Így kezdődött az 1956-os magyar forradalom

Kiszabadul palackjából a szabadságvágy és a forradalom szelleme

Október 16-án a szegedi egyetemisták nagygyűlése testületileg kimondta, hogy kiválnak a kommunista Demokratikus Ifjúsági Szervezetből (DISZ), és létrehozzák a pártállamtól független Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetségét, a MEFESZ-t. Az ezt követő napokban szinte az ország összes nagy felsőoktatási intézményének diáksága csatlakozott a MEFESZ-hez. A diákok képviselői 1956. október 22-én a Műegyetemen megtartott nagygyűlésen fogalmazták meg a politikai vezetésnek szánt követeléseiket, ami a belpolitikai viszonyok radikális átalakítására vonatkozott.

A követelések között szerepelt a szovjet csapatok kivonása Magyarországról, új kormány létrehozása Nagy Imre vezetésével, a magyar-szovjet kapcsolatok felülvizsgálata, általános, titkos, többpárti választások, teljes vélemény- és szólásszabadság, szabad rádió. A budapesti Petőfi-szobornál tartott október 23-i tüntetésen Rákosi- és Gerő-ellenes jelszavak hangzottak el, a résztvevők követelték a szovjet csapatok kivonását.

A zászlókból kivágták a szovjet mintájú címert, így lett a lyukas zászló a forradalom jelképe.

Aznap este Gerő Ernő, a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) első titkára - akit júliusban állítottak Rákosi helyére - rádióbeszédében a megmozdulást ellenségesnek, sovinisztának, nacionalistának minősítette, és minden engedményt elutasított. A beszéd elhangzása után a békés tüntetés szinte órák alatt népfelkeléssé, majd - a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok beavatkozása után - fegyveres szabadságharccá változott.

Az esti és éjszakai órákban a fegyveres csoportok elfoglalták a Magyar Rádió és a pártlap, a Szabad Nép székházát, a telefonközpontot, a lakihegyi rádióadót, emellett több fegyverraktár, laktanya, rendőrőrs és üzem is a felkelők kezére került. A Dózsa György úton, a mai Ötvenhatosok terén ledöntötték az elnyomás gyűlölt jelképét, a nyolc méter magas Sztálin-szobrot. A szobor fejét levágták, amit a tömeg üdvrivalgása közepette a Blaha Lujza térre vontattak.

A közszemlére tett Sztálin-fejhez az egyik tüntető zsákutcát jelző táblát támasztott, valaki más pedig krétával ráírta, hogy WC.

A forradalom szétrepesztette a gyűlölt kommunista rezsimet

A budapesti és vidéki tömegmegmozdulásokat véres atrocitások kísérték. Október 25-én a Parlament előtti Kossuth téren a környező épületek padlásáról mindmáig tisztázatlan személyi összetételű, államvédelmisekből, illetve a Partizánszövetség fegyvereseiből álló csoport, majd a szovjet harckocsik nyitottak tüzet a békésen tüntető tömegre. A véres mészárlás áldozatainak pontos száma ma sem ismert, de száznál többre tehető.

Október 26-án Miskolcon, Mosonmagyaróváron, Kecskeméten, Nagykanizsán dördültek el emberéleteket kioltó karhatalmi sortüzek. Október 30-án Budapesten lincselésbe torkollott a Köztársaság téri pártszékház ostroma, azt követően, hogy a pártházban állomásozó ávósok a környéken razziázva több embert is elfogtak, és magukkal hurcoltak az épületbe. A Forgószél-hadművelet, vagyis a szovjet csapatok november 4-ei fegyveres intervenciója és az ország megszállása során a budapesti utcai harcok, továbbá a salgótarjáni és az egri sortűz követeltek sok halálos áldozatot.

A Rákosi-diktatúra elhúzódó válsága által kirobbantott forradalom politikai irányítása az MDP reformkommunista szárnyának kezében összpontosult, amelynek központi alakja Nagy Imre volt, aki október 24-én kormányfői megbízást kapott, és akivel november elejéig együtt haladt Kádár János, az MDP - Gerő Ernő helyére 25-én megválasztott - első titkára. A forradalom napjait politikai pezsgés jellemezte: újjáalakultak a korábban megszűnt vagy megszüntetett politikai pártok és szervezetek.

