás] előtti, a keresztség előtti bűnbánatot részesíti előnyben a bűnös halálával szemben; [mert a bűnt] egyszer kell lemosni Krisztus kegyelméből, aki egyszer halt meg a bűneinkért. 16. Erről az apostol a saját személyében is meg volt győződve. Miután ugyanis megerősítette, hogy Krisztus azért jött, hogy a bűnösöket megmentse − akik közül ő maga volt az első (1Tim 1,15) −, mit fűz hozzá? „De könyörült rajtam, mert tudatlanul cselekedtem hitetlenségben” (1Tim 1,13). 17. Így hát az Istennek ama kegyelme, amely inkább akarja, hogy valaki megtérjen, mint hogy elvesszen, a tudatlanokra és a hitetlenekre vonatkozik, akiknek felszabadítása miatt jött Krisztus, és nem azokért, akik már megismerték az Istent és a hit szentségét elsajátították. 18. De ha az Isten kegyelme a még tudatlanokat és hitetleneket illeti, abból természetesen az következik, hogy a bűnbánat magához hívja a kegyelmet; a bűnbánatnak azt a fajtáját kivéve, amelyet a hitre jutást követően mutatnak be, legyenek azok kisebb vétkek, amikre a püspök is kegyelmet adhat, vagy nagyobbak, amikre csak Istentől nyerhetünk bűnbocsánatot. A Jelenésekből és János első leveléből származó ellenvetések cáfolata XIX. 1. De mindeddig csak Pálról volt szó, és most lássuk: vajon János nem ad-e valamivel okot a tetszésre az ellenkező oldalnak? Mintha a Jelenésekben egyértelműen a bűnbánat segedelmét nyújtaná a paráznaságnak, ahol a thüateiraiak angyalának azt üzeni a Szellem: ellenére van az, hogy megtartotta [a közösségben] a Jézabel nevű nőt, „aki magát prófétának mondja, hogy tanítson és elhitesse az én szolgáimat, hogy paráználkodjanak és a bálványáldozatokból egyenek. 2. Adtam néki időt is, hogy megtérjen az ő paráználkodásából; és nem tért meg. Íme én ágyba vetem őt, és azokat, akik vele paráználkodnak, nagy nyomorúságba, ha meg nem térnek az ő cselekedeteikből” (Jel 2,20−22). 3. Megnyugtató, hogy az apostolok között a hit és a tanítás szabályát illetően egyetértés van: „Akár én azért − mondja Pál −, akár azok, így prédikálunk” (1Kor 15,11). Ezért aztán az egész szent [közösség]127 érdeke, hogy ne higgye azt: János megengedte azt, amit Pál megtagadott. 4. Aki látja a Szent Szellemnek ezt az összhangját, már abból következtethet annak értelmére. Ugyanis az eretnek nőt [Jézabelt], aki arra vállalkozott, hogy azt tanítsa, amit a nikolaitáktól megtanult, az Egyházba titkon vezette be és méltán sürgette, hogy térjen meg. 5. Mert ki kételkedne abban, hogy egy eretneket, akit valamilyen tanítással rászedtek − miután az ügyet felderítették, és megtéréssel [Istent] kiengesztelték ‒ kegyelemben kell részesíteni és az Egyházba vissza kell fogadni? Ennélfogva még nálunk is,128 a pogányhoz hasonlóan − sőt még ahhoz is, aki a pogányokon is túltett − az eretnek, az igazság fürdője által mindkét névtől129 megtisztítva bebocsátást nyer. 6. Vagy, ha biztos A communio vonatkozhat általában a testvéri közösségre, de Tertullianus kifejezetten az úrvacsorát (eucharistia) is érti rajta. 127 Totius sacramenti − minden általam ismert fordítás az egész Egyházra, illetve a kereszténységre vonatkoztatja. 128 Itt Tertullianus a saját gyülekezetére utal, és azzal védekezik, hogy a pogány bűnösökhöz hasonlóan a megtévedt eretnekeket is felveszik a gyülekezetükbe, miután ügyüket kivizsgálták, bűnbánatot tartottak, és megkeresztelkedtek. 129 Vagyis a „pogány” (ethnicus) és az „eretnek” (haereticus) névtől. 126 160 Studia Biblica 2021/1 • Forrás vagy abban, hogy ez a nő [Jézabel], azt követően, hogy élő hitre jutott, esett eretnekségbe, így nem mint eretneknek, hanem mint vétkes hívőnek tulajdonítod a bűnbocsánatból fakadó kegyelmet, akkor nem bánom, térjen csak meg, de ebből mégsem következik a helyreállítás a paráznaságra nézve. Mi is elismerjük − nálatok még sokkal inkább −, hogy ennek [a bűnnek] is jár a bűnbocsánat, de a kegyelmet Isten számára tartjuk fenn. 7. Végül, ugyanez a Jelenések a későbbi [fejezetekben] elrendelte, hogy a fajtalankodóknak és paráznáknak, csakúgy mint a gyáváknak és hitetleneknek, embergyilkosoknak, méregkeverőknek, bálványimádóknak, és akik a hitben járva ilyesmiket követtek el, a tüzes tóban lesz részük minden feltételes ítélet nélkül (Jel 21,8). 8. Mert úgy tűnik, nem a pogányokkal kapcsolatban állapította meg, hanem a hívőkről jelentette ki, hogy „Aki győz, örökségül nyer mindent; és annak Istene leszek, és az fiam lesz nekem”, és ehhez fűzte hozzá: „A gyáváknak pedig és hitetleneknek, és utálatosoknak és gyilkosoknak, és paráznáknak és bűbájosoknak, és bálványimádóknak és minden hazugoknak, azoknak része a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz, ami a második halál” (Jel 21,7‒8). 9. És ismét, ugyanígy: „Boldogok, akik megtartják az ő parancsolatait, hogy joguk legyen az életnek fájához, és bemehessenek a kapukon a [szent] városba. De kinn maradnak az ebek és a bűbájosok, és a paráznák és a gyilkosok” (Jel 22,14‒15) ‒ tudniillik mindazok, akik nem a törvények szerint élnek. Mert azokat lehet csak kiűzni, akik bent voltak. Egyébként is a „mi közöm ahhoz, hogy a kívülvalókról is ítéletet tegyek?” (1Kor 5,12) [mondat] megelőzte [a fenti kijelentéseket]. 10. János leveléből is szemelgetnek.130 Mindjárt az elején megmondatott: „az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől” (1Jn 1,7). Tehát bármikor bármiféle bűnt elkövethetünk, ha Ő mindig minden bűnből megtisztít bennünket; vagy ha nem mindig, akkor azután sem, hogy hitre jutottunk; és ha nem minden bűnből, akkor a paráznaságból sem. 11. De honnan is indult ki [János]? Előrebocsátotta, hogy Isten a világosság, akiben nincs sötétség; és hogy hazudunk, ha azt mondjuk: közösségünk van Vele, de közben sötétségben járunk. „Ha azonban a világosságban járunk… közösségünk van Vele, és Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől” (1Jn 1,5.7).131 12. Tehát a világosságban járva vétkezünk, és a világosságban vétkezve fogunk megtisztíttatni? Semmi esetre sem! Mert aki vétkezik, az nem világosságban, hanem sötétségben van. [János] azt is megmutatja ebből, hogyan tisztíttatunk ki a bűnből a világosságban járva, amelyben bűnt elkövetni nem lehet. Azt mondja, Isten nem úgy tisztít meg bennünket, mintha vétkeztünk volna, hanem mivel nem vétkeztünk. 13. Ugyanis a világosságban járva nincs közösségünk a sötétséggel, meg vagyunk tisztítva ‒ a bűnök nem raktározódnak, mert nincsenek is elkövetve. Mert az Úr vérének akkora ereje van, hogy akiket már egyszer megtisztított a bűntől, és azután a világosságba helyezett, képesek megmaradni a tisztaságban, ha a világosságban járnak. 14. De azt mondod, azt is hozzátette: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg és igazság nincsen mi bennünk. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól” (1Jn 1,8‒9). 15. Vajon itt a tisztátalanságról beszél? Vagy ha igen, akkor tehát a bálványimádástól is [megtisztít minket]? De ennek értelme Tudniillik Tertullianus ellenfelei, a pszichikusok innen is kiragadnak részeket, amelyekkel a saját álláspontjukat támasztják alá. 131 Tertullianus az 1Jn 1,7-et kissé átalakította: „Ha pedig a világosságban járunk, amint ő maga a világosságban van: közösségünk van egymással, és Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől”. 130 Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 161 más. Figyeld meg, ismét: „Ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá tesszük Őt, és az Ő Igéje nincsen mi bennünk” (1Jn 1,10). És még bővebben: „Én fiacskáim, ezeket azért írom néktek, hogy ne vétkezzetek. És ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus. És ő engesztelő áldozat a mi vétkeinkért” (1Jn 2,1‒2). Ebből következően − mondod te − annak a lehetősége is fennáll, hogy vétkezzünk, és annak is, hogy bűnbocsánatot nyerjünk. 17. De mi van akkor, ha tovább haladva [a levélben] valami mást is találok? Mert megerősíti, hogy egyáltalán nem vétkezünk, és különösen azt tárgyalja bőven, hogy semmi ilyen engedményt ne tegyen, mondván, hogy miután Krisztus egyszer s mindenkorra eltörölte a bűnöket, később nem fog azokra kegyelmet adni ‒ az ebben rejlő értelem arra buzdít minket, hogy ügyeljünk a [bűnöktől való] tisztaságra. 18. „És akiben megvan ez a reménység Ő iránta, az mind megtisztítja ő magát, amiképpen Ő is tiszta. Valaki a bűnt cselekszi, az a törvénytelenséget is cselekszi; a bűn pedig a törvénytelenség. És tudjátok, hogy Ő azért jelent meg, hogy a mi bűneinket elvegye” (1Jn 3,3‒5) − természetesen az addig elkövetett [bűnöket]. 19. Tudniillik hozzáteszi: „Aki ő benne marad, egy sem esik bűnbe; aki bűnbe esik, egy sem látta őt, sem meg nem ismerte őt. Fiacskáim! senki el ne hitessen benneteket: aki az igazságot cselekszi, igaz az, amiként Ő is igaz: aki a bűnt cselekszi az ördögből van; mert az ördög kezdettől fogva bűnben leledzik. Azért jelent meg az Istennek Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa” (1Jn 3,6‒8). 20. Mert a vízkeresztség által megszabadította az embert, neki ajándékozva a „halál kézírását” (vö. Kol 2,14): „Senki sem cselekszik bűnt, aki az Istentől született, mert benne marad annak magva; és nem cselekedhetik bűnt, mivelhogy Istentől született. Erről ismerhetők meg az Isten gyermekei és az ördög gyermekei” (1Jn 3,9−10). 