Bulla
Bulla (lat.), lapos tok, formára kerek v. szivalaku (l. 1. ábra), melyet a szabadszületésü római gyermekek a nyakon hordtak. Az volt a rendeltetése, hogy a benne rejlő talizmán a rossz tekintettől, elbüvőléstől megóvjon. A gazdagabb családok gyermekei aranyból valót viseltek, a szegényebbeké bőrből készült. A fiúk a Toga proetexta levetésekor felhagytak a bulla viselésével is s a házisteneknek (Lares) szentelték. A leányoknál valószinüleg férjhezmenetelökig használatban maradt. Bizonyos alkalmakkor, így diadalmeneteknél, férfiak is még nyakukba akasztották mint védelmi szert a fastinatio ellen. Több szobron, melyek fiatal rómaiakat ábrázolnak, ott látjuk a bullát. Pompejiben pedig egy aranyból készült, valószinüleg női ékességül szolgáló bulla került napfényre.
B. továbbá az a szelence, mely valamely oklevélnek függő pecsétét tartalmazza, arany, ezüst és ólom pecsétet, melyek állami okiratok megerősítésére szolgáltak; leginkább azonban a B. magát az ilyen függő pecsétekkel ellátott oklevelet jelenti. A B. nevet régibb időben császárok- és királyoktól kiállított okleveleknél is használtak. Reánk nézve legfontosabb a II. Endre király 1222. évi aranybullája (l. 2. ábra), mely legrégibb alaptörvényeinket tartalmazza, s mely a nemesség s a nép Szent István király adta jogait ujra megerősítette.
B. egyházi értelemben a pápai határozatok és rendelkezéseknek külső ünnepélyes alakja, melyet fontosabb ügyekben szokás használni. Ólompecséteknek a pápai leveleken való használata Nagy Gergelyig, sőt még azontul is kimutatható. A pecsét rajza kezdetben nagyon változott;
1. ábra. Római bulla.
Deusdedit pápa egyik bullájának előlapján a jó pásztok képe, hátlapján a pápa neve, IX. Leóig rendszerint az előlapon a pápa neve, a hátlapon «Papa» felirat, később - még pedig II. Orbán óta állandóan - az előlapon többnyire csak a pápa neve, a hátlapon pedig Péter és Pál apostolok fejei és S. P. E. és S. P. A. betük (Sanctus Petrus Episcopus és Sanctus Paulus Apostolus) láthatók. A pecsétek alkalmazásától függ a B. jogérvénye s bizonyító ereje. A függő pecsétek ólomból, ritkán aranyból készültek és vagy kender, v. vöröses sárga selyem zsinegen függtek az okmányon; előbbi zsinórt az igazságügyi, utóbbit kegyelmi ügyekben alkalmazták. A B.-t nyilt levél alaku, címzés nélküli nagy sárgás színü pergamenten - a XI. századig papiruszon - állítják ki, rendszerint latin nyelven.
2. ábra II. Endre bullájának pecsétjei.
A szöveg irására a hegyes gót betüket használták, még pedig rövidítésekkel és interpunkciók nélkül, amely ok miatt nehezen is voltak olvashatók, ugy hogy a kuriában mindig másolatokat kellett azokról venni. XIII. Leó pápa 1878 dec. 29. Motu proprio kiadott Universae ecclesiae regimen kezdetü apostoli iratában megszüntette a gót betük használatát s azt a közönséges latin betükkel helyettesítette, használja az interpunkciót is. A B. nyelve és irásmódja ünnepélyes s ismétlésekben s különféle záradékokban gazdag. Kezdődik a pápa nevével, annak hozzátétele nélkül, hogy hányadik; a névhez hozzá kapcsoltatik a Servus Servorum Dei kifejezés. A keltezés a római idusokat, nonákat s kalendákat használja. Az idézés a szöveg kezdő szavai - arenga - szerint történik. XIII. Leónak fent említett Motu propriója szerint függő pecsét ma csak a nagyobb javadalmak adományozását, alapítását s diszmembrációját tartalmazó s a szent szék egyéb ünnepélyes aktusaira vonatkozó pápai B.-kon alkalmaztatik egyéb, B.-ra, főleg amelyek kisebb javadalmak adományozását s házassági akadályok alóli fölmentvényeket tartalmaznak, vörös pecsétet nyomnak, amely pecsét az apostolfejedelmek képét és köriratként - legenda - a pápa nevét tünteti fel.
A pápai ügylevelek, határozatok és rendeletek gyüjteményét, melyek az egyházi törvénytárban nem fordulnak elő, vagy csak annak lezárása után tétettek közre, Bullariumnak nevezik. Hivatalos Bullarium csak egy van, XIV. Benedeké, aki saját rendeleteit gyüjtötte egybe és e gyüjtést hivatalos használatra helybenhagyta, a többi magán jellegü, azaz a benne foglalt rendeleteknek csak annyiben van jogerejük, amennyiben igazolható, hogy valamely hivatolt rendelet tényleg jogérvényben lévő pápai rendelet; nem elegendő tehát arra hivatkozni, hogy ez vagy az a rendelet ebben v. abban a bullariumban foglaltatik. Caraffa Antalé a legrégibb, I. Kelementől VII. Gergelyig terjed; ezt Constant Péter benedekrendü pap III. Incéig bővítette (az első kötet 1721. Párisban jelent meg); e művet Schönemann 1769. Göttingában hiányosan lenyomatta, az egész mű inkább kritikai munka volt. Tulajdonképpen Bullariumnak Cherubinus Laërtius római jogtudoré mondható, mely I. Leótól V. Sixtusig terjed (1586); később (1617) gyüjteményét bővítette III. kötetre); fia Cherubinus Angelus Mária, folytatta a gyüjtést X. Incéig és (1634) IV kötetre menő munkát adott ki Rómában; ezt folytatták X. Kelemenig, lantuscai Angelus és római János Pál (1672, V. köt. Bullarium magnum Cherubinorum). Mainard Jeromos Bullarium magnuma 19 folio kötetben, I. Leótól XIV. Benedekig terjed (1739-68). Bullarium Privilegiorum et Diplomatum amplissima collectio 1737-től jelent meg, Cocquelines Károlytól Rómában 14 folio kötetben; e mű a VI. kötettől e cimet viseli: B. magnum sive novissima collectio apost, constitutionum. Ennek mintegy folytatása XIV. Benedek említett Bullariuma; Barbéri András (206 füzetben, 1835-1854-ig), XIV. Benedektől a legujabb időkig folytatta a gyüjtést. A Cocquelines-féle B.-ot ujból Torinóban adták ki, Marocco Mór és Dalmazzo Henrik. Egyes szerzetes rendek számára is készültek bullariumok.
