AZ IKREK IDEJE

(Báthory Orsi történetei)

2019
 1

Ezen a reggelen nem volt kedvem semmihez. Már a felkelés is nehezen ment;
aztán úgy éreztem, hogy fogkefém súlya éjszaka legalább a százszorosára növe-
kedett. Amikor este fogat mostam, még rendben volt vele minden, reggelre
azonban mintha jókora vasdarabbá változott volna. Természetesen tisztában
voltam vele, mi az oka annak a pokoli fáradtságnak, amely uralta minden porci-
kámat: az az ügy, amelyet csak nemrég, két hónappal ezelőtt zártam le.
Anélkül, hogy bő lére ereszteném a dolgot: sikerült rábukkannom lakásom
pincéjében egy széfre, amely egy bizonyos Santana nevű maffiózóhoz volt kap-
csolható; sikerült átvernem Santanát, s végre lezárhattam egy lezáratlan ügyet,
amelynek akár az áldozata is lehettem volna. Végül is minden jó, ha a vége jó:
nem haltam meg, és úgy érezhettem, hogy új életet kezdhetek anélkül, hogy a
régit azért teljesen abbahagynám.
Persze nemcsak ez az új élet és a maffiaügy foglalkoztatott, hanem Zsiráf,
azaz Morgan Hansen is, akivel végre sikerült egy hajó fedélzetén összejönnünk.
Vagyis inkább a kabinjában. Emiatt aztán akár boldog és elégedett is lehettem
volna, ám mégsem voltam az. És tudtam is, miért. Egy barna szemű, valaha élt
asszony volt az oka, aki néha megjelent előttem, és ilyenkor alaposan belekavart
a levesembe. De menjünk csak szép sorjában.
Éppen csak sikerült összekapnom magam, amikor Marisa, a házvezetőnőm
kopogott az ajtón.
– Felébredt már, Miss Debby? – hallottam a folyosóról beszűrődő hangját.
Sóhajtottam, és belenéztem a tükörbe. Úgy láttam, hogy elfogadható állapot-
ban vagyok. Nem mintha Marisa nem látott volna ennél sokkal rosszabb formá-
ban is, ennek ellenére sem szerettem ziláltan és kedvetlenül mutogatni magam.
 – Mi a helyzet, Marisa? – kérdeztem beletörődve, hogy reggel van, s a reggel
köztudottan új gondokat rak a fejünkre.
– Egy úr keresi telefonon – mondta Marisa.
Az éjjeliszekrényemre pillantottam. A telefonom természetesen nem volt raj-
ta. A konyhában felejtettem, mint rendesen, ha félig már alva érkeztem haza az
irodából.
Kinyitottam az ajtót, elvettem Marisától a telefont, majd kérdőn néztem rá.
– Ki az? – súgtam neki.
Marisa tett néhány furcsa mozdulatot, amelyet nem tudtam értelmezni.
– Kicsoda?
Sejtettem, hogy nem a sarki fűszeres lehet, mivel Marisa tökéletes szűrőnek
bizonyult; képes volt már a hangjáról kitalálni, hogy a telefonáló valami fontosat
akar, vagy sem; érdemes-e egyáltalán szóba állnom vele.
Marisa bólintott és a telefonra mutogatott.
– Hallgassa csak meg – suttogta. – Fontos lehet.
Sóhajtottam és a fülemhez emeltem a készüléket.
– Deborah O’Hara vagyok – mondtam.
– McKloskey – mondta a hang.
Mintha már hallottam volna ezt a nevet. Hiába futott azonban végig az
agyamban a kurzor, nem tudott rámutatni egyetlen névre sem emlékezetem
névsorában.
– És… mit óhajt tőlem, Mr. McKloskey? – kérdeztem.
– Magának fogalma sincs róla, hogy ki vagyok, igaz? – kérdezte a szelíd, lágy
hang. Olyannak tűnt így korán reggel, mintha rózsavízzel gargarizált volna.
– Őszintén szólva…
– Én az a McKloskey vagyok – mondta jelentőségteljesen. – Az – ismételte
meg.
Gőzöm sem volt róla, hogy melyik az a McKloskey lehet. Egyetlen McKloskey-
t sem ismertem.
A fickó a vonal túlsó végén megérezhette, hogy ezen a reggelen aligha én va-
gyok a legélesebb kés a fiókban, mert gyors magyarázatba kezdett.
– Nem szokott véletlenül pirosodni a keze télen? – kérdezte.
– Mi a fenét akar maga tőlem? – kezdtem méregbe gurulni. – Nincs szüksé-
gem kesztyűre. És különben is…
A férfi a túlsó oldalon elnevette magát.
– Eszemben sincs kesztyűt árulni. Én krémet árulok. Ne mondja, hogy még
sosem kente be a bőrét igazi McKloskey krémmel?
Hirtelen világosság gyúlt az agyamban. A fenébe is, hát ezért volt ismerős a
név. A McKloskey-féle kézápoló krém!
– Az a bizonyos McKloskey? – kérdeztem vissza ugyanazt, amit az imént ő ál-
lított.
– Én vagyok az – mondta. – Rudy McKloskey.
Néhány pillanatig haboztam, mert még mindig nem lehettem biztos benne,
hogy nem egy telefonbetyárral van-e dolgom.
– Maga most arra gondol, hogy hátha valaki, aki nem én vagyok, visszaél a
nevemmel, igaz?
– Ez is megtörténhet, nem? – kérdeztem.
– Adjon nekem két percet – kérte. – Aztán felejtse el a hívásomat, ha nem
lenne oké a dolog.
– Jól van – mondtam. Közben arra gondoltam, hogy ha valóban az a bizonyos
McKloskey, aki a McKloskey-birodalom atyaistene, akkor nagyhal fickándozik a
túloldalon. McKloskey egy igazi óriás, egy vegyipari konglomerátum ura, aki
annyi krémet gyárt, hogy egyetlen évi termésével be lehetne temetni a Grand
Canyont. De mi a fenét akarhat tőlem egy ilyen kaliberű fickó?
– Nos, a helyzet a következő – kezdte a lágy hangú Rudy McKloskey. – Először
is, hadd magyarázzam meg, hogy miért én hívom személyesen, és nem a titkár-
nőm, és miért ilyen korán reggel. Kíváncsi egyáltalán a magyarázatomra?
– Nem feltétlenül – mondtam.
Erre kissé meglepődött.
– Miért… nem? Biztosíthatom, hogy az ajánlatom…
– Azért nem – vágtam a szavába –, mert ha ön valóban az, akinek mondja ma-
gát, akkor nincs szükség magyarázatra. Ám ha nem az, akkor miért lopnám az
időmet, nem igaz?
Mintha halk kis füttyöt hallottam volna a túloldalról.
– Maga aztán talpraesett kis nő, hallja-e?
Valahogy nem tetszett nekem ez a kis nő. Már ezért is megérdemelte volna,
hogy befejezzem a társalgást. Szerencsére gyorsan észbe kapott és mentegetőzni
kezdett.
– Bocsásson meg, nem úgy gondoltam.
Nem tudtam ugyan, hogy lehetett ezt másképp gondolni, de nem akadhattam
fenn minden szaván.
– Igen – mondtam. – Sokan mondják, hogy valóban talpraesett kis nő vagyok.
Tehát hallgatom, Mr. McKloskey.
– Tulajdonképpen ajánlatot szeretnék tenni önnek, Miss O’Hara.
– Nocsak – mondtam.
– Azért választottam a kapcsolatfelvételnek ezt a nem túl udvarias módját,
mert megbízottam éppen ott tartózkodik az ön közelében. Nem venné igénybe
öt percnél tovább a drága idejét.
– Mégis… megtudhatnám, legalább nagy vonalakban, hogy miről lenne szó?
McKloskey habozott. Mintha azon töprengett volna, hogy idő előtt elárulja-e
nekem, amire kíváncsi voltam.
Végül aztán csak elárulta.
– A méhekről – mondta. – A méhekről lenne szó.
Őszintén szólva kissé meghökkentem.
– Úgy érti a… rovarokról? A méhekről?
– Úgy értem – mondta.
– Biztos, hogy jó ajtón kopogtat? – kérdeztem.
– Amennyiben ön az a Debby O’Hara, akinek a tulajdonában van egy haszná-
laton kívül helyezett vegyi üzem a maga városában, akkor biztos.
A félig romokban heverő gyárra gondoltam, amely emberemlékezet óta úgy
áll a város szélén, ahogy anno megvettem.
– Az a gyár valóban az enyém – mondtam.
– Bingó – mondta, és befejezte a beszélgetést.

Őszintén szólva dühös voltam magamra. Azért, mert hagytam, hogy ő fejezze be
a társalgást. Nem voltam hozzászokva, hogy a férfiak, akiknek az a megtisztelte-
tés jutott, hogy felhívhatnak, belém fojtsák a szót.
– Nagyképű barom – dühöngtem, ám gyorsan le is állítottam magam. Lehet,
hogy nem is történt szándékos sértés, csak én idegesítem fel magam. Csak nyugi,
Debby, nyugi! Vedd le a gázról a lábad!
Amikor végeztem a reggeli toalettemmel, már nyugodt voltam, mint egy
döglött macska. McKloskey ide vagy oda, nem esem térdre előtte, de felesleges
lenne még azelőtt gorombáskodnom vele, hogy pontosan tudnám, mi a fenét
akar tőlem.
Ami pedig a gyáramat illeti, azzal a következő volt a helyzet: Amos McDaniel,
atyai barátom és üzlettársam, valamint a gazdasági főnökünk, Mr. Hooker, cirka
két évvel ezelőtt hívták fel a figyelmemet a város szélén álló, használaton kívül
helyezett gyárépületre, amely már akkor is javában düledezett. Csak a város
idősebb lakói emlékezhettek azokra a daliás időkre, amikor még működött. Mr.
Hookernek sikerült kinyomoznia, hogy a gyár a XX. század harmincas éveiben
élte fénykorát, amikor is narancsfákon élősködő rovarok, vagy micsodák ellen
gyártottak benne vegyszereket, amelyeket aztán a déli államokba szállítottak.
Mitchell seriff szerint a méreg kitűnőnek bizonyult: a kártevők úgy kinyiffantak
tőle, hogy arra nem lehetett panasz; panasz csak arra lehetett, hogy a narancs-
fogyasztók is hasonlóan jártak. Ez persze azért enyhe túlzás, az elhalálozás nem
volt tömeges méretű, az illetékes szervek csupán azt állapították meg, hogy a
méreg olyan rákkeltő anyagokat tartalmaz, amelyek veszélyesek emberre-állatra
egyaránt. Hogy mik történtek később ez ügyben, azt Mitchell seriff sem tudta,
mindenesetre a hatóság bezáratta a gyárat. Amikor mi megvettük, már igazi
kísértettanya volt.
A vele kapcsolatos városi legendákat akár csokorba is lehetett volna kötni.
Sokan tudni vélték, hogy rettenetes gyilkosságok történtek a gyár falai között; a
tulajdonos megölte a feleségét – rovarölő szerrel mérgezte meg –, majd feldara-
bolta, és elásta valahol a gyár területén. S hogy a történet még szebb legyen,
nemcsak őt, hanem a szeretőit is, mert azokból aztán akadt neki bőven. Szóval, a
gyártulaj igazi darabolós sorozatgyilkos volt. Áldozatainak lelkei pedig termé-
szetesen nem tudtak megnyugodni, azóta is ott járkálnak bosszúszomjasan a régi
gépek maradványai között, és akinek eszébe jutna ott tölteni egy éjszakát, hát az
lenne az utolsó éjszakája, arra mindenki mérget vehet.
 Ami azt illeti, egyszer mentem csak közelebb az épülethez, bár ez a közelebb
is jó messze volt. Nem a kísértetektől féltem, elvégre nekem is megvolt a saját,
külön bejáratú kísértetem, vagy micsodám, Orsi nagyi, azaz Álmaim Asszonya,
vele pedig jól megvoltam, inkább a pókok riasztottak. Mr. Hooker szerint, akinek
magassága csak milliméterekkel haladhatta meg a másfél métert, s aki vette
magának a bátorságot, hogy bekukkantson a régi gyár gépei közé, azt állította,
hogy akkora pókokat látott odabent, mint a két tenyere. S bár kicsi termetének
megfelelően nem voltak óriási tenyerei, azért ha a kettőt összetette, az már ak-
kora volt, hogy akár egy trópusi madárpókkal is felvehette a versenyt.
Nem volt arachnofóbiám, ha bárki is erre gondolna, csak éppen viszolyogtam
a nagy pókoktól. Így aztán nem is tettem a gyárban látogatást, elég volt messzi-
ről megszemlélnem. De nem is a gyárra figyeltem én akkor, dehogyis! A fekvése
érdekelt. Kizárólag az. Ezzel meg az volt a helyzet, hogy Amosnak valahogy a
fülébe jutott, hogy az elkövetkező évek során a város utat építene a városköz-
pont és egy bevásárlóközpont közé, és ez az út pontosan a gyárromon át vezet-
ne. Ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy a városnak vagy megyének meg kell
vásárolnia a tulajdonostól a romot, hogy lebonthassa, szabad teret engedve vele
az útépítésnek. A gyárrom értéke tehát a többszörösére növekszik annak, mint
amennyit addig ért. Akinek sikerül megcsípni, szépen kereshet rajta. Mi pedig
ingatlanokkal kereskedő és befektető cég lévén, szépen akartunk keresni, és
nem is panaszkodhattunk ezzel kapcsolatban.
Csakhogy… történt egy kis malőr. Nevezetesen, hogy az útépítés egyre késett.
Valamilyen vita tört ki a bevásárlóközpont és a város között, minek következté-
ben a városnak egyszeriben nem lett sürgős az útépítés. Mi pedig – mármint
Amos McDaniel, Mr. Hooker és jómagam – ott ültünk a romok felett, és valahogy
nem voltunk elégedettek magunkkal. Ki a fene lehetne elégedett egy rommal,
amelyben régi gépeken és tenyérnyi pókokon kívül nem lakik senki? Mr. Hoo-
ker, aki az üzletet hozta, felettébb sárosnak érezhette magát a dologban, mert
újabban csak sunyított, és ha valamelyikünk megpendítette a romos gyár jövő-
jét, egyből az ajtó felé igyekezett. Hát így álltunk mi a gyárral és a benne lakó
pókokkal.
Na és persze a kísértetekkel is.
Márpedig, hogy a romhalmazt kísértetek lakják, abban mindenki egyetértett.
Bennünket kivéve, bár őszintén mondom, már én is hajlottam volna rá, mert
láttam, amit láttam.
Az meg úgy történt, hogy néhány napja Mr. Hookerrel kirándultam a szom-
széd városba, Charlottenville-be. Volt ott valami érdekeltségünk, és meg kellett
látogatnunk valakit. A kocsit Mr. Hooker vezette, ebből nem engedett. Valószí-
nűleg ezzel is bizonyítani akarta, hogy bár kicsi, azért mindent meg tud csinálni,
amit a „nagyok”. Kocsijának pedáljai azonban az ő méretéhez voltak igazítva, így
semmiféle különösebb veszéllyel nem járt a vele való kocsikázás. Nos, mint emlí-
tettem, Charlottenville-ből hazafelé éppen a romhalmazunk mellett vezetett az
utunk. Jómagam az aznapi tárgyalásunk jegyzőkönyvének rendezgetésével vol-
tam elfoglalva a hátsó ülésen, és eszembe sem jutott, hogy felpillantsak belőlük.
Különben nem is sejtettem, hogy a gyárunk mellett járunk. Ám egyszer csak Mr.
Hooker nagyot fékezett, én pedig mellette kötöttem volna ki, ha a biztonsági öv
vissza nem tart.
Rémülten pillantottam fel a papírokból, de nem láttam semmit, ami Mr. Hoo-
kert satufékre kényszerítette volna. Sehol egy másik kocsi. Talán egy állat miatt
fékezett, de nem. Mr. Hooker félig hátrafordulva felém nyögött:
– Látja?
Nem láttam semmi különöset. Ekkor meg arra gondoltam, hogy hátha nem is
az úton van a látnivaló, hanem felette. Az utóbbi időben híre terjedt, hogy egyre
többen látnak ufókat a környéken.
– Földönkívüliek? – kérdeztem.
Mr. Hooker kimutatott az ablakon.
– Ott a gyárunk.
Tényleg ott volt. És az objektum felénk eső első épületének világos volt né-
hány ablaka.
– Ez meg mi a fene? – kérdeztem.
– Hát ez az – mondta Mr. Hooker. – Van odabent valaki, pedig nem lenne sza-
bad senkinek ott lennie. Az a mi tulajdonunk.
Nem vettem a szívemre a dolgot, inkább elvicceltem.
– Akkor talán a kísértetek?
Mr. Hooker megcsóválta a fejét.
– Az én írásos engedélyem nélkül? Nekik is tudniuk kell, hogy anélkül nem
tartózkodhat odabent senki. Még ők sem.
Csavart egyet a kormányon, és az éppen feltűnő lehajtóra kormányozta a ko-
csit.
– Hé! Hé! – próbáltam meg visszatartani. – Most meg hová megy?
– Megnézem, hogy kik azok.
Semmi kedvem nem volt a kalandhoz, ezért megpróbáltam lebeszélni róla.
– Gondoljon a pókokra – figyelmeztettem.
– Nem gondolok rájuk.
– A kísértetekre.
– Azokra meg pláne nem.
– Akkor legalább rám gondoljon.
Mr. Hooker erre már nem mert semmit mondani, csak a gázra lépett.
Így érkeztünk meg a gyár elhagyott temetőnek látszó parkolójába.
A fények pedig ott ugráltak az ablakokban, mintha csak ránk vártak volna.

Éppen a stukkeremet keresgéltem a táskám alján, hogy ha szükség lenne rá, ne

legyen üres a kezem, miközben azért elhatároztam magamban, hogy csak a kü-
szöbig kísérem Mr. Hookert – ha annyira be akar menni, akkor menjen csak
egyedül. Ám amíg a stukkeremet kerestem, történhetett valami, mert Mr. Hoo-
ker meggondolta magát.
– Akkor mégsem megyek be – mondta, mintha éppen abban a pillanatban
változtatna addigi álláspontján.
– Csakhogy megjött az esze – sóhajtottam.
Nem kérdeztem meg tőle, hogy miért fordított olyan hirtelen a köpönyegén.
Megszoktam már, hogy Mr. Hooker elhatározásai nem feltétlenül hasonlatosak a
bibliai Sion hegyéhez, amely köztudottan szilárdan áll a helyén, és évezredek óta
egyetlen lépést sem tett előre vagy hátra.
Ami ezután következett, az némiképpen mégis meglepett. Alig mentünk
ugyanis néhány száz métert; pontosabban ennyivel távolodtunk el az épülettől
az autópálya irányába, amikor Mr. Hooker ismét a fékre lépett.
 – Volt ott valaki – mondta.
– Hol? – kérdeztem értetlenül.
– Az épületben.
– Naná, hogy volt – bólintottam. – Azért volt világos az ablaka.
– És magát ez nem izgatja? – kérdezte.
Sóhajtottam és összeraktam az ölemben tartott jegyzőkönyveket. Beletörőd-
tem, hogy addig, amíg Mr. Hooker a közelemben van, nem lesz időm bíbelődni
velük.
– Nem. Egyáltalán nem izgat – mondtam.
Ez aztán szemmel láthatóan meglepte.
– Nem izgatja? Miért?
Mr. Hooker profi volt, nem is értettem, hogy miért kérdez ilyen marhaságot.
Ám ha már megkérdezte, válaszolnom illett rá.
– Azért – mondtam –, mert nem izgat az a romváros. De miért is izgatna?
– És ha felgyújtják?
– Akkor felgyújtják – tártam szét a karom. – Minket nem az épületek érdekel-
nek, hanem az, amin állnak. Ha kezdetét veszi az útépítés, úgyis le kell majd
bontani mindet. Nemdebár?
Mr. Hooker hallgatott.
– Volt ott valaki – ismételte aztán hirtelen. – Az ablakban.
– Úgy érti, hogy az épület ablakában?
– Hogy máshogy érteném? – mordult rám. – Amikor felnéztem az egyik vilá-
gos ablakra, láttam valakit.
– Kit? – sóhajtottam.
– Hát… ez az, hogy kit. Egy kísértetet.
Na, ez már érdekes volt. Olyannyira, hogy magam mellé raktam a jegyző-
könyveket a szabad ülésre.
– Ne kíméljen, Mr. Hooker.
Mr. Hooker nem is kímélt.
– Láttam… valakit láttam az ablakban. Egy nőt. Egy… kísértetnőt, vagyis női
kísértetet.
– Én miért nem láttam?
– Mert a papírjaival vacakolt.
 – Jézusom! – nyögtem… És hogy nézett ki?
– Ahogy egy kísértetnek ki kell néznie – mondta. – Szürke volt a bőre, beesett
az arca, és csillogott a szeme.
Mint egy igazi narkós – gondoltam. Ebben nem is volt semmi meglepő: az elha-
gyatott épületeket általában meg szokták szállni a lerobbant fazonok; narkósok,
hajléktalanok, piások. Nekik pedig többnyire szürke a bőrük és csillog a szemük.
– Rám vicsorgott – mondta Mr. Hooker.
– Nem lehet, hogy csak úgy látta?
– Nem. Tényleg rám vicsorgott.
– És most mit akar tenni? – kérdeztem.
Attól tartottam, hogy ismét meggondolja magát, megfordul a kocsival és
megpróbál behatolni az ingatlanunkba, hogy a pókok és a kísértetek szemébe
nézzen.
Szerencsére Mr. Hooker nem követett el ilyen meggondolatlanságot. Morgott
valamit nem létező bajusza alatt, aztán beletaposott a gázba.
Hát ennyit a gyárunkról és a benne meghúzódó kísértetekről.
Ja, és még annyit, hogy sem Mr. Hooker, sem jómagam nem szóltunk semmit
Amosnak és Barbarának a kalandunkról.
Úgy gondoltuk, nincs jelentősége a dolognak.
Pedig dehogynem volt!

Visszatérve, ahol korábban abbahagytam: alighogy letettem a telefont, megszó-

lalt az ajtócsengő. Marisa ugrásra készen állt: még meg sem mukkanhattam,
máris bedugta a fejét az ajtómon.
– Kinyissam?
Néhány másodperc erejéig ott forgott a fejemben a gondolat, hogy mi lenne,
ha azt mondanám neki, hogy ne nyissa ki, de nem lett volna semmi értelme. Ha
Mr. McKloskey beszélni akar velem a régi gyárról, miért ne tehetné meg? Kicsit
birizgálta ugyan az önérzetemet, hogy nem személyesen jött el tárgyalni hoz-
zám, hanem valamelyik emberét küldte maga helyett, de hát az igazi nagykutyák
már csak ilyenek. Ha majd egyszer én is az leszek, valószínűleg én is hasonlóan
fogok cselekedni.
Tovább aztán nem piszkálgathattam az önérzetemet, mert nyílt az ajtó, és hol
Marisa hangját hallottam, hol pedig egy halk férfihangot.
Előbb Marisa jött be az ajtón. Ahogy rápillantottam az arcára, meghűlt ben-
nem a vér. Olyan rémület ült rajta, amilyen csak ritkán szokott. Mintha még
üldözött marxista gerilla korából maradt volna rajta a félelem.
Egyetlen pillanatra megfeledkeztem róla, hogy Marisa nemcsak a nyugtalan-
ságát szokta kifejezni ezzel a tettetett szörnyülködéssel, hanem az elragadtatá-
sát is. Mint amikor először pillantotta meg Bob McKinley-t.
– Jézusom, Miss Debby! – suttogta. – Jézusom!
Mielőtt még a stukkerem után tapogatózhattam volna – különben gőzöm sem
volt róla, hová tettem –, belépett az ajtón egy fiatal férfi.
Hogy őszinte legyek, úgy leesett tőle az állam, mint a tessék-lássék felvitt va-
kolat a falról. Igencsak szemrevaló darab volt, a fene vigye el, nagyon is az.
Akárcsak Zsiráf, akire egyelőre nem akartam gondolni. Persze azért gondoltam
rá, ha nem akartam, akkor is.
Tudom, hogy nem tartozik közvetlenül ide, de Zsiráf gyerekkori ismerősöm
volt, együtt jártunk iskolába, és már állítólag akkor szerelmes volt belém, ami-
kor nekem még négy fogam hiányzott elöl, és további néhány hátulról. Az élet
aztán elszakított bennünket egymástól. Zsiráf irántam érzett szerelme azonban
változatlan maradt. Mondta ő. Én sajnos erősen kételkedtem benne. Mindene-
setre az tény, hogy amikor felnőttkorunkban ismét összetalálkoztunk, mindket-
tőnkben újjászülettek a régi emlékek. Ennek köszönhető, hogy nemrég tértem
csak vissza egy luxushajóútról, amelynek nagy részét közös kabinban töltöttük.
Nagy volt köztünk a szerelem – a jövőnkkel kapcsolatos veszekedések pedig
még nagyobbak. Hansennek merőben más volt az elképzelése közös jövőnket
illetően, mint nekem. Ő mint egy titkos intézmény vezető munkatársa, azt sze-
rette volna, ha nem folytatom eddigi tevékenységemet – azaz kiszállok az üzleti
világból –, s jövendő életemet az ezután megszületendő számos gyermekünk
nevelésének szentelem. Alaposan meg is lepődött szegénykém, mikor lelkes
beleegyezés helyett egy fityiszt dugtam az orra alá. Kommentárom rövid volt, de
velős: ezt neked!
 Heves véleménykülönbségünk következtében, lévén, hogy a kabinfalak elég
vékonyak voltak, majdhogynem tettlegességig fajuló vita alakult ki jövőnket
illetően szomszédaink körében is. Az a jelenet pedig, amikor földhöz vágtam az
útitáskámat, és pakolni kezdtem bele a cuccom, azt követelve, hogy állítsák meg
a hajót, mert ki akarok szállni belőle, már az egész folyosó lakosságát érintette,
kisebb polgárháborút szítva közöttük. A nők nagyobbik része mellém állt, a fér-
fiak többsége pedig Hansen mellé. Így aztán, amikor két hét elteltével kiszáll-
tunk a hajóból, a kapitány hosszasan utánunk bámult, majd enyhén reszkető
kézzel keresztet vetett.
Előnászutunk így kissé viharosra sikeredett, s amikor elköszöntünk egymás-
tól, egyikünk sem említette, hogy együttlétünket valamikor is meg óhajtanánk
ismételni. Hideg csókot váltottunk, amit már egy óra múlva meg is bántam. Na
nem a csókot, hanem azt, hogy hidegre sikeredett.
Már-már azt hittem, hogy örökre vége köztünk mindennek, amikor Hansen
felhívott. Tudtam, hogy fel fog hívni, nem bírja ki nélkülem.
– Debby? – kérdezte, amikor beleszóltam a telefonba.
Ki a fene lehetne más? – akartam kérdezni, ám nem tettem. Ehelyett forró ajak-
kal suttogtam bele a készülékbe:
– Én vagyok… Morgan.
Vártam, hogy kimondja azokat a szavakat, amelyek ide passzolnának. Mon-
dott is néhányat, bár nem kifejezetten azokat, amelyekre vártam.
– Debby, kérlek… nem csomagoltad el véletlenül a barna cipőmet? Úgy ér-
tem, hogy… nem tetted be véletlenül a bőröndödbe?
– Nem csomagoltam el a barna cipődet, Hansen – mondtam mogorván.
– Azonkívül… néhány alsónadrágom is hiányzik.
– Nem vagyok fétisgyűjtő, Hansen – kezdett vibrálni a hangom.
Hansen érzékelhette a változást, mert gyorsan szabadkozni kezdett.
– Persze, persze… csak éppen megkérdeztem. Majd veszek másikat… Csak ép-
pen az egy ötszáz dolláros cipő volt…
– Úgy érted, hogy térítsem meg a károdat? Rendben van, csak kérlek, közöld
velem, hogy gatyánként mennyit számítasz fel nekem…
– Ugyan már, Debby – nyögte. – Ugyan már…
Elégedetten nyomtam ki a telefonom gombját.
 Aztán meg bőgtem egyet kétségbeesésemben.

Szóval, ott hagytam abba, hogy aki Marisa nyomában belépett hozzám az ajtón,
majdnem olyan magas volt, mint Hansen és majdnem olyan jóképű. Kicsit talán
hasonlított is rá. Önkéntelenül is felötlött bennem a kérdés, hogy vajon ez a
fickó is rajtam keresné-e a gatyáját két hét tömény szerelem után?
A férfi meghajolt előttem, de mivel nem nyújtottam kezet neki, ő sem nyúj-
totta az övét. A mosolya szép volt, ám valahogy hidegnek éreztem. Amolyan
üzleti mosoly volt, s első blikkre is kiérződött belőle, hogy a férfit nem nyűgözte
le a látványom.
– Fred Coroner vagyok – mondta. – Mr. McKloskey utasított, hogy keressem
fel önt.
– Az imént beszéltem vele – mondtam.
– Ebben az esetben…
– Jöjjön át a tárgyalóba – mutattam az ajtóra. – Bocsásson meg… jobb, ha elő-
remegyek.
A „tárgyaló” hajdani gyerekszobám volt, amelyben akkor éltem, amikor még
az O’Hara házaspár nevelt engem. Azóta jelképes tárgyalóvá vált, bár üzleti meg-
beszéléseimet inkább az irodámban szoktam lebonyolítani. Ez esetben azonban
kénytelen voltam eltekinteni tőle. Volt ebben a kicsi tárgyalóban minden, ami
kellett; székek, íróasztal, szobapálma. És egy polc, rajta néhány gyerekkori játé-
kom. Többször is felszólítottam már Marisát, hogy szedje össze őket, rakja zsák-
ba valamennyit, és szállítsa fel a padlásra, ő azonban mindig elszabotálta vala-
mivel. Ezúttal ismét feltámadt bennem a méreg, és nyomban el is határoztam,
hogy ha kell, magam hajtom végre játékaim kitoloncolását.
Fred Coroner átlépte a küszöböt, majd megtorpant és a polcra meredt.
– A kacsa! – nyögte. – Freddy kacsa!
– Pardon?
– A kacsa – ismételte. – Az én kacsám!
A kacsa valóban a polcon ült; régi játékom, amellyel még annak idején füröd-
ni szoktam. Selymes volt, mint a kiskacsák pihéje, és kitűnően lehetett vele bú-
városat játszani.
– Az én kacsám! – ismételte felé nyújtva a kezét. – Ott, a polcon.
Megdermedtem. Mi a fenét jelentsen ez? Hansen a gatyáit követeli tőlem, ez
a fickó pedig a kacsáját…
Fred Coroner szerencsére gyorsan magához tért. Mentegetőzve húzta be a
nyakát.
– Szakasztott olyan, mint az én kacsám volt annak idején – sóhajtotta. – Úgy
hívták, mint engem. A magáé is Freddy?
– Az enyém Jonathan – mondtam.
– Persze, persze – tért gyorsan magához. – Bocsásson meg… csak kissé… már
semmi baj…
Végigfutott a szeme a többi játékomon is, de nem tett több megjegyzést. Bi-
zonyára azt is szégyellte, amit eddig mondott.
– Ha zavarja, bedughatom a karosszék alá – mondtam a sarokban álló székre
bökve.
– Az istenért, meg ne tegye – tiltakozott. – Nem szeretném, ha Jonathan meg-
sértődne rám.
– Foglaljon helyet, Mr. Coroner.
Mr. Coroner helyet foglalt.
Én is leültem vele szemben, és várakozva néztem rá. Őszintén meg kell mon-
danom, tetszett nekem a fickó. És nem csak azért, mert hasonlított egy kissé Zsi-
ráfra. Elegáns volt, kék szemű, karcsú, jó modorú, mi a fenét mondjak még róla?
Talán azt, hogy a lányok álma?
Halk volt a hangja, és simogató, amolyan álomba ringató. Esküszöm, csak né-
hány másodpercre, de felbukkant előttem egy kép: a pasas mellett fekszem va-
lahol, talán valami zöld réten, és ő álomba ringat a szavaival.
Összerándultam és visszatértem a valóságba. Ránéztem és mindjárt össze is
akadt a tekintetünk. Mintha mosolyt láttam volna a szemében. Kicsi, de győztes
mosolyt. Csak nem lát bele a gondolataimba ez a fickó?
– Mr. McKloskey alighanem mindent elmondott önnek, ha jól tudom – kezd-
te.
– Rosszul tudja – ráztam meg a fejem. – Azonkívül, hogy elárulta, kicsoda,
csak nagyon keveset mondott. Jó lenne, ha megismételné. Hozzátenném, hogy
tíz órakor van egy megbeszélésem…
– Igyekszem rövid lenni – mosolygott rám. – Akkor hát elölről kezdeném.
Gondolom, tisztában van vele, hogy kicsoda Mr. McKloskey.
– Hát úgy nagyjából – mondtam.
– Azt hiszem, ön elsősorban a krémjeiről, valamint egyéb kozmetikai cikkei-
ről ismeri.
– Úgy van – bólintottam.
– Szokta is használni őket?
Őszintén szólva zavarba jöttem egy kicsit. Az az igazság, hogy még soha nem
használtam McKloskey-féle kozmetikumot. Megvannak a saját márkáim, a Mc-
Kloskey kozmetikumok viszont nincsenek köztük.
– Szóval nem – sóhajtotta. – Nem tudja, mit veszít vele.
Talán meg kellett volna ígérnem, hogy a jövőben kizárólag McKloskey kré-
met kenek majd magamra, de nem volt időm megmukkanni sem, mert gyorsan
folytatta.
– Ne gondolja, hogy rámenős vigéc vagyok, aki rá akarja beszélni bármire is a
kenőcseinkkel kapcsolatban. Csak ha már itt vagyok…
– Csak ha már itt van… – visszhangoztam.
– Nem tudom, hallotta-e már, hogy Mr. McKloskey nem kozmetikai termékek
gyártásában is érdekelt?
– Még nem hallottam – mondtam türelmesen, miközben azt mérlegeltem
magamban, hogy meddig tartson a türelmem.
– Pedig így van. Szóval, Mr. McKloskey nagy figyelmet fordít a természetvé-
delemre.
Kérdőn nézett rám. Nem egészen értettem, mit vár tőlem.
– Nagyon helyes – bólintottam.
– Ezért olyan gyomirtókat is gyárt, amelyek hamar lebomlanak és nem terhe-
lik a természetet.
Ekkor hirtelen az eszembe villant, hogy Mr. McKloskey a méheket is megem-
lítette a telefonban.
– Amelyek a méhekkel is kapcsolatosak? – kérdeztem.
Mr. Coroner elégedetten villantotta rám csoda szép tekintetét.
 – Úgy, ahogy mondja – dicsért meg. – Bizonyára olvasott már róla, hogy a
mezőgazdaságban alkalmazott vegyszerek jó része egyszerűen hazavágja a mé-
heket. Volt méhecske, nincs méhecske. Ez pedig nagy bajt jelent az emberiségre
nézve. Nem lesz ugyanis, ami beporozza a virágokat. Kínában állítólag már em-
berek poroznak a méhek helyett. Márpedig az Egyesült Államok nem szeretne
ide jutni. Ezért Mr. McKloskey úgy határozott, hogy létesít egy kutatólaborató-
riumot és egy kísérleti üzemet, ahol olyan vegyszereket hoznak létre, illetve
próbálnak ki, amelyek nem bántják a mi kis zümmögőinket.
Kissé meglepett a dolog. Nem azért, mintha nem sejtettem volna, hogy kuta-
tók százai keresik a méhpusztulások ellenszerét. Igaz, hogy civilben vegyész
vagyok, de már régen felhagytam vele. Amióta ingatlanokkal foglalkozom, meg
sem fordult a fejemben, hogy egyszer majd visszatérjek hajdani kedves kémcsö-
veim közé.
– Maga arra gondol, illetve Mr. McKloskey, hogy segítsek neki felfedezni egy
méhekre ártalmatlan csodaszert, ami feldobja a cége profitját?
Mr. Coroner meghökkenve nézett rám.
– Szó sincs róla – mondta. – Már megbocsásson, nekünk nem maga kell.
Mintha nyílvessző fúródott volna az oldalamba. Rég nem mondták a képem-
be, hogy nem kellek valakinek.
– Bocsásson meg – ismételte –, nekünk a maga gyára kellene.
Nem lepődtem meg, elvégre McKloskey is említette.
– Hát persze – sóhajtottam. – A romos gyárépület.
– Pontosan – biccentett.
– És hogy gondolják a dolgot?
– Mr. McKloskey kibérelné magától.
– Kibérelné? – hökkentem meg. – Nem akarja megvenni?
Mr. Coroner megrázta a fejét.
– Nem feltétlenül – és mosolygott is mellé.
– Miért nem? – kérdeztem kíváncsian.
– Mert maga úgysem adná el. Azonkívül nem kizárólag az ön tulajdonában
áll, hanem egy kis társaságéban, amelyben Mr. McDaniel és Mr. Arthur Hooker is
tulajdonos. Mr. McKloskey tisztában van vele, hogy önök miért vették meg a
gyárépületet. A közeljövőben építendő út miatt, igaz?
 Bölcsen hallgattam, és vártam, hogy folytassa.
– Önök úgy számítottak, hogy az a bizonyos út, amely összekötné a várost a
bevásárlóközponttal, éppen a romos gyáron át vezetne, melynek következtében
a rom jelentősen felértékelődne. Önök azért vették meg a valamikori gyártulaj-
donos utódától, hogy nagyot kaszáljanak rajta. Igaz?
– És ha igen?
– Nincs ebben semmi különös – nyugtatott meg. – Ez csak azt bizonyítja, hogy
önök, de különösen ön, Miss O’Hara, jó üzletember.
– Kösz – mondtam, és az órámra néztem.
Úgy tett, mintha nem vette volna észre.
– Mr. McKloskey éppen megfelelő helyet keresett jövendő kísérleti laborató-
riuma számára, amikor valaki felhívta a figyelmét a romos gyárra. Mr. McKlos-
key utánanézett a dolognak – talán meg is vette volna, ha nem lett volna már az
önöké. De nem nagyon esett kétségbe emiatt, lévén, hogy ő a vegyiparban érde-
kelt, nem az ingatlanbizniszben. Persze azzal is tisztában van, hogy önök bizo-
nyos mértékben csalódtak az ingatlanban, hogy úgy mondjam. Másképpen szól-
va: egyelőre még nem vált valóra a vele kapcsolatos számításuk. Az útépítést
elhalasztották, így az ingatlan ára még csak az alsóbb felhőket sem súrolja. Jól
mondom?
Egyre szebben mosolygott rám, én viszont egyre inkább meggyőződhettem
róla, hogy Mr. Coroner ravasz róka, aki pontosan tudja, hogy mit beszél. Ettől
függetlenül persze igaz volt minden szava.
– És? – kérdeztem közönyös hangon.
Talán nem ezt várta, ki tudja, mindenesetre nem láttam az arcán különösebb
meglepetést.
– Tehát, összefoglalásképpen úgy néz ki a dolog, hogy önöknek egyelőre nem
jött be az ingatlannal kapcsolatos számításuk, Mr. McKloskey-nak viszont szük-
sége lenne a gyárra. Nem óhajtja megvenni, csupán kibérelni, hogy kutatólabo-
ratóriumot és kísérleti üzemet létesítsen benne, amelyben megpróbál környe-
zetbarát vegyszereket előállítani a mezőgazdaság számára. Nem tulajdont óhajt
tehát szerezni, csupán bérleményt. Azt se hosszú időre. Mondjuk, öt évre. Volt
szerencsém kicsit utánanézni a város elkövetkező ötéves tervének, és sajnálattal
kijelenthetem, hogy ez alatt az idő alatt nem szándékoznak megépíteni a terve-
zett utat. Mr. McKloskey kibérli a maguk romos gyárát – díj megállapodás sze-
rint –, s amint lejár ez az idő, kivonul a bérleményből, és átadja önöknek, nincs
szándékában tovább maradni. Ha ez alatt az idő alatt nem találja meg azt a cso-
daszert, amit keres, akkor felhagy a további kereséssel. Így hát, Miss O’Hara,
önök semmit nem veszítenek az üzleten, sőt csak nyerhetnek! Ez Mr. McKloskey
ajánlata. Ja, és még valamit… Ha megkötjük a szerződést… azt is belevesszük,
hogy a megadott idő alatt Mr. McKloskey-nak jogában áll változtatni a termék-
szerkezeten.
Úgy mondta, mintha valami jelentéktelen apróságról lenne szó csupán, en-
gem azonban nem lehetett átverni.
– Ezt mondja csak még egyszer – kértem.
Megismételte, hogy Mr. McKloskey-nak a bérleti idő alatt jogában áll termék-
szerkezetet váltani. Ami annyit jelent, hogy a méheket kímélő vegyszer helyett
akár atombombát is gyárthat, ha akar.
Ezt aztán meg is mondtam neki. Mr. Coroner felnevetett. Mintha egy gerle
kacagott volna a közeli fán.
– Ez jó – mondta. – Ez nagyon jó. Mindenesetre felhívom rá Mr. McKloskey fi-
gyelmét. Van még valami hasonló figyelemre méltó ötlete, Miss O’Hara?
Egyelőre nem volt.

Előbb McDaniel kukkantott be az irodámba, majd mielőtt beinvitálhattam volna,

becsukta az ajtót. Mintha csak ellenőrizte volna, hogy a munkahelyemen va-
gyok-e.
Öt perc múlva ismét benyitott hozzám, de akkor már nem volt egyedül. Ket-
ten voltak vele: a felesége, Barbara és egy borosüveg. Barbara magasra tartotta
az üveget, mint a győzelmi zászlót szokás.
– Nézd, mit találtam neked, Debby!
Kicsit még illegette magát, kezében az üveggel, aztán a kezembe nyomta.
– Ez a kedvenced, ha jól tudom.
Valóban az volt. Az egyik kedvencem. Az egyáltalán nem olcsó kedvencem.
Másképpen mondva az egyik méregdrága kedvencem.
– Kiraboltál egy bankot? – kérdeztem, miközben elvettem az üveget, egyúttal
puszit is nyomtam a képére. – Osztozunk a pénzen?
– Ezt kivételesen Amos fizette.
– Minek köszönhetem, Amos? – kérdeztem kíváncsian.
– Annak, hogy jó orrod volt a gyárépületekkel kapcsolatban.
– Jó orrom? – értetlenkedtem. – Ezt hogy értsem?
– Úgy, hogy láttam a városházán a legújabb terveket. Az a telek nagyon sokat
fog érni. Tényleg nagyon sokat.
– Úgy érted, mégis megépítik az utat?
– Nem építik meg – felelte Amos. Láttam, hogy Barbara is megrázza a fejét.
Ezek szerint már ő is tud valamit, amit én nem.
– Hogyhogy nem építik meg? – türelmetlenkedtem.
– A hadsereg épít arrafelé egy kísérleti telepet. De csak öt év múlva. Ez pedig,
tudod, mit jelent?
– Mit?
– Azt, hogy a hadsereg nem alkudozik. Ha kell neki valami, megfizeti az árát.
Na?
– És addig? – kérdeztem.
– Bárkinek kiadhatjuk, aki csak jelentkezik a hasznosítására. Az az érzésem,
Debby, hogy nagyon jól jártunk azzal az öreg bagolyvárral. Erre pedig inni kell
egyet. Rögtön jön Mr. Hooker is. Legalábbis remélem.
Öt percig még a romos gyárépületekről beszéltünk, aztán már nem volt mit
beszélnünk róluk. Amit fontosnak tartottunk, megtárgyaltuk, most már csak Mr.
Hooker hiányzott, hogy kinyithassuk végre a borospalackot. A borral és a pa-
lackkal kapcsolatban meg kívánom jegyezni, hogy csak nagy ritkán ittunk a
munkahelyünkön. Kizárólag akkor, ha sikerült egy-egy jókora haszonnal kecseg-
tető üzletet nyélbe ütnünk. Mint ezúttal is. Ilyenkor megengedhettük magunk-
nak, hogy egy palack csúcsminőségű borral ünnepeljük meg a sikerünket. És
kizárólag csak mi négyen: Barbara, Amos, Mr. Hooker és jómagam. Ezúttal sajnos
Mr. Hooker hiányzott a csapatból.
Olyannyira, hogy további öt perc várakozás után Amos nyugtalanul az órájá-
ra pislogott.
 – A fenébe is, hol késik már Arthur?
– Szóltál neki egyáltalán? – kérdezte Barbara.
– Én? – hökkent meg Amos. – Hát nem te szóltál?
Ekkor mind a ketten rám néztek. Mintha bizony nekem kellett volna értesí-
tenem Mr. Hookert. Csakhogy miképpen értesíthettem volna, ha jómagam sem
tudtam Amos csúcsszuper boráról?
Miután kiderült, hogy elfelejtettek szólni Arthurnak, Barbara rosszallón
megcsóválta a fejét és kiviharzott az ajtón.
– A fenébe is – morogta Amos. – Lehet, hogy nekem kellett volna szólnom
neki?
Az ablakhoz léptem és kinéztem rajta. Annyit láttam csupán, hogy kényelme-
sen csordogál odakint a forgalom; nem tartottam valószínűnek, hogy Mr. Hoo-
ker odalent ücsörögne a dugóban.
– Álmos még a forgalom is – ásítottam egyet.
– Kíváncsi vagyok, mit hoz majd fel a mentségére – morogta Amos.
Ekkor visszajött Barbara. Becsukta maga mögött az ajtót, majd tanácstalanul
széttárta a karját.
– Nincs itt.
– Hogyhogy nincs? – kerekedett ki Amos szeme.
– Úgy, hogy nincs. Nincs az irodájában. A portás szerint még nem jött be.
– Az meg hogy lehet?
Amos értetlenkedése jogos volt. Tisztában voltunk ugyanis vele, hogy Mr.
Hookernél pontosabb és kötelességtudóbb embert nem sokat hord a föld a há-
tán. Szerintem egyet sem. Mr. Hooker unikum volt a maga nemében. Mr. Hoo-
kerhez órát lehetett volna igazítani: talán még sosem fordult elő, hogy előzetes
bejelentés nélkül akár csak öt percet is késett volna.
Különben, ha késett volna sem történt volna semmi különös: senki sem vonta
volna felelősségre érte. Mr. Hooker a társunk volt, majdnem egyenlő velünk,
amellett ő volt a könyvelőnk és a társaságunk esze. Bár ezt a majdnemet sosem
emlegette egyikünk sem. De nem is kellett. Mr. Hooker pontosabb és kötelesség-
tudóbb volt mindannyiunknál. Ezért lepődtünk meg, hogy még nem érkezett be
az irodába, pedig már fél órája itt kellett volna lennie.
– Talán… történt vele valami – találgatta Barbara.
 – Mi a fene történt volna? – mordult rá Amos. – Mr. Hooker nem olyan, hogy
történne vele valami.
Ez persze nem egészen felelt meg az igazságnak. Amikor még élt a felesége,
előfordult, hogy Arthur, azaz Mr. Hooker kivetkőzött önmagából. Ehhez viszont
tudni kell, hogy Mr. Hooker felesége, bizonyos Bella Kirshenstein elmebeteg
volt. Gyönyörű nő, de őrült, ami nem kis gondot okozott barátunknak és tulaj-
donostársunknak. Bella Kirshenstein erkölcsei finoman szólva is agyaglábakon
álltak, és nemegyszer össze is omlottak. Bella közel sem a házastársi hűség meg-
testesítője volt, hogy ismét csak finoman fejezzem ki magam. Csak úgy zsongtak
körülötte a férfiak – bolondok és nem bolondok egyaránt –, ő pedig gátlásokat
nem ismerve osztotta közöttük a kegyeit. Az őt ápoló intézet főorvosának szavai
szerint Bella Kirshenstein akkora kurva volt, mint a Himalája. Ezek után el lehet
képzelni, hogy mekkora problémát okozott ez szegény Arthur Hookernek.
Akár arra is gondolhattunk volna, hogy talán ismét csak a szépséges Bella
okozott gondot neki, csakhogy mindhárman tudtuk: a szépséges Bella már nem
okozhat senkinek problémát. A szépséges Bella ugyanis már jó ideje halott volt,
méghozzá nagyon is az. Rio Farmer ölte meg, aki… hm… akkoriban nagyon is
közel állt hozzám. Az volt a helyzet, hogy halálosan szerelmes voltam belé –
legalábbis egy ideig –, és csak Álmaim Asszonya óvott meg tőle, hogy hivatalo-
san is hozzákössem az életem. Sajnos Rio is őrült volt, amit hosszú ideig nem
vettem észre. Kis híja volt, hogy nem ölt meg engem is. Ha nincs Orsi nagyi…
Szóval, biztosan nem a volt felesége okozta Arthur Hooker késését. Akkor
meg mi a fene?
Amos mintegy válaszképpen a ki nem mondott kérdésre, előhúzta a zsebéből
a telefonját és hívni kezdte Mr. Hookert. Hosszú perc múlt el anélkül, hogy bár-
melyikünk is megszólalt volna. Végül Amos letette a telefont.
– Nem veszi fel – mondta.
– Az nem lehet – tiltakozott Barbara. – Biztos rossz számot hívsz.
Amos vállat vont és átadta neki a készüléket.
– Akkor hívd te.
Hiába, Barbara sem tudta elérni Arthurt. Visszaadta a telefont a férjének és
tanácstalanul nézett rá.
– Akkor most mi legyen? Nélküle isszuk meg a bort?
 Megtehettük volna, de valahogy egyikünknek sem esett volna jól. Mi négyen
úgy összetartoztunk, mint az ujjak a kézen. Igaz, azokból öt van egymás mellett,
de mi eltekintettünk ettől az apróságtól.
– Ki látta utoljára? – kérdezte Amos. – Nem vele voltál Charlottenville-ben,
Debby?
– Tegnapelőtt – mondtam.
– És mivel tegnap vasárnap volt… te jó ég!
Erre nem is gondoltam. Igaz, hogy két napja nem láttam Mr. Hookert, csak-
hogy ez a két nap hétvége volt. Lehet, hogy mégiscsak én láttam utoljára?
– Meg is feledkeztem róla, hogy ma hétfő van.
– Akkor mégiscsak te láttad utoljára. Gondolom, a charlottenville-i kirándu-
lás után hazavitted…
Hirtelen mintha hideg szél támadt volna, éreztem, hogy megborzong tőle a
bőröm. Pedig úgy állt idebent a levegő, mint a kábszerkereső kutya füle, ha ki-
szagolja a bőröndön a cuccot.
– Nem én vezettem – mondtam. – Arthur nem szereti, ha más vezet.
Mindketten bólintottak. Ismerték Arthur szokását. Ha a városon kívülre kel-
lett valamiért mennünk, mindig ő vezetett.
– Szóval kitett a házad előtt.
– Pontosan. De előtte…
– Mi volt előtte? – húzta össze a szemöldökét Amos.
– Eljöttünk a gyárunk mellett.
– És?
– Valaki volt odabent.
– Odabent? – hökkent meg Amos. – Hogyhogy volt valaki odabent?
– Fény látszott az egyik épület ablakában. Arthur nyugtalankodott, hogy va-
jon ki lehet az.
– Bárki – legyintett Amos, miközben vágyódó pillantást vetett a bontatlan
üvegre. Akkor vettem csak észre, hogy Amos alighanem bajuszt kezdett növesz-
teni. Még csak néhány napos lehetett, de már látszott valami kis maszat az orra
alatt.
– Hogyhogy bárki? – kérdezte Barbara. – Nem túlzol, Amos?
– Az egy százéves gyár, szívem. Tudod, hány embernek lehetett kulcsa vala-
melyik kapuhoz? Amikor a mi tulajdonunk lett, a régi tulaj – emlékszel rá, az a
vadbarom – a markomba nyomott legalább két kiló kulcsot, de még nem volt
időm alaposabban is megvizsgálni őket. Lehet, hogy a mennyország kulcsa is
köztük van?
– Arthur szerint nem normális, hogy a mi tulajdonunkat az engedélyünk nél-
kül csak úgy használja valaki.
– Zenét nem hallottatok? – tudakolta Barbara.
– Zenét? – hökkentem meg. – Mire gondolsz?
– Arra, hogy ezeket a romos épületeket magánbulikra használják a fiatalok.
Összejönnek és buliznak benne. Még jó, hogy nem gyújtják fel használat után.
– Biztosítva van – jegyezte meg Amos.
– Mr. Hooker mégis ettől félt – mondtam. – Attól tartott, hogy tüzet raknak
benne. – Ekkor hirtelen az agyamba villant valami. – Arthur látott valakit az
egyik ablakban.
– Volt nálatok távcső is? – kérdezte Barbara.
– Nem volt. Miért kérdezed?
– Mert ahogy visszaemlékszem, ha az országúton jöttetek, aligha láthattatok
bárkit is az épületek ablakában. Onnan akkora az egész, mint egy cipősdoboz.
– Egészen közel mentünk a főépülethez – mondtam.
Amos meglepetten pislogott rám.
– Mi a csodáért?
– Arthur akarta. Engem meg sem kérdezett. Lekormányozta a kocsit az útról,
aztán odahúztunk az épülethez. Tényleg fények égtek néhány ablakban.
Barbara megrázkódott, mintha pók mászott volna a karjára.
– Na és? Végül is bementetek?
– Nem mentünk – ráztam meg a fejem. – Arthur először be akart, ám aztán
megváltoztatta a szándékát, amivel magam is egyetértettem. Látott ugyanis
valakit az egyik ablakban. Éppen velünk szemben. Különben kulcsunk se volt…
– Kit látott, Debby? Nyögd már ki! – idegeskedett Barbara.
– Szerinte egy kísértet nézett ki rá. Egy női kísértet.
– Nafene! – morogta Amos. – Miből gondolta Arthur, hogy kísértet az illető?
Úgy tudtam, hogy Arthur nagyon is racionális lélek, aki nem hisz kísértetekben,
túlvilági lényekben, zombikban. Lehet, hogy csak meg akart viccelni téged?
 – Lehet – adtam meg magam. – Bár valahogy… nem úgy nézett ki.
– A kísértet?
– Arthur. Azt mondta, hogy egy szürke arc volt az ablakban, vagy valami ha-
sonlót. És rávicsorgott.
– Mármint a kísértet Arthurra?
– Ezt mondta.
Amos ismét a palackra pislogott.
– Hát ha megérkezik végre, én is rávicsorgok. Olyan száraz a nyelőcsövem,
hogy ki lehetne porszívózni…
– Mondott még egyebet is? – kérdezte Barbara, ügyet sem vetve férje sirán-
kozására.
– Csak annyit, hogy már nem akar bemenni. Úgy látszott, megijedt attól, amit
látott. Megváltoztatta a szándékát. Visszamentünk hát az országútra.
– És te?
– Mi van velem?
– Mit csináltál?
– Semmit. Azaz örültem, hogy lemondott arról a marhaságról, hogy bemen-
jünk. A végén még engem is becipelt volna. Ki a fenének van kedve éjszaka egy
póktanyán mászkálni?
– Nem mondott mást a kísértetről?
– Nem hozta többé elő. Valószínűnek tartom, hogy szégyellte magát miatta.
– Szégyellte? – hökkent meg Amos.
– Azt hitte talán, hogy kinevetem, amiért elhatároz valamit, aztán egyik pil-
lanatról a másikra meggondolja magát és elmenekül a környékről.
– Elmenekül? – hökkent meg Barbara.
Vele együtt jómagam is meghökkentem. Egyszerűen csak úgy kicsúszott be-
lőlem a szó. Mintha nem is én mondtam volna ki. Rádöbbentem, hogy bár ko-
rábban nem gondoltam rá, valóban úgy menekültünk el a környékről. Egészen
pontosan Arthur Hooker. Odavezette a kocsit a gyárhoz, aztán amikor állítólag
ránézett valaki az ablakból, menekülőre vette a figurát.
– Valahogy úgy – mondtam.
– Akkor is itt kellene már lennie.
Úgy látszott, ezen a napon Barbarának jutott a közvetítő szerep. Mintha olva-
sott volna a gondolataimban, s ahelyett, hogy hagyta volna, hadd mondjam ki én
őket, ő maga vállalkozott erre a feladatra.
– Hátha visszament – mondta.
– Kicsoda? – döbbent meg Amos. – Arthur?
– Persze hogy ő. Kirakta Debbyt a háza előtt, majd megfordult és visszament
a gyárhoz.
– Ennek nincs semmi értelme, Barbie.
– Hátha van.
– Mi az ördög lenne? Mi a fenét csinálhat egy másfél méteres fickó akármi-
lyen behatolókkal szemben? Könnyedén zsebre vághatták volna.
– Hátha ezt is tették.
– Ne rémisztgess, drágám.
Amos ismét elkezdte nyomkodni a telefonja gombjait. Ezúttal a portással be-
szélt. Ő nem közvetlenül a mi cégünknek, hanem annak a többemeletes épület-
nek a portása volt, amelyben mi is béreltük az irodáinkat. Jól ismerte Arthurt,
hiszen társunk nem mindennapi jelenség volt.
– Azt mondja, hogy Arthur ma még nem jött be – közvetítette Amos. – Külön-
ben ezen ő is csodálkozik.
Amos tovább próbálkozott. Arthur mobilját hívta, de csak egy kedves gép-
hang válaszolt neki, hogy a hívott szám jelenleg nem kapcsolható.
– Se itt, se ott – sóhajtotta Amos. – Akkor most mi legyen? Nekem dolgom
lenne, tudjátok, jön az a fickó, aki a farmját akarja eladni, szerintem már a lép-
csőházban van, nekem feltétlenül beszélnem kell vele, persze úgy számítottam,
hogy Arthur is jelen lesz, de hát mi a fenét csináljak…
Az lett a vége a dolognak, hogy a bort nem bontottuk fel – Amos nagy bána-
tára –, ő elment tárgyalni a farmerral, mi pedig kocsiba ültünk Barbarával és Mr.
Hooker lakásához mentünk, hátha valami történt vele és otthon találjuk. De nem
találtuk otthon.
Az ágya be volt vetve – látszott, hogy az elmúlt éjszakát nem töltötte benne.
Akkor viszont hol az ördögben tölthette?

– Kirepült a madárka – sóhajtotta Barbara az érintetlen ágyra mutatva. – Eb-

ben nem töltötte az éjszakát, az biztos.
 – Ami merőben szokatlan tőle – tettem hozzá elgondolkodva.
Valóban az volt. Mr. Hooker nem az a típus, aki rendszeresen idegen ágyak-
ban tölti az éjszakáit a sajátja helyett.
Összenéztem Barbarával. Mindketten ugyanarra gondoltunk. Hogy valami
szörnyűség történhetett Arthur Hookerrel.
– Most akkor… mit tegyünk? – rebegte Barbara. Tanácstalanság remegett a
hangjában, és az ült a szemében is. – Mi az ördögöt csináljunk? Felhívom Amost
– mondta aztán rövid szünet után.
Amos azonban nem volt elérhető. Hogy ne zavarja senki a tárgyalását, min-
den bizonnyal kikapcsolta a telefonját.
– Ezzel nem megyek sokra – mondta Barbara meglengetve a kezében a tele-
font, mintha csak el akarná hajítani.
Ekkor támadt egy ötletem. Az én zsebemben is volt mobil, ám mivel az övé
ott lengedezett az orrom előtt, elvettem tőle.
– Add csak ide, Barbie!
Szó nélkül odaadta, de azért kíváncsian nézett rám.
Felhívtam Mitchell seriffet.

Mitchell seriff régi ismerősöm volt, méghozzá jó ismerősöm, azokból az időkből,

amikor még O’Hara szüleimmel éltem. Később, amikor elkaptam a sorozatgyil-
kost, aki nem volt más, mint az egyik iskolatársam apja, hivatalosan is kapcso-
latba kerültem vele. Ez a kapcsolat azonban megszakadt, amikor elhúztam a
városból. Amikor pedig visszatértem, Mitchell seriff nem tudta, hova tegyen.
Már nem voltam kislány, akit a térdére ültethetett volna, tinédzser sem, akit
figyelmeztetni kell, ha úgy tűnik, olyasmit akar elkövetni, ami a törvényesség és
a tiltás határmezsgyéjén ingadozik. Önálló, jó anyagi körülmények között élő,
független nő voltam, aki megengedheti magának azt a luxust, hogy ostobaságo-
kat kövessen el. Merthogy elkövettem néhányat, az nem is vitás. Többek között
Rio Farmer hálójába kerültem, aki kis híján átküldött a másvilágra.
Mindezekből következően Mitchell seriff jogot formált rá, hogy egy percre se
vegye le rólam figyelő tekintetét. S ahogy múlt az idő, egyre inkább meggyőző-
désévé vált, hogy amolyan bajmágnes vagyok, aki vonzza magához a balhét.
Mivel nem éltek a szüleim, egyfajta távoli apa szerepet játszott az életemben.
Amikor meghallotta a hangom a telefonban, éreztem, hogy mellényeli a reg-
gelijét. Köhögött egy sort, s csak akkor szólalt meg, amikor már alaposan kikö-
högte magát. És mindezt természetesen bele a telefonba.
– Mi a hézag, Debby? – kérdezte, amikor megjött a hangja. – Csak nem jó reg-
gelt akarsz kívánni nekem?
– Azt is – mondtam. – Jó reggelt, seriff.
– Neked is, kislány. Na mi a hézag?
Mint már említettem, jól ismert, így meg volt győződve róla, hogy egyáltalán
nem a reggeli köszöntés miatt hívtam fel.
– Van egy kis problémám – mondtam.
Mitchell seriff nagyot nyögött.
– Kit gyilkoltak meg, Debby?
– Egyelőre senkit – nyugtattam meg. – Maga el sem tudja képzelni, hogy má-
sért hívom, mint hogy gyilkosságot jelentsek be?
– Hát… nehezen – ismerte be. – Nos, miről is van szó?
– Ismeri Mr. Hookert? – kérdeztem.
– Hookert? Ki az?
– A könyvelőnk – mondtam.
– Ja, az a kis ember? Hát… beszélgettem már vele egyszer-kétszer.
– Az a helyzet, hogy nem aludt itthon.
– Itthon?
– Úgy értem, hogy a lakásában. Az ágyában. Mi ugyanis itt állunk az ágya
mellett… mármint Barbara McDaniel és én.
– Hm. És mit kerestek az ágya mellett?
Elmeséltem neki, mi történt. Hogy Mr. Hooker házon kívül töltötte az éjsza-
kát.
Mitchell seriff nemigen értette, hogy mi a problémám ezzel.
– Végül is mi a csodát akarsz tőlem, Debby?
– Csak bejelenteném…
– Jól van, tudomásul veszem.
 – Ez minden? – kérdeztem csalódottan.
– Miért, mit kellene csinálnom?
Kissé ingerült volt a hangja, s ezt nem is próbálta leplezni.
– Talán… utána kellene néznie…
Nem tudtam befejezni a mondatot, mert kíméletlenül közbevágott.
– Figyelj ide, kislány, mondanék én neked valamit. Az éjszaka négy tinédzser
beugrott a „Kéz a kézben” csehóba. Tudod, hol van?
– Tudom – bólintottam. – De még nem jártam ott.
– Ne is járj – mondta. – Nem neked való. Na szóval, a négy tinédzser bement,
ünnepeltek valamit, valamilyen rappernek a születésnapját vagy mit, ittak, talán
szippantottak is egy kicsit, aztán beültek a kocsijukba és versenypályának tekin-
tették a nagyvilágot. Nem messze a városhatártól elvétettek egy kanyart és fel-
csavarodtak egy fára. Ha jól vagyok értesülve, meghaltak mind a négyen. Három
a helyszínen, egy a kórházban. Ki kell mennem a helyszínre, beszélnem kell a
gyerekek szüleivel, jegyzőkönyveket kell készítenem, nyakamon vannak az új-
ságírók, két televíziós stáb, érted?
Csak sóhajtottam egyet.
– És ez mind az elkövetkező órákban vár rám. Sőt, néhány apróságról még
nem is beszéltem. Intézkednem kell a roncs elvontatásával kapcsolatban… ja, és
éppen most hallom a rádióban, hogy valami furcsaság van a helyszínen, mintha
többen is lettek volna a kocsiban… mindenesetre még egyszer ki kell mennem a
terepre, érted?
– Jól van, seriff – vonultam vissza. – Vegye úgy, hogy nem mondtam semmit.
Mintha nem is hallotta volna.
– És akkor te – folytatta – azt akarod, hogy mindezeket, amiket elmondtam,
hanyagolva, próbáljam megkeresni neked a könyvelőtöket, aki nem aludt az
éjszaka a saját ágyában? Komolyan gondolod?
– Nem gondolom komolyan, seriff – sóhajtottam.
– Különben is – mondta –, mi az ördögöt tudnék tenni? Majd ha elmúlik het-
venkét óra, és még mindig nincs a láthatáron, vagy a saját ágyában, akkor hívj
fel újra. Oké?
– Oké – mondtam.
– Nahát. Van még valami, amivel elszórakoztatnál hajnalok hajnalán?
 Ekkor belém bújt a kisördög.
– Van – mondtam.
– Ki vele. Más is eltűnt, vagy csak a könyvelőtök?
– Tudja, hol található az a romos gyártelep?
– Amit megvettél? Azt hiszem, elment az eszed, Debby. Miért nem kérdezted
meg tőlem, hogy megvedd-e? Mi van vele?
– Egy kísértet lakik benne – mondtam.
– Hogy mondtad?
– Egy kísértet lakik a gyárban – ismételtem.
– Micsoda?!
– Kísértet.
Akkorát ordított, hogy kénytelen voltam távolabb tartani a fülemtől a készü-
léket.
– Tudod, kivel szórakozz, te lány?! Nem szégyelled magad, hogy amikor itt
többen is meghaltak, hülyeségekkel lopod az időmet? Csak nem lőtted be magad,
vagy mi? Kedvem lenne odamenni és elfenekelni.
– Na mi van? – kérdezte Barbara visszavéve tőlem a telefonját. – Mit mondott
a seriff?
– Hogy ha lenne egy kis ideje, idejönne és elfenekelne.
– Na, arra befizetnék – vihogott Barbara. – Menny idős az öreg?
Aztán még egyebet is mondott, ami még a mai szabados világunkban sem
igazán tűri a nyomdafestéket. Hacsak nincs mellette tizennyolcas karika.
Nem tehettünk mást, visszamentünk az irodába.