21. Vagyis [nem úgy értendő, hogy] azok a bűn nem cselekvéséről, mivel Istentől születtek; emezek a bűn cselekvéséről, mivel az Ördögtől vannak, mintha sohasem születtek volna [újjá] Istentől? Mivel ha azt mondja: „aki igazságot nem cselekszik, az egy sem az Istentől való” (1Jn 3,10), hogyan lehetne az, aki erkölcsileg nem tiszta, ismét Istentől való, ha egyszer már megszűnt annak lenni? 22. Ez majdnem olyan, mintha azt mondanánk: János elfeledkezett arról, hogy levelének első részében tagadta azt, hogy bűn nélkül valók lennénk; most pedig azt írja elő, hogy egyáltalán ne vétkezzünk − az egyik esetben némileg hízeleg nekünk a kegyelem reményével, a másikban viszont teljes szigorúsággal állítja, hogy aki vétkezett, az nem Isten fia. 23. De távol legyen! Mert még mi magunk sem feledkezünk meg a bűnök közötti különbségtételről, ami kiindulópontunk volt. Itt ugyanis János azt erősítette meg, hogy vannak bizonyos vétkek, amelyekben naponta megbotlunk, amelyekkel mindannyian vádolhatók vagyunk. 24. Ugyan kivel nem fordult elő, hogy igazságtalanul felháborodott − még a naplemente után is [megtartva haragját]132 −; vagy kezet emelt [valakire]; vagy gonosz beszéd csúszott ki a száján; vagy meggondolatlanul esküdött; vagy megszegte esküjét; vagy akár félelemtől, akár szükségtől kényszerítve hazudott? A mindennapi életben: a hivatalban, a pénzkeresés során, az étkezés, a látás és hallás útján hányféle kísértésbe esünk? Ha tehát ezekre nem lenne kegyelem, senki se üdvözülhetne. 25. Így ezekre van kegyelem, az Atyánál közbenjáró Krisztus által.133 Léteznek azonban ezekkel ellentétes − súlyosabb és halálos kimenetelű − [bűnök], amelyekre nem jár kegyelem: emberölés, bálványimádás, csalás, tagadás, istenkáromlás, és természetesen a házasságtörés és a Jézus az ok nélküli haragot ítélte el (Mt 5,22); Pál pedig azt parancsolta: „Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek: a nap le ne menjen a ti haragotokon” (Ef 4,26). 133 1Jn 2,1; Róm 8,34; Zsid 7,25. 132 162 Studia Biblica 2021/1 • Forrás paráznaság is, és minden más, ami megsérti Isten Templomát. 26. Ezekért többé nem jár közben Krisztus, ezeket ugyanis el sem követi az, aki az Istentől született ‒ ha pedig elköveti, akkor többé nem fia Istennek. Így nyer értelmet János különbségtétele a bűnök felsorolásánál: amikor egyszer megengedi, másszor tagadja, hogy Isten fiai vétkeznének. 27. Ugyanis előre tekintett levelének záró soraira, és azért fektette le előbb kijelentésének alapjait, hogy a végén annál nyilvánvalóbban kimondja: „Ha valaki látja, hogy az ő atyjafia vétkezik, de nem halálos bűnt, könyörögjön, és az Isten életet ad annak, aki nem halálos bűnnel vétkezik. Van halálos bűn; nem az ilyenért mondom, hogy könyörögjön” (1Jn 5,16). 28. Megemlékezett ugyanis Jeremiásról, akinek Isten megtiltotta, hogy a népért könyörögjék, mivel halálos vétkeket követtek el (vö. Jer 6,16; 14,11). „Minden igazságtalanság bűn; és van halálos bűn is. Tudjuk, hogy valaki Istentől született, nem követ el bűnt” (1Jn 5,17‒18134) − tudniillik olyan bűnt, amely halálos. Így hát csupán az maradt hátra neked, hogy vagy letagadod a házasságtörés és paráznaság halálos bűn voltát, vagy bevallod, hogy nem lehet őket megbocsátani, és könyörögni sem szabad értük. Összevetés a többi apostoli levéllel XX. 1. Az apostolok tanítása sajátlagosan előírja és meghatározza főként az Isten Templomát illető minden szentség kötelezettségét, és az Egyházból kiirtja az erkölcstelenség összes szentségtörését, a helyreállítás [lehetőségének] említése nélkül. Én azonban − merő szószaporításból − az apostolok egyik követőjének bizonyságát is hozzáveszem [az eddigiekhez], amely alkalmas arra, hogy a mesterek által előírtakat a legközelebb álló jogán megerősítse. 2. Mert létezik egy Levél a héberekhez Barnabás neve alatt, aki elég nagy tekintélyt kapott Istentől, mint akit Pál maga mellé állított az önzetlenség folyamatos gyakorlásában: „Avagy csak nekem és Barnabásnak nincs-é jogunk, hogy ne dolgozzunk?” (1Kor 9,6). És természetesen a gyülekezetekben sokkal elfogadottabb Barnabás levele, mint az apokrif „paráznák Pásztora”.135 3. Figyelmezteti a tanítványokat, hogy elhagyva minden kezdetleges dolgot, inkább törekedjenek a tökéletességre, és ne rakosgassák le újra alapjait a holt cselekedetekből való megtérésnek (Zsid 6,1), „mert lehetetlen dolog, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, megízlelvén a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szent Léleknek, és megízlelték az Istennek jó beszédét [és a jövendő világnak erőit], és elestek, ismét megújuljanak a megtérésre, mint akik önmagoknak feszítik meg az Istennek ama Fiát, és meggyalázzák őt. 4. Mert a föld, amely beissza a gyakorta reá hulló esőt és hasznos füvet terem azoknak, akikért műveltetik, áldást nyer Istentől, amely pedig töviseket és bojtorjánokat terem, megvetett és közel van az átokhoz, annak vége megégetés” (Zsid 6,4−8). 5. Az, aki az apostoloktól tanulta ezt, és az apostolokkal együtt is tanította, soha nem hallott arról, hogy az apostolok lehetőséget ígértek volna a másodszori megtérésre a házasságtörőnek és paráznának. Mivel kiválóan értelmezte a Törvényt, és annak jelképeit már magára az Igazságra vonatkoztatta.136 6. Végül, a tanításnak ezen típusára nézve történt az 134 Tertullianus itt megint mondanivalójához igazítja az igét, amely eredetiben így hangzik: „Minden igazságtalanság bűn; de van nem halálos bűn is”. Tertullianus a Zsidókhoz írt levél szerzőségét tehát Barnabásnak tulajdonítja, lásd Batiffol 1899; De Boer 2014. − A Hermasz pásztorára már a De pud. 10.12. fejezetében elítélőleg utalt. 136 A figura itt az ószövetségi történetek jelképes − Krisztusra előremutató − értelmezésére vonatkozik, mint az alábbi szöveghelyen is: „Az árnyékból átmentünk a valóságba, azaz a jelképből az igazságba, aki a Krisztus” (de 135 Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 163 elővigyázatosság a leprával kapcsolatban is: „Ha pedig foltosság üt ki a bőrön, és az egész bőrt beborítja tetőtől talpig mindenütt, ahol látható, és amikor a pap meglátja, tisztának fogja ítélni azt, mivel fehérré változott, tiszta az. De amely napon ilyesféle szín látszana meg az eleven [húson], tisztátalan” (3Móz 13,12−15).137 7. [A Törvény] akarja, hogy azt az embert, aki korábbi testi természetétől a hit tündöklő fehérségéhez fordult − ami a világ szemében vétek és szennyfolt −, és teljesen megújult, tartsuk tisztának: mivel többé nem foltos, és nincs összevegyítve benne a régi és az új. Ha azonban [a bűnei] eltörlését követően a régiekből újjáéled valami benne, az, amit az ő bűnös testében halottnak véltek, ismételten tisztátalannak nyilváníttatik, amit már a pap sem tisztíthat meg. Így a paráznaság is, amely újból előtör, és az új szín egységét, amelyből ki volt zárva, foltossá teszi, megtisztíthatatlan vétek. 8. Ugyanígy a házról: „A pap pedig parancsolja meg, hogy takarítsák ki a házat, mielőtt oda menne a pap a poklosság megnézésére, hogy semmi se legyen tisztátalanná, ami a házban van; és csak azután menjen be a pap a ház megnézésére. 9. És ha látja a poklosságot, hogy íme a poklosság a háznak falain zöld vagy vörhenyes horpadásokban mutatkozik, és annak felülete alább esik a falnál, akkor menjen ki a pap a házból, a háznak ajtaja elé, és zárja be a házat hét napra. A hetedik napon pedig térjen vissza a pap, és ha látja, hogy íme elterjedt a poklosság a ház falán, akkor parancsolja meg a pap, hogy szedjék ki a köveket, amelyeken a poklosság van, és vessék azokat a városon kívül tisztátalan helyre, a házat pedig vakartassa le belül köröskörül, és a tapasztékot, amelyet levakartak, töltsék a városon kívül tisztátalan helyre. És vegyenek elő más köveket, és illesszék be ama kövek helyére, tapasztékot is mást vegyenek, és tapasszák be a házat” (3Móz 14,36−42). 10. Úgy illik ugyanis, hogy amikor az Atya legfőbb papja − vagyis a Krisztus − elé járulunk (Zsid 8,1), előbb a mi emberi házunkból egy hét alatt minden akadályt hordjunk ki, hogy ami a házban marad − a test és lélek − tiszta legyen, hogy amikor oda behatol majd Isten Beszéde, és vöröses és zöld foltokat talál, azon nyomban ki legyenek vonva és el legyenek távolítva a halálos és vérrel bemocskolt érzelmek (mert a Jelenések is a halált egy zöldes színű, a harcost pedig egy vöröses lóra ültette [Jel 6,4.8]), és azok helyett csiszolt, összekapcsolásra alkalmas, és szilárd köveket kell alapozásnak betenni ‒ amilyenek az Ábrahám fiaivá lesznek138 −, hogy az ember Isten számára alkalmassá váljék. 11. De ha az átalakulás és az újjászületés után ismét észrevett valamit a pap ugyanabban a házban a korábbi horpadásokból és foltokból, azt tisztátalannak nyilvánította, és megparancsolta, hogy bontsák ki belőle a fát és követ, és az egész építményt [szedjék szét], és tisztátalan helyre dobják ki. 12. Ez lesz az az ember − hús és lélek −, aki a vízkeresztség és a papok belépése után megújulva umbra transfertur in corpus, id est de figuris ad veritatem, quod est Christus), Adversus Marcionem V. 19.9, Nagy Imre fordítása. Erich Auerbach éppen Tertullianus figura-értelmezése alapján fogalmazta meg az ún. „reálpróféciák”-kal kapcsolatos elméletét a Figura c. nevezetes tanulmányában (Ruff 2020). A kérdésről bővebben lásd O’Malley 1967, 158−164. 