A karácsonyi cunami, ami halált és pusztulást hozott

2004. december 26-án helyi idő szerint reggel nyolc órakor hatalmas erejű földrengés pattant ki Szumátra nyugati partjától mintegy 160 kilométerre a tenger alatt. A rengés a valaha megfigyelt egyik leghatalmasabb cunamit indította el, ami a következő órák során tizennégy ország partvidékét érte el, és leírhatatlan pusztítást végzett.

Az Indiai-óceánt 9,1-es erősségű földrengés rázta meg, amely egy ponton még 30 méteres magasságú hullámot hozott létre. A földrengés hipocentruma mintegy 30 kilométerrel a tengerszint alatt helyezkedett el, a Szunda-törésként ismert szubdukciós zónában, ahol az Indiai-lemez a Szunda-lemez alá bukik. Erejét tekintve 1900 óta a harmadik legerősebb földrengés volt az 1960-as valdiviai és 1964-es alaszkai rengések után.

Minden cunami jellegzetessége, hogy mély vízben igen gyorsan (500–1000 km/ó), de nagy hullámhosszú és alacsony amplitúdójú hullámként terjed. Épp ezért az árhullám a nyílt tengeren gyakorlatilag észrevehetetlen, mivel magassága jellemzően fél–egy méter közé esik. Azonban amint sekélyebb vízbe ér, a víztömeg lelassul, a hullámok magassága növekedni, egymástól való távolságuk viszont csökkenni kezd. A „kikötői hullámot” jelentő japán cunami szó is ebből a jelenségből származik: a tengerre kihajózó halászok, akik útközben semmi különöset nem tapasztaltak, visszatérve a hullámtól romba döntött falujukkal szembesültek.

Cunamira figyelmeztető tábla a tengerparton = Fotó: profimedia

A cunami először az indonéz partokat érte el mintegy 20 perccel a földrengés után. A legközelebbi népes városban, Banda Acehban, és a partmenti falvakban teljes volt a pusztulás. A szemtanúk „fekete óriásként” és „hegyként” írták le a 8–12 méter magas hullámokat, amelyek 3–4 kilométer mélyen törtek be a szárazföldre, mindent elsöpörve maguk előtt. Szumátra északi részén, Banda Acehtól nem messze 51 méter magasra emelkedett a cunami vízfala.

Srí Lanka szigetét, Thaiföldet és Indiát két, a Maldív-szigeteket és Szomáliát öt, Dél-Afrikát tizenegy órával a földrengést követően érte el az árhullám. A távolsággal az ereje is csökkent, de még 8500 kilométerre az epicentrumtól, a dél-afrikai Struisbaaiban is másfél méter magas hullámként regisztrálták, ami két halálos áldozatot követelt az országban. A közelebbi partokra azonban teljes erejével csapott le, és bár a védőgátak és hullámtörők, ahol voltak, mérsékelték a rombolást, teljesen megakadályozni sehol nem tudták.

A cunamit különösen veszedelmessé teszi, hogy sokszor minden előjel nélkül érkezik meg a partvidékre. A hullám természetéből adódóan előfordul, hogy a tenger a part mentén visszahúzódik röviddel a cunami érkezése előtt, de ez nem minden esetben történik meg. Amikor igen, az még külön veszélyforrás lehet: az emberek ilyenkor lemennek a partra a szokatlan látványt, a hirtelen szárazra került tengerfeneket szemügyre venni, és a cunami ott éri őket.

Ahogy a cunami végigsöpört Malajzián, Thaiföldön, Indonézián és Srí Lankán, sorra dőltek össze az épületek, helyükön csak sár maradt, és körülbelül 286 000 ember vesztette életét. A katasztrófa amúgyis nagyon szerencsétlen helyen következett be: a nagyjából keleti és nyugati irányba induló hullámok szinte az egész óceánon pusztíthattak, ráadásul pár perc alatt elérték Szumátra sűrűn lakott partvidékét, ahol még jól kiépített előrejelző rendszer megléte esetén sem lehetett volna időben riasztani a lakosságot.