Hiába próbáltam meg óránként felhívni Mr. Hookert, nem működött a telefonja.
Előbb még csak azt ismételgette, hogy a hívott fél nem kapcsolható, később meg
már azt sem. Bizonyára lemerült szegény.
Megpróbáltam dolgozni, ami abból állt, hogy felhívtam egy vízparti telektu-
lajdonost, aki nemrég azzal a megbízással fordult hozzánk, hogy keressünk be-
fektetőket a folyóparti telkére, és pontosítottam az adatait. Közben egyetlen
pillanatra sem feledkeztem meg Mr. Hookerről. Rendszeresen hívtam, a telefon-
ja viszont nem óhajtott társalogni velem.
Dél körül Amos hívott fel. Bár csak néhány ajtónyira volt tőle az irodám,
gyakran előfordult, hogy telefonon keresett. Olyan jól bevette magát a karosszé-
kébe, hogy nem óhajtott kimászni belőle.
– Megvan már Hooker? – kérdezte.
– Nincs – mondtam. – Süket a telefonja.
– Nem kéne szólni a seriffnek?
– Már szóltam.
– Na és mit mondott?
Mondtam neki, hogy egyelőre nem foglalkozik a dologgal, és igaza is van. Ha
mindenki után nyomozni kezdene, aki nem a saját ágyában töltötte az éjszakát,
hát abból nagy baj lenne. Jó néhány válókeresetet benyújtanának az elkövetkező
napok során.
Barbara is többször felhívott, de neki sem mondhattam mást. Ő sem jött be a
szobámba; egy fagylaltozó teraszán ült egy váratlanul felbukkant régi barátnő-
jével, és azokról a régi, szép időkről beszélgettek, amikor még Barbara rúdtán-
cosnő volt az éjszakában.
Estefelé úgy döntöttem, hogy nem várok tovább. Felhívtam a Mr. Hooker la-
kását rejtő ház portását, és megkérdeztem tőle, hogy Mr. Hooker visszatért-e
már. Még nem. Kérésemre azért csak felment az emeletre, kopogtatott Mr. Hoo-
ker lakásának az ajtaján, de nem válaszolt rá senki. Egyelőre többet nem tehet;
elvégre Mr. Hookernek jogában áll nem válaszolni a kopogtatásra, még akkor is,
ha netalántán odabent tartózkodna a szobájában. Ám holtbiztos, hogy nem tar-
tózkodik benne. Lehetetlen úgy elmenni a porta előtt, hogy ő vagy a fia – akivel
váltják egymást – ne venné észre.
Amikor leszállt az este és Mr. Hooker még mindig nem került elő, úgy érez-
tem, nem várhatok tovább. Ráadásul közben Amos is eltűnt: zárva találtam az
ajtaját. Ezután Barbarát hívtam; ő szerencsére elérhető volt.
– Arthur még mindig nem került elő – panaszoltam. Már nem is próbáltam
leplezni hangom remegését.
– A fenébe – morogta Barbara. – Most akkor mit csináljunk?
– Nem tudod, hol van Amos? – kérdeztem.
 – Egy ügyfelével tárgyal – mondta.
– Nem veszi fel a telefonját.
– Nem, mert az ügyfél elvette tőle.
– Micsoda?! – hökkentem meg.
– Semmi komoly – igyekezett megnyugtatni. – Az ügyfél egy kicsit… hm…
problémás. Üldözési mániája van, vagy mi a fene. Attól tart, hogy Amos a tele-
fonjával felvételt készít a beszélgetésükről. Dilis a fickó, de gazdag. Amíg Amos
vissza nem kapja a telefonját, nem tudunk beszélni vele.
Éreztem, hogy icipicit kásás a hangja, ami azt jelentette, hogy ivott néhány
pohárkával.
– Elment a barátnőd? – kérdeztem.
– Éppen az imént. Most taxira várok.
– Elmegyek érted – ajánlkoztam. – Hol is vagy pontosan?

Barbara szálfaegyenesen állt, amikor lefékeztem a kávézó előtt. Csak a szemén

látszott egy kicsit az elfogyasztott néhány pohárka. Ekkor már lement a nap,
nemrég bukkantak fel a csillagok, s Barbara úgy állt a csillagfényben, mint a
saját szobra.
– Szegény Betsy – mondta sóhajtva, amikor már a kocsimban ült. – Nem talál-
ja a helyét az életben.
– Már nem rúdtáncol? – kérdeztem.
– Azzal a fenékkel, ami neki van? A rúdtáncosok igazi csillagok, szívem. Csak
az a baj, hogy hamar kihunynak. Különben hova a fenébe megyünk?
– Kísértetnézőbe – mondtam.
Barbara hitetlenkedve rázta meg a fejét.
– Hova?
– A gyárunkba – mondtam.
Embert még nem láttam olyan gyorsan kijózanodni, mint őt.
– Ezt most komolyan mondod, Debby?
– A legkomolyabban – bólintottam. És úgy is gondoltam.
– Én kiszállok – mondta Barbara. – Majd fogok egy taxit vagy hazagyalogolok;
amint látom, már nem is vagyok olyan messze az ágyikómtól. Én bizony benne
fogok aludni, nem úgy, mint Arthur a sajátjában. Neked meg azt ajánlom, szí-
vem, hogy gondold meg magad. Nem te magad mondtad, hogy olyan ocsmány
helyet még nem láttál, mint az a tetves gyár? Hogy mást ne mondjak, tele van
pókkal. Nem láttad azt a filmet, nem is tudom, mi volt a címe, az óriáspókokról?
Ha abban a gyárban csak tizedakkorák vannak, már az is elég ahhoz, hogy távol
maradjak tőlük. Debby, te megőrültél? Mi a fenét akarsz egyáltalán?
– Hátha ott van Mr. Hooker – mondtam.
– Te meg vagy húzatva. Miért lenne ott? Magad mondtad, hogy hazavitt…
– Aztán visszamehetett oda.
– Miért ment volna vissza?
– Ez a kérdés, Barbara.
– Jézusom, Debby… nekem ez egyáltalán nem tetszik.
– Ha akarod, hazaviszlek – sóhajtottam. Valóban meggondoltam magam vele
kapcsolatban: nem kényszeríthetem bele olyasmibe, aminek ki tudja, mi lesz a
vége.
– És te? Aztán te is hazamész?
– Én bekukkantok a gyárba – mondtam.
Úgy feljajdult, mintha a lábujjára léptem volna.
– Istenem, Debby, te tényleg megbuggyantál! Ha annyira nyugtalan vagy Mr.
Hooker miatt… legalább hívjuk fel Amost.
– Hívd fel te.
Barbara megpróbálta, de a telefon még mindig ki volt kapcsolva.
– Ez nem megy – mondta. – Nem kellene szólni a seriffnek?
– Nincs magánál – sóhajtottam. – Néhány halott került ugyanis az útjába.
– Jézusom! Akkor most mi legyen?
– Azt neked kell eldöntened, Barbie.
– Legszívesebben kiszállnék, de nem engedhetlek oda egyedül. Legalább ná-
lad van a stukkered?
Megnyugtatásképpen a kesztyűtartóra böktem.
– Akkor hát gyerünk! – mondta halálmegvető bátorsággal. – Különben hiszel
te a kísértetekben, Debby?
– Nem – mondtam határozottan.
– Te állítottad, hogy Arthur egy kísértetet látott az ablakban, nem?
– Ennek ellenére sem hiszek.
 – Ez nem hangzik valami jól – mondta.
– Jobban hangzana, ha hinnék bennük?
– Talán igen.
– Miért, Barbie?
Barbara mélyet sóhajtott és a hűvös ajtóüveghez szorította a homlokát.
– Mert vannak sokkal rosszabbak is náluk – mondta, és szemmel láthatóan
megborzongott. – Volt idő az életemben, amikor erről személyesen is meggyő-
ződhettem.
Részletesebben nem fejtette ki, hogy pontosan mire gondol, én pedig nem
kérdeztem. Barbara múltjának nagy része fehér folt volt számomra, és aligha-
nem a férje, Amos számára is. De hát kinek nincsenek fehér foltok a múltjában,
amikről nem szívesen beszél senkinek…
Még egyszer megpróbáltam felhívni Amost, ám még mindig letétben volt a
telefonja.
– Nos, akkor végül is mi lesz? – kérdezte beletörődő hangon Barbara. – Ágyi-
kó vagy kísértet?
– Kísértet – mondtam határozottan. – Kész vagy, Barbara?
Barbara mélyet sóhajtott.
– Ahogy mondod, szívem. Én már teljesen kész vagyok.

Az volt az igazság, hogy én magam sem lelkesedtem túlságosan az éjszakai ka-

landért. Tulajdonképpen egyáltalán nem. Nem mintha a legkisebb mértékben is
hittem volna benne, hogy egy kísértet lakik odabent – rajta kívül is elfoglalhatta
valaki más is a tulajdonunkat, akivel nem lett volna kellemes a találkozás. Beköl-
tözhettek csövesek, narkósok, szökött bűnözők, sorozatgyilkosok és még sokan
mások, hogy csak az e világi lényeket említsem. Ha valaki megkérdezte volna
tőlem, hogy szerintem mi a helyzet a túlvilágiakkal, bizony őszintén zavarba
jöttem volna. Nem vagyok hiszékeny típus, inkább materializmusra hajló, ám
akkor mi van Orsi nagyival? Na ha ő nem a túlvilágról látogat el néha hozzám,
akkor honnan a csodából? Orsi nagyi már néhány száz éve halott, és mégis lá-
tom, beszél hozzám, sőt irányítani igyekszik az életemet: már persze amennyire
hagyom neki. Néha ellenállok, máskor pedig elgyengülve könnyedén megadom
magam. Ő is odaátról való lény, vagy mi a fene? Akkor hát hiszek, vagy nem
hiszek a túlvilágban?
Igyekeztem elhessegetni magam elől a kérdést, aztán amikor már éppen el-
hessent volna, utánakaptam, és a lába ujjánál fogva visszahúztam.
Orsi nagyi, segíts! – fohászkodtam magamban.
– Nem tudom, ki a fene van odabent a gyárban, és hova tűnt Mr. Hooker – bi-
zonyára emlékszel a kis fickóra –, meg akarom keresni, mert lehet, hogy bajban
van. Kérlek, akárhol is létezel, ne veszíts szem elől, hátha szükségem lesz a segít-
ségedre. Légyszi, figyelj rám, oké?
– Te meg mi a fenét csinálsz? – ragadta meg a karom Barbara. – Imádkozol?
Nem szeretem, ha vezetés közben a karomat markolásszák, ezért igyekeztem
lecsillapítani.
– Volt egy kis megbeszélésem – mondtam.
– Istenem, kivel?
– A túlvilággal – morogtam, és lekanyarodtam a sztrádáról a gyártelepünkhöz
vezető útra.
Barbara úgy összegörnyedt, mintha elrontotta volna a gyomrát. Hát bizony,
vannak olyan szavak, amelyek képesek gyomorfájást okozni az embernek.
– Jézusom, Debby, egészen megrémítesz…
– A rémületet tartogasd későbbre – figyelmeztettem. – Ki tudja, mi vár oda-
bent bennünket.
Nem is értem, hogy csúszhatott ki a számom, amikor korábban azon voltam,
hogy amennyire lehet, megnyugtassam, ha már velem tart. Csak nem Álmaim
Asszonya akar figyelmeztetni, hogy legyünk óvatosak, nagyon is óvatosak?
Lopva Barbarára néztem. Kissé üvegesre csiszolta a félelem a szemét. Utoljára
fordult meg a fejemben, hogy mégiscsak meg kellene gondolnom, tartsam-e
magam mellett, de Barbara véget vetett az aggodalmaimnak. Amikor már egé-
szen közel jártunk a főépülethez, megszólalt. Olyan volt a hangja, amilyet síri
hangnak szokás nevezni.
– Egy ideig együtt laktam egy lánnyal – mondta. – Már régen volt, de most is
világosan emlékszem rá, Mary-Lounak hívták, együtt táncoltunk. Tudod…
 – Tudom – bólintottam.
– Nos, ennek a Mary-Lounak volt egy pasasa, nagydarab, drabális fickó. Mary-
Lou finom kis teremtés volt, nem is tudom, hogy került össze vele. Ez a fickó
aztán megfojtotta Mary-Lout.
Elhallgatott, mintha nehezére esne folytatni a történetét, ám aztán mégis
folytatta.
– Akkoriban volt egy revolverem, természetesen illegálisan tartottam ma-
gamnál, egy rúdtáncos lány hogy is tarthatott volna engedélyezett lőfegyvert…
Azon az estén Mary-Lou nem jött be táncolni, gyengélkedett; később kiderült,
amit még nekem sem vallott be, hogy terhes. Szóval, én táncoltam, ő pedig ott-
hon maradt. Fogalmam sem volt róla, hogy William felmegy hozzá, ugyanis ko-
rábban megegyeztünk benne, hogy nem fogadunk látogatókat a lakásunkban.
Sem férfiakat, sem nőket. És most ne olyan látogatókra gondolj, hanem például
családtagokra, bár nekem nem voltak ilyenek. Szóval, táncoltam, aztán amikor
bezárt a bazár, hazamentem. Útközben vettem valami könnyű kis kaját ma-
gunknak. Bementem a lakásunkba, és ott találtam Williamet Mary-Louval. Willi-
am élő volt, Mary-Lou pedig halott. A lány meztelenül feküdt az ágyon, a feje
úgy állt, hogy azonnal láttam: az a nagy barom kitörte a nyakát. Nem tudom, mi
történhetett köztük, csak annyit éreztem, hogy baj van; s akkor látomást láttam.
Bizony, Debby, egy látomást. Tudod, mit? Magamat láttam az ágyon Mary-Lou
mellett, meztelenül, és nekem is ugyanúgy félreállt a nyakam, mint neki. Biztos
voltam benne, hogy William engem is megöl. És… William valóban azt akarta.
Csak előtte még engem is meg akart kóstolni. És akkor én tudod, mit csináltam,
Debby? Elkezdtem vetkőzni. Egyik cuccomat a másik után hajítottam a szőnyeg-
re. William nem szólt egyetlen szót sem, csak a szemét meregette. Hát ha valaki-
nek képes volt kocsányon lógni a szeme, akkor ő volt az. De csak addig, amíg a
vetkőzés közben a stukkeremhez nem értem. Hideg téli idő volt, a bugyim felett
volt még egy meleg bugyiféle is, tudod, milyen…
– Tudom – bólintottam.
– Nos, hát abba volt elrejtve a stukkerem. Amikor a kezembe került, célzás
nélkül rálőttem. Méghozzá háromszor. Három golyót eresztettem a rohadékba,
Debby, és mind a három olyan helyen érte a testét, hogy nem okozott halálos
zűrt neki. Ott fetrengett előttem és ordított a fájdalomtól. És még akkor is azt
ordította, hogy ezt nem úszom meg szárazon. Olyan apró darabokra szeletel fel,
hogy fogpiszkálóra lehet majd tűzni őket. És nekem nem volt kétségem, Debby,
hogy az az állat meg is tenné. Ezért aztán nem volt mese.
Néhányat szusszant, majd folytatta.
– Odarohantam a konyhafiókhoz – ez a szomszédos helyiségben volt –, és egy
késsel tértem vissza hozzá. Még mindig a hátán feküdt, és követelte, hogy azon-
nal hívjak orvost. Én akkor… letérdeltem mellé, Debby, és agyonszurkáltam.
Nem emlékszem pontosan rá, hogyan történt, vörös köd ült a szemem előtt; csak
szurkáltam a késsel, amíg el nem zsibbadt a kezem. Később azt mondták, hogy
több mint ötvenszer szúrtam. Nagy szerencsém volt, hogy felmentettek. Az es-
küdtek ki voltak akadva Williamre, mivel Mary-Lou terhes volt, és erre nagyon
berágtak. Ezt csak azért mondtam el neked, hogy ne hidd, hogy gyáva kislány
vagyok, aki egy levélrezdüléstől is összecsinálja magát.
Hirtelen jött vallomása annyira meglepett, hogy majdnem kiegyenesítettem
egy kanyart. Remegett a kezem, ahogy a kormányt tekertem.
– És… miért…?
Azt akartam kérdezni tőle, hogy miért mondta el mindezt nekem.
– Nem kell aggódnod miattam – suttogta. – Semmiképpen nem hagylak ma-
gadra. Csak arra kérlek, hm…
– Mire? – nyögtem.
– Hát… hogy ha azt látnád, hogy vörös köd száll a szememre, és olyat készül-
nék tenni… nem is tudom… amit nem szabad, ne engedd, oké?
– Oké – mondtam és a szabad kezemmel megsimogattam a kezét.
Azt a kezét, amelyben annak idején a konyhakést tartotta.

10

Leállítottam a kocsit egy nagy, ágas-bogas fa alá, amely nem messze a bejárattól
terpeszkedett. A gyár főépülete néma volt, mint a döglött kutya. Se kép, se hang.
Egyetlen ablakában sem láttunk fényt.
– Látsz valamit? – kérdeztem.
Barbara némán megrázta a fejét.
 Igyekeztem csendben kiszállni a kocsiból. Vigyáztam, nehogy csattanjon az
ajtaja, amikor becsuktam magam mögött. A kulcsot minden eshetőségre készen
az ülésen hagytam. Nem lenne jó, ha menekülnünk kellene, és nem találnám
sehol.
– És ha be van zárva az ajtó? – kérdezte Barbara aggodalmaskodva.
Szorosan egymás mellett álltunk, közvetlenül a főépület előtt. A hold csak
gyengén világított felettünk, s ebben a szinte túlvilági fényben olyannak tűnt a
gyárépület, mint egy pihenő őslény.
Az a hely, ahol álltunk, korábban a gyár udvara lehetett. Azonnal fel is fedez-
tem – nem messze tőlünk – egy semmiből érkező és semmibe vesző sínpárt,
majd egy földön fekvő rozsdás kapuszárnyat. A kovácsoltvas indák és virágok
között fű nőtt, s ha romantikus alkat lennék, azt mondanám, hogy az elmúlásra
emlékeztetett. Mellette egy portásfülke maradványai fürödtek a holdlényben. A
fülkének már csak egyetlen fala állt, mintha Patyomkin herceg építette volna
annak idején.
– Szép – mondta Barbara.
– Micsoda? – hökkentem meg.
– Ez az egész. Úgy néz ki, mintha az utolsó ember is kipusztult volna a földről.
Ilyennek látják majd a marslakók, ha már mi nem leszünk.
Sóhajtottam és kihúztam a dzsekim zsebéből a revolveremet.
– Komolyan gondolod, hogy szükség lehet rá? – kérdezte immár sokkal lá-
gyabb hangon Barbara. Mintha nem is az a nő lenne, aki egyszer valamikor, öt-
ven késszúrással megölt egy bizonyos William nevű fickót. Aki mellesleg meg is
érdemelte.
– Fő az óvatosság – mondtam.
– Kísértet ellen stukker? Még ha legalább ezüstgolyó lenne benne…
A bejárati ajtóhoz sétáltam és megfogtam a kilincsét. Persze meg sem moz-
dult. Éreztem a tenyeremen, hogy akkora, mint egy csákány feje. Még működő-
képes korában is meglehetős fizikai erőt igényelhetett a lenyomása.
– Itt biztosan nem ment be – mondtam Barbarának. – Hisz fel sem érte volna.
– A hívatlan látogatók nem is az ajtókon át közlekednek – mondta ő. – Inkább
az ablakon.
Megtorpantam és csípőre tettem a kezem. Ekkor döbbentem csak rá vállalko-
zásunk totális reménytelenségére. Egy használaton kívül helyezett, omladozó
gyárépület előtt álltunk a gyengén megvilágított éjszakában, és kerestünk vala-
kit, aki nem is biztos, hogy odabent van. Sőt, a magam részéről abban remény-
kedtem, hogy nincs odabent.
Ahogy végigfutott a szemem a legalsó ablaksoron, meglepődve tapasztaltam,
hogy csak egyetlen ablaknak tört ki az üvege; alatta kaparászásnyomok látszot-
tak a vakolaton. Egyszerre vettük észre és egyszerre kiáltottunk fel. Szerencsére
nem túl hangosan.
– Ott a bejárat! – mutatta Barbara.
Egyetlen pillantás elég volt hozzá, hogy belássam, ezen az ablakon át Mr.
Hooker aligha hatolhatott be ez épületbe. Még akkor sem, ha Arthur kicsi volt
ugyan, de nem ügyetlen. Falra azért ő sem tudott mászni.
Barbara sóhajtott, majd elsétált tőlem. Néhány lépést tett az épület sarkáig,
aztán hirtelen felém pisszegett.
– Psssz! Debby! Gyere csak ide!
Néhány lépéssel mellette termettem.
– Ott! – bökött egy nem messze tőlünk heverő fekete valamire. – Mit szólsz
hozzá?
Egy láda volt. Jobban mondva egy valamikori faláda. Ha valaki az ablak alá
tette, könnyen bejuthatott rajta az épületbe.
A ládához mentem és felemeltem. Éppen csak lehajlott alatta a fű. Még nem
látszottak a fűszálakon a rothadás nyomai, ami annyit jelentett, hogy a láda csak
nemrég került ide.
Barbarával a nyomomban visszamentem a törött üvegű ablakhoz, letettem a
ládát, és lehajoltam, hogy jobban lássak. És valóban; mintha az ablak alatt növő
füvön is látszottak volna a láda körvonalai.
– Előremész, Debby? – kérdezte Barbara. – Vagy én menjek?
– Nálam van a stukker – mondtam. Ráléptem a ládára, miközben arra gondol-
tam, nem lenne-e jobb, ha ráparancsolnék Barbarára, hogy maradjon kint. Talán
bölcsebb lenne, ha megbeszélném vele, hogy ha egy bizonyos ideig nem jönnék
vissza, értesítse a seriffet…
Az ideges és türelmetlen Barbara csaknem belökött az előttünk feketedő szo-
bába.
 A holdfény vékony csíkot húzott a szoba padlójára. Mögötte, ahova már nem
ért el a fény, sötét volt, mint a pokol fenekén. Nadrágom zsebébe nyúltam és
kihúztam belőle az elemlámpát, amelyet még a kocsiban vettem magamhoz.
Kicsi lámpa volt, alig adott fényt, bár azért ez is több volt a semminél. A vékony-
ka, egérbajusznyi fénycsík végigfutott a padlón, majd egy emberi fejen állapo-
dott meg.
Mr. Hooker fején.

11

Nem emlékszem rá, de biztos, hogy felkiáltottam. Csak Barbara rémült sikolyára
nyertem vissza a cselekvőképességemet. Akkor viszont már egészen magamnál
voltam. Addig tapogatóztam, amíg meg nem találtam Barbara száját. Nem lehe-
tett kellemes illatú a kezem, lévén hogy a koszos ládát emelgettem vele, de most
fütyültem a higiéniára.
– Csend legyen, Barbie! – sziszegtem felé.
Barbara öklendezni kezdett. Gyorsan elkaptam a kezem a szája elől. Szeren-
csére nem történt semmi olyasmi, ami további súlyokat rakott volna a lelkemre.
– Ez… ez… egyszerűen…
Amíg Barbara a hányingerét próbálta lebirkózni, közelebb léptem Mr. Hooker
fejéhez. Annyit azonnal sikerült megállapítanom, hogy a fejhez egy test is tarto-
zik. Mr. Hooker teste. Csak éppen fordítva állt az egész, mint ahogy kellett volna.
Az egérbajusz-fénycsík tovább futkosott Mr. Hookeren. Megkönnyebbülve
nyugtáztam, hogy másfél méteres könyvelőnk feje nagyon is jó helyen van,
olyan jó helyen, hogy jobbon már nem is lehetne. A saját nyakán. A fénycsík
ezen kívül is mutatott még néhány apróságot: egy mennyezetről lelógó kötelet
például; két koszos cipőt; két fűtől zöld nadrágszárat, és alóluk kilógó két szőrös
lábat. A legfurcsább azonban mégis az volt a dologban, hogy Mr. Hooker feje volt
alul, a cipői pedig felül. Nem kellett sokat bámulnom, hogy rám törjön a megvi-
lágosodás: Mr. Hookert fejjel lefelé akasztották fel. Úgy lógott szegény a meny-
nyezetről, mint egy füstölőben lévő sonka. S hogy a legfontosabb kérdésre is
választ kapjak: megrándult a szeme, és némi nyál is kicsorgott félig nyitott szá-
ján.
Barbara ismét akkorát visított, hogy majd hanyatt estem tőle.
– Jézusom, Debby, ez él! Mr. Hooker él!
Mr. Hooker valóban élt, legalábbis nagyon úgy látszott: rángott a szeme, folyt
a nyála, és mintha a mindeddig lefelé lógó keze is megpróbált volna feljebb
emelkedni.
Nem törődtem immár semmi mással: odaugrottam hozzá és megemeltem.
Nem izgatott, hogy piszkos a ruhája, s hogy valamiféle furcsa nyálka borítja az
egész embert. Megpróbáltam levenni a kötélről, bár mivel nem voltam egészen
észnél, fogalmam sem volt róla, hogyan tehetném. Csak szorítottam magamhoz,
és egyre a kötélre bámultam, mintha arra vártam volna, hogy szakadjon el, és
Mr. Hooker maradjon immár kötél nélkül az ölemben.
A kötél természetesen nem szakadt el, és Mr. Hooker is lógva maradt.
Aztán meghallottam saját, hisztériába hajló hangom, amint Barbarára kiált.
– Vágd már el, az isten áldjon meg, Barbie! Vágd le a kötélről!
Aztán Barbara elfúló rémületét.
– Istenem, Debby, de hát mivel?
Tényleg, mivel? Nem feltételezhettem, hogy Barbara mindig magával hor-
dozza a konyhakést, amivel sok évvel ezelőtt hidegre tette azt a bizonyos Willi-
am nevű fickót.
– A revolverem, hol a revolverem? – nyögtem kétségbeesetten.
– A kezedben, Debby!
Valóban ott volt, csak megfeledkeztem róla. Mint ahogy Mr. Hookeren kívül
az égvilágon mindenről megfeledkeztem. Úgy tartottam őt a levegőben, hogy
közben a stukkert is a kezemben szorongattam.
Immár tudtam, mit kell tennem. Bármennyire nem akartam, el kellett en-
gednem másfél méteres könyvelőnket.
– Kapd el, Barbara!
– Mit kapjak el, Debby? – remegett a hangja.
Nem volt idő magyarázkodásra, ezért odalöktem neki Mr. Hookert. Barbara
utánakapott, és immár ő szorította magához.
– Most én… mit… csináljak, Debby?
Nem válaszoltam, helyette a kötélhez szorítottam a revolveremet, és vigyáz-
va, nehogy Barbara felé irányuljon a csöve, többször egymás után meghúztam a
ravaszt. Mr. Hooker megfontolt lassúsággal Barbara ölébe omlott. Barbara meg-
ingott és a padlóra zuhant. Mr. Hooker rá. Úgy hevertek mozdulatlanul, egymás-
ra borulva, mint a szerelemben kifáradt szeretők.
Nem sokkal ezután – lehet, hogy másodpercekkel azt követően, hogy lezu-
hant; lehet, hogy órákkal később; de az is lehet, hogy egy évszázad múlt el ebben
a furcsa, lelassult időben – Mr. Hooker egyszer csak négykézlábra állt és rám
vigyorgott.
Ahhoz képest, hogy alig lehetett ereje kinyitni a száját, orkánerejűnek hallot-
tam a szavait, amint kipréselte őket magából.
– A legjobbkor… Debby! A legjobbkor!
Behunytam a szemem, és azt hiszem, rövid időre kiszállt a lelkem a testem-
ből, és ismeretlen tartományokban bolyongott.
Csak akkor tértem egészen magamhoz, amikor meghallottam Mitchell seriff
hangját.

12

– Mi az isten történik itt? – tudakolta a seriff, majd éreztem, hogy pofozgatni

kezd. Ott térdelt mellettem, egyik kezében a pisztolyát tartotta, a másikkal pedig
néhány gyengéd pofonnal megpróbálta visszacsalogatni elkóborolt lelkemet. –
Hé! Debby! Jól vagy?
– Most már… megvagyok – mondtam erősen zihálva.
Nem is tudom, honnan vettem az erőt, hogy válaszolni tudjak neki. Éreztem,
hogy fáj a szemem, ekkor döbbentem csak rá, hogy a seriff lámpája éppen a ké-
pembe világít.
– Mr. Hooker…
– Ő is megvan – mondta a seriff.
– Kérem… a lámpát…
A seriff elvette rólam a fényt.
– Tényleg jól vagy?
– Tényleg jól.
 A seriff kiegyenesedett, majd a lámpa fényét elhalványítva körbefordult a
tengelye körül.
– Mi a jóisten történt itt, Debby?
– Mr. Hookert felakasztották – mondtam.
A seriff a mennyezetre nézett; egészen pontosan arra a gerendára, amelyre a
kötelet hurkolták. Erős betongerenda volt, nem kellett attól tartania senkinek,
hogy leomlik Mr. Hooker súlya alatt.
– Ki akasztotta fel?
– Azt… nem tudom.
– Ő meg nincs abban az állapotban, hogy elmondja. Hogy az ördögbe kerültél
ide, Debby?
– Ellenőrizni jöttem – mondtam.
– Mi a csodát?
– Ez az épület… és a másik is… a mi tulajdonunk.
– Ezt tudjuk, és?
– Attól tartottunk, hogy… beköltöztek valakik. Ezt akartuk… ellenőrizni.
– Éjszaka?
– Most jutott csak időnk rá.
Hazudtam, mint a vízfolyás. Az volt a gyanúm, hogy Mitchell seriff sejti is ezt,
de egyelőre úgy csinál, mintha hinne nekem.
– Tehát rutinellenőrzést végeztetek, hogy úgy mondjam. Na és Mr. Hooker?
– Az a helyzet, mint tudja, hogy eltűnt, és nem találtuk sehol. Barbarával ide
jöttünk, hogy körülnézzünk, és meg is találtuk Mr. Hookert… felakasztva.
– Te, Debby – nézett rám komoran a seriff. – Biztos vagy benne, hogy nem te
akasztottad fel?
– Na de seriff – kezdtem volna felháborodni, de Mitchell leintett.
– Ezt meg kellett kérdeznem tőled. Gondolom, Mrs. McDaniel sem tette.
– Persze hogy nem. Mi már felakasztva találtuk.
– Mrs. McDaniel szerint te lőtted szét a kötelét, Debby.
– Így volt, seriff.
A seriff a tarkójára tolta a kalapját.
– Szerinted ki lógatta fel a hogyishívják…
– Mr. Hookert – segítettem.
 – Ja. Szóval?
– Fogalmam sincs róla – mondtam. – Még nem volt időm megtudakolni tőle.
Ő sem volt abban az állapotban… De maga hogy került ide?
– Mr. Harrison látta a kocsidat, amint letértél a pályáról és a gyár felé kanya-
rodtál. Úgy gondoltam, utánanézek, hogy merre kószálsz éjszaka, amikor rég
ágyban lenne a helyed. Nyögd ki gyorsan: megtámadott valaki?
– Nem, seriff – ráztam meg a fejem.
– Hogy jöttetek be? Az ablakon?
– Igen – bólintottam.
– Ti törtétek be az üvegét?
– Már így találtuk, seriff.
Mitchell seriff megvakargatta az állát.
– Tehát betört ide valaki. A fenébe is, Debby, de hát ez egészen normális do-
log! Minden elhagyott épületbe betör valaki, hacsak nincs nyitva már eleve az
ajtaja. A múlt hónapban az úgynevezett sátánisták csoportja bemászott egy la-
katlan házba, egy macskát akartak feláldozni. A macska, szerencsétlen, meg
olyan hangokat adott ki, hogy még a távolabbi házak lakóinak is libabőrös lett
tőle a háta. Nem találnád ki, hogy kiknek a gyerekei voltak odabent. Ha megpró-
báltam volna komolyra venni a figurát, akkora vihar támadt volna tőle, hogy
egészen az elnökig csaptak volna fel a hullámok. Így aztán kiszabadítottam a
macskát, amit az állatvédők elvittek magukkal, a „sátánistákat” pedig megfe-
nyegettem, hogy ha még egyszer megpróbálnak betörni valahova, és macskát
áldozni, rájuk uszítom a radikális állatvédőket, akik hamburgerré verik őket,
hiába is próbálnám megakadályozni. Azt hiszem, értettek a szóból. És tudod, mi
az érdekes, Debby?
– Mi? – kérdeztem elhaló hangon.
– Hogy szinte valamennyi fickónak van otthon macskája, és szereti is. Érted
te ezt? A saját macskámat babusgatom, a másét meg feláldozom az ördögnek.
Szerintem ezeknél a fickóknál nem stimmel valami az emeleten. Na de mindegy.
Lehet, hogy ide tették át a tanyájukat?
Amíg a seriffel társalogtam, Mr. Hooker magához tért. Barbara persze nemi-
gen tudott mit kezdeni vele. Még a nyálat sem törölte le a képéről.
Megtette maga Mr. Hooker. Igaz, a keze fejével. De azért már ettől is jobban
nézett ki.
A seriff, akinek úgy látszott, hátul is van szeme, érzékelte az áldozat állapotá-
ban beállott változást, mert odafordult hozzá.
– Jobban van, Mr. Hooker?
Arthur bólintott.
– Azt… hiszem.
– Tudja, ki vagyok? – kérdezte Mitchell.
– A seriff – nyögte Mr. Hooker.
– Jól van. Tényleg az vagyok. Bár néha nem szeretnék az lenni. Csak éppen
választás előtt mindig meggondolom magam. Na szóval, mi is a helyzet magá-
val?
Mr. Hooker a földön ült, maga alá húzott lábakkal, és a lámpa sárga fényében
úgy nézett ki, mint egy óriási sárgadinnye.
– Hát… a saját szemével is láthatja, seriff – nyöszörögte.
– Látom, amit látok. Maga aztán szépen kikészült. Mi az ördög történt magá-
val? El tudja mondani, vagy halasszuk későbbre a dolgot?
– Elkaptak – mondta dühösen Mr. Hooker. – És felakasztottak. Szerencsére
fejjel lefelé. De akár meg is ölhettek volna.
– Az tuti – bólintott a seriff. – Egyáltalán hogy jutott eszébe, hogy idejöjjön?
Mikor is jött ide?
– Fogalmam sincs róla. Tegnap… éjszaka, ma éjszaka…? Milyen nap van ma?
– És minek jött ide? – válaszolt kérdéssel a kérdésre a seriff.
– Mert… voltak valakik az épületben. Ebben az épületben. Mivel a mi tulajdo-
nunk…
– Ezzel tisztában vagyok – emelte fel a kezét a seriff. – Fényeket láttak vala-
melyik ablakban, és maguk tudni szerették volna, hogy ki tolakodott be a tulaj-
donukba, így volt?
– Hát…
– Maga tehát kíváncsi volt rá… apropó, miért egyedül jött ide?
– Nem akartam a többieket feleslegesen zaklatni – felelte Mr. Hooker.
– Ez hiba volt.
– Most már én is belátom – bólintott Mr. Hooker.
– Figyeljen ide, Mr. Hooker. Pontosan tudom, amit ön is, hogy több jókora,
többszintes gyárépületről van itt szó, aminek az átkutatásához legalább ötven
önkéntes kellene. Maga nem buta ember. Akkor mégis hogy gondolta a dolgot?
Bejön ide, és aztán? Végigmegy valamennyi helyiségen? Hogy gondolta mégis?
Mr. Hooker széttárta a karját.
– Az az igazság, seriff, hogy nem gondolkodtam. Csak bemásztam az ablakon.
Nincs kulcsom a bejárati kapuhoz, így aztán…
– Igen?
– Nem emlékszem semmire. Csak akkor tértem magamhoz, amikor hallottam,
hogy lövések dördülnek a közelemben. Azt hittem, rám lőnek.
– Nem tudott róla, hogy egy gerendáról lóg le fejjel lefelé?
– Fogalmam… sem volt róla.
– Mázlista – mondta a seriff. – Képzelje csak, ha öntudatánál lett volna. – Só-
hajtott, aztán a kitört ablak felé mutatott. – Akkor most szépen visszavonulunk –
mondta határozott hangon. – Magát orvoshoz viszem, a hölgyek pedig aludni
mennek. Az elkövetkező napok során azért még majd elbeszélgetünk.
– Nem akarja megnézni… hogy nincsenek-e itt… valakik… akik… – dadogta
Barbara.
– Már említettem – csóválta meg a seriff a fejét –, hogy több gyárépületről
van szó. Tök sötét van az épületekben, ki tudja, milyen állapotok uralkodnak
abban a száz szobában, több szerelőcsarnokban, valamint ki tudja, hány labora-
tóriumban, amelyekben bárki elrejtőzhet. Maga még mindig komolyan gondolja,
hogy nekem, a fájós lábammal végig kellene járnom valamennyit?
– Nem… ezt nem gondolom – vonult vissza Barbara.
– Akkor rendben van. Holnap majd visszajövök és körülnézek egy kicsit… ezt
megígérhetem.
Mivel a seriffel hiba lett volna ellenkezni, és nem is láttam értelmét, úgy dön-
töttem, hogy visszavonulót fújók. Elvégre Mr. Hooker megkerült, épen és egés-
zségesen, igaz büdösen, de hát a jó illat nem mindig az egészség szinonimája.
Büdösen is lehet egészséges valaki.
 13

Reggel a telefonom hangjára ébredtem. Mr. Harrison keresett, a seriff helyette-

se, a „tökéletes férfi”. Mintha csak komputer tervezte volna: ő volt a tökéletes-
ség mintaképe. Gyönyörű, markáns arc; hideg, kék szemek; szép, vonzó száj;
karcsú, nyúlánk alak és még sok más egyéb, amit ha akarnék, felsorolhatnék. A
hangja pedig változó, hol búg, mint valami csodálatos hangszer, hol pedig hatá-
rozott és parancsoláshoz szokott, mint egy idegenlégiós őrmesteré. Szóval, Mr.
Harrison csaknem tökéletes. Hogy mi az a csaknem? Hát az bizony megér egy mi-
sét.
Rövidre fogva a mondandómat: Mr. Harrison szép volt, mint egy görög isten,
vagy olimpiagyőztes atléta, és esze is éppen annyi volt neki. Mármint mint egy
márvány istennek. Valahol azt hallottam, hogy hajdanán a dinoszauruszoknak
akkora agyuk volt, mint egy nagyra nőtt dió, hát akár eskü alatt is vallanám,
hogy Mr. Harrison agya meg sem közelítette ezt a méretet. Ráadásul tükörsima
lehetett a felszíne; rovátka annyi sem akadt rajta, mint egy golyóscsapágy golyó-
in. Nála nagyképűbb, beképzeltebb, ostobább fickót aligha hordott még a hátán a
föld. Az az igazság, hogy a seriff is szenvedett tőle eleget, csak hát szüksége volt
helyettesre, az pedig nem akadt minden bokorban. Milliomos mindenki szeretne
lenni, seriffhelyettes meg nem. Meg kell elégedni azzal, aki jelentkezik a tiszt-
ségre.
Nos, Mr. Harrison volt, aki beleszólt a telefonba.
– Miss O’Harával beszélek?
– Vele.
Már attól, ahogy kimondta ezt a néhány szót, kalimpálni kezdett a szívem az
idegességtől.
– Kérdezhetnék valamit öntől, Miss O’Hara? – tudakolta Harrison, mellőzve
minden udvarias formaságot, egyenesen a lényegre térve.
– Természetesen – sóhajtottam.
– Az éjszaka, ahogy újra láttam magát, eszembe jutott, hogy meg kellene kér-
deznem magától, nem jönne el valamelyik este vacsorázni velem? Az a helyzet,
hogy bár túlságosan sűrű a programom, magát mégis be tudnám nyomni kettő
közé. Mármint érti… Van egy jó kis hely a szomszédos megye határán, ahol
gyors a kiszolgálás; azok ott nem vacakolnak sokat, nem úgy, mint a mi büféink-
ben. Pikk-pakk, és már hozzák is a kaját.
– Pikk-pakk? – kérdeztem. – Miért pikk-pakk? Ha az ember vacsorázni megy,
nem siet.
– Én sietni szoktam – mondta. – Bár nem annyira, hogy ne rágjam meg ren-
desen az ételt. Úgy szoktam, hogy megeszem a kajámat, iszom rá néhány pohár-
kával, aztán hazamegyünk.
– Hova haza? – kérdeztem.
– Hát… magáé a választás. Vagy hozzám, vagy magához. Vannak, akik nem
kedvelik, ha én megyek hozzájuk. Utána természetesen hazakísérem. Szívesen
teszem, az élet túl rövid ahhoz, hogy lusta legyen az ember.
– Ebben egyetértünk – mondtam, és a falhoz vágtam a telefonomat. Szeren-
csére nem tört darabokra.

14

Mr. Hooker egy karosszékben ücsörgött a szobájában és a televíziót bámulta. Az

ajtaja nem volt bezárva, ami nem kis könnyelműségre vallott. Amikor figyelmez-
tettem rá, csak a vállát vonogatta.
– Ha valaki nagyon be akar jönni hozzám, úgy is bejön, ha zárva van az ajtóm
– mondta.
Felállt, kikapcsolta a tévét, majd visszaült az ágya szélére.
– Örülök, hogy itt van, Debby – mondta. – Ma még kihúzom valahogy itthon,
holnap aztán már bemegyek a céghez. Néhány órája furcsa szagot érzek.
Szimatoltam egy kicsit, de nem éreztem semmi különöset. Talán csak gyógy-
szerszagot, de ebben sem lehettem biztos.
– Én nem érzek semmit – mondtam. – Mit kellene éreznem?
– Penészszagot.
– Penészszagot? – vágtam értetlen képet. – Mit akar ez jelenteni?
– Azt, hogy kezdek megpenészedni itthon. Van néhány folyó ügyem, amit el
kellene intéznem. Többek között a gyárrom bérleti ügye is.
– Nem kell elsietni a dolgot – próbáltam megnyugtatni. – De hogy értette azt,
hogy bejöhet valaki magához akkor is, ha zárva van az ajtó? Céloz vele valakire?
Mr. Hooker furcsán nézett rám.
– Igazán nem érti? Nos, igen, én Bellára célzok. Akit akkor éjjel az ablakban
láttam. Merthogy őt láttam, azaz, ami belőle lett. Csak ezt még nem mondtam el
idáig senkinek.
– Bellát látta? – vágtam hitetlen képet. – Ami lett belőle? Mi lett belőle?
– Nem tudom, mi lett Bellából – mondta. – Nem tudom, kísértet-e, zombi-e,
vagy vámpír. Lehet, hogy egyik sem, lehet, hogy valami egyéb, aminek még neve
sincs. De hogy ő állt akkor az ablakban, arra esküdni mernék. Mondhat nekem
bárki bármit – csak Bella lehetett az.
– Eszerint feltételezi, hogy Bella él?
Szomorúan rázta meg a fejét.
– Nem, Debby, Bella már nem él. Legalábbis a mi fogalmaink szerint nem. Né-
hány órája kaptam meg a kérdésemre adott hivatalos választ a temetkezési cég-
től. Bella meghalt, elhamvasztották, az urnáját pedig eltemették. Arra, hogy
elcserélték volna a testét valakiével, azaz mást temettek volna el helyette, gya-
korlatilag nulla százalék az esély. Az elektronikus felismerő rendszer nem té-
vedhet. És különben is, ki cserélhette volna ki Bellát, ki lophatta volna el a holt-
testét, és még száz kérdés, amelyek mindegyikére senki a válasz. Bella nem él
már. Az a valaki nem Bella. Nem az élő Bella. Akárki is, de meg fog büntetni en-
gem.
– Magát? Miért? – hökkentem meg.
– Mert nem voltam méltó hozzá. Maga ismerte őt. És ismer engem. Nézzen
végig rajtam és emlékezzen rá. Nem illettem hozzá, a vak is látta. Talán abba
bolondult bele, hogy én voltam a férje.
– Maga nagyon jó férje volt Bellának – mondtam. És így is gondoltam.
– Ostoba hülye voltam – csóválta meg a fejét. – Meg akartam fogni a szivár-
ványt, pedig az lehetetlen vállalkozás. És ha még valahogy sikerülne is, megtar-
tani már semmiképp sem lehet.
Feltűnt, hogy valahogy furcsán ül a székén. Amikor aztán nagyot szisszent és
az oldalához kapott, már nem tehettem úgy, mintha nem látnék semmit.
– Fáj? – kérdeztem sajnálkozva.
– Fáj – bólintott.
 – Akkor üthette meg magát, amikor lelőttem a kötélről.
Mr. Hooker mogorván hallgatott. Amikor megszólalt, rekedtes volt a hangja.
– Ugye jó barátom ön nekem, Debby?
Volt valami furcsa a hanghordozásában, amit nem tudtam hova tenni.
– Hát hogyne – mondtam.
– Maga szerint én normális vagyok?
– Micsoda hülye kérdés ez? – hökkentem meg.
– Válaszoljon rá, kérem.
– Hát persze hogy az. Abszolút. Őszintén mondom.
– Annak ellenére, amit Bellával kapcsolatban mondtam?
Valahogy ki kellett másznom a csávából.
– Valamennyiünkkel előfordulhat, hogy illúziók áldozataivá válunk; úgy ér-
zünk bizonyos dolgokat, mintha valóság lenne, valóságnak hisszük a nem való-
ságot…
Hebegtem-habogtam összevissza. Még akkor is össze voltam zavarodva, ami-
kor a parkoló felé bandukoltam.
– Te rohadék! – mondtam ki hirtelen, és még toppantottam is mellé. – Még
halálodban is velünk szórakozol?
Hirtelen úgy éreztem, hogy elfogy előlem a levegő. Láthatatlan ujjak szorul-
tak a nyakamra, és fojtogatni kezdtek. Mire a kocsimhoz értem, hideg veríték-
ben úszott a testem.
Mintha Bella vészjósló nevetését hallottam volna a túlvilágról.

15

Alig tettem meg ötven métert a parkolóból kifelé, amikor jelzett a telefonom.
Általában nem szoktam felvenni vezetés közben, ezúttal azonban mégis megtet-
tem. Valami arra kényszerített, hogy ne hagyjam feleslegesen csörögni.
– Rudy McKloskey – szólt bele egy hang a mobilomba.
– Tudja tartani egy kicsit? – kérdeztem.
– Persze – mondta. – Hallom, hogy vezet. Visszahívjam később?
– Néhány másodperc, csak keresek egy nyugodt helyet.
 Fél percbe sem telt, és egy bokor mellett álltam egy családi házas környéken.
– Már minden rendben – mondtam. – Hallgatom, Mr. McKloskey.
– Mr. Coroner miatt hívom.
– Parancsoljon, uram.
Zavart csend támadt a vonal végén.
– Mondom, hogy Mr. Coroner miatt hívom – ismételte meg.
Bizonytalan érzésem támadt. Mintha nem stimmelne valahol valami.
– Értem. És… mi a probléma vele? – kérdeztem.
– Úgy tesz, mintha nem tudná, hogy hol van Mr. Coroner.
– Miért? Hol van? – hökkentem meg.
– Kérem, Miss O’Hara, több komolyságot vártam öntől. Ha vissza akar lépni,
közölnie kellett volna velem. Beszéltem Mr. McDaniellel, részéről nincs akadálya
az üzletnek, ő jóváhagyná a dolgot, ha ön is. Már el is készítettem a szerződés-
tervezetet, amint azt bizonyára tudja, hiszen maga feltehetően már alá is írta,
csak éppen Coroner nem hozta vissza hozzám.
Megráztam kicsit a készüléket. Mintha ezzel akartam volna helyrerázni a
mondatait. Úgy, hogy legyen valami értelmük.
– Nem egészen értem önt, Mr. McKloskey – mondtam, és valóban nem értet-
tem.
Éreztem a hangján, hogy olyan ingerült, mintha a szél belefújta volna frissi-
ben vásárolt kalapját a sárba.
– Maga szórakozik velem, kisasszony?
Természetesen felkaphattam volna a vizet, de gyorsan ráléptem a fékre.
Éreztem, hogy valami nem stimmel Mr. Coronerrel. És talán velem sem?
– Itt valami gubanc van – mondtam olyan nyugodtan, ahogy csak tudtam. –
Mr. Coroner tegnapelőtt azzal vált el tőlem, illetve azzal váltam el tőle, hogy
szeretnénk kissé emészteni a dolgot. Azóta nem láttam és a hangját sem hallot-
tam.
– Maga most komolyan beszél? – kérdezte kis szünet után.
– Üzleti ügyekben nem szoktam tréfálkozni – biztosítottam.
– Ön tehát azt állítja, hogy egyáltalán nem találkozott Mr. Coronerrel?
– Egyetlenegyszer találkoztam csak vele. A lakásomon. Aztán eltávozott, és
azóta nem láttam.
 – Hát ez hihetetlen! – csattant fel. – Ilyen még sosem fordult elő velem. Tud-
na egy kicsit várni, Miss O’Hara?
– Itt semmi esetre sem – tiltakoztam. – Valószínűleg tiltott helyen állok, bár
nem látok táblát sehol. Mindenképpen haza kell mennem…
– Jól van – mondta. – Akkor egy óra múlva újra hívom.
A telefon elhallgatott.
Vártam néhány másodpercet, aztán beindítottam a motort és hazamentem.

16

Az egész délutánom azzal telt, hogy tanulmányoztam egy különben kívánatos

telek ügyét, amely azonban olyan zavaros volt, mint a tenger hurrikán után. Már
azt sem volt könnyű megállapítani, hogy ki az igazi tulajdonosa. Éppen keresz-
tülrágtam magam rajta valahogy, amikor megszólalt az ajtócsengő. Hallottam,
ahogy Marisa kinyitja az ajtót, majd halk beszédfoszlányok szűrődtek be hoz-
zám. Azt hittem, itt van az elveszett Mr. Coroner.
Nyílt az ajtó, és Marisa dugta be a nyíláson a fejét. Most is ijedtnek tűnt a te-
kintete, mint általában, ha ismeretleneknek kell ajtót nyitnia.
– Itt van – mondta aztán, kapkodva szedve a levegőt.
– Akkor hát engedje be – utasítottam.
Mivel tovább kapkodta a levegőt, kissé rosszmájúan megkérdeztem tőle:
– Talán tetszik magának, Marisa, hogy ennyire kiborult tőle?
Marisa sebzett szarvas tekintetével nézett rám.
– Tréfál velem, Debby? Akkor sem kellene, ha csak ketten lennénk egy lakat-
lan szigeten.
– Nafene. Pedig csinos pasas.
Marisa arcán végigfutott a meghökkenés.
– Hát lehet, hogy a képe csinos, csak… ne lenne olyan rohadtul kicsi.
– Kicsi? – hökkentem meg… – Én nem annak láttam. Éppen ellenkezőleg. Jó
nagydarab.
Marisa erre még rémültebben nézett rám.
– Istenem, Debby, hát hova tette a szemét? Higgyen nekem. – Aztán szemér-
metlenül rám vihogott. – Nemcsak a lába kicsi, meg a keze kicsi, hanem tudja…
bizonyára ott is kicsi… Ezért aztán… szóba se jöhetne nálam.
Kirobogott az ajtón, majd hallottam, hogy mond valakinek valamit.
Az ajtó kitárult és Mr. Hooker lépett be rajta.

17

Úgy meghökkentem, hogy visszaestem a székbe, amiben eddig ültem.

– Maga az, Arthur? – csodálkoztam.
– Én vagyok, Debby – nyögte.
– Jól van? – próbáltam meg legyűrni a meglepetésemet. – Csak nem történt
valami…
Mr. Hooker leroskadt egy karosszékbe és komoly képpel nézett rám.
– Kérdezni szeretnék magától valamit, Miss Debby. Nevezetesen, hogy jó ba-
rátjának tart-e engem?
Még mindig értetlenül bámultam rá.
– Hogy jó barátomnak tartom-e? Hát persze hogy annak tartom. Mi a fenének
tartanám? Jó barátom és jó kollégám… De mi az ördögöt akar ezzel, Arthur? Egy-
szer mintha már kérdezte volna.
Őszintén szólva megfordult a fejemben, hogy Mr. Hooker kicsit talán bugy-
gyant, ami magunk között szólva, nem is lett volna meglepő dolog. Ritkán szo-
kott megtörténni bárkivel is, hogy a halott felesége megjelenik előtte egy ablak-
ban. Arról már nem is beszélve, hogy nem sokkal azután felakasztják egy lerob-
bant gyárépületben.
– Mindig is lojális voltam magához, igaz? – folytatta megtört hangon. – Amit
csak kért, igyekeztem teljesíteni. Még egy széfbe is bezárattam magam a maga
kérésére, pedig klausztrofóbiám van. Ám én még azt is vállaltam magáért.
– Hát… – mondtam. – Hát…
– Arra szeretném megkérni, hogy most maga tegyen meg nekem valamit.
Sóhajtottam egy nagyot.
– És… mi lenne az? – kérdeztem rosszat sejtve.
– Jöjjön velem – mondta. – Erre szeretném megkérni.
 A nagy kő, amely valamikor másodpercekkel ezelőtt a szívemre esett, csak
nem akart legördülni.
– Mármint… hova?
Mr. Hooker nagyot nyelt.
– A gyárba – mondta.
Elképedve meredtem rá.
– Hova?
– A gyárba – ismételte.
Azt már meg sem kellett kérdeznem, hogy milyen gyárba.
– No de… miért?
Habozott egy kicsit, mintha nem lenne egészen biztos benne, hogy el akarja-e
mondani, ami a szívét nyomja. Mint az enyémet a nagy kő. Aztán mégiscsak
elmondta.
– Meg kell keresnem Bellát.
Hosszú másodpercekig nem tudtam megszólalni. Azt latolgattam magamban,
mit is feleljek erre. Mr. Hooker szemében megcsillantak az első könnycseppek.
Ez aztán kilendített a holtpontról.
– Kérem, Arthur, térjen magához – simogattam meg a karját. – Maga valóban
azt hiszi, hogy Bella… illetve… ott van?
– Igen – mondta határozottan.
– De hát… Bella meghalt.
– Mégis ott van. Megjelent álmomban. Amikor maga elment tőlem, elalud-
tam, és megjelent előttem Bella. Ott, abban a szobában vár rám. Abban, ahol…
felakasztottak. Oda kell mennem.
– Hogy még egyszer felakasszák? – kezdtem megdühödni ennyi ostobaság
hallatán.
– Mégis oda kell mennem.
Megpróbáltam a józan esze maradékára hatni.
– Figyeljen ide, Arthur – kezdtem. – Maga felvilágosult, kulturált ember. Ma-
ga tudja, hogy aki egyszer meghalt, az nem jön vissza soha többé. Illetve majd
egyszer, ha a bibliai történeteknek hinni lehet. De ez a pillanat még nem jött el,
ha jól vagyok informálva. És az angyalok harsonáit sem hallani…
– Kérem, Miss Debby, jöjjön velem. Szükségem lesz a segítségére.
 – Jól van, Arthur – vettem visszább egy kicsit. – Tegyük fel, hogy magával tar-
tok, bemegyünk a gyárba és ott találjuk Bellát… tegyük fel… miben tudnék én
magának segíteni?
– Nem tudom, Debby – rázta meg a fejét. – De egyedül félek odamenni. Érzem,
hogy szükségem lenne valakire, aki bátorságot önt belém. Én mindent megtet-
tem önért, első szóra jöttem, amikor hívott…
– Rendben van – adtam meg magam. – Odamegyünk. De felhívom előtte a se-
riffet.
– Szó sem lehet róla – tiltakozott. – Azok nem hisznek nekem. Sem a seriff,
sem az a nagyképű helyettese. Azok még képesek lennének… bántani Bellát.
Az eszébe sem jutott, hogy ez fordítva is megtörténhet.
– Mégis… mi a szándéka, Arthur? Ha Bella mégiscsak ott lenne…
– Nem tudom, Debby, nem tudom. Csak egyet tudok: nekem oda kell men-
nem, de félek egyedül, és nincs más, akit megkérhetnék, hogy jöjjön velem. Csak
ön. Megteszi?
Bár egyetlen porcikám sem kívánta, hogy visszamenjek abba az elátkozott
gyárba, meg kellett tennem. Meg is sajnáltam Mr. Hookert, de tartoztam is neki.
Amit mondott, mind igaz volt. Amikor szükségem volt rá, és hívtam, legyűrve
félelmét és viszolygását, megtette, amire kértem. Akkor meg hogy utasíthatnám
vissza a kérését?
– Rendben van – sóhajtottam. – Magával megyek, Arthur.
Láttam, hogy nagy kő esik le a szívéről. Az enyémen viszont az én kövem meg
sem moccant.
– Köszönöm, Debby.
– Hm. És mikor indulunk?
Önkéntelenül is kinéztem az ablakon. Odakint már sötét volt, csupán egy kö-
zeli mexikói étterem neonreklámjának villogó fénye szűrődött be az ablakon.
– Most – mondta Mr. Hooker.

18

Csak amikor már ott álltam a kitört üvegű ablak alatt, gondoltam rá, hogy mé-
giscsak értesítenem kellett volna valakit arról, hogy mire készülünk. Ha a serif-
fet nem is, legalább Amost. Még akkor is, ha Arthur nem akart idecsődíteni sen-
kit. Szóval, megálltam az ablak alatt, amely sötéten bámult ránk. Nem volt még
egy szentjánosbogárnyi fény sem odabent, ahol nemrég még Mr. Hooker lógott
le egy kötélről.
Fejjel lefelé.
Mr. Hooker úgy állt az ablak alatt, a négyszögletes sötétségbe meresztve a
szemét, mintha megbabonázták volna. És meg is babonázták. A saját gondolatai.
– Lát valamit? – suttogtam.
Kár volt megkérdeznem. Felém fordult, én pedig valami különös csillogást
véltem felfedezni a szemében.
– Itt van – mondta.
– Kicsoda? – kérdeztem.
– Bella – mondta.
– Honnan a fenéből veszi ezt?
– Érzem – mondta.
Kezdett elegem lenni az érzéseiből. És kezdtem rohadtul megbánni, hogy
hallgattam a szavára. Nem kellett volna idejönnöm, egyáltalán nem. Hogy akkor
miért jöttem mégis? Ez volt az, ami miatt különösen haragudtam magamra. Ele-
ve bele se kellett volna ugranom ebbe az ostoba kalandba. Még akkor sem, ha
korábban valóban sokat segített nekem.
– Mit akar tenni, Arthur? – kérdeztem immár a visszavonulás lehetőségét
mérlegelve. Azt szerettem volna, ha ő maga adja meg erre az engedélyt, nem
nekem kell bedobnom a törülközőt. Így megspórolhattam volna magamnak,
hogy engem tegyen felelőssé, amiért nem sikerült kapcsolatba kerülnie kísértet-
Bellával.
– Bemegyünk – mondta váratlan határozottsággal.
– Biztos, hogy ezt akarja?
Nem válaszolt, csak elindult az ajtó irányába.
– Most meg hová megy? – kérdeztem. – Az az ajtó be van zárva. Gondolja,
hogy a seriff nyitva hagyta?
Mr. Hooker ennek ellenére folytatta az útját a bejárat felé. Nem kért tőlem
segítséget, pedig alaposan ki kellett nyújtóznia, hogy elérhesse a kilincsét.
 Erőlködését – meglepetésemre – siker koronázta. Amíg én csak álltam, az
idegességtől szinte lebénulva, ő lenyomta a kilincset, majd megtaszította lábával
az ajtót. S csodák csodájára, az ajtószárny megremegett, majd keserves nyikor-
gás kíséretében lassan, mintha láthatatlan kezek szándékosan lassítanák a moz-
gását, kinyílt. Mr. Hooker az arca elé kapta a kezét. Egyetlen pillanatra azt hit-
tem, valami szörnyűséget lát, aztán megcsapott a hűvösség, amely az épületből
áradt felénk. Tisztában voltam ugyan vele, hogy csak a huzat talált telibe, mégis
megborzongtam tőle. Mintha egy kripta mélyének lehelete ért volna el bennün-
ket, bár őszintén szólva sosem éreztem még semmiféle kriptaleheletet, csak
azokban a regényekben olvastam róla, amelyeket néha azért vettem a kezembe,
hogy megszabaduljak az agyamat bénító fáradtságtól, amit egy-egy hosszan
tartó és kimerítő tárgyalás után éreztem.
– Lát valamit, Arthur? – kérdeztem én is az arcom előtt tartva a kezem.
Mr. Hooker nem válaszolt. Hátrafordult ugyan, hogy meggyőződjön róla, ott
állok-e mögötte, nem csak a hangom kóborol gazdátlanul a levegőben, majd
amikor meggyőződött róla, hogy ott szerencsétlenkedek a nyomában, vett egy
mély lélegzetet és belépett a sötétségbe.
Én meg utána.

19

Az az előtér, ahova bejutottunk, nem annyira egy gyárépület bejáratára, sokkal

inkább egy szolid, polgári lakás halljára emlékeztetett. Innen indult egy kígyó-
ként tekergő falépcső az emeletre, amelyből három is volt egymás hátán. Mr.
Hooker kezében felvillant egy elemlámpa fénye. Sóhajtottam és én is felkattin-
tottam az enyémet. A kiszabadult fénycsík végigszaladt a felfelé vezető falép-
csőn, egészen fel, a harmadik emeletig, aztán visszatáncolt a lábam elé.
Mr. Hooker kissé előrehajolva, meredten állt, mintha valakinek a hallhatatlan
szavait hallgatná.
– Nos? – kérdeztem bizonytalanul. – Most aztán merre?
Mr. Hooker felém fordult.
– Oda tudna vezetni, ahol felakasztottak?
 Ekkor döbbentem csak rá, hogy egyszerűbb lett volna bemászni az ablakon.
Tétován a jobb kezem felé eső félemeleti folyosóra mutattam.
– Valahol ott lesz az a szoba.
Mr. Hooker elindult előre. Mivel csupán az egyik kezem volt foglalt – benne
szorongattam a lámpát –, a másik üresen lógott mellettem, úgy gondoltam, ideje
ezt is megtöltenem valamivel. Zsebembe nyúltam, kihúztam a revolveremet, és
Mr. Hooker hátának szegeztem. Nem mintha bele akartam volna lőni, csupán
arra számítottam, hogy szükség esetén oldalra taszítom, és azonnal lövök, ha
kell.
Mr. Hooker hirtelen megtorpant. Cikázni kezdett a kezében a lámpafény,
majd leült a padlóra.
– Valami baj van? – kérdeztem.
Mr. Hooker felém fordult.
– Ezt nézze…
A lámpafény kicsit imbolygott, én előrehajoltam, és azonnal meg is pillantot-
tam valamit a padlón.
Egy lábnyomot. Egy jókora cipő nyomát.
Önkéntelenül is a párját kerestem. Ott is volt az, aztán még további három
lábnyomot is felfedeztem a padlón.
Éreztem, hogy feltolul valami a torkomon és keserű ízzel telik meg a szám. A
falhoz dőltem és nyeltem néhányat. Mr. Hooker alig párlépésnyire állt tőlem, s
szemmel láthatóan küszködött valamivel. Talán a démonaival.
– Látja? – nyögte aztán felém.
– Látom – bólintottam.
A lábnyom vörös volt és csak úgy csillogott a lámpa fényében. Minden porci-
kám azt súgta, hogy egy olyan cipőtalp nyoma, amely mielőtt a folyosóra került
volna, vértócsában fürdött. Onnan hozta magával azt, ami vörösre festette a
folyosó padlóját.
– Vér – nyögte felém Mr. Hooker.
Valóban az volt.
 20

Azt hittem, hogy Mr. Hookernek erre majd inába száll a bátorsága, és vagy elájul,
vagy megfordul és kirohan az épületből – sajnálatomra egyik sem következett
be. Éppen ellenkezőleg. Kis testéhez illő „öles” léptekkel elindult előre a folyo-
són. Közben valami földöntúli hangon kiabálni kezdett:
– Bella! Bella, szívem! – kiáltozta. – Én vagyok itt, Arthur! Hol vagy, szívem?
A folyosóra nyíló harmadik ajtó előtt megállt és visszafordult felém. Az ajtó
nyitva volt. Mr. Hooker remegett, mint a juharfák levele a kanadai szélben.
– Bella, szívem, már itt is vagyok!
Meglepődve nyugtáztam, hogy bár rémüldöznöm kellene, egyáltalán nem fé-
lek. Inkább komikusan hatott rám a jelenet. A véres lábnyomok a padlón, és a kis
fickó, aki halott feleségét szólongatja. Mintha egy tinihorrorba cseppentem vol-
na. Már csak az hiányzott, hogy Orsi nagyi is előkerüljön. Vagy egy kísértet, aki
rettenetes huhogással ijesztget majd bennünket.
Amikor ismét megpillantottam Mr. Hookert, már a szoba közepén állt, és ret-
tenetes arckifejezéssel bámult valamit az egyik falon. Olyan volt a képe, mintha
éppen halni készülne. Meghökkent pillantásom átfutott a szobán, és a törött
ablakon állapodott meg. Kétség sem férhetett hozzá, hogy ez volt az a szoba,
amelybe bemásztunk Barbarával.
Tettem néhány lépést előre, és magam is a falra bámultam. Aztán úgy érez-
tem, mintha valaki hatalmas erővel mellkason ütött volna.
A falon egy férfit láttam. Egy igazi, hús-vér férfit. Fejjel lefelé „feküdt” rajta,
karjait széttárva. Testét a csuklójába és a lábfejébe vert jókora szegek tartották.
Tátott szájába belefagyott az utolsó kiáltás. Amerre csak néztem, vércseppek
borították a padlót, a falat, és még a mennyezetet is. A halottat úgy szegelték fel
a falra, mint ahogy annak idején Krisztust a keresztfára, csak éppen fejjel lefelé.
Mr. Hooker öklendezni kezdett, majd kirohant a folyosóra.
Vártam néhány másodpercig; megpróbáltam nem az arcába nézni. Aztán
mégiscsak arra kényszerített valami, hogy belenézzek.
Mr. Coroner, Mr. McKloskey titkára volt a halott.
 21

Még Mitchell seriff is hátratántorodott, amikor megpillantotta a hullát.