137 Tertullianus nem pontosan adja vissza az eredeti szöveget (egyes kommentárok szerint fejből idézhette), amely a Károli-fordításban így hangzik: „Ha pedig folyton fejlődik a poklosság a bőrön, és a poklos fakadék elborítja a fakadékosnak egész bőrét tetőtől talpig mindenfelé, amerre a pap szemei látnak; és ha látja a pap, hogy íme elborította a poklosság annak egész testét: akkor ítélje tisztának a fakadékot; mivelhogy egészen fehérré változott az, tiszta az. De mihelyt vadhús mutatkozik abban, tisztátalan legyen”. A főszövegben Tertullianus latin fordítását igyekeztem szó szerint visszaadni, mivel a következő részben erre utal vissza. 138 Itt feltehetőleg Keresztelő Jánosnak a farizeusokhoz intézett szavaira utal: „ne mondogassátok magatokban: Ábrahám a mi atyánk! mert mondom nektek, hogy az Isten ezekből a kövekből is támaszthat fiakat Ábrahámnak” (Lk 3,8). A hely egyébként szövegkritikailag is problémás. 164 Studia Biblica 2021/1 • Forrás ismét visszaveszi a test ráncait és foltjait, és kitaszíttatik a közösségből tisztátalan helyre, tudniillik átadatik a Sátánnak a test veszedelmére (1Kor 5,5), és miután leromboltatott, többé már nem épül újjá az Egyházban. 13. Ugyanígy van a rabszolganővel történő együtt-hálással is, aki egy embernek el lett jegyezve, de még nem vásárolták meg, és nem szabadították fel: „büntetés érje, de meg ne ölettessenek, mert nem volt szabad az asszony” (3Móz 19,20). Mert ahogyan az a hús-test, amely Krisztusnak eljegyeztetett, de még nem lett felszabadítva, büntetés nélkül megfertőződhetett, úgy a már felszabadított [hús-testnek] nem jár a kegyelem. A tanítás és a hatalom különbsége; a kulcsok hatalma XXI. 1. Ha az apostolok jobban értették ezeket, természetesen jobban is vigyáztak [azok betartására]. De még addig a pontig is elmerészkedem, hogy az apostolok tanítása és hatalma139 között különbséget tegyek. A tan140 vezeti az embert, a hatalom pecsétet üt rá. De [tegyük fel] ismét [a kérdést]: mi a hatalom? A Szellem. A Szellem pedig maga Isten. 2. Mi az, amit tanított? Hogy ne legyen közösségünk a sötétség cselekedeteivel (Ef 5,11). Figyeld meg, mit parancsol! Ugyan ki bocsáthatná meg a bűnöket? Ez egyedül az Ő hatalmában van. „Ki bocsáthatja meg a bűnöket, hanemha egyedül az Isten?” (Mk 2,7). És a halálos bűnöket, amiket Ellene és az Ő temploma ellen követtek el [ki más bocsáthatná meg, mint Ő]? 3. Ami azonban téged illet − amivel kapcsolatban személyesen ellened emelnek vádat −, Péter személyében azt parancsolod,141 hogy hetvenszer hétszer bocsássanak meg (Mt 18,22). Ám még ha egyetértenénk is abban, hogy maguk a boldog apostolok is hirdettek valami ilyesfajta bűnbocsánatot, ezekre [a bűnökre] a kegyelem Istentől és nem embertől jön; nem az előírások betartásából, hanem a hatalomból származik. 4. Mert halottakat támasztottak fel (Apcs 9,32), mire egyedül Isten [képes]; nyomorékokat állítottak helyre (Apcs 3,1), amire senki sem [képes], csak a Krisztus; és csapásokat idéztek elő, amit még Krisztus sem akart (Lk 9,55). Mert nem tetszett neki, hogy azok ellen háborogjon, akikért szenvedni jött. Lesújtottak Ananiásra és Elimásra: Ananiásra halállal (Apcs 5,1), Elimásra vaksággal (Apcs 13,8), hogy ezen keresztül is bebizonyítsák: Krisztus [hatalma] erre is képes. 5. Így a próféták a gyilkosságot és a paráznaságot is megbocsátották a megtérőknek (2Sám 12,13), amivel egyben azok súlyosságát is dokumentálták. Most tehát mutass nekem, te apostoli [úr],142 prófétai példákat, hogy abból megismerhessem isteni [mivoltodat], és [azután] tulajdoníts magadnak olyan hatalmat, amivel az ilyesfajta bűnöket is megbocsátod! 6. Ha pedig egyedül a tanítás hivatala jutott számodra, és nem a hatalmadnál fogA potestas kifejezés 267-szer fordul elő Tertullianus műveiben, legtöbbször az ἐξουσία megfelelőjeként. David Rankin szerint ez a szöveghely az egyik legfontosabb a kifejezés értelmezésében: “Here Tertullian discussed, albeit in a somewhat convoluted manner, both the distinction between the exercise of discipline and of power, and also the power of the keys given the apostle Peter. In the opening section Tertullian discriminated between the doctrine (doctrina equates here with disciplina) and the power (potestas) of the Apostles. The first, he said, governed (gubernat) a person, the latter set a seal (adsignat − conveying the notion of placing a permanent[?] mark upon something or someone) upon him. This potestas was to be identified with the Spirit, that is, with God. Potestas was then not merely an attribute of divinity; it was of the very nature of God” (Rankin 1995b, 8). 140 Itt Tertullianus egyik kedvenc kifejezése, a disciplina szerepel. 141 Ismét visszatér az írás kiindulópontjához: a római püspök bűnbocsánatot hirdető rendeletéhez. A „Péter személyében” minden bizonnyal arra a dogmára utal, hogy Róma püspöke Péter apostol utódja, lásd Poupon 1986. 142 A római pápa megszólítása, lásd az előző lábjegyzetet. 139 Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 165 va, hanem a szolgálatod által elnökölsz; ki vagy mekkora vagy te − aki sem prófétai, sem apostoli [tulajdonságokat] nem tudsz felmutatni −, hogy megbocsáss, miközben éppen azzal az erénnyel nem rendelkezel, amelynek dolga a megbocsátás? 7. „De − mondod te erre − a bűnök megbocsátásának joga az egyház hatalmában van.” Ezt még [nálad is] jobban elismerem és állítom, én, aki az új prófétákban magával a Paraklétosszal rendelkezem,143 aki azt mondja: „Az egyháznak hatalma van a bűnök megbocsátására; de mégsem fogom megtenni, nehogy más [bűnöket] kövessenek el.” 8. „Mi van akkor, ha ezt egy hamispróféta szellem jelentette ki?”144 Épp ellenkezőleg, a Felforgató dolga inkább abban állt volna, hogy egyrészt magát a kegyelemmel megkedveltesse, másrészt a többieket bűnök elkövetése irányába terelje. Vagy ha [a Paraklétosz] ezt is az Igazság Szelleme szerint óhajtotta kifejezni, akkor tehát az Igazság Szelleme kegyelmet adhat a paráznáknak, de nem akarja megtenni, ha az a többség számára rosszat jelent. 9. Most pedig a te véleményedet kérdezem: honnan származtatod ezt a jogot az Egyház számára? Ha onnan, hogy az Úr azt mondta Péternek: „ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat… és neked adom a mennyek országának kulcsait”, vagy „amit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lesz, és amit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lesz” (Mt 16,18−19) − te arra következtetsz, hogy az oldás és kötés hatalma neked jutott − azaz Péter feladatköre az egész Egyházé −, 10. miféle ember vagy te, aki kiforgatod és megváltoztatod az Úr szándékát, aki ezt személyesen Péterre ruházta rá? Mert azt mondja: „Terád építem fel az én anyaszentegyházamat”,145 és „neked adom a kulcsokat” − vagyis nem az Egyháznak −, és „amit megkötsz vagy megoldasz” − nem pedig „amit megkötnek vagy megoldanak”. 11. A dolgok kimenetele is ezt mutatja. Péterben, vagyis Péter által épült fel az Egyház; ő használta [először] a kulcsot, mint láthatod: „Izraelita férfiak, halljátok meg e beszédeket: a názáreti Jézust, azt a férfiút, aki Istentől bizonyságot nyert előttetek” stb. (Apcs 2,22). 12. Végül ő volt az első, aki a Krisztusban való megkeresztelkedés által kinyitotta a Mennyei Királyság kapuját, amelyben feloldozást nyerünk a régi bűnök alól, és megkötöztetünk azokkal, amelyek nem nyernek feloldozást az igaz üdvösség szerint ‒ ahogyan Ananiást is a halál bilincsébe verte (Apcs 5,4−5), és a járásképtelen nyomorékot feloldozta testi fogyatékossága alól (Apcs 3,2−7). 13. De a Törvény megtartásáról szóló vitában is mindenki közül elsőként Péter volt, aki a Szellemtől ösztönözve jelentette ki a nemzetek elhívásával kapcsolatban, mintegy előrebocsátva: „Most azért mit kísértitek az Istent, hogy a tanítványok nyakába oly igát tegyetek, melyet sem a mi atyáink, sem mi el nem hordozhattunk? Sőt inkább az Úr Jézus Krisztus kegyelme által hisszük, hogy megtartatunk, miképpen azok is” (Apcs 15,10−11). 14. Ez a kijelentés A Paraklétosz (παράκλητος, szó szerint ’vigasztaló’, vagy ’ügyvéd’) főként János apostol írásaiban jelenik meg: az evangéliumban a Szent Szellemre (Jn 14,16), a levélben Jézusra vonatkoztatva (1Jn 2,16). — Az „új próféták” megnevezés − a legtöbb magyarázó szerint − a montanista mozgalom alapítóira: magára Montanusra, valamint női követőire: Maximillára és Priscillára vonatkozik, de nem feltétlenül kizárólag rájuk, hiszen más − ehhez a mozgalomhoz tartozó − próféták neveit is ismerjük: pl. Proclus (Eus. HE II. 25.6–7; III. 31.4); Apollonius (Eus. HE V. 18); Serapion, Antiochia püspöke 191−211 között (Eus. HE V. 19); egy ismeretlen presbiter (Eus. HE V. 16−17), vö. Tabbernee 2001a; 2001b; Marjanen 2005; Tabbernee 2007; Wilhite 2013, I. 50−56. 144 Ez a mondat a pszichikus ellenfelek részéről hangzik el, akik azzal vádolták az „új prófécia” híveit, hogy a Sátán sugalmazására hallgatnak. Hasonló érvelés hangzik el: De ieuniis 11.4−5. 145 „De én is mondom neked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat” (Mt 16,18), Tertullianus valószínűleg szándékosan hagyta ki a Petrus ‒ super hanc petram szójátékot, mivel az a pápaság intézményének megalapozására szolgált. 