Nagy Imre koalícióssá változtatta kormányát, bevonva abba a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven megújult MDP-vel együttműködésre hajlandó pártokat, a Független Kisgazdapártot, a Parasztpártot és a Szociáldemokrata Pártot. A politikai paletta sokszínűvé válásához hasonlóan az utcán harcoló fegyveres felkelők és a tüntetők sem voltak egységesek, de a nemzeti függetlenség visszaállítása, a diktatúra lerombolása mindegyikük elsődleges céljai között szerepelt.

Kegyetlen és véres megtorlás követte a szabadságharc leverését

A forradalom sorsát a szovjet katonai invázió pecsételte meg november 4-én, néhány nappal azután, hogy Nagy Imre november 1-jén kihirdette Magyarország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből. A Magyarország ellen tervezett katonai intervencióhoz Hurscsov, az SZKP KB első titkára megszerezte a Varsói Szerződés tagállamai párt- és állami vezetőinek, valamint a semleges Jugoszlávia első embere, Joszip Broz Tito beleegyezését is.

Ezzel párhuzamosan Washington diplomáciai csatornákon Moszkva tudtára adta, hogy az Egyesült Államok változatlanul érvényesnek tekinti a teheráni-jaltai megállapodást és nem fog fegyeresen beavatkoznia magyar forradalom ügye mellett. Az intervenció után Kádár János szovjetek által támogatott Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánya vette át a hatalmat. A fegyveres felkelők utolsó csoportjainak ellenállását november 10-11. táján törte meg a szovjet túlerő.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményei sok áldozatot követeltek. A Központi Statisztikai Hivatal 1957. januári jelentése szerint az október 23. és január 16. közötti emberveszteség országosan 2652 halott (Budapesten 2045) volt, 19 226-an (Budapesten 16 700-an) sebesültek meg, és az országot mintegy 200 ezren hagyták el. Egy 1991-ben készült hivatalos statisztika szerint a szovjet hadsereg 669 katonája halt meg, 51 pedig eltűnt.

A forradalom leverését kegyetlen megtorlás követte: a kivégzettek száma (az eltérő adatokat közlő források szerint) 220-340 volt. Koncepciós perben hozott ítélettel végezték ki a forradalom vezetőit is: Nagy Imre miniszterelnököt, Maléter Pál honvédelmi minisztert és Gimes Miklós újságírót 1958. június 16-án. Szilágyi Józsefet, Nagy Imre személyi titkárát 1958 áprilisában végezték ki, Losonczy Géza államminiszter még a per tárgyalása előtt hunyt el a börtönben. Az 1957 és 1962 között zajló megtorlás részeként ezreket ítéltek börtönbüntetésre, internálásra.

A rendszerváltozás szabad parlamentje törvénybe iktatta a forradalom és szabadságharc emlékét

Az 1956. októberi eseményeket évtizedekig csak ellenforradalomként lehetett emlegetni. A fordulópont 1989 januárjában következett be, amikor Pozsgay Imre - az MSZMP vezetőségének a reformpárti irányvonalat képviselő tagjaként - népfelkelésnek minősítette a történteket. Még ugyanabban az évben, 1989. október 23-án Szűrös Mátyás, az Országgyűlés köztársasági elnöki teendőket ellátó elnöke Budapesten kikiáltotta a Magyar Köztársaságot.

A rendszerváltozás után összeülő első szabad Országgyűlés első ülésnapján, 1990. május 2-án, első törvényében az 1956. évi forradalom és szabadságharc emlékét örökítette meg, október 23-át pedig nemzeti ünneppé nyilvánította. 1992 novemberében Borisz Jelcin orosz államfő magyarországi látogatása során az Országgyűlésben mondott beszédében megkövette a magyar nemzetet az 1956-os szovjet beavatkozásért.

(Forrás: MTVA Sajtóarchívum)