– Az istenit neki, Debby – nyögte, miközben levette a kalapját. – Hát ez meg
micsoda?
Ez volt az a kérdés, amelyre nem várt választ.
– Nem tudom – suttogtam mégis. – Valaki megölte… Mr. Coronert.
– Ez a fickó az?
Válaszolni akartam, de Mr. Harrison megelőzött.
– Mr. Frederic Coroner. Itt van a jogsija. Más papír nincs nála. Többször is
megszúrták és elvágták a torkát.
– Debby, jól vagy? – kérdezte a seriff.
Bólintottam és Mr. Hookerre néztem, aki éppen a seriff kis ezüstkulacsát tar-
totta a kezében, és felemelte, hogy igyon belőle. Közben úgy járt a mellkasa,
mintha lefutotta volna a maratont.
Mitchell seriff felém fordította, majd megcsóválta a fejét.
– Szóval, megint te, Debby. Valami azt súgja a lelkem mélyén, hogy ezt nem
úszód meg szárazon. Ez már a második eset, hogy gyanús helyzetben talállak.
– Csak nem gondolja komolyan, hogy van valami közöm Mr. Coroner meg-
gyilkolásához? – tiltakoztam.
– Nem tudom, Debby – sóhajtotta. – Már nem is tudom, hogyan állok veled.
Emlékszel még rá, hogy ez valaha egy nyugodt kisváros volt?
– Mit akar ezzel mondani, seriff?
– Azt, a rosseb vigye el, hogy amikor még kislány voltál is gyakran csináltál
balhét. Még csak tizenhárom voltál, vagy mennyi, amikor az a gyilkosságsorozat
ügy kipattant, amiben te vitted a főszerepet, hogy úgy mondjam. Aztán elmen-
tél, én meg keresztet vetettem, hogy vége a kotnyelességednek… bár azt azért
őszintén meg kell mondanom, hogy ha te nem vagy… az a rohadék talán még
több embert megölt volna, mielőtt elkapjuk. Akárhogy is volt, megkönnyebbül-
tem, amikor elmentél, és azt hittem, hogy, bár kedvellek, Debby, de soha nem
jössz ide vissza. Hiszen egyetemet végeztél, mehettél volna akárhova dolgozni,
akár a Szilícium-völgybe is, ott díjazzák az olyan izgágákat, mint amilyen te is
vagy. De nem, te nem mentél sehova, hanem visszajöttél ide, miután a szülei-
det… eh, a fenébe is, abban is te voltál a főszereplő. És amióta újra itt vagy, egy-
mást követik a szörnyűségek. Olyan vagy te, Debby, mint a légypapír a legyek-
nek. A borzalmak itt röpködnek felettünk a levegőben, s addig-addig keringenek
a város felett, amíg beléd nem ragadnak. Ha csak egy gyerek is megvágja az ujját,
már azt keresem, hogy nem vagy-e a közelben valahol. Talált valamit, Harrison?
– Csak néhány papírt – válaszolt a seriffhelyettes.
Amíg Mitchell seriff szónoklata tartott, Harrison szorgalmasan felszedegetett
néhány papírlapot a véres padlóról. Beléjük nézett, majd összevonta a szemöl-
dökét.
– Szerződések – mondta.
– Mik? – hökkent meg a seriff.
– Szerződések – ismételte Harrison. – Két fél között.
– És ki az a két fél? Nem lennék meglepve, ha az egyik az ördög lenne. Na és
ki a másik?
Mr. Harrison álnok szomorúsággal és még álnokabb sajnálattal nézett rám.
– A másik? Ha jól látom, Miss O’Hara. Márpedig jól látom.

22

Mitchell seriff megpróbálta megemészteni, amit Harrisontól hallott. Aztán rám

dörrent.
– Gyerünk, Debby, ki vele, miféle szerződés ez itt Harrison kezében?
Néhány szóval elmagyaráztam neki, hogy miféle. Hogy McKloskey ki akarja
bérelni a gyártelepet. A szerződés az egyszerűség kedvéért köztem és közte köt-
tetik, s bár McKloskey aláírta, az én aláírásom még hiányzott róla.
– Ki is az a McKloskey? – kérdezte a seriff.
Mondtam neki, hogy kicsoda.
– Ó, már tudom – húzta össze a szemöldökét. – A feleségem is használ ilyen
kencét. És miért kellene neki ez a romos vacak?
– Ezt inkább tőle kérdezze – mondtam.
– Én tőled kérdezem.
Ezt is elmagyaráztam neki. Valamint azt is, hogy Coronernek az lett volna a
dolga, hogy elhozza az irodámba a szerződéstervezetet.
– De ő nem oda, hanem ide hozta – mondta a seriff. – Miért?
– Erre nem tudom a választ – ismertem be.
– Lehet, hogy tudod, csak nem akarod elmondani nekem, Debby?
– Tényleg nem tudom – erősködtem.
– Nem lehet, hogy ide adtál neki randevút?
– Miért éppen ide adtam volna?
– Azért, mert ez a romos kísértettanya a te tulajdonod. Nem lehet, csak úgy
kérdezem, hogy ide hívtad, aztán – a halottra mutatott a falon – ez lett a rande-
vú vége?
– Gondolja, seriff, hogy képes lennék megölni egy ekkora fickót és felszegezni
a falra?
Láttam, hogy önkéntelenül is Mr. Hookerre irányul a tekintete, aztán csak
lemondóan legyintett. Mr. Hooker segítsége nem szorzott és nem osztott volna.
– Akkor áruld el nekem, hogy mi az ördögöt kerestél itt? Nem lehet, hogy
mégiscsak ide rendelted a fickót?
– Nem rendeltem én sehova – tiltakoztam. – De ezt már mondtam egyszer.
Nem tudom, miért jött ide.
– Szerinted lehetséges az, hogy merő véletlenségből idesétálsz Mr. Hooker kí-
séretében; és Mr. Coroner, vagy ki a frász, merő véletlenségből ugyanabban az
időben, azokkal a szerződésekkel a hóna alatt, amelyeket neked alá kellene ír-
nod, ugyancsak idesétál? Nem tudom, felfogtad-e, hogy mit akarok ezzel mon-
dani.
– Felfogtam – rántottam meg a vállam.
– Nincs a világon olyan hülye zsaru, aki ezek után ne lenne meggyőződve ró-
la, hogy neked találkozód volt ezzel a fickóval, Mr. Hooker pedig elkísért. Csak-
hogy történt valami, ami miatt rosszul végződött a randevútok. A fickó felkerült
a falra, te pedig, hogy mentsd a menthetőt, felhívtál engem. Szóval, nincs olyan
zsaru, aki ezek ismeretében ne vádolna meg téged a gyilkossággal, és ne igye-
kezne börtönbe csukatni. Azaz csak egy ilyen marha akad a világmindenségben.
Nem tudod, ki az, Debby?
Nem mertem kimondani, csak pislogtam rá, mint a kocsonyába fagyott béka.
Nem is kellett mondanom semmit, ő maga adta meg a saját kérdésére a vá-
laszt.
– Csak én lehetek ilyen hülye, Debby. Csakis én.

23

Miss Gwendolin Asht az ágyból rángathatta ki a hír, mert akkorát ásított, mint
egy éppen álomba szenderülni készülő víziló. Kezében egy kis készüléket tartott,
amely egy miniatűr hangrögzítőnek látszott.
– A fenébe is – mondta, amikor mellénk ért. – Én mindjárt elhányom magam.
Ez a nap is jól kezdődik. Maga is morcos, seriff?
– Minek kéne örülnöm? – kérdezte Mitchell.
Miss Ash vékony volt, magas, kissé nagy volt az orra, keskeny, széles a szája,
keze-lába hosszú, kebleit alighanem csak nagyítóval lehetett volna megtalálni.
Rendesen piszkafa volt, bár az is igaz, hogy bűnügyi újságíróban azért láttam
már rondábbat is.
– Na és az ifjú hölgy? – kérdezte rám meresztve savószínű szemét.
Mondtam neki, hogy ki vagyok.
– Ó, tehát Debby O’Hara – nyújtotta felém a kezét. – Már sokat hallottam ma-
gáról. Tudomásom szerint az öné ez a romhalmaz itt, igaz?
– A társaságunké – javítottam ki.
– Ó, hát persze. Na és mit szól ehhez a szörnyűséghez?
– Mélyen megrázott – mondtam.
– Tuti, hogy a sátánhívők voltak – sóhajtotta. – Régóta a begyemben vannak a
fickók. Éppen a múlt héten próbáltam meg Mr. Kasselbruchhal interjút készíte-
ni. Sajnos nem sikerült. Tudja, ő a zenekaruk vezetője. Beleegyezett volna az
interjúba, ha részt veszek a fekete miséjükön mint test.
– Mint micsoda? – hökkent meg a seriff.
– Mint test – ismételte Miss Ash. – A fekete misén én lennék az oltárra fekte-
tett meztelen nő. Na mit szól hozzá?
– Ha fiatalabb lennék, talán magam is belépnék közéjük – mondta Mitchell. –
Csak hogy láthassam magát.
– Ez jólesett – mosolygott Miss Ash. – Sajnos nem engedik az erkölcseim.
 Kicsit később, egy megfelelő pillanatban, amikor a seriff éppen valahol az
emeleten bolyongott vécét keresve, odasétált hozzám és belém karolt.
– Válthatnánk néhány szót, Miss O’Hara?
Nemigen kedvelem, ha ismeretlenek csak úgy belém karolnak, de nem akar-
tam túlreagálni a dolgot. Mindenkinek vannak rossz szokásai – állítólag még
nekem is. Például az, hogy nem szeretem, ha illetéktelenek tapogatnak. Erről
viszont valahogy eszembe jutott Zsiráf, és menten összefacsarodott a szívem.
Remélem, hogy az övé is összefacsarodik, ha néha az eszébe jutok, bár Morgan
nem az a kifejezetten szív-összefacsarodós fajta.
– Parancsoljon, Miss Ash – mondtam legyűrve az ellenérzésemet.
– Gwen – mondta ő.
– Debby – mondtam én.
– Oké, Debby, mit szólna hozzá, ha azt javasolnám, hogy kössünk barátságot
egymással?
Oldalra hajtottam a fejem, de nem válaszoltam. Úgy gondoltam, kivárom,
amíg megtudom, hogy miért akar barátkozni velem.
– Sokat hallottam magáról – ismételte meg, amit korábban már a tudtomra
adott. – Csodálatos teremtés lehetett már tizenhárom évesen is. Igazán kíváncsi
voltam magára.
– Remélem, nem csalódott bennem – mondtam.
– Az a helyzet, hogy még nem ismerem – mosolygott. – De minden esély
megvan rá, hogy segíteni tudnánk egymásnak. Persze, ha ön is úgy akarja.
– Amennyiben? – kérdeztem.
– Egy ilyen nyüzsgő kis városkában, mint a miénk, mindig történik valami –
mondta. – Bár maga ezt alighanem sokkal jobban tudja nálam. Nekem az a dol-
gom, hogy közhírré tegyem az izgalmas eseményeket, azonkívül építgessem a
karrieremet. Van ugyan már némi nevem a szakmában, ám ez még nem elég
ahhoz, hogy lépjek egy nagyot felfelé. Ugye érti, mire gondolok?
Hogyne értettem volna. Szeretett volna megszabadulni kis városkánktól; kis
városkánk helyi lapjától, és valami nagy tortába harapni. Egy óriási tortából
kiharapni egy óriási falatot. Ehhez pedig arra lett volna szüksége, hogy villant-
son egy nagyot. Írjon egy riportot, amitől mindenkinek megáll az ütő a mellka-
sában. Alaszkától Key Westig.
 – Úgy hírlik, maga az a valaki, aki mindig beleakad valamibe – mondta. – Tud-
ja, Debby, vannak olyan emberek, akik leélik úgy az egész életüket, hogy nem
történik velük semmi. Nem látnak túl a kerítésükön. Maga azonban nem ilyen.
Akaratlanul is mindig ott téblábol, ahol nyüzsög az élet. Ráadásul jól ismeri a
seriffet, és ezt a bájgúnárt is, a helyettesét. Nem kérek lehetetlent, csak azt, hogy
ha mégiscsak kezdene baráti érzelmeket érezni irántam, ne fojtsa el magában.
Ha értesül valamiről, ami engem is érdekelhet, hívjon fel, kérem.
Nem bólintottam, vártam, hogy mi következik még.
Miss Ash, azaz Gwen, rám villantotta a szemét.
– És hogy én mivel tudnám ezt kompenzálni? Például reklámmal. Tisztában
vagyok a cégük helyzetével, Debby, tudom, hogy szilárd lábakon állnak, és jó
bornak nem kell cégér, de mégis, a jó reklám sosem árt. Nos, én felajánlom, hogy
időnként belebiggyesztek a lapba néhány cikkecskét, amelyek az egekig magasz-
talják magukat. Értem ezalatt Mr. McDanielt és Barbarát is. Nos, mit szól az ötle-
temhez?
– Megfontolandó – mondtam.
– Hát akkor fontolja meg, szívem. Egy üzletembernek sosem árt egy újságíró
jóindulata és fordítva. Nekem is jól jön, ha innen-onnan kapnék néhány fülest.
Oké?
Meg sem várva, hogy rábólintsak az ajánlatára, sóhajtott, rám mosolygott és
visszasomfordált a csak nemrég érkezett helyszínelők közé.

24

Mr. Hooker a padlón üldögélt, de már egy másik szobában. Meg sem találtam
volna, ha az egyik helyszínelő fel nem világosít róla, hogy hol ücsörög. Az ücsör-
gés helye egy sarok volt a szomszédos helyiségben. Úgy húzódott oda, mintha
attól tartott volna, hogy valaki rá fog támadni, és megpróbálja kirángatni az
épületből. Mivel nem voltam egészen tisztában vele, hogy mennyire van magá-
nál, leguggoltam vele szemben, tisztes távolságban tőle, és megfogtam a kezét.
– Jól van, Arthur?
A kis ember a szemembe nézett.
 – Na mit gondol, Debby?
Meglepően határozott volt a hangja, nem éreztem, hogy kicsit is remegne, és
a szeme is tiszta volt, mint a fal a feje felett.
– Akkor mi a helyzet? – kérdeztem, arra célozva, hogy mi legyen a következő
lépésünk.
– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Nem tudom, mit csináljak.
– Talán haza kellene mennie. Szívesen hazakísérem.
– Valószínűleg az lenne a legjobb – értett egyet velem, és úgy tett, mintha
megpróbálna feltápászkodni. Nyújtottam a kezem, hogy segítsek, de nem volt rá
szükség: ruganyosan pattant fel nélkülem is. Megcsóválta a fejét és rám nézett.
– Visszajött – mondta aztán határozott hangon.
– Kicsoda? – kérdeztem. Egyetlen pillanatig azt hittem, hogy a pisilő seriffre
gondol, de nem rá gondolt.
– Bella – mondta.
– Bella meghalt, Arthur – mondtam ki tudja, hányadszor már ezen az éjsza-
kán.
– Tudom.
– Akkor meg miért mondja, hogy visszajött?
– Mert visszajött – mondta.
– A halálból még senki nem jött vissza – tiltakoztam. – Azaz valaki mégis, de
az nagyon régen volt.
– Akkor Bella a második – mondta.
– Úgy gondolja, hogy Mr. Coronert Bella gyilkolta meg?
– Biztos vagyok benne.
– Még ha vissza is jött volna… miért ölte volna meg Mr. Coronert?
Mr. Hooker megcsóválta a fejét.
– Még nem jött rá, Debby?
– Még nem. Ha felvilágosítana róla…
– Mert gyűlöl engem. Tudja, hogy ha bérbe adjuk a gyárat, nekem is hasznom
származik belőle. Ezért. Irigyli, hogy jól érzem magam a bőrömben. Ártani akar
nekem. Így árt. Ő már a Sátán karmában van, Debby. Ő és a Sátán szövetkeztek,
hogy elpusztítsanak engem. És a barátaimat is. Csak azért, hogy üssenek egyet
rajtam. Én vagyok a célpontja, Debby, a többi csak járulékos veszteség.
 Végigfutott a hátamon a hideg.
– Úgy gondolja, hogy Bella sorban kiirtja mindazokat, akik kötődnek önhöz?
Mr. Hooker bólintott.
– Igen, ezt gondolom.
– Ezek szerint jól teszem, ha gyakran hátranézek, ha sötét utcában járok. Így
gondolja?
Mr. Hooker sajnálkozva nézett rám.
– Én a maga helyében nem tréfálkoznék ezzel, Debby. Bella itt van valahol, és
gyilkol. Ez a szerencsétlen Coroner csak az első a sorban. És én leszek az utolsó.
Mindenkit megöl, aki közel áll hozzám. Tudja, mit tennék legszívesebben,
Debby? Felgyújtanám ezt az egész szörnyű helyet.
Tiltakozni akartam, de valami megakadályozott benne. Mintha valami azt
súgta volna a lelkem mélyén, hogy Mr. Hooker nem is beszél marhaságot.
Elkaptam a karját és nem kérdeztem többé semmit. Magam után vonszoltam,
bár őszintén szólva nem is kellett annyira vonszolnom, jött ő velem engedelme-
sen, belátta, hogy itt már nincs miért maradnia.
Hazavittem Mr. Hookert a lakásába, aztán én is hazamentem, kinyitottam az
ajtót és beléptem a hallba. Már az első lépések után úgy éreztem, hogy nincs
rendben nálam valami.
Hát nem is volt.

25

Erre már akkor rádöbbentem, amikor megreccsent valami a talpam alatt. Fel-
kapcsoltam a villanyt, és lehajoltam, hogy megnézzem, mi az. Aztán éreztem,
hogy rám tör a vakrémület. Fal- és vakolatdarabok hevertek a padlón. A lépcső
mellett, amelyen fel kellett volna mennem az emeletre, három lyuk is éktelen-
kedett a falban. Nem kellett nagy ész hozzá, hogy rájöjjek, mi az.
Három golyó nyoma. Ez a három golyó verte le a vakolatot, amire aztán volt
szerencsém rálépni.
Egyetlen pillanatig sem haboztam. Amilyen gyorsan csak tudtam, előkaptam
a zsebemből a revolveremet, és előbb a mennyezetre, majd a lépcsőre fogtam.
Közben elkezdtem hívni Marisát.
– Marisa! Marisa, kérem! Hol van, Marisa? Jól van?
Amíg kiáltoztam, rémisztő képek jelentek meg a szemem előtt: Marisát lát-
tam vérbe fagyva, a falra szegezve, teste alatt az ördög számát, a 666-ot.
Annyira megkönnyebbültem, amikor meghallottam a hangját, hogy örö-
mömben majdnem kiejtettem a kezemből a stukkert.
– Istenem, Marisa… hol van?
Marisa megjelent a lépcső tetején. Ő is stukkert tartott a markában. Ez kissé
meglepett, mert eddig nem sejtettem, hogy van neki, azt pedig még úgy se, hogy
a nyilván illegálisan tartott fegyvert a házban is tárolja.
– Istenem, Miss Debby, csakhogy itt van! – nyögte, és leeresztette a fegyvert.
– Már azt hittem…
Elcsuklott a hangja, mintha láthatatlan kéz szorította volna meg a nyakát.
Mivel láttam, hogy lefelé indul a lépcsőn, megvártam, amíg leér. Amikor mel-
lém ért és az ő cipője alatt is csikorogni kezdett a vakolat, oldalra húztam és
beültettem a hallban található fotelek egyikébe. Marisa szeme még mindig nem
volt rendben, időnként olyan rémülten meredt rám, mintha attól tartana, hogy
hirtelen majd az ördögöt látja helyettem.
– Mi történt, Marisa? – kérdeztem a falra pislogva. – Maga lőtt bele a…
– Én, Miss Debby – mondta.
– És… miért?
Néhány pillanat alatt visszaváltozott a szokásos Marisává. Jelenlétem nyilván
meggyorsította a folyamatot.
– Valami szörnyűség történt, Miss Debby – mondta letéve a fegyverét egy
szabad székre. – Nem is tudom, mit mondjak…
– Kezdje az elején – javasoltam.
– Az úgy volt – bólintott engedelmesen –, hogy úgy gondoltam, nem megyek
haza, hanem itt alszom a szobámban.
Ebben nem is volt semmi rendkívüli; ha Marisa tudta, hogy csak későn jövök
haza, gyakran az itteni szobájában aludt, hogy reggel, amint felébredek, kész
reggeli várjon a konyhaasztalon.
– Éjszaka arra ébredtem, hogy… jár valaki a lakásban – kezdte Marisa. – Kép-
zelje, hogy megijedtem, Miss Debby. Nem vagyok az a kifejezetten ijedős fajta,
de valami furcsát éreztem. Biztos voltam benne, hogy idegen jár a házban, nem
ön, Miss Debby. A léptek… nem az ön léptei voltak. Ekkor… felébredtem. Úgy
értem, egészen. Arra gondoltam, hogy mégiscsak maga lehet, vagy esetleg Bar-
bara asszony, de ő miért jönne éjszaka magához és miért egyedül…
– A lényegre, Marisa!
– Hát… egy idegen nő volt.
– Idegen… nő?
Marisa bólintott.
– Egy idegen nő… volt.
Valahogy furcsán hangsúlyozta ezt a voltot.
– Mit jelent az, hogy volt? – húztam össze a szemem.
– Egy kísértet volt, Miss Debby. Egy szőke nő kísértete. Egy valamikor élt nő
kísértete.
– Honnan veszi ezt a marhaságot? – fakadtam ki dühösen.
Néhány pillanatig arra gondoltam, hogy talán Álmaim Asszonya kóborolt a
lakásomban engem keresve – ő aztán tényleg kísértet –, ámbár ő biztosan nem
kutatna utánam idehaza, amikor nem vagyok itt. Álmaim Asszonya tisztában
van vele, hogy mikor merre járok, mintha nyomkövető lenne nála. Ő nem lehe-
tett.
– Ne feledje, Debby, hogy a nagyanyám makumba papnő volt, és megérzem a
tisztátalan lelkeket – magyarázta Marisa.
– Ha kísértet volt, miért lőtt rá?
– Muszáj volt – mondta Marisa.
Felállt, lehúzta magáról azt a meghatározhatatlan felsőruhát, amiben volt,
egészen a derekáig. Aztán a nyakára mutatott.
– Ezért – mondta.
Szép, kerek végű, hosszúkás ujjnyomok látszottak a nyakán, egyelőre még
vörösek voltak, de biztos voltam benne, hogy reggelre már olyan kék-zöldek
lesznek, mint egy impresszionista festmény.
– Elkapott – mondta. – Meg akart fojtani. Kénytelen voltam… lőni. Szerencsé-
re nálam volt a fegyverem…
– Megsebesítette? – tört rám a remény.
– Sajnos nem sikerült. Elmenekült. De azért rájöttem, hogy ki az. Hogy kinek
a szelleme… Láttam a képét egyszer, Mr. Hooker mutatta nekem. Az a dilis fele-
sége, az volt.
– Bella?
– Hát ha így hívták. De ez még nem minden, Miss Debby – sóhajtotta Marisa,
amitől aztán a körülöttem leselkedő pánik újabb lépést tett felém.
– Ne kíméljen, Marisa – biztattam.
– Megrepedt a kristálytál – mondta, és az emelet felé bökött a mutatóujjával.
Elsőre nem értettem, mit akar mondani. Azt hittem, idegességében összeke-
veri az angol szavakat.
– Micsoda? – próbáltam meg értelmet lehelni az értelmetlenbe.
– A kristálytál – ismételte.
– Milyen kristálytál?
– Hát a fenti asztalon. A vendégszobában.
Hirtelen rám tört a megvilágosodás. Immár felfogtam, miről beszél. A fenti
vendégszoba asztalán található ugyanis egy nagy kristálytál, amelyről fogalmam
sem volt, hogyan, mikor és kitől került oda. Egy biztos: még O’Hara szüleim kap-
ták valakitől azokban az években, amikor nem voltam idehaza.
Hirtelenjében azt hittem, hogy a kísértet felkapta és Marisa fejéhez vágta.
Még rá is pislogtam, hogy nem látom-e a tál nyomát rajta, de nem láttam semmi
gyanúsat.
– Hogyhogy megrepedt? – kérdeztem értetlenül. – Leverte valaki?
– Magától repedt meg – mondta Marisa.
– És?
– Hát maga nem tudja?
Éreztem, hogy az idegesség úgy kaparja a torkomat, mint a jóféle influenza.
– Mit, Marisa? Mi a jó istenre célozgat itt nekem?
– Hát arra éppen nem, Miss Debby – tiltakozott Marisa –, arra éppen nem. In-
kább az ördögre. Hát ha még nem hallotta, akkor elárulom magának: a kristály
érez. Még nem tapasztalta?
– Még nem – adtam meg magam.
– Pedig Bolíviában mindenki tudja. A kristály megérzi a természetfelettit. Az
odaátról ide merészkedett lényeket. Megérzi a chupacabrát is.
Róla már hallottam valamit. Egy szörny-lény, aki állítólag a hegyek között la-
kik és kecskéket eszik.
– Ez a kristálytál is ilyen. Figyelmeztetett bennünket, hogy természetfeletti
lény jár a közelében. Ezért kettérepedt. Ha felmegy, megnézheti. Akárcsak az
óra.
– Azzal mi van? – sóhajtottam.
Közvetlenül a kristály mellett állt egy öreg vekkeróra; az is a távoli múltban
került valahogy hozzánk. Régi, felhúzós, abból az időből, amikor az elektromos
órák még gondolatként sem léteztek.
– Megállt – mondta Marisa. – Pedig nem szokott megállni. Csak úgy magától
nem.
Legfeljebb azért, mert elfelejtette valaki felhúzni – gondoltam. Ez, amióta nálam
van, Marisa kötelességei közé tartozott.
– És most magától megállt – ismételte meg, miközben jelentőségteljesen né-
zett rám.
– Ez jelent valamit? – kérdeztem.
Marisa csak legyintett egyet. Azt akarta jelezni vele, hogy mondhat ő nekem
akármit, olyan vagyok, mint a süket kutya. Csak bámulok rá, de annyi értelem
sincs a szememben, mint a szatyorba dugott haléban.
– Biztos, hogy kísértet járt nálunk – mondta határozottan Marisa.
– Vajon mit kereshetett itt? – kérdeztem tanácstalanul.
– Hát, azt magának kell tudnia – bólogatott némileg sértődötten. Úgy lát-
szott, nem ezt a hatást várta tőlem. Talán arra számított, hogy sikoltozni kezdek,
majd megbízom, hogy keressen valahol egy venezuelai vagy bolíviai „mamát”,
aki jó pénzért kiűzi a házamból a kísértetet.
Mivel nem folyamodtam hozzá segítségért, sértődötten hallgatott.
Jajongani csak két perc múlva kezdett. Amikor megemlítettem neki Mr. Coro-
ner halálát.

26

– Ó, jaj, ne… – jajgatott Marisa szokása szerint, de könnyek ilyenkor sosem

voltak a szemében. Úgy látszott, hogy a jajgatás nála a bánat koreográfiájának a
része. – Az a szép ember, az a szép ember! Nagy kár érte!
Mr. Coroner valóban jóképű férfi volt – életében. Szerencse, hogy halálában
nem látta Marisa.
– És… ki ölte meg?
Erre azt kellett volna válaszolnom, hogy a kísértet, akitől kettérepedt a kris-
tály és megállt az óra, ám ha ezt mondtam volna, nagy valószínűséggel másnap
reggel már csak a hűlt helyét találom, és kezdhetek keresni valakit a helyére.
Ahhoz képest, hogy korábban marxista gerillaként tevékenykedett, gyenge ideo-
lógiai alapokra építette a tevékenységét. Bár a marxista gerillák általában ateis-
ták, mindez nem vonatkozott rá. Talán ezért is lépett le közülük, és telepedett le
az ellenség földjén.
Ebben a pillanatban megszólalt odakint a csengő.
Az órámra pillantottam.
Éjjel három múlt öt perccel.
Marisa elejtette a pisztolyát rémületében. Én viszont attól ijedtem meg, hogy
ő elejtette. A leejtett stukkerek ugyanis néha elsülnek, akkor aztán az isten le-
gyen irgalmas ahhoz, aki a kóbor golyó útjába kerül.
– Marisa, kérem – intettem az ajtó felé.
Marisa rémült őzikeszemekkel nézett rám.
– De hiszen… éjszaka van. Kellett nekem kísértetekről beszélni… Istenem,
Miss Debby, fel kellene hívnom a seriffet… Csakhogy attól tartok, már késő. Az
istenért, be ne engedje…! Be ne engedje…
Az ajtóhoz léptem és kinéztem a kémlelőnyíláson.
Nem láttam odakint senkit.
Marisa szorosan mögöttem állt, sőt a ruhámba is belekapaszkodott.
– Jézusom, ki ne nyissa, Miss Debby, ki ne nyissa! – könyörgött egyre.
Vettem egy mély lélegzetet, aztán kiszóltam az ajtón keresztül.
– Ki az?
Az ajtó vastag volt, nem sok remény volt rá, hogy akárki is legyen odakint,
meghallja a kérdésemet. Ám mivel ez az éjszaka egészen különleges éjszaka volt,
mégis meghallotta. És válaszolt is rá.
– McKloskey.
Bár Marisa egyre erőteljesebben rángatott visszafelé, elfordítottam a kulcsot
a zárban és leemeltem a biztonsági láncot is az ajtóról.
Először nem láttam senkit, aztán észrevettem valakit az ajtó előtt. Nem cso-
da, hogy nem láttam a kémlelőnyíláson keresztül, mivel a valaki nem állt, ha-
nem ült. Méghozzá a lábtörlőn, mint az egerészésből hazatért macska. És hogy
még szebb legyen a dolog, csak úgy vöröslött a feje a vértől.
Marisa élesen felsikoltott. Kis híja volt, hogy nem követtem a példáját. Sze-
rencsére még idejében sikerült becsukni a számat. Amikor aztán ismét kinyitot-
tam, már nem akartam sikoltani.
Szó nélkül elkaptam a karját, és bevonszoltam a szobába, miközben Marisa
rükvercbe tette magát és óvatosan hátrafelé lépkedett.
– Jézusom, Miss Debby – hallottam a hangját. – Húzódjon egy kicsit félre,
hadd lőjem le!
A férfi nem McKloskey volt.
– Ez… meg… kicsoda? – kérdezte Marisa.
– Éppen azért hoztam be – mondtam –, hogy megtudjam tőle.
A férfi a szobában sem lett szebb annál, mint amilyen a küszöbön ülve volt.
Csinos, szőke lehetett, amikor még nem törték be a fejét. Valamint nem volt
vörös karika a szeme alatt. És nem is szédült, ahogy megpróbált felállni.
A keze után nyúltam, rántottam egyet rajta, mire valahogy felkerült a kana-
péra. Ott aztán megtörölgette a keze fejével az arcát, amivel sikerült elkennie a
vért rajta.
Még mindig a kezemben volt a revolverem, és úgy gondoltam, egyelőre jobb,
ha benne is marad. Marisa is hasonlóan gondolkodhatott, mert még rá is tartotta
a jövevény fejére a pisztolyt. Még akkor sem tette le, amikor két-három percnyi
távollét után egy felmosóvödörrel és egy törülközővel tért vissza. Ő lehetett a
modern takarítónő prototípusa: egyik kezében vödör, hóna alatt törülköző, má-
sik kezében pedig stukker.
Leültem egy székre a pamlagon kornyadozó pasassal szemben, és elvettem
Marisától a törülközőt. Marisa addigra már belemártotta a vödörbe, s nekem
nem volt más dolgom, mint megtörölgetni vele a képét.
– Kér valamit inni? – kérdeztem a férfitől.
– Ha kaphatnék egy… pohár… – nyögte.
– Vizet vagy narancslevet? – kérdeztem.
 – Ha lehetne, inkább… whiskyt.
– Magát fejbe ütötték. Nem biztos, hogy jót tenne magának az alkohol.
– Az alkohol senkinek sem tesz jót – mondta. – Legalábbis hosszú távon. Nem
tudja véletlenül, hogy ki ütött fejbe?
Nem voltam ezen az éjszakán fogékony az éleselméjűségekre. Intettem Mari-
sának, hogy teljesítse a pasas kérését. Valamiért biztos voltam benne, hogy ettől
a fickótól nem kell tartanom.
Úgy nyelte le az italt, hogy szinte meg sem mozdult közben a gégéje. Amikor
kiürült a pohár, nagyot nyögött, és visszaadta Marisának.
– Ez jólesett – nyögte. – Köszönöm, Miss O’Hara.
– Maga… ismer engem? – kérdeztem.
– Láttam a fényképét – mondta. – Valamelyik újságban. Még a múlt hónap-
ban.
– És nekem kihez van szerencsém? – kérdeztem.
– McKloskey vagyok – mondta.
– Biztos benne?
Meghökkenve nézett rám.
– Hogy biztos vagyok-e? Hát, bár jó nagyot ütöttek a fejemre, annyira azért
nem hülyültem meg, hogy ne emlékezzek a nevemre. Edvin McKloskey vagyok.
– Ismerek egy McKloskey-t – mondtam. – De az nem maga.
– Tudom – bólintott szomorúan. – Az a bátyám, Rudy McKloskey. Jómagam
Edvin McKloskey vagyok.
– Ő küldte magát?
– Ó, nem. Magamtól jöttem – mondta. – Ő nem küldene engem magához. Kü-
lönben nem lennék meglepve, ha ő ütött volna fejbe.
Az órámra pillantottam.
– Figyeljen ide, McKloskey – sóhajtottam egy nagyot. – Mindjárt reggel lesz,
és én szemernyit sem aludtam az éjszaka. Ami merőben szokatlan nálam… Le-
gyen szíves közölje velem, hogy mi az ördögöt akar tőlem.
– A gyárát – mondta Mr. McKloskey.
 27

Éreztem, hogy kezd elnehezülni a fejem, mintha valamilyen természeti csoda

folytán megnövekedett volna a föld vonzereje. Azt vettem észre, hogy csak úgy
megindul lefelé, és ha nem vigyázok, előfordulhat, hogy nagyot koppan a pad-
lón.
– Jó van – mondtam. – Tehát a gyáramat akarja. Hajnali háromkor. Ha lenne
szíves ezt egy kissé bővebben is megmagyarázni…
De azért ne túl bőven – tettem hozzá gondolatban.
– Először is tudnia kell, hogy Rudy McKloskey a bátyám.
– Ezt már említette – mondtam.
– De azt még nem, hogy kezdetben egy cipőben jártunk.
– Úgy érti, hogy szegények voltak, és közös bakancsban caplattak az iskolába?
Mintha mosoly csillant volna a szemében.
– Félreértett, Miss O’Hara. Úgy értem az egy cipőt, hogy mindketten ugyana-
zon a területen munkálkodtunk. Mármint a vegyipar területén. Ugyanazon az
egyetemen végeztünk, ugyanaz volt az érdeklődési körünk. Aztán ugyanabban a
gyárban dolgoztunk, majd alapítottunk egy laboratóriumot, ahol kísérleteket
folytattunk. A labor egyre nőtt, vele együtt a hírünk is. Sikerült kikísérleteznünk
egy-két apróságot, s ezek szép pénzt hoztak a konyhára. Szóval, az a helyzet,
Miss O’Hara, hogy gazdag emberek lettünk. Csak közben… törésvonalak kelet-
keztek kettőnk kapcsolatában. Sajnos.
Nyelt egyet és eltűnődve a falra bámult. Csak néhány pillanat múlva folytat-
ta.
– Sajnos Rudy megszimatolta a pénz, a nagy pénz vonzó illatát, és nem tudott
ellenállni neki, minek következtében feladta az álmait. Jobban mondva az álma-
inkat. A közös álmunk az volt ugyanis, hogy teszünk valamit az emberiség érde-
kében. Az egész emberiség érdekében. Érti, Miss O’Hara?
Kénytelen voltam elnyomni egy ásítást.
– Eddig igen, de mi közöm nekem…
– Valaha arra szövetkeztünk, hogy megoldunk néhány olyan problémát,
amelyek az egyre szaporodó emberiség számára igencsak fontosak, sőt: életbe-
vágó fontosságúak lehetnek. Bizonyára tudja, hogy a világ elesettebb részein
növényi kártevők sokasága falja fel azt az élelmet, amelyet az embereknek kel-
lene megenniük. Gondoljon csak a sáskákra vagy egyéb rovarokra. Gondolt már
rájuk?
– Általában nem szoktam sáskákra gondolni, de tisztában vagyok a jelentősé-
gükkel – mondtam.
– Nos, mi olyan vegyszerek kikísérletezésére tettük fel az életünket, amelyek
nem rombolják a környezetet, nem mérgezik azokat, akiknek a javát kellene
szolgálniuk, veszélytelenek az emberre és az ember számára fontos rovarokra,
ugyanakkor elpusztítják a kártékony élősködőket és a férgeket. Maga szerint ez
nem nemes feladat?
Szemem sarkából láttam, hogy Marisa lassan felemeli a mutatóujját és meg-
pöcögteti vele a halántékát. Ezzel akarta jelezni, hogy a pasas valószínűleg nem
százas. Sőt, biztosan nem az.
– Azon törtük magunkat, hogy olyan univerzális növényvédő szereket kísér-
letezzünk ki, amelyek megoldják az emberiség élelmezésének egyre növekvő
gondjait Csakhogy…
Biztos voltam benne, hogy lesz egy csakhogy. Különben mi a fenéért keresett
volna fel?
– Rudy… megváltozott, pedig nagyon jó testvérek voltunk, igazán jók. Csak-
hogy őt elvitte a pénz. Olyan megrendeléseket fogadott el, amelyek már nem az
emberek javára, hanem éppen ellenkezőleg: a kárára szolgáltak. Összecimborált
például más nagykutyákkal, akik a hadsereggel vannak kapcsolatban. Érti már?
A vegyipar és a hadsereg. Anélkül, hogy konkrétumokat említenék – azokat kü-
lönben Rudy nem kötötte az orromra, máshonnan ismerem őket –, olyan vegyi
anyagok kidolgozásán töri a fejét, amelyek nem építenek, hanem rombolnak, ha
érti, mire gondolok.
Kezdett nem tetszeni a dolog. Nem mintha eddig tetszett volna. De hát hogy
is tetszhetett volna, amikor nem sokkal ezelőtt kegyetlen gyilkosság történt a
tulajdonomat képező romhalmazban? A hadsereggel cimborálni nem feltétlenül
egészséges dolog. Hát még ellene cimborálni…!
– Az tehát a helyzet – folytatta –, hogy Rudy kerek perec a tudomásomra hoz-
ta: elege van a világmegváltásból. Eljött az az idő, amikor kaszálhatunk. Egyre
többen keresik fel, és egyre jobb ajánlatokat kap. Rákérdeztem, hogy akkor mi is
van az eredeti célunkkal, mire mérgesen a képembe vágta, hogy köp a méhekre,
és más egyéb hasznos vagy káros rovarokra, ő másképpen próbálja szolgálni az
emberiséget. Arról van szó – hajolt felém –, hogy Rudy a krémekre szakosodott.
– A krémekre? – hökkentem meg.
– Azokra. Ne mondja, hogy nem hallott még soha a McKloskey krémcsalád-
ról?
– Persze hogy hallottam. Miért baj az, ha valaki…
– Ez még önmagában nem baj – szakított félbe Edvin McKloskey –, csak azért
mégis baj. Egyrészt, mert fel akar hagyni az említett növényvédő szerekkel, és
kizárólag krémekkel akar foglalkozni. A közös gyárunkban, érti? Csak krémekkel
és piperékkel.
– Nézze, Mr. McKloskey…
– A hadsereg is rácuppant a dologra, ahogy már említettem.
– Krém a katonanőknek? – kérdeztem rosszmájban.
Nem vette a lapot. Olyannyira belelkesedett a saját szavaitól, hogy talán már
nem is figyelt rám.
– Tudja, hogy a katonák bőrének két nagy ellensége van? Tudja, mi ez a ket-
tő?
Láttam, hogy Marisa egyre határozottabban pöckölgeti a halántékát, miköz-
ben vasvilla szemekkel fixírozza McKloskey-t.
– Nem tudom – mondtam. Lehet persze, hogy ha mélyebben elgondolkodom
rajta, rájöttem volna, de hajnali fél négykor nem szándékoztam mélyebben el-
gondolkodni.
– A hideg és a meleg. Aki a sivatagban harcol, annak kiszárad a bőre, aki hi-
degben, annak megfagy. A krémek csodákra képesek. Gondoljon csak a regene-
ráló krémekre. Tudnia kell, hogy vannak védő és vannak regeneráló krémek…
Úgy döntöttem, hogy ebből elég. Köpök a regeneráló krémekre. Úgy láttam,
hogy Marisának is ez a véleménye, mert egyre fenyegetőbb lett az arckifejezése.
– Végül is mi a fenét akar tőlem? – kérdeztem immár másodszor.
– Én szeretném kibérelni a gyárát – mondta.
– Honnan tud maga egyáltalán arról, hogy ki akarom adni? – A fáradtságtól
már csak nehezen formáltam a szavakat.
– Mindenki tud róla, aki ingatlant óhajt bérelni. Rudynak új hely kell, ahol a
krémjeit gyárthatja. Úgy felfutott az üzlete, hogy már nem elég az eddigi gyár-
tókapacitás. A maga gyára éppen jól jönne neki. Kiváló helyen van. Soroljam a
további szempontjait?
– Az istenért, dehogy! – tiltakoztam. – Szóval, maga a testvére konkurenciája?
– Bejelentettem neki, hogy kiszállok a közös üzletből, és új vállalkozást alapí-
tok, ahol nyugodtan gyárthatom a növényvédő szereimet. Apropó, nem említet-
te magának, hogy milyen krémeket óhajt gyártani? És hogy mivel áll kapcsolat-
ban?
– Csak a méheket említette – mondtam.
A fickó nagy erővel a térdére csapott.
– Tudtam! – kiáltotta. – Rudy hazudik mindenkinek. Nincs benne véletlenül a
szerződéstervezetben, hogy ha kibérli a maga tulajdonát, az őn engedélye nélkül
is termékszerkezetet válthat?
– Úgy emlékszem, hogy benne van – mondtam.
– Könyörgöm, ne tegye! – tette össze a két kezét. – Ne hagyja átverni magát!
Rudy nem az emberiség javára tevékenykedik… Nem jött még ide Mr. Coroner?
Tudomásom szerint ő hozza a szerződéstervezeteket. Azért jöttem, hogy akár-
hogy is, de megakadályozzam, hogy maguk szerződést kössenek. Még akkor is,
ha hajnalig kell várnom magára, és közben majdnem meg is ölnek. Kell nekem az
a gyár, és kell az emberiségnek is!
– Honnan tud maga arról, hogy Mr. Coroner felkeres a szerződéstervezetek-
kel?
– Ó, vannak kémeim, akik mindent jelentenek nekem, amit Rudy csinál. Min-
denről tudok. Könyörgöm, esdeklek magának, hogy nekem adja ki azt a gyárat,
ne neki. Nagyon kérem, a vége az lesz, hogy meg kell ölnöm Coronert, csak
azért, hogy időt adjak magának a gondolkodásra.
Marisa már nem pöcögtette a halántékát, immár tátott szájjal meredt Edvin
McKloskey-ra.
Legszívesebben én is felhajtottam volna egy nagy pohár whiskyt, de szeren-
csére nem volt a közelben.
– Már… nem kell megölnie Mr. Coronert – mondtam elhaló hangon. – Már
nem.
– Már… aláírta?
 – Még nem – mondtam. – De ettől függetlenül sem kell megölnie.
– És… miért nem?
– Mert már megtette valaki maga helyett.

28

Az elkövetkező napokban nem történt semmi különös. Talán csak annyi, hogy
Marisa rövid szabadságot kért tőlem. S amikor két nap elmúltával visszatért,
ködös magyarázattal szolgált a távollétét illetően. Nem tudtam, hogy sírjak-e,
vagy nevessek, amikor végighallgattam. Mindenesetre a szemem se rebbent
közben, mert biztos voltam benne, ha elnevetném magam, örökre elveszíteném
aranyat érő házvezetőnőmet.
– Örülök, hogy visszajött, Marisa – mondtam neki, s többet nem is szándékoz-
tam hozzáfűzni.
És itt jött az első meglepetés. Marisa mentegetőzni kezdett.
– Meg kellett tisztítanom magam – mondta. – Annyi szemét ragadt rám, hogy
már nem bírtam elviselni.
Néhány pillanatig azt hittem, hogy valódi tisztálkodásra céloz, esetleg leuta-
zott a tengerpartra, vagy egy strandon heverészett, de nem erről volt szó.
– Koszos volt a lelkem – mondta tovább magyarázatképpen.
Erre nem tudtam mit válaszolni. Csak azt mondhattam volna, hogy nekem is
volt már hasonló problémám.
– El kellett mennem az erdőbe – mondta. – És fává kellett válnom.
– Tessék?! – hökkentem meg.
– Fává kellett válnom – ismételte meg.
– Értem, Marisa. Azaz… nem igazán.
Marisa türelmes kedvében lehetett, mert folytatta a magyarázatot.
– Annak idején volt a falunkban egy „mama”, anyám közeli ismerőse, aki
megtanította, hogyan tisztítsam meg a lelkem az erdőben. Különben magára is
ráférne, Debby.
Sóhajtottam egyet. Rám bizony valóban rám férne néhány apróság. Egy lélek-
tisztítás mindenféleképpen.
 – Azt tanította a mama – folytatta Marisa –, hogy a fák szeretnek bennünket,
embereket, átérzik a gondjainkat, és segítenek nekünk, ha megértjük őket. Csak
bánni kell tudni velük.
Hallgattam, mint a csuka.
– Bemész az erdőbe, és megkeresed a fát, amely szalaggal van megjelölve. A
fa már vár téged. Leülsz elé, és kitárod neki a lelked.
– Értem – bólintottam.
– A fa… segít neked. Csak el kell képzelned, hogy te is a részévé válsz. Te is
egy ága vagy, és benned is ott kering az a nedvesség, ami benne. Anélkül, hogy
megsértenéd magad vagy a fát, a törzsére teszed a tenyeredet, és lassan úgy
érzed, hogy összenő veled. Ő te vagy, te pedig ő. És minden szemét és kosz, ami
felgyülemlett benned, egyszer csak megmozdul és a hajszálereiden át átáramlik
a fába, mivel a hajszálereitek a fa kérgén át is összeforrnak. Mint ahogy az áldo-
zati állat átveszi a bűneidet, ugyanúgy a fa is átveszi mindazt, ami mérgezi a
lelked. Úgy átáramlik beléd, mintha folyadék lenne. Felfrissülsz tőle és ismét a
régi leszel.
Sóhajtott egyet, majd halványan elpirult. Mintha szégyellte volna, amiket
mondott.
– Hát csak… annyit akartam közölni, hogy visszajöttem. Különben egy fiatal
pasas várja a dolgozószobájában. Azt mondta, megbeszélte magával. Én minde-
nesetre itt leszek az ajtó előtt; ha kell valami, csak kiáltson. Úgy értem, ha a srác
megpróbálkozik valamivel… Dugja csak be az orrát az ajtónyíláson, és ha úgy
találja, hogy inkább szólnia kellene a seriffnek, hívja fel.
Kinyitottam az ajtót, és belestem a szobába, amely a hallból nyílt, és az olyan
látogatókat szoktam fogadni benne, akiket nem óhajtottam beljebb engedni az
otthonomba.
Nem sokat láttam a vendégből, de amit igen, az meggyőzött, hogy aligha kell
a seriffhez fordulnom. Legalábbis egyelőre még nem.
A srác a kanapén feküdt, csizmában, lábát a legszebb díszpárnán nyugtatva.
Az asztalon félig szívott szivar füstölgött egy „hamutartóban”. Azaz egy virág-
cserép-alátétben; legalább kétszáz éves, igazi ritkaság abból az időből. A „ven-
dég” fejét nem láttam, a horkolását viszont hallottam. A szivar ontotta magából
a füstöt, már-már attól tartottam, hogy a bőrszerkós alak felgyújtja vele a háza-
mat.
Rövid gondolkodás után óvatosan behúztam magam mögött az ajtót, miköz-
ben intettem Marisának, hogy a biztonság kedvéért azért maradjon a közelben.
Sóhajtottam egyet, felvettem a füstölgő szivart, s az orra alá dugtam. Vendé-
gem slukkolt néhányat a füstből, majd úgy robbant ki belőle a köhögés, mint
tűzhányóból a magma.
Amikor kiköhögte magát – gondosan félrehajoltam előle –, felült, és megdör-
zsölte a szemét.
– Hol vagyok? – kérdezte kissé magas orrhangon.
– Hol szeretne lenni? – kérdeztem.
Kék szeme volt, és nagy orra. Az egyik szeme alatt egy kék könnycsepp lát-
szott – természetesen tetoválás –, a másik alatt pedig egy indiai betű, de lehet,
hogy valami egészen más. Nyakában hosszú ezüstlánc lógott, amely fektében
félrecsúszott. Nyakára, közvetlenül az ádámcsutkája alá a 666-os számot tetovál-
ták. Haja oldalról felnyírva, ahogy szokás, hossza a hátát verte. Nem láthattam,
milyen hosszú, mivel a teste alá szorult.
Köhögött még néhányat, aztán felült és rám pislogott. Mint már említettem,
kék volt a szeme, viszont gyulladt. Mintha sokat dörzsölte volna.
– Most már minden oké? – kérdeztem.
A srác a képembe ásított.
– Semmi sem oké – mondta. – Hol a francban vagyok? És te ki vagy, kiscica?
– Mit szeretnél, hogy ki legyek? – kérdeztem.
– A francba! – mondta. – Mit is kérdeztél?
Hagytam neki időt, hogy magához térjen. Kicsit rázogatta a fejét, aztán mint-
ha az értelem fénye kezdett volna világítani a szemében.
– Azt hiszem… szundítottam egy bolhányit – mondta. – Nincs véletlenül egy
nyelet whiskyd?
Furcsának találtam, hogy mindenki, aki így-úgy nálam ébred, azonnal
whiskyt kér tőlem, és bár a seriffet kellett volna hívnom, hogy csípje nyakon a
fickót, inkább az ajtóhoz sétáltam és kiszóltam rajta Marisának, hogy hozzon egy
pohárral. Marisa elégedetlenül morgott, amiből csak annyit értettem, hogy kecs-
kepisi kellene az ilyennek, nem whisky. De azért öt percbe sem tellett és behozta
az italt. Csak remélhettem, hogy útközben nem köpött bele a pohárba.
 A fiú laza mozdulattal felhajtotta. Felmordult, mint egy haragos oroszlán, az-
tán visszaadta a whiskyspoharat.
– Már emlékszem – világosodott meg. – Debby O’Hara. Te vagy az?
– Én – mondtam. – Hát te ki vagy?
– Az ördög – felelte.
– És még?
– David… – mondta. – Azaz Dave. Ha tényleg te vagy az az O’Hara, veled kell
beszélnem.
– Tényleg én vagyok az – mondtam.
– És a csaj, aki beengedett, kicsoda?
– A házvezetőnőm. Mi a baj vele?
– Nem akart beengedni. Miután meg beengedett, rám zárta az ajtót. Ha nem
mondom neki, hogy egy gyilkosságról akarok beszélni veled, be sem engedett
volna. Megfogta a csuklómat és majdnem eltörte. Baromi ereje van annak a
csajnak, pedig olyan nyiszlett, hogy nálam esélye sem lenne. Neked már inkább,
bébi.
Marisa ugyan nem volt nyiszlett, közel sem, de abban az állapotban, amely-
ben a fickó megérkezett hozzám, talán még egy elefántot is egérnek látott volna.
Vagy éppen fordítva.
Hallgattam a srácot, s amíg hallgattam, valami megmozdult a fejemben.
Mintha a valami azt súgta volna, hogy hallgassam csak tovább. Nem szórakozás-
ból tette tiszteletét nálam.
– Szóval, miért jöttél? – kérdeztem.
– Hogy egy gyilkosságról beszélgessek veled – mondta. – Meg ami azon túl
van.
Megvakargatta a mellkasát, ami nem ment neki nehezen, lévén, hogy amíg
felcihelődött a pamlagról, kinyílt a bőrdzsekije, az inge, s csupán a tetoválása
látszott a mellkasán. Egy kitárt szárnyú sas, amint egy kardot tart a csőrében.
– Milyen gyilkosságról beszélsz? – kérdeztem. Pedig nem is kellett volna
megkérdeznem.
Dave grimaszt vágott és megcsóválta a fejét.
– Ne csináld ezt velem, bébi – mondta. – Pontosan tudod te, hogy miről van
szó. Mindketten tudjuk, te is és én is. Akkor meg minek a cécó?
 – Tényleg, minek? – kérdeztem. – Igazad van, pontosan tudom, milyen gyil-
kosságról beszélsz. És mi lenne, ha éppen ezért hívnám a seriffet?
– Kinek lenne az jó? – kérdezte. – A jó üzletet kár lenne elrontani.
Úgy gondoltam, hogy igaza lehet. A jó üzletet valóban kár elrontani.
– Oké – bólintottam. – Akkor hát mondd el, miért jöttél el hozzám.
– Mert a tiéd az a kóceráj, nem?
– Nem egészen – mondtam. – De vegyük úgy, hogy az enyém. És akkor mi
van?
– Az van – mondta –, hogy ez esetben veled kell tárgyalnom.
– Mégis miről?
– Arról, hogy mit kapok érte cserébe, ha elárulom neked annak a fickónak a
gyilkosát, akit felszegeztek a falra. Most meg mit nézel, mint a moziban? Inkább
szólj annak a nőnek, hogy hozzon még egy pohár whiskyt.

29

– Szóval, az a helyzet – mondta, miközben megtörölgette a száját a whisky

után –, hogy van egy bandám. A Törött Szárnyú Sasok. Hallottál már róla?
– Még nem – mondtam.
– Ahogy elnézlek, túlkoros is vagy hozzánk.
Úgy éreztem magam, mintha arcul csaptak volna. Ilyet még sosem mondott
nekem senki. Igaz, a seriff mintha már célzott volna hasonlóra egyik-másik
szemrehányó mondatával, nevezetesen, hogy végre megkomolyodhatnék már,
megnyugodhatnék, mivel az a szertelenség, amit szerinte képviselek, nem méltó
már hozzám, de én talán szándékosan nem akartam megérteni, mi áll mögötte.
Sajnos rá kellett döbbennem, hogy már nem vagyok tizennyolc éves. Nem bi-
zony.
– Miért éppen Törött Szárnyú Sasok? – kérdeztem, miután lenyeltem a keserű
cseppeket.
– Nem ismered Lucifer sztoriját?
– Nem hiszem.
– De azt csak tudod, hogy ki volt Lucifer?
 – Az ördög – mondtam.
– Pontosan. Az a lényeg, hogy tud repülni. Vágod?
– Aha.
– Na mármost, azt hallottam, hogy volt egyszer egy sas, tudod, egy madár,
nagyobb, mint azok a sasok, amik Dél-Amerikában repkednek a hegyek között.
– És?
– Ez a sas egyszer elhatározta, hogy versenyre kel Luciferrel, akit látásból is-
mert, mert ő is ott szokott repkedni, ahol a sasok.
– Mármint Lucifer?
– Ja. Csak úgy szórakozásból. Állítólag fogadást kötöttek, hogy melyikük tud
magasabbra repülni. És képzeld, a sas nyerte a versenyt. A franc se tudja, miért,
de magasabbra szállt, mint Lucifer. Az meg kurvára pipa lett, és nem bocsátotta
meg a sasnak, hogy megverte a versenyben. Szar érzés lehetett veszíteni, ezt
elismerem. És akkor az a szemét Lucifer egyszerűen eltörte a sas szárnyát. Csak
úgy, nyekk. Megvárta, amíg a sas elalszik a fészkében, akkor odament hozzá és
kicsavarta az egyik szárnyát, vagy mindkettőt, a franc se tudja, de ez már nem is
érdekes. A sas ezután már nemhogy nem volt képes versenyre kelni vele, hanem
még egy akkora hegyen sem bírt átrepülni, mint egy halom lámaszar. Most már
érted?
– Nem – mondtam.
– Ja, szóval az a helyzet, hogy nekem megtetszett a történet, amikor meghal-
lottam. És nem Lucifer tetszett benne, bébi, hanem a sas. És tudod, miért? Mert
szembeszállt azzal a szeméttel. Mint ahogy én is szembeszálltam vele.
– Te szembeszálltál Luciferrel?
– Szembe. Csakhogy nem az igazival. Hanem azzal a szeméttel, aki a Dögöket
vezeti. Tudod, kik azok a Dögök?
– Nem – mondtam. És így is volt. Lassan kezdtem arra gondolni, hogy nekem
is le kellene nyomnom egy adag whiskyt. Az legalább megolajozná a fejemben
immár csak mérsékelt sebességgel forgó kerekeket.
A fickó is rádöbbenhetett közben, hogy így csak lassan haladunk előre, mert
igyekezett összekapni magát.
– Ja, szóval, volt egy zenekar, a Dögök, abban játszottam én is. Együtt alapítot-
tam Charlie Briggsszel, de akkor még szó sem volt róla, hogy miket fogunk ké-
sőbb játszani. Briggs aztán később elárult. Én voltam a gitáros, mégis kirúgtak a
bandából. És tudod, miért? Mert egy haverját akarta benyomni a helyemre. Szó-
val, Charlie Briggs hívatta magát Lucifernek, az a barom. Ki is rúgtak. Én meg
megalapítottam a Törött Szárnyú Sasokat Most már érted, miért? A törött szárnyú
sas egyszer legyőzte Lucifert.
– Akkor még nem volt törött a szárnya – sóhajtottam.
– Na és? Nem érdemes fennakadni minden szarságon. Te olyan kötekedőféle
vagy, mi?
– Mikor hogy – mondtam.
– Szóval, csak azt akarom mondani, hogy megvan az új bandám, és bármikor
leverem Lucifert. Ők most éppen a padlón vannak, és remélem, hogy örökre ott
is maradnak. Padlót fogtak, hehehe… Nekünk meg akkora a közönségünk, hogy
csak na. Szóval most már érted?
– Kezdem – mondtam. Azt hiszem, ezzel tódítottam egy kicsit.
– Szóval, ott játszunk abban a romos csarnokban, a D csarnokban. Tudod.
Nem tudtam. Sőt, azt sem tudtam, hogy létezik valamilyen D csarnok. Aztán
hamarosan kiderült, hogy miről is van szó.
– Ki vagyunk rúgva – mondta Dave hirtelen témát váltva. – Két éve játszunk
ott, frankó minden, és akkor jön az a rohadék, és azt mondja, hogy ki vagyunk
rúgva.
Lassan világosodni kezdett az éjszaka. Kiderült, hogy a Törött Szárnyú Sasok
zenekar egy bizonyos D csarnokban szokta tartani a koncertjeit, és feltehetően a
próbáit is. Ez a D csarnok a tulajdonunkat képező hajdani gyár hajdani D betűvel
jelzett csarnoka volt, amely a gyár befuccsolása óta üresen áll. A banda kiszima-
tolta valahogy a lehetőséget, és anélkül, hogy bárkit is értesített volna róla, vagy
engedélyt kértek volna bárkitől is, a saját tulajdonának tekintette.
– Pedig még fizettünk is érte.
– Kinek? – kérdeztem.
– Peternek. Azt állította, hogy ő a tulajdonos megbízottja.
– Én nem tudok róla.
– Most már biztos vagyok benne, hogy átvágott bennünket a szemét. De nem
is a pénzről van itt szó, illetve nem csak arról. Sokkal inkább arról, hogy nem
lehet sehol olyan nyugis helyet szerezni, mint az a D csarnok. Vágod? Sehol.
Ezért lenne fontos nekünk. Az egyik haver azt mondta, hogy a gyárat megvette
egy csaj, valami öreglány, a neve Debby O’Hara. Akkor még nem tudtam, hogy te
vagy az. Szóval, ahogy elnézlek, te nem is vagy olyan öreglány.
– Kösz – mondtam.
– De tényleg. Nem akarom magam rád dumálni, nekem van csajom, de ha kell
valami jó srác, csak szólj, majd szerzek egyet.
– Kösz – ismételtem. – Majd szólok.
– Szóval, az a helyzet, hogy szeretnénk ott maradni a D csarnokban. Legaláb-
bis addig, amíg le nem bontják a gyárat, vagy mi. Te mit tudsz erről?
– Semmit – mondtam. Nem mertem elárulni neki, hogy épp bérbe akarom
adni a gyárromot.
Ekkor jött a meglepetés.
– Akár meg is vesszük – mondta. – Bár az egész gyárra nincs szükségünk.
– Honnan van rá pénzetek? – kérdeztem.
– Vannak szponzoraink – mondta. – És lassan kezdenek felfedezni bennünket.
Ezért is lennénk nagy kulimászban, ha elvinnék a tetőt a fejünk fölül. Szóval, itt
van az a hapsi, akit megöltek. Tudod, ki ő?
– Tudom – mondtam.
– Egy francot tudod – legyintett. – Ő az a Peter. Aki be szokta szedni tőlünk a
pénzt. A rohadék. Most meg mit vagy úgy oda? Igyál egy kis whiskyt, még ma-
radt a poharam alján. Nyugodtan beleihatsz, nem vagyok beteg.

30

Egyre inkább úgy éreztem, hogy valóban innom kellene valamit, csak éppen egy
kicsivel többet, mint amennyi a pohár alján volt.
– Gyakran eljött hozzánk – folytatta Dave, miután meggyőződött róla, hogy
nem óhajtok rosszul lenni –, és lenyúlt bennünket. Mindig tudta a szemétláda,
hogy mikor kell jönnie. Mindig koncert után jött, és elvette a bevételünk na-
gyobbik részét. Volt, hogy alig hagyott valamit. Ha meg nem akartunk adni,
azzal fenyegetőzött, hogy úgy kirúg a D csarnokból, hogy a lábunk sem éri a
földet. Pedig ha nem tudjuk kidolgozni az új műsort, esélyünk sincs rá, hogy
meglegyezze a képünket a világhír.
Ekkor már értettem mindent. A Törött Szárnyú Sasok egy kis feltörekvő zene-
kar, akik igyekeznek megkapaszkodni a piacon. Kiszúrták maguknak a lakatlan
gyárépületet, és beköltöztek a D csarnokba. Ott rendezték a koncertjeiket, csak-
hogy nem sok bevétel jutott nekik, mert egy bizonyos Peter elvette tőlük, azzal
fenyegetőzve, hogy a tulajdonos kirúgja a bandát, ha nem fizetnek. Mármint
neki, Peternek. Azaz Mr. Coronernek, Mr. Rudy McKloskey titkárának. Ekkor
már az is világos volt előttem, hogy a nagyképű, sőt fenyegető fellépésével ellen-
tétben Dave nem üzletet kötni jött hozzám, hanem kérni. És itt már nem csak a
D épület használatáról vagy megvételéről volt szó. De nem ám!
Alighanem Dave is látta rajtam, hogy megértettem, mit akar tőlem, mert
immár egy szelíd fiatalember képét mutatta, akin úgy állt a dögös szerelés, mint
tehénen a gatya. Ám azért megpróbálta fenntartani a látszatot.
– Szóval, úgy gondoltam, hogy… esetleg köthetnénk valami üzletet – mondta.
– Éspedig? – kérdeztem.
– Azt a fickót, Petert megölték. Mi… kinyomozzuk, ki tette, ha maradhatunk.
– Ki az a mi? – kérdeztem.
– Hát a zenekarom.
– Te valóban azt hiszed, hogy képesek lennétek rá?
– Aha – mondta. – Gondolj csak a rajongótáborunkra. Tudod, hányan vannak?
A múltkor is száznégyen voltak. Ez meg már valami. Ha ennyien szimatolnak…
Némi kis erőltetett lelkesedést láttam ugyan az arcán, de tisztában voltam
vele, hogy csak azért bizakodó, mert még mindig hisz abban, hogy nem látom át
a lényeget. Kérni jött hozzám, mégpedig nem is kis dolgot.
Talán a jövőjét vagy az életét.
Reménykedve nézett rám, én viszont komoran rá. És erre meg is volt minden
okom.
– Akkor beszéljünk talán őszintén, kertelés nélkül – javasoltam. – Miért is jöt-
tél te hozzám?
– Az üzlet miatt – mondta immár bizonytalanul.
– Mondod te. Nos, akkor figyelj, Dave. Nagyon sokan tudják, hogy mi a hely-
zet veletek. Száznégyen biztosan. Sokan azt is tudják, hogy ez a Peter el szokta
venni a bevételeteket, igaz?
 – Hát…
– Gondolom, elpanaszoltátok fűnek-fának.
– Még szép…
– És most ezt a Petert megölték.
Erre már nem szólt semmit. Lehajtotta a fejét és hallgatott.
– Mit gondolsz, ha a zsaruk vagy a seriff értesül erről, mi fog történni?
További hallgatás.
– Szóval, ezért jöttél hozzám. Magadtól jöttél vagy küldött valaki?
– Magamtól jöttem – mondta.
– És mért éppen hozzám?
– Az egyik haveromnak a haverja kinyomozta, hogy ki az igazi tulajdonos.
– Korábban kellett volna jönnöd.
Sóhajtott és még mélyebbre hajtotta a fejét.
– Nos, figyelj, Dave – mondtam neki. – Elmondom, mi következik. Ha a zsaruk
vagy a seriff megtudják, hogy Peter zsarolt benneteket, lenyúlt titeket, akkor
már csak egyetlen kérdést tesznek fel. Tudod, mi lesz az?
Erre sem szólt semmit.
– Az lesz a kérdés, hogy elképzelhető-e, hogy ti, akár te vagy mások a zene-
karból, elhatároztátok, hogy véget vettek ennek, és… megölitek Petert? Mit gon-
dolsz, mi lesz rá a válaszuk? Hogy nagyon is elképzelhető. Tudod, hogy mikép-
pen ölték meg?
Szomorúan bólintott.
– Láttam a holttestét.
– Hogy találtál rá?
– Hallottam, ahogy sikoltozott. Éppen próbaszünet volt. Néhányan átmen-
tünk abba az épületbe, mert… valahogy nem volt normális az a sikoltozás. És ott
láttuk, amint… megölte azt az embert, Petert…
– Ki ölte meg?
– Egy nő – mondta. – Egy rohadék nő. Bár…
– Igen?
– Azt nem láttam, hogy konkrétan megöli… hála istennek. Peter akkor már
fent volt a falon. Felszegezve. Atyaisten, még olyat nem láttál… azt hittem,
azonnal becsinálok, amikor észrevettem. Amikor pedig megláttam a csajt és
ahogy rám nézett… majdnem be…
– Jól van – vágtam közbe. – Hogy nézett ki az a nő?
– Hát… jó nő volt. Szép. Szőke.
– Egyedül volt?
– Igen. Gondoltam is, hogy vajon hogyan tudta egyedül felszegezni Petert a
falra?
– Mit csinált a nő?
– Ránk nézett és mosolygott. És Peterre mutatott. Majd ránk, mintha azt
akarta volna tudtunkra adni, hogy ha nem fogjuk be a pofánkat, mi is így járunk.
De mi nem szeretnénk így járni. Ezért is jöttem hozzád… hogy…
Itt aztán abba is hagyta. Láttam rajta, hogy a rosszullét kerülgeti. Talán nem
lett volna szabad whiskyt adnom neki.
– Most mi fogsz csinálni? – kérdezte halkan. – Szólsz a seriffnek?
– Aligha hallgathatom el előle.
– Gondolod, hogy letartóztat bennünket?
– Nem hiszem, hogy tőle függne a dolog.
– Addig is… megengeded, hogy a D csarnokban játsszunk?
Mielőtt válaszoltam volna, hirtelen eszembe jutott valami.
– Várj néhány percig – mondtam neki. – És légy szíves, ne gyújts rá szivarra.
– Most meg hová mész? – kérdezte nyugtalanul. – Beköpsz a seriffnek?
– Egyelőre még nem. És ne próbálj meglépni. Marisa itt áll az ajtó előtt, nem
ajánlom, hogy ellenkezz vele.
Figyelmeztettem Marisát, hogy tartsa szemmel az ajtót, magam pedig felsiet-
tem az emeletre. Nem soká kellett turkálnom a cuccaim között, hogy megtalál-
jam a fényképet, amit kerestem. Megőriztem, pedig nem gondoltam, hogy vala-
ha még szükségem lehet rá. És íme: lett.
Kezemben a képpel lementem Dave-hez, akit már egészen más pózban talál-
tam, mint korábban. Nem szivarozott, nem volt a lába a pamlagon, pláne nem a
díszpárnámon. Illedelmesen ült, még a derekát is kihúzta, amint beléptem.
Ahogy átléptem a küszöböt, a hátam mögé pislogott, hogy nem áll-e mögöttem a
seriff töltött pisztollyal a kezében.
Odanyújtottam neki a fényképet.
– Felismered? – kérdeztem.
 – Jézusom! – nyögött fel. – Ez ő! Honnan van ez?
– A múltból – feleltem.
A képen Bella látszott teljes szépségében pompázva.
Bella, Mr. Hooker már halott felesége.
Aki a jelek szerint kegyetlen módon megölte Mr. Rudy McKloskey titkárát és
tanácsadóját, Mr. Coronert.