143 166 Studia Biblica 2021/1 • Forrás egyszerre oldotta fel a törvény azon részeit, amelyeket elhagytak, és megkötötte azokat, amelyeket fenntartottak. Ezért az oldás és kötés hatalmának, amely Péternek lett átadva, semmi köze a hívők által elkövetett főbenjáró bűnökhöz. 15. Ha az Úr megparancsolta volna Péternek, hogy az ellene vétkező testvérnek hetvenszer hétszer bocsásson meg, bizonyára arra utasította volna őt, hogy azután már semmit se kössön meg − vagyis ne tartson meg −, hacsak nem azokat [a bűnöket], amelyeket az Úr ellen, tehát nem a testvérek ellen követtek el. Ebből ugyanis azt az ítéletet lehet hozni, hogy nem szabad elengedni az Isten ellen elkövetett vétkeket, miközben az emberek elleni [vétkek] bocsánatot nyernek. 16. Most akkor [mi köze mindennek] az Egyházhoz, és hozzád, te pszichikus? Hiszen − Péter személyével összhangban − ez a hatalom a szellemieket illeti meg: akár az apostolt, akár a prófétát. Mivel maga az Egyház is − legfőképpen és legelsősorban − azonos a Szellemmel, akiben [jelen van] az Egy Istenség hármassága: az Atya, a Fiú és a Szent Szellem. [A Szellem] egyesíti az Egyházat, amit az Úr háromra helyezett rá.146 17. És ettől fogva minden egyes embert,147 aki egyesül ebben a hitben, Egyháznak tekint annak Szerzője és Megszentelője. Ennélfogva az Egyház megbocsáthatja a bűnöket, de csak a szellemi Egyház, egy szellemi emberen keresztül; nem pedig az az egyház, amelyet bizonyos számú püspök alkot. Mert a jog és az ítélethozatal az Úré, és nem a szolgáé; magáé Istené, és nem a papé. A mártírokról és azok közbenjárói szerepéről, különös tekintettel a paráznaság bűnére XXII. 1. Te azonban már a mártírjaidra is ráruházod ezt a hatalmat! Hogy bárki − előzetes beleegyezés alapján − felveszi a bilincseket, ráadásul olyanokat, amelyek a most divatos „névleges őrizetben” igencsak kényelmesek, tüstént körülveszik a paráznák, tüstént odamennek a házasságtörők, már a szennyesek imái zengik őt körül, már tócsában áll körülötte a könny − senki sem vásárolja meg szívesebben a börtönbe való belépést, mint akik az Egyházat tönkretették!148 2. Férfiakat és nőket gyaláznak meg a sötétségben, amit [olyan jól] ismernek vágyaik révén, és azoktól kérik a békét, akik a sajátjukat teszik kockára. Mások a bányákba menekülnek, és onnan Elég nehezen érthető szöveghely: a quam Dominus in tribus posuit mellékmondatban a quam bizonyosan az ecclesiamra utal vissza; Joseph Moingt szerint pedig az in tribus posuit Jézusnak arra a mondására alludál, mely szerint „ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20); így értendő tehát, hogy az Úr „háromra (vagyis három hívő emberre) helyezte rá az Egyházat”. − Moingt teljesen releváns magyarázatát is idézem: „Az Egyház nem egyszerűen egy jogi testület, amit a püspökök száma szerint alapítottak, hanem mindenekelőtt egy szellemi valóság, szellemi közösség, közösség az egy hit révén az egy Szellem által, aki a három személyű Isten, és következésképp, mivel Krisztus, az Egyház alapítója, ott található, ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevében, ők alkotják az Isten Templomát a Szent Szellemtől megszentelve, azok gyűlnek össze, akik ugyanazt a Szentháromság-hitet osztják” (Moingt 1964, I. 65). 147 Szó szerint: „minden szám” (omnis numerus), talán a numerus episcoporumra is előre utal. 148 Az önkéntes mártírság szerepéről a korai egyházban a 21. század első két évtizedében bontakozott ki széleskörű szakmai vita (Birley 2006; Tabbernee 2007; Buck 2012; Moss 2012; Middleton 2013; Tite 2015; Anderson 2016). Tertullianus elítélőleg említi, hogy már az anti-montanista Praxeas büszkélkedett egy egyszerű rövid börtönbüntetéssel (Adversus Praxean I. 4); a katolikusok pedig „lacikonyhákat” nyitottak a börtönökben sínylődő keresztényeknek, hogy ne kelljen szükséget szenvedniük (De ieuniis 12.3), a kérdésről bővebben lásd még Micaelli−Munier 1993, 93‒98. 146 Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 167 „részesülőkként”149 térnek vissza, ahol már egy másik mártírságra van szükség a mártírság után elkövetett bűnökre! 3. Kicsoda az, aki e földön és e testben bűn nélkül való? Miféle mártír az, aki e világ lakója: pénzért könyörög, orvoshoz és uzsoráshoz jár? Képzeld csak el: már a kard alatt van, feje lecsupaszítva; képzeld csak el a kereszten, kitárt tagokkal; képzeld csak el cölöphöz kötözve, amint az oroszlán szabdalja; képzeld csak el kerékhez kötve, amint meggyújtották alatta a rőzsét; a mártírságnak ebben a kétség nélkül való birtoklásában − merem állítani −, kicsoda engedi meg az embernek, hogy olyasmit engedjen el, amiket Isten számára kell fenntartani, aki ezeket [a bűnöket] felmentés nélkül elítélte, s ezeket sem az apostolok, sem pedig − amennyire tudom − maguk a mártírok nem tartottak megbocsáthatónak? 4. Végtére is Pál már küzdött a vadállatokkal Epheszoszban (1Kor 15,32), mikor elrendelte, hogy a vérfertőző személyt el kell pusztítani. Legyen elég a mártírnak, hogy saját bűneiből megtisztulhat. A hálátlan és kevély [tulajdonsága], hogy mások elé szórja azt is, amihez nagy áron jutott hozzá.150 Ki az, aki mások halálát a sajátjával váltotta meg, ha nem egyedül Isten Fia? Mert még a szenvedésekor is megszabadította a latort (Lk 23,43). Azért jutott erre a végre, hogy ő maga a bűntől tiszta és mindenben szent lévén a bűnösökért haljon meg. 5. Ezért te, aki Ővele versengsz a bűnök elengedésében, ha te magad semmit nem vétkeztél, akkor nyilván értem is szenvedni fogsz! Ha azonban bűnös vagy, hogyan lenne a fáklyád olaja elegendő neked és nekem?151 6. Most is van, amivel kimutassam Krisztust. Ha azért a Krisztus jelen van a mártírban, hogy mártírként a paráznákat és házasságtörőket feloldozhatja, hozza nyilvánosságra a szív rejtett titkait, hogy így megbocsáthassa a bűnöket − és ő a Krisztus! 7. Az Úr Jézus Krisztus ugyanis így mutatta meg hatalmát: „Miért gondoljátok ezeket a ti szívetekben? Mi könnyebb, azt mondanom-é a gutaütöttnek: Megbocsáttattak neked a te bűneid, vagy ezt mondanom: Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj? Hogy pedig megtudjátok, hogy az ember Fiának van hatalma e földön a bűnöket megbocsátani, monda a gutaütöttnek: mondom neked, kelj föl és járj” (Mk 2,8−10). 8. Ha az Úr akkora hangsúlyt tett hatalmának bizonyítására, hogy kigúnyolta [a farizeusok] gondolkodását, és úgy parancsolta meg az egészséget [a gutaütöttnek], hogy elhiggyék: a bűnöket el lehet engedni − nem szabad elhinnem, hogy valakiben ugyanaz a hatalom van meg, hacsak ugyanolyan bizonyítékokkal nem szolgál. 9. Amikor egy mártírtól kérsz bűnbocsánatot a paráznáknak és házasságtörőknek, magad vallod be, hogy az ilyesfajta bűnöket csak az elkövető mártírsága mossa el, bár felteszed azt, hogy a másé. Amennyire tudom: a mártírság másik keresztség lesz. 10. Azt mondja ugyanis [Jézus]: „Van nekem egy másik keresztségem”.152 Ezért folyt ki az Úr oldalán lévő sebből a A communicator az egész ókeresztény teológiai irodalomban hapax legomenon, Tertullianus valószínűleg a communio (eucharistia, úrvacsora) szóval összefüggésben használja: olyan embert jelent, aki részesülhet az Úr testével és vérével való közösségben. 150 Talán Jézus példázatára utal: „gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé” (Mt 7,6). 151 Itt Tertullianus a tíz okos és tíz bolond szűz példázatára utal (Mt 25,8‒9), amelyben az okos szüzek, akiknek van olaj a lámpásukban, az Úr eljövetele előtt közvetlenül megtagadják saját olajuk átadását a bolond szüzeknek, mondván: „Netalán nem lenne elegendő nekünk és nektek; menjetek inkább az árusokhoz, és vegyetek magatoknak.” 152 Habeo enim et aliud baptisma. A Lk 12,50 többségi szövegváltozataiban ez szerepel: „De keresztséggel kell nekem megkereszteltetnem” (baptisma autem habeo baptizari, Vulgata). Ugyanakkor Irenaeus (Adversus haereses I. 21.2) és Cyprianus (Epistulae LXXIII. 22) szintén ismeri ezt a szövegváltozatot (Von Soden 1909, 285. n. 1). 149 168 Studia Biblica 2021/1 • Forrás víz és vér (Jn 19,34), mindkét keresztség előzményeképpen.153 11. Ezért az első keresztséggel kell megszabadítanom másokat, ha tehetem, a második keresztségtől. A vége felé járva, szükségszerűen rá kell kényszerítenem ellenfeleinkre ezt a következtetést: bármiféle tekintély, bármiféle érvelés az, ami békét biztosít az Egyházban a paráznának és házasságtörőnek, ugyanaz a megtérő gyilkosnak és bálványimádónak is segítő kezet kell hogy nyújtson, továbbá a hitehagyónak, s természetesen annak is, akit a hit megvallásának csatájában a kínzásokkal harcolva a kegyetlenség legyőzött.154 12. Máskülönben Istenhez és az Ő irgalmához − amely a bűnös bűnbánatát előnyben részesíti a halálával szemben − méltatlan volna, hogy könnyebben térhetnek vissza az Egyházba azok, akik üzekedésükkel buktak el, mint akik a harcban. A felháborodás szólásra késztet bennünket: inkább akarod a [paráznasággal] beszennyezett testeket viszszahívni, mint azokat, amelyeket vér borít? 13. Melyik bűnbánat szánalomra méltóbb: amelyik egy csiklandozott, vagy amelyik egy szétmarcangolt hús-testet terít a földre? Melyik fajta kegyelem az igazságosabb − mindenféle ügyben −: az, amiért egy szándékos, vagy amiért egy szándékolatlan bűnelkövető könyörög? Senki sem saját akaratából kényszeríttetik arra, hogy tagadjon − senki sem lesz akarata ellenére parázna. 14. A kéjre nem erőszak kényszerít − hacsak nem belülről fakad −; nem ismeri a kényszert, ami kedvünkre való. Ellenben a hóhér hányféle ötlete, és a büntetések miféle nemei kényszerítik ki a tagadást? Ki tagadott inkább: aki Krisztusért megkínozva, vagy aki gyönyörök közepette veszítette el Őt? Ki az, aki szenvedett, mikor elveszítette; és ki az, aki játékot űzött, mikor elveszítette? 15. És mégis, ezek a harcos keresztényeken látható forradások, amelyek természetesen a Krisztus szemében irigylésre méltóak, mivel győzni vágytak; és úgy is dicsőségesek, hogy győzelem nélkül estek el; olyan sebek ezek, amelyek után az Ördög is sóhajtozik; [sebek], amelyeket saját szerencsétlenségük miatt, de tisztán, bűnbánattal gyászolnak, és nem pironkodnak az Úr előtt − kegyelemből ismét megbocsáttatik nekik, mert engesztelhető módon tagadták meg [a Krisztust]. Nekik egyedül a hús-testük erőtelen (Mt 26,41). Márpedig nincs olyan erős hús-test, mint amely szétzúzza a Szellemet!155 A kétféle − vízben és vérben történő − keresztségről lásd még: „azért árasztotta átszúrt oldalából ezt a két fürdőt, mert aki vérében hisz, azt mossa le a víz, akit a víz lemosott, annak vérrel is le kell mosatnia” (De baptismo 16.2, Vanyó László fordítása), vö. Dölger 1930. 154 „Hitehagyó”, vagy szó szerint „tagadó” (negator) az, aki az üldözésekben a vallatók szokásos kérdésére − „Keresztény vagy?” − nemmel felelt; őket az Egyház aposztatáknak tekintette; a másik csoport, akikről Tertullianus beszél, a „bukottaké” (lapsi), akik a kínzások hatására tagadták meg a Krisztust. 155 A szöveg tudományos kiadásában az utolsó mondatba nyomdahiba csúszott: „Atquin nullatam fortis caro quam quae spiritum elidit” (Micaelli−Munier 1993, 280.) − A mondat csak akkor értelmes, ha a dőlttel szedett szót külön írjuk: nulla tam. Charles Munier kommentárja szerint a mondat ironikus értelmű. 153 Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 169 Bibliográfia Alföldy 1974: Alföldy, Géza: The Crisis of the Third Century as seen by Contemporaries. Greek, Roman, and Byzantine Studies 15(1): 89−111. Anderson 2016: Anderson, Matthew R.: Zealous until Death: “Voluntary Martyrdom” and the Martyrs of Lyons. Ph.D. thesis. Abilene, TX: Abilene Christian University. Balfour 2017: Balfour, Ian: Tertullian and Roman Law: What Do We (Not) Know? Studia Patristica 94: 11−22. Barnes 1968: Barnes, Timothy David: Legislation Against the Christians. Journal of Roman Studies 58: 32−50. Barnes 1970: Barnes, Timothy David: Chronology of Montanism. Journal of Theological Studies 21(2): 403−408. Barnes 1971: Barnes, Timothy David: Tertullian: A Historical and Literary Study. Oxford: Clarendon. Batiffol 1899: Batiffol, Pierre: De l’attribution de l’épitre aux Hébreux à Saint Barnabé. Revue Biblique 8(2): 278−283. Batovici 2017: Batovici, Dan: The Shepherd of Hermas in recent scholarship on the canon. A review article. Annali di Storia dell’Esegesi 34(1): 89−105. Bellemore 1999: Bellemore, Jane: Josephus, Pompey and the Jews. Historia 48(1): 94−118. Birley 1976: Birley, Anthony R.: The third century crisis in the Roman Empire. Bulletin of the John Rylands Library 58(2): 253−281. Birley 2006: Birley, Anthony R.: Voluntary martyrs in the early church: Heroes or heretics? Cristianesimo nella storia 27(1): 99−127. Bovon‒Rouiller 1978: Bovon, François; Rouiller, Grégoire: Exegesis: Problems of Method and Exercises in Reading (Genesis 22 and Luke 15). Eugene, OR: Wipf and Stock. Braun 1962: Braun, René: »Deus Christianorum.« Recherches sur le vocabulaire doctrinal de Tertullien. Paris: Presses Universitaires de France. Bruun 2007: Bruun, Christer: The Antonine plague and the ‘third-century crisis’. In: O. Hekster, G. de Kleijn, Daniëlle Slootjes (eds.): Crises and the Roman Empire (Impact of Empire 7.) Leiden: Brill, 201−217. Buchheit 1974: Buchheit, Vinzenz: Tertullian und die Anfänge der christlichen Kunst. Römische Quartalschrift 39: 133−142. Buck 2012: Buck, P. Lorraine: Voluntary Martyrdom Revisited. Journal of Theological Studies 63(1): 125−135. D’Alès 1937: D’Alès, Adhémar: Tertullianea. De pudicitia VI, 16. Revue de Science Religieuse 27: 230‒231. Daunton-Fear 1982: Daunton-Fear, A.: The Ecstasies of Montanus. Studia Patristica 17: 648−651. De Boer 2014: De Boer, Erik A.: Tertullian on “Barnabas’ Letter to the Hebrews” in De pudicitia 20.1-5. Vigiliae Christianae 68(3): 243−263. Dölger 1929: Dölger, Franz-Joseph: Sonne und Sonnenstrahl als Gleichnis in der Logostheologie des christlichen Altertums. Antike und Christentum 1: 271−290. 170 Studia Biblica 2021/1 • Forrás Dölger 1930: Dölger, Franz Joseph: Tertullian über die Bluttaufe. Antike und Christentum 2: 117−141. Dunn 1998: Dunn, Geoffrey D.: Tertullian and Rebekah: A re-reading of an “anti-Jewish” argument in early Christian literature. Vigiliae Christianae 52(2): 119−145. Dunn 2004: Dunn, Geoffrey D.: Tertullian. New York−London: Routledge. Dunn 2007: Dunn, Geoffrey D.: Mary’s virginity in partu and Tertullian’s anti-docetism in De carne Christi reconsidered. Journal of Theological Studies 58(2): 467−484. Elliott 2004: Elliott, John H.: No Kingdom of God for Softies? or, What Was Paul Really Saying? 1 Corinthians 6: 9–10 in Context. Biblical Theology Bulletin 34(1): 17−40. Freeman-Grenville 1954: Freeman-Grenville, G. S. P.: The date of the outbreak of Montanism. Journal of Ecclesiastical History 5(1): 7−15. Freund 1989: Freund, Richard A.: Murder, adultery and theft? Scandinavian Journal of the Old Testament 3(2): 72−80. Gaughan 2010: Gaughan, Judy E.: Murder was not a Crime: Homicide and Power in the Roman Republic. Austin, TX: University of Texas Press. Geraghty 2007: Geraghty, Ryan M.: The impact of globalization in the Roman Empire, 200 BC‒ AD 100. Journal of Economic History 67(4): 1036−1061. Gerlo et al. 1954: Gerlo, Alois; Kroymann, Emil; Willems, Radbodus; Waszink, Jan Hendrik; Borleffs, Janus Guilielmus Philippus; Reifferscheid, Augustus; Wissowa, Georg; Dekkers, Eligius; Thierry, J. J.; Evans, Ernest; Harnack, Adolf von (eds.): Corpus Christianorum Series Latina (CCSL 2) Tertullianus. Opera II: Opera montanistica. Turnhout: Brepols. Gero 1977: Gero, Stephen: Montanus and Montanism according to a Medieval Syriac source. Journal of Theological Studies 28(2): 520−524. Gibson 1978: Gibson, Elsa: The “Christians for Christians” Inscriptions of Phrygia (Harvard Theological Studies 32.) Cambridge, MA: Harvard University Press. Goldhahn-Müller 1989: Goldhahn-Müller, Ingrid: Die Grenze der Gemeinde: Studien zum Problem der Zweiten Buße im Neuen Testament unter Berücksichtigung der Entwicklung im 2. Jh. bis Tertullian. Vandenhoeck und Ruprecht. Grig−De Ste Croix 2006: Grig, Lucy − De Ste Croix, G. W. M.: Christian Persecution, Martyrdom, and Orthodoxy. Oxford: Oxford University Press. Grüll 2016: Grüll Tibor: A globalizáció és multikulturalizmus kérdései a Római Birodalomban. Korall 63: 69‒83. Haguenin 1991: Haguenin, Marcel: De pudicitia 6, 15. Revue de Science Religieuse 3: 459−460. Handl 2014: Handl, András: Bishop Callistus I. of Rome (217?−222?): A Martyr or a Confessor? Zeitschrift für Antikes Christentum 18(3): 390−419. Handl‒Dupont 2018: Handl, András: Who was Agrippinus? Identifying the First Known Bishop of Carthage. Church History and Religious Culture 98(3−4): 344−366. Harper 2012: Harper, Kyle: Porneia: The making of a Christian sexual norm. Journal of Biblical Literature 131(2): 363−383. Harper 2015: Harper, Kyle: Pandemics and passages to late antiquity: Rethinking the plague of c. 249–270 described by Cyprian. Journal of Roman Archaeology 28: 223−260. Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 171 Harper 2016: Harper, Kyle: Another eyewitness to the plague described by Cyprian, with notes on the ‘Persecution of Decius’. Journal of Roman Archaeology 29: 473−476. Harries 2007: Harries, Jill: Law and Crime in the Roman World. Cambridge: Cambridge University Press. Harrison 2017: Harrison, Peter: “I Believe Because it is Absurd”: The Enlightenment Invention of Tertullian’s Credo. Church History 86(2): 339−364. Heine 1989: Heine, Ronald E.: The Gospel of John and the Montanist Debate at Rome. Studia Patristica 21: 95−100. Henne 2011: Henne, Philippe: Tertullien l’Africain. Paris: Cerf. Hilhorst 1988: Hilhorst, Antonius: Erotic elements in the Shepherd of Hermas. In: H. Hoffmann − M. Zimmermann (eds.): Groningen Colloquia on the Novel, vol. 9. Groningen: Egbert Forsten, 193−204. Hitchner 2012: Hitchner, R. Bruce: Roads, Integration, Connectivity, and Economic Performance in the Roman Empire. Chichester: John Wiley. Hovenden 2002: Hovenden, Gerald: Speaking in Tongues: The New Testament Evidence in Context. Bloomsbury: T&T Clark. Jansen 1982: Jansen, John F.: Tertullian and the New Testament. Journal of Early Christian Studies 2(4): 191−207. Keseling 1947: Keseling, Paul: Aristoteles bei Tertullian (De pud. 1, 1). Philosophisches Jahrbuch 57: 256−257. Kim 2009: Kim, Lucien J.: Is Montanism a heretical sect or Pentecostal antecedent. Asian Journal of Pentecostal Studies 12(1): 113−124. Klawiter 1980: Klawiter, Frederick C.: The Role of Martyrdom and Persecution in Developing the Priestly Authority of Women in Early Christianity: A Case Study of Montanism. Church History 49(3): 251−261. Knabenbauer 1892: Knabenbauer, Joseph: De peccato in spiritum sanctum quod non remittatur. Revue Biblique 1(2): 161−170. Ladocsi 2019: Ladocsi Gáspár: Keresztényüldözés a Római Birodalomban. Budapest: Szent István Társulat. Langstadt 1957: Langstadt, Erich: Tertullian’s Doctrine of Sin and the Power of Absolution in “De pudicitia”. Berlin: Akademie Verlag. Litfin 2003: Litfin, Bryan Mark: Tertullian’s “Adversus Marcionem”: A case study in “regular hermeneutics”. Ph.D. diss. Charlottesville, VA: University of Virginia. Louth 2014: Louth, Andrew: Fiunt, non nascuntur Christiani: Conversion, Community, and Christian Identity in Late Antiquity. In: Carol Harrison − Caroline Humfress − Isabella Sandwell (eds.): Being Christian in Late Antiquity: A Festschrift for Gillian Clark. Oxford: Oxford University Press, 109−119. Malick 1993: Malick, David E.: The Condemnation of Homosexuality in 1 Corinthians 6:9. Bibliotheca Sacra 150(600): 479−492. Marjanen 2005: Marjanen, Antti: Montanism: Egalitarian Ecstatic “New Prophecy”. In: Antti Marjanen, Petri Luomanen (eds.): A Companion to Second Century Christian “Heretics”. Leiden: Brill, 185−212. 