31

Az persze már más kérdés volt, hogy hogy az ördögbe lett Mr. Fred Coronerből
az a bizonyos Peter. És vajon, ha Bella szelleme ölte meg, mi a fenéért tette? Csak
nem tetszett meg neki annyira a Sasok zenéje, hogy segíteni akart nekik? És Bella
volt-e az egyáltalán? Bár kételkedni benne – Orsi nagyi ismeretében – nemigen
lett volna jogom, mégsem akartam elhinni.
Nem volt mese, meg kellett dolgoznom szegényt, méghozzá keményen.
– Elmegyünk a seriffhez – mondtam határozottan. – Te pedig énekelni fogsz
neki.
– És ha nem?
– Akkor még nagyobb bajba kerülsz, mint amekkorában már amúgy is vagy.
– De hiszen én nem csináltam semmit.
– Ezt majd a zsaruknak meséld.
– A fenébe is, kár volt hozzád jönnöm.
– Én meg azt mondom, baromi szerencséd van, hogy hozzám jöttél.
– Gondolod?
– Én legalább értek a seriff nyelvén.
Legalábbis azt hiszem – gondoltam magamban.
Néhány pillanatig eltöprengtem rajta, hogy mi lenne a jobb: ha a seriffet hív-
nám ide, vagy ha mi mennénk hozzá. Úgy döntöttem, hogy az utóbbi.
Kinyitottam az ajtót és elmondtam Marisának, hogy mi a szándékunk. Marisa
elégedett képet vágott. Egyrészt megkönnyebbült, hogy a gyanús fickó eltűnik a
házunkból, valamint bízott benne, hogy jó darabig lakat alatt is marad.
Mivel kellemes volt az idő, úgy gondoltam, hogy jobb, ha gyalog megyünk.
Nem volt messze a seriff hivatala; talán a jó levegő és a napfény megnyugtatja a
srácot egy kicsit.
Dave azonban nem nyugodott meg. Jó ideig nem szólt semmit, csak a körmét
rágta, aztán hirtelen megtorpant.
– Én inkább mégsem mennék.
– És mi az ördögöt akarsz csinálni? – kérdeztem.
– Eltűnök a világ szeme elől.
– És mi lesz a bandáddal?
Erre egy kicsit csendben maradt.
– Plasztikai műtét is van a világon – szólalt meg újra. – És az ujjlenyomatai-
mat is kicseréltetem. Erre is megvan a lehetőség.
– Pénzed van hozzá?
Nem válaszolt, csak sóhajtott egyet. Néhány lépés után ismét megtorpant,
megfordult, majd bevágott a legközelebbi mellékutcába.
Úgy futott, mint a nyúl. Nem akartam utánafutni, de ha megtettem volna,
sem értem volna utol – ebben biztos voltam. Így inkább megcéloztam az első
fagylaltozót, kiültem a teraszára és rendeltem egy nagy adaggal.
Még az első gombóc felénél sem tartottam, amikor árnyék vetült rám. Ter-
mészetesen Dave volt.
– Nekem is veszel? – kérdezte. – Lyukas a zsebem, kipotyogott belőle a pén-
zem.
Bólintottam, és rendeltem neki is egy adaggal. Amíg ette, gondterhelten ma-
ga elé bámult. Aztán sóhajtott és rám nézett.
– Azt hiszem, a fateromnak lesz igaza.
– Miért, mit mondott a faterod? – kérdeztem.
– Hogy előbb-utóbb a sitten végzem.
– Azért ne ess kétségbe – vigasztaltam. – Lehet, hogy rossz jós az apád.
– Ebben bízom én is – mondta.

32

A seriff cirka fél óra múlva jött be szobába, ahol várakoztam. Nem szólt semmit,
csak letelepedett velem szemben egy székre. Sóhajtott, majd megcsóválta a fejét.
– Neked mi a véleményed, Debby? – kérdezte.
– Nem hiszem, hogy ő lett volna – mondtam.
– Lehet, hogy a bandájából valaki?
Elfintorítottam az orrom.
– Ezek még szinte gyerekek, seriff.
– Olyat még nem hallottál, hogy szinte gyerekek is öltek?
Ismét csak megcsóváltam a fejem.
– Azt még csak el tudom valahogy képzelni, hogy hirtelen felindulásból fejbe
csapnak valakit egy dobverővel, de azt, hogy az áldozatukat felszegezzék a fal-
ra… hát az már túl sok lenne nekem. Ne feledje: Coroner a falon halt meg.
– Éppen ezért… valahogy valószínűbbnek tartom, hogy néhány fickó fel-
nyomta Coronert, vagy ahogy ők ismerték, Petert a falra, mint hogy Mr. Hooker
felesége tette volna egyedül.
– A halott felesége – helyesbítettem. – Illetve annak szelleme. Vagy egy zom-
bi.
– Nem nézel te mostanában túl sok sorozatot a tévében, Debby? Szörnyekről
meg egyéb szarságokról?
– Szóval, mi legyen vele?
– Szerinted?
– Szerintem nem ők voltak.
– Akkor Bella?
– Nem tudom, seriff.
Az lett a vége, hogy a seriff nem csukta le Dave-et. Nem is annyira az én két
szép szemem miatt, hanem mert nem volt elég indoka rá. Elvégre Dave és a ban-
dája semmi olyat nem tett, amiért büntetés járt volna. Csupán szemtanúja volt
egy megmagyarázhatatlan és szörnyű eseménynek, amely, legyünk őszinték,
éppen jól jött nekik. Megszabadultak a zsarolójuktól.
– Értesítenem kell az FBI-t – mondta a seriff. – Meghagyták, hogy ha valami
olyat tapasztalok, ami a gyilkossággal kapcsolatos, és esetleg új színben tünteti
fel az eseményeket, mindenképpen tudassam velük.
Így történt, hogy akármit is döntöttünk mi ketten, az elkövetkező eseménye-
ket nem tudtuk befolyásolni. Fél órával azután, hogy a seriff felhívta a gyilkos-
ságiakat, berontott az ajtón két ismeretlen fickó, és magával vitte Dave Kassel-
bruchot.
Dave nyiszlett kisfiúnak tűnt a két hatalmas termetű nyomozó között. Olyan
szemrehányón nézett rám, hogy majd a szívem szakadt meg tőle. A seriff is a
fejét rázogatta, és a kalapjával legyezgette az arcát.
– Hamarosan el fogják engedni – bizonygatta önmagát is bátorítva vele.
Úgy letörtek az események, mint a szélkakast a vihar. Hát még ami ezután
következett…

33

A férfi kicsit volt csak részeg, viszont nagyon borostás, büdös és koszos. Marisa
be sem engedte, csak intett neki, hogy takarodjon a jó fenébe. A fickó azonban
nem mozdult az ajtó elől, és olyan elkeseredetten ordibált, hogy Marisa attól
tartott, még a szomszédok is meghallják.
– Kimegyek és lecsendesítem – mondtam kevés lelkesedéssel, amikor láttam,
hogy a szomszédos ház felénk eső ablakában egy láthatatlan kéz meglebbenti a
függönyt.
– Majd én kimegyek – mondta jelentőségteljesen Marisa, kezében a piszto-
lyával. Villámgyorsan közé és az ajtó közé vetettem magam.
– Meg ne próbáljon kimenni! – kiáltottam rá.
– Hát… maga tudja – vont vállat Marisa. – De egy biztos. Ha valami gyanúsat
látok nála, szitává lövöm a fickót.
Ismét elfogott a kétség, hogy jól választottam-e, amikor Marisát alkalmaztam
házvezetőnőmnek, de nem ez volt a megfelelő idő, hogy eltöprengjek rajta.
Alighogy kiléptem az ajtón, a férfi elkapta a karom és rángatni kezdte.
– Hol a fiam? – üvöltötte a képembe rekedt hangon. – Követelem, hogy adja
vissza a fiamat! Dave-et akarom!
– Csak nyugalom, nyugalom – próbáltam meg eltolni magamtól. – Jó lenne,
ha meghallgatna.
– A fiamat akarom! – kiáltotta immár a fülembe, és megpróbálta hátracsavar-
ni a karom. – Ha nem adja vissza…
 Ő az én karomat próbálta kicsavarni, én az övét. Pechjére nekem sikerült, ne-
ki nem. Úgyhogy szépen leült a földre és közben el is hallgatott. Talán még most
is ott ülne, ha néhány gyors mozdulattal be nem tuszkolom az ajtón.
Marisa stukkerrel a kezében várt bennünket. Rám nézett, majd az immár
meghökkenve morgolódó fickóra.
– Mondja, Debby – kérdezte –, gondolkodott már rajta, hogy hova temessük,
ha kinyírtuk?
– Bocsánat – mondta a pasas, és eleresztette a karom, amibe még kint ka-
paszkodott bele. – Én… Miss… izé… na, O’Harával szeretnék beszélni.
– Jöjjön velem – mondtam, és be akartam vezetni a szobába, ahol a fiát is fo-
gadtam, de Marisa határozottan elállta előlünk az utat.
– Oda ugyan nem – tiltakozott. – Nem fogom felsikálni utána a padlót. Gye-
rünk a konyhába, ott kő van parketta helyett.
Nem akartam ellenkezni vele, ezért engedelmesen bevezettem a konyhába a
fickót. Mivel Marisa még ekkor se mozdult mellőlem, kénytelen voltam megkér-
ni rá, hogy hagyjon magunkra. Közben a férfi már leroskadt egy konyhaszékre,
és két tenyerébe temette az arcát.
– A serifftől jöttem – mondta aztán remegő hangon, miközben elvette a te-
nyerét az arca elől. – Bocsásson meg, hogy kissé… ki vagyok borulva.
Magamban megköszöntem a seriffnek a szívességét, hogy elárulta neki, hol
lakom, ám azért igyekeztem minél kevésbé felháborodott képet vágni.
– Először is kihez van szerencsém? – kérdeztem csak a protokoll kedvéért,
mert már tudtam, kicsoda.
– Bruce… Kasselbruch. Dave apja.
– És mit óhajt tőlem, Mr. Kasselbruch?
– A fiamat – mondta. – A seriff azt mondta, hogy… önt látogatta meg.
– Azt nem mondta a seriff, hogy elvitték a zsaruk?
– Dehogynem mondta. Azért vagyok itt.
Kissé előrébb hajoltam, hogy jobban halljam, mivel motyogásba fulladt a
hangja – ezt sajnos nem kellett volna. Olyan sebesen, hogy szinte semmit sem
láttam belőle, átnyúlt az asztal felett és elkapta a vállam. Hogy miképpen csinál-
ta, rejtély előttem, mindenesetre mire magamhoz tértem, már egy kés feszült a
nyakamnak.
 – Elvágom a torkod, te ribanc – mondta.
Nem volt kellemes érzés, mit mondjak. És nem is díjaztam a dolgot.
– Jaj, istenem! – nyögtem, és összekulcsoltam a két kezem, mintha imádkoz-
nék hozzá. – Ne bántson, kérem szépen, ne bántson – kezdtem rimánkodni. –
Mindent megteszek, amit csak akar, csak ne bántson!
Ritkán láttam még olyan ronda vigyort emberi arcon, mint az övén.
– Most rinyálsz, te kis cafka, mi? Legszívesebben most itt nyomban elvágnám
a gigád, de nem tehetem. Még szükségem lesz rád.
– Mindent megteszek – ismételgettem. – Mindent megteszek, amit csak
akar…
– Akarnék én többet is tőled – vigyorgott –, de most csak a fiam érdekel. –
Ebben a pillanatban arra is rá kellett döbbennem, hogy a pasas bár koszos, elha-
nyagolt és részegnek látszik, mégsem az. Egyáltalán nem az.
– Bármit megteszek…
– Most szépen elmondom, hogy mi lesz ezután – mondta. – Először is ne le-
gyenek kétségeid afelől, hogy elvágom a torkod, ha megpróbálkozol valamivel.
Oké?
– Oké – bólintottam.
– Nálad van a telefonod?
Bólintottam.
– Helyes – bólintott ő is. – Akkor most szépen felhívod a zsarukat, és elmon-
dod nekik, hogy mi a helyzet. Hogy ha nem engedik el a fiamat, akkor neked
annyi. Egy kis mozdulat a késsel, és már nem is létezel.
Éreztem, hogy nem blöfföl. Ez a fickó teljesen be van gőzölve. A végén még
valóban átküld a másvilágra.
Közelebb húzta hozzám a székét, ami nagy könnyelműség volt tőle, de az asz-
talon át kényelmetlen volt a torkomhoz szorítania a kését.
Elővettem a zsebemből a mobilomat. Éreztem, hogy a kés kissé erőteljeseb-
ben nyomódik a torkomhoz.
– Kezdhetem? – kérdeztem.
– Gyerünk, ne fecsegj!
Nem fecsegtem. Szerencsére a széknek, amelyen ültem, nem volt háttámlája,
így könnyedén hanyatt vethettem magam. És meg is tettem. Akkorát ordítot-
tam, hogy talán még a mennyezetről is potyogni kezdett a vakolat, aztán nem
törődve a következményekkel, dobtam egy hátast. Örömmel tapasztaltam, hogy
a kés mintha már nem nyomódna a nyakamhoz, és a lábam is kiszabadult az
asztal alól. S ha már kiszabadult, rúgtam is egyet vele. Pontosan bele a képébe.
Mielőtt még a padlóra huppantam volna, láttam, hogy csak úgy találomra bele-
kaszál a késsel a levegőbe. Ekkor kapta tőlem azt az irdatlan nagy pofont, amely
véget vetett a hercehurcának.
Ezután már nem akadt sok dolgom. Felvettem a kését, és bedobtam a szemét-
ládába. Nem mintha oda illett volna, de hirtelenjében nem találtam számára
megfelelőbb helyet.
Ekkor Mr. Kasselbruch elájult. Jómagam a konyhaszekrényhez mentem, ki-
húztam a fiókját, kivettem belőle egy tekercs szigetelőszalagot, és úgy, ahogy
kell, egyszerűen odaragasztottam a pasast a székéhez. Közben észre sem vettem,
hogy Marisa is bemerészkedett a konyhába. Csak akkor figyeltem fel rá, amikor
megszólalt a hátam mögött.
– Pancser munka, de azért megteszi. Mit akarunk csinálni vele?
– Maga mit csinálna? – kérdeztem vissza.
– Hát, lenne egy-két tippem – mondta. – De magának tuti nem tetszene.
Közben úgy villogott a szeme, és olyan nosztalgikus mosoly játszott az arcán,
hogy biztos voltam benne: tevékenységünk emlékezteti valamire. Természete-
sen eszem ágában sem volt megkérdezni tőle, hogy mire.
– Jó lenne magához téríteni – mondta aztán nyugodtabb hangon. – Hacsak
nem akar levágni róla ezt-azt.
Mintha csak meghallotta volna a fenyegetést, Mr. Kasselbruch kinyitotta a
szemét.
– Hol… vagyok? – nyögte.
Helyettem Marisa válaszolt.
– A halál árnyékában, jóember.
Kasselbruch összerázkódott.
– Csináltam valami… disznóságot talán?
– Csak azt csinált – mondta Marisa. – De mi most majd leszoktatjuk róla.
Kasselbruch a levegőbe bámult, majd lehajtotta a fejét.
– Már… mindenre emlékszem. Azaz… majdnem mindenre – morogta.
 – Arra is, hogy kést fogott rám? – kérdeztem.
– Jézusom! Arra nem.
– Pedig így volt. Kénytelen voltam elvenni magától.
Úgy kikerekedett a szeme, mintha ki akarna ugrani a helyéről.
– Maga elvette… tőlem a késemet?
– Bátorkodtam – mondtam.
– Hát magával aztán… nem érdemes kukoricázni. Most mit akar csinálni ve-
lem?
Végigsimított képén, csak úgy sercegtek a borostái. Nyögött néhányat, majd
mintha szégyenlős mosoly játszott volna az arcán.
– Hát… azt hiszem, nem vagyok a legjobb formában – mondta. – Jólesne egy
meleg fürdő.
– Persze – biccentett Marisa. – Én meg közben majd megmosom a hátát. Csak
előtte vegyen egy jó mély lélegzetet.
– Nos, akkor mire jutunk? – kérdeztem.
– Nyugodtan elengedhet – sóhajtotta Kasselbruch. – Nem csinálok bajt. Ma-
guknak legalábbis biztosan nem.
Kivettem a szeméttárolóból a kését, és elvagdostam vele a szigszalagot.
– Kéri a kését? – kérdeztem.
Ettől kissé meglepődött.
– Maga ideadja a késemet? Azt, amivel állítólag magára támadtam?
– Kell, vagy nem kell?
– Persze hogy kell. Ez egy ötvendolláros kés. És mi lenne, ha ismét… hm…
magára támadnék?
– Akkor végleg búcsút mondhatna az ötvendolláros késének.
Mr. Kasselbruch alaposan megnézte az említett tárgyat, aztán visszadugta a
tokjába, a zsebe mélyére.
– Köszönöm – mondta, miközben sután meghajolt előttem. – Bruce Kassel-
bruch mérnök vagyok. Gondolom, nem látszik rajtam. Mármint, hogy mérnök
vagyok. Az utóbbi néhány hónapban sajnos csúnyán ki voltam ütve. Most éppen
kifelé mászom a gödörből… azaz kifelé másztam, amikor… nos, történt valami…
és kicsit visszacsúsztam, de már megálltam a csúszással.
– Mit hablatyol ez itt összevissza? – nézett rám Marisa. – Azt látom, hogy le-
csúszott, de milyen gödörről beszél?
Úgy éreztem, hogy hármunk közül egy felesleges a konyhában, ezért intet-
tem Marisának, hogy hagyjon magunkra bennünket. Marisa biccentett és ki-
ment. Biztos voltam benne, hogy tíz centire áll az ajtótól, és csak arra vár, hogy
segítségkérőn kiáltsak érte.
– Szóval, mi is a helyzet azzal a gödörrel? – kérdeztem.
– Belecsúsztam – ismételte. – De hogy konkrétabb legyek: a feleségem lökött
bele. Lelépett. Teljesen váratlanul, mondhatni, egyik pillanatról a másikra. Na,
ez volt az a bizonyos gödör.
– Azt mondta, mérnök.
– Az is vagyok, még ha jelenleg nem is látszom annak. Szóval… a nejem lelé-
pett. Én meg ott maradtam Dave-vel.
Hirtelen megjelent előttem a levegőben Dave Kasselbruch arca. Apa és fia.
Hm.
– Dave abban a korban van, amikor nehéz bírni vele – mondta. – És nekem
időm sem volt rá. Vasúti mérnök vagyok, fejlesztőmérnök, nem tudom, értesült-
e róla, hogy mekkora fejlesztések készülnek a pályaudvar környékén.
– Még nem – mondtam. Bár nem tettem hozzá, hogy nem is érdekel, anélkül
is látta rajtam.
– Csak megemlítettem – mentegetőzött. – Egyszóval, Dave alapított egy zene-
kart, amely egyelőre még a béka feneke alatt van, de a fiam szerint van jövőjük.
Egyet mondhatok, és ez nem a mai világ dicséretét jelzi, hogy ezzel a béka fene-
ke alatti zenekarral jóval többet keres, mint amennyit én a két diplomámmal.
Maga szerint rendjén van ez?
– A világ bonyolult – mondtam kitérőn.
– Ja. Ezt mondogatom én is magamnak. Csakhogy Dave számára is az. Nem
vagyok a bizalmasa – gyanítom azért, mert a lelke mélyén azt hiszi, miattam
lépett le az anyja –, ennek ellenére néhány megjegyzéséből arra következtettem,
hogy a zenekar sikerei ellenére… valami nincs rendben. Sem személy szerint
vele, sem a bandájával. Mivel nem akartam megkérdezni tőle, mi a helyzet –
attól tartottam, hogy gorombán visszautasít, vagy egyszerűen ő is lelép tőlem,
és akkor egyedül maradok, mint az ujjam –, addig kérdezősködtem, amíg az
egyik közeli ismerősétől megtudtam, mi a baj. Az ismerős elárulta, hogy beköl-
töztek egy elhagyott gyárépületbe; ennek egyik csarnokában tartják a próbáikat
és az előadásaikat is. A gyár üresen áll, azt hitték, hogy senki nem törődik vele.
Sokáig így is volt, aztán rádöbbentek, hogy vannak néhányan mások is, akik
valamiért odajárnak.
– Na ez érdekes – mondtam.
– Nem volt nehéz megtudnom, hogy kinek a nevén van a gyárkomplexum.
Egy társaságén, amelynek a képviselője egy bizonyos Deborah O’Hara. Azaz ön.
Várta, hogy megerősítsem az állítását, ám én nem tettem. Megpróbáltam elő-
re kitalálni, mit akar mondani.
– A tulajdonosok… mármint az ön társaságának a tagjai, jó darabig nem is
bukkantak fel… ám aztán egyszer csak megjelent egy Peter nevű férfi, és nemes
egyszerűséggel megzsarolta őket. Azt mondta nekik, hogy figyeli őket, a kezében
vannak, és ha nem teremtenek elő havonta egy kisebb vagyont bérleti díjként,
akkor nemcsak hogy kipenderítteti őket onnan, hanem még bűnvádi eljárást is
kezdeményez ellenük. Ők pedig mi mást tehettek volna, kénytelenek voltak
leperkálni azt a bizonyos összeget… Nem akarom húzni az időt, de gondolhatja,
hogy mi lett ennek a következménye. Az egész jövőjüket veszélyeztetve látták.
Hiszen ha fel akarnak kerülni a nagy bandák közé, pénzre van szükségük, még-
hozzá nem is kevésre. Reklámra, felkészülésre, nevezési díjakra. Csakhogy ez a
Peter mindezt elvette tőlük.
– Ekkor elhatározták, hogy elteszik láb alól, mi? – kérdeztem.
– Ó, dehogy! – emelte fel tiltakozva a kezét. – Ezek rendes fiúk, még ha nem is
úgy néznek ki néha. De hát a közeg, amelyben dolgoznak, elvárja tőlük, hogy
olyanok legyenek, amilyennek elképzelik őket. Bár a kinézetük vad és talán ke-
gyetlen is, belül kedves, szolgálatkész fiúk.
Visszaemlékezve rá, hogy Dave hogy feküdt a pamlagomon, a díszpárnámon
nyugtatva csizmás lábát, azért nem értettem mindenben egyet vele.
– Azt vettem észre, hogy a fiam… önpusztításba kezdett – mondta.
– És ez mit jelent? – kérdeztem.
– Kokaint – mondta. – Még talán nem függő, de hamarosan az lesz. Akkor pe-
dig vége az álmoknak. Az övéinek is, és az enyémeknek is. Ezt pedig mindenkép-
pen meg kell akadályoznom.
– Hm. És hogy akarja megakadályozni? – kérdeztem.
 Megvonta a vállát.
– Úgy gondoltam, hogy feltétlenül beszélnem kell azzal a Peterrel.
– Tudja egyáltalán, hogy ki az?
– Magától akartam megtudni. Arra gondoltam, talán a tulajdonos cég embe-
re.
– Miről akart vele beszélni?
– Természetesen arról, amit tett, és tesz. Meg akartam fenyegetni, hogy felje-
lentem a rendőrségen.
– Gondolja, hogy sikerrel járt volna? Nem hiszem. Nem gondolt véletlenül ar-
ra, hogy legjobb lenne megölni a fickót? Mármint Petert?
Mr. Kasselbruch lehajtotta a fejét.
– De. Gondoltam.
– Na és megtette?
– Dehogy tettem meg. Nem lennék képes ölni. Addig mentem volna csak el,
hogy beverem a pofáját.
Nem tudtam eldönteni, hogy higgyek-e neki. Bármennyire is a kétségbeesett
apát játszotta, nem voltam biztos benne, hogy nem csak színészi erényeit csil-
logtatja-e előttem.
– Pedig Petert megölték – mondtam. – És alapos a gyanú, hogy az ön fia tette.
Vagy valaki a bandából. Vagy az egész banda.
– Nem!
Mintha a kése után kapott volna. Apró kis mozdulat volt ez, de óvatosságra
intett. Nem akartam, hogy ismét elveszítse a fejét.
– Nemcsak hogy megölték, hanem még meg is kínozták. Azt hiszem, nem áru-
lok el titkot, ha elmondom: felszegezték a falra.
– Mi…csoda? – nyögte, és a szája elé kapta a kezét. Attól tartottam, hogy kel-
lemetlen következményei lesznek a konyha kövére és rám nézve, de szerencsére
sikerült becsuknia a száját, mielőtt még tragédia történhetett volna.
– Megkínozták – ismételtem. – Méghozzá kegyetlen módon. A seriff és a zsa-
ruk hajlamosak azt hinni, hogy a maga fia nyakig benne van a buliban. Ezért is
kapták el.
– Azok a fiúk ártatlanok! – kiáltotta kissé felemelkedve a székéről. – Nem ér-
ti? Hiszen azok gyerekek! Ártatlan gyerekek!
 – De maga nem az – mondtam.
Ráhajtotta a fejét az asztal lapjára, mintha minden ereje egyetlen pillanat
alatt kiszállt volna belőle.
– Igen – bólintott szomorúan. – Én már valóban nem vagyok az.

34

Úgy gunnyasztottunk a szobában, mint három veréb a fészkén eső idején. Barba-
ra maga elé bámult. Amos rám, én vissza rá. Nem mondhatnám, hogy az értelem
fénye világította volna be a szobát.
Amos sóhajtott, és ki tudja már, hányadszor adott hangot értetlenségének.
– Egyáltalán nem értem! – tört ki dühösen. – Mi az ördögre megy ki itt a já-
ték? Meggyőződésemmé vált, hogy legjobb lenne minél előbb megszabadulni a
gyártól.
– Hátha éppen erre vár valaki – mondtam.
– Na és? Kit érdekel?
– Először is… ezzel csak felhívnánk magunkra a zsaruk figyelmét. Tulajdon-
képpen egy bűnjeltől igyekeznénk így megszabadulni – legalábbis ők így értel-
meznék. Másodszor pedig nem szeretek veszíteni. Márpedig itt erről van szó.
– Miről? – kérdezte Amos.
– Hogy valakik a víz alá akarnak nyomni bennünket.
Ezután beszámoltam nekik a látogatóimról. Azokról, akik meg akarták venni
vagy ki akarták bérelni az épületet. Figyelmesen hallgattak és megfelelően só-
hajtoztak is közben, mint akik ezzel próbálják lelökdösni a súlyt, amit a vállukra
raktam.
– Nem lennék meglepve, ha annak a Mr. McKloskey-nak lenne valami köze a
történtekhez – mondta Barbara.
– Melyikre gondolsz? – kérdezte Amos.
– A fiatalabbra. Hogy is hívják?
– Edvinnek – mondtam.
– Ja. Rá gondolok.
– És… miért?
 – Mert… neki igazán szüksége lenne az épületre. Benne akarja megváltani a
világot.
– Úgy gondolod, hogy még a testvérét is megölné, csak hogy ő bérelhesse ki
az ingatlanunkat?
– Ki beszél itt megölésről? Ők csak vetélkednek egymással.
– Na és Mr. Coroner halála? Ő az idősebb McKloskey fivér embere volt. Rudol-
fé, ha jól emlékszem.
– A fenébe is, már kezdek beleveszni a neveikbe. Tehát… háború bontakozott
ki a két testvér között, s az egyikük megölte, vagy megölette a másik titkárát,
hogy… miért is?
– Hogy figyelmeztesse: lépjen vissza a vásárlástól.
– És Mr. Hooker? Őt ki a fene kötötte fel?
– Őszintén szólva… gőzöm sincs róla. Azaz Bella.
– A halott Bella?
– Tudsz jobbat?
Amos megcsóválta a fejét.
– Ez az a vonal, amit nem akarok átlépni – mondta. – Ha feltételezzük, hogy
bolyong az épületben egy halott, aki él, nos akkor már minden lehetséges. Végül
is… ha átlépünk a természetfeletti területére, akár azt is gondolhatjuk, hogy
ufók járnak a gyárban. Vagy az ott meghaltak lelkei.
– Miért? Ilyenek is vannak?
– Valahol hallottam, hogy történt egyszer egy nagy robbanás, amelynek kö-
vetkeztében többen is az életüket vesztették.
Járattuk még egy kicsit a szánkat, de semmi okosat nem tudtunk hozzátenni
az eddigiekhez. Csupán azzal voltunk tisztában, hogy titokzatos események tör-
téntek a gyárunkban, amelyekhez nincs semmi közünk. Azaz dehogyis nincs.
Méghozzá sok. Például a hatóságok bennünket gyanúsíthatnak meg a gyilkos-
sággal, és még a Mr. Hooker elleni támadással is. Harrison gondoskodik bizonyí-
tékokról. Természetesen nem arra gondolok, hogy bizonyítékokat hamisít – ezt
azért nem tételeztem fel róla –, azt azonban igen, hogy kellő rosszindulattal
kezeli majd az ügyet. Néha már ez is elég ahhoz, hogy valakit börtönbe csukja-
nak.
Éreztem, hogy segítségre van szükségem.
 Mielőtt azonban hozzákezdhettem volna ahhoz, amit elterveztem, történt
egy s más, amikre nem számítottam. S amelyek még tovább kavargatták a már
amúgy is alaposan megkevert levest.

35

Éppen néhány ruhadarabot raktam be az utazótáskámba, amikor halk kopogta-

tás után benyitott Marisa. Olyan értetlenség ült a képén, hogy meghökkentem
tőle. A stukkeremre pillantottam, amelyet éppen akkor rejtettem néhány ruha-
nemű alá.
– Miss Debby – mondta Marisa elhaló hangon. – Látogatója van.
– Kicsoda? – kérdeztem kedvetlenül. Igazából nem akartam beszélgetni sen-
kivel. Sem a seriffel, sem a zsarukkal, senkivel. Még a társaimmal sem. Úgy érez-
tem, ha előre akarok jutni, és eloszlatni a gyanú fekete árnyékát a fejünk fölül,
cselekednem kell. Mégpedig gyorsan. Ha letartóztatnak, jelentősen megneheze-
dik a helyzetem.
– Hát ez az. Hogy kicsoda – mondta.
Meghökkenve néztem rá.
– Hogyhogy kicsoda? Mit akar ezzel mondani?
Marisa az ajtó felé pislogott, mintha attól tartana, hogy aki odakint várako-
zik, meghallja a szavait.
– Azt, hogy… nem értem a dolgot.
Hát azt én sem értettem. Kezdtem felfogni, hogy valami érthetetlen zajlik kö-
rülöttem. Ezért gyorsan kirántottam a bugyijaim alól a stukkeremet.
– Mondja még egyszer!
Marisa a stukkerre, majd az ajtóra pislogott.
– McKloskey – mondta.
Ez bizony meglepetés volt.
– Melyik? – kérdeztem.
– Hát én… nem is tudom.
– Nem mondta meg?
– Megmondta, de… szóval… a fene se tudja.
 – Mr. Rudolf McKloskey vagy Edvin McKloskey?
– Mr. Forest McKloskey.
– Az meg kicsoda?
– Szerintem Edvin McKloskey – mondta Marisa.
– Most akkor Forest vagy… ki a fene az a Forest?
– Szerintem Edvin.
Rádöbbentem, hogy akár estig is kérdezgethetem Marisát, akkor sem derül
ki, hogy ki várakozik az ajtó előtt.
– Jól van, Marisa – mondtam. – Engedje be az urat.
Marisa nyelt egyet, majd felém súgta:
– Vigyázzon vele, Debby.
– Miért kellene vigyáznom?
– Mert nekem… nekem… nagyon gyanús valami.
Meg akartam kérdezni, hogy mégis micsoda, de már nem maradt rá időm.
Marisa kiment a folyosóra, becsukta maga mögött az ajtót. Kisvártatva kinyílt és
bejött rajta McKloskey. Edvin McKloskey.
Az első, ami valóban gyanús volt, hogy hozott egy szál virágot. Méghozzá vö-
rös rózsát, ami úgy egyébként a szerelem nagykövete. Hogy megelőzzek minden
ostoba formaságot, a virág után nyúltam volna, de McKloskey megelőzött.
– Engedje meg, Miss O’Hara, hogy első találkozásunk alkalmából átnyújtsam
önnek ezt a kis izét. Legyen szabad megjegyeznem, hogy ön az első, akinek virá-
got viszek, illetve hozok.
Ő átnyújtotta, én meg átvettem tőle.
Már amikor átvettem, éreztem, hogy nem stimmel vele – mármint a virággal
– valami. Furcsa volt a tapintása, valamint nem láttam rajta tüskéket. Márpedig
tudjuk, hogy nincsen rózsa tövis nélkül.
– Köszönöm – mondtam zavartan, mert virágra azért nem számítottam tőle.
– Majd… szólok Marisának, hogy tegye vízbe.
McKloskey mosolygott.
– Felesleges. Művirág. Víz nélkül sem hervad el.
Csak tartottam a kezemben a virágot, és olyan undorral néztem rá, mint a
szép lány a békára, amelyet meg kell csókolnia ahhoz, hogy királyfi legyen belő-
le.
 – Maga… művirágot hozott nekem? – hökkentem meg.
– Praktikus – mondta. – Nem kell naponta öntözni. Tisztában van vele, meny-
nyi vizet lehet megtakarítani ezzel?
Mit tagadjam, megszédültem egy kicsit. Nem is tudtam hirtelenjében, mit
csináljak. Az lett volna a legkézenfekvőbb, ha falhoz vágom a műrózsát. Ám
ahogy McKloskey szemébe néztem, láttam valami nyugtalanítót benne. Olyan
gyermeteg volt a tekintete, mint a nemrég született csecsemőké. Valami azt
súgta a lelkem mélyén, hogy Mr. McKloskey egy ma született bárány.
Becsuktam a bőröndömet és a tetejére tettem a rózsát.
– Hallgatom, McKloskey. De mielőtt belekezdene, közlöm önnel, hogy még
nem hoztam semmiféle döntést. Közbejött ugyanis egy gyilkosság. Egy apró kis
gyilkosság.
– Persze – mondta. – Hallottam róla.
– Ez aztán megakadályozott benne, hogy elgondolkozzak az ajánlatán. Ami-
kor legutoljára itt járt…
A naiv szemek tulajdonosa megrázta a fejét.
– Én még nem jártam itt.
– Tessék?
– Most vagyok itt először, Miss O’Hara.
– Már egyszer volt itt – mondtam.
– Már megbocsásson… de még nem.
Sült bolond – járta át minden sejtemet az aggodalom. Ez a fickó sült bolond.
Pedig elsőre nem látszott annak. Ennyire semmiképp sem.
– Lehet, hogy rosszul emlékszik? – kérdeztem.
Erre sértődötten kihúzta magát.
– Én mindenre jól emlékszem. Többek szerint is kitűnő a memóriám.
Ekkor megjelent előttem Marisa zavart tekintete. Nem a valóságban, hanem a
levegőben. Hogy a fenébe is van ez?
– Tisztázzunk valamit gyorsan – mondtam szelíden. A bolondokkal nem sza-
bad ellenségesen bánni. – Ön Mr. McKloskey?
– Naná, hogy az vagyok – mondta. – McKloskey.
– Edvin McKloskey. Igaz?
– Nem – mondta. – Nem igaz.
 – Akkor kicsoda?
– Forest McKloskey – mondta.
– Az meg ki a franc? – kérdeztem barátságosan.
– Én vagyok.
Hirtelen fény villant a fejemben.
– Ön nem Rudolf McKloskey…
– Hála istennek.
– …nem is Edvin McKloskey?
– Az sem.
– Akkor?
Meghajolt előttem, és a rózsáját kereste, hogy meghajlás után átnyújtsa ne-
kem. Biztos elfelejtette szegény, hogy egyszer már átnyújtotta, és most már a
bőröndöm tetején árválkodik.
– Még mindig Forest McKloskey vagyok – mondta eltökélten.
Rárogytam a bőröndömre, és csak amikor már rajta ültem, döbbentem rá,
hogy a rózsán ülök.
– Maga nem… Edvin?
– Nem – ismételte türelmesen. – Én Forest vagyok.
– De hát annyira… hasonlít… csak nem tréfálkozik velem?
Erre sértődötten kihúzta magát.
– Miss O’Hara, kérem, én a nevemmel sosem szoktam tréfálkozni.
– Ikrek? – nyögtem a körülmények váratlan fordulatától letiporva.
– Egypetéjűek. Sajnos – tett aztán hozzá.
– És… miért…
– Hogy miért sajnos? Nos, azért, mert az elveink nem egyeznek sem az első
bátyámmal, sem a másik bátyámmal, mert bár ikrek vagyunk, ő az első kettőnk
közül. Tudja… amikor megszülettünk, ő bújt ki előbb. Ez a sajnálatos esemény
igazságtalan és mélyen felkavar engem.
Gőzöm sem volt róla, miért kavarja fel a „sajnálatos esemény”, de nem óhaj-
tottam megtudni. Inkább igyekeztem összekapni magam.
– Hát ezt nem gondoltam volna – mondtam. – Mindenesetre örülök, hogy fel-
keresett, Mr. McKloskey. Miben lehetnék a szolgálatára? Kér egy teát? – kérdez-
tem abban a reményben, hogy nem fog kérni.
 – Kérek – mondta Forest McKloskey.
Nem tehettem egyebet, intettem, hogy foglaljon helyet egy szabad széken,
majd odébb rúgtam a bőröndömet, hogy ne legyen útban.
Kiáltottam Marisának, aki alighanem az ajtóra hajtva a fejét hallgatózhatott,
mert mesebeli gyorsasággal előttünk termett.
– Kérem… Marisa, készítsen nekünk egy teát – kértem.
– Igen – mondta Marisa. – Máris megyek.
Ment volna, de akkor történt valami, ami miatt eltátottam a számat, és csak
néztem, mintha egy mesébe cseppentem volna. McKloskey a zsebébe nyúlt. Már-
már azt hittem, stukkert vagy kést ránt elő belőle, de mire felocsúdtam, valami
egészen más volt a kezében, és Marisa felé nyújtotta.
– Ez egy hőmérő – mondta. – 37 °C-ra kérem a teát. A torkom miatt.
Marisa remegő kézzel nyúlt a hőmérőhöz. Talán attól tartott, hogy a hőmérő
nem is hőmérő, hanem minibomba, amely abban a pillanatban felrobban, ahogy
hozzáér.
Az én gondolataim viszont zavarosak voltak, mint a megáradt folyó. Először
is idegesített McKloskey, méghozzá több okból is. Az egyik, amit mondott, a má-
sik pedig, ahogy kinézett. Arról volt szó ugyanis, hogy ő – a jelenlévő Forest Mc-
Kloskey – és a másik – a jelen nem lévő Edvin McKloskey – úgy hasonlítottak
egymásra, mint két tojás. Megkísértett a gondolat, hogy talán nincs is kettő be-
lőlük, csupán egy, csak éppen kettőnek hazudja magát. Elismerem, hogy kissé
zavaros így a dolog, de említettem már, hogy valóban zavarosak voltak a gondo-
lataim.
Marisáé is azok lehettek, mert remegett a keze, ahogy a hőmérőt tartotta.
– 37 °C-ra mondta? – kérdezte bamba képpel.
– Pontosan – bólintott Forest McKloskey. – Se többre, se kevesebbre.
– …kevesebbre – motyogta Marisa.
– Szóval, mi szél hozta hozzám, Mr. McKloskey? – tettem fel a kíváncsi kér-
dést, miután Marisa távozott a hőmérővel.
– Forest – javított ki. – Említettem már, hogy ki szeretném bérelni, vagy meg
szeretném venni az ingatlanát… azaz a gyárát?
– Még nem említette, Forest – mondtam.
– Hát akkor… most említem. Az a helyzet… Deborah, hogy… nekem baromira
szükségem lenne a maga gyárára.
– Nem maga az egyetlen – mondtam.
– Tudom – bólintott. – Mindkét bátyám meg akarja szerezni.
– Mondták magának?
– Nem, de megtudtam. Remélem, még nem ígérte oda nekik.
– Mert ha odaígértem volna, mi lenne?
– Nagy baj.
– Kinek?
– Hát nekem például. Nekem ugyanis nagyobb szükségem lenne rá, mint a
bátyáimnak.
Kezdett tetszeni a fickó. Persze nem úgy, mint Zsiráf, de azért valahogy mégis
tetszett. Talán a naivsága tetszett meg benne. Morgannel ellentétben, akinél
magabiztosabb fickót még nem hordott a hátán a kontinens, Forest McKloskey
olyan férfi volt, akin megesik a nők szíve.
Megráztam magam, amivel igyekeztem megszabadulni ezektől a gyanús gon-
dolatoktól.
– Önnek végül is mi a foglalkozása, Forest?
Forest McKloskey szégyenlősen elmosolyodott.
– A múló idő művészete – mondta.
Hogy mit vártam tőle, nem tudom, ám sejtettem, hogy valamilyen művészfé-
le lehet. Azzal azonban nem voltam tisztában, hogy mi a fene lehet az a múló idő.
– Már megbocsásson – kezdtem, de félbeszakított.
– Fogalma sincs róla, hogy az micsoda, igaz?
– Hát… nincs – adtam meg magam.
– Látott már jégből faragott szobrokat? – kérdezte.
– A televízióban – mondtam.
– Hát én valami olyasmit csinálok.
Amit hallottam, csak még tovább fokozta, azaz tovább növelte iránta tanúsí-
tott érdeklődésemet.
– Szóval jégszobrász?
– Ó, dehogy – tiltakozott –, sajnos nem vagyok az. Nincs tehetségem hozzá.
Csináltam egyszer ugyan néhány jégszobrot, de hamar elolvadtak, és ez nem is
baj, mert elég rosszul sikerültek. A jégszobrászatra születni kell, de mit magya-
rázom magának, hiszen úgyis tudja mindezt. Nem igaz?
– Hát…
– Nem vagyok szobrász – ismételte. – Engem a festés izgat. Festő vagyok.
Olyan büszkén mondta, hogy még az arca is kipirult tőle. Ilyen büszke lehet-
tem én is, amikor jó néhány évvel ezelőtt sikerült lelepleznem egy sorozatgyil-
kost.
– És… mit fest? – kérdeztem kíváncsian.
– Ezt-azt – mondta. – Elsősorban portrékat. Ezekhez van igazán tehetségem.
De elboldogulok a zsánerképekkel és a csendéletekkel is. Sőt, volt egyszer egy
meghívásom egy kolostorba, ahol Jézust festettem a falra. Jézust és Mária Mag-
dolnát. Kár, hogy egy kutya lenyalta az alját.
Elsőre fel sem fogtam, mit mondott. Amikor meg felfogtam, azt hittem, hogy
félreértek valamit. Így aztán nem is erőltettem a dolgot.
– És mivel fest? – kérdeztem kíváncsian. – Olajjal vagy vízfestékkel?
– Lekvárral – mondta.
– Tessék?! – hökkentem meg.
– Lekvárral – ismételte.
Csak néztem rá meredten, és kis ideig meg sem tudtam szólalni a meglepetés-
től.
– Lek…várral? – nyögtem ki végül hitetlenkedve.
– Így van. Lekvárral festek.
– De hát ez… hihetetlen – nyögtem. – És hova fest lek…várral?
– Mintha már említettem volna. Elsősorban falra.
– És miért… lekvárral?
– Mert az természetes anyag. És jól lehet vele festeni. Bár a dzsem, az kissé
kemény, és hígítani kell. Továbbá kerülendő a darabos lekvár.
Csak néztem rá szótlanul, és vártam, hogy kirobbanjon belőle a nevetés. De
nem robbant ki. És belőlem sem. Annyira megrázott a dolog, hogy még nevetni
is elfelejtettem tőle. Vettem néhány mély lélegzetet, és igyekeztem, hogy ne
lássék semmi az arcomon abból, ami a lelkemben háborog.
– Egyáltalán… honnan tud maga a gyárról?
Kicsit habozott, hogy elárulja-e, aztán mégiscsak elárulta.
– Először Rudytól hallottam róla.
 Ő a legidősebb McKloskey fivér – nyugtáztam magamban.
– Beszéltem vele – bólintottam.
– Ha neki adja el, nagy hibát követ el, Miss… Debby. Rudyt nem érdekli semmi
egyéb, csak a pénz. Olyasmiket készítene abban a valamiben, amit az ön gyárából
csinálna, amelyek nem az emberiség hasznára, hanem egyenesen a kárára len-
nének.
– Na és a maga másik bátyja?
– Róla sajnos ugyanezt mondhatom el.
– Tehát maradna a lekvárfestészet.
Forest McKloskey szomorúan nézett rám.
– Maga kinevet engem, Debby – sóhajtotta. – Azt hiszi, bolond vagyok. Pedig
egyáltalán nem vagyok az. Tudom, hogy ma még bizarrul hangzik a lekvárfesté-
szet, de hány olyan művészi forma létezik, amely a maga korában, azaz születé-
sének idején, bizarrnak tűnt, aztán világsiker lett belőle. Gondoljon a graffitikre.
– Azokból valóban világszenzáció lett – mondtam –, csak éppen negatív.
– Művésztelepet is létre szeretnék ott hozni – magyarázott tovább. – Aztán
hatalmas falfelületeket, amelyekre óriási lekvárfreskókat festhetnék. És mindez
a maga kezében van… Debby.
Éreztem, hogy válaszolnom kellene valamit, és kétségbeesetten kutattam a
fejemben bármilyen értelmes kibúvó után. Marisa mentett meg, mert behozott
két csésze teát. Az egyikből kilátszott a hőmérő vége.
– Pont 37 °C volt, amikor elindultam – mondta gonosz mosollyal a képén. –
Amíg jöttem, egy tized fokot esett a hőmérséklete. Most 36,9 °C. Vigyem vissza,
vagy így is jó lesz?
Miután Forest elment – persze anélkül, hogy bármiféle ígéretet sikerült volna
kierőltetnie belőlem –, sokáig ültem és a falat bámultam. Egyre inkább kezdett
formálódni bennem az elhatározás, hogy neki adom el a gyárat. Persze csak ak-
kor, ha a társaim is beleegyeznek.
Sóhajtottam és betettem még néhány alsóneműt a bőröndömbe. Marisa
eközben az asztal túlsó oldalán állt, és mereven nézte, hogy mit csinálok.
Fogtam a virágot – a művirágot – és felé nyújtottam.
– Vigye és tegye vízbe – mondtam.
Marisa morgott valamit, majd megrázta a fejét.
 – Nem tetszik nekem maga, Debby – mondta.
Ettől tartottam. Marisa kutató tekintetétől.
– Na és mi nem tetszik bennem? – kérdeztem.
– Ahogy maga arra a hülyére nézett.
– Mr. McKloskey-ra gondol?
– Úgy nézett rá, hogy az már botrány. Magának Mr. Hansenre kellene gon-
dolnia. Ő egy nagyon rendes ember. Ideje lenne megállapodnia mellette.
– A múltkor, amikor belecsípett a maga fenekébe, nem ezt mondta.
– Lárifári! Egy fenékcsípés még nem a világ. De ez az ember nem egészen szá-
zas. Még hogy valaki lekvárral fest a falra…
Megszólalt a telefonom. Felvettem. A seriff hívott.
– Debby? – kérdezte. – Otthon vagy?
– Itthon – mondtam, és önkéntelenül is eltakartam a bőröndöt a testemmel,
mintha bizony a seriff a telefonon keresztül idelátott volna.
– Szeretnék valamit kérdezni tőled. Nem akarlak idecitálni feleslegesen, ezért
így telefonon kérdeznélek.
Rosszat sejtettem. Nem olyan volt a hangja, mint a kacagó gerléé.
– Csak nem történt valami? – kérdeztem összeszorult torokkal.
– Előbb én kérdeznék tőled. Hol jártál az elmúlt éjszaka, Debby?
– Én? – hökkentem meg. – Sehol. Az ágyamban aludtam.
– Egyedül?
– Na de seriff!
– Jól van, csak megkérdeztem. Tudná valaki igazolni, hogy egész éjszaka ott-
hon voltál?
– Hát… nem hiszem – mondtam. – Marisa nem aludt itthon. Csak ma reggel
jött vissza.
– Tehát egyedül voltál?
– Csak nem gyanúsít valamivel?
– Én nem – mondta rövid szünet után. – Én nem.
– Hát akkor ki? – kérdeztem. Éreztem, hogy komoly jelentése lehet az én szó-
nak.
– Harrison, a helyettesem – mondta a seriff.
– Hol van most Mr. Harrison? – dühödtem meg. – Ha átadná neki a telefont,
vagy megmondaná neki, hogy hívjon fel…
– Sajnos nem tudom adni, Debby – mondta a seriff olyan gyászos hangon,
hogy megállt bennem az ütő.
– Csak nem…
– Ó, nem! Ha arra gondolsz, hogy megölték… akkor tévedsz, kislány. Harrison
kórházban fekszik ugyan, de nem halt meg… és feltehetően nem is fog. Bár azért
nem mondanám, hogy túl van minden veszélyen.
– Mi történt, seriff? – nyögtem.
– Biztos, hogy nem tudod, Debby? Ha tévedés történt, majd helyrebillentjük a
dolgot, de az igazságot akarom hallani. Érted, kislány?!
– Mi történt, seriff? – ismételtem, miközben éreztem, hogy valami nagy baj
van készülőben. Egyszeriben tele lett körülöttem elektromossággal a levegő,
mint viharkitörés előtt szokott.
– Jól van, Debby, ha így akarod, ám legyen. Szóval szívem, Mr. Harrison a
gyárépületek körül ólálkodott az éjszaka; fejébe vette, hogy megnézi magának
Bella kísértetét, amikor egyszer csak hátulról elkapta valaki, és el akarta vágni a
torkát. És talán sikerült is volna neki, ha ez a Harrison nem olyan fifikás. Elisme-
rem, hogy néha tele van vele a hócipőm, de azt is el kell ismernem, hogy ravasz
a fickó. Az a helyzet, hogy egy jó vastag sálat csavart a nyakára. A merénylő per-
sze nem tudta ezt, honnan is tudhatta volna, ezért nem sikerült elvágnia a tor-
kát, csak éppen belevágott egy kicsit.
– És hogy jövök én ide? – kérdeztem. Persze nem voltam naiv, pontosan tud-
tam, mit fog mondani.
– Hogy hogy jössz ide, Debby? – kérdezte. – Hát úgy, kislány, hogy Harrison
felismerni vélte a támadóját.
– Na és ki volt az? – kérdeztem.
– Te, Debby – mondta a seriff.

36

És ezzel még nem volt vége a napnak. Délután ismét keresett valaki, és az eladó
gyárépület iránt érdeklődött. Mivel mindazok mellett, akik eddig ajánlatot tet-
tek rá, kötelességem volt egyéb vasakat is a tűzben tartani, kénytelen voltam
meghallgatni az ajánlatát.
A férfit a telefonban Mr. Buster Mlinariknak hívták. Legalábbis ezen a néven
mutatkozott be. Charlottenville-ből hívott, ott volt egy kis hitelintézete, a Mli-
narik Hitelszövetkezet. A hangja a telefonból jókedvet és elégedettséget sugár-
zott. Nem volt sem nyomulós, sem pedig tanácstalan. Olyan férfinak tűnt, aki
tudja, hogy mit akar. Nem értékeli túl magát, de alá sem.
Az ilyen ajánlattevőt érdemes komolyan venni. Ezt gondoltam egészen addig,
amíg egy hirtelen kanyarral rá nem tért valami olyasmire, amitől egy kicsit
megijedtem. Sőt, nem is annyira kicsit.
– Mielőtt ellátogat hozzám, Miss O’Hara – mondta laza, jókedvű hangján –,
tudnia kell, hogy nem takarékszövetkezetet szándékozom berendezni a maga
gyártelepén. Az az igazság, hogy én vezetem Charlottenville-ben a legnagyobb
spiritiszta klubot; szeánszokat és egyéb összejöveteleket tartanánk az épületek
valamelyikében. Tudom, hogy az ön számára első hallásra riasztó lehet a dolog,
ám ha ellátogat hozzám, talán megváltozhatnak az előítéletei, ha egyáltalán
vannak ilyenek.
Kis híja volt, hogy le nem tettem a telefont. Aztán hirtelen arra gondoltam,
hogy a gyártelep nem egyedül az enyém, és bár jelentős szerepem lehet annak
eldöntésében, hogy kinek adjuk bérbe vagy esetleg kinek adjuk el, azért a társa-
im érdekeit is képviselnem kell. Márpedig őket aligha izgatja, hogy egy lekvár-
festőtől kapják-e a bérleti díjat, vagy egy olyan valakitől, aki szellemekkel cim-
borál.
A sok pénz megér egy misét.
Mr. Buster Mlinarik magas, karcsú, markáns arcú férfi volt, negyvenes évei-
nek a közepe tájáról. Galambszürke öltönyt viselt, zsinórnyakkendővel. Ez utób-
bit a nyakán, egy vékonyka kis bajuszt viszont az orra alatt.
Kezdetben minden a protokoll szerint történt. Egy kis asztalkánál foglaltunk
helyet, velem szemben a falon egy bölények hátán vágtató indiánokat ábrázoló
festmény lógott.
Mr. Mlinarik észrevette a pillantásaimat, mert kíváncsian nézett rám.
– Tetszik a kép?
– Tetszik – bólintottam, mert valóban tetszett.
 – Egy indián festette kétszáz évvel ezelőtt – mondta. – Kis Vörös Ló.
Életemben nem hallottam még róla.
– Az az igazság, hogy csak félig volt indián. Az anyja kicsi korában San Fran-
ciscóba vitte, ott tanult meg festeni, később aztán visszament az indiánok közé.
– Őt is megidézték már?
Kissé mintha megfakult volna a mosoly az arcán.
– Vége a művészetnek, és kezdődik az üzlet? – kérdezte.
– Csak tájékozódom – mentegetőztem.
– Értem – bólintott. – Nos, nagy megtiszteltetésnek veszem, Miss O’Hara,
hogy felkeresett. Mielőtt azonban komolyabb tárgyalásra kerülne sor köztünk,
mondanék néhány szót spirituális tevékenységünkről. Tudnia kell rólunk, hogy
nem vagyunk semminek és senkinek a fedőszerve; nem gyilkolunk; nem tartunk
fekete miséket; nem hiszünk a Sátánban. Nem teszünk semmi olyat, ami máso-
kat megbotránkoztatna. És természetesen tisztességes bérleti díjat fizetnénk a
vállalkozásuknak.
Bólintottam és a szemébe néztem. Nem hunyorgott, kíváncsian várta a vála-
szomat.
– Mielőtt bármit is ígérnék, Mr. Mlinarik, szeretném valamivel kapcsolatban
kikérni a véleményét – mondtam, és ittam néhány kortyot az előttem álló na-
rancsléből.
– A véleményemet? – hökkent meg. – És mivel kapcsolatban?
– Van még öt perce rám? – kérdeztem.
– Akármennyi – bólintott. – Mégis miről van szó?
Gondosan megválogatva a szavaimat, meséltem neki Belláról, Mr. Hooker fe-
leségéről. A halott Belláról. Aki úgy tűnt, hogy visszatért az élők közé, és nem-
csak hogy egyszerűen visszatért, hanem embereket támad meg, sőt talán gyilkol
is.
– Elképzelhetőnek tartja ön, hogy Bella valóban meghalt és hogy a szelleme
testet öltve visszatért közénk? – fejeztem be egy kérdéssel a mesémet.
Mr. Buster Mlinarik felállt, az ablakhoz lépett és lenézett az alattunk nyüzsgő
utcára. Mintha nem akarta volna, hogy lássam az arcát.
Amikor visszafordult, zavart mosoly ült a képén.
– Nehezet kérdezett tőlem, Miss O’Hara. Tőlem, aki szellemeket idéz, nyilván
nem azt várná, hogy azt mondjam; egyáltalán nem hiszek bennük.
– Akkor?
– Bizonytalan vagyok. Néha valóban történnek dolgok, akár a szeánszokon is,
amelyeket eddigi tudásunk alapján nehezen vagyunk képesek megmagyarázni.
Még a természettudósok között is sokan hisznek a természetfelettiben. Arról
természetesen szó sem lehet, hogy hinnék a fehér lepedős, láncokat csörgető
kísértetekben, de talán lehet a két világ – az élők és holtak világa – között olyan
kiskapu, ami néha kinyílik, ha erősebben megfújja a szél. A mi csoportunk éppen
abban reménykedik, hogy egyszer talán sikerül elkapnunk egy ilyen ihletett
pillanatot, amikor a kiskapu éppen nyitva van – valamelyik túlvilági lény nyitva
felejtette –, ám ha létezik is ilyen, azok a lények odaátról nem jelennek meg fizi-
kai valóságukban, mert az már nincs nekik.
Icipicit haboztam, hogy beszámoljak-e neki Orsi nagyiról, de végül nem tet-
tem. Talán bolondnak nézett volna érte.
– Ismeri ön Mr. McKloskey-t? – kérdeztem.
– Melyiket?
– Ha jól tudom, három van belőlük.
– Ismerem őket – bólintott. – De azt ne várja, hogy beszéljek is róluk. Vala-
mennyien az üzletfeleim, így hát köt a diszkréció.
– Ők is szeretnék megszerezni a gyárat – mondtam.
– Tudom – bólintott. – Amikor legutoljára arra jártam, találkoztam is a legfia-
talabbal. Festő. Éppen festett valamit.
– Maga tudta, hogy lekvárral fest?
– Érdekes – mondta. – Ezt nem vettem észre. Most, hogy mondja, éreztem va-
lami gyümölcsillatot a közelében. Bár pártolom a modern irányzatokat, ha sike-
rülne megállapodnom önnel, valahogy meg kell majd magyaráznom neki, hogy a
szellemeink és a lekvár nehezen egyeztethetők össze.
Azt már nem árulta el, hogy miért.