172 Studia Biblica 2021/1 • Forrás Marjanen 2013: Marjanen, Antti: Female Prophets among Montanists. In: Jonathan Stökl − Corrine L. Carvalho (eds.): Prophets Male and Female: Gender and Prophecy in the Hebrew Bible, the Eastern Mediterranean, and the Ancient Near East (SBL Ancient Israel and Its Literature 15.) Atlanta: Society of Biblical Literature, 127−143. Mellerin 2012: Mellerin, Laurence: La contribution de Tertullien à la réflexion théologique sur l’irrémissible: du De paenitentia au De pudicitia. Revue d’études augustiniennes et patristiques 58(2): 185−216. Micaelli−Munier 1993: Micaelli, Claudio ; Munier, Charles (ed.): Tertullien: La Pudicité (Sources Chrétiennes 394.) Paris: Éditions du Cerf. Middleton 2013: Middleton, Paul: Early Christian voluntary martyrdom: A statement for the defence. Journal of Theological Studies 64(2): 556−573. Moingt 1964−1966: Moingt, Joseph: Théologie trinitaire de Tertullien, 1‒3. köt. Paris: Presses Universitaires. Moll 2010: Moll, Sebastian: The Arch-Heretic Marcion (WUNT 250.) Tübingen: Mohr Siebeck. Molthagen 1975: Molthagen, Joachim: Der römische Staat und die Christen im zweiten und dritten Jahrhundert, 2. Auflage. Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht. Moorhead 1985: Moorhead, John: Papa as ‘bishop of Rome’. Journal of Ecclesiastical History 36(3): 337−350. Morel 1944: Morel, Valentin: «Disciplina.» Le mot et l’idée représentée par lui dans les oeuvres de Tertullien. Revue d’histoire ecclésiastique 40: 1−46. Moss 2012: Moss, Candida R.: The discourse of voluntary martyrdom: Ancient and modern. Church History 81(3): 531‒551. Moule 1960: Moule, C. F. D.: A Reconsideration of the Context of Maranatha. New Testament Studies 6(4): 307−310. Nemes 1935: Nemes Vazul: Tertullianus görög műveltsége (Pannonhalmi Füzetek 16.) Pannonhalma: Pécsi Egyetemi Könyvkiadó. Nock 1939: Nock, Arthur Darby: A Feature of Roman Religion (De pud. 1). Harvard Theological Review 32: 83−96. O’Malley 1967: O’Malley, Thomas: Tertullian and the Bible: Language, Imagery, Exegesis. Utrecht: Dekker & Van de Vegt. Osborn 2003: Osborn, Eric: Tertullian, First Theologian of the West. Cambridge: Cambridge University Press. Pap 2009: Pap Levente: A klérus fogalma Tertullianusnál. Studia Theologica Transsylvaniensia 12(2): 225−236. Pelikan 1952: Pelikan, Jaroslav: The Eschatology of Tertullian. Church History 21(2): 108−122. Pelikan 1956: Pelikan, Jaroslav: Montanism and Its Trinitarian Significance. Church History 25(2): 99−109. Poirier 1999: Poirier, John C.: Montanist Pepuza-Jerusalem and the Dwelling Place of Wisdom. Journal of Early Christian Studies 7(4): 491−507. Poorthuis 2020: Poorthuis, Marcel: The Parable of the Prodigal Son and Jewish-Christian Relations: Brothers in the Mirror. In: Journal for Land of Israel Studies and Archeology (The Joshua Schwartz volume) 12−13: 115−130. Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 173 Potter 2004: Potter, David S.: The Roman Empire at Bay, AD 180–395. London: Routledge. Poupon 1986: Poupon, Gérard: Tertullien et le privilège de Pierre: note sur „De pudicitia” 21,9−10. Revue des Études Augustiniennes 32(1−2): 142−144. Powell 1975: Powell, Douglas: Tertullianists and Cataphrygians. Vigiliae Christianae 29(1): 33−54. Preysing 1926: Preysing, Konrad Graf: Römischer Ursprung des „Edictum peremptorium”? Zeitschrift für katholische Theologie 50(1): 143−150. Rankin 1995a: Rankin, David Ivan: Tertullian and the Church. Cambridge: Cambridge University Press. Rankin 1995b: Rankin, David I.: Tertullian’s use of the word Potestas. Journal of Religious History 19(1): 1−9. Rankov 1999: Rankov, Boris: The governor’s men: the officium consularis in provincial administration. In: A. Goldsworthy, I. Haynes (eds.): The Roman Army as a Community (JRA Suppl. 34.) Oxford: Journal of Roman Archaeology, 15−34. Rebert 1926: Rebert, Homer F.: Bonum Factum, Bona Fide, and Bona Fortuna. Classical Philology 21(1): 75−77. Rhee 2005: Rhee, Helen: Early Christian Literature: Christ and Culture in the Second and Third Centuries. London: Routledge. Rives 1999: Rives, James B.: The decree of Decius and the religion of empire. Journal of Roman Studies 89: 135−154. Rizzelli 2011: Rizzelli, Giunio: L’ordine dei peccati nel De pudicitia di Tertulliano. Motivi giuridici. Revista General de Derecho Romano 16: 1−36. Robeck 2010: Robeck, Cecil M. Jr.: Montanism and present day ‘prophets’. Pneuma: The Journal of the Society for Pentecostal Studies 32(3): 413−429. Ruff 2020: Ruff Tibor: Az ószövetségi próféciák értelmezése az Újszövetségben. Studia Biblica − Bibliai Tanulmányok 2(2): 8−58. Rugási 1997: Rugási Gyula: Rodón és Apellész. Beszélgetés az Egyetlen Istenről. In: Örök romok. Debrecen: Latin Betűk, 206−227. Rugási 1998: Rugási Gyula: Valentinosz és az alexandriai gnózis. In: Epheszoszi történet. Debrecen: Latin Betűk, 111−154. Rugási 2019: Rugási Gyula: Tíz történetietlen tétel a gnózisról. Studia Biblica − Bibliai Tanulmányok 1(1): 31−62. Schöllgen 1984: Schöllgen, Georg: Ecclesia Sordida? Zur Frage der sozialen Schichtung frühchristlicher Gemeinden am Beispiel Karthagos zur Zeit Tertullians (Jahrbuch für Antike und Christentum, Ergänzungsband 12.) Münster: Aschendorffsche Verlagsbuchhandlung. Schreckenberg 1990: Schreckenberg, Heinz: Die christlichen Adversus-Judaeos-Texte und ihr literarisches und historisches Umfeld (1.‒11. Jh.). Frankfurt am Main: Peter Lang. Schulz 1962: Schulz, Siegfried: Maranatha und Kyrios Jesus. Zeitschrift Für Die Neutestamentliche Wissenschaft 53(3): 125−144. Shandruk 2012: Shandruk, Walter M.: Christian Use of Magic in Late Antique Egypt. Journal of Early Christian Studies 20(1): 31−57. 174 Studia Biblica 2021/1 • Forrás Shaw 1984: Shaw, Brent D.: Bandits in the Roman Empire. Past & Present 105: 3−52. Shoemaker 2016: Shoemaker, Stephen J.: Mary in Early Christian Faith and Devotion. New Haven, CT: Yale University Press. Simon 1964: Simon, Marcel: Verus Israel: étude sur les relations entre chrétiens et juifs dans l’empire Romain (135−425). Paris: Boccard. Stark 1997: Stark, Rodney: The Rise of Christianity. How the Obscure, Marginal Jesus Movement Became the Dominant Religious Force in the Western World in a Few Centuries. San Francisco, CA: Harper and Collins. Stewart-Sykes 1999: Stewart-Sykes, Alistair: The Original Condemnation of Asian Montanism. Journal of Ecclesiastical History 50(1): 1−22. Strobel 1980: Strobel, August: Das heilige Land der Montanisten. Eine religionsgeographische Untersuchung (Religionsgeschichtliche Versuche und Vorarbeiten 37.) Berlin: De Gruyter. Szlávik 2006: Szlávik Gábor: Egy elmaradott régió szerepvállalása a kor vallási mozgalmaiban: Közép-Phrygia montanizmusa. Egyháztörténeti Szemle 7(1): 3−36. Tabbernee 1985: Tabbernee, William: Early Montanism and Voluntary Martyrdom. Colloquium: The Australian and New Zealand Theological Review 17: 33‒44. Tabbernee 1993: Tabbernee, William: Montanist Regional Bishops: New Evidence from Ancient Inscriptions. Journal of Early Christian Studies 1(3): 249−280. Tabbernee 1997: Tabbernee, William: Montanist Inscriptions and Testimonia: Epigraphic Sources Illustrating the History of Montanism (NAPSPMS 16.) Macon, GA: Mercer University Press, 1997. Tabbernee 2001b: Tabbernee, William: To pardon or not to pardon? North African Montanism and the forgiveness of sins. Studia Patristica 36: 375−386. Tabbernee 2007: Tabbernee, William: Montanists and voluntary martyrdom. In: Fake Prophecy and Polluted Sacraments. Ecclesiastical and Imperial Reactions to Montanism (Vigiliae Christianae Suppl. 84.) Leiden: Brill, 201−242. Tabbernee‒Lampe 2008: Tabbernee, William ‒ Lampe, Peter: Pepouza and Tymion: The Discovery and Archaeological Exploration of a Lost Ancient City and Imperial Estate. Berlin: Walter de Gruyter. Tite 2015: Tite, Philip L.: Voluntary Martyrdom and Gnosticism. Journal of Early Christian Studies 23(1): 27−54. Uglione 1977: Uglione, Renato: Regula-Disciplina apud Tertullianum. Latinitas 25: 260‒265. Van Winden 1995: Van Winden, J. C. M.: The adverbial use of cum maxime in Tertullian. Vigiliae christianae 49(3): 209−214. Viciano 1986: Viciano, Alberto: Principios de hermenéutica bíblica en el Tratado “Adversus Iudaeos” de Tertuliano. In: José María Casciaro (ed.): Biblia y hermenéutica: VII Simposio Internacional de Teología de la Universidad de Navarra. Navarra: Servicio de Publicaciones de la Universidad de Navarra, 637−644. Vokes 1961: Vokes, F. E.: The Opposition to Montanism from Chrurch and State in the Christian Empire. Studia Patristica 4: 518−526. Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia) 175 Von Soden 1909: Von Soden, Hans: Das lateinische Neue Testament in Afrika zur Zeit Cyprians nach Bibelhandschriften und Väterzeugnissen mit Unterstützung. Leipzig: Hinrichs. Waszink 1947: Waszink, Jan Hendrik: Pompa diaboli. Vigiliae Christianae 1(1): 13−41. Waszink 1948: Waszink, Jan Hendrik: Varro, Livy and Tertullian on the history of Roman dramatic art. Vigiliae Christianae 2(1): 224−242. Waszink 1979: Waszink, Jan Hendrik: Tertullian’s Principles and Methods of Exegesis. In: William R. Schoedel − Robert L. Wilken (eds.): Early Christian Literature and the Classical Intellectual Tradition: in Honorem Robert M. Grant (Théologie historique 53.) Paris: Beauchesne. Wilhite 2007: Wilhite, David E.: Tertullian the African: An Anthropological Reading of Tertullian’s Context and Identities (Millennium-Studien 14.) Berlin: De Gruyter. Wilhite 2009: Wilhite, David: Identity, Psychology, and the Psychici: Tertullian’s „Bishop of Bishops”. Interdisciplinary Journal of Research on Religion 5: Art. 9, 1−26. Wilhite 2013: Wilhite, David E.: The spirit of prophecy: Tertullian’s Pauline pneumatology. In: Todd D. Still, David E. Wilhite (eds.): Tertullian and Paul, vols. 1−2. New York‒London: Bloomsbury Academic, 45−71. Williams 2020: Williams, Daniel H.: Defending and Defining the Faith: An Introduction to Early Christian Apologetic Literature. Oxford: Oxford University Press. Wypustek 1997: Wypustek, Andrzej: Magic, Montanism, Perpetua, and the Severan Persecution. Vigiliae Christianae 51(3): 276−297. Zilling 2004: Zilling, Heinrike Maria: Tertullian: Untertan Gottes und der Kaisers. Paderborn: Schöningh. CONTENTS AND ABSTRACTS EDITORIAL . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 STUDIES Tibor Ruff: Immanent Principles of the Coherent System of the Law of Moses . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 Abstract: This paper attempts to summarize the main immanent principles of the system of the Mosaic Law (Torah, Pentateuch), which is a novel approach in international literature . My point of departure is that the primary sources for the application of this legal system (primarily the New Testament and the Talmud) often approached these principles with almost self-evident naturalness . The fact that academic literature has kept silent in this issue may also be because every single word of the above title raises serious questions: a scholar on the grounds of modern historical biblical criticism may well have a very different view of the Torah from an orthodox rabbi who has experienced its world from the inside, or a Christian theologian who may deny its present-day validity . In other words, the question can be split up into separate ones: is there a ‘coherent Mosaic Law’ at all, and if so, since when; is there any ‘system’, especially an ‘immanent’ one, and if so, how can its ‘immanent system’ be distinguished from the various hermeneutical matrices of later traditions, which were subsequently inserted ‘from the outside,’ but which may be partly incompatible with it? This study approaches the Pentateuch primarily as an ethical and legal entity aimed at regulating the communal life of the nation and even the state of Israel by means of various laws – in line with the way in which it has been used for three thousand years according to its own essential purpose and express ars poetica –, and I do not think I need to demonstrate that this aspect is not external to the text; instead, it is an immanent one . However, I do not wish to address the question of how and when the text was composed, written, edited and when it reached its final form (by Moses’ own hands, as per the text itself, or a thousand years later, in the time of Ezra or even after, as per historical criticism), since these aspects are external to the essence and application of the unified corpus, which has certainly been used in this final form for two thousand years now . In a certain sense, my approach can therefore be described as ‘effect-historical,’ which, by applying a kind of close-reading hermeneutics, essentially seeks to reveal the internal rules governing this corpus of texts that can be treated as a unified whole . The introductory three chapters of this article discuss the hermeneutical principles of Torah interpretation . The commandments of the Law are divided into three main categories: moral, ritual, and administrative ones, addressing their significance and scope separately . We can also establish a hierarchy of importance for the commandments: we can speak of laws of “greatest,” “greater,” “lesser” and “least” importance . The New Testament and the rabbinic tradition are united in their view that the 613 commandments of the Torah do not bear equal weight or importance . Generally speaking, the ethical commandments of the Torah apply at all times and to all people and communities, whereas the ritual ones do not apply at all times to all, and do not in themselves affect one’s moral standing, since keeping or violating them does not directly affect the quality of personal relationships (no one is intrinsically a better or worse person, e .g ., by the mere act of sacrificing a sacrificial animal or observing a dress code) . Moreover, the general characteristic of commandments of an administrative nature is that they can only be observed in a completely independent, free Jewish state in the Holy Land. In my paper I will also discuss the principle of proportionate punishment and the different degrees of severity of sins; the principle of covenant; the difference between positive (to-do) and negative (not-to-do) commandments; the principle of protection of life; the distinction between sins of ignorance and intentional ones; and the practical operation of the Torah’s judiciary system . Keywords: close reading; Old Testament Law; Halakhah; Jewish judiciary system; Moral laws; Ritual laws, Administrative laws László Benke: The Reception of Ezekiel’s Temple Vision in Rabbinic Judaism . Part I: A Rivalry Between Temples . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37 Abstract: Ezekiel’s vision of a peculiar temple – with structures that differ from the historic temples, a sacrificial system that is inconsistent with the Torah’s provisions, and a recast of cultic roles – put Ezekiel’s acceptance to a hard test in the Second Temple period, to the extent that the book, as per an anecdotal tradition from the tannaitic era, was going to be withdrawn . However, after the Churban, the tables were turned, and the Second Temple’s memory ended up getting eclipsed by the high hopes of redemption evoked by Ezekiel’s vision . In this first part of my paper, I will be charting the interactions – of rivalry, essentially – between the two Temples in rabbinic thought and discourse, to set the scene to a presentation (in the second part) of the ways in which the actual discrepancies between the Torah and Ezekiel were accounted for and harmonized . Keywords: The Book of Ezekiel; Babylonian captivity; Second Temple period; the canon of the Hebrew Bible; biblical exegesis in rabbinic Judaism Imre Berde: “Mene, Mene, Tekel, Upharsin .” Enigma on the Wall . . . . . . . . . . . . . . . . 51 Abstract: This paper presents one of the most controversial passages in chapter 5 of the book of Daniel – the writing on the wall of the king’s palace written by an enigmatic hand – schematically . Firstly, I address the historical context of the ‘inscription;’ then, I define its genre as an enigma . On this basis, my study focuses on two points of view about the text written on the wall: (1) the inscription as an enigmatic text and (2) the inscription as an enigmatic occasion . I regard these as prophetic levels of the text . While analysing them, I summarise the most accepted models and assumptions regarding the reading of the inscription . Subsequently, I present Daniel’s interpretation of the enigma on the basis of the principle of paronomasia, and I attempt to chart the possible meanings of the words in the ‘inscription;’ moreover, I exposit the inscription in the context of Daniel’s preaching addressed to Belshazzar prior to interpreting the text on the wall, taking some historical and textual contexts into consideration as well . Finally, I summarize the levels of prophetic meaning the inscription may convey . Keywords: Daniel; mene - tekel - upharsin; engima; writing on the wall; Belshazzar Eszter Csalog: “Your Speech Betrays You” ‒ Authorship of the Septuagint Exodus . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 65 Abstract: The general assumption is that the vast majority of Septuagint translators are completely shrouded by their incognito . In accordance with the ancient custom, these persons—with a few exceptions—did not name themselves in their work . In my opinion, however, in the case of certain books, some conclusions can be drawn about the identity of the translator, based on the vocabulary and transla-tion technique of the book. I chose the translation of the second book of Moses, Exodus, as the subject of my research, because the subject matter of this book is relatively diverse, so the translator had the opportunity to prove his knowledge in several areas. The examination of the individual sections (narrative passages, laws, instructions for the construction of the Tabernacle) shows that the translator did not perform equally well in the different disciplines . While the details of setting up the Tabernacle are often vague in the Greek text, the legal sections proved to be a more appropriate task for the translator . I also compared the language and vocabulary of this section with those of the contemporary Egyptian legal papyri . The comparison further confirmed the above conclusion: the translator of the book should be sought among those familiar with legal and administrative matters: a flesh-and-blood person is looming in the obscurity surrounding the formation of the translation . Keywords: Septuagint; Exodus; ancient translations; translation techniques in Septuagint; Law in Ptolemaic Alexandria; Ptolemaic Jewish papyri István Rákóczi: New Covenants in Distant Colonies . On the History of Portuguese Bible Translations from the Sixteenth to the Eighteenth Century . . . . . . . . . . . . . . . 79 Abstract: The large oil painting of Adriaen van de Venne – a disciple of the school of painting in the town of Deft, who became popular in the first quarter of the sixteenth century –, now held at the Rijksmuseum, is, on the one hand, an allegorical work serving political purposes, and, on the other, represents the beliefs of the opposing parties . Out of its several interpretations, I am primarily interested in the latter, which involves a reinterpretation of theatrical and pictorial topoi inherited from the Middle Ages . The “bivium,” the fork in the road, the bifurcating single stem of Pythagoras’ letter “Y,” had long been a symbol of the moral duality of free choice between good and evil, and even between heaven and hell . It is joined by the biblical symbols of the river, ship, and rainbow, which are images of life, the church, and the covenant . The painter based the title of his painting, “Fishing for Souls,” on the Bible verses indicated on the ship of Protestant Netherlands (Matthew 4:19, Mark 1:17, Luke 5:10), in sheer contrast with the almost capsized no-name Catholic vessel, which has thrown its net on goods instead of human souls, and whose net is torn, but not because of the miraculous catch of fish . On the two banks of the river, there is an array of dignified figures in the two types of harbours . Better to say, on the Catholic side, they are less dignified, since a young lad with a dog and a court dwarf is a mockery of the Spaniards who turn to the world, and a means of presenting not only an ideological but also a political opponent . The river is flowing into (or from) its infinite horizon and the image of the various kinds of barges / boats / sailboats also suggests the evangelization of many different congregations, above which the rainbow, the arch of the covenant with Noah, is stretched with some discontinuity, since – in the political reading of the painting – the sky of the Peace of Antwerp, marking a ceasefire in the Dutch War of Independence, is clouded once again: an allusion to the impending war . However, the rivers go into the sea and the oceans, from where, in addition to the Iberian vessels, French, Dutch, English, and then Kurlandian, German, and Danish ships also export the principles and elements of the religious systems of the motherland overseas . Colonies in the sea environment, through their new “thalassocratic” networks, form new kinds of systems, the outcomes of a wide-ranging European expansion from dominance to conquest, which also brought about profound religious differences through ideological conquest . The present study intends to examine these, with special emphases on the issue of linguistic mediation, the translation variants of the Bible, and the first full-scale Bible translation in the context of Far Eastern Protestantism . Keywords: world outside Europe; early Protestant mission; evangelization; intermediary languages; the Bible in Portugese Andrea Molnár: The Rise and Fall of the Camisards . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 101 Abstract: The second decade of the 1500s brought an unquenchable longing for religious renewal in the land of France, to which, in addition to the doctrines of Luther and Calvin, a small group of religious reformers provided spiritual and intellectual support . These aspirations generated an irreconcilable antagonism in the relationship of a part of French nobility with royal power, which eventually plunged the opposing parties into a protracted religious trench warfare . A radical change in the political-religious stalemate was brought about by the special royal patent, which created the legal framework for the heyday of French protestantism until the first third of the seventeenth century . The unfavourable changes began with the provisions of Louis XII, whose final stage was the abolition of the Edict of Nantes by the “Roi du Soleil .” During this period, a special “pro-faith free force” was recruited, which was influenced by the reformation and characterized by armed struggle and powerful charismatic manifestations . This group, known as the Camisards, waged guerrilla warfare unparalleled in church history against violent re-Catholicization, and though the military machinery of the oppressive royal power crushed their resistance, the leading figures in the rebirth of French Protestantism in 1715 consider the dreams and aims of these brave predecessors as their starting point . Until 1787, the faith-life of Reformed believers was defined by an “underground” character, then the recognition regulations re-legitimized the reformed loans, and finally, the new constitution, drafted in 1791, declared the right of all French citizens to freely practice their religion in in the land of their ancestors . Keywords: French protestantism; Edict of Nantes; Camisards; re-Catholization; charismatic revival SOURCE Tertullian: On modesty (De pudicitia) – Introduction, Translation and Commentary by Tibor Grüll . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 113 Abstract: This important work by Tertullian, which was authored in his Montanist period, is now published in Hungarian for the first time . The reason for the 22-chapter work, written around 212/213 AD, was that the “bishop of bishops,” also known as pontifex maximus—who, contrary to popular belief, could not have been the bishop of Carthage but of Rome—had issued a decree proclaiming forgiveness for Christian adulterers . In this work, Tertullian, who follows extremely strict Montanist teachings on ethical issues, seeks to prove, on the basis of the Bible, that whoever has fallen into adultery and fornication (fornicatio, moechia) after repentance and spiritual rebirth, their sin is unforgivable, and such people must be excluded from the community of the Church . He divides sins after conversion into forgivable and unforgivable ones— for the former, the penitent may obtain forgiveness from the bishop, whereas for the latter from God alone (18 .18) . Homosexuality and different forms of vices other than adultery and fornication are not considered sins but “monstrosities” (4 .5) . The De pudicitia is also interesting inasmuch as it attributes the Epistle to the Hebrews to Barnabas (20 .2) and rejects the canonicity of The Shepherd of Hermas (10 .12; 20 .2) . Regarding Israel, Tertullian notes that the Christian supersedes the Jew in the promises of God, but then adds that the Christian will rejoice, instead of grieving, at the res- toration of Israel, since our hope is united with Israel’s hope (8.2). Tertullian also rejects the claim that the power of the keys was inherited by the clergy from Peter (21.9), and he asserts that the Church is the spiritual assembly of spiritual men, instead of being a conclave of bishops (21.17). Keywords: Tertullian; Montanism; church history; papacy; Christian sexual ethics; Biblical canon BOOK REVIEWS A review by Márk Besztercei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .179 A review by Eszter Csalog . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .183 A review by Márta Hack . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .187 CONTENTS AND ENGLISH ABSTRACTS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 197 GUIDE TO THE AUTHORS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 203 THE AUTHORS OF THIS ISSUE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 207