37

– Akkor hát mi a fenét csináljunk, Debby? – kérdezte Amos, tanácstalan képet

vágva mellé. – Van valami ötleted?
– Menjünk sorjában, és gondolkozzunk el rajta, hogy kik is akarják megsze-
rezni a gyárat, és miért.
– Te, amint sejtem, már elgondolkodtál rajta – sóhajtotta Barbara. – Külön-
ben hol van Arthur?
Mr. Hooker ezúttal is a távollétével tüntetett. Csak reménykedhettünk ben-
ne, hogy nem a halott felesége kísértetével viaskodik valahol.
– Van három McKloskey-nk – kezdtem. – Mindhárom meg akarja szerezni az
objektumot. És bármennyire is furcsának tűnhet, nem egymást támogatják, ha-
nem egymás konkurensei.
– Volt már ilyen – legyintett Amos. – Mit is óhajt csinálni vele az idősebb Mc-
Kloskey? Hogy is hívják?
– Rudy – segítettem ki. – Nos, szerinte hasznos tevékenységet folytat. Edvin
McKloskey azonban meg van győződve róla, hogy olyan anyagokat akar gyárta-
ni, amiket háborús célokra is fel lehet használni.
– Ez így túl homályos nekem – mondta Amos.
– Csak ennyit sikerült megtudnom tőle. Edvin McKloskey szerint Rudy imádja
a pénzt, és bármire képes érte.
– Ez önmagában véve még nem olyan nagy baj. Persze attól függ, mit jelent
az a kifejezés, hogy bármire képes. Na és az öccse?
– Öccsei – javítottam ki.
– Jó, legyenek az öccsei. Róluk mit kell tudni?
– Ikrek – mondtam.
– Azonkívül?
– Egypetéjűek.
– És?
– Mint két tojás – mondtam.
– Tojás?
– Úgy értem, hogy úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás. Amikor meg-
pillantottam a hármas számút, Forest McKloskey-t, azt hittem, hogy a kettes
számú Edvin McKloskey az.
Amos enyhén üveges tekintettel nézett rám.
– Te el tudsz igazodni közöttük?
 – Most már igen.
– Na és… mit akar a kettes számú?
– Olyan növényvédő szereket csinálna, amelyek elpusztítják a kártevőket,
ugyanakkor nem veszélyesek a környezetre.
– Na, ez már jobban tetszik nekem – mondta Amos.
– A fenébe is, Amos – szólt közbe Barbara –, hallottál te már valaha is olyat,
hogy egy kutató, aki feltalált egy olyan szert, amivel kiirthatja fél Amerika ösz-
szes hasznos bogarát, bevallotta volna ezt?
Amos csak felhúzta a vállát.
– Egy-null a kettes számú McKloskey javára – mondta.
– Na és a harmadik számú? A másik tojás? – kérdezte Barbara.
– Ő fest – mondtam.
– Festő?
– Festő.
– Mi a fenét akar egy festő a gyárunkban? Festéket vagy ecsetet gyártani?
– Festeni – mondtam. – A falra akar festeni.
Úgy bámultak rám, hogy le kellett volna fényképezni őket. Alighanem azt la-
tolgatták magukban, hogy ők hallanak-e rosszul engem, vagy én beszélek félre.
– Úgy érted… hogy a gyárban a falra? – kérdezte magához térve Barbara.
– A falra – bólintottam.
– És… miért éppen oda és ott… a mi gyárunkban?
– Mert ott sok szabad falfelület van, főleg, hogy már nincsenek benne gépek,
és az időjárási viszonyok is megfelelőek. Legalábbis így gondolom.
Amos nagyot nyelt. Láttam rajta, hogy olajozásképpen jólesne a motorjának
egy pohárka bor.
– A festék miatt lenne jó neki a gyár belseje – magyaráztam. – Odabent nagy-
jából állandó a hőmérséklet, nem esik be az eső, nem fújja be szeméttel a szél,
nem nyalja le senki… kutya például…
Amos és Barbara összenézett. Barbara érzékeny kis orra úgy ugrándozott,
mint a nyusziké. Az alkohol szagát kutatta a levegőben.
– És… mit fest a pasas? – kérdezte Amos, aki igyekezett felfogni egyelőre még
rejtélyesnek tűnő szavaim értelmét.
– Freskót – mondtam.
 – Értem – bólintott. – Csak egyet nem értek. Ha az a fickó freskót fest a gyá-
runk falára… ki fogja azt látni? Gondolom, kiállítási csarnokban is gondolkodik.
– És mivel fest a pasas? – kérdezte mit sem sejtve Barbara. – Szórópisztollyal
vagy ecsettel?
– Alighanem ecsettel – mondtam.
– Olajfestékkel?
– Lekvárral – mondtam.
Hát ha valaki látott már két ülő sóbálványt, akkor azok ők voltak. Előbb meg
sem moccantak, aztán lassan, óvatosan egymás felé fordították a fejüket. Tíz
másodpercre összeakadt a tekintetük, majd szétvált. Mindketten rám fókuszál-
tak.
– Mi a fene ez… Debby? – kérdezte Amos. – Jól vagy? Ez valami vicc, vagy mi-
csoda?
– Nem vicc – mondtam. – Mr. Forest McKloskey lekvárral fest.
– Ugye csak tréfálsz?
– Ez az igazság.
Ekkor kitört belőlük a röhögés. Úgy, hogy egymásnak dőltek, és kicsit később
át is karolták egymást. Jó néhány hosszú másodpercbe beletellett, amíg abba
tudták hagyni.
– Életemben nem röhögtem még ilyen jót – törölgette meg könnyes szemét
Amos. – Még hogy lekvárral. Uramisten, mindig is tudtam, hogy a művészek
nem normálisak. Már persze, ha a lekvárfestés művészet. De hogy nem időtálló,
az biztos.
– Na és a jégszobrászat időtálló?
Ezen kissé elgondolkodtak, miközben némán a szemüket törölgették.
– Igaz, ami igaz – nyögte végül Amos. – Az sem piskóta. Szóval a pasas lekvár-
kompozíciókat akar a falra festeni? Ez tetszik nekem. Na és van rá elég pénze?
– Azt mondta, hogy előteremti.
Miután kinevették magukat, Amos mélyet sóhajtott.
– Van valami egyéb is, Debby?
– Van – mondtam. – Hirtelenjében kettőt is tudnék említeni. Az egyik Dave
Kasselbruch. A másik az apja.
Ezt már komolyabban vették. És nem is szóltak közbe, amikor kifejtettem ve-
lük kapcsolatos véleményemet. Nevezetesen, hogy Dave is elkövethette a gyil-
kosságot, és talán Mr. Hooker felakasztását is, bár az azért nem illett bele a kép-
be. A gyilkosság viszont annál inkább. Mr. Coroner zsaroló volt, s a banda meg-
szabadult tőle. Persze lehet, hogy magát a gyilkosságot nem Dave Kasselbruch,
hanem az apja követte el. Felismerte, hogy a fia jövője és talán az élete is a zene-
kar sikerétől függ. Ha történik valami a bandával, nevezetesen, nem talál helyet
magának, s emiatt megszűnik, a fia belehal. De előbb még leteríti a kábítószer és
az alkohol. Bruce Kasselbruch, hogy megmentse a zenekart, ezáltal a fiát, megöl-
te a zsarolót.
– Hát ez bizony lehetséges – bólintott Amos.
– Ez szörnyű – suttogta maga elé Barbara.
– Nos, ami azt illeti, ők is meg akarják szerezni az objektumot.
– Az egészet? – kételkedett Amos.
– Erről nem beszéltünk. Az az érzésem, hogy az ő esetükben jönne össze leg-
nehezebben a pénz.
– De talán nekik lenne a legnagyobb szükségük a gyárra – mondta Barbara,
akiből hasonló esetekben mindig kibújt az irgalmas szamaritánus.
– Ugyan már, Barbara – mordult rá Amos. – Azoknak a fickóknak egy terem
kellene csupán, nem egy egész gyár. Debby?
– Itt vannak még a spiritiszták…
– Jézusom! – kapott a homlokához Barbara. – Olyan az a gyár, mint egy mág-
nes. Vonzza a hülyéket. Ők meg mit akarnak?
– Asztalt táncoltatni – mondtam. – Egy nyugis helyen.
Törtük még a fejünket egy sort, aztán úgy döntöttünk, hogy nem döntünk
sehogy. Alszunk rá egyet, hátha közben – akár álmunkban is – eszünkbe jut va-
lami épkézláb megoldás. Számomra tulajdonképpen az lett volna a legcsábítóbb,
ha egyik kérőnek sem nyújtjuk a kezünket. Keresünk valaki mást, vagy várunk
még az eladással vagy a bérbeadással. Az útépítés úgyis késik, nem hajt bennün-
ket a tatár.
Így is történt. Természetesen nekem jutott a feladat, hogy beszéljek a poten-
ciális vevőkkel, és kicsit még húzzam-halasszam a dolgot.
Vannak azonban helyzetek, amikor a döntés nem tűr halasztást.
Mint a mi esetünkben is.
 38

Alig értem haza, és alighogy Marisa elém tette aznapi kulináris műremekét –
krumpliból és párolt zöldségekből készített méregerős alkotását –, megszólalt a
telefonom. Mr. Rudy McKloskey volt a túloldalon.
– Miss O’Hara? – kérdezte érces hangon.
– Ő beszél – mondtam.
– Igazán öröm hallani a hangját – mondta. – Megtenné, hogy még a mai na-
pon szóba áll velem? Megérdemelném, mivel cirka egy hete várom a megígért
hívását.
– Természetesen – feleltem sűrű lelkifurdalások közepette. – Ha befáradna az
irodámba…
– Sürgős lenne a dolog.
– Akkor jöjjön el hozzám – mondtam megadón. – Tudja, hol lakom?
– Tisztában vagyok vele. Sőt, szíves engedelmével meg is igazítottam a csere-
pet az ajtaja előtti állványon.
Felpattantam, odébb toltam a tányéromat, kockáztatva vele, hogy kivívom
Marisa rosszallását. Az ajtóhoz mentem és kinyitottam. Mr. McKloskey állt oda-
kint, kezében egy szál virággal.
– Nem haragszik? – kérdezte.
Olyan előkelő mosoly ült az arcán, amely tökéletesen feleslegessé tette a kér-
dését. Magabiztos volt ez a mosoly; azt sugározta, hogy legyek megtisztelve,
amiért meglátogatta a házamat.
Őszintén szólva nemigen tudtam hirtelenjében, mit is mondjak neki. Talán
azt kellett volna, hogy kicsit igenis haragszom, amiért ebéd közben zavart meg,
de mire végiggondolhattam volna a dolgot, már be is tolakodott a házba. Egysze-
rűen megfogta a két karom, és betolt maga előtt, majd a lábával becsapta az ajtót
maga mögött.
Ahogy belépett a szobába, a levegőbe szimatolt.
– Ez meg micsoda? – kérdezte.
– Az… ebédemre gondol?
– Ez a maga ebédje? Nagyszerű. Remélem, jut még nekem is belőle.
Sóhajtottam, és közben éreztem, hogy feltámad bennem a harci szellem. Hála
istennek.
– Azt, hogy valaki velem ebédelhessen, ki kell érdemelni – mondtam.
McKloskey megvonta a vállát, leült a székemre, és – ha nem látom, nem hi-
szem el – beleevett a tányéromba. Lenyelt néhány kanállal, majd elfintorította
az orrát.
– Maga csinálta? Kissé csípősre sikeredett. Ha én főztem volna, ízletesebb
lenne. – Eltolta magától a tányért és felnézett rám. – Üljön már le, Debby. Ne
bámuljon úgy rám, mintha az ellensége lennék. Vagy az vagyok, csak nem tudok
róla?
Hirtelen megreccsent az emeletre vezető lépcső. Mindketten felemeltük a fe-
jünket. A lépcső tetején Marisa állt. Mozdulatlanul, mint egy szobor. A harag és a
bosszúállás szobra.
– Az ott kicsoda? – kérdezte McKloskey.
– Marisa – mondtam. – A házvezetőnőm.
– Ó, a kis gerillalány? Remélem, rendben van a munkavállalási engedélye,
Marisa.
– Rendben – mondtam én helyette.
– Feltételezem, hogy tudja hol a helye, Marisa.
Ez csak annyit jelenthetett, hogy szerinte Marisának nem ott kellene lennie,
ahol van, hanem valahol másutt, ahova illik. A konyhában, a vécében, vagy
akárhol. De nem ott, ahol hallja, miről beszélünk.
McKloskey megcsóválta a fejét.
– Én a maga helyében nem vágnék ilyen zord képet, Marisa – mondta. – És
nem csinálnám ilyen erősre az ételt. Hogy is hívják? Nem magát, hanem ezt az
izét.
Marisa szeme összeszűkült, szinte elveszett az arcában.
– Nos, Marisa, nem tudja véletlenül, hogy hol tartózkodik mostanság señor
Sergio Benitez? Ja, vagy miről is beszélek, hiszen señor Sergio Benitez meghalt.
Rossz nyelvek azt beszélik, hogy maga adta a tippet a gyilkosának. Maga akkor
még kemény gerilla volt, Marisa, Benitez pedig katona, a kormány embere, a
maga barátainak és elvtársainak a gyilkosa. Maga nála szolgált, és minden lépé-
sét jelentette az ismerőseinek, akik a hegyekben bujkáltak. Így aztán egyszer
sikerült elkapniuk, és a maga elvtársai nem bántak kesztyűs kézzel vele. Egysze-
rűen feldarabolták a macsetéikkel. Így volt, Marisa? Nem tudom, hogy a Beván-
dorlási Hivatal tisztában van-e ezzel. Maga kapott ugyan zöldkártyát, de azt visz-
sza is lehet vonni, ha az állam érdeke ezt kívánja. Így hát, Marisa, húzzon el on-
nan, zárkózzon be a szobájába, dugja be a fülét vattával, és csak akkor jöjjön le,
ha Miss Debby majd szól magának, hogy lejöhet. Megértettük egymást, Marisa?
Ekkor már minden világos volt előttem. Mr. Rudy McKloskey alaposan felké-
szült belőlem.
– Ez azért már tűrhetetlen! – csaptam az asztalra, miközben vadul ugrándoz-
tak a fejemben a gondolatok. – Először is, ez az én házam…
McKloskey felém fordította a széket, amin ült, és felnevetett.
– Téved, Debby. Rohadtul téved. Ez nem a maga háza, ez az én házam. – Fel-
ugrott és mögém állt. – Nézzen ki az ablakon, Debby! Látja a házakat, az autókat,
az embereket? Látja? Hát ők is az enyémek. Minden és mindenki. Ez a kisváros
szőröstül-bőröstül az enyém. Kilóra megvehetek mindent. Magát is, ha ehhez
lenne kedvem. Ezen persze még el kell gondolkodnom. Ugyan tetszik nekem, de
nem annyira, amennyi problémát jelentene, ha móresre kellene tanítanom ma-
gát.
Sárga lángokat láttam lobogni a szemében, amiből arra következtettem, hogy
vagy részeg, vagy szippantott valamit, vagy pedig komplett őrült.
– Az a helyzet, Debby, hogy akkora hatalmam van, hogy néha még magam is
megrettenek tőle. És ehhez úgy jutottam, hogy feltaláltam valamit, amit felaján-
lottam magas köröknek, ha érti, mire gondolok. Olyan köröknek, amelyek az
ország védelmét mindennél fontosabbnak tartják. Ahhoz viszont, hogy még
tovább léphessek, szükségem lenne a maga romos gyárára, kicsim. Hajlandó
vagyok magas bérleti díjat fizetni érte. Megvenni nem akarom, elvégre mi ér-
telme lenne, amikor az épülő út miatt viszonylag rövid időn belül úgyis le kell
majd bontani. Igaz, nyerhetnék valami pénzt az üzleten, de arra momentán
nincs szükségem. Amit gyártani fogok, az többet hoz nekem a konyhára, mint
egy közepesen fejlett ország éves költségvetése. Szóval, szükségem van arra a
gyárra, érti? És maga ujjat húzott velem. Olyan játékba kezdett, aminek nem lesz
jó vége, mármint a maga számára. Hacsak le nem térdel elém, és fel nem ajánlja
nekem a gyárát, ahogy a pápák szokták felajánlani az egyházat Istennek.
Pontosan tudtam, miért van ennyire kiborulva.
 – Ha Mr. Coroner miatt csinálja ezt – mondtam neki –, akkor akár abba is
hagyhatja. Semmi közöm a halálához.
– Akkor kinek van köze hozzá?
– Fogalmam sincs róla. Eddig azt hittem, hogy maga nyírta vagy nyíratta ki.
Mivel a saját zsebére dolgozott.
McKloskey meghökkenve meredt rám.
– Mit mondott?
Megismételtem, hogy nincs semmi közöm Mr. Coroner halálához.
– Hogy érti azt, hogy saját zsebre dolgozott?
Ezt is elmondtam neki. Hogy zsarolta a gyárba betelepült zenekart.
McKloskey összerántotta a szemöldökét.
– Ez igaz, vagy most találta ki?
– Kérdezze meg a seriffet – mondtam. – Elvégre, ha jól értettem magát, ő is a
maga kezében van, hiszen megvette kilóra.
McKloskey leroskadt a székemre.
– Az istenit neki, az istenit neki! – ismételgette, és a tenyerébe hajtotta a
homlokát. Ezután olyat mondott, hogy megrettentem tőle.
– Edvin ölte meg. Edvin, az a rohadék!
Hogy tévedés ne essék: Edvin ugyebár az öccse volt, a két ikerfiú közül az idő-
sebb.
– A maga… öccse?
– Ja, az öcsém. Az a szemétláda Edvin. Csak ő lehetett!
McKloskey felemelte a fejét, rám nézett, én pedig éreztem, hogy hideg hul-
lámok kezdenek futkosni a hátamon.
– Akar még mondani nekem valamit, Mr. McKloskey? – biztattam.
– Rudy.
– Szóval?
McKloskey mélyet sóhajtott.
– Az a helyzet, hogy fiatalkorában Edvin… hm… orvosi kezelésre járt… pszi-
chológushoz is… bár ezzel nem feltétlenül azt állítom…
– Mit? – sürgettem.
McKloskey hallgatott, mintha még mindig nem döntötte volna el magában,
hogy elmondja-e, amit szeretne, vagy inkább fogja vissza magát. Aztán az lett a
vége a nagy töprengésnek, hogy elmondta.
– Mert… többször is állatkínzáson kapták.
Vettem egy mély lélegzetet. Zsigerből gyűlöltem az állatkínzókat. Meg kellett
volna kérdeznem, hogy miket tett, de valahogy nem volt erőm hozzá. Ő azonban
mondta anélkül is.
– Kutyákat, macskákat, sündisznókat és mosómedvéket is megkínzott. Sorra
megmérgezte a kutyákat az utcánkban… valamennyit… Gondolhatja, hogy mek-
kora galiba támadt belőle. Ráadásul volt köztük egy díjnyertes kutya is, csak az
isten tudja megmondani, hogy hány díjat szedett össze a kutyaszépségversenye-
ken. Általában a lakásban tartották, ám egyszer valamiért rövid időre kienged-
ték az udvarra, s annak a hülye kutyának első dolga volt megenni azt a mérge-
zett hamburgert, amit Edvin dobott be a kerítésen át. Úgy bukott le, hogy egy
utcai kamera felvette. Zsáknyi pénzébe került az apámnak a móka, bár ez neki
akkor már annyi volt, mintha tíz centet ejtett volna ki a pénztárcájából –
amennyiért különben le sem hajolt volna. Ennek ellenére rendőrségi ügy lett
belőle – a tulajdonos nem elégedett meg a kára megtérítésével, bár azt elisme-
rem, hogy egy kedvenc kutya élete pénzben ki sem fejezhető. Hogy rövidre zár-
jam a dolgot, sok baj volt Edvinnel gyerekkorában, és még később is. Nem tudott
veszíteni, és mindig mindent túlzásba vitt. Emlékszem, egyszer együtt kártyáz-
tunk néhányan, gyerekek, s egyikünk szemérmetlenül csalt, aminek éppen Edvin
látta kárát. Az öcsém észrevette, nekiugrott, és véresre verte a csalót. Edvin
akkoriban jól verekedett, és a látszattal ellentétben izmos, erős srác volt. Szóval,
elverte a csalót, aki beismerte tettét, és ezzel helyreállt a rend. Gondoltuk mi,
többiek. Csakhogy Edvin nem így gondolta. Este, lefekvés után odajött hozzám,
leült az ágyam szélére, és megkérdezte tőlem, hogy jó testvére vagyok-e. Mit
lehet erre válaszolni? Mondtam neki, hogy természetesen az vagyok. Ezután
megkérdezte, hogy hajlandó vagyok-e egy nagy szívességre? Kérdeztem, hogy
mi lenne az? Erre azt felelte, hogy mi ketten – ő meg én – elmegyünk annak a
fiúnak, a csalónak a házához – különben nem messze laktak a mi házunktól a
kertvárosban, apáink jól ismerték egymást –, s nekem az lesz a dolgom, hogy
sötétedés után kicsalogassam az utcára. Persze nem tetszett az ötlet, és megkér-
deztem tőle, hogy meg akarja-e ismét verni, hiszen egyszer már megtette. Erre
azt felelte, hogy nem akarja megverni, meg akarja ölni. Nem tűrheti el, hogy az a
szemét, aki ezt tette vele, életben maradjon. Először azt hittem, hogy csak hü-
lyéskedik, de amikor a tőrt is megmutatta, amivel el akarja vágni a srác torkát,
őszintén megrémültem. Morogtam valamit, hogy majd még meggondolom a
dolgot, és másnap reggel első utam az apámhoz vezetett; elmondtam neki, mit
tervez az öcsém. Képzelheti, Debby, hogy begerjedt az öreg. A városi diliház
igazgatója, aki valamiért a lekötelezettje volt, meghallgatta apám panaszát, majd
kiküldött a lakásunkra két szálfa termetű ápolót, akik kényszerzubbonyba cso-
magolták Edvint, és belökték egy cellába egy bolond mellé. A bolond nem volt
veszélyes, csupán napi tíz percet aludt, a nappal és éjszaka nagy részében han-
gosan beszélgetett egy, csak az agyában létező személlyel, közben röhögött és
nagyokat rikkantott. Edvin egy hétig volt mellé zárva, ekkor aztán kiengedték,
mivel az igazgató attól tartott, hogy maradandó idegkárosodást szenved. Edvin
persze megtanulta a leckét, és ha akadtak is ezután gyilkos gondolatai valaki
iránt, magába fojtotta őket. De azt, ha becsapják, a mai napig nem tudja megbo-
csátani senkinek. Mellesleg nekem sem tudta, amit, úgymond, elkövettem elle-
ne. Nem fogta fel a mai napig, hogy talán az életét mentettem meg az „árulkodá-
sommal”. Ha tényleg kinyírta volna a csalót, még ma is egy elmegyógyintézet
zárt részlegében ülne.
– Ön szerint feltételezhető, hogy ő ölte meg Mr. Coronert?
– Jézusom, hát nem értette meg a történetet, Debby? Hiszen minden erről
szól. Edvin nem bocsátotta meg nekem soha, hogy akkor „elárultam”, és ha
mindaz, amit Coronerről és a zsarolási akciójáról mondott, úgy Coronernek sem
bocsátotta meg az ő árulását. Merthogy Mr. Coroner, bár az én titkárom volt,
egyúttal az ő jó barátja is. Edvin felfogása szerint, ha valaki a tudta nélkül a saját
malmára hajtja a vizet, az büntetendő árulásnak minősül.
– És ha rábizonyítják a gyilkosságot és elítélik? Ön mit fog szólni hozzá?
McKloskey megvonta a vállát.
– Az a kérdés, hogy miért érzek nagyobb felelősséget: a buggyant agyú
öcsém, vagy a társadalom iránt? És én – talán sokan elítélnének érte – bizony a
társadalommal szemben érzek nagyobb felelősséget. Ez persze nem akadályoz
abban, hogy ne sajnáljam őt.
– Ha esetleg sor kerülne rá, hajlandó lenne tanúskodni ellene?
– Nem – intett határozottan nemet. – Ezt nem tenném meg.
 – Miért? – kérdeztem meghökkenve.
– Mert a piacból élek – mondta. – Mit szólnának az emberek, ha értesülnének
róla, hogy a saját öcsém ellen vallottam? Úgyhogy erről ne is álmodozzon,
Debby!
Mondhattam volna neki, hogy eszem ágában sincs az öccsével kapcsolatban
álmodozni, csupán megpróbálok rájönni egy-két apróságra.
– Na és Forest? – kérdeztem.
– Mit akar tőle?
– Ő akar tőlem. Ő is meg szeretné venni, vagy ki szeretné bérelni a gyárat,
vagy legalábbis egy részét. De hát maga tud erről.
– Tudok – biccentett. – Ami őt illeti, nem buggyant, mint Edvin, csak furcsa.
Művész. Kicsit nyomott, mint a művészek általában.
– Mit szól hozzá, hogy lekvárral fest?
McKloskey széttárta a karját.
– Mit szóljak? A modern művészek a kutyaszartól kezdve mindennel festenek
és annyit is ér a munkásságuk. Mondjuk mi. De ha száz év múlva felébrednénk és
elmennénk egy aukcióra, alighanem alaposan meglepődnénk. Meglehet, hogy
ezekért az általunk kiröhögött művekért adnak majd néhány milliárd dollárt
vagy rubelt, attól függően, hogy ki nyeri a harmadik világháborút. Nos, Debby,
azért jöttem ide, hogy hozzak magának egy biankó csekket. Ideteszem az aszta-
lára, maga beleír egy összeget, és én máris átutalom a bankszámlájára. Ha akarja,
megveszem, ha akarja, mégis csak bérbe veszem a gyárát.
– Nem tart attól, hogy ahogy megölték Mr. Coronert, önt is…
– Lárifári, maga meg sem hallgatta, amit meséltem! Coronert olyasmi miatt
ölték meg, aminek közvetlenül nincs köze a maga gyárához. Az a véleményem,
hogy a gyárban nem lesz több gyilkosság, de minek is lenne? Edvin elintézte Co-
ronert, és már nincs miért ölnie. Ő nem olyan gyilkos, aki csak úgy, a gyilkolás
öröméért gyilkol.
– Sajnálom a maga testvérét – mondtam.
– Jézusom, maga egy gyilkost sajnál?
– Nem őt, hanem Forestet.
– Én is sajnálom, de ez nem akadályoz meg benne, hogy ne szerezzem meg
magától a gyárát. Ne aggódjék, Foresttel nincs bajom, majd keresek neki egy
nagy fehér falat, és veszek neki egy tonna lekvárt hetente, hogy kiteljesíthesse a
művészetét. Így már megfelel?
Azért mielőtt távozott volna – a kitöltetlen csekket az asztalon hagyva –, nem
állhatta meg, hogy oda ne szúrjon nekünk egyet. Nekem és Marisának.
– Ha pedig valami problémájuk lenne a kis partizánlány engedélyeivel kap-
csolatban, csak forduljanak hozzám. Nos, én akkor megyek is. Mihamarabb érte-
sítést várok, Miss Debby.
Én meg arra gondoltam, hogy mi van akkor, ha ő végzett Coronerrel? Neki is
ezer oka lehetett rá, amik közül sajnálatos módon még egyet sem ismertem.

39

Ezen a napon, úgy látszik, azt ötölték ki az istenek, hogy nem hagyják zavartala-
nul megenni az ebédemet. Alig hogy Rudy McKloskey eltávozott, megszólalt a
telefonom. A kedves, jó Harrison seriffhelyettes volt a túloldalon.
– Miss Debby? – kérdezte.
– Én vagyok, Harrison – mondtam kedvetlenül. Valahogy nem volt hangula-
tom bájcsevegni vele.
– Meglátogathatnám magát, Debby?
Önkéntelenül is tiltakozni kezdtem volna, de belém fojtotta a szót.
– Itt állok a háza előtt és csak öt percre venném igénybe a türelmét.
Ebben a pillanatban már meg is szólalt a kapucsengő.
– Engedje be, Marisa – szóltam a volt gerillának. – A kedvence jön.
Marisa megütközve nézett rám.
– Mr. Harrison – egészítettem ki az információt.
Marisa elfintorította az orrát.
– Kiesett a kegyeimből – mondta. – Amióta maga a célpontja.
Harrison levett kalappal jött be. Megállt a bejáratnál és kicsit meghajolt.
– Üdvözlöm, Miss O’Hara.
– Részemről a szerencse – mondtam. – Mit óhajt tőlem, Mr. Harrison?
– Pár mondatot szeretnék váltani önnel – mondta a seriffhelyettes.
Szó nélkül a pamlagra mutattam. Ő azonban nem a pamlagot választotta, ha-
nem a mellette álló, sámliszerű kisszéket, amin néha a lábamat szoktam nyug-
tatni. Ezzel is azt akarta érzékeltetni, hogy valóban csak rövid időre jött.
Leültem a pamlagra és várakozva néztem rá.
– Nos?
Harrison bólintott és mély lélegzetet vett. Ekkor vettem csak észre a kötést a
nyakán, amelyet magas gallérú inge alá rejtett.
– Szeretnék egyezséget kötni magával – mondta. – Mint értelmes lény egy
másik értelmes lénnyel.
– Nafene! – csúszott ki a számon.
Harrison előredőlt és a szemembe nézett.
– Figyeljen ide, Miss O’Hara – mondta lassan, magabiztosan. – Mindketten
tisztában vagyunk egy bizonyos dologgal, és mindketten egy bizonyos játékot
játszunk. Ugye érti, mire gondolok?
– Nem kimondottan – ráztam meg a fejem.
– Nos, akkor elmondom, bár titokban abban reménykedtem, hogy nem kell
sokat koptatnom a számat. A gyárban elkövetett gyilkosságról van szó. Magam
persze tisztában vagyok azzal, hogy ki volt a tettes. Természetesen ön, Miss
O’Hara. És abban sem kételkedem, hogy ezért magát bíróság elé állítják, miután
én elkaptam, és magára bizonyítottam a gyilkosságot. Csakhogy ehhez idő kell.
Arra gondoltam, hogy miért ne takaríthatnánk meg magunknak ezt az időt?
Nekem sok dolgom lenne, nem akarom felsorolni, hány gazembert kellene nya-
kon csípnem, magának pedig úgyszintén jobb lenne, ha megszabadulna a gyil-
kosság terhétől, ami feltehetően nyomasztja önt, mert azt azért nem feltételez-
ném önről, hogy nem nyomasztja. Nyomasztja, ugye?
– Persze hogy nyomaszt – bólintottam.
– Nos hát, arra gondoltam, mi lenne, ha leegyszerűsítenénk a dolgot? Ön be-
vallja, hogy ön a tettes: ön ölte meg azt a Coroner nevű fickót, és engem is ön
akart megölni… azaz elvágni a torkom a gyárépületnél. Minden igyekezete elle-
nére magára ismertem. Ha mindezeket bevallja, és alá is írja a vallomását, ünne-
pélyesen megígérem: mindent megteszek, hogy a lehető legenyhébb büntetést
kapja, Debby. Szinte biztos, hogy nem lesz életfogytiglan. Bízzon hát bennem.
Azt hiszem, abszolút tisztességes az ajánlatom. Maga nem így gondolja?
Nem tudtam hirtelenjében, hogy sírjak-e, vagy nevessek. És abban sem vol-
tam egészen biztos, hogy komolyan gondolja-e, amit mond. Aztán rádöbbentem,
hogy komolyan gondolja.
– Felesleges volt idefáradnia, kedves Mr. Harrison – mondtam neki néhány
mély lélegzetvétel után. – Ha meg van győződve a bűnösségemről, akkor csak
rajta! Próbáljon meg elkapni.
Harrison megforgatta az ölében a kalapját és szomorú képet vágott.
– Kár magáért, Miss Debby – mondta lesújtva. – Pedig addig, amíg hivatalosan
is kiderül a maga bűnössége, lehetett volna néhány szép óránk.
Éreztem, hogy elönt a méreg. Úgy tört rám a düh, mint a víztározókból a víz a
környező földekre, ha átszakad a gát. Valami csúnyát akartam mondani neki,
valami olyat, ami még szelídített formában sem tűrte volna a nyomdafestéket,
amikor hirtelen hullámozni kezdett előttem a levegő. Azon nyomban a torkom-
ban éreztem a szívemet.
Aztán megpillantottam őt. Álmaim Asszonyát. Orsi nagyit.
Néhány rövid pillanatig láttam csupán, ám ez is elég volt ahhoz, hogy megbi-
zonyosodhassak róla: valóban ő az. Szokatlan módon ezúttal nem abban a régi-
módi ruhában jelent meg, amely annyira idegen volt számomra, és mégis annyi-
ra ismerős. Valami furcsa, barna színű köpenyfélét viselt, vállán csíkos szőttest
vagy takarót. Mintha egy indián nő lett volna az indián háborúk idejéből. Sajnos
nem voltam képes jól megfigyelni, mivel a levegő egyre erőteljesebben hullám-
zott, s ebben a zavaró hullámzásban Harrison is úgy hintázott, mint az ördög-
szekér a prérin, hogy stílusos legyek.
Ekkor megpillantottam Álmaim Asszonyának az arcát. Komoly volt, mint
mindig, rosszallón megcsóválta a fejét, mintha nem lett volna megelégedve ve-
lem. Mintha nem tetszett volna valami a viselkedésemben.
És furcsa módon anélkül, hogy elgondolkodhattam volna rajta, micsoda, egy-
ből belém vágott a felismerés: Orsi nagyi azzal nincs megelégedve, ahogy Harri-
sonnal bánok. És azt is tudtam, miért. Valószínűleg arra várt, hogy kést rántok
és elvágom Harrison torkát, mint ahogy feltételezhetően ő tette volna annak
idején.
A hullámzó levegőben hullámzó nő ekkor lehajolt, mintha le akarna térdelni
Harrison elé. Elmarkolta annak a szőnyegnek a végét, amin a seriffhelyettes állt.
Azaz, éppen megfordulni készült, hogy csalódott mosoly kíséretében elhagyja a
házamat. A szőnyeg erőteljesen megrándult, mintha tarka lepényhallá változott
volna, és egyszerűen kicsúszott Harrison lába alól. Harrison meglepetten felkiál-
tott, felemelt kezekkel a levegőbe markolt, majd hatalmas csattanás kíséretében
végigvágódott a padlón. S mindez még nem volt elég. Kiguvadt szemekkel vet-
tem észre, hogy a falnál álló komód tetejéről megindul egy nehéz kristályváza,
és mintha szárnya nőtt volna, repülni kezdett a levegőben. Egyenesen Mr. Harri-
son feje fölé. Ott aztán megállapodott, és mint a kolibri vagy nagyobb testvérei,
a helikopterek, lebegni kezdett felette. Harrisonnak csak annyi ideje maradt,
hogy felüvöltsön. A váza nagyot csattant a feje búbján.
Harrison fejét elöntötte a vér. Védekezőn az arca elé kapta a kezét, amely
már vörös volt, mint egy haragos naplemente. A levegő hullámzott még néhány
másodpercig, aztán megmerevedett. És Álmaim Asszonyát sem láttam többé.
Csak álltam sóbálványként, és még ahhoz sem volt erőm, hogy megpróbáljak
segíteni Mr. Harrisonnak. Marisa, aki mindeközben berontott az ajtón, odafutott
hozzá, és felé nyújtotta a kezét. El tudtam képzelni, mekkora lelkierőre volt
szüksége, hogy az újabban annyira utált Harrison segítségére siessen. Harrison
viszont másképp értékelte a dolgot, mert nagyot kiáltott és Marisa felé bökte a
mutatóujját.
– Ne közelítsen, mert… lelövöm! Egy lépést se tegyen felém!
Szuszogva egyenesbe tornászta magát, és néhány mozdulattal sikeresen szét-
kente a vért az arcán.
– Bocsánat… a kellemetlenségért… – mondta, és rogyadozó lábbal elindult az
ajtó felé. Közvetlenül előtte megfordult és fenyegetőn nézett rám.
– Nem tudom… hogyan csinálta, de… ezt még megbánja, Debby… csak… segí-
teni szeretnék magának… és ez a hála érte.
Miután becsattant mögötte az ajtó, észrevettem, hogy Marisa meredten bá-
mulja a vázát, amely még csak el sem törött. A szőnyegen feküdt és ezernyi
színné bontotta a nap éppen ráeső fényét.
– Ezt meg… hogy csinálta, Debby?
– Mit? – kérdeztem tettetett ártatlansággal.
– Hát hogy ez az izé éppen ráesett a fickó fejére, pedig… a komódról fel kel-
lett emelkednie…
– Fogalmam sincs róla, miről beszél, Marisa – mondtam csodálkozást mímel-
ve.
Marisa megcsóválta a fejét.
– Hát… nem tudom, hogyan csinálta, és… tulajdonképpen nem is vagyok kí-
váncsi rá… csak azt kérdezném, hogy remélem, az ördög nincs benne a dolog-
ban. Vagy igen?
– Valószínűleg nincs – mondtam.
– Egyben viszont biztos vagyok – sóhajtotta Marisa –, ha régen csinálta volna,
nem is kétséges, hogy megégették volna érte. A boszorkányokat meg szokták
égetni.
Hirtelen forogni kezdett előttem a világ. Mintha a szoba körhintává alakult
volna át. Embereket láttam magam előtt, furcsa ruhákba öltözve, olyanokba,
amilyeneket ma már csak a múzeumokban látni, és rémült vagy éppen haragos
kiáltásokat hallottam. És meleget éreztem, rettenetes, egész a csontjaimig hatoló
hőséget. Majd éles sikolyokat hallottam, mintha én magam sikoltoztam volna. A
forróság a tüdőmet szaggatta, az agyamat perzselte, elviselhetetlenné téve a
levegőt.
Aztán hirtelen megszűnt minden – a szőnyegen találtam magam a kristályvá-
za mellett.
– Szentséges Szűzanyám, segíts! – hallottam Marisa rémült könyörgését. – Is-
ten anyja, ne hagyj el bennünket!
Marisa segítségével a pamlaghoz tántorogtam, és átaludtam az egész délu-
tánt.
Csak estefelé, és akkor is csak Marisa határozott rázogatására ébredtem fel.

40

Amikor kinyitottam a szemem, nemcsak Marisát pillantottam meg a pamlag

mellett, hanem egy női arcot is. Néhány másodpercig nem tudtam hova tenni, s
talán további néhány másodpercbe telt volna, amíg magamtól is rájövök, kicso-
da, de az arc tulajdonosa segített.
– Gwendolin vagyok – mondta. – Az újságíró. Emlékszik?
– Csak halványan – igyekeztem mosolyogni. – Egyszer már beszélgettünk egy
kicsit.
– Úgy van – bólintott. – Jó a memóriája. Főleg ébredés után. Ha én lettem
volna a maga helyében, bizonyára most azt sem tudnám, hol vagyok, és fiú va-
gyok-e, vagy lány. Marisa mesélte, hogy a fejére esett egy üvegváza. Egyszer
nekem is… de ezt talán hagyjuk. Különben hogy van? Nem látok púpot a fején.
Szóval az a lényeg, hogy felébredt.
Marisára pillantottam. Alig észrevehetően bólintott. Ez annyit jelentett, hogy
nem szólt az újságírónak egyetlen szót sem Harrison látogatásáról, annak igen-
csak látványosra sikeredett végéről meg különösen nem.
Gwendolin Ash ekkor leplezetlenül sürgető tekintettel Marisára nézett. Mari-
sa sóhajtott, habozott néhány másodpercig, majd emelt fővel elhagyta a terepet.
– Csakhogy egyedül vagyunk végre – sóhajtotta Gwendolin Ash. – Azt hittem,
már sosem megy ki. Hogy érzi magát, Miss O’Hara?
– Az említett kis balesettől eltekintve megfelelően – mondtam.
– Na igen – sóhajtott. – Baleset. Hm. Jól hangzik. De ez a maga dolga. Bár fel
nem foghatom, hogyan eshetett a fejére az a váza, mivel tudomásom szerint a
kristályvázák nem tudnak repülni.
– Ez tud. Ez egy ilyen váza – mondtam.
– Találkoztam a seriff irodájában a helyettesével – nézett álmodozva a leve-
gőbe, mintha kellemes emlékeket ébresztene benne a seriffhelyettes. – Képzelje,
be volt kötözve a feje. És állítólag a délután folyamán magánál járt. Lehet, hogy
az ő fejére is ráesett egy váza? De nem akarok ezen rágódni, ez a maga dolga.
Csak mesélnék magának valamit.
Marisa ekkor visszatért. Teát hozott, letette elénk, majd várakozott egy ki-
csit, miközben többször is lopva a helyét ismét elfoglalt vázára pislogott. Talán
abban reménykedett, hogy újra felröppen a levegőbe, és Miss Ashnek is betöri a
fejét. Amikor aztán rádöbbent, hogy a váza ezúttal nem szándékozik életre kelni,
csalódottan távozott.
– Az elmúlt éjszakát a maga gyárában töltöttem – mondta Gwendolin Ash. –
Átkozottul kíváncsi voltam, hogy mi az ördög van ott.
– Ezt hogy érti? – kérdeztem.
– Hát valaminek csak lennie kell, ha annyira törik utána magukat néhányan.
Ezért úgy döntöttem, hogy megkockáztatok egy éjszakai kirándulást a romok
között. Amit szíves és utólagos engedélyével meg is tettem.
Kissé felkaptam a vizet, amiért az engedélyem nélkül a tulajdonomban mász-
kált, de igyekeztem, hogy ne lássék rajtam. Miután már úgyis ott járt, felesleges
lett volna utólag megfeddenem érte. Egy újságírónak különben szíve joga, hogy
néha megszegjen bizonyos szabályokat.
– Nem tartott tőle, hogy baja esik? – kérdeztem.
– Dehogynem – mondta. – Nem is mentem fegyvertelenül.
– Na és…
– Hogy mit láttam? Hát ez érdekes. Láttam például a maguk törpéjét. Azaz
Mr.… hogyishívjákot.
– Mr. Hookert – segítettem ki.
– Azt, azt – bólintott. – Őt láttam.
Ez kissé meglepett. Mi az ördögöt kereshetett Mr. Hooker ismét éjszaka a
gyárban?
– És… látott talán valamit…
– Láttam és hallottam – bólintott Gwendolin Ash. – Azért jöttem, hogy ezt
elmondjam magának. Mr. Hookernek randevúja volt.
– Randevúja? – hökkentem meg. – Kivel?
Gwendolin Ash megvakargatta a füle tövét.
– Kinevet érte, ha azt mondom, hogy egy halottal?

41

Belekortyolt a teájába, és átcsüccsent a pamlag végére. Talán azért, hogy amikor

lehalkítja a hangját is jól hallhassam a szavait.
– Szóval, láttam a kis embert. Méghozzá ott, abban a szobában, ahova azt a
Coroner nevű fickót felszegezték a falra. És ott térdelt. Egy nő előtt.
– Milyen nőről beszél? – húztam össze a szemöldökömet.
– Hát egy nőről a falon.
– A falon?!
– Egy kontúr-nőről. Valaki felfestette egy nő kontúrjait a falra. Érdekes illata
volt.
 – A nőnek?
– Bizonyos értelemben igen. Szóval megszaglásztam a kontúrokat, és akkor
rádöbbentem, hogy lekvárból vannak. Valaki egy női alakot kent fel lekvárral a
falra és Mr. Hooker az előtt imádkozott. Aztán megtörtént a csoda. Egyszer csak
besétált a folyosóról egy nő. Nyomban felismertem, kicsoda.
– Kicsoda? – kérdeztem teljesen feleslegesen. Tökéletesen tisztában voltam
ugyanis vele, hogy ki lehetett az a nő, akihez Mr. Hooker imádkozott.
– Nézze, nem árulok el hadititkot vele – mondta Gwendolin –, de ha egy na-
gyobb riportba fogok, alaposan utána szoktam nézni a riportalanyaimnak. Ez
esetben is ezt tettem. Elég jó orrom van ahhoz, hogy megszimatoljak bizonyos
dolgokat. Szóval, utánanéztem Mr. Hookernek, és megtudtam, hogy volt egy
Bella nevű felesége, aki elmebeteg volt, és meghalt. Még a halotti bizonyítványa
másolatát is láttam. Tévedés kizárva – az a Bella meghalt. És mégis. Mr. Hooker,
amikor letérdelt a falra kent nő előtt, egyfolytában ezt a nevet ismételgette.
„Bella, Bella! Gyere ide, drága Bella! Kérlek, Bella, ne hagyj magamra.” És így
tovább. Na mit szól hozzá? Mr. Hooker egy halottat hívogatott. De ez még nem
jelent semmit, elvégre nagyon sokunkkal megesett már, hogy igyekeztünk egy
elhunytat visszacsalogatni az életbe. Csakhogy van egy nagy különbség Mr. Hoo-
ker és közöttünk: nevezetesen, hogy neki meg is jelent a hívott fél.
– Valóban?
– Meg sem lepődik? Pedig, amint mondtam is, az a nő egyszerűen csak besé-
tált a folyosóról. Mr. Hooker pedig odarohant hozzá és átkarolta. És tudja, miket
mondogatott közben? Nos, Mr. Hooker felajánlotta neki az életét. Arra kérte,
hogy ölje meg. „Ölj meg, Bella!” – könyörgött neki. „Veled akarok lenni, veled
akarok élni…” Jó, mi? Majdnem elérzékenyültem, pedig közel sem vagyok egy
könnyben úszó fajta. Szóval, mit gondol minderről, Miss O’Hara?
– Őszintén szólva fogalmam sincs róla, hogy mit gondoljak – tétováztam. És
ez igaz is volt. Valószínűleg még nem is fogtam fel teljességében a történteket.
– Biztos, hogy jól látta? – kérdeztem.
– Biztos – bólintott.
– És… mi történt ezután?
– A nő eltűnt, Mr. Hooker pedig ott maradt. Kénytelen voltam kezelésbe ven-
ni, mert olyan élettelennek nézett ki, hogy azt hittem, már meg is halt. Meglo-
csoltam kölnivel, ettől aztán magához tért. Olyannyira, hogy el is beszélgettem
vele.
– Hm. És miket mondott?
– Azt, hogy a nő Bella. Teljes fizikai valóságában. Ő már csak megismeri, el-
végre a felesége volt.
– Arról nem beszélt, hogy mi a fenét keresett éjnek idején a gyárban?
– Hogy mit keresett ott? Elmondom én magának, mint ahogy ő is elmondta
nekem. Bellát. Ki mást? Meg van győződve róla, hogy a halott Bella visszatért az
élők közé. Azt persze nem tudja, hogy miért, és azt sem, hogy miért éppen a
romos, elhagyott gyárba. De visszatért, és ez neki éppen elég. Azt hiszi, hogy
újrakezdheti vele az életét.
Hallgattunk egy sort. Aztán ráébredtem valamire. Nevezetesen, hogy Gwen-
dolin Ash nem csupán azért jött, hogy beszámoljon nekem Mr. Hookerről. Vala-
mi más is lehetett még a háttérben.
Rövid ideig farkasszemet néztük, majd legyintett egyet és megszólalt.
– Jó, rendben van, elárulok magának még valamit. Pontosabban kérdezni sze-
retnék valamit magától.
– Csak rajta! – biztattam.
Előrehajolt, miközben egyetlen pillanatra sem vette le rólam a szemét.
– Biztos lehetek benne, hogy őszintén válaszol?
– Persze hogy az. Tehát?
– Mi a fenét gyárt maga abban a gyárban, Debby?

42

Őszintén szólva nem erre a kérdésre számítottam. Egyáltalán nem. És meg is

lepődtem tőle rendesen.
– Hogyhogy mit gyártok? – hökkentem meg. – Mit gyártanék benne? Semmit.
– Biztos ez?
Éreztem, hogy kezdek kibillenni az egyensúlyomból. Nem egészen értettem,
hogy miért kérdezi, amit kérdez, és ez mély nyugtalansággal töltött el.
– Naná, hogy biztos! – tört ki belőlem az indulat. – Hogy a francba ne lenne
biztos. Elvégre az enyém a gyár… vagyis a cégünké. Különben meg mit jelent az,
hogy mit gyártok benne? Nem lehet abban az izében semmit sem gyártani. Az
egy romhalmaz. A gépeket leszerelték és elvitték. Őszintén szólva fogalmam
sincs róla, milyen gépek lehettek, és arról sincs, hogy konkrétan mit gyártottak
velük. Több évtized is elmúlt, amióta leszerelték őket.
– Pedig gyártanak benne valamit – sóhajtotta.
– Miből gondolja ezt a marhaságot? – kezdtem elveszíteni a türelmemet. –
Mondom, hogy nem lehet ott semmit gyártani. Hiszen nincs ott semmi. Semmi-
féle gép.
Ekkor a táskájába nyúlt, kivett belőle egy kis készüléket, ami nem volt na-
gyobb egy mobilnál, és letette a pamlag melletti asztalkára. Matatott rajta vala-
mit, majd eleresztette.
A kis készülék furcsa hangokat adott ki magából. Előbb csak recsegésnek
gondoltam, amelyet légköri zavarok okoznak, aztán ahogy tovább hallgattam,
már meg tudtam különböztetni a zajokat egymástól. Volt benne zümmögés,
kalapálás, csattogások, halk motorzúgás és mintha emberi hangfoszlányokat is
hallottam volna.
– Na mit szól hozzá? – kérdezte ismét rám függesztve a tekintetét.
– Ez… micsoda? – nyögtem.
– Ezt kérdezem én is – mondta. – Hogy micsoda. Tudja, hogy vettem fel? Rá-
szorítottam ezt a kis készüléket a falra. Ez pedig felvette ezt az izét. Őszintén
szólva fogalmam sincs róla, hogy miért tettem rá… mintha valami azt súgta vol-
na, hogy tegyem oda. Most már magam is kezdem azt hinni, hogy ez a szoba –
tudja – vagy el van átkozva vagy szellemek laknak benne. Ha a szoba közepén áll,
nem hall semmit az égvilágon, ha viszont ráteszi ezt a kis készüléket a falra,
akkor azt hallja, amit hallottunk. Hát nem érdekes?
Olyannyira az volt, hogy egyelőre nem is tudtam, mit kezdjek vele. Nem vol-
tam biztos benne, hogy nem valami átverés áldozata vagyok, illetve készülök
azzá lenni. De hát mi a fenéért akarna becsapni ez az újságírónő? Talán valame-
lyik McKloskey megbízottja?
Bizony, még ez is megfordult a fejemben. Hogy a három McKloskey valame-
lyikének a cinkosa, és megpróbál megijeszteni. Hátha megrémülök, és eladom a
gyárat annak, akit pártfogol.
 Gwendolin Ash valószínűleg gondolatolvasó lehetett, mert megrázta a fejét.
– Nem, Debby, nem vagyok egyik McKloskey-nak sem az ügynöke. Engem
nem izgat, hogy végül is kié lesz a gyár. Engem kizárólag a gyilkosság érdekel…
és ami mögötte van. Ha arra gondol, hogy megpróbálom rábeszélni, hogy ennek
vagy annak adja el a gyárat, téved, kedvesem. Nem vagyok senki ügynöke. Újság-
író vagyok, ha egyáltalán tisztában van vele, hogy az micsoda.
– Az újságírók is megvehetők – mondtam.
– Én nem. De menjünk csak tovább, kedvesem. Szóval, az a szoba, ahol a gyil-
kosság történt, nem akármilyen szoba. Hogy megértsen, még egyszer elmon-
dom: ha a szobában áll, nem hall semmit, ha viszont a falra fekteti a fülét… nos,
attól függ, hogy hova. Érti?
– Attól tartok, nem.
– Nem is értheti, mert még nem fejeztem be a magyarázatot. Szóval, ha a fal-
hoz szorítja a fülét… akkor se biztos, hogy hall valamit. A megfelelő helyre kell
tennie.
Hirtelen újfent megcsapott a gyanakvás szele. Istenem, ez a nő nem egészen
normális. Sőt, lehet, hogy egyáltalán nem az. Elvégre semmit nem tudok róla,
még soha egyetlen cikkét sem olvastam. És a seriff sem ismerheti valami jól. Mi
van, ha nem is újságíró, hanem valaki, aki… Még az is átfutott az agyamon, hogy
hátha meg akar ölni. Ott a táskája, alig karnyújtásnyira az asztalon, és ki tudja,
mi minden lehet benne. Akár egy revolver is.
Ennek ugyan ellentmondani látszott, hogy Miss Gwendolin nem nagyon ka-
pálódzott a táskája után, továbbá, hogy amikor a kis készüléket kivette belőle,
akár a stukkert is kivehette volna, ha benne van.
– Tehát – folytatta Gwendolin Ash –, a megfelelő helyre kell fektetnie a fülét.
A fal megfelelő pontjára. Világos?
– És hol van az a megfelelő pont? – kérdeztem, és igyekeztem elkerülni a fe-
lém lopakodó pánikot.
– A nő szívén. Cirka.
Nyeltem egy nagyot. Tuti, hogy nem normális. Most akkor mi az ördögöt csi-
náljak?
– Milyen nőről is… van szó? – kérdeztem.
– Hát akit Forest McKloskey a falra kent. A lekvárnő. Ha a szíve helyére fekte-
ti a fülét, hallani fogja a zajokat. Mit szól hozzá?
Ezek szerint ő is tud róla, hogy Forest McKloskey lekvárral fest. Csak ültem és
bámultam rá. Nem találtam szavakat, hogy kifejezzem, mit is érzek. Ez annál is
nehezebben ment volna, mivel fogalmam sem volt róla, hogy mit érzek. Akkora
zűrzavar uralkodott a lelkemben, mint a kecskeólban, ha ég a tető.
– Nos tehát – sóhajtott Gwendolin. – Vagy véletlen, vagy szándékos. Vagy
csak szórakozásból rajzolta a falra a lekvárnőt Forest McKloskey, és akkor az,
hogy a szíve helyén lehet hallani a furcsa zajokat, a véletlen műve. Érti?
Értettem is, meg nem is.
– Mennyire ismeri maga azt a gyárat, Debby?
– Semennyire – mondtam.
– Értsem úgy, hogy megvett valamit, amit még sosem látott úgy istenigazá-
ból?
– A vétel kizárólag a telek miatt történt – védekeztem. – Nem is ismerhetem,
mert tudomásom szerint a gyártelep tizenvalahány nagyobb épületből áll, köz-
tük háromemeletes is van, és nem is egy, hanem négy. Valamennyinek van alag-
sora, pincéje, padlása, mit tudom én, még micsodája. Egy emberöltő is kevés
lenne hozzá, hogy végigjárjam, de mi a fenéért is járnám végig?
– Érthető – mondta Gwendolin Ash az orrára nyomva a mutatóujját. – Ön te-
hát nem ismeri a gyárát. Ugyanakkor vannak, akik jól ismerik, vagy ismerhetik.
Itt vannak például a zenészek… Lehet, hogy az ő hangjukat halljuk… persze el-
torzítva? Biztos, hogy nem – rázta meg aztán a fejét. – Az egy termelőüzem
hangja, hogy szakszerűen fejezzem ki magam.
Elhallgatott és ismét a levegőbe bámult. Én pedig még az eddigieknél is nyug-
talanabb lettem tőle.
Miss Ash ismét rám nézett.
– Ebben a gyárban… vegyi anyagokat gyártottak, Debby. Volt szerencsém
utánanézni. A múlt század tízes-húszas éveiben. Elsősorban növényvédő szere-
ket. Persze akkoriban még nem gondolták, hogy ami árt a kártevőknek, az az
embereknek is árthat. De ez most lényegtelen. A lényeg az, hogy 1912-ben rob-
banás történt a gyárban. Erről szerencsére részletesen beszámolt a korabeli saj-
tó. Valamilyen por került a levegőbe, és egy szikrától berobbant az egész. Egy
monstrum épület repült a levegőbe, amelyet aztán csak néhány év kemény
munkájával tudtak helyreállítani. Ötven ember lelte halálát a robbanásban, és
többen megsérültek. Ez volt az Államok történetének addigi legnagyobb ilyen
jellegű szerencsétlensége. Ötven halott, gondolja csak el.
– Sajnálom – mondtam. – Rohadt dolog lehetett.
Gwendolin laposan pislogott rám.
– Hát… mi alighanem ennek az üzemnek a hangját halljuk, Debby.

43

Éreztem, hogy lelassul a szívverésem, mintha megállni készülne a ketyegőm.

Mélyeket lélegeztem, hogy visszanyerjem az éppen elveszni igyekvő józan
eszemet.
– Maga… maga azt gondolja, hogy… ez valami természetfeletti… nem is tu-
dom, micsoda?
Gwendolin Ash megvonta a vállát.
– Ezt a lehetőséget is számításba kell vennünk, Debby. Egyszer csináltam egy
riportot egy öreg indiánnal. Ő azt mondta nekem, hogy minden olyan esemény,
amelyről azt hisszük, hogy véget ért, még közel sem ért véget. Szerinte az ese-
mények olyanok, mint amikor egy autó kereke kiesik és lefelé száguld egy hegy-
oldalon. Ha követjük a szemünkkel, addig látjuk, amíg csak egy fordulatot nem
tesz oldalra, letér az útról, és eltűnik a szemünk elől. Ekkor az eseménysor szá-
munkra befejeződött. Vége. Kiesett a kocsink kereke, és kész. Csakhogy… az
eseménysor még nem ért véget. A kerék tovább fut, csak mi nem látjuk. Majd
egyszer valóban véget ér, amikor nekirohan egy kőnek és megáll. Csak akkor ér
véget. Érti?
– Nem is tudom…
– A gyár felrobbant, az emberek meghaltak – vége egy eseménysornak. Csak-
hogy valóban vége lenne? Hátha nem. Hátha a termelés nem ért véget, a gépek
nem roncsolódtak össze, és az emberek sem haltak meg. Csak mi nem látjuk
őket, mint ahogy a szemünk elől eltűnt kereket sem.
– Viszont halljuk őket – emlékeztettem.
– Hát igen… én magam sem vagyok tisztában vele, hogy mi az ördög ez, de az
öreg indián szövege jutott eszembe. Hátha valami hasonló történt. Hallunk va-
lamit, amit nem kellene hallanunk, és… látunk valakit, aki már rég meghalt és a
porait is szertefújta a szél, hogy költői legyek.
Hirtelen mintha hideg fuvallat érte volna az arcomat. Mintha megsimogatott
volna egy másik világhoz tartozó kéz. Szabad-e kételkednem abban, amiről ez a
nő beszél, amikor magam is kapcsolatban állok a túlvilággal? Hiszen Álmaim
Asszonya sem e világról való. Már nem.
– Az a hely a falon, a lekvárnő szívében valami olyasmi lehet, amelyen át
kapcsolatba kerültem egy másik dimenzióval. És Bella is onnan jöhetett át,
ahonnan a zaj hallatszik. A gépek zaja, a kalapálás zaja. Ez sok mindent megma-
gyarázna. A gyilkosságot, Bellát, mindent. Egy átjárót találtam, ami a másvilágra
vezet.
– Gondolja, hogy arról a bizonyos másvilágról, akármilyen legyen is az, ide-
járnak gyilkolni ebbe a dimenzióba?
Gwendolin mélyet sóhajtott.
– Nem tudom, mit gondoljak, Debby. Fogalmam sincs róla. Tanácstalan va-
gyok a cikkemet illetően. Mondja meg, hogy mi a fenét csináljak? Ha megírom,
ami velem történt, és mindazt, amit elmondtam magának, nemhogy nem hozzák
le a főnökeim, hanem talán még a bolondok házába is záratnak.
– Akkor hát miért is jött hozzám? – kérdeztem. – Ha nem akarja megírni…
– Javasolnék magának valamit, Debby.
Tudtam, mit akar, és minden porcikám tiltakozott ellene.
– Nem – mondtam. – Nem szeretnék…
– Így talán kiderülne az igazság. Egyvalamit biztosra veszek. Ha nem talál
magyarázatot a dologra, az a kis ember meg fog halni. Vagy elveszíti az eszét.
Mr. Hookerre gondoltam, és lemondóan legyintettem egyet.
– Mikor indulunk? – kérdeztem.

44

Barbara és Amos elképedve bámultak rám. Hogy időt adjak nekik a gondolkodás-
ra, öntöttem magamnak egy pohár ásványvizet. Amíg ittam, a pohár pereme
felett figyeltem őket. Láttam, hogy összenéznek; valószínűleg egymás szeméből
próbálták kiolvasni, hogy mit gondol a másik arról, amit elmondtam nekik.
Letettem a poharat és várakozva néztem rájuk. Barbara szólalt meg elsőnek.
– Ezt most komolyan mondod, Debby?
– Gondolod, hogy be akarlak csapni benneteket? – kérdeztem.
– Nem – sóhajtotta Barbara. – Azt nem gondolom. Ha valaki, akkor te biztos
nem akarsz senkit becsapni.
Ez azt jelentette, hogy nagyjából mindketten meg vannak győződve róla:
Miss Ash az, aki át akar verni engem.
Amos elgondolkodva az arcomat fürkészte.
– Miss Ash azt szeretné, ha elmennék vele egy rövid kis éjszakai sétára és kö-
rülnéznénk a gyárban.
Erre már ő is közbeszólt:
– Na, álljon csak meg a menet! – emelte fel a mutatóujját. – Nehogy belemenj
ilyesmibe, Debby. Elvégre azon a helyen gyilkosság történt. Azaz egy gyilkosság,
és egy gyilkossági kísérlet. Abban igaza lehet annak a nőnek, hogy az a szoba…
hm… hát finoman szólva sem normális hely.
– Ugyan már, Amos! – csattant fel Barbara. – Csak nem gondolod, hogy igaz,
amit az a tyúk összelocsogott? Biztos, hogy volt vele valamilyen célja.
– Nem is vitás – bólintott Amos. – Céltalanul nem fecseg az ember. Szóltál ró-
la a seriffnek, Debby?
Mondtam neki, hogy nem. És meg is indokoltam, hogy miért.
– Ha elmondanám neki, végképp őrültnek nézne. Már így is gyanakszik, hogy
nincs minden rendben nálam az emeleten. Vagy bűnöző vagyok, vagy közönsé-
ges… nem is tudom, micsoda. Őrült, pszichopata, gyilkos? Ilyesmi.
– Akkor most mi a fenét csináljunk? – kérdezte Barbara.
– Maradj a fenekeden, Debby – tanácsolta Amos. – És igyekezz megőrizni a jó-
zan eszed. Amióta ismerlek, józan eszű nő vagy, nem ülsz fel minden ostobaság-
nak. Ráadásul veszélynek is tennéd ki magad. Abban a romhalmazban már tör-
tént egy gyilkosság.
Barbarának azonban némiképpen más volt a véleménye.
– Azért ez nem olyan egyszerű, Amos. Az a gyár, vagy romhalmaz, nevezzük
akárhogy, mégiscsak a mi tulajdonunk, nem? Erről megfeledkeztél?
 – Mit akarsz ezzel mondani, bébi?
– Hogy nem hagyhatjuk az egész ügyet Debbyre. Mi is felelősek vagyunk az
ott történtekért.
– Hát én egyáltalán nem érzem magam annak – tiltakozott Amos. – Ha egy
elhagyott kócerájban kísértetek járnak, akár gyilkos kísértetek is, két módja is
van, hogy elintézzük a dolgot. Az egyik, hogy szólunk a zsaruknak, ők majd kéz-
be veszik a dolgot.
– Éppen ettől tartok – sóhajtotta Barbara. – Az lesz a vége ennek a kézbe ve-
vésnek, hogy hamarosan a sitten találjuk magunkat.
Amos meghökkent képet vágott.
– Nem túlzol egy kicsit, szívem?
– Egyáltalán nem – rázta meg a fejét Barbara. – A zsaruk vizsgálódnak majd,
aztán arra jutnak, hogy mi vagyunk a gyanúsíthatok mindazért, ami ott történt.
Fogod, szívem?
– Nem.
– Akkor mondom tovább. A zsaruk azt fogják gondolni, hogy fel akartuk verni
az objektum árát, ezért a reklám sajátos eszközéhez folyamodtunk.
– Mármint a gyilkossághoz?
– Bingó, szívem. Kísértetkastélynak rendeztük be a gyárat, hogy híre menjen.
Tudod, hányan vannak, akik a dupláját fizetnék egy épületért, mint amennyit ér,
ha kiderül, hogy kísértetek járkálnak benne? Országosan ismertté válik, akinek
kísértetkastélya van.
– Ez nem kastély, hanem gyár.
– Akinek van rá pénze, hogy megvegye, annak arra is akad, hogy kastélyt csi-
náljon belőle. Erre fognak gondolni a zsaruk, szívem. Hamar megtalálják a kap-
csolatot Mr. Coroner és McKloskey, valamint Mr. Hooker és köztünk. Ha nem
vigyázunk, könnyen nyakig mocsárban találhatjuk magunkat. Viszont van egy
másik lehetőség is. Sőt, több is. – Felemelte a hüvelykujját. – Az egyik az, hogy
hívunk egy papot, felszenteltetjük vele az egészet.
– Milyen egészet? – ráncolta össze a homlokát Amos. – Az egész gyárat? Min-
den szobáját? Ahhoz Amerika összes papja sem lenne elég.
– Szerintem elég lenne azt az egyetlen szobát, ahol a gyilkosság történt.
– Ahol a lekvárnő látszik a falon, akinek a szíve átjáró meseországba?
 – Jól van, Amos, csak gúnyolódj, de azzal te is tisztában vagy, hogy tennünk
kell valamit. Nem hagyhatjuk egyedül Debbyt. Én a másik lehetőséget választa-
nám.
– Igen? – nézett rá kíváncsian Amos. – És mi lenne az?
– Ha a zsaruk helyett mi magunk vesszük kezünkbe a dolgot – mondta Barba-
ra. – És bármennyire is ódzkodunk tőle, valamennyien elmegyünk kísértetnéző-
be.

45

Ahogy az már lenni szokott ilyen esetekben: ezen az éjszakán akkora volt a hold,
amekkorának talán még soha nem láttam, és óriási reflektorként világított az
égen.
– Telihold van – mondta Barbara, amikor kikászálódott a kocsiból a gyárépü-
let előtt.
– Az – bólintott Miss Ash. – A vérfarkasok éjszakája.
Barbara megborzongott.
– Ilyesmit nem akarok hallani – mondta határozottan. Ám én éreztem vala-
mit a hangjában, ami viszont nem a határozottságra utalt.
– Csak nem fél, Barbara? – kérdezte Miss Ash.
– Nem – rázta meg a fejét Barbara. – Csak elfelejtettem ezüstgolyót tenni a
revolverembe.
Amos fehér pólója úgy világított a holdfényben, hogy nála feltűnőbb célpon-
tot nem is lehetett volna találni az országban.
Csípőre tette a kezét és a bejárati ajtóra nézett.
– Kinek van kulcsa? – kérdezte.
Miss Ash a csukott ajtóhoz sétált, amelyet a mérete miatt akár kapunak is le-
hetett volna nevezni, és lenyomta a kilincset. A kapu hangtalanul kinyílt.
– Amikor utoljára erre jártam, nyikorgott – mondta.
– Azóta biztos megolajozták a kísértetek – morogta Amos.
– Mi lenne, ha befognád a szádat? – kérdezte idegesen Barbara.
Amos befogta.
 – Akkor szíveskedjék valaki előremenni.
Indulni akartam, de Miss Ash megelőzött.
– Majd én.
Elővigyázatosan előrenyújtotta a nyakát. Talán hogy el ne szalasszon semmit,
ami felbukkan majd az orra előtt. Merthogy felbukkan valami, abban biztos vol-
tam.
– Pontosan hová is megyünk? – kérdezte Amos.
– A lekvárnő szobájába – mondtam.
Jó tíz perc múlva elértük azt a szobát, ahol a lekvárnő terjeszkedett a falon, és
ahol Mr. Coronert meggyilkolták. Barbara és Miss Ash a küszöb előtt megtorpan-
tak és olyan képet vágtak, mintha eszük ágában sem lenne belépni a helyiségbe.
Az első, amit észrevettem, a holdfény volt. Úgy hevert a padlón, mint egy fe-
hér szőttes, talán még Amos pólóján is túltett a ragyogása. Barbara erőt vett
magán, az ablakhoz lépett és kilesett rajta. Óvatosan hajladozott, nehogy a kitört
üveg szilánkjai megsebezzék. Miss Ash viszont a falat bámulta, rajta a lekvárból
festett nő körvonalait. Előrehajtotta a fejét, majd lassan, óvatosan rátapasztotta
a fülét a falra.
Barbara hátat fordított az ablaknak.
– Hall valamit, Gwendolin?
Miss Ash nem válaszolt. Éppen oda akartam menni hozzá, hogy én is hallga-
tózzak egy kicsit, de Gwendolin akkor rám emelte a tekintetét. Olyan merev volt
az arca, mintha hirtelen fagypont alá süllyedt volna a hőmérséklet.
– Jézusom! – mondta halkan. Nem kiáltotta, ami ebben a helyzetben még fé-
lelmetesebb volt.
– Mi történt, Gwen? – kérdeztem, és gyorsan a falhoz szorítottam a fülem.
Hiába, nem hallottam semmit.
– Jézusom – mondta még egyszer.
– Nem hallok semmit – értetlenkedtem, és megpróbáltam a lehetetlent: a fal-
ra is nézni, Miss Ashre is, Barbarára is és Amosra is.
– Mi a helyzet, Gwendolin, mit hall? – kérdezte Barbara is idegesen. Az imént
mintha már megindult volna a fal felé, de amint Miss Ash megszólalt, visszaug-
rott a helyére.
– Jézusom!
 – Mi az? Mi az ördögöt hall? – türelmetlenkedett Amos.
Miss Ash végre elvette a fülét a faltól, és nagyot nyelt rémületében.
– Nem tudom – mondta aztán bizonytalanul. – De hogy valaki valahol nagy
szarban van, az biztos.

46

Mielőtt még határozottan eltolhattam volna a faltól, hogy éppen a füle helyére
ragasszam a fülem, már felesleges lett volna. Az üvöltés, amelyet hirtelen meg-
hallottam, olyannyira felerősödött, hogy anélkül is hallottuk, hogy a falra tapad-
tunk volna. Ott bolyongott a folyosón, és egyre hangosabb lett.
Ideje volt elővenni a revolveremet. Bár nem volt benne ezüstgolyó, ami a
vérfarkasok ellen bizonyára hasznos lehet, én mégis bíztam benne. Az üvöltés
ugyanis nagyon is emberinek tűnt. Márpedig ha ember közeledik felénk, azt a
közönséges golyó is képes megállítani. Talán.
Újra és újra felüvöltött valaki. Élesen, fájdalmasan. Az utolsó üvöltés sikoltás-
sá vékonyodott, s már egészen a közelünkből jött. Mondhatnám, néhány méter-
ről. Pillanatok alatt a hang irányába fordítottam a stukkeremet, de csak Barbarát
láttam az ablaknál. Valahogy furcsán állt, kissé görbén, mintha golyó találta
volna.
– Minden rendben, Barbie? – kiáltottam rá tüzelésre készen. – Jézusom, Bar-
bie, mi történt veled?
Barbara elejtette a revolverét, amely nagyot koppant a padlón.
– Az üveg… – nyögte. – Az üveg…
– Milyen üveg? – bődült el Amos is, miközben nagy köröket írt fegyvere csö-
vével a levegőbe. – Milyen üveg, Barbie?
Barbara ismét felsikkantott.
– Az a rohadt… ablaküveg! Belement egy jó darab a seggembe…
Nem volt időm se nevetni, se káromkodni. Az üvöltés a folyosón egyre köze-
lebbről hallatszott. Biztos voltam benne, hogy az a valaki, aki felveri az éjszakába
merült folyosó csendjét, nem azért ordít, mert üvegszilánk ment egy kitört ab-
laküvegből a fenekébe.
 Sokkal komolyabb oka lehet annál.
Arra gondoltam, hogy talán bölcsebb lenne, ha a falhoz lapulnánk, de mielőtt
megtehettük volna, valaki még a korábbinál is hangosabb üvöltés kíséretében
bezuhant a szobába.
Önkéntelenül is a falra festett nőre esett a pillantásom. Mintha elégedetten
mosolygott volna. Úgy látszott, kedveli a vért.
Mert az a valaki, aki belebotlott a küszöbbe, és a szoba közepére zuhant, merő
vér volt.
És még mindig üvöltött, ahogy a torkán kifért.

47

Az az igazság, hogy senki sem mert közeledni hozzá. Már csak azért sem, mert ki
ölelget szívesen egy vérben fürdő embert? Arról nem is beszélve, hogy volt va-
lami gyanús a kezében. A holdfényben éppen úgy nézett ki, mintha egy revolver
lenne. Végül is Amos szánta rá magát, hogy cselekedjen. Nemes egyszerűséggel
a kiterülve ordító jövevény csuklójára lépett, lehajolt, és kivette a kezéből a va-
lamit.
– Pisztoly? – kérdezte levegő után kapkodva Barbara.
– Nem – felelte Amos. – Valami más.
– Dobverő – mondta a szintén a vérző ismeretlen fölé hajló Gwendolin. – Egy
dobverő.
Barbara eltátotta a száját.
– Mi az ördögöt csinált ez itt egy dobverővel? És kicsoda ez a fickó?
Ekkor már képben voltam. Annak köszönhetően, hogy Amos határozott moz-
dulattal lehúzta magáról a pólóját és megtörölgette vele a férfi arcát. Ahogy
eltűnt róla a vér, rádöbbentem, hogy én ezt a férfit ismerem.
Dave Kasselbruch volt, a Törött Szárnyú Sasok együttes frontembere.
Ekkor már két véres ember volt a szobában: ő és Amos. Amos ingerülten a sa-
rokba vágta a pólóját és a pasasra kiáltott.
– Fogja már be, oké?
Kasselbruch azonnal felhagyott az üvöltéssel. Az erélyes hang mintha kizök-
kentette volna az eddigi kerékvágásból, ami ez esetben vérző sebeit jelentette.
Volna. Ha lettek volna ilyenek. De nem látszott rajta semmi. Hiába kereste őket a
szemem, nem láttam egy karcolást sem. És nem látott Barbara és Gwendolin Ash
sem.
Amos sem láthatott, mert miután megszabadult a pólójától, Kasselbruchot
vette kezelésbe.
– Megsebesült, ember?
Kasselbruch megpróbált feltápászkodni, ám azon nyomban vissza is esett.
– Nem… tudom – nyögte bizonytalanul. – Asszem, nem.
– Akkor mi ez a francos vér itt magán? – kérdezte Amos, keze fejével megtö-
rölgetve verejtékező homlokát, amivel aztán sikerült magát is Kasselbruchhoz
hasonlatossá tennie. Ő is véres volt immár, nem csak a pólója.
– Asszem, ez Tony vére – mondta Kasselbruch. – Sőt, biztosan az.
– Tony? – kérdezte Amos. – Ki az ördög az a Tony?
– A dobosom – mondta Kasselbruch. – A… zenekar dobosa.
Amos úgy erőltette az agyát, hogy kidülledtek a szemei, mégsem tudta, ki az
ördög lehet ez a sebesült Tony.
– Milyen zenekaré? – kérdezte tétován.
– Hát az enyém – nyögte Kasselbruch.
– Aha. És mi történt ezzel a Tonyval?
– Asszem, meggyilkolták – mondta Kasselbruch bizonytalanul.

48

Pár pillanatig egyikünk sem jutott szóhoz. Végül Amos törte meg a csendet.
– Ki a fene gyilkolta meg a maga dobosát? – kérdezte, csípőre téve a kezét. –
És… hol vannak a többiek?
Kasselbruch bizonytalanul remegő ujjal egy még bizonytalanabb célpont felé
bökött.
– Hát ott.
– Hol az az ott?
– Végig kell menni a folyosón, és…
 – Ki gyilkolta meg a fickót? Látta, ki volt az?
Kasselbruch nagyokat nyelt, és tanácstalanul rázogatta a fejét.
– Én nem… én nem… gyilkoltam meg, az biztos. Én nem… Igaz, hogy megfe-
nyegettem… de én nem…
– Maga megfenyegette a dobosát?
– Hát meg… de én nem…
– Aha. És miért fenyegette meg?
– Mert berúgott.
– És maga ezért megfenyegette?
– Meg, mert… megbeszéltük, hogy mindenki józan marad, ugyanis el kell
próbálnunk néhány új nótát, hamarosan új felvételünk lesz… De Tony… alaposan
berúgott, és összevissza kalimpált az ütővel.
Amos az immár a padlón heverő, véres dobverőre nézett.
– És maga elvette tőle a dobverőjét?
– Kissé civakodtunk, az igaz… és meg is löktem, de akkor…
– Megölte, mi?
– Dehogy öltem! – tiltakozott Kasselbruch. – A többiek is látták. Ő ölte meg.
– Kicsoda?
Mielőtt megnevezhette volna a gyilkost, csoszogás támadt odakint a folyo-
són. Nem kellett figyelmeztetnem senkit, mindenki az ajtóra fogta a stukkerét.
Gwendolin Ash mögém húzódott, onnan kukucskált a zaj forrása felé. Kassel-
bruch elkapta Amost, és maga elé rántotta.
– Jézusom! – nyögte.
A három fickó, aki betántorgott az ajtón, három pisztolycsővel találta szem-
ben magát.
Egyetlen pillantást vetettem csupán rájuk, és már ezzel is sikerült megállapí-
tanom, hogy nem a részegségtől tántorognak, és még csak nem is fűtől vagy
portól. Tiszta volt a tekintetük, bár félelem és rettegés bujkált benne. És mind-
hárman véresek voltak. Különben úgy néztek ki, ahogy manapság divatos:
mindhármukat tetoválások borították, hozzájuk képest Dave Kasselbruch fehér
papírlapnak tűnt.
Amikor megpillantottak bennünket, egyikük vette csak a bátorságot, hogy
felhördüljön, a másik kettő úgy állt mellette szótlanul, lehajtott fejjel, mintha
nem látnának bennünket, de legalábbis egyáltalán nem törődnének velünk.
Mintha egy csak számukra látható film peregne valahol a padlón a lábuk előtt,
azt figyelnék.
– Ők a haverjaid? – kérdezte Amos Dave-et.
– Ja – felelte bőbeszédűn Dave. – Ők azok.
Egyszerre, mintha vezényszóra tennék, felemelték a fejüket és ránk pislog-
tak. Ekkor fogták csak fel, hogy fegyveresek állnak velük szemben. A legelöl álló
megfordult és az ajtó felé igyekezett volna, de Amos néhány gyors lépéssel eláll-
ta az útját.
– Hé, hé! – figyelmeztette őket fenyegető hangon. – Álljon csak meg a menet,
fiacskám!
A menet megállt.
– Gyertek csak szépen velem – mondta Amos, és megkerülve őket, elindult
immár az ablak felé. Azok hárman rövid habozás után utánatotyogtak, mint a
kiskacsák az anyjuk után.
– Álljatok csak meg ott. Aki elfáradt, leülhet.
Nem moccant egyikük sem. Csak álltak üveges szemmel, immár mozdulatlan
arccal, mint a nem egészen tökéletesre sikerült robotok.
– Szóval, mi is történt veletek, fiúk? – kérdezte Amos, aki egyre inkább átvet-
te az irányítást. – Azt mondja a főnökötök, hogy… meggyilkoltak közületek vala-
kit. Melyikőtök volt az?
Amos viccnek szánta, de nem nevetett rajta senki. Vajon miért?
– Tonyt – mondta aztán Carter, egy ragyás képű srác. – Tonyt… megölték,
uram. Éppen Dave-vel huzakodtak, amikor berepült.
Amos meghökkent. Értetlenül meredt a fiúra.
– Berepült? Mi repült be? És hová?
– Hát… Tonyba.
Akkor már sejtettük, hogy aligha madárról lehet szó.
– Mi repült be? – rázta meg a fejét Amos. – Megdobták valamivel?
– Meg, uram.
– Hm. És mivel? Csak nem egy dobverővel?
– Nem, uram.
– Akkor mivel?
 A szőke fiú ekkor felénk nyújtotta a kezét. Nem is vettem észre eddig, hogy
szorongat benne valamit. Pedig szorongatott, és most felénk mutatta.
– Ezzel, uram. Ezt húztam ki belőle.
Azonnal tudtam, hogy micsoda. Egy dobókés. Nem hiába jártam ki Félszemű
és Csen iskoláját.
Amos meghökkenve meredt a késre, majd felém fordult. Mondani akart va-
lamit, de aztán lenyelte a mondandóját.
– Láttátok, ki volt az?
Azt hittem, annak ellenére, hogy a vezetőjük állítólag látta, nekik fogalmuk
sincs, ki lehetett az.
A fickó ekkor kinyújtotta a karját, és remegő ujjával a falra festett lekvárnőre
mutatott.
– Ő volt az, uram.

49

Ritkán láttam életemben elképedtebb arcot, mint amilyet Amos vágott. Barbaráé
se volt különb, és még a tapasztalt, sok furcsaságot látott újságírónő is tátott
szájjal pislogott, mint a zselébe ragadt béka. Rólam már nem is beszélve. Úgy
éreztem, mintha egy furcsa, szürrealista mesébe tévedtem volna.
– Na, álljunk csak meg egy pillanatra – mondta bizonytalan hangon Amos. –
Jól hallottam? Maga azt állítja, hogy egy rajzolt nő… aki lekvárból van, lemászott
a falról, és… szóval…
– Hát – nyelt nagyot a fickó –, bizonyos értelemben nem ő volt, de mégiscsak
ő.
– Ha ezt megmagyarázná…
– Az az igazság, hogy élő volt, de kiköpött olyan, mint ez itt. Vagy az a másik,
mert van egy az izé… próbatermünkben is, és ott is egy ilyen izé…
– Úgy érti, hogy… rajz?
– Ja. Egy éppen ugyanilyen. És aki… az izéket dobta, az is ilyen volt.
Megpróbáltam elképzelni, hogy egy ilyen „izé” leszáll a falról, miután meg-
elevenedett, és késeket kezd dobálni. Még az a marhaság is az eszembe jutott,
hogy talán nem tetszett neki a banda zenéje, és így fejezte ki nemtetszését.
Miután elhangzott még néhány mondat, úgy éreztük, hogy végre megértet-
tük, mi történt. Amos felém fordult. Láttam, hogy az ő szeme is tele van tanács-
talansággal. Azt kérdezte tőlem szavak nélkül, hogy: Mondd, Debby, mi a francot
csináljunk most? Hívjuk fel a seriffet?
Mást nemigen tehettünk volna, ám én, mielőtt a seriffet értesítettük volna,
kíváncsi voltam még néhány apróságra.
Mivel Dave az összeesés szélén állt, elkaptam és a falhoz próbáltam támasz-
tani. Nem állt ellen, hagyta, hogy csináljak vele, amit akarok. Közben a vállamra
borult és zokogni kezdett. Amint megszabadultam tőle, a szőke fickóhoz fordul-
tam.
– Ha jól értem, abban a teremben, ahol próbáltok, van egy ugyanilyen kép a
falon. Igaz?
– Ja – mondta. – Igaz.
– Tudod, ki festette oda?
– Nem – rázta meg a fejét. – Csak azt tudom, hogy… lekvárszagú a csaj.
– Mikor került fel a falra?
– A napokban – mondta. – Egyszer csak ott volt.
– Mit gondoltál, amikor észrevetted?
– Hát… azon gondolkodtam, hogy nem kellene-e lenyalni. Csípem a lekvárt.
Csak… nem voltam biztos benne, hogy valóban az-e. A graffitisek mindent össze-
kevernek, még talán szart is tesznek a festékükbe.
– Szóval, azt hitted, hogy graffitisek kenték a falra?
– Ki más? Csak azok az eszelősök lehettek.
– Ismered őket?
– Hát… néhányat ismerek közülük, de valami új csapat lehet, mert még nem
láttam ilyet. Az a csaj éppen ilyen volt.
– Melyik?
– Amelyik… megölte Tonyt.
– Mit értesz azon, hogy éppen ilyen?
– Hát… ilyen volt például a haja, mint ennek.
Láttam rajta, hogy kezd rendbe jönni. Talán a kérdéseimre adandó válaszok
mozgatták meg az agyát. Ha nem lett volna a képén egy szív alakú tetoválás,
egészen szemrevaló kölyök lett volna.
– Dave hogyhogy nem maradt veletek? – kérdeztem. – Itt találtunk rá, ebben
a szobában.
– Hát… segítségért ment. Meg akarta keresni az apját. Ő tudja, mit kell ilyen-
kor csinálni. Csak aztán, amikor nem jött vissza… akkor indultunk utána.
– Oké – sóhajtottam, és megveregettem a vállát. A srác elkapta a karom.
– Téged hogy… hívnak? – kérdezte.
– Debbynek – mondtam.
– Ti mit… kerestetek itt… ebben az izében…?
– Mi vagyunk a tulajdonosok – mondtam.
Behunyta a szemét, majd újra kinyitotta. A karomat azonban nem engedte el.
– Mondd, Debby… mit gondolsz, nagy baj lesz ebből?
– Mire gondolsz? – kérdeztem.
– Hát ebből az izéből… Hogy Tony meghalt, és… hogy az a nő…
Vettem egy mély lélegzetet.
– Nem is sejted, mekkora – sóhajtottam. – De nem ez a legnagyobb baj.
– Hát… micsoda?
– Hogy még én sem sejtem – mondtam.

50

Kiderült, hogy a próbaterem nem ebben az épületben van, hanem egy másikban.
Arra a teremre célzok, amelyben a próbákat tartották, és néha a koncertjeiket is.
Arra a teremre, ahol Tonyt megölték. Ha megölték. Merthogy azért ebben sem
lehettünk biztosak. Láttam, hogy a fiúk halálosan megrémültek, és hanyatt-
homlok elmenekültek a „gyilkosság” helyszínéről. Őszintén szólva abban re-
ménykedtem, hogy a Tony nevű fickó nem halt meg, csak megsebesült. Legszí-
vesebben rájuk ordítottam volna, hogy nem lett volna szabad magára hagyniuk
a társukat, valakinek ott kellett volna maradnia mellette, de aztán mégis befog-
tam a számat. Majd maguk is rá fognak jönni, hogy mekkorát hibáztak. Ha a kés-
dobáló gyilkos szerszáma nem ölte volna meg Tonyt, később, amikor már nem
volt a teremben senki közülük, zavartalanul befejezhette a művét. Ezért gyorsan
kiadtam a parancsot:
– Gyerünk! Keressük meg Tonyt!
Mint később kiderült, kár volt sietnünk.
Ha lassabban megyünk Tonyhoz, akkor is megtaláltuk volna. És ugyanott,
ugyanolyan állapotban, ahogy akkor, amikor jó ötpercnyi loholás után berontot-
tunk a „próbaterembe”. Ott aztán világossá vált előttünk, hogy Tony akkor sem
mozdulhatott volna el a helyéről, ha nagyon igyekszik.
Nem mozdulhatott volna, s ebben néhány jókora rozsdás szeg akadályozta
meg, amellyel felszegezték a falra.
Ha nem lenne profán a hasonlat, azt is mondhatnám, hogy felfeszítették,
mint valaha nagyon régen egy prófétát a keresztfára.
Tony széttárt karokkal a falon függött, holtan.
Aztán a hangot is meghallottam. Az egyik sötét sarokból jött, onnan, ahol va-
lami fekete gomolyag látszott, a rebbenő gyertyák fényétől alig megvilágítva.
Egy emberforma valami volt a sötét tömeg.
Mielőtt megmoccanhattam volna, lassan feltápászkodott, és ránk bámult.
– Istenem, istenem… – nyögte. – Hát mi történik itt?
Én is szerettem volna tudni.

51

Már a hangjáról felismertem, kicsoda. Bár a kezemben volt a stukkerem, úgy

döntöttem, hogy mégsem lövöm le. Még nem. Egyelőre várok vele egy kicsit.
A fickó, aki lassan kikászálódott a sarokból, dülöngélve állt a lábán, mintha
kicsit részeg lenne.
– Én láttam – nyögte aztán felém. – Én… láttam.
– Kit látott? – kérdeztem.
A férfi a lekvárral festő volt: Mr. Forest McKloskey. Úgy reszketett, mint a
kanadai nyárfalevél. Amikor pedig megpillantotta a mögöttem felsorakozó, vér-
rel borított társaságot, védekezőn az arca elé kapta a kezét.
– Nem! – kiáltotta. – Nem! A halottak… nem, nem, nem!
Intettem a többieknek, hogy ne közeledjenek hozzá, majd megpróbáltam
megnyugtatni. Amikor megbizonyosodott róla, hogy nem halottak vagyunk,
zombik vagy micsodák, ő is szaporán törölgetni kezdte verejtékező homlokát.
– Én csak – mondta –, én csak…
– Igen? – biztattam.
– Én csak… meg akartam ijeszteni őket.
– Kiket? – kérdeztem.
Forest a zenekarra mutatott.
– Hát… őket.
– És miért?
– Mert zavartak a munkában.
– Úgy érti a… festésben?
– Persze hogy úgy értem.
A zenekar halálra rémült és véres tagjai egymásra néztek. Annyi erejük sem
volt, hogy tiltakozzanak a gyanúsítás ellen.
– Mivel zavarták önt? – kérdeztem.
– Hát azzal a… macskazenével.
Erre a zenekar tagjai egy csapásra magukhoz tértek. Művészetük macskaze-
neként való értékelésétől lehullottak a képzeletbeli láncok, amelyek mindeddig
megbénították őket.
– A mosónő anyád – mondta egyikük. – Te vén hülye! Ez a jövő zenéje, te idió-
ta.
– A jövő zenéje itt van a falon – replikázott McKloskey. Azt hittem, a halottra
mutat, de a saját lekvárképére mutatott. – Ez az igazi zene! Ha látod a képet és
megérzed a ritmusát, a legszebb zene, amit csak ember produkálhat.
Azt hittem, nem jól hallok. És nem jól látok. Egy kegyetlenül meggyilkolt ha-
lott nézett ránk üveges tekintettel a falról, ezek pedig éppen afelé indultak el,
hogy összeverekedjenek bizonyos művészeti alkotások megítélésével kapcsolat-
ban.
Amosra néztem, aki felvonta a vállát.
Biccentettem, majd felemeltem a stukkeremet és a levegőbe lőttem. Ponto-
sabban, bele a mennyezetbe.
Kissé meggondolatlan tettemnek meg is voltak a következményei. Először is
potyogni kezdett lefelé a fél mennyezet, és nem is olyan apró darabokban. Hoz-
zánk hasonlóan érezhették magukat a szerencsétlen pompeji lakosok is, amikor
a Vezúv mocorogni kezdett. Néhány pillanatig azt hittem, hogy a fejünkre omlik
a tető. Egy romos épületben minden megtörténhet.
Szerencsére hamar abbamaradt a potyogás. Amikor elszállt a por a szemem
elől, láttam, hogy a zenekar tagjai a földön fekszenek, tenyerükkel a fejüket véd-
ve; Amos és Barbara összebújtak, mint a vadászoktól rettegő nyulak a búzatáblá-
ban; Miss Gwendolin Ash szorosan a falhoz simult; McKloskey pedig visszamá-
szott korábbi menedékébe.
Éppen arra készültem, hogy visszadugjam a stukkeremet a zsebembe, amikor
egy határozott hang megállította a kezem.
– Hé! Mi az isten történik itt, emberek? Te meg, Debby, jobban tennéd, ha
nem vacakolnál azzal a stukkerrel. Dobd csak le szépen a lábad elé. Mi a franc
van itt, maszkabál?
Természetesen Mitchell seriff volt az érkező.

52

A seriff csípőre tette a kezét, majd a mögötte felbukkanó Harrisonhoz fordult.

– Na mit szól ehhez, Harrison?
Harrison megvonta a vállát.
– Én mondtam magának, seriff.
– Mit is?
– Hogy ez a csaj mindenben benne van. Méghozzá nyakig.
Mitchell seriff bólintott.
– Hát ez nem is vitás. – Majd felnézett a mennyezetre, ahol egy lyukon át be-
világítottak ránk a csillagok. – Mi a franc volt itt? Égszakadás, földindulás?
– Valami olyasmi – bólintott Harrison.
– A tanácsát szeretném kérni, barátom – mondta a seriff.
– Éspedig?
– Mit szólna hozzá, fiam, hogyha ezt az egész díszes bandát bekísérnénk a
fogdába? Később aztán elbeszélgetünk velük.
– Jobb ötlet nem sok embernek jutott volna az eszébe, seriff – bólintott Harri-
son.
– De maga köztük lett volna, mi?
– Feltétlenül, seriff.
– Akkor hát gyerünk!
Háromszor kellett fordulnia Mitchellnek a kocsival, hogy valamennyien be-
kerüljünk a seriffi hivatallal egybeépített fogdába. Jómagam a harmadik cso-
portba tartoztam. Amikor Mitchell mellé sodródtam, a seriff sajnálkozva nézett
rám.
– Mit gondolsz, Debby, vajon most is ki tudlak húzni a mocsárból?
– Maga mindent megold, seriff – mondtam bizakodón.
– A francba – dörmögte a seriff. – A jó büdös francba!

53

A két FBI-ügynök nem szólt semmit, csupán mélán a levegőbe bámult. Unott
volt a képük, mint akiknek tele van a hócipőjük a történtekkel, pontosabban
szólva mindazokkal a szörnyűségekkel, amelyeket szolgálatuk során már megta-
pasztaltak, s ez, amit nem sokkal ezelőtt láttak, már csak hab a tortán. Úgy néz-
tek és mozogtak, mintha őket már nem izgatná semmi ezen a világon, s olyan
természetes lenne számukra, hogy valakit felszegeztek a falra, mint a déli ham-
burger. Én azonban biztos voltam benne, hogy a látszat csal. Biztos voltam ben-
ne, hogy félig lehunyt pilláik mögül éles tekintettel lesnek bennünket, és meg-
próbálják kitalálni, melyikünk lehet a hunyó. Ha köztünk van egyáltalán.
Ekkor már nagyjából túl voltunk az első kihallgatásokon, s meg is fürödhet-
tem a seriffi fürdőszobában. A többiek nem vették igénybe a szolgáltatást – in-
kább véresek maradtak, s ezzel együtt összetörtek is.
Lupita Martinez ügynök olyan édesen mosolygott a borostás és koszos képű
Forest McKloskey-ra, mintha hirtelen benne találta volna meg a nagy szerelmet.
– Hát akkor hogy is volt csak, Mr. McKloskey? – kérdezte mosolyogva. – Ön
azt állítja, hogy ideges volt. Igaz?
– Ja – mondta Forest McKloskey. – Rohadtul az voltam.
– Kire is?
 – Ezekre a fickókra. A zenészekre – mondta olyan lebiggyesztett szájjal, hogy
az egyúttal értékítélet is volt. – Rájuk.
– Na és miért?
– Mert idegesített az a micsoda, amit csináltak.
– Úgy érti, hogy a zene idegesítette?
– Méghogy zene!
– Maga szerint nem az?
– Ha hallaná, magának is az lenne a véleménye, mint nekem.
– Ön miért is tartózkodott a gyárépületben, Mr. McKloskey?
– Dolgoztam – felelte a kérdezett. – Festettem.
– Lekvárral a falra?
– Ja.
– Értem. És dühítette a zene. Mennyire?
– Hát… nagyon. Nagyon dühített.
– Mennyire nagyon?
– A francba, hát mit tudom én! Dühített. Mert már azon a ponton voltam,
hogy nem tudok egy nyomorult egyenes vonalat sem húzni, annyira remeg a
kezem. És különben is a francba… francba… francba…!
– Valami baj van, Mr. McKloskey?
– Abban a nagy teremben vannak a legnagyobb és legszebb falfelületek… és
akkor, akkor… ezek az elfuserált zenészek… vagy micsodák… odarondítottak.
– Rondítottak? – hökkent meg Lupita ügynök. – Ez pontosan mit jelent?
– Az a fickó volt, akit később a falra szegeztek… tudja.
– Mit ért azalatt, hogy odarondított?
Láttam, hogy már a másik, a Donovan nevű ügynök is feszülten figyeli Mc-
Kloskey száját. Mintha azon imádkozna, hogy végre csusszanjanak ki rajta a ré-
góta várt szavak.
– Odapisilt – mondta McKloskey. – A falra. Ahova a legnagyobb kompozíció-
mat terveztem. Ezek a nyomorult férgek azt a falat nevezték ki vécének.
– Ezért maga megbüntette őket, mi? Megölte Tony Birdöt, és felszegezte a
falra.
– Dehogy öltem meg! – tiltakozott Forest McKloskey. – A nő ölte meg. És a kis
pasas is ott volt. Én a sarokban lapultam, majdnem belém botlottak. Közvetlenül
szemben velem volt egy ajtó, jól láttam, hogy azon jöttek be. A nő és a kis pasas.
– Mr. Hooker?
– Nem volt a homlokára írva, hogy hívják.
– Értem. Kinél volt a kés?
– A csajnál. Mindegyik kezében egy.
– Tehát két kés volt a nála?
– Most mondom, nem? Az egyik kezében lévő késsel a kis ember nyakát biriz-
gálta.
– Értem. Tehát azt állítja, hogy a nő kést szorított Mr. Hooker nyakához.
– Persze hogy azt állítom. Egyúttal azt is, hogy aligha azért szorította oda,
hogy a koszt vakarja le róla. Már bocsánat a vulgáris szavakért.
– Látta, amikor a nő megölte Tony Birdöt?
– Naná, hogy láttam. Bárcsak ne láttam volna. Nem vagyok az a beszari fickó,
és lelkizős típus sem vagyok, mégis megviseltek kissé ezek az események.
– Érthető – bólintott Lupita Martinez. Fekete szeme csak úgy fénylett az
együttérzéstől. – Köszönjük, Mr. McKloskey.
Nem volt egészen világos előttem, hogy mit köszön meg, de momentán nem
is izgatott. Ismét történt a gyárban egy kegyetlen gyilkosság, és fogalmunk sem
volt róla, hogy ki követhette el, valamint arról sem, hogy hol tartózkodhat
egyáltalán Mr. Hooker. Ahogy Amosra, majd Barbarára pillantottam, láttam,
hogy őket is ez a kérdés foglalkoztatja. Barbara néhány perc habozás után aztán
fel is tette a kérdést.
– És Mr. Hooker? Vajon hol lehet most Mr. Hooker?
A kérdés megállt a levegőben, és ott lebegett az orrunk előtt.
– Na igen – mondta Lupita ügynök megvakargatva elegáns kis orrát. – Hol le-
het Mr. Hooker?
Éreztem, hogy végighullámzik a szobán a balsejtelem. Vajon él-e még kollé-
gánk és üzlettársunk, Mr. Hooker?
– Talán meg kellene keresnünk – javasolta Barbara. – Visszamegyünk a gyár-
ba…
– Ne tréfálj, Barbie – igyekezett lecsillapítani Amos. – Az egy hatalmas objek-
tum, isten tudja, hány teremmel és szobával.
– Annak valóban nem sok értelme lenne – bólogatott egyetértőn Donovan
ügynök. – Ezt különben bízzák ránk, megtesszük, ami tőlünk telik.
– Álljon csak meg a menet! – emelte fel az ujját és a hangját Forest McKlos-
key. – Maguk végig akarják kutatni a gyárat?
– Természetesen – mondta Miss Martinez.
– Mi lesz a festményeimmel? – kiáltotta felháborodva Forest McKloskey. –
Ismerem én az ilyen kutatásokat! Az első, hogy tönkreteszik a műalkotásokat. Ki
garantálja nekem, hogy nem sérülnek meg a festményeim, he? Most pedig me-
gyek és folytatom a munkámat. És ebben nem akadályozhat meg senki. Én nem
félek tőlük… Ha kell, feláldozom magam a művészet oltárán.
Lupita Martinez Donovanra pislogott, aki alig észrevehetően bólintott egyet.
Lupita ekkor McKloskey-hoz lépett, és látványosan a vállára tette a kezét.
– Mr. Forest McKloskey, letartóztatom önt gyilkosság vádjával. Maga megölte
Mr. Frederic Coronert és Tony Birdöt. Seriff, tegye a dolgát.
A seriff is bólintott és tette.
– Fáradjon utánam, Mr. McKloskey – mondta, és gyengéden belekarolt Fo-
restbe.
– Maguk megőrültek! – tiltakozott McKloskey, miközben igyekezett megsza-
badulni a serifftől. – Még hogy én gyilkoltam? Inkább engem akartak meggyil-
kolni! A fenébe is, eresszen már el! Nem érti? A gyilkosok szabadon futkosnak,
maga pedig velem szarakodik. Engedjen el, seriff, mert… én nem is tudom, mit
csinálok…
Nem csinált semmit. Legalábbis nem sokat. Igaz, igyekezett megvetni a lábát
a padlón, de nem sikerült neki. Vékony kis fickó volt, feleakkora, mint a seriff,
így semmi esélye sem volt a menekülésre. Még ordítozott egy kicsit, egyre távo-
labbról hallottuk a hangját, majd néhány másodperc múlva ez is elenyészett.
– Maga tényleg azt hiszi, hogy ő volt a gyilkos? – kérdezte Amos hitetlenked-
ve.
Lupita rámosolygott.
– Egyáltalán nem hisszük, Mr. McDaniel. Egyáltalán nem. Nem gyanúsítható
többel, mint önök itt valamennyien.
– Akkor meg miért…?
– Mert nem hagyhatjuk, hogy összetapossa a nyomokat, amelyeket a gyilkos
a gyárban hagyott. Ha hagyott. És most itt az alkalom, hogy közöljem önökkel:
mostantól kezdve a gyár a maguk számára is tiltott terület. Megértették? Akko-
ra, hogy nehéz lenne ténylegesen bekeríteni, mégis vegyék úgy, hogy szalaggal
van körülkerítve, amelyen tilos átlépniük. Világos?
Láttam, hogy az egyik zenész felkapja a fejét és mondani akar valamit, ám azt
is észrevettem, hogy ebben a pillanatban Dave Kasselbruch belerúg a lábába,
mire a másik befogta a száját.
– És most? – kérdezte Barbara. – Hazamehetünk?
– Természetesen – bólintott Lupita Martinez. – Csak aztán vigyázzanak.
– Mire? – kérdezte Barbie.
Lupita elmosolyodott.
– Hogy meg ne gyilkolják magukat is.
Hasznos figyelmeztetés volt, nem is vitás.

54

Miss Gwendolin Ash belém karolt, és mint korábban a seriff Forest McKloskey-t,
nem engedett el maga mellől.
– Gyerünk, megiszunk egy kávét – mondta.
– Ilyen későn már nem kávézom – tiltakoztam.
– Akkor iszik egy pohár vizet. Gyerünk! Beszélni akarok magával.
Kissé bizsergette ugyan az önérzetemet, hogy úgy beszél velem, mintha a
csicskája lennék, de lenyeltem a mérgemet. Mivel a gyilkosságok árnyékából
rám is vetült egy felhőnyi, tanácsosnak tartottam meghallgatni velük kapcsolat-
ban minden információt. Biztos voltam benne, hogy Miss Ash közölni akar ve-
lem valamit.
– Ezek valamennyien fafejűek – kezdte, amikor megkapta az éjszaka is nyitva
tartó kávézóban a kávéját, én pedig az ásványvizemet. – Magában látok egyedül
fantáziát. Főleg azután, hogy elolvastam, milyen ügyes kislány volt már gyerek-
korában is. A maga által leleplezett szörnyetegekre gondolok. Volt szerencsém
átnézni néhány akkori újság archivált példányait, és több helyen is magára buk-
kantam. Azt hiszem, maga az én emberem. Ha valaki képes itt rájönni az iga-
zságra, az csakis maga lehet.
 – Kösz a dicséretet – mondtam. – Bár erősen túloz.
– Majd meglátjuk. Nos, a helyzet a következő. Először is, talán már említet-
tem magának, hogy sikerült fényt derítenem egy izgalmas dologra. Arra, hogy
valamikor a kilencszázas évek elején nagy robbanás történt a gyárban, amely
több mint ötven ember halálát okozta. Robbanóanyagokat gyártottak illegálisan,
bányászati robbantásokhoz, útépítéshez és a többi. Szóval, a gyár egy része a
levegőbe repült, sok ember halálát okozva.
– Igen, tudok róla – mondtam.
– De azt még nem, hogy kié volt a gyár. Ki volt a tulajdonosa.
– Azt valóban nem tudom – bólintottam.
Előrehajolt és mélyen a szemembe nézett.
– Kíváncsi rá?
Abban a pillanatban, ahogy feltette a kérdést, megéreztem, hogy súlyos dön-
tés előtt állok. Ha igent mondok, végérvényesen elkötelezem magam amellett,
hogy együtt próbáljunk rájönni arra, mi történik a gyárban, és miért. Azután
már nem lesz visszaút.
– Igen – feleltem némi habozás után.
Gwendolin Ash elégedetten dőlt hátra a székében.
– Arnold Mlinarik – mondta. – Mond ez magának valamit?
Természetesen mondott. Hiszen volt már nekem egy Mlinarikom, egy spiri-
tiszta bankár, Buster Mlinarik, aki szintén ki akarta bérelni, vagy meg akarta
venni tőlem a gyárat.
– Buster Mlinarik – mondtam ki a nevét. – Ő az, aki…
Gwendolin azonban leintett.
– Tudom, kicsoda Buster Mlinarik. Egyelőre hagyjuk azt a fickót. Engem a
dédapja vagy ükapja érdekel: Arnold Mlinarik. Ő építtette a gyárat. Vegyszereket
gyártottak benne, de ez a Mlinarik nem erről volt igazán híres.
– Akkor miről? – szúrtam közbe.
Gwendolin összeráncolta a homlokát. Láttam rajta, hogy nem kedveli az effé-
le közbekotyogásokat.
– Arnold Mlinarik halottakat akart feléleszteni.
– Hogy micsoda? – kérdeztem, megszegve a fogadalmamat, hogy nem szólok
bele ezután a mondandójába.
 – Jól hallotta. Halottakat akart feléleszteni. Meg volt ugyanis győződve róla,
hogy bizonyos mágikus szertartásokkal a halottakat életre lehet kelteni. A ké-
sőbbi vallomások szerint külön részleget rendezett be, ahol holttestekkel kísér-
letezett.
Szerettem volna, de nem kérdeztem közbe. És jól is tettem, mert mondta ma-
gától is, és éppen azt, amire kíváncsi voltam.
– A gyárban valóban robbanás történt, de mint később kiderült, az áldozatok
nem a robbanásba haltak bele, hanem gázömlés végzett velük. A robbanás kö-
vetkeztében megsérült valami gáztározó tartály, és a kiömlő gáz ölte meg a sze-
rencsétleneket. Azt rebesgették, hogy Mlinarik így akart sértetlen holttestekhez
jutni, mivel abban az időben már nem lehetett holttesteket lopni a temetőkből,
mint Európában a középkorban. Szóval, azt suttogták, hogy Arnold Mlinarik így
jutott hozzájuk.
– Nem kereste őket senki? – kérdeztem ismét megszegve a fogadalmamat.
– Zömüket igen, de volt köztük néhány – ki tudja, hány? –, akik után nem
ugatott a kutya sem. Mindez persze csak feltételezés: soha nem sikerült Mlina-
rikra bizonyítani semmit. Ő pedig határozottan tiltakozott a gyanúsítgatások
ellen. Bár többször is átvizsgálták a gyárát, nem találtak benne semmit, ami a
legkisebb gyanúra is okot adhatott volna. Ami pedig Arnold Mlinarik furcsa
hobbiját illeti, nos, abban az időben, az 1900-as évek elején benne volt a levegő-
ben az ilyesmi. Épp egy évszázaddal azelőtt írta meg Mary Shelley a Frankenste-
int, amitől fellángolt az érdeklődés a homunkulusz, a mesterséges ember iránt.
Valószínűleg Mlinarikot is ez tartotta fogva.
Várakozva nézett rám, mintha a reakciómat várná, én azonban hallgattam.
– Mindennek lassan már másfél évszázada, és most itt van ez a Mlinarik, az
ükunoka, aki spiritiszta, és érdeklődik a régi gyár iránt, amely valaha a Mlinarik
család tulajdona volt, és ahol kísérteties dolgok történtek. Nem gyanús ez magá-
nak?
– Hát… én nem is tudom – mondtam bizonytalanul.
– Hallgasson ide – fogta meg ismét a karom. – Még egyebet is olvastam erről a
gyárról.
– Ne kíméljen – sóhajtottam.
– Állítólag nem csak egy alkalommal történtek itt borzalmas dolgok. A hely-
beliek azt suttogták, hogy folyamatosan tűntek el benne munkások – elsősorban
nők –, és soha többé nem kerültek elő. Mlinarik „szórakozott” a holttesteikkel.
– Szórakozott? – húztam el a számat.
– Jól van, ne kapja fel a vizet. Ez csak amolyan újságírói ízléstelenség.
– Ez minden? – kérdeztem.
– Magának ez nem elég? – kérdezte megcsóválva a fejét. – De igaza van, nem
minden.
– Mi van még? – sóhajtottam.
– A zaj és a szag. Maga is hallotta a hangokat. Az emberi hangokat. Hallotta,
vagy nem?
– Hát… hallottam valamit, az kétségtelen.
– Nyugodtan bevallhatja, hogy emberi hangokat hallott.
Valóban azokat hallottam. Vagy azokat is.
– Egyszer olvastam egy történetet – mondta. – Egy űrhajóról, amelyen halott
legénységet talál a mentőexpedíció. Nem emlékszem pontosan a történetre, de
arra igen, hogy a legénység, bár meghalt, utolsó kétségbeesett kiáltásait meg-
őrizte az űrhajó csőrendszere, és a mentőexpedíció tagjai végigszörnyülködhet-
ték az elhunytak utolsó, rettenetes óráit. Nos, én azt hiszem, itt is valami hason-
lóról lehet szó.
Ha nem lett volna tragikus a dolog, talán el is nevettem volna magam.
– Maga azt feltételezi, hogy a megölt emberek utolsó kiáltásait őrzik a falak?
– Tud jobbat?
– Ez nevetséges – mondtam, pedig egyáltalán nem volt nevethetnékem. –
Ezek szerint a gyár kísértettanya lenne? És azt akarja, hogy én ezt bevegyem?
– Nem tudom, mit akarok – mondta. – Pontosabban dehogyisnem tudom. Az
igazságot akarom. Tudni akarom, ki adja ki azokat a hangokat, és mi okozza a
szagokat.
– Maga szagokat is érzett? – hökkentem meg.
Gwendolin megpöcögtette az orra hegyét.
– Nem hiába nagy az orrom, mint Cyranóé, azt is megérzem, amit más nem.
Igenis, szagokat is éreztem.
– Ha azt mondja, hogy hullaszagot érzett, világgá futok – mondtam, és nem is
jártam messze tőle, hogy megtegyem. A végén még kiderül, hogy egy zombikkal
teli gyárra ruháztunk be…
Gwendolin talán még tovább is maradt volna, én azonban majd összeestem a
fáradtságtól.
Elnézést kértem tőle és hazamentem.

55

Estefelé felcsengett a telefonom. Mr. Buster Mlinarik volt a vonalban.

– Bocsásson meg, O’Hara kisasszony – kezdte, és mintha erős szemrehányást
éreztem volna a hangjában. – Maga is érdekelt ebben az ügyben?
– Milyen ügyben? – hökkentem meg.
– Amibe az a nő engem is belekevert.
Éppen majszoltam valamit, s néhány pillanatig hallgatnom kellett, amíg le-
nyeltem a falatot. Ezt alighanem habozásnak vehette, mert azonnal támadásba
lendült.
– Nem tűröm a rágalmazást! – mondta határozott hangon. – És azt sem tű-
röm, hogy a családomat befeketítsék. Megértette? Ezért valaki felelni fog!
Bár gyanítottam, hogy mi történhetett, meg kellett játszanom a tájékozat-
lant.
– Miért? Mi történt?
Hallottam, ahogy mély lélegzetet vesz a túloldalon.
– Az interneten megjelent egy förmedvény, amely az ükapámról, Arnold Mli-
narikról szól. A maga ismerőse, az a sötét újságírónő a családunkkal és a gyárral
kapcsolatban fejti ki benne buggyant agyának bomlástermékeit. Többek között
megvádolja ősömet, hogy tömeggyilkos volt, és halott emberekkel kísérletezett.
Akik még most is ott kísértenek a gyár romjai között! Továbbá azért akarom
kibérelni a gyárat, hogy én is folytassam a tevékenységét. Mármint az ükapámét.
Ha persze jobban utánagondolok, van némi igazság cikkének velem kapcsolatos
részében. Nevezetesen, hogy ha elkapnám azt a nőt, szívesen darabokra vagdal-
nám és ismét összeraknám, de nem abban a sorrendben, ahogy eredetileg volt!
Van néhány ötletem, hogy mit csinálnék szívesen belőle. Árulja el, van magának
valami köze ehhez az ocsmánysághoz?
 Bár fülemben hallottam a bibliai kakaskukorékolást, amikor Péter apostol
megtagadta Jézust, határozottan nemet mondtam neki.
– Semmi közöm ahhoz a cikkhez!
Abban a pillanatban megszólalt az ajtócsengő.
– Bocsásson meg, de le kell tennem a telefont – mondtam, és mielőtt tilta-
kozhatott volna, kinyomtam a gombját.
Mint a madár repültem az ajtó felé. Arra gondoltam, hogy az történt, amihez
hasonló már nem is egyszer megtörtént velem: Mlinarik közvetlenül a házam
elől telefonált, s most, hogy megszakítottam a beszélgetést, úgy döntött, szemé-
lyesen vesz elégtételt rajtam a cikkért. Ezért felkaptam az asztalon heverő re-
volveremet, félrelöktem Marisát, és lenyomtam az ajtókilincset.
Az ajtó kitárult.
Szemben velem Robert McKinley professzor állt, olyan életundorral a képén,
amilyet csak a hűvös őszi eső okozhat. Az pedig úgy esett rá, ahogy az őszi eső-
nek esnie kell. S mivel széles karimájú kalap volt a fején, a karima megtelt eső-
vízzel, és hova is csöpöghetett volna máshová, mint a nyakába.
Ott álltam vele szemben, kezemben a revolveremmel, amelynek a csöve
egyenesen rá irányult.
Bob professzor rám nézett, aztán a stukkerre, majd vissza rám.
– Mi történt itt, amíg távol jártam? – kérdezte végérvényesen a stukkeremre
szegezve a szemét. – Kitört a világháború, csak még én nem tudok róla?
Elkaptam, átöleltem a nyakát és cuppanós puszit nyomtam a képére. Ettől az-
tán olyan piros lett a feje, mint a túlérett paradicsom.
– A fenébe is… ettől tartottam… maga… képtelen fegyelmezni magát… teljes-
séggel képtelen rá… Arra kérem… arra kérem… hogy…
– Mire? – kérdeztem bűnbánattal teli szívvel.
Bob McKinley megköszörülte a torkát.
– Hát… adjon még egyet.

56

Én csak tiszteletteljes, baráti puszit adtam neki, Marisával azonban egészen más
volt a helyzet. Hogy mi, azzal kapcsolatban szükségesnek tartok némi magyará-
zattal szolgálni. Hogy közte és Bob professzor között lehet valami, arra az elkö-
vetkező pillanatok szokatlan jeleiből is következtetni lehetett. Miután Bob pro-
fesszor megkapta a második puszit is tőlem, elnézett a vállam felett, és nem tö-
rődve a még mindig a kalapját áztató esővízzel, mintha keresett volna valakit.
Természetesen Marisát.
Hogy szemléletesen fejezzem ki magam, Marisa, a legendás egykori partizán,
akitől úgy rettegtek a venezuelai kormány katonái, mint a bozóttűztől, reszke-
tett, mint a már többször emlegetett, kanadai nyárfák levelei. Mintha ellenséget
pillantott volna meg a bokrok között. Csakhogy egyáltalán nem ez volt a helyzet.
Sőt, éppen az ellenkezője. Marisának elgyengültek a lábai: láttam rajta, hogy
legszívesebben leroskadna a padlóra vagy egyenesen a professzor karjába vetné
magát.
És a szemeik is külön tanulmány tárgyát képezhették volna. Bob McKinley
szemei igyekezték elkerülni Marisát, mintha semmi közük nem lenne egymás-
hoz, Marisa viszont olyan áhítatosan nézett rá, mint a templomi szentképekre
szokás. Röviden összefoglalva a helyzetet: Marisa olyan szerelmes volt a profesz-
szorba, mint a tüzér az ágyújába. Ami a professzort illeti, hiába bámult a levegő-
be, majd hiába fürkészte a cipője orrát, mintha mászna rajta valami, egyre vörö-
sebb lett a képe. És csak úgy világítottak rajta a szeplők. Hogy Bob McKinley
mennyire volt szerelmes Marisába, természetesen nem tudhatom, de hogy nem
volt közömbös számára a házvezetőnőm, az biztos. Már az a beszélgetés, ami
lefolyt köztük, is erről tanúskodott.
Bob McKinley végül is felemelte a fejét és Marisa szemébe nézett.
– Buenas tardes, señor professzor – mondta Marisa.
– Buenas tardes, Marisa – felelte Bob professzor.
Ezután rövid szünet következett, majd angolra fordult a társalgás.
– Örülök, hogy újra látom, señor professzor – mondta Marisa remegő kézzel a
professzor útitáskája után nyúlva.
– Én is örülök, Marisa.
Rövid szünet.
– Elvégeztem a feladatot – mondta Marisa, majd leejtette maga mellé a kezét,
amikor a professzor nem adta át neki a táskát.
 – Kiszámította?
– Ki – biccentett Marisa.
– És… hány vödör vizet kénytelen kifizetni a gazda a felügyelőnek két napi
öntözés után?
– Ezerhétszáz vödröt – felelte Marisa.
Nem, nem a hülyék társalgása folyt közöttük, egyáltalán nem. Marisa mesél-
te, hogy szabadidejében a professzor megtanította arra, hogy a mezopotámiai
földművesek hogyan számították ki az öntözött földekre juttatott víz mennyisé-
gét. Erről különben hosszas értekezését közölte egy svéd tudományos folyóirat.
A professzor fél éjszakákon át magyarázta Marisának a problémát, és annak
megoldását; a magyarázat meglehetősen intenzív lehetett, mert a professzor
elutazása utáni reggelen Marisa a lépcsőn lefelé haladtában elaludt és le is esett
róla. Szerencsére néhány kisebb zúzódással és kék folttal sikerült megúsznia a
balesetet.
McKinley professzor alighogy letette a csomagját a szobájában, lejött az eme-
letről, úgy, ahogy volt: vizes nadrágban, ázott ingben leült a kanapéra, és ölébe
vette a kettes számú táskáját, amelytől szemmel láthatóan egyelőre nem óhaj-
tott megválni.
– Itt van – mondta aztán diadalittas képpel a táskája oldalára ütve.
– Mi van… ott? – kérdeztem némi értetlenséggel.
– A folytatása.
– Minek a… folytatása?
Erre gyanakodva felkapta a fejét és megdöbbent képpel nézett rám.
– Maga nem olvasta el?
Úgy éreztem, hogy azonnal a fejemre szakad a mennyezet. Hát persze… a kéz-
irat. Amit McKinley professzor barátja, bizonyos Leslie L. Lawrence, aki ugyan-
csak magyar származású, fordított le nekem, s amely Orsi nagyiról, Álmaim Asz-
szonyáról szól.
Hogy mindenki számára világos legyen a dolog, magyar származású is va-
gyok, azaz magyar vér is folyik az ereimben. Őszintén bevallom, szörnyű érzés
volt, amikor először értesültem erről. Szüleim nem sokkal a születésem után
autóbaleset áldozatai lettek, jómagam nevelőszülőkhöz kerültem – egy O’Hara
nevű házaspárhoz –, akiket hosszú ideig, egészen felnőttkoromig vér szerinti
szüleimnek hittem. Amikor megtudtam az igazságot, gyomorforgató érzések
kerítettek hatalmukba. Legszívesebben berohantam volna egy kórházba, azt
követelve, hogy azonnal cseréljék ki az ereimben folydogáló vért hamisítatlan
amerikai vérre – ha van ilyen egyáltalán. Szerencsére nem voltam olyan hülye,
hogy meg is tegyem.
A szörnyű sokk után érdeklődni kezdtem a magyarok iránt. A magyarok
származása volt igazán az, ami megdöbbentett: drágalátos őseim valahol Ázsia
pusztáin nyargalásztak vadlovaik hátán, és aki arra járt, azt rendre ki is rabolták.
Még szerencse, hogy később letelepedtek az ismeretlen Kelet-Európában, és
azóta is ott élnek. És ott élnék jómagam is, ha valamikor a történelem ködös
mélységeiben Orsi nagyi el nem hagyja a magyarok országát és le nem telepszik
Amerika földjén. Ő az első amerikai felmenőm. Summa summarum: mikor meg-
tudtam, hogy magyar vér is folyik az ereimben, úgy éreztem magam, mintha
kiderült volna, hogy indián vagyok. Mert csodás Amerika ide vagy oda: indián-
nak lenni azért még manapság sem feltétlenül leányálom.
Említettem már, hogy az igazi szüleim autóbaleset áldozatai lettek, nevelő-
szüleimet pedig benarkózott medvék ölték meg, ezért bátran kijelenthetem: ami
a szülőket illeti, mind ez idáig nem volt szerencsém velük. Úgy tűnik, nem élet-
biztosítás Debby O’Hara szüleinek lenni. S hogy a legfontosabbról meg ne feled-
kezzem – itt van Orsi nagyi, teljes magyar nevén Báthory Orsi. Ő az én ük-ük-
üknagyanyám, aki valamilyen, számomra ismeretlen oknál fogva az őrangya-
lommá képezte ki magát. Fejébe vette – bizonyára már a túlvilágon –, hogy a
védőangyalom lesz, és megóv minden bajtól, ami csak érhet – beleértve termé-
szetesen önmagamat is. Van, amikor megjelenik előttem – régi, feltehetően ma-
gyar ruhába öltözve –, van, amikor csak érzem, hogy a közelemben van, és egy-
szer-másszor az is előfordult, hogy nemcsak én láttam, hanem mások is.
Furcsa dolgok ezek, és nem is igazán tudom, hova tegyem őket. Ami azt illeti,
nem hiszek a túlvilágban… azaz már ebben sem vagyok biztos. Ha nincs túlvilág,
akkor honnan a csodából bukkan elő Orsi nagyi? És hogy van az, hogy mások is
látják – néha –, nem csak én. Azt még csak meg tudnám magyarázni, ha csak én
látnám. Elvégre akik például LSD-t használnak, még borzalmasabb dolgokat is
vizionálnak, csak éppen mások nem látják, amit ők látnak. Az én esetem ezek
szerint egészen egyedi? McKinley professzor, aki egy furcsa eset során a bará-
tommá vált, mesélt nekem arról a fickóról, a barátjáról, bizonyos Leslie L. Law-
rence-ről, aki Kelet-kutató, a keleti nyelvek professzora, ráadásul még magyar
származású is, s akivel együtt nem egy forró kaland részese volt a Himalájában.
McKinley professzor szerényen hozzátette, hogy ő általában nyugodt fickó –
mármint saját maga –, ellentétben ezzel a Mr. Lawrence-szel, aki úgy vonzza az
életveszélyes kalandokat, mint a vasorrú bába orra a mágnesport. Nos, ez a fickó
mesélte neki, hogy léteznek olyan szerzetesek odafent a nagy hegyek között,
akik képesek csupán szavaikkal látható és érzékelhető fizikai lényeket létrehoz-
ni. A semmiből valamit. McKinley azt állította, hogy ő maga is látott már ilyen
teremtményt, ottani nevén tulpát, „akit” egy szerzetes „teremtett”. Ő mindene-
setre esküszik rá, hogy a tulpa mesterséges lény, de nem szemfényvesztés által
jön létre. Őszintén szólva nem tudom, mi az igazság; szívem szerint kételkedő
lény vagyok, csak éppen ez a dolog megmagyarázná Orsi nagymama létezését is.
Talán ő is tulpa? Tudat alatt én teremtem meg őt, az én kívánságom hozza létre
a semmiből? De hát már akkor is létezett, amikor én még nem is tudtam, kicso-
da… Az az igazság, hogy hiába is töröm a fejem, nem tudok választ adni a legfon-
tosabb kérdésre: vajon miért segít nekem ez az ismeretlen magyar nő, akinek a
vére az ereimben folydogál? Annak idején sokat beszéltem róla McKinley pro-
fesszornak, aki olyan megtiszteltetésnek vette belé vetett bizalmamat, hogy
kissé utánanézett a dolognak. Hihetetlen, de igaz: kutatásait szerencse kísérte.
Sikerült megtalálnia Báthory Orsi naplójának egy részletét, amelyet a barátja
lefordított nekem. Magyarról angolra. És a professzor el is hozta hozzám. Azóta
sok mindent tudok erről a nőről – most már bátran kimondhatom, hogy csodála-
tos nőről. Egyre-másra kerülnek elő darabokra tépett naplójának további részle-
tei – mintha csak szellemkezek irányítanák annak a kezét, nevezetesen McKinley
professzorét, aki a napló darabjait keresi.
Néhány héttel ezelőtt hozta el hozzám az akkor utolsónak hitt angolra fordí-
tott fejezetét, és azt is megígérte, hogy a fordítót, azt a bizonyos Leslie L. Law-
rence-t is elhozza hozzám. Ez utóbbi ígéretének sajnos nem tudott eleget tenni.
Mr. Lawrence ugyanis levelet kapott az egyik himalájai lámakolostor apátjától,
amelyben az apát bizonyos halaszthatatlanul sürgős ügyben a segítségét kérte.
Lawrence professzor nyomban felkerekedett és bevette magát a Himalája óriásai
közé. Azóta ott van, de hogy pontosan hol, arról McKinley-nek fogalma sincs.
 Van még valami, ami miatt roppantul szégyelltem magam McKinley profesz-
szor előtt. Nem is értem, hogy lehettem ennyire eszement… Történt ugyanis,
hogy amikor legutoljára McKinley nálam járt, letette elém Báthory Orsi naplójá-
nak mindeddig ismeretlen, angolra fordított ötven oldalát, hogy amíg távol jár,
olvassam el. Természetesen boldogan és remegő izgalommal vártam a pillana-
tot, hogy kezembe vegyem, aztán történt valami, ami megakadályozott benne.
Legyen valaki az üzleti élet bármilyen apró szereplője is, annak számára olyan az
idő, mint a szappan. Gyakran kicsúszik a kezéből. Így jártam én is. Betettem a
naplórészletet a szekrényembe, és lassan meg is feledkeztem róla, mint ahogy
magáról a főszereplőjéről is. Elsősorban azért történhetett így, mert sokáig nem
jelent meg előttem, sőt még egy kis villanással sem jelezte, hogy a közelemben
lenne. Ezt különben nem is nagyon bántam. Úgy van valahogy az ember a várat-
lan segítséggel, hogy akkor jól jön, amikor szüksége van rá, amikor meg nincs,
jobb, ha nem gondolunk rá.
Nos, így voltam ezzel én is. Orsi nagyi nem bukkant fel előttem, a naplórész-
let pedig feledésbe merült. Vagy mégsem? Most, ahogy elgondolkodom a dol-
gon, eszembe jut valami, ami félelemmel tölt el. Mi van akkor, ha Orsi nagyi
bosszúálló, és ezután nemhogy nem segít, ha szükségem lenne rá, hanem még
ellenem is fordul? Egy baljós jel mindenesetre erre figyelmeztetett.
Hogy mi volt ez a baljós jel? Elmondom, hogy esett a dolog. Úgy, hogy keres-
tem valamit az íróasztalom fiókjában, valami szerződést, amelyet sem Amos,
sem Barbara nem talált a cuccai között. Esküdöztek, hogy tudomásuk szerint
nálam kell lennie, ezért kénytelen voltam feltúrni íróasztalom számos fiókját.
Keresés közben aztán olyasmi történt velem, ami bízvást a megmagyarázhatatlan
kategóriájába sorolható. Amint ugyanis kihúztam a fiókot, hogy belekotorjak, a
fiók hirtelen, csak úgy magától visszacsúszott a helyére. Mégpedig olyan erővel,
mintha valaki dühösen belökte volna. Ez még önmagában véve nem lett volna
olyan nagy baj, csak sajnos a mutatóujjam benne maradt. Mintha valaki szándé-
kosan csinálta volna. Egyetlen pillanat alatt átfutott a fejemen, hogy ez nem
lehet a véletlen műve, de aztán visszatoloncoltam a gyanúmat az agyam hátulsó
részébe. Csak nemrég döbbentem rá, hogy ez az a fiók volt, amelyben a McKinley
professzor által talált naplórészlet hevert olvasatlanul. Véletlen lett volna, hogy
a fiók rácsúszott az ujjamra, vagy pedig Orsi nagyi gyengéd figyelmeztetése,
hogy jó lenne elolvasnom az élettörténetét?
Mindenesetre idáig még nem olvastam el, pedig – ismétlem – megígértem a
professzornak, hogy befejezem, mire visszatér hozzánk. Magyarázata szerint
azért, hogy körülnézzen egy kicsit a városi könyvtárunkban, én azonban Marisát
sejtettem a háttérben.
McKinley mindenesetre ott ült velem szemben a szobámban, kezében a tás-
kájával és félig tátott szájjal bámult rám. El sem hitte, hogy még nem olvastam
el, amit utolsó látogatásakor elhozott nekem.
– Maga… nem olvasta el azt, amit… legutoljára itt hagytam?
Éreztem, hogy én is elpirulok, mint ő, amikor Marisára néz. Úgy látszik, ez
volt a pirulások estéje. Lehet, hogy Marisa is elpirul néha, csak éppen az ő barna
bőrén nemigen látszott a pír.
Megköszörültem a torkomat, és menteni igyekeztem, ami menthető.
– Akartam – védekeztem. – Én akartam…
– Csak?
Sóhajtottam és hosszas magyarázatba fogtam. Elmeséltem neki mindent, ami
az utóbbi időben – távozása óta – esett meg velem. Hogy a nyakamba szakadt két
gyilkosság; a gyárban kísértetek járnak; ráadásul én is gyanúsított vagyok és a
többi. McKinley mogorván maga elé meredt, mintha elhatározta volna, hogy
haragszik rám, és nem is fog megenyhülni soha többé. Fogja a táskáját, a benne
lévő kézirattal együtt, és kilép az esőbe, hogy soha többé ne jöjjön vissza. Őszin-
tén szólva ezen sem csodálkoztam volna.
McKinley professzor azonban nem ezt tette. Először is megnyalta a szája szé-
lét, majd az állát is megvakargatta.
– Gyilkosságot mondott? – kérdezte.
– Azt – bólintottam.
– Mindjárt kettőt is?
– Sajnos.
– Kár, hogy nincs itt a barátom – mondta. – Az ő fülének mennyei zene lenne,
amit magától hallok.
– Mármint a két gyilkosság?
– Pontosan.
– Miért? Ő mit tenne?
 – Elkapná a gyilkost.
– De nincs itt – mondtam.
Ismét megnyalta a szája szélét.
– Talán nem is olyan nagy baj. Ez kétszemélyes ügy. Két személy kell hozzá,
hogy rendbe rakja a dolgokat. Elkapja a gyilkost vagy gyilkosokat.
– És… ki lenne az a két személy?
Rám nézett és nagyot ásított.
– Természetesen maga meg én. És ha majd nyakon csíptük őket, remélhető-
leg lesz ideje végig elolvasni az ük-ük-üknagymamája figyelemre méltó naplóját.

57

Ezen a napon korán lefeküdtem. Hiába szorítottam azonban a párnát a fejemre,

hogy ne lássak, és főleg ne halljak semmit, mégsem tudtam elaludni. Végső két-
ségbeesésemben elképzeltem magamnak egy kerítést, olyat, amilyeneket Auszt-
ráliában láttam, és a túloldalára sok-sok kengurut képzeltem. A kengurukat
semmi más nem érdekelte, csak hogy átugorhassanak azon a hülye kerítésen. Az
első kenguru nekifutott és átugrotta, aztán a második kenguru következett. A
negyvenedik kengurura még emlékszem, mert az fehér szőrű albínó volt. A töb-
bivel kapcsolatban már nincsenek emlékeim. Fogalmam sem volt róla, hogy
végül is átugrottak-e valamennyien a kerítésen, vagy egy részük szégyenszemre
megfutamodott. Amikor felriadtam és lekaptam a fejemről a párnát, nem láttam
belőlük egyet sem.
De azért láttam valamit.
Álmaim Asszonya állt az ágyam végében.

Régóta nem láttam már, ezért el is szoktam tőle. Őszintén szólva nemcsak örö-
met éreztem, hanem megilletődöttséget is. Elvégre nem gyakran találkozik az
ember igazi szellemlénnyel a túlvilágról. Sokan állítják ugyan, ám a legtöbbjük
hazugság. Az én látomásom viszont valódi volt.
Nem is volt oktalanság, hogy tartottam tőle egy kicsit. Először is zavar lehe-
tett körülötte – nem mondhatom, hogy légköri zavar, mert fogalmam sem volt
róla, hogy kapcsolatban áll-e a levegővel –, abból gondoltam, hogy nem áll olyan
magabiztosan a lábán, mint szokott; kicsit hullámzott, mintha távoli vihar za-
varná a megjelenését.
És a hangját sem hallottam. Az arca viszont komor volt, szinte fenyegető. A
szemében sem láttam azt a fene nagy szeretetet, amely néha ott csillogott ben-
ne. Nem kellett nagy ész hozzá, hogy rájöjjek: neheztel rám valamiért, vagy
nincs megelégedve velem. Többször is ingerülten megrázta a fejét, és felém mu-
togatott.
Ennek ellenére be kellett ismernem, hogy szép volt az arca, mondhatnám,
gyönyörű. Ismét abba a furcsa, régi ruhába öltözött, amiben néha meg szokott
jelenni, a gyöngyös fejkötő is ott volt a fején. Arra gondoltam, mennyire előnyö-
sebb lenne számára egy kiskosztüm, vagy egyszerűen csak egy farmer fehér
blúzzal, de hát abban a korban, amikor élt, aligha hordtak a nők kiskosztümöt.
Sóhajtottam és mosolyt erőltettem a képemre.
– Szia… Orsi nagyi – mondtam halkan. – Örülök, hogy itt vagy.
Orsi nagyi azonban nem vette a lapot. Komor maradt a képe, s ekkor felötlött
bennem a gondolat, hogy abban a korban talán még nem volt az embereknek
olyan kifejlett arcmimikájuk, mint most. Akkor talán még nem eresztették az
emberek úgy szabadjára az érzelmeiket, mint manapság. Vagy igen?
Ekkor Álmaim Asszonya beszélni kezdett. Persze ezt csak a szája mozgásából
sejtettem. Hozzám beszélt, de mintha némafilmet láttam volna: egy csipetnyi
hang sem jutott el a fülemig.
Álmaim Asszonya becsukta a száját és megingatta a fejét, mintha tudná, hogy
semmit nem hallok a szavaiból. Ökölbe szorított kezével nagyot ütött a levegőbe.
Az a gyanúm támadt, hogy talán én lennék a célpontja, ha egy dimenzióban él-
nénk.
Álmaim Asszonya tovább beszélt, majd hirtelen abbahagyta a szövegelést.
Láttam rajta, hogy megértette: úgysem jut el hozzám, amit mondani akar. Talán
az arcomról olvasta le, hogy hiába az erőfeszítése – nem vagyok képes venni az
adását.
Ekkor a mutogatásra tért át. Két ujját mutatta felém, miközben tekintetét az
enyémbe fúrta. Mintha csak szuggerálta volna, hogy mit akar közölni velem.
Nem voltam biztos benne, hogy értem. A két ujját V-nek láttam; a victory,
azaz a győzelem jelének. Vagy mégsem? Bizonytalan voltam benne, hogy abban
a korban már létezett-e ez a jel. Sokan azt állítják, hogy Churchill találta ki, és ő
mutogatta a második világháborúban. Csakhogy Álmaim Asszonya nem abban a
korban élt. A második világháború idején ő már… Hát bizony. Valamennyien
meghalunk egyszer, de nem mindenki jár vissza, hogy beleszóljon a leszárma-
zottai életébe.
Hogy még jobban megerősítse a szándékát, újra kinyitotta a száját, talán
azért, hogy leolvashassam róla azt a szót, amit a V-mutogatással tudtomra akart
adni. Mielőtt azonban bármit is leolvashattam volna, remegni kezdett körülötte
a levegő, mintha valaki szándékosan akadályozná, hogy megértsem, mit akar
közölni velem.
– Victory? – kérdeztem suttogva, mintha attól tartottam volna, hogy megza-
varom Marisa és McKinley bizalmas együttlétét. – Victory?
Ő bezzeg megértett engem. Igen határozottan megrázta a fejét, és még egy-
szer megpróbálta megformázni ajkaival a szót. Ám ezúttal sem sikerült.
Dühösen lehajtotta a fejét. Amikor felemelte, ismét rám nézett. Mintha harag
helyett már szánalom ült volna a szemében.
Aztán váratlan tevékenységre szánta rá magát. Mintha habozott volna egy
kicsit, aztán lehajolt és a lábánál matatott, miközben egyre inkább hullámzott
körülötte a levegő.
A következő percekben mintha pantomimot láttam volna. Természetesen ő
volt a pantomim művész: Álmaim Asszonya. Lehajolt, gyorsan lekapta a lábáról a
cipőjét – valami régimódi, csatos szörnyűség volt –, és felém mutatta.
– Cipő? – hökkentem meg. Vajon mi az ördögöt akarhat vele?
Láttam rajta, hogy ismét kezd dühbe gurulni. Bizonyára azért, mert nem ér-
tem, amit a tudtomra akar adni. Dühösen kiejtette a cipőket a kezéből. Ki tudja,
hova tűntek, mert már nem láttam a lábait. Felém nyújtotta mindkét karját,
mintha magához akarna ölelni. Én is szívesen megöleltem volna, elvégre annyi
mindent köszönhettem neki, többek között az életemet is, de tudtam, hogy ez
lehetetlen. Egy másik dimenzióban létezővel nem lehet ölelkezni. Még akkor
sem, ha valaki nagyon szeretné.
Aztán ismét furcsa mozdulatsor következett. Egyik karját kinyújtva hagyta, a
másikkal ráütött, majd felcserélte őket. Szomorúan csóváltam meg a fejem. Mit
jelenthet ez?
Ekkor a szemére mutatott – egymás után mindkettőre, majd a fülei következ-
tek. Ismét a kérdés a tekintetében. „Érted már, te kis hülye?”
Nem értettem. Mi a fenét akarhat ezzel a mutogatással? Hirtelen eszembe ju-
tott valaki; méghozzá az a bizonyos Mlinarik, aki cirka százötven évvel ezelőtt
darabokból összerakott embereket akart életre kelteni a jelenlegi gyárrom terü-
letén. Talán erre akarta felhívni a figyelmemet? Arra, hogy veszélyben forgok,
mert valaki fel akar darabolni? Levágni kezem-lábam, kiszedni a szemem, lemet-
szeni a fülem, hogy aztán ismét összerakhassa őket. Jézusom!
– Mlinarik? – kérdeztem szinte sikítva az izgalomtól. – Mlinarik?
Megrázta a fejét és dühösen legyintett egyet. Aztán eltűnt a szemem elől.
Én persze nem nyugodtam bele, hogy csak úgy, anélkül, hogy megértettem
volna, mit akar közölni velem, lelépett. Kiugrottam az ágyból és belemarkoltam
a levegőbe; ott, ahol másodpercekkel ezelőtt még felém mutogatott. Persze csak
a híg levegőben kapálóztam. Miután megértettem, hogy ha itt is volt a szobám-
ban, már nincs itt, visszaroskadtam az ágyamra és sírni lett volna kedvem.
A fenébe is, Álmaim Asszonya, jól kiszúrtál velem!
McKinley professzor természetesen tudott róla, hogy időnként meglátogat az
ősanyám; hogy is ne tudott volna, elvégre olvasta Báthory Orsolya naplóját.
Csakhogy abban még az élő Báthory Orsi szerepelt, a szellemmé vált Báthory
Orsi helyett. Abban biztos volt, hogy az ősanyám létezett, de hogy rendszeresen
meg is szokott jelenni előttem, sőt be is avatkozik az életembe, abban már alig-
hanem kételkedett. Soha nem mondott ellent, ha róla beszéltem, de láttam a
szemén, hogy nem feltétlenül hisz nekem. Azt persze elhitte, hogy látom Álma-
im Asszonyát, csakhogy a képzeletem szüleményének vélte. Nyilván azt gondol-
ta, hogy az idegeimmel lehet valami baj, és ezért vannak látomásaim.
Reggel, amint lementem a hálószobából a földszintre, már ott találtam a ka-
rosszékemben. Olyan elégedett mosoly ült az arcán, mintha csak az imént közöl-
ték volna vele, hogy kiderült, rokona az elnöknek, és az elnöki ciklus lejárta után
ő örökli a Fehér Házat. Bár az ördög se tudja, hogy ez akkora örömet jelent-e
bárkinek is.
Nos, a székemben ült és olvasott. Marisa már hajnalok hajnalán kifuthatott az
újságosbódéhoz megvenni neki a legújabb lapokat.
 Amint meglátott, hogy jövök a lépcsőn lefelé, felém lengette az újságot.
– Hallotta a legújabb híreket? – kérdezte.
– Szerencsére még nem. Történt valami helyrehozhatatlan?
– Ausztráliában elszaporodtak a nyulak – mondta.
– És ez akkora baj?
– Utálom a nyulakat – mondta. – Szinte rosszul vagyok tőle, ahogy látom,
hogy mozog a fülük. Tudta, hogy a nyulak füle nem szinkronban mozog?
– Nem – mondtam sóhajtva. – Nem tudtam.
– Legalábbis az újság szerint. Egy tudós ír róla. Az a két ronda, hosszú fülük…
Hirtelen mintha csengettyűszót hallottam volna.
– Mit mondott az imént? – próbáltam megerőltetni az agyam.
– Hogyhogy mit mondtam? A nyulakról beszéltem. Az ausztrál nyulakról.
– Hány füle is van a nyúlnak?
McKinley gyanakodva nézett rám. Valószínűleg felötlött benne a szörnyű
gondolat, hogy talán viccelődöm vele. McKinley professzornak ugyanis nem
mindennapi humorérzéke volt. Néha nagyot kacagott valami viccesnek alig
mondható apróságon, máskor pedig még a legjobb poén is úgy elsuhant a füle
mellett, mint a világcsúcsra hajtó denevérek.
– Hogyhogy hány füle van? – tudakolta összehúzott szemmel, sértődésre ké-
szen.
– Kettő – mondtam.
– Ja. Én is ezt mondom. Meg a tudós is.
– Figyeljen ide, Bob.
Elmeséltem neki, hogy éjszaka meglátogatott Álmaim Asszonya. És hogy mi-
lyen pantomimot mutogatott el nekem. Előbb két ujját mutatta felém, aztán a
cipőit, majd a két szemét, két fülét. Mintha arra célzott volna velük, hogy nincs
valami rendben a testrészeimmel. Vagy arra, hogy meg akarnak gyilkolni, fel-
trancsírozni és így tovább.
McKinley meghallgatta, aztán a fejét vakargatta.
– Hát… őszintén szólva fogalmam sincs róla, mit akar mindez jelenteni –
mondta óvatosan.
Én akkor már sejtettem valamit.
– Azt akarta mutatni, hogy kettő – mondtam.
 McKinley eltátotta a száját.
– Hogy micsoda?
– Kettő – ismételtem.
– Mi az, hogy kettő? – kérdezte egyre idegesebben.
– A kettes szám. Köszönöm magának a felismerést!
Ekkor már őszinte riadalmat láttam a szemében.
– De hát mit köszön? Én az égvilágon semmit nem mondtam, amit…
– A nyúl két füle – mondtam.
McKinley szúrós szemmel nézett rám.
– Maga most ugrat engem, Debby?
– Egyáltalán nem – tiltakoztam. – Az ősanyám a kettes számot mondta… azaz
nem mondta konkrétan… de talán erre akarta felhívni a figyelmemet.
– Mire?
– A kettes számra. Hogy valami… kettő. Hogy talán valamiből kettő van.
– Mármint miből és hol?
– Fogalmam sincs róla. De felmutatta két ujját, aztán a két lábát, a két cipőjét,
a két szemét, a két fülét…
– Ezt én is megtehetem – mondta. – Nekem is pont ennyi van mindegyikből.
Maga most komolyan beszél, Debby? Miért nem mondta meg magának élőszó-
ban, amit a tudtára akar adni, miért kellett mutogatnia?
– Mert… nem tudom. Lehet, hogy mondta, csak éppen nem értettem meg.
Nem volt tökéletes az adás. Lehet, hogy mágneses zavar volt a túlvilágon.
– Ez marhaság – legyintett. – Azt hiszem, kissé túlpörgette magát, Debby.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire felkavarja annak a nőnek a feltűnése.
– Persze hogy felkavar – mondtam. – Különben biztos vagyok benne, hogy fi-
gyelmeztetni akar valamire. Mindig megteszi, ha veszély fenyeget.
– Most veszély fenyegeti?
– Nem kétséges. Többen is vannak, akik szívesen a víz alá nyomnának. Itt van
ez a Harrison nevű fickó is. A seriffhelyettes. Legszívesebben lecsukatna. Még-
hozzá gyilkosság vádjával. Van egy olyan érzésem, hogy a két FBI-ügynök is rám
vetette ki a hálóját, csak még megjátsszák a nyulat.
– Nyulat?!
– Bocs, nem az ausztrál nyuszikra gondolok. Hanem hogy a lelkűk mélyén ők
is engem gyanúsítanak, csak még nincs elég bizonyítékuk, hogy előjöjjenek vele.
Még lapulnak, mint nyúl a fűben.
– Még mindig nem értem, hogy ez a bizonyos kettes szám mit jelenthet.
– Én már sejtem.
– Ne kíméljen – biztatott.
– Talán Orsi nagyi arra célozhat – kezdtem óvatosan –, hogy azok, akik gyil-
koltak, hm… ketten vannak.
– És?
– Egyelőre ennyi.
– Hát ez nem sok – mondta csalódottan. – Biztos benne, hogy jól értelmezi az
izé… túlvilági rokona közlését?
– Nem tudom, mit higgyek.
McKinley, akinek az előző este kellő részletességgel elmeséltem a kezdetektől
a tegnapi napig történteket, elhallgatott. Láttam rajta, hogy megpróbál ösvényt
találni az őserdőben.
– Hátha azt akarja közölni magával… – szólalt meg ismét –, szóval többet,
mint amit a kettes szám jelöl. Nemcsak arról lehet szó, hogy ketten lettek volna
az elkövetők, hanem többről is.
– Éspedig?
– Hát… talán arról, hogy azok ketten… közel álltak egymáshoz. Ahogy a két
ujj, a két láb, a két cipő, a két szem, a két fül is… úgy az elkövetők is ketten vol-
tak, s talán közeli ismerősök. A fenébe is!
Ugyanarra gondoltunk mindketten.

58

Este meglátogatott Gwendolin Ash. Éppen McKinley professzorral cseréltem

eszmét valamilyen tudományos problémáról – már nem emlékszem rá ponto-
san, de mintha a tibeti lámahitről magyarázott volna nekem –, amikor csenget-
tek az ajtón, és Marisa beengedte a váratlan vendéget: Miss Gwendolin Asht.
Gwendolin kissé csalódottnak tűnt, amikor rádöbbent, hogy talán telefonál-
nia kellett volna, hogy megtudja, szabad-e a gazda, aztán elégedetten vette tu-
domásul, hogy McKinley a jöttére szedelőzködik és felmegy az emeletre. Mivel
rövidesen Marisa is felszívódott – vajon hová…? –, nyugodtan beszélgethettünk.
Őszintén szólva nem voltam oda a látogatásától. Biztos voltam benne, hogy a
gyilkosságokról akar értekezni velem, én pedig éppen azokról nem akartam.
Pihenni szerettem volna egy kicsit. Elszakadni attól az elátkozott gyártól és az
elátkozott McKloskey famíliától.
Gwendolinban nem is csalódtam. Mindenféle elméleteket hordott össze a
gyárban tevékenykedőkkel kapcsolatban, amelyek egyikét sem volt képes azon-
ban hitelt érdemlően bizonyítani. A végén oda lyukadtunk ki, hogy bárki lehe-
tett a gyilkos, aki az utóbbi néhány napban a gyárban járt, bármelyik emberi
lény, sőt nem emberi lény is, amint azt Bella szellemének a felbukkanása is bizo-
nyítja. A legnagyobb baj viszont az – szerinte is –, hogy rám is rám húzhatnák a
vizes lepedőt, ha nagyon akarnák. Mármint a zsaruk. Elsősorban persze Harri-
son, aki nem akármilyen elégtételt érezne, ha sikerülne rács mögé dugnia.
Késő este volt már, amikor Gwendolin elment tőlem. Azaz csak kisebb bo-
nyodalom után ment el. Megeredt ugyanis odakint az eső, és megerősödött a
szél. Gwendolin korábban nem gondolt rá, hogy ekkorát változik az alatt az idő,
amíg nálam tartózkodik, így csak egy vékony, világoskék blúz és egy rövidke
szoknya volt rajta. Mintha csak mutogatni akarta volna magát benne. Hát, ami a
lábát illeti, azon valóban volt mit mutogatni, a többi azonban elhanyagolható
volt rajta. Méghozzá nagyon is az. Nem óhajtok hosszasabban beszélni róla, elég
ha csak annyit mondok, hogy Miss Ash aligha nyerte volna meg az ebben az év-
ben esedékes minnesotai szépségversenyt.
Szóval, ott tartottunk, hogy az eső zuhogott, Gwendolin pedig kétségbeeset-
ten ácsorgott az ajtóban az esőfüggönyre bámulva. Mit tehettem volna mást,
visszahúztam az ajtóból, majd felmentem a szobámba, hogy keressek neki vala-
mit. Rövid kutatás után egy kötött pulóvernél és egy svájcisapkánál állapodtam
meg. Levittem hozzá, hogy próbálja fel őket. A sapkával nem volt gond, a kötött
mellény azonban elöl kissé lötyögött rajta. Gwendolin szerencsére észre sem
vette, megköszönte, és kilépett az ajtón.
Távozása után néhány percig még azon törtem a fejem, hogy vajon mit akart
tőlem, majd arra a megállapításra jutottam, hogy alighanem szimatolni jött.
Kiszimatolni, hogy nincs-e valami közöm a gyáramban elkövetett gyilkosságok-
hoz.
Hát, akármi is volt a szándéka, nagyon ráfázott a dologra.

59

Végre nyugodtan beleülhettem a karosszékembe, behunyhattam a szemem, és

ábrándozhattam egy kicsit. Éppen Zsiráfra gondoltam, amikor mintha valami
kaparászást hallottam volna az ajtó felől. Mivel közben a szél is megerősödött
egy kicsit, azt hittem, az lökdösi az ajtót. Ahogy aztán tovább hallgatóztam, rá-
döbbentem, hogy aligha a szél csinálja a furcsa zajt. Ha viszont nem az, akkor mi
a fene?
Hideg hullámokat éreztem a bőrömön. A nem sokkal ezelőtt lezajlott esemé-
nyek futottak át az agyamon. Felszaladtam az emeletre. Megkerestem a revolve-
remet, visszarohantam a földszintre és az ajtó felé iramodtam vele. Csak amikor
már ott álltam előtte, miközben egyfolytában hallottam a kaparászást, ötlött fel
bennem a gondolat, hogy szólnom kellene Marisának és McKinley-nek, nézzük
meg együtt, mi az ördög lehet odakint, de aztán letettem róla. Először is olyan
gyanús csend honolt a szobáik ajtaja mögött, hogy úgy éreztem, nem lenne tisz-
tességes megzavarni őket, azonkívül attól is tartottam, hogy ha szólnék, talán a
hátam mögött ki is nevetnének érte. Nem olyannak ismernek, mint aki megijed
egy kis szélfúvástól. Mindenesetre a stukkert azért óvatosan előretartottam,
amikor kinyitottam az ajtót.
Abban a pillanatban, ahogy kinyitottam, telibe talált az eső. Egész esőfal zu-
hant rám, vakká és süketté téve. Csak álltam a küszöbön, és megpróbáltam kitö-
rölgetni a vizet a szememből. S amikor végre sikerült, sem láttam semmit, csu-
pán az esti sötétség nézett velem farkasszemet.
Ekkor ismét meghallottam a kaparászást. Majd éreztem, hogy csontos ujjak
kapják el a bokámat és megszorítják.
Első rémületemben úgy ugrottam hátra, hogy belevertem a fejem az ajtófél-
fába. Olyan fájdalom öntött el, hogy meghúztam tőle a fegyver ravaszát. A dör-
renésre az ujjak ismét visszataláltak a bokámra. Sőt, fájdalmas nyögdécselést is
hallottam. Ez már nem a szél volt, hanem az a valaki, aki a bokámat szorongatta.
 Lefelé fordítottam a stukker csövét. Ebben a másodpercben, mintha csak
megrendelésre történt volna, kivillant egy kis holdfény a felhők közül, megvilá-
gítva a bejárati ajtó környékét.
Fekete, furcsa formájú valami feküdt előttem egy víztócsában, s egyik kinyúj-
tott csápja a bokámra tekeredett. Még szerencse, hogy nem lőttem bele. Annál is
inkább, mert néhány pillanat múlva már elhaló nyöszörgését is meghallottam.
– Is…tenem, Deb…by! Iste…nem.
Miss Gwendolin Ash feküdt előttem a tócsában. Felemelte a fejét és felém
fordította az arcát.
Merő vér volt, amit még a sűrű eső sem volt képes lemosni róla.

60

Arra tértem magamhoz, hogy McKinley néhány centiméternyire tőlem a tele-

fonjába ordítozik.
– Jöjjenek, amilyen gyorsan csak tudnak… hát nem értik?! Ez a nő a halálán
van!
Nem voltam biztos benne, hogy kiről van szó; rólam-e, vagy Gwendolinról.
Aztán meggyőződhettem róla, hogy inkább Gwendolinról. A riporternő a sző-
nyegen pihent; Marisa fölé hajolt és egy törülközőt szorított a nyakára. Gwendo-
lin szeme a mennyezetre meredt, s az volt az érzésem, hogy Marisa és McKinley
tökéletesen feleslegesen izgatják magukat; akinek ilyen merev és üveges a sze-
me, annak már nem orvos kell, hanem hullaszállító.
Hogy mennyire nem volt igazam, azt mi sem bizonyította jobban, mint hogy
Gwendolin hirtelen behunyta, majd ismét kinyitotta a szemét. Márpedig a halot-
tak úgy általában nem szoktak pislogni.
– Él… még? – kérdeztem Marisától.
– Szerencsére – felelte Marisa. – De ha maga nincs…
– Akkor… mi van? – kérdeztem.
Marisa nem felelt, csak némán keresztet vetett.
Kérdezni akartam volna, hogy mi is történt valójában, de nagy szirénázással
megérkezett a mentő és magával vitte Gwendolint. Aztán hasonló szirénázással
megérkezett a seriff és Harrison is.
Úgy éreztem, mintha megállt volna az idő.

61

Csak a harmadik kávétól jött meg az eszem. Marisa ugyan még egy negyediket is
belém akart önteni, de a seriff szerencsére megakadályozta benne.
– Ennyi elég – mondta határozottan. – A végén még begerjed és lövöldözni
kezd. Ennek a nőnek annyi meghúzni a ravaszt, mint másnak tüsszenteni egyet.
Igaz, Debby?
Nem válaszoltam, csak a fejemet csóváltam. Mi az ördög történt itt egyálta-
lán?
Harrison jó szokásához híven ezúttal sem ült le, csupán a falhoz támaszko-
dott, miközben fürkésző szemekkel bámult rám, és ha jól láttam, egy fogpiszká-
lót vagy gyufaszálat rágcsált. Éppen úgy, mint a régi westernfilmekben az unat-
kozó cowboyok. Ajkai körül tudálékos mosoly játszott, ami nagyjából azt volt
hivatott kifejezni, hogy csinálhatok akármit, ezúttal már nem bújhatok ki a fele-
lősség alól. Talán már a bilincsek szívet melengető csengését hallotta, amint rám
parancsol, hogy tegyem csak szépen hátra a kezem.
– Hát akkor mesélj, Debby! – szólt rám a seriff.
Egyre inkább úgy éreztem, hogy megvilágosodom.
De csak odáig volt tiszta előttem a kép, hogy Gwendolin elkapta a bokám és
megszorongatta. És hogy vérzett az arca.
– Mit… meséljek? – nyögtem, és még sóhajtottam is mellé néhányat. Ettől az-
tán mintha kiszállt volna a nyomás a mellkasomból, és ismét nyugodtan tudtam
lélegezni.
A seriff Harrisonra pislogott, majd visszafordította felém a fejét.
– Debby, kérlek, mondd el nekünk, mi történt.
– Eljött hozzám Gwendolin – mondtam.
– Aha. És miért?
– Beszélgetni.
– Csak úgy?
 – Volt néhány ötlete, hogy ki lehet a gyilkos, aki megölte azokat az embere-
ket a gyárban.
– Na ez érdekes. Szerinte ki volt?
– Nagyjából tíz emberre gyanakodott. Beleszámítva az öttagú zenekart is.
– Hm. Na és aztán?
– Hazament volna, de zuhogott odakint az eső, így aztán kénytelen voltam
felajánlani neki egy kötött pulóvert és egy svájcisapkát.
A seriff meghökkent képet vágott.
– Te a saját pulóveredet és sapkádat adtad neki?
– A magáé nem volt kéznél, seriff.
– Hehehe! – vigyorgott Mitchell. – Vicces. Majd nem lesz annyira az, ha… –
Ismét Harrisonra pislogott, majd amikor látta, hogy Harrison elégedetten bólo-
gat, gyorsan lenyelte a mondat végét. – Ezzel azt akarod mondani, hogy amikor
kilépett az ajtón, bárki összetéveszthette veled?
– Bárki – bólintottam. – Sötét volt odakint, és a hold is a felhők mögött buj-
kált. Nem láttam senkit. Csak éreztem.
Néhány mondatban elmondtam, hogy mi történt velem. Kinyitottam az ajtót,
az eső a képembe vert, aztán elkapták a bokám, és megláttam valakit a földön
feküdni egy tócsa közepén, akinek csupa vér volt az arca…
– Mindjárt tudtad, kicsoda?
– Először azt hittem… – és itt meg is álltam. Fogalmam sem volt róla, hogy ak-
kor mit hittem.
– Szóval? – sürgetett a seriff.
– Előbb azt hittem, hogy… valami nem emberi lény, talán kutya… aztán meg-
szólalt… akkor rádöbbentem, hogy Miss Ash az.
– A pasast mikor vetted észre?
– Milyen pasast? – húztam össze a szemem.
– Hát akibe beletrafáltál.
Villámsebesen kezdtek forogni a fejemben a gondolatok. Kibe trafáltam én
bele?!
– Szó, ami szó: nem vagy rossz céllövő, Debby. Ilyen távolságból eltalálni va-
lakit nem akármi.
Igyekeztem nem tudtukra adni, hogy nem emlékszem semmi ilyesmire; sze-
rencsére a seriff méltatlankodó szavaiból megvilágosodott előttem, mi is tör-
ténhetett.
– Lesben állt, Debby. Az a fickó ki akart nyírni téged. Ilyen sem volt még a
praxisomban. Ez inkább nagyvárosi szokás, ha érted, mire gondolok. Nálunk
eddig nem dívott az ilyen, és remélem, hogy nem is fog. És most tessék! Itt a
jövevény.
Segélykérőn Marisára pillantottam, ám ő nem figyelt rám, inkább a seriffre
meregette a szemét, McKinley pedig csendben malmozott az ujjaival.
– Szóval az a helyzet, hogy figyelt téged, Debby. Nyilván fogalma sem volt ró-
la, hogy Miss Ash itt van nálad. Gondolom, éjszaka akart betörni hozzád, csak
arra várt, hogy kialudjanak a fények a házban, ő bejött volna, és akkor neked
annyi. Fojtózsinór, te jóságos ég! Eddig csak jegyzőkönyvekben olvastam ilyen-
ről. Igazi acéldrót ez, Debby, alaposan megnéztem. Így aztán rendesen belevá-
gott Miss Ash nyakába. Esküszöm, ha sokáig szorította volna, még talán le is
vágta volna a fejét. Még engem is sokkolt a látvány, pedig láttam már egy s mást
életemben, nekem elhiheted.
– Fojtó…zsinór? – hökkentem meg.
– Persze hogy az. Elkapta Miss Asht, és ha te nem ijeszted el és nem lövöd le…
megölte volna.
Most már mindent értettem. Az alatt a néhány másodperc alatt, amire nem
emlékszem, történt néhány apróság. Elijesztettem azt a fickót, aki közvetlenül a
házam előtt fojtózsinórt tekert Gwendolin nyakába, mert azt hitte… hogy én
vagyok az. Nyilván boldog volt, hogy nem kell betörnie hozzám ahhoz, hogy
megölhessen, önként kínálom fel magam neki. Elvégre honnan tudhatta volna,
hogy a kötött pulóver és a svájcisapka nem engem rejt, hanem Miss Asht…
– Menekülni akart a nyomorult féreg – folytatta a seriff. – És talán el se kap-
juk, ha te nem lövöd meg, Debby. Isten az atyám, hogy néha már nem is tudom,
mi vagy te a városunknak, kislány, áldás-e, vagy átok. Ezt próbálom már jó ideje
kitalálni.
– És… kit lőttem meg? – kérdeztem engedve a feltámadó kíváncsiságomnak.
Elvégre mégsem mindegy, hogy kinek vettem el az életét.
– Már elvitte a mentő – mondta a seriff – Nem történt különösebb baja, ha er-
re célzol. Az oldalát találtad el, de ebben az esőben, ilyen távolságból egy mozgó
célpontot eltalálni nem semmi. Ráadásul, mint mondod, a riporternő még a lá-
badat is rángatta. Ez azért nem volt kis teljesítmény, igaz, Harrison?
Harrison bólintott.
– Így van, főnök. Miss O’Hara túlságosan is jól kezeli a fegyverét. Vajon hol
tanulta?
– És… ki volt az? – kérdeztem újra.
– Bruce Kasselbruch volt az áldozatod. Ő akart megfojtani, Debby!

62

Több mindenkiről el tudtam volna képzelni, hogy ki akar nyírni, de Bruce Kas-
selbruch nem volt közöttük. Aztán lassan rájöttem, hogy azért ha nagyon kere-
sek, találok rá okot, hogy miért akart átküldeni a másvilágra. Valószínűleg en-
gem hibáztatott azért, hogy a fiával és a zenekarával nem volt minden rendben.
Amióta el akartam adni a gyárat, azóta rosszul mennek náluk a dolgok. Dave
narkózni kezdett, ivott, a zenekar pedig, amely szerintük eddig a világhír felé
szárnyalt, kezdett lecsúszni. Vajon mi lenne velük, ha másnak adnám bérbe a
gyárat, nem nekik? Ez már csak elég ok lett volna rá, hogy Bruce Kasselbruch, a
fiát megmentendő, le akarjon számolni velem.
Úgy álltuk körül az ágyát, mintha ki akart volna szökni belőle, és a mi felada-
tunk lett volna ezt megakadályozni. Pedig nem szökhetett volna el, egy rendőr a
szomszéd városból ott ült az ajtaja előtt.
Bruce Kasselbruch már túl volt a nehezén; az ágya mellett álló infúziós áll-
vány azonban azt mutatta, hogy nemrég még dolgoztak rajta az orvosok.
– Nem én voltam – nyögte sokadszorra is Kasselbruch. – Higgyék el, hogy
nem én voltam!
Ahogy kinézett, nem volt ember, aki azt állította volna, hogy ártatlan. Boros-
tás volt, hiányos fogazatú, elhanyagolt hajú, füléből és az orrából tekintélyes
nagyságú szőrszálak meredeztek elő. Nem az a típus volt, akiért odavannak a
nők.
– Akkor mi a francot csinált a környéken? – kérdezte a seriff. – Csak arra sé-
tálgatott? Vagy cserebogarat akart fogni és a kiszemelt példány éppen Miss
O’Hara háza felé szállt?
– Ebben az évszakban nincsenek cserebogarak – tiltakozott Mr. Kasselbruch.
A seriff olyan gyilkos pillantást vetett rá, hogy azonnal felhagyott a rovartani
ismereteivel való büszkélkedéssel és befogta a száját.
– Nahát – mondta a seriff. – Tehát… mi az ördögöt keresett maga Miss O’Hara
háza környékén?
– Beszélni szerettem volna Miss O’Harával.
– Igazán? Maga szerint beszélgetés az, ha valakinek a nyakába akaszt egy foj-
tózsinórt, és addig szorítja vele, amíg az illető fel nem dobja a bakancsát? Miféle
beszélgetés ez, he? Szerintem elég egyoldalú.
– Én nem… szorítottam senki nyakát. És azt sem tudom, hogy miről beszél. Én
csak annyit tudok, hogy vártam egy kicsit, amíg…
– Amíg el nem csendesedik a ház, mi? Hogy nyugodtan megfojthassa Miss
O’Harát?
– Nem, nem, és nem! Nem akartam én bántani! Miért akartam volna? Ha
megtettem volna, amivel ön vádol, akkor… akkor sem jártam volna jobban. Ha
Miss O’Hara meghal… hiszen akkor is eladták volna a gyárat… Semmi okom nem
lett volna rá, hogy megtegyem.
Ebben kétségkívül sok igazság volt. Ha feldobtam volna a papucsom, Amos el-
ső dolga lett volna megszabadulni a gyártól. Kasselbruch nem nyert volna sem-
mit a gyilkossággal. És ezzel Mitchell seriff is tisztában volt. Ezért is vakargatta
elgondolkodva az állát.
– Jól van – sóhajtotta végül. – Tegyük fel, hogy nem maga volt. Csak tegyük
fel. Akkor viszont látnia kellett valamit abból, ami történt.
– Hát… láttam is – bólintott Mr. Kasselbruch.
– Köpje ki, hogy mit, ember!
– Hát… láttam, amint Miss O’Hara kilép az ajtón. Azt a svájcisapkát ezer közül
is megismertem volna.
– Na ne mondja. Mióta áll ilyen szoros kapcsolatban Miss O’Hara sapkájával?
– Többször is láttam már az utcán.
– Ezt értsem úgy, hogy maga követte Miss O’Harát?
Kasselbruch nem válaszolt.
– Na? – sürgette a seriff. – Vallja csak be szépen. Maga követte Miss O’Harát,
és csak az alkalomra várt, hogy megtámadhassa, mi?
– Csak beszélni szerettem volna vele. De… nem mertem megszólítani.
– Maga ilyen gyáva alak?
– Nem ezért – sóhajtotta Kasselbruch. – Hanem, mert… az az igazság, hogy
mindig volt bennem egy adag… értik. Miss O’Hara egyből kiszúrta volna, én meg
nem akartam elrontani a dolgot. Ha piás az ember, ne szólítson meg senkit. Ez
nálam törvény.
– Még szerencse, hogy egy törvénytisztelő emberrel van dolgom – sóhajtotta
a seriff. – Szóval, ott tartottunk, hogy maga úgy látta, Miss O’Hara kilép a háza
ajtaján, fején a svájcisapkával, erre maga előhúzta a fojtózsinórt a zsebéből, oda-
lépett hozzá… na, innen folytassa szépen!
– Nem, nem, nem! – ismételgette Kasselbruch. – Nem volt nálam semmi egy
doboz cigarettán kívül. Ám valóban oda akartam lépni hozzá, hogy néhány szót
váltsak vele.
– Eszerint akkor nem volt piás?
– Színjózan voltam. Szóval, oda akartam menni hozzá… de ekkor…
Sóhajtott egy nagyot, majd lemondóan a levegőbe ütött az öklével.
– Akkor? – hajolt előre a seriff.
– Megelőztek – mondta Kasselbruch. – Valaki kibújt az árnyékból és rátámadt
Miss O’Harára. Miss O’Hara sikoltozni kezdett, aztán hirtelen megpillantottam az
arcát. Nem Miss O’Haráé volt. De a svájcisapkája az övé volt, jóllehet, éppen le-
esett. És közben szakadt az eső. Éppen olyan szar idő volt, mint most.
Az ablakra pillantottam. Átlátszó esőcsíkok másztak az üvegen, mint kíváncsi
meztelen csigák.
– Maga erre mit csinált?
– Hát… nem tudom. Csak… áztam és néztem, hogy mi történik. Azt hiszem,
nem hittem a szememnek.
A seriff előrehajolt.
– És azt nem látta véletlenül, hogy ki volt az, aki rátámadt Miss O’Harára…
akarom mondani, Miss Ashre?
Mr. Kasselbruch arcán ravasz mosoly futott át.
– Nem is tudom, láttam-e valamit – mondta. – A fene se tudja abban az eső-
ben… Mindenesetre gondoltam valamire… még habozok, hogy elmondjam-e.
 – Ki vele! – mordult rá a seriff.
– Néhány nappal ezelőtt volt egy tilos parkolásom – mondta Kasselbruch. – A
seriffhelyettes tette rá a cédulát a kocsimra. Huszonöt dolcsit kellene befizet-
nem, mert visszaeső vagyok. Ez nagyon kellemetlen lenne nekem… elvégre…
– Maga most zsarol engem? – kérdezte a seriff.
Mr. Kasselbruch eltátotta a száját rémületében.
– Én? Magát, seriff? Az istenért, dehogy! Hogy jönnék én ahhoz, hogy zsarol-
jam magát? Még a gondolata is felháborít. Én csak megemlítettem, hogy milyen
nehézségeim vannak mostanában…
– Harrison!
– Igenis, főnök.
– Semmisítse meg azt a cédulát.
– Igenis, főnök. De…
– Nincs semmi de.
– Értettem, uram.
– Szóval, Mr. Kasselbruch? Kit látott Miss O’Hara háza előtt a zuhogó esőben,
amint meg akarja fojtani Miss O’Harát, aki nem is Miss O’Hara volt?
Lélegzet-visszafojtva vártuk, hogy mit fog mondani.
Mr. Kasselbruch fészkelődött egy kicsit, sorban végignézett rajtunk, majd
láthatóan élvezve a hirtelen jött népszerűséget, bólintott egyet.
– Hát… valóban láttam, hogy ki volt az.
– És… ki volt?
– Mr. Rudy McKloskey. Tudják, az a fickó, akiről úgy hírlik, hogy meg akarja
venni a gyártelepet.
– Biztos benne? – húzta össze a szemöldökét a seriff.
– Igen! – bólintott Mr. Kasselbruch. – Tuti, hogy ő volt. Akár mérget is vehet-
nek rá.
Azért nem vettünk.

63

Mr. Rudy McKloskey irodájában ültünk egy pálmafa alatt, amely mintha a pad-
lóból nőtt volna ki. Csak alaposabb szemlélődés után jöttem rá, hogy valójában
egy parkettába süllyesztett edényben áll, feltehetően elégedetten, mivel nem
látszott a levelein, hogy megsínylené a mesterséges környezetet. A falon egyet-
len kép volt csupán, amely nem kifejezetten nyerte el a tetszésemet. Nem tu-
dom, ki festhette, nem is kérdeztem meg, ám ha óvónő lettem volna, aligha ide
hoztam volna a csoportomat festményt nézegetni. A kép közepén egy zsabós
ingű férfi feküdt égő házak között, s egy marcona fémsisakos katona kezében
hosszú, egyenes pengéjű karddal éppen levágni készült a fejét. Fröcskölt a sze-
rencsétlen vére szerteszét; talán még a képkeretre is jutott belőle.
– Egy hugenottát nyírnak ki rajta – mondta magyarázatképpen Mr. McKlos-
key, amikor észrevette, hogy érdeklődéssel szemléljük az alkotást. – Tudják, kik
azok a hugenották?
– Én csak azt tudom, hogy miért jöttünk – mondta mogorván a seriff. – Kö-
szönöm, hogy fogadott bennünket.
– Ez csak természetes – mosolygott Mr. McKloskey. – Mindig is tiszteltem a
hatóságot és igyekeztem jó kapcsolatot ápolni vele. Szóval, mi a helyzet, seriff?
Annak pedig különösen örülök, hogy újra láthatom Miss O’Harát – tette hozzá
rám mosolyogva.
– Mikor látta utoljára? – kérdezte a seriff, aki feltehetően mással akarta indí-
tani a beszélgetést, de ha már így alakult a dolog, nem tétovázott megváltoztatni
a forgatókönyvét.
– Jól van, elmondok mindent – sóhajtotta Rudy McKloskey felemelve na-
rancslével teli poharát. – Ne raboljuk egymás idejét.
Előttünk is ott állt a narancslé, de nem volt kedvünk inni belőle.
Mr. McKloskey vett egy mély lélegzetet.
– Maguk nyilván arra kíváncsiak, hogy én akartam-e megfojtani Miss O’Ha-
rát, igaz?
– Egyáltalán honnan tud róla, hogy meg akarták fojtani? – vonta össze a sze-
möldökét a seriff.
– Maga nem olvas újságot, seriff? Miss Ash még a kórházi ágyából is telekür-
tölte vele a várost. Nevezetesen, hogy én akartam kinyírni Miss O’Harát. Ezért
akár pert is indíthatnék ellene.
– Na és nem indít?
 McKloskey megvonta a vállát.
– Nehézsúlyú vagyok, könnyűsúlyúakkal nem verekszem.
– Tehát nem tagadja, hogy ott volt, amikor megtámadták Miss O’Harát, illet-
ve…
– A riporternőt? Ott voltam, seriff.
– Ezt örömmel hallom. Mármint azt, hogy nem tagadja. És mit keresett ott?
– Beszélni szerettem volna Miss O’Harával. Rá akartam bírni, hogy nekem ad-
ja bérbe a gyárát. Amint azt már többször is megtettem.
– Miért nem ment be az ajtón? Ha az ember tárgyalni megy valahova, több-
nyire kopogtat vagy csenget.
– Pontosan ezt akartam én is tenni.
– De nem jelentette be előre a látogatását.
– A váratlan húzások hozzák a legjobb eredményt – mondta McKloskey. –
Olyan ajánlattal akartam előrukkolni, hogy Miss O’Hara ne tudjon ellenállni
neki. Éppen elindultam volna az ajtó felé, amikor kilépett rajta Miss O’Hara. Le-
galábbis akkor még úgy gondoltam, hogy ő az. Hirtelen előugrott valaki a sötét-
ből és nekiesett. Csak azt láttam, hogy meg akarja fojtani.
– Erre maga mit csinált?
– Megdermedtem. Még a számat sem tudtam kinyitni. Aztán mégúgy sem.
– Ezt… hogy érti?
– Képzelje magát a helyembe, seriff. Kilép az ajtón Miss O’Hara, valaki odaug-
rik hozzá abban a rohadtul zuhogó esőben, és meg akarja fojtani valami zsinór-
ral vagy mi a fenével. Ez eddig oké.
– Már hogy lenne az? – hökkent meg a seriff.
McKloskey mintha meg sem hallotta volna.
– Abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és kilépett rajta – na, ki…? – hát Miss
Debby O’Hara. Én meg nem értettem, hogy a francba lehet mindez. Eddig úgy
tudtam, hogy Miss O’Harából csak egy van a világon. De ez még mind semmi. Az
egyik Miss O’Hara, a kettes számú, ekkor lövöldözni kezdett, és el is talált vala-
kit, mert egy fickó felordított a közelemben. Azt ordította, hogy meglőtték és
meghal. Maga mit csinált volna az én helyemben?
A seriff szóra nyitotta a száját, de mindjárt be is csukta.
– Úgy gondoltam, jobb, ha lelépek, nem keveredek bele az ügybe, mert a vé-
gén még engem gyanúsítanak. Magam sem értem, hogy ennek ellenére hogyan
kerülhettem oda Miss Ash mellé. Valami arra kényszerített, hogy győződjek meg
róla, nem tudnék-e segíteni rajta. Akkor vehetett észre az a fickó, akibe Miss
O’Hara belelőtt.
– Ezután lépett le, mi?
– Ja – bólintott McKloskey, és mintha kicsit szégyellte volna a dolgot. Lega-
lábbis olyasféle volt a hangja. – Megpucoltam.
– Véletlenül nem látott valakit, aki gyanúsítható lenne a merénylettel? Mr.
Kasselbruchon kívül nem látott valakit a közelben?
McKloskey megvakargatta a feje búbját.
– Hát… őszintén szólva…
– Szóval, látott valakit?
– Mondja, seriff, kényszeríthető vagyok én arra, hogy vádaskodjak a testvé-
rem ellen?
– Nem kényszeríthető – mondta a seriff.
– Ugye nem kényszeríthet arra senki, hogy azt mondjam: felismertem, hogy
ki az, aki menekülőre fogta a dolgot, amikor Miss O’Hara lövöldözni kezdett?
– Mondom, hogy nem kényszeríthető rá.
– Még akkor sem, hogyha azt láttam volna, hogy a testvérem, Edvin az, aki…
hm… tudja, az, aki Miss O’Hara nyakára… Na, én ezzel be is fejeztem.
– Köszönjük, Mr. McKloskey – biccentett a seriff.

64

Dave Kasselbruch maga volt a kiköpött szerencsétlenség. Még az arcán kéklő,

tetovált könnycsepp is mintha lecsöppenni látszott volna. Csak ült velem szem-
ben és a levegőbe bámult. Ha jól láttam, remegett a szája széle.
– Hát ez… borzasztó, és… felfoghatatlan – nyögte. – Szegény Tony, most aztán
mi lesz velünk?
– Ezt hogy érti? – kérdeztem.
– Honnan a francból szerzek én egy megfelelő dobost?
– Majd talál másikat – mondtam vigasztalón. Őszintén szólva nem tartozott
legsürgősebb teendőim közé, hogy azon agyaljak, ki lesz Dave együttesének kö-
vetkező dobosa.
– Maga könnyen beszél – legyintett, és feltűrte egyre lecsusszanó, fekete inge
ujját. – Maga nincs tisztában a felhozatallal, és gyanítom, a dobos funkciójával
sem.
– Én is ettől tartok – bólintottam.
– Márpedig a dobos a lelke a zenekarnak – mondta.
– Hát… lehet – sóhajtottam. – Akkor viszont miért jött hozzám?
– A fater miatt – mondta. – Az az érzésem, hogy szegény fatert be akarják
húzni a csőbe.
– Miből gondolja? – kérdeztem. Én egyáltalán nem így láttam a dolgot. Ő is a
gyanúsítottak között volt, nem is vitás, de még semmi nem utalt rá, hogy bárki is
őt akarná megtenni bűnbaknak.
– Így szokott ez lenni – mondta Dave megrázva a fejét. Orrkarikája úgy ingott
jobbra-balra, mint egy falióra ingája. – A fater nem ellenfele maguknak. A fater
egy nagy nulla, piál is, még ha józan sem tudja mindig, hogy mit beszél. Őt köny-
nyű lépre csalni.
– Szerintem nem akarja senki.
– Ismerem én a zsarukat – mondta. – Nekik eredményt kell produkálniuk.
Köpnek arra, hogy az igazi tettest kapják-e el, nekik darab-darab. Ha elkaptak
valakit, az a bűnös, és máris megvan az eredmény. Tuti, hogy így van. És ha van
áldozat ebben a szar ügyben, akkor az én vagyok, vagyis az én bandám. Nincs hol
gyakorolnunk, a gyári lehetőség megszűnik, Tony kipurcant, a fatert lesittelik,
és a gyomorfekélyem is kiújult. Csodálkozik rajta?
Nem tudtam, mit válaszoljak. Nem voltam tisztában a gyomorfekélyek rej-
telmeivel, csupán annyit tudtam róluk, hogy ha előjönnek, fájni szoktak. Ezért
hát valóban megsajnáltam szegény fickót.
– Azt akarja kérni tőlem, hogy segítsek az apjának? – kérdeztem. – Egyelőre
még nem hallottam, hogy feljelentés érkezett volna ellene.
– Majd megjön. De nem is arról van szó – mondta. – Inkább arról, amit tegnap
láttam. Azaz ma éjszaka. A gyárban.
– Maga ott járt az éjszaka? – hökkentem meg.
– Ja. Ott jártam. És a többiek is.
 – Próbáltak?
– Hát… azt akartunk, de… nem jött össze. Mark hozott egy srácot, hogy pró-
báljuk ki Tony helyére, de valahogy nem ment a dolog. Jó srác meg minden, de
Tony nyomába sem érhet. Inkább csak ücsörögtünk meg dumáltunk. A srác meg
lelépett. Bocsánatot kért, és azt is mondta, megtiszteltetésnek veszi, hogy rá
gondoltunk, máskor talán el is vállalta volna, de most… szóval, becsinált a hapsi.
Amikor megtudta, hogy Tonyt két méterre attól a helytől nyírták ki, ahol ő ült,
becsinált a nadrágjába. Persze csak képletesen értem. Aztán azt mondta, hogy
neki közismerten gyengék az idegei, és nem tud úgy dolgozni, hogy egyre a nya-
kát figyeli, nem akarja-e valaki megfojtani vagy beleszúrni egy kést. Hagytuk hát
békében elmenni. Ekkor pillantottam meg a nőt és a pasast. Tudja, a törpét.
– Mr. Hookert? – hökkentem meg.
– Hát, ha úgy hívják… Őszintén szólva olyan az agyam, mint a rosta; lyukak
vannak rajta, és mostanában egyre több minden kihullik belőle. Szóval, a nő és a
kis pasas felbukkant előttünk. Nem számítottak ránk, mert csendben ücsörög-
tünk, és meg is hökkentek, amikor észrevettek bennünket. És tudja, mi a furcsa?
Hogy úgy jöttek… mintha fogoly és fogva tartó lettek volna.
– Ezt meg hogy érti? – hökkentem meg.
– Úgy, hogy a kis pasas jött elöl. Bejöttek egy ajtón – abban a teremben, ahol
próbálni szoktunk, és amelynek a falára az a dilis pasas a képeit festi. Az egyik
ajtón jöttek be, és egy másikon akartak kimenni. Akkor vettük észre, hogy a kis
pasasnak össze van ragasztva a keze. Ahogy láttam, szigszalaggal. És a csaj kísér-
te.
– Hogy nézett ki? – kérdeztem.
– Dögös volt. Idősebb nálam, de azért nem mondanék neki nemet. Ő lökdöste
a pasit.
– Hogy lökdöste?
– Úgy, hogy belökte a szobába, aztán amikor észrevett bennünket, kilökdöste
belőle. Megijedt tőlünk és kilökdöste.
– Nem próbáltak meg… beszélni vele?
– Hát… nem. Azt hiszem, megdermedtünk egy kicsit.
– Ők nem mondtak semmit?
– Egy mukkot sem.
 – Mr. Hooker sem kiabált, hogy segítsenek neki?
– Egyáltalán nem. Talán észre sem vett bennünket. Egyfolytában a padlóra
bámult, mintha azon töprengett volna, hova köpjön. Jó öt percig magunkhoz
sem tudtunk térni. Azt mondanám magának, hogy furcsa dolgok történnek ab-
ban a gyárban. Főleg, hogy az a Mlinarik is szövetséget ajánlott.
– Mlinarik? – hökkentem meg.
– Bizony, tudja, aki szeánszokat vezet és ipari mennyiségben vágja át a népet.
Azt mondta, azért jött, hogy beszéljen velünk.
– Ez érdekes – mondtam, mert valóban az is volt. – És beszéltek egymással?
– Ja – mondta. – Beszéltünk.
– Miről?
– Hogy össze kellene fognunk. Nekünk és nekik. Akkor talán el tudnánk érni
valamit. Hogy a miénk lehessen a gyár használati joga. De ahhoz az kell, hogy
közösen lépjünk fel.
– Ez azután volt, hogy megjelent maguknál Mr. Hooker és Bella?
– Ki az a Bella?
– Nem fontos – mondtam. – Szóval?
– Közvetlenül azután volt. De ő nem találkozott velük. Kérdezte is tőlünk,
hogy mi a francért vagyunk annyira kiakadva, mi meg mondtuk neki, hogy alig-
hanem kísérteteket láttunk. Addigra már biztosak voltunk benne, hogy a kis
pasas és a szép csaj nem élő emberek. Csak az nem volt világos előttünk, hogy ha
mindketten kísértetek, a kis pasas is az, akkor mi a francért kellett összekötni a
kezét? Ezt persze csak mi gondoltuk, nem kérdeztük meg tőle. Különben sem
csípjük az olyan fickókat, akiknek minden gondolata akörül forog, hogy mi a
franc lehet a túlvilágon. Elég lesz akkor megtudnunk, ha odakerülünk. Addig
meg nyugi, nem igaz?
– De. Igaz – helyeseltem.
– Az a helyzet, hogy ha aláírunk ilyen meg olyan íveket, esetleg a rajongóink-
kal is aláíratjuk, talán sikerül elérnünk valamit. Esetleg kapunk egy kis haladé-
kot a lelépésre, aztán meg minden lehetséges. Aki időt nyer, életet nyer.
– És maguk?
– Hát… nem tetszett a dumája, és ezt meg is mondtam neki. Főleg a kocsira
gerjedtünk be.
 – Kocsira? – értetlenkedtem. – Milyen kocsira?
– Amivel jött. Kétszer is megfigyeltük a kocsikat. Este jöttek, és ki tudja, med-
dig maradtak.
– Az ő kocsijára céloz?
– Én arra céloztam, de ő úgy tett, mintha fogalma sem lenne róla, miről van
szó. Mondtam is neki, hogy ember, mi csóró zenészek vagyunk, és nem tudunk
egy jointot szívni az olyanokkal, akik ilyen kocsikkal járnak. Említettem már,
hogy megfigyeltük őket, amint bejöttek a gyárépületek közé?
– Még nem említette – mondtam türelmesen. – Miről is van szó?
Hamar megtudtam. Dave Kasselbruch azt állította, hogy többször is látták,
amint Mlinarik emberei luxuskocsikkal hajtottak be a gyárudvarra, a főkapun át,
aztán eltűntek az épületek között. Kimenni nem látták őket. Az a gyanújuk, hogy
olyan nagyfejűek járnak Mr. Mlinarik szeánszaira, akiknek méregdrága járgá-
nyokra is telik. Márpedig Kasselbruch szerint, ha ilyen járgányokra telik, akkor
arra is telnie kell, hogy másutt szerezzenek maguknak megfelelő helyet. Miért
ragaszkodnának ehhez a lepukkant épületegyütteshez?
– Azért, mert valaki Mercedesszel vagy BMW-vel jár, még nem biztos, hogy
olyan nagymenő, mint maga gondolja – ellenkeztem.
Kasselbruch meghökkenve nézett rám.
– Ki beszél itt Mercedesekről? Vagy akár BMW-kről?
– Akkor meg milyen luxuskocsikra gondol? – értetlenkedtem.
– Őszintén szólva én nem értek hozzájuk – mondta Dave. – De Carter igen.
– Ő ki?
– Az a magas, ragyás képű a zenekaromból. Neki valami tervező a faterja. Is-
meri a kocsikat, mint a tenyerét. Ő mondta, hogy ezek valódi csodák.
– Mármint mik?
– Hát a kocsik, amikkel azok a pasasok idejárnak.
– Őket is látták?
– Hogy a francba láttuk volna, amikor be volt csukva a kocsik ajtaja.
– Több is volt belőlük?
– Mit gondol, mi?
– És… milyen kocsik voltak, ha nem BMW-k és…
– Az egyik egy Lamborghini Aventador S Roadster. Tudja, hogy az mennyit ér?
 – Gőzöm sincs róla. – És tényleg nem volt. Sosem gondoltam rá, hogy luxus-
kocsim legyen. Nekem a kocsi arra kellett, hogy kényelmes körülmények között
elvigyen A pontból B pontba, nem akartam villogni senki előtt. Így aztán nem is
érdekeltek különösebben az árak.
– Cirka félmillió dollárt – mondta Dave. – Akinek ilyenekre telik, az nem
akárki. Különben még valami idegesít engem abban a fickóban. Azért is akartam
beszélni magával, mert tegnap láttam a tévében egy filmet. Csak úgy véletlenül.
Arról szólt, hogy a második világháborúban szovjet kémek dolgoztak Ameriká-
ban. Gazdag pasasok, akik nem pénzért csinálták, hanem brahiból. Sportból.
Tetszett nekik, hogy veszélynek teszik ki magukat és így tovább. Hülye barmok.
Az akkoriban kapható legjobb járgányokon jártak, amíg csak le nem buktak. És
az ő központjuk is egy lepukkant házban volt valahol. Ekkor kinyílt a szemem.
Tuti, hogy ez a Mlinarik is kém. Spiritisztának álcázza magát, pedig kém. Orosz
kém, kínai kém vagy arab kém. Ez annál is valószínűbb, mivel Carter látni vélte,
hogy aki az egyik kocsiban ült, az olyan törülközőt hordott a fején, mint az ara-
bok. Higgyen nekem, Miss O’Hara, másnak nem mondanám el, de magának el-
mondom: a maga gyára egy kémtanya. Az épületekben a kémek háborúja folyik.
A kis pasas is kém, a szép nő is kém, Mlinarik is kém, a frankó kocsi meg csak
álcázás, hogy ha mégis feltűnne valakinek, arra gondoljon, hogy bizonyára ro-
hadtul gazdag fickók titkos gyülekezetéről van szó, ahol arról tanácskoznak,
hogyan húzzák le a kis betéteseket. Ahogy szokták is. És erre nagyon jó hely a
lerobbant gyár. Hát erre gondoltam én, Miss O’Hara. És akkor az én fateromat
gyanúsítják, hogy belekeveredett valamibe?! Mindig a szegény ember esik pofá-
ra, ha a gazdagok korcsolyapályát építenek.
– Beszélt erről Mr. Mlinarikkal?
– Hát csak szőrmentén. Nem akartam a pofájába lökni, hogy átlátok rajta: tu-
dom, hogy egy rohadt kém. A luxuskocsit persze kapásból letagadta. Azt mond-
ta, hogy nem tudja, mi a francot láttunk mi, milyen autót, de neki nemhogy fél-
milliós járgánya nincs, hanem semmilyen. Ide is taxival jött, és a kliensei között
sincs olyan, akinek luxuskocsija lenne. Kérdeznék én magától valamit, Miss
O’Hara…
– Ki vele – biztattam.
– Mlinarik arról beszélt, hogy őket is érte meglepetés. Ők is látták a kis em-
bert és a csajt, amint a szobákban vándoroltak ide-oda. Mr. Mlinarik szerint le-
het, hogy kóbor lelkek. A törpe is meghalt már legalább egyszer, és a csaj is. A
csaj állítólag a törpe felesége volt életében, aztán valamiért összerúgták a pat-
kót, kinyírták egymást, és most mind a ketten, mint elátkozott lelkek bolyonga-
nak itt, a gyárépületben. Ezt speciel attól az Ash nevű piszkafától hallottam.
Maga mit szól ehhez?
– Marhaság – mondtam.
– És ha az oroszok már rájöttek valamire? – kérdezte jelentőségteljesen.
– Az oroszok már sok mindenre rájöttek – mondtam. – Pontosan mire gon-
dol?
– Hogy megtanulták feléleszteni a halottakat. Vörös zombikká tették őket és
beszervezték őket kémnek. Ezekbe aztán bele is lőhetnek, meg sem rezzennek
tőle. És tudja, miért?
– Na miért? – kérdeztem.
– Azért – mondta –, mert akit egyszer már megöltek, azt nem lehet még egy-
szer. Maga nem így gondolja?
– De – sóhajtottam. – Ezt speciel én is így gondolom.
Ment volna, de hirtelen visszafordult felém.
– Eszembe jutott – kiáltotta, és beleütött az öklével a levegőbe. – A francba,
végre eszembe jutott!
Csak néztem rá némán, és nem mertem megkérdezni tőle, hogy mi jutott
eszébe. Attól tartottam, hogy ismét a Moszkva által nyakunkra szabadított kém
zombiknál lyukadunk ki.
– A kocsik! – mondta. – Érti?
– Nem – ráztam meg a fejem.
– Mondtam magának, hogy Carter ért a kocsikhoz. A luxusverdákra gondo-
lok.
– Mi van velük?
– Az, hogy megfigyelt egy Lamborghini Centenariót is!
Mivel – mint említettem – nulla jártassággal rendelkeztem a luxuskocsik te-
rén, nem mondhatnám, hogy leesett volna az állam a meglepetéstől.
– És? – kérdeztem.
– Carter szerint 2 millió dollárt ér.
 – A kocsi?
– Ja. Kétmillió dolcsi. Cirka.
– És egy ilyen kocsit látott a maga Carter barátja?
– Pontosan. Na mármost, ha valaki egy ilyen kocsival flangál, az nem lehet
akárki. Miss O’Hara, maga ezek után sem gondol arra, hogy fejesek használják
valamire a maga lerobbant gyárát? Ha ez így van, akkor nem adnék tíz centet
sem a maga életéért. És a sajátomért sem.

65

Amos, aki fiatal éveiben tengerészgyalogos is volt, keserves képet vágott, amikor
elmeséltem neki, hogy mit állít Dave Kasselbruch. Először a kém zombikat ecse-
teltem neki.
Amos csak legyintett és töltött magának egy pohár italt.
– Ez legalább akkora ostobaság, mintha azt állítanák, hogy földönkívüliek vet-
ték be magukat a romhalmazba.
– Miért is ne? – kérdezte Barbara.
– Azért, szívem, mert ufók nem léteznek. Éspedig azért nem, mert ha létez-
nének, akkor már vagy megjavították volna vagy elpusztították volna ezt a
zakkant világot.
– Ez egyáltalán nem biztos – rázta meg vörösesszőke sörényét Barbara. – Ki
tudna idegen lények fejével gondolkodni?
Amos ismét legyintett.
– Legalább ekkora baromság az is, hogy valami kémszervezet költözött be a
gyárba. Szerintem van valami kézzelfogható és nagyon is földhözragadt oka a
történteknek.
– Például? – kérdezte Barbara.
– Mondjuk… narkót készítenek a gyárban.
– Őszintén szólva magam is gondoltam már erre.
– Hogy jön ehhez a Lamborghini Centenario? – vetettem közbe.
– A narkóval baromi sok pénzt lehet keresni.
– Ez igaz. De aki annyit keres, hogy ilyen kocsit vegyen magának, az nem
kockáztatja meg, hogy felhívja magára a figyelmet – mondta Amos.
– Jaj, szívem, te mindig akadékoskodsz – csóválta meg kedvetlenül a fejét Bar-
bara. – Nekem mégis azt sugdossa a fülembe valami, hogy tutira narkóról lehet
szó.
Amos mintha meg sem hallotta volna.
– Mondok én neked valamit, Debby – nézett rám. – Nem rossz ötlet, nekem
elhiheted. Ráadásul nem is először mondom. Szabaduljunk meg attól a kóceráj-
tól minél előbb. A végén még tényleg kiderül valami óriási disznóság, és akkor
mosakodhatunk, hogy nem is tudunk semmiről.
– Már csak az a kérdés, kinek adjuk el.
– Aki a legtöbbet ígéri érte – felelte Amos. – Ez nem is kérdés.
– És mi legyen Mr. Hookerrel? Őt is eladjuk a gyárral együtt? Azért jöttem
ide, hogy csináljunk már valamit az érdekében, elvégre a barátunk.
– Na és ha ő is benne van a buliban? – kérdezte Barbara.
– Miféle buliban? – hökkentem meg.
– Hát a narkóbizniszben.
– Ugyan már, Barbie, Mr. Hooker tisztességes ember.
– Az a szörnyeteg rákényszerítheti. Tudod, hogy soha nem tudott ellenállni
neki. Még amikor élt, akkor sem.
– Bellára gondolsz, mi?
– Persze hogy rá.
– De hát Bella halott, Barbara!
– És ha annak a Dave nevű fickónak mégiscsak igaza van? Meghalt, de fel-
élesztették?
– Csak azt nem értem – kapcsolódott ismét a találgatások láncához Amos –,
hogy egy halottnak vagy zombinak mi a fenéért van szüksége pénzre? Ezt ma-
gyarázza meg nekem valaki.
Hirtelen rezegni kezdett a telefon a zsebemben. Felvettem. A seriff görön-
gyös hangja ezúttal nem volt megnyugtató. Mintha jókora adag idegesség buj-
kált volna benne.
– Debby? Te vagy az?
– Általában én szoktam jelentkezni a saját telefonomon, seriff.
– Most nincs kedvem szórakozni veled, te lány – mondta. – Kid neked ez a ze-
nész srác, tudod, akinek a bandája ott szokott ökörködni a gyárban?
– Hogyhogy kim? – hökkentem meg. – Senkim.
– Mert most már csak múlt időben beszélhetsz róla.
Hirtelen elfogyott előlem a levegő. Kiverte a víz a homlokomat és szédülni
kezdtem, mintha valaki jól fejbe vert volna.
– Mi az… hogy múlt… időben…? – nyögtem.
– Kinyírták, Debby – mondta a seriff.
– Ez… nem lehet igaz – nyögtem.
– Pedig igaz. Harrison találta meg a holttestét a gyárad előtt. Az éjszaka meg-
fojtották, Debby. Na mit szólsz hozzá? Különben meg azért telefonálok, mert
látni szeretnélek. Megtennéd, szívem, hogy meglátogatod öreg barátodat? Még-
hozzá tüstént.
– Nem tudom, seriff, hogy… lesz-e erőm hozzá…
– Ajánlom, hogy legyen. Mert ha mégse lenne, magam megyek érted. Külön-
ben hol az ördögben vagy?
Kinyomtam a telefonom gombját és bedugtam a zsebembe a készüléket. Csak
akkor húztam ismét elő, amikor olyan hosszan rezgett, hogy már nem tudtam
elviselni.
– Miss Deborah O’Hara? – kérdezte egy lágy, barátságos női hang.
– Ki keresi? – kérdeztem.
– Margot – mondta. – Margot Fisher vagyok. Mr. Hansen üzenetét szeretném
átadni.
– Jézusom, honnan beszél? – támadt fel bennem az öröm. Morgan, igen, ő kell
ide! Ő majd megoldja ezt a rohadt ügyet. Észre sem vettem, hogy folyik a könny
a szememből. Talán eddig még soha nem szerettem úgy Zsiráfot, mint ezekben a
percekben.
– Az most nem fontos – mondta. – Mr. Hansen arra kéri, hogy imádkozzon ér-
te.
Úgy éreztem, hogy menten összeesek.
– Imádkozzak? – nyögtem. – De hát… miért… mi történt… vele?
– Meglőtték – mondta a hang.
– És… súlyos? – nyögdécseltem tovább.
– Relatív – mondta a nő. – Van, aki könnyebben viseli az ilyen sebeket, van,
aki nehezebben. Ő nehezebb eset.
– Csak nem valami… nagyon komoly…
– El ne ájuljon – dörrent rám Margot. – Az orvosok csak nevettek, amikor lát-
ták, hogy mi a helyzet. Persze sose lehet tudni. Vérmérgezés is van, meg teta-
nusz is van.
– Hol… lőtték meg? – kérdeztem, és igyekeztem összeszedni magam. Úgy vet-
tem ki a szavaiból, hogy Zsiráf azért nincs életveszélyben.
– Gyakorláson – mondta a nő. – Még szerencse, hogy nem ment nagyon bele.
– Mi…csoda? – nyögtem. – És hová…
– Hát a nyílvessző – mondta.
– Nyílvessző? – hökkentem meg. – Nem… golyó?
– Ó, dehogy – mondta. – Csupán egy nyílvessző ment a fenekébe. És a halálán
van szegény. Csak magának súgom meg, hogy ritkán látni ilyen hipochonder
pasast. Én mindenesetre átadtam az üzenetét. De azért meg kell kérdeznem:
tényleg imádkozik majd érte?
– Tényleg – sóhajtottam.
– Jól van – mondta Margot. – Ettől talán megkönnyebbül. Akkor hát, viszhall!
– Várjon! – kiáltottam a készülékbe, de Margot nem várt egy pillanatig sem.
Hiába hívtam vissza a számot, a készülék azt mondta be, hogy ilyen szám
nem is létezik.
Ezen aztán el kellett gondolkodnom. Ha a szám nem létezik, talán az sem lé-
tezik, aki telefonált, és talán Zsiráf sem létezik.
Már csak az volt a kérdés, hogy én létezem-e. Az ő számára legalábbis.

66

A két zsaru, Lupita és Donovan éppen egy kutyával játszottak volna, aki viszont
nem igazán akart játszani velük. A kutya amolyan semmilyen kutya volt: vörös,
középtermetű, rövid farkú. Ha választanom kellett volna néhány menhelyi kutya
közül, hogy melyiket veszem magamhoz, azt hiszem, az ilyen kutyát legutoljára
hagytam volna. Inkább alattomos sunyiságot láttam a szemében, mint kíváncsi-
ságot vagy örömöt. Amikor beléptem az ajtón, Lupita éppen egy papírgalacsint
hajított a szoba egyik végéből a másikba, abban a reményben, hogy a kutya fel-
ugrik, utánaszalad és mindannyiuk nagy örömére visszaviszi neki. És máris kész
a kapcsolat kutya és ember között.
Ez a kutya azonban fütyült minden kapcsolatra. Közönyös tekintettel nézett a
galacsin után, és még a fülét sem mozdította meg.
– Ez hülye – állapította meg Donovan ügynök.
– Vagy fáradt – mentegette Lupita.
A kövérkés – hármas számú – zsarut a seriff székében és asztalánál még soha-
sem láttam. Úgy ült ott, mintha biztos lenne benne, hogy Mitchell seriff nem tér
vissza soha többé. Már-már aggódni kezdtem volna, amikor a pasas megszólalt.
Nőiesen vékony volt a hangja.
– Ez kábítószer-kereső kutya – mondta –, nem bohóc.
– Azért még visszahozhatná ezt az izét – mutatott a galacsinra Donovan.
– Ennyi erővel maga is visszahozhatná – mondta a fickó.
– Valakinek itt nagy a pofája – fordult Donovanhoz Lupita. – Te nem így gon-
dolod?
– A narkósoknak mindig nagy a pofájuk – felelte Donovan ügynök. – Egyszer
ismertem egy narkó-zsarut, aki addig-addig ütötte a narkósok lába nyomát,
amíg maga is narkós lett.
– Jó vicc – mondta a kövérkés. – Én meg azt hallottam, hogy a gyilkosságiak is
mindig visznek magukkal egy kutyát a gyilkosság helyszínére.
– Mi a francért tennénk? – kérdezte Lupita.
A kutyás zsaru felröhögött.
– Hogy visszataláljanak a kapitányságra.
A seriff a legjobbkor jött be az ajtón, mielőtt még elfajulhattak volna a dol-
gok. Amikor rádöbbent, hogy a kövérkés zsaru elfoglalta a székét, sóhajtott, és
az egyik asztal szélére ült.
– Hogy is hívják magát, őrmester? – kérdezte a kutya gazdájától.
– Solomonnak – mondta. – Harry Solomon vagyok.
– Akkor hát mi a helyzet, Solomon őrmester?
– Engem hagytak hátvédnek – mondta Solomon őrmester. – A többiek haza-
mentek. A kutyákkal együtt.
– Hány kutya volt?
 – Öt, seriff.
– Akkor hát mi a helyzet?
A kövérkés zsaru megvonta a vállát.
– Nincs abban az egész kócerájban egyetlen deka cucc sem. Ahol a zenekar
próbálni szokott, találtunk egy tabletta gyorsítót, elgurulhatott valakinek, de ez
semmi. Semmi komoly cucc. Sem égen, sem földön. Laboratórium meg pláne
nincs. Átnéztük az összes helyiséget… apropó, tudja, hány csarnokból áll ez az
egész kupleráj, a szobákat is beleértve? Hetvenháromból! És mi mind a hetven-
hármat végigjártuk. Felmentünk még a padlásra is. Semmi. Csupán három-négy
nagyobb üzemcsarnokban találtuk nyomát emberi jelenlétnek. És találtunk vagy
ezerötszáz széket. Vajon ki a franc ülhetett azokon a székeken? Nagy tömegek
mozoghatnak erre, de narkónak nincs nyoma.
– Ezt higgyem is el? – kérdezte a seriff.
Solomon őrmester megvonta a vállát.
– Hát az a maga dolga, seriff, hogy mit hisz el, én mindenesetre megírom a je-
lentésemet, aztán lelépek. Maga meg, Donovan, ne izélgesse azt a kutyát, mert a
végén megharapja, aztán engem szúrnak majd le érte, hogy közel engedtem
hozzá minden hülyét. Majd szóljon, seriff, ha elmehetek.
– Úgy gondolja, hogy ezzel vége? – kérdezte megsimogatva az állát a seriff.
– Részemről igen – bólintott a zsaru. – De hogy a főnökség mit gondol, azt tő-
lük kérdezze meg.
– És maga mit gondol?
– Erre csak annyit mondhatok, seriff, hogy ha egy kábszeres zsaru elkezdi
azon törni a fejét, hogy mit csinálnak a gyilkosságis kollégái, és ő mit csinálna
helyettük, akkor annak a zsarunak nincs valami rendben az emeleten. Érti, mire
gondolok? Különben meg a maguk gyára egy elátkozott hely. Nem szokta nézni a
tévében az olyan műsorokat, ahol ehhez hasonló elátkozott helyeket mutatnak
be? Az ilyen szemétdombokon mindig bűzlik valami. Na gyere, kutya, lépjünk le.
Leléptek.
 67

A seriff nemcsak azért üzent értem, mert szeretett volna látni, hanem mert úgy
gondolhatta: jó, ha a közelében vagyok, ha feltesz magának egy kérdést és nem
tud válaszolni rá. Amikor tiszta lett a levegő – a kutyás zsaru után Lupita Marti-
nez és Donovan is elhúzott ebédelni –, egyedül maradtunk. A seriff a székére
pislogott, mintha azt latolgatná, hogy beleüljön-e, vagy esetleg felajánlja nekem,
de egyiket sem tette. Egy kis, vascsövekből hegesztett székre csüccsent és meg-
vakargatta az állát.
– Újabb gyilkosság – mondta. – Mit szólsz hozzá?
– Képzelheti – mondtam. – Csak ne akarja ezt is a nyakamba varrni, ha lehet –
sóhajtottam.
– Ott van az már magától is, nem kell nekem odavarrni – legyintett. – Most
mondjam azt, amit már ezerszer is elmondtam? Amíg te fel nem bukkantál har-
matos gyermekkorod után, ebben a városban rendben ment minden. Mióta vi-
szont itt vagy, hogy felvirágoztasd a népeket, azóta egyik balhé a másikat követi.
Nem tartod ezt furcsának?
– Ilyen a világ – mondtam.
Legyintett, majd morgott valamit. Azt hittem, csak ez hiányzott a boldogsá-
gához, aztán elenged, de ő csak bámult rám, mintha azt várná, hogy egyszer csak
elkezdek átalakulni Al Caponévá. Vagy az ördöggé.
– Lehet, hogy Mr. Mlinarik áll a dolgok mögött? – kérdezte végül. – Elképzel-
hetőnek tartod?
– Elképzelhetőnek tarthatom, de valószínűnek nem – feleltem.
– Ez hogy értsem?
– Mlinarik sejthette, hogy a zsaruk és maga is gyanúsítani fogják. Ahhoz ő túl
óvatos, hogy kockáztasson. És ne felejtsen el még valamit: Mlinarik a népszerű-
sége foglya. Ha gyilkosság gyanúja esne rá, az emberek kiábrándulhatnának
belőle. Az olyan szemfényvesztőnek, mint ő, lételeme a bizalom. Ha elveszti a
hívei bizalmát, mehet a sóhivatalba.
A seriff tovább vakargatta az állát.
– No és a többiek?
Megvontam a vállam.
 – Ha tippem lenne, elmondanám magának.
– Én ebben nem vagyok annyira biztos – ingatta a fejét. – Ismerlek, Debby,
kiskorod óta. De egyvalamit azért meg kell kérdeznem tőled. És felelj rá nekem
egyenesen. Mi a szándékod, gyöngyvirágom?
Haboztam egy kicsit, aztán ismét megvontam a vállam.
– Megkeresem Mr. Hookert.
– Miért kell keresni?
– Mert eltűnt.
– Ott kószál az a feleségével a gyárban.
– A felesége halott.
– Tudom. Megnéztem a halotti bizonyítványát. Itt van nálam a másolata. Meg
akarod nézni te is?
Nem válaszoltam, mert nem voltam biztos benne, hogy valóban meg akarom-
e nézni. Már kezdtem azt hinni, hogy annak az időnek az emléke, amikor még
Rio Farmer iránt éreztem valamit, lassan elhalványult bennem; nem akartam,
hogy az eltemetett múlt kikeljen a sírjából. Éppen azon voltam, hogy nemet
intsek, amikor a seriff az asztalához sétált, kihúzta a fiókját, kivette belőle Bella
gyászjelentésének egy másolatát, majd a halotti bizonyítványát is. A gyászjelen-
tést valószínűleg Mr. Hooker készíttette, a halotti bizonyítványt pedig Meadows
megye megfelelő hatósága állította ki.
Csak egy pillantást vetettem rá, aztán a zsebembe dugtam. A seriff felhúzta a
szemöldökét, de nem szólt semmit.
Felálltam, hogy menjek, de Mitchell még visszatartott.
– Milyen a te arcmemóriád, Debby? – kérdezte.
– Az arcmemóriám? – hökkentem meg. – Azt hiszem, normális. De mire céloz
ezzel?
Ahelyett, hogy megmondta volna, felfújta a képét, majd lassan kieresztette a
száján a levegőt. Mint régen, még a gőzgépek korában, amikor a túlfűtött kazán-
ból a megfelelő szelepeken át kieresztették a felesleges gőzt.
– Meg tudod te különböztetni a McKloskey ikreket egymástól? – kérdezte.
Ezen még sosem gondolkodtam. Valahogy mindig úgy alakult, hogy egyszer-
re csak eggyel volt dolgom. Nem emlékeztem vissza rá, hogy egyszerre jelen lett
volna mind a kettő, ha beszéltem velük.
 – Ez nem arcmemória kérdése – mondtam.
– Akkor micsoda?
– Tudja a fene – vontam meg a vállam. – Alighanem megfigyelőkészség vagy
mi. Nem próbálkozott még rejtvényekkel?
– Hogyhogy? – nézett rám gyanakodva.
– Az újságok szoktak ilyeneket közölni. Egymás mellé nyomtatnak két tök
egyformának látszó képet, amelyek azonban csak egyformának látszanak, de
mégsem azok. El van rejtve bennük, mondjuk, tíz apró különbség, és magának fel
kell ismernie ezeket a különbségeket.
– Ja – mondta. – Most már tudom. Egyszer valóban csináltam ilyet, de asszem
beletörött a bicskám. Szóval, az a helyzet, Debby, hogy nem tudom, mikor me-
lyikkel beszélek. Érted? Idejön az egyik pasas, azt mondja, hogy ő McKloskey,
pontosabban Edvin McKloskey. Panaszkodik a testvérére, láthatóan be akarja
mószerolni. Persze elküldöm, de megjegyzem, hogy mit mondott. Aztán jön az a
másik, az meg azt mondja, hogy ő Forest McKloskey. És ő is mószerolja a mási-
kat. A másik McKloskey-t, az Edvint, aki kiköpött olyan, mint ő. Aztán visszajön
az egyik, majd a másik, és nekem már fogalmam sincs, hogy melyik melyik. Pró-
báltam valami különbséget találni kettejük között, de nem találtam.
– Talán az öltözködésük – mondtam.
– Hát éppen ez az, Debby, hogy ezzel is melléfogtam. Emlékeztem rá, hogy
milyen ruha volt Edvin McKloskey-n, aztán milyen ruha Forest McKloskey-n. Ez
utóbbit könnyű volt megjegyeznem, mert koszos, lekváros köpeny volt rajta, és
már megnyugodtam, hogy minden oké, de nem volt az, mert amikor másnap,
azaz tegnap visszajöttek, már mindegyikükön más ruha volt. Azon a McKloskey-
n, aki a festő, és lekváros volt a ruhája, most kockás zakó volt kockás nadrággal.
A másikon meg golfruha. Hiába mondták meg ismét a nevüket, úgy összekeve-
redtem, mint hülye Mary a körhintán. Már fogalmam sincs róla, hogy melyik mit
mondott – attól tartok, hogy az egyiknek mondom, amit a másiknak szánnék. Te
hogy vagy ezzel?
– Nem is tudom – sóhajtottam. – De tudja, mit? Adjon egy pofont valamelyik-
nek, de jó nagyot, aztán kérdezze meg tőle, hogy hívják.
– Adjak neki egy maflást? – tátotta el a száját a seriff. – Aztán miért?
– Ok mindig akad.
 – Jó, jó, de…
– Ha monoklit nyom a szeme alá, legalább egy hétig tudni fogja a karikáról,
hogy melyik melyik.
A seriff elgondolkodott, aztán legyintett egyet.
– Bolond vagy te, Debby – mondta. – Nem vagy százas, az biztos. De ez egyál-
talán nem akadályoz meg benne, hogy ne vágjalak sittre, ha valami miatt úgy
érezném, hogy ezt kell tennem.
Visszaült a székébe, és csak a szemével jelzett, hogy részéről befejezte a tár-
salgást.

68

Ha valaki ezek után azt hinné, hogy elégedett voltam magammal, hát az alapo-
san téved. Az az igazság, hogy mosolyogni sem volt kedvem, nemhogy elége-
dettnek lenni. És erre meg is volt minden okom.
Először is rettentően nyugtalanított Mr. Hooker sorsa. Arthur a barátom volt,
nem csak az alkalmazottam. Jó néhány éve együtt dolgoztunk már, végigéltem
azokat a napokat, amikor Bella, a felesége csúful elbánt vele, és ő mégis fájdal-
masan meggyászolta a halálát. Szerettem Arthur Hookert, mint igaz barátot és
okos kollégát. Nem akartam elveszíteni.
A másik kérdés Bella volt. A halott Bella. Lehet, hogy mégsem halt meg? Nem
létezik… Itt van a zsebemben a halotti bizonyítványa, amelyben a megfelelő
hivatal igazolja, hogy Bella Kirshenstein elhalálozott. Mindenesetre egy volt a
lényeg: meg akartam találni Arthur Hookert, ha a fene fenét eszik is. Márpedig
hol keressem, ha nem a gyárban? A saját, azaz a cégünk gyárában.
Idáig jutottam, amikor megszólalt a zsebemben a telefonom. Mondanom sem
kell, hogy a seriff volt.
Sóhajtottam és a fülemhez emeltem a mobilt. Őszintén szólva egyre inkább
idegesített a seriff buzgalma. Merthogy az ő irodai száma látszott a kijelzőmön.
– Miss O’Hara? – kérdezte egy ismerős hang, Harrison seriffhelyettesé.
– Én vagyok, Harrison.
– Mondok egy hírt, Miss O’Hara. Melyikkel kezdjem?
 Volt humora a fickónak, nem is vitás. Ilyen.
– Eltűnt a barátnője – mondta.
Hirtelenjében nem is tudtam, miről van szó. Még az is megfordult a fejem-
ben, hogy tovább szellemeskedik velem és ismét egy hülye vicc következik. Le-
het, hogy valahol benyalt néhány whiskyt és azt hiszi, hogy veszem a lapot.
– Melyik barátnőm? – kérdeztem. Készen rá, hogy kitörjek, mint a Krakatau-
vulkán, és melegebb éghajlatra küldjem.
– Az újságírónő. Gwendolin Ash.
– Honnan a fenéből…? – riadtam meg.
– A kórházból. Kihúzgálta magából az infúziót és lelépett. Csak azt akarom
kérdezni, hogy nem látta véletlenül valahol?
– Sajnos nem – mondtam.
– Oké – mondta ő. – Ugye tudja, hogy gyanús alakok rejtegetése büntetést
vonhat maga után? Csak figyelmeztetni szeretném…
Kinyomtam a telefont.

69

Gwendolin eltűnése kellemetlenül érintett. Nem mintha megijedtem volna Har-

rison nem túl burkolt fenyegetésétől, hanem mert sokat vártam Gwendolintól.
Meg akartam kérni, hogy nézzen utána Bellának, holtbiztos, hogy meghalt-e,
hogy minden rendben van-e körülötte. Gwendolin kapcsolatai sokat segíthettek
volna a körülmények tisztázásában. Most, hogy eltűnt… De hova a fenébe tűnhe-
tett, és miért? Lehet, hogy elrabolták, mint Hookert?
Amíg a telefonomat próbáltam visszatuszkolni a zsebembe, hirtelen az
eszembe villant valami, amire már korábban is gondoltam. Egyáltalán nem lát-
szott kapcsolatban állni Gwendolin eltűnésével, sokkal inkább azzal, amit a seriff
mesélt a McKloskey fivéreket illetően.
Hogy is volt csak… Istenem, Orsi nagyi, csak nemrég kezdtem megérteni az
üzenetedet… A két kezedre mutattál, a két lábadra, a két szemedre, a két füled-
re… és én, hülye, azt hittem, hogy a testrészekkel kapcsolatban akarsz a tudtom-
ra adni valamit. De nem! Egyáltalán nem! Te a kettes számra próbáltad felhívni a
figyelmemet. A páros testrészek ketten vannak, tehát a kettes szám a lényeg. És
miből van kettő? A két McKloskey-ból. Azaz, tulajdonképpen három van belőlük,
de csak ketten ikrek. Vajon mi az ördögre célozhattál ezzel? Miért nem mutattad
felém a két ujjadat, ha már nem tudtad kinyögni a kettes számot. De hiszen…
mutattad, te jó isten…! Mutattad a két ujjadat, én meg azt hittem, hogy a győze-
lem jele!
Vajon mi az ördög lehet ezzel az ikerpárral? Őket is meg akarják gyilkolni?
Vagy ők egymást? Ez talán közelebb áll az igazsághoz. Gyűlölik egymást, és meg-
fojtanák a másikat egy kanál vízben… Vagy mégis mást jelent az a mutogatás,
amivel fel akartad hívni valamire a figyelmemet? Miért nem vagy képes legalább
egy rohadt nevet közölni velem?
Vártam, hogy hirtelen ismét csak hullámozni kezdjen előttem a levegő, meg-
jelenjen Álmaim Asszonya, és immár világosan megmutassa az utat, amelyen
végig kell mennem.
A levegő azonban nem hullámzott: Orsi nagyi úgy magamra hagyott, mint eb
a Szaharát.

70

Ám ekkor ahelyett, hogy összeomlottam volna, megkeményedett a szívem. Úgy

éreztem, magamra hagyott a világ, egyedül vagyok, mint sziklaszirt a homok-
dombok között, és ha nem próbálom meg összeszedni magam, maga alá temet a
valóság. A keserű valóság. Hát ebből nem eszik senki! Voltam én már rosszabb
helyzetben is, nem is egyszer, és ha abból kikecmeregtem, ebből is ki fogok. Re-
mélem. Mielőtt még valaki eltenne láb alól. Mert immár biztos voltam benne,
hogy az, aki Gwendolint támadta meg helyettem, rövidesen megpróbálja korri-
gálni a hibáját. És akkor nekem annyi. Ha nem vigyázok.
Adtam magamnak öt percet – ez alatt végiggondoltam a tennivalókat –, majd
felhívtam Zsiráfot.
A telefon kicsengett, és egy kifejezetten barátságtalan hang közölte velem,
hogy vegyem tudomásul: rögzítik a beszélgetésünket. Csak annyit feleltem rá,
hogy eredj a francba, de a géphang erre már nem válaszolt. Lehet, hogy valóban
elment?
Amikor meghallottam Morgan hangját, megremegett a térdem, és mintha va-
lami mozgolódást éreztem volna jéggé fagyott szívem táján. Ki a fene gondolta
volna korábban, hogy egyetlen szótól is megindulhat az olvadás?
– Debby? – kérdezte Morgan.
– Én vagyok – nyögtem.
– Tudod, szívem, hogy ezen a számon…
– Akkor adj egy normális számot.
– Visszahívlak.
Fél órát kellett várnom, mire megszólalt a telefonom. Úgy kaptam utána,
mint fuldokló ama bizonyos utolsó szalmaszál után.
– Mi a csoda tartott idáig? – támadtam rá. Olyan ingerültség kezdett a koráb-
bi öröm után feltámadni bennem, hogy magam is megijedtem tőle. – Figyelj,
Morgan – mondtam, mielőtt még megszólalhatott volna. – Szükségem van rád.
Méghozzá azonnal.
Suttogást hallottam a túloldalról. Biztos voltam benne, hogy Zsiráf csak fél
füllel hallgat engem, a másik fülével pedig valaki másra figyel.
– Figyelsz te rám? – kérdeztem idegesen.
– Hát persze, szívem – mondta. – Mit is mondtál? Jó lesz, ha visszahívlak dé-
lután? Ugyanis itt most az a helyzet…
– Most! – mondtam.
– Mi van? – kérdezte. Aztán ismét az az átkozott suttogás.
– Egyedül vagy? – kérdeztem.
– Igen. Vagyis… nem. Vagyis… az a helyzet, Debby, egy óra múlva visszahív-
nálak… vagyis délután… vagyis inkább este…
– Morgan – mondtam, és erővel kellett visszafojtanom a könnyeimet. – Kér-
lek… nagy szükségem lenne rád.
– Debby… istenkém… mi lenne, ha megpróbálnád megérteni… most abban a
helyzetben vagyok…
– És engem ki ért meg? Morgan, az istenért, valaki az életemet fenyegeti!
– Debby… tudom, hogy te hajlamos vagy a túlzásokra… az lenne a legjobb, ha
innál egy konyakot vagy egy whiskyt, tudod, mint a hajón, amikor bementünk a
kabinunkba, és… igen, azonnal megyek.
 – Jössz? – csapott fel bennem az öröm lángja. – Jössz, szívem?
– Jaj, Debby, istenem, nem neked mondtam… csak valaki kérdezett valamit…
Egy óra múlva… délután… vagy legkésőbb este…
– Addigra lehet, hogy már hulla leszek! – üvöltöttem bele a telefonba. – Ezt
akarod? Ha megöltek, nehogy oda merd dugni a pofádat a temetésemre, megér-
tetted? Ha meg mernéd tenni, egész hátralévő életedben ott kísértek, amerre
csak jársz, és tönkreteszem a legszebb óráidat is. Rábeszélem a szerelem istennő-
jét, akivel addigra már jó haverságban leszek, hogy verjen meg impotenciával
örök életedre. Ezt akarod, te szemét? Végezetül azt kívánom neked, hogy sántulj
meg a születésnapodon, és vedd tudomásul, hogy nem akarlak soha többé látni.
Soha, soha, soha! Azt pedig, hogy valamikor is szerettelek… szerettelek… felejtsd
el mindörökre. Sok balfácánságot elkövettem életemben, a legnagyobb az volt,
amikor beléd szerettem. Különben köszönöm, jól vagyok, már nincs szükségem
rád. Már egyáltalán nincs… felejts el örökre!
Ekkor kezdtek potyogni a könnyeim.
Legszívesebben megfojtottam volna Morgant.
Vagy összecsókoltam volna.
A halálom előtt utoljára.

71

Amos és Barbara már könnyebb eset volt. Amikor elmondtam nekik, mi a szán-
dékom, Barbara megvonta a vállát.
– Már korábban is ezt kellett volna tennünk.
– De hát megtettük – csodálkozott Amos.
– Ugyan, szívem, éppen csak bekukkantottunk abba a romhalmazba. Alapo-
san át kell néznünk.
Amos megrázta a fejét.
– Járjuk végig mind a hetvenvalahány helyiséget?
– Van valami egyéb dolgunk?
– Őszintén szólva nem tudom, hogy van-e értelme. Gondolod, Debby, hogy ta-
lálunk majd benne valami rendkívülit? Azután, hogy a zsaruk már átkutatták?
 – A zsaruk elsősorban kábítószert kerestek. Fejükbe vették, hogy narkóüzem
működik a gyárban. Kutyákkal jöttek, de a kutyák nem találtak semmit.
– Akkor miben reménykedjünk mi?
– Hogy megtaláljuk Arthurt – mondtam. – Nem hagyhatjuk magára.
Erre az eddig sem túlságosan ellenkező Amos megadta magát.
– Rendben van – mondta. – Lehet, hogy igazad van, Debby. Én ugyan azt ta-
nácsoltam, hogy adjuk el azt a romhalmazt minél előbb, de ha ott van valahol
Mr. Hooker, az megváltoztatja a helyzetet. Mit is mondtál? Hogy Bella is ott van
vele, és megbilincselte Arthurt? Ez valahogy olyan nekem, mintha azt állítottad
volna, hogy egy fehér elefánt hátán láttad, amint éppen Hannibállal társalog. De
igazad van; menjünk és nézzük meg a saját szemünkkel, hogy mi is a helyzet. A
seriff tud róla?
– Arról, hogy odamegyünk? Nem. És nincs is szándékomban elárulni neki. Ő a
törvényt képviseli – mondtam. – Mi meg nem. És ez nagy különbség.
Amos elindult az ajtó felé.
– Most meg hová mész? – kiáltott rá Barbara.
Amos elvigyorodott.
– Megyek és megpucolom a stukkeremet.

72

Sötét volt az ég, ezúttal nem láttuk a holdat. Őszintén szólva nem is hiányzott:
mindegyikünknek volt zseblámpája.
– Akkor hát hol kezdjük? – kérdezte Amos, amint megérkeztünk a főkapu elé.
– Oda megyünk, ahol Mr. Coroner holttestét megtaláltuk – mondtam.
– Te jóságos ég! – grimaszolt McKinley. – Hulláról nem volt szó! Remélem,
nem felejtették itt a zsaruk.
Amos sóhajtott és félrenézett. Nem sokra becsülte a professzort, nem is értet-
te, hogy miért kellett magunkkal hoznunk.
– És most hol a holttest? – kérdezte McKinley.
– Ahol a többi – felelte röviden Amos.
– Több is van? – hökkent meg McKinley.
 – Debby nem mondta?
McKinley szemrehányón nézett rám, de nem szólt semmit.
Egészen addig, amíg fel nem értünk a szobába. Ott aztán megtorpant, és a fal-
ra bámult, ahol a lekvárfreskó várakozott ránk, immár kissé megviselt állapot-
ban. Közelebb lépett hozzá, és csípőre tett kézzel megállt előtte.
– Lát valamit, professzor? – kérdezte Barbara.
– Sajnos – mondta McKinley.
– És… mit?
– Egy pókot – mondta a professzor. – De nem veszélyes. Ha meg is csípi, nem
biztos, hogy le kell vágni miatta a megfelelő végtagját. Csak mérsékelten mér-
ges. – Aztán aggódó szavainak ellentmondóan a „műalkotáshoz” hajolt, és éppen
az ember alakú mázolmány szívénél, ahol annak idején már kissé levertük a va-
kolatot, a falra fektette a fülét.
– Ez az? – kérdezte.
Az idevezető úton megemlítettem a professzornak, mintha korábban furcsa
zajokat hallottunk volna kiáradni, pontosan a lekvárnő szívéből, a falból. Vagy a
túlvilágról.
McKinley hallgatta egy kicsit, aztán komor képet vágott.
– Mit nem adnék érte, ha a barátom, Mr. Lawrence itt lenne – mondta sajnál-
kozó hangon.
Már megint ez a Lawrence – dühödtem meg. Egyszer már szeretnék a fickó szemébe
nézni…
– Miért? Akkor mi lenne? – kérdeztem kifejezetten ellenséges hangon, pedig
tulajdonképpen nem állt szándékomban. Elvégre csak hálás lehettem neki, ami-
ért csupán lelkesedésből lefordította nekem Orsi nagyi naplóját.
– Ő jobban el tud igazodni a túlvilágot illetően, mint én – mondta McKinley. –
A mezopotámiai törvényeket jól ismerem, a túlvilágéit azonban nem annyira.
– Ki beszél itt a túlvilágról? – kérdezte némiképpen ideges hangon Barbara.
– Én – mondta McKinley. – Dugja csak ide a fejét, asszonyom.
Barbara a mutatott pontra hajtotta a fejét. Arra azért vigyázott, hogy ne ér-
jen a füle a falhoz.
– Hall valamit? – kérdezte McKinley.
Barbara nemet intett, aztán hirtelen megmerevedett a nyaka.
 – Hallasz valamit, Barbara? – kérdezte izgatottan Amos is.
– Mintha valakik… beszélgetnének. És zúgna valami.
– Kik beszélgetnek?
– Honnan a fenéből tudjam? – csattant fel Barbara. Ijedtséget éreztem a
hangjában. – Most meg elhallgattak.
– Férfiak vagy nők? – kérdezte Amos.
– Gyere és hallgasd meg a saját füleddel!
Sorban a lekvárfreskóhoz lépkedtünk, és belehallgattunk a nő szíve közepé-
be. Mind hallottunk valamit, ám kiderült, hogy mindenki valami mást. Barbara
beszélgetést hallott, férfi és női hangokat, azt azonban, hogy miről beszélgetnek
vagy egyáltalán emberi beszéd-e, nem volt képes megállapítani. Amos mintha
motorzúgást hallott volna, McKinley kopácsolást. Jómagam is hallottam valamit,
de hogy mit, arra nehezen tudnék válaszolni. Mintha egy vadállat morgott volna
egy fal mögött, nem messzire tőlem.
McKinley megcsóválta a fejét.
– A fal mögött kell lennie valaminek.
– A halottaknak – hallottunk hirtelen a hátunk mögül egy hangot.
Nem hiszem, hogy élt még ember ezen a földön, aki olyan gyorsan fordult
volna hátra, mint mi. Meg voltunk győződve róla, hogy valaki kivont revolverrel
vagy hajtogatásra szánt zsinórral áll mögöttünk, készen rá, hogy a másvilágra
küldjön bennünket. Ám annak a valakinek, aki mögöttünk állt, nem volt a kezé-
ben semmi. Mindkét tenyerét a mellette húzódó falhoz támasztotta, mintha meg
akarta volna óvni az összedőléstől. Néhány másodperc múlva aztán rádöbben-
tem, hogy éppen fordítva áll a dolog – a falnak kell megtartania őt a lábán.
Még mindig látszott rajta annak a támadásnak a nyoma, amely kórházba jut-
tatta. Az egérszürke, hajdan fehér kötés a nyakán és a kórházi pizsama emlékez-
tetett rá, hogy aligha lepecsételt zárójelentéssel távozott a kórházból.
Gwendolin Ash állt mögöttünk a falhoz támaszkodva.

73

– Miss Ash? – nyögte Amos némiképpen magához térve. – Mit keres maga itt?
 – Amit maga – mondta Gwendolin kissé még bizonytalan hangon. – Bocs… de
ettől a kötéstől nem tudok… még rendesen beszélni.
– Magának a kórházban lenne a helye – folytatta megcsóválva a fejét Amos. –
Ha látná saját magát, elmenne a kedve az éjszakai sétáktól.
– Már láttam – mondta Gwendolin.
– Mit? – kérdezte zavartan Amos.
– Magamat. A folyosón lóg egy tükör a falon. Azt hittem, belerókázott valaki,
de csak engem mutatott. És elég szarul is érzem magam.
– Akkor tényleg a kórházban lenne a helye – mondta Barbara. – Mi az ördö-
gért nem maradt ott?
– Mert kedves az életem – nyögte Gwendolin, és időről időre a nyakához
nyúlt, mintha a kötésen át is meg akarná simogatni a fojtogatás helyét. – Ha ott
maradtam volna, lehet, hogy már nem élnék.
– Nem élne? – hökkent meg Barbara. – Mire céloz, Gwendolin?
– Arra, hogy ki fognak nyírni. Valamennyiünket ki fognak nyírni. Magukat is
és engem is. Magukat, mert maguké ez az elátkozott gyár, engem pedig, mert
olyasmibe ütöttem az orrom, amibe nem lett volna szabad. Most már nem is
vagyok annyira biztos benne, hogy Debby helyett akartak megfojtani. Bár, ha így
is volt, ezután már a saját státuszom miatt fognak.
– Ezt meg hogy kell érteni?
– Most mondtam. Engem is ki akarnak nyírni a kíváncsiságom miatt. Szerin-
tem fel kellene robbantani ezt az egész romhalmazt. De hát hogy lehetne meg-
ölni azt, aki már nem él? Maguk is hallották a zajokat, nem? Ezek a zajok… talán
még akkor keletkeztek, amikor termelt a gyár.
– Ezt most komolyan gondolja, Gwendolin? – kérdezte Amos.
– Nem – felelte Gwen. – A józan eszem nem gondolja komolyan. De nincs más
ötletem. A halottak lelkei itt kóborolnak a csövekben, és… élik a mindennapi
életüket.
– Életüket? – kérdezte Barbara.
– Hát… nem találok rá jobb szót.
Kisétáltam a folyosóra és szemügyre vettem a falakat. Nem láttam rajtuk se-
hol csövet a mennyezeten sem, ez pedig azt jelentette, hogy bent kell lennie
valahol a csőhálózatnak a falban. De hogy merrefelé…
 Visszamentem a szobába, és éppen mondani akartam nekik valamit a látha-
tatlan csövekről, amikor jókora zuhanást hallottunk a folyosóról. Onnan, ahon-
nan másodpercekkel ezelőtt bejöttem. Mintha a mennyezet szakadt volna le.
McKinley volt a leggyorsabb közülünk. Átugrotta a küszöböt, eltűnt a sze-
münk elől, néhány kisebb csattanást hallottunk, majd amikor ismét visszatért
közénk, már nem volt egyedül. Egy fickót cipelt a vállán. Úgy lógott le keze-lába,
mintha kiment volna belőle az élet.
Hát ki is ment. A feje McKinley vállán nyugodott, mintha ott talált volna
megfelelő alvóhelyet magának, lábfeje a padlót karcolta, keze pedig tehetetlenül
a professzor fenekét ütögette.
Szájtátva bámultunk rájuk. McKinley gyors mozdulattal lerázta magáról a pa-
sast, aki rongybabaként terült el a padlón.
Rongybabához hasonlítottam, mert nem akartam hullához hasonlítani.

74

A férfi azonban nem volt sem rongybaba, sem hulla. Tulajdonképpen még férfi-
nak is alig volt mondható. Megtermett volt, nyurga, majdhogynem padlótól
plafonig ért, olajosan csillogott a haja a zseblámpák fényében, az arca azonban
már kevéssé volt megnyerő. Mivel annak idején korábbi munkahelyemen, egy
vegyi gyárban gyógyszereket is gyártottunk, és így kapcsolatba kerültem né-
hány betegséggel, illetve azok áldozataival, biztos lehettem benne, hogy a fickó
gyermekkorában bárányhimlőt kapott, amit elvakart. Felelőtlen szülei lehettek,
ha hagyták neki. Most aztán dimbes-dombos volt a képe, mint egy mini terep-
asztal.
Ekkor már tudtam, kicsoda. Korábban már láttam őt, Dave bandájának a tagja
volt, Carter, aki a luxuskocsikhoz is ért.
– Carter? – hajoltam fölé.
Carter nem volt hulla. Mi sem bizonyítja jobban: úgy ült fel, mint egy keljfel-
jancsi.
– Maga kicsoda? – nyögte. – És mi a franc…
– Csak nyugalom – tettem a karjára a kezem. – Mi Dave barátai vagyunk.
 A fiú mereven nézett rám.
– Én már láttam magát – mondta. – Azután, hogy Tonyt megölték. Jézusom…
kik maguk, és mit csinálnak itt?
Amos szükségtelenül fenyegető pózt öltött.
– Ezt inkább mi kérdeznénk magától.
A fiú megemelte a karját, mire kibukkant bőrdzsekije alól egy tetoválás. Egy
sárkány tátotta felénk a száját.
– Láttam őket – bökött a fal felé. – Láttam. Esküszöm, hogy láttam.
– Kiket? – hökkentem meg.
– Őket. Nem tudom. Azokat, akik uralják ezt a helyet. És akik luxuskocsikkal
járnak. A halottakat.
– Mit zagyvál maga itt összevissza? – mordult rá Amos. – Mi az ördögöt lá-
tott?
Carter a falnak támasztotta a hátát.
– Mlinarik az oka. Az a hólyag.
– Mr. Mlinarik? Maga ismeri?
– Bár ne ismerném. Túl nagyra tartja magát az a barom. Megüzente, hogy
nem akar itt látni bennünket, és a további személyes találkozótól is elzárkózott.
Pedig megbeszélhettük volna a dolgot.
– Milyen dolgot? – tudakolta Amos.
– Megosztozhattunk volna a terepen. Nekünk is jutott volna itt hely, meg ne-
kik is. Persze, lelkünk mélyén nem szerettük volna, hogy így legyen. Mi csak egy
zenekar vagyunk, nem csinálunk semmi rosszat, azok pedig… hát, nem is tudom.
Ki merjem-e mondani…
– Merje – biztatta Amos.
– Felélesztették a halottakat, és azok… átvették felettük az uralmat.
– Ettől tartok… én is – krákogta Gwendolin.
– Hát, ha a barátom, Leslie L. Lawrence itt lenne… – próbálkozott McKinley,
de mielőtt befejezhette volna a mondatát, a vállára tettem a kezem. Erre gyor-
san elhallgatott.
– Az a helyzet – folytatta tovább Carter –, hogy akkoriban, amikor még mű-
ködött ez a gyár, a vezetőség drága kocsikkal járt, és… most is azzal jár. Én lát-
tam őket.
 – Mikor? – kérdezte Amos.
– Most. Nemrégen. Itt vannak az épületek valamelyikében. Két kocsit közelről
is láttam. Az egyik egy Bugatti volt. Nevezetesen egy Bugatti Veyron. Több millió
dolláros járgány. A másik egy Bugatti Chiron. És volt egy harmadik is, de annak
nem tudtam megállapítani a márkáját.
– Azt is látta, ki vezette őket?
– Láttam – nyögte Carter megtörölgetve a homlokát. Csak úgy dőlt róla a ve-
rejték. – Bárcsak ne láttam volna.
– És… kiket látott?
Carter nagyot nyelt.
– Ne röhögjenek ki, de… mindegyikben két csontvázat. Tányérsapka volt raj-
tuk, mint a katonáknak… És… egyszerre csak eltűntek.
– Hogyhogy eltűntek? – hökkent meg McKinley.
– Hát… elnyelte őket a föld.
– Hogyhogy?
– Elpárologtak vagy mi. Áthúztak egy másik dimenzióba. Még a dörrenést is
hallottam. Olyasféle hang volt, mint amikor az imént elestem a folyosón. Min-
denki tudja, hogy amikor valami átmegy egyik dimenzióból a másikba, olyan
robaj hallatszik, mint amikor a repülőgép átlépi a hangsebességet.
– Aztán eltűntek a kocsik?
– A csontvázakkal együtt.
– Mást nem látott? – kérdezte tréfás hangsúlyokat erőltetve magára Amos, de
erőlködése ellenére mégsem volt kacagásra ingerlő a hangja.
Carter ismét letörölgette a verítéket a homlokáról.
– De. Láttam – mondta aztán ránk pislogva.
– Mi az ördögöt látott? Mondja már, ember!
Carter sóhajtott.
– Az egyik kocsi…ban… a kis embert láttam. Az anyósülésen ült. A törpe volt,
nem is vitás. És mellette… ült a csaj. A mesebeli csaj. Csak annyit mondhatok,
hogy meseszép volt; ezt volt alkalmam megfigyelni, annak ellenére is, hogy majd
beszartam a rémülettől. Azt mondják, már attól is ki lehet nyiffanni, ha túlvilági
lelkeket lát az ember. A látásuk is mérgező. Hát ezt láttam… hölgyeim és uraim.
Elmagyarázná nekem valaki, hogy mi az ördög folyik itt, ebben a rohadt épület-
ben? Ezek az ocsmány férgek a luxuskocsijaikkal kinyírták Tonyt, és kinyírták
Dave-et is. Fel akarom robbantani ezt az egész trágyadombot!
Felé fordultam, aztán mélyet sóhajtottam.
– Legyen egy kis türelemmel, Carter – mondtam. – Utána kell néznem egy-két
dolognak, aztán majd együtt robbantjuk fel.

75

Biztos voltam benne, hogy mindennek Bella a kulcsa. Mr. Hooker halott felesége.
Merthogy halott, abban nemigen kételkedhettem. Láttam, amikor meghalt, azt
is tudom, hogy elhamvasztották és eltemették. Arthur ott volt a temetésén. A
mai világban pedig már nehezen képzelhető el, hogy összeesküvés áldozatai
lettünk volna; nevezetesen, hogy Bella nem is halt meg, nem is hamvasztották
el, még mindig él és virul, és luxuskocsikkal furikázik néhány csontváz, valamint
a férje társaságában. Nem, ez teljességgel elképzelhetetlen.
Akkor hát, mi az elképzelhető? Abban sem hittem igazán, hogy Mr. Mlinarik
felélesztette volna a halottat. Főleg, ha elhamvasztották. Erre talán még ő sem
képes. Beszéljek talán Mlinarikkal? Mire mennék vele? Jó oka van, hogy hallgas-
son. Főleg, ha halottakat éleszt. Valami mást kell kitalálnom.
Így aztán másnap reggel, azután, hogy dolgunk végezetlenül ki-ki hazatért a
kísértettanyáról, korán felébresztettem McKinley-t. Marisa már a konyhában
csörömpölt, nem kellett aggódnom, hogy kínos helyzetbe kerülök.
McKinley fél szemmel rám pislogott, majd gyorsan felült az ágyán.
– Csak nincs valami baj? – kérdezte, miközben már ide-oda járt a szeme a
szobában.
– Utazunk – mondtam.
– Mármint kicsoda? – kérdezte a szemét dörzsölgetve.
– Maga meg én.
– Megkérdezhetem, hogy hova?
– Meadowsba. Egészen pontosan Meadows Citybe.
– Aha. És megtudhatnám, hogy miért?
– Nem – mondtam. – Legalábbis most nem – enyhítettem valamelyest a han-
gomon.
– Értem. Akkor kérem, hogy azonnal hagyja el a szobámat! – parancsolt rám.
Erre nem számítottam. Őszintén szólva abban bíztam, hogy nem kell egyedül
végrehajtanom a tervemet.
– Miért? – kérdeztem csalódottan. – Nem akar velem jönni?
– Dehogynem – mondta.
– Akkor meg mi ez a „hagyja el a szobámat” szöveg?
– Azt akarja, hogy maga előtt öltözzek át? Mars ki innen!
Nagy kő esett le a szívemről. Az az igazság, hogy szükségem volt rá.

76

Meadows City felé tartva azért többet is elmondtam neki, mint amit még odaha-
za. Már vagy százmérföldnyi távolságban lehettünk a várostól, amikor McKinley
megszólalt.
– Cirka ez a határ – mondta.
– Minek a határa? – hökkentem meg.
– Amikor meg szoktam kérdezni, hogy hova megyünk, és főleg miért?
– Ezzel mit akar a tudtomra adni?
McKinley sóhajtott egyet.
– Már beszéltem magának a barátomról, Leslie L. Lawrence professzorról.
Éreztem, hogy felállnak a szőrszálak a hátamon. A fenébe is, nem bírja ki,
hogy száz mérföldenként legalább egyszer ne emlegesse a barátját, aki mellesleg
Orsi nagyi naplóját fordítja nekem magyarról angolra. Akkor is van valami ide-
gesítő benne, ahogy a barátjáról beszél.
– Beszélt – bólintottam. – Talán túlságosan sokat is.
– Na, ő olyan, mint maga. Szakasztott olyan. Bejön a cellámba…
– Mibe? – hökkentem meg. – Börtöncellába?
– Fenét – legyintett. – Még csak az hiányozna. A kolostorokban így hívják a
szobákat. Cellának. Na, ilyenekben szoktunk lakni Nepálban, például. Szóval
bejön, és azt mondja, hogy indulás. De azt nem árulja el, hogy hova.
– És maga nem szokta megkérdezni tőle?
 – Nemigen.
– És miért nem?
– Mert a végén még elmondja.
– Na és az olyan nagy baj? – értetlenkedtem.
– Nagy bizony – bólintott. – Arról, ami ezután történni szokott, jobb, ha minél
később értesül az ember. Néha még azt is hozzáteszi, hogy el ne felejtsem ma-
gammal vinni a pisztolyomat. Ezért jobb, ha meg sem kérdem, hova megyünk.
– Az ördögbe is! – csattantam fel, mint akinek hirtelen az eszébe jutott vala-
mi, és szabad kezemmel a homlokomra is ütöttem. – Nem felejtette el magával
hozni a pisztolyát?
– Vicces – mondta, és behunyta a szemét.
Mindig is irigyeltem azokat, akik bármilyen körülmények között képesek el-
aludni.

77

Olyannyira belegabalyodtam baljós gondolataimba, hogy észre sem vettem,

amikor felébredt. Arra riadtam, hogy felmordul mellettem.
– Hallotta? – kérdezte.
Hirtelen magamhoz tértem. Hiába hallgatóztam azonban, a motor zümmögé-
sén kívül nem hallottam semmit.
– Mit kellene hallanom? – kérdeztem.
McKinley levette a szemüvegét, majd megtörölgette a zsebkendőjével.
– Mert én jól hallottam.
– Micsodát? – rántottam össze a szemöldökömet.
– Korog a gyomrom – mondta.
Ebben a pillanatban már jómagam is éreztem, hogy eljött az ebéd ideje. En-
nek ellenére igyekeztem nem odafigyelni rá, mert minél előbb Meadows Cityben
szerettem volna lenni.
– Nem tudná rábeszélni, hogy ne korogjon? – kérdeztem.
– Nem – mondta. – Ilyenkor szoktam befejezni a déli órámat és azonnal fel-
megyek az étkezdébe, hogy megebédeljek. Délután kettőkor kezdődik a követke-
ző: a mezopotámiai ékírások néhány közös problémája. Különben a barátom,
Leslie L. Lawrence professzor is kényes arra, hogy ha elérkezik az ebéd ideje,
még a legszegényebb kolostorban is, ahol a legrosszabbul főznek…
– Állj! – emeltem fel a hangom. – Ha megígéri, hogy nem beszél a barátjáról,
keresek egy helyet, ahol magába tömhet valamit.
– Kösz a barátságos ebédmeghívást – mondta.
Kissé borús volt köztünk a hangulat. Egészen addig az is maradt, amíg be nem
nyomott két dupla hamburgert. Én is ettem valamit, de olyan jelentéktelen
mennyiségben, hogy említésre sem méltó.
– Jobb is, hogy megálltunk – mondtam. – Úgyis kérdezni szerettem volna ma-
gától egy s mást.
– A kocsiban is megkérdezhette volna – mondta, majd néhány nyeléssel le-
küldött egy papírpohárnyi üdítőt a torkán.
– Utálom, amikor valaki menet közben kiugrik a kocsimból – magyaráztam.
– Ki vele, miről van szó?
– Hisz maga a kísértetekben, professzor?
Bob professzor elégedett képpel nézett rám. Még a szeplők is elégedetten vi-
lágítottak az arcán. Mert azokkal aztán bőven el volt látva.
– Ismét látta talán?
Tudtam, hogy magyar ősanyámra céloz. Megtehette, hiszen legalább annyira
tisztában volt a kapcsolatunkkal, mint jómagam. Elvégre, ő is olvasta azokat a
naplórészleteket, amelyeket a barátja, a ki nem mondom nevű fickó fordított le
nekem. És ha arról kérdezgettem, hogy mit gondol erről az egészről, csak a vál-
lát vonogatta.
– Láttam – bólintottam.
– Mondott is valamit?
– Csak mutogatott.
– Hm. És mit mutogatott?
– Ezért megyünk Meadows Citybe, hogy ezt megtudjuk – mondtam.
 78

Azért nem voltam már egészen tudatlan, amikor leparkoltunk a seriff hivatala
előtt. Meadows City, nevével ellentétben nem volt világváros. Csak annyira volt
city, amennyire tizenöt utcát annak lehet nevezni. Igaz, hosszú utcák voltak, s
valamennyien egy szépen ápolt, virágokkal gondosan beültetett térbe futottak
bele. Vagy onnan indultak ki. Szemlélet kérdése.
A seriff barátságos ember volt. Kis, vékony fickó, s akkora kalap trónolt a fe-
jén, hogy úgy nézett ki tőle, mint egy gomba. Nagy kalap, vékony szárral.
Meadows City nem a benne előforduló bűnözésről lehetett nevezetes, ha
egyáltalán nevezetes volt valamiről, mert a seriffen nem látszott, hogy bele-
veszne a munkába. Sőt, mintha még örült is volna, hogy van mivel foglalkoznia.
Amikor beadtam neki, hogy újságíró vagyok, nem látszott különösen lelkesnek,
ám amikor McKinley bemutatkozott professzorként, segítőkészen bólogatni
kezdett.
– Segítek, amiben tudok – biztosított bennünket. – Miről is van szó konkré-
tan?
Ekkor McKinley előadta a szövegét, amiben még az idefelé vezető út végén ál-
lapodtunk meg.
– Van egy kollégám – magyarázta a seriffnek. – Nagyon rendes fickó. Nemso-
kára negyvenéves lesz, és szeretném meglepni valamivel a születésnapjára.
– Aha – bólintott a seriff. – Miért ne szerezzen az ember örömet a barátjának,
ha megteheti, nem igaz?
McKinley folytatta. Elmagyarázta, hogy a barátja, bizonyos Kirshenstein pro-
fesszor, német bevándorló családból származik, ősei valamikor a XIX. század
vége felé érkeztek Amerikába. Ő maga nagyon keveset tud róluk, de egyre fo-
gadkozik, hogy hamarosan megpróbálja kideríteni, kik lehettek, ám eddig még
nem sikerült rászánnia magát. Tudja a seriff, hogy hogyan megy ez a professzo-
roknál: mindig újabb disszertációkat kell írniuk, előadásokat tartaniuk, és hiába
minden fogadkozás: évről évre csak tolódik a dolog. Ám ő most elhatározta, mi-
vel van egy kis szabadideje, hogy segít a barátjának. Utánanéz egy kicsit a csa-
ládfájának. Csak annyit tud, hogy a család itt, a környéken telepedett le valahol,
innen költöztek át Redrock környékére.
 A seriff bólogatott, majd széttárta a karját.
– Nem probléma – mondta. – Ha van valami nyoma a dolognak, meg fogja ta-
lálni. Különben jómagam is német bevándorlók leszármazottja vagyok. Gyerünk,
átmegyünk Cassandrához.
Amíg Cassandra felé hajtottunk, McKinley előadást tartott a seriffnek a me-
zopotámiai vízgazdálkodás legfontosabb problémáiról, amit a seriff tátott szájjal
hallgatott.
– Nem semmi – mondta, amikor McKinley befejezte az értekezését. – Mindig
is tudtam, hogy a professzorok okos emberek. De hogy ennyire…!
Cassandra kövérkés, szőke lány volt, s ugyanolyan készségesnek mutatkozott,
mint a seriff, aki éppen akkor kapott egy sürgősnek tűnő üzenetet, amikor Cas-
sandra leültetett bennünket a hivatali szobájában. A seriff hallgatta egy kicsit a
telefonját, bólogatott, majd bocsánatkérő képpel nézett ránk.
– Bocs, de mennem kell – mondta. – Telefonáltak, hogy a kölykök kinyitottak
egy utcai csapot, ömlik belőle a víz, és senki nem tudja elzárni. Hiába, itt a szü-
nidő, a kis gazemberek nem mennek iskolába, és egyre nehezebben tudnak a
fenekükön maradni. Hát akkor sok szerencsét. És professzor…
– Igen?
– Aztán csak keményen azokkal a vízikerekekkel! Ki a fene gondolta volna,
hogy miket csináltak azok a régi népek arrafelé. Akkor káposztát termeltek, meg
minden, manapság meg halomra lövik egymást. Isten bizony, megbolondult az
emberiség.
– Akkor hát miről is van szó? – kérdezte a kis kövér Cassandra.
McKinley neki is elmondta, amit a seriffnek. Nem a vízikerekeket, hanem a
Kirshenstein család problémáját.
– Kirshenstein? – kérdezte Cassandra. – Utánanézek a dolognak.
Azt hittem, hogy bevezet bennünket a városháza raktárába, talán le a föld
alá, ahol régi iratok között tüsszöghetjük ki a port a tüdőnkből. Cassandra azon-
ban a számítógépét kezdte nyomogatni.
– Minden régi papírt digitalizáltattunk – mondta büszkén. – Ha megtalálom,
amit keresnek, megnézhetik az eredetit is. Csak így könnyebb rábukkanni.
Nem kellett soká várnunk. Cirka a tizedik gombnyomás után felsóhajtott és
elégedetten nézett ránk.
 – Már meg is van – bólintott. – Akarnak másolatot róla?
– Előbb megnéznénk – mondtam.
– Oké. Jöjjenek utánam.
Néhány perc múlva egy kis szobában ültünk szemben egy laptoppal. Cas-
sandra beütötte a megfelelő kódokat, aztán felénk fordította a képernyőt.
– Itt vannak, amit keresnek. Ha megakadnának, vagy nem stimmelne valami,
kiáltsanak egyet. Két szobával arrébb vagyok, meghallom, mivel a szomszéd
szobában jelenleg nem dolgozik senki.
Tíz perc múlva tisztában voltam mindennel. Megtudtam, hogy Sebastian Kir-
shenstein három generációval ezelőtt érkezett Amerikába. Arra is választ kap-
tam, amire annyira kíváncsi voltam: Bellára. Hogy hogyan? Menjünk csak sorjá-
ban.
Amint kiderült, Bella Kirshenstein Sebastian Kirshenstein dédunokája volt. A
feljegyzésekből az is kiderült, hogy már a dédpapával is voltak bizonyos mentális
problémák; többször is pszichiátriai osztályokon kezelték. Erről több rendőrségi
bejegyzés is tanúskodott, amelyeket az öreg aktáihoz csatoltak. A csatolt papírok
némelyike kifizetetlen kórházi számla volt. Természetesen nem olvastam végig
őket, hiszen a dédapa élete csak annyiban érdekelt, amennyiben ő volt a dinasz-
tiaalapító.
És nem érdekelt a következő két generáció sem. Aztán, amikor felbukkant
Bella Kirshenstein neve, és tovább olvastam a papírjait, önkéntelenül is felkiál-
tottam.
– Ez az! Bingó!
McKinley, aki türelmesen ücsörgött mellettem, meghökkenve nézett rám.
– Na mi a helyzet?
– Carola Kirshenstein. Ez a nagy helyzet!

79

Hogy mindenki világosan értse, miről van szó, el kell magyaráznom néhány
dolgot. Kezdődött, hogy valahogy értelmeznem kellett Orsi nagyi mutogatását.
Amikor előbb két ujját, majd a páros testrészeit mutogatta felém, sőt még két
cipőjét is, olyan ingerült volt a képe, mintha nem értené, hogy miért nem fogom
fel a mutogatás lényegét. Arról persze fogalmam sem volt, hogy miért nem
mondja ki, amit a tudtomra akar adni, de hát ki ismeri ki magát a túlvilág törvé-
nyei vagy szokásai között? Ha ilyen közvetett módon akar valamit a tudomá-
somra hozni, ám legyen. S nekem végül is – legalábbis úgy gondoltam – később
sikerült rájönnöm mutogatása értelmére. Egyszerűen a kettes számra akarta
felhívni a figyelmemet.
S akkor hirtelen elért a megvilágosodás. Méghozzá olyan hirtelen, mint
Buddhát ama bizonyos fügefa alatt. Bár az is igaz, hogy ehhez a megvilágosodás-
hoz az én erőfeszítésem is kellett. És a kételkedésem. Abban, hogy Bella szelleme
kísért a gyárépületben.
Az az igazság, hogy bármennyire is igyekszem, nem hiszek a kísértetekben.
Annak ellenére sem, hogy Orsi nagyi is az. Vagy valami hasonló. Furcsa, de őt
valamiért nem nézem igazi kísértetnek. Mint ahogy egy hologramot sem néz
annak az ember. Orsi nagyi számomra inkább valamilyen furcsa természeti je-
lenség, aminek a keletkezésére és létére biztos megvan a magyarázat, csak ép-
pen még nem jött rá az emberiség, hogy mi az.
Szóval, az volt a helyzet, hogy mivel nem hiszek a kísértetekben, fel kellett
tételeznem, hogy Bella sem az. Ha pedig nem az, akkor halott sem lehet. Csak-
hogy Bella meghalt, ehhez nem férhet kétség. Ez esetben viszont mi lehet a ma-
gyarázat a létére? Az, hogy ő nem Bella. De ha nem ő, akkor kicsoda?
Akkor ismét felbukkant előttem Orsi nagyi mutogatása. Persze csak a fejem-
ben. Kettőt mutatott, a kettes számot. Ez akár azt is jelenthette, hogy tudomá-
somra akarta hozni: valamiből kettő létezik, mint ahogy az embernek két füle
van, két szeme és így tovább. Nem azt akarta vajon a számba rágni, hogy Bellá-
ból is kettő van? Őszintén szólva engem is meglepett a gondolat, és az első pilla-
natban elvetésre méltónak is találtam, majd egyre inkább megerősödött bennem
a kétség: miért is ne? Miért is ne lehetett volna Bellából kettő? Az is végigfutott
azért a fejemen, hogy nem valami közönséges átverésről van-e szó; arról, hogy
egy termetre és talán még a mozgására is hasonlító valakit maszkíroztak Bellává.
Vajon mi az ördögért? Annyira hiszékenynek hitték Arthurt, hogy nem tételez-
ték fel róla, hogy azonnal rájön a csalásra? Ha ezt gondolták, nem ismerték Mr.
Hookert. Arthur csak kicsi, de nem hülye. Éppen ellenkezőleg. Arthurt nem lehe-
tett volna ilyen sületlenséggel átverni. És mégis, Arthur besétált a csapdába.
Nyilván megetették azzal a szöveggel, hogy Bella nem halt meg, hanem él. Ke-
restek egy hasonmást, akit elfogadott Bellának.
Csakhogy hol találni ilyet? És vajon megéri-e a keresésbe fektetett energia, és
talán pénz is az eredményt?
A másik kérdés, amit végig kellett gondolnom, hogy vajon mi a fenét akar-
hatnak Mr. Hookertől? Nem gondolhattam egyébre, mint arra, hogy Arthurral
akarnak zsarolni bennünket, elsősorban engem, hiszen én vagyok a gyár többsé-
gi tulajdonosa. Megfenyegetnek, hogy megölik Arthurt, ha nem hozok a gyár
sorsát illetően számukra kedvező döntést.
Visszatérve Bellára: a kérdés tehát az volt, hogy ki a fene lehet az a nő, akinek
a kedvéért Mr. Hooker hagyta magát csapdába csalni? Merthogy odacsalták a
romos gyárépületbe, és ott kapták el, az nagyon is valószínűnek látszott. Nem
volt ugyanis semmi nyoma annak, hogy az otthonából rabolták volna el.
S akkor hirtelen összeakadt az agyamban két dolog. Az egyik, hogy Orsi nagyi
mit mutogatott. Kellett tehát lennie még egy Bellának, vagyis egy másik nőnek,
aki kísértetiesen hasonlít rá. Mint ahogy a két McKloskey fiú – Edvin és Forest –
is hasonlít egymásra. Mégpedig nem is akárhogyan, lévén, hogy egypetéjű ikrek.
Innen aztán már csak egyetlen kis lépés volt a felismerés: a halott Bella egy egy-
petéjű ikerpár egyik tagja, míg a másik – az élő – jelenleg a gyárban tartózkodik,
és valószínűleg Bellának adja ki magát.
Ahogy aztán visszapörgettem a múlt eseményeit, rádöbbentem, hogy való-
színűleg Mr. Hooker sem tudott erről. Hihetetlennek tűnik, de miért is lenne az?
És itt meg kell állnunk egy pillanatra. Akik ismerik Arthur és Bella kapcsolatát,
azok tudják, hogy nem mindennapi kötelék volt ez. Már ha csak rájuk nézett
valaki, sem értette, hogy mi köti vajon őket egymáshoz. Arthur kis termetű,
majdnem törpe, s bár az arca kellemes metszésű, nehéz lenne azt állítani róla,
hogy férfiszépség. Keze, lába rövid és kicsi – egyedül talán az agya az, amely
nemcsak hogy felveszi a nagyokéval a versenyt, hanem messze túl is szárnyalja
azokat. Vág az esze, mint a legélesebb késpenge. Bella ugyanakkor gyönyörű
volt, és ezzel még csak keveset mondtam róla. Gyönyörű, vonzó, csodálatra mél-
tó – és őrült. Neki az agyával volt baj: éppen az ellentéte Mr. Hookernek. Nem
akarom elismételni kettejük történetét, de Bella sosem volt Arthur igazi felesé-
ge, Arthur viszont rajongott érte, s bármit megbocsátott neki, akármit is tett a
nő. Mert Bella aztán nem fogta vissza magát. Megcsalta a férjét, magára hagyta,
megzsarolta, és még el is akarta tenni láb alól. Hogy akkor miért ment hozzá?
Erre nem ismerem a választ, és talán még ő maga sem. Nemcsak a túlvilági lé-
nyek – lásd Orsi nagyi –, hanem az e világi őrültek észjárásán sem könnyű eliga-
zodni. S végül a sok lehetőségből összeálló végkövetkeztetés: Bella egy egypetéjű
ikerpár egyik tagja, az a nő pedig, aki csapdába csalta Arthurt, a másik. Ezért
kellett nekem Meadows Citybe utaznom, hogy megbizonyosodjak róla: így áll a
helyzet. Annak idején valaki azt mondta nekem, valószínűleg Arthur, hogy Bella
ebből a városból származik, itt született és itt is nevelkedett. Hogy ellenőrizzem
az elképzelésemet, ide kellett jönnöm, hogy megpróbáljam kideríteni, vajon
feltételezésem kiállja-e a próbát. Nos, úgy látszott, hogy igen.
Megtaláltam Carola Kirshensteint.

80

A férfi öreg volt, és úgy is nézett ki. Ha beszélt, márpedig néha úgy megindult,
mintha abba sem akarta volna hagyni, attól tartottam, kiesik a műfogsora. Talán
nagyobb volt néhány számmal a kelleténél. Őszintén szólva az agya sem volt
egészen rendben – az meg mintha néhány számmal kisebb lett volna. Pedig csak
egy-két évtizeddel azelőtt történtek a dolgok, hogy nyugdíjba ment volna.
– Persze – mondta, amikor feltettem neki az első kérdést. – Jól emlékszem
rá… Kiről is van szó?
Megismételtem, hogy Carola Kirshensteinről.
– Aha – mondta, és mélyet sóhajtott. – Az akkor volt, amikor visszamentem
tanítani. Addig én voltam az igazgató, és… csak adminisztráltam. De aztán újra
tanítottam. Őket is. A két izé, lányt… Milyen nevet is mondott?
– Kirshenstein – ismételtem.
– Ja, már emlékszem. Magas, fekete fiú volt, és mindig a térdéig lógott a nad-
rágja. Mondtam is neki, hogy fiam, legalább egy nadrágtartóval rögzítsd, mert
ha leesik rólad…
– Carola Kirshenstein – figyelmeztettem.
 – Á, vagy úgy, Karol Hlavacseket értettem. Cseh származású fiú volt. Tudja,
hol van Csehország?
– Tudom – bólintottam. – Szóval, az a kérdésem, hogy ismerte-e a két lányt?
A két Kirshenstein lányt. Úgy értem, tudna valamit mondani róluk?
– Carola? – nézett rám eltűnődve. – Hát… sok bajom volt vele. Sok baja volt
vele mindenkinek. A zsaruknak is.
– Hm. És mi volt a bajuk vele?
– A kocsik miatt.
Mintha kürt szólalt volna meg a fülemben. McKinley is felkapta a fejét.
– Fennhordta az orrát – mondta.
– Carola?
– Karol. Az. Hlavacsek. Mondtam is neki, fiam, ez Amerika, te itt bevándorló
vagy…
– Tudna valakit említeni, aki ismerte a két lányt? – kérdeztem, miközben
kezdtem kétségbeesni. Amikor a polgármester titkárnője megadta a volt igazga-
tó címét, nem említette, hogy nem lesz könnyű szót értenem vele.
– Mrs. Hannover – mondta hirtelen tiszta hangon a volt igazgató. – Ő volt a
szövetség elnöke.
– Milyen szövetségé? – kérdeztem gyanakodva. Nem szerettem volna lyukra
futni, és mondjuk, a galambtenyésztők szövetségének az elnökéhez kerülni.
– A tanárok és szülők szövetségének az elnöke volt. Különben… csak menő
autókba szállt be. Menő pasik mellé.
– Kicsoda? – kérdezte helyettem McKinley, mert én éppen felálltam a szé-
kemről.
– Hát az a Hlavacsek. Vagy Carola? Tudja, aki Csehországból jött…
Köszöntük szépen az értékes információkat és távoztunk. Nem sokkal később
kiderült, hogy azért nem voltak teljesen használhatatlanok az igazgatótól nyert
értesüléseink.
Az biztosan nem, amelyik Mrs. Hannoverhez irányított bennünket.
 81

Mrs. Hannover süteménye friss volt, a lekvár kitűnő benne, s amikor McKinley
még a receptjét is lejegyezte, rátérhettünk a lényegre.
– Akkoriban – mikor is? –, cirka tizenöt évvel ezelőtt valóban én voltam a
szövetség elnöke. Sok munkával járt, de én örömmel csináltam. A jövő nemze-
dékéért mindent megtesz az ember. Maguk nem így gondolják?
– Mi is pontosan így gondoljuk – bólogattunk. – Ezért is érdekel bennünket ez
a téma, ami miatt végül is bátorkodtunk felkeresni önt. Az igazgató úrtól kaptuk
a címét.
Mrs. Hannover erre csak legyintett egyet.
– Nem mentek vele semmire, mi? Az ő agya már zokni. Néha engem sem is-
mer meg. A fiamat meg Hlavacseknek hívja. Na, szóval, magukat az ikrek érdek-
lik?
– Az egypetéjűek – mondtam. – Róluk írnék cikket. Elsősorban az érdekelne,
hogy az egypetéjűek, akiket alig lehet megkülönböztetni egymástól, hogyan
képesek beilleszkedni az iskolarendszerbe? Nehézséget jelent-e nekik az egy-
formaság, vagy éppen előnyt?
Minden erőmet összeszedve feltettem még néhány ostobának tűnő kérdést –
azok is voltak –, ám ő szerencsére nem tekintette őket annak.
Sóhajtott és megcsóválta a fejét.
– Az az igazság, hogy sok baj volt velük – mondta. – Nem tudom, mi volt en-
nek az oka, köze volt-e hozzá, hogy ikrek. De annyit mondhatok, hogy amikor
kikerültek az iskolából, elmentem a templomba és megköszöntem Istennek,
hogy elváltak az útjaink.
– Említene valamit, ami… problémát okozott önöknek?
– Csak olyat tudok említeni – mondta. – Ám, ha mindent elmondanék, egy új-
ságcikk helyett kétkötetes könyv lenne belőle. Az a lényeg, hogy nem voltak
normálisak. És ezt nem csak úgy a levegőbe mondom, akkoriban alaposan meg-
vizsgálták őket, és klinikai esetnek minősítették mindkettőt.
– Mit tettek, ami…
– Kirabolták a bankot – mondta Mrs. Hannover. – Ráadásul álarc nélkül. Köz-
vetlenül az érettségi előtt. Fegyveres rablás, tudja, mit jelent ez?
 – Sejtem – bólintottam.
– Nem voltak büntethetők; az orvosi vizsgálat kimutatta, hogy nem beszá-
míthatók. Főleg Bella nem. Ez amolyan családi átok náluk, genetikai örökség,
ahogy manapság mondják. Pedig nagyon csinos lányok voltak. Feltűnően csino-
sak. Különben olyan magasan hordták az orrukat, hogy halandó ember csak
létrára állva tudta volna megcsodálni a rajtuk virító szeplőiket. Szüntelenül
rossz társaságba keveredtek. Többnyire luxusautókon hordozták őket az iskolá-
ba.
– A szüleik?
– Egy fenét! Ne várja tőlem, hogy kimondjam, kik lehettek a luxusautók tu-
lajdonosai, és milyen viszonyban állhattak a lányokkal. Csak és kizárólag olyan
kocsikba szálltak be, amelyek a normális középréteg számára megfizethetetle-
nek. Én azt írnám le az újságjában – persze, csak javaslom –, hogy az ilyen ikrek
egymást bátorítják, és az egyik belerángatja a másikat a disznóságba. Ugye, ha
megjelenik, küldenek belőle nekem egy példányt?
– A mezopotámiai földhasználati díjjal kapcsolatos új eredmények nem ér-
deklik esetleg? – kérdezte reménykedve McKinley.
Mrs. Hannover sajnálkozva rázta meg a fejét.
– Nem hiszem, hogy ebben a kérdésben segíteni tudnék önnek, uram… –
mondta. – De van egy bátyám Idahóban, farmer, ő talán jobban ismeri a földdel
kapcsolatos dolgokat. Megadjam a címét?
Ezután majd egy egész estét töltöttem a helyi újság, a The Meadows Post archí-
vumában kutatva. Több kérdésre választ kaptam azzal kapcsolatban, amire kí-
váncsi voltam, de még hol voltam attól, hogy rájöjjek, mi a fene folyik a gyárunk
területén… És mi a fenéért volt szüksége Carola Kirshensteinnek Mr. Hookerre?
Röviddel hazaindulásunk után, alighogy elhagytuk Meadows Cityt, McKinley
hirtelen megszólalt.
– Mondhatok valamit? – kérdezte.
Éppen magvas gondolataimmal küszködtem, így kellemetlenül érintett, hogy
kizökkentett belőlük.
– Mondjon – bólintottam rosszkedvűen.
McKinley egyre csak a visszapillantó tükörbe pislogott.
– Követnek bennünket – mondta.
 Éreztem, hogy egyetlen pillanat alatt úgy kiszárad a torkom, mintha sivatagi
szél csapott volna meg.
– Mióta? – kérdeztem.
– Már jó ideje figyelem őket.
– Akkor miért csak most szól? – idegeskedtem.
– Mert még fél mérföld és egy benzinkúthoz érünk. Ott a táblája.
– Maga szerint meg kellene állnunk?
– A barátom, tudja, az a Leslie…
– Ki ne mondja, mert az árokba hajtok tőle.
Ettől kezdve én is sűrűn belenézegettem a visszapillantó tükörbe. Csodálkoz-
tam, hogy mindeddig nem vettem észre azt a nagy, kékeszöld kocsit, amely
szemmel láthatóan a fenekünket nyalogatta.
– Hátha csak véletlen – próbáltam meg magamat is meggyőzni róla, hogy a
kocsi nem szándékosan jár a nyomunkban.
– Azt hiszi? – kérdezte csúfondárosan McKinley.
– Mi lesz, ha megállunk? – kérdeztem.
– Megkérdezzük tőle, hogy miről szeretne beszélni velünk.
– Biztos, hogy ezt akarja?
Hiába pillantottam rá többször is, egyáltalán nem látszott rajta, hogy idegesí-
tené a dolog. Sőt, mintha még élvezte is volna, hogy végre történik valami iz-
galmas velünk.
– Mit csinálunk, ha… megálltunk? – kérdeztem. Rossz szokásom, hogy szere-
tem tudni, mi minden várhat rám a közeljövőben.
– Kiszállunk – mondta.
– És ha kiszálltunk?
– Majd meglátjuk.
Na ez az, amit nem kedvelek. Csakhogy nem volt idő az ellenkezésre. A ben-
zinkút lehajtója ott kanyarodott előttünk: vagy ráfordulok, vagy megyek tovább.
Éreztem, hogy valaki mintha kicsit megnyomná a karom. Csak nem Orsi nagyi
próbál gyengéden rábeszélni arra, amire McKinley is?
Mire felocsúdtam, már ott álltunk a benzinkút melletti kis büfé előtt. Nem
messze tőle három kamion is várakozott, vezetőik nyilván a büfében ücsörögtek.
– És most? – kérdeztem McKinley-re pislogva.
 – Bemegyünk – mondta.
– Miért?
– Mert éhes vagyok – felelte. – Maga nem az?
Mielőtt válaszolhattam volna, megfogta a karom, és gyengéden a bejárat felé
tolt.
A büfében három kamionos ült, és egy semmihez nem hasonlító nyelven tár-
salgott egymással. Jöttünkre felnéztek, kicsit rajtam felejtették a szemüket, az-
tán ismét összedugták a fejüket és tovább beszélgettek.
– Üljünk le – mondta McKinley.
Volt szabad asztal bőven, így letelepedtünk. Ahogy kinéztem az ablakon, lát-
tam, hogy a kékeszöld kocsi éppen mellénk állt be a parkolóba. McKinley is oda-
pislantott, de nem láttam változást az arcán. Mintha nem érdekelte volna semmi
más, csak az étlap.
A következő percekben néhány apróság azért elterelte róla a figyelmét. Az
egyik, hogy egy bóbitás pincérlány jött oda hozzánk, és megkérdezte, mit szán-
dékozunk fogyasztani. Pontosabban szólva, McKinley mit szándékozik, mert én
úgy éreztem, hogy egyetlen falat sem menne le a torkomon. Ha valaki azt hinné,
azért, mert reszkettem belülről, az téved. Csak éppen Félszemű megtanított,
hogy jobb üres gyomorral harcolni, mint telivel. Ez aztán törvénnyé vált nálam.
Még ha akartam, sem tudtam volna megszegni. Ahhoz pedig, hogy rövidesen
harcolni fogunk, kétség sem férhetett.
A pincérlány felírta a rendelést – lazacos szendvicset tormakrémmel –, aztán
visszasétált a pult mögé.
Az ajtóval szemben ültünk egymás mellett, így jól láttuk, ahogy hirtelen ki-
nyílik. Az egyik szárnya befelé lendült, majd feltűnt valaki a helyén.
Mr. Rudy McKloskey.

82

Nem mondhatnám, hogy nem számítottam erre. Gondolatban többször is végig-

futottam azokon a neveken, amiket piros betűkkel az agyamba véstem. Ebben a
névsorban Mr. McKloskey dobogós helyen állt.
 McKloskey nem sokat teketóriázott, odajött hozzánk és letelepedett velünk
szemben.
– Ennél jobb helyet nem is találhattunk volna magunknak – mondta köszönés
helyett.
McKinley nem szólt semmit, csak a tenyerébe támasztotta az állát.
McKloskey rám nézett.
– Hogy van, Miss O’Hara?
Azt latolgattam magamban, hogy szóba álljak-e vele, de ekkor McKinley felé
fordította a fejét.
– Ki ez a fickó itt magával? Csak nem ezt a szemüveges baglyot halászta ki
magának udvarlói tengeréből? Azt hittem, jobb az ízlése. Hé maga – mondta, és
megfogta McKinley csuklóját. – Az a helyzet, hogy hárman ülünk itt az asztalnál
és hármunk közül egy felesleges. Kitalálja, ki az?
A professzornak vörös lett a képe. Olyan hirtelen vált azzá, mint amikor egy
ártatlannak látszó, színtelen folyadékba belecseppentünk néhány, ugyancsak
színtelen cseppet, és a folyadék ettől pillanatok alatt vörössé válik. Én csak tu-
dom, elvégre vegyész lennék, vagy mi a fene.
Ekkor érkezett meg McKinley szendvicse és az én kávém. A lány McKloskey-
ra nézett, aki megrázta a fejét. A lány biccentett és visszahúzódott a pult mögé.
Mr. McKloskey elegáns, szürke öltönyben pompázott. Nem lettem volna meg-
lepve, ha bevallja, hogy a zakója elején csillogó-villogó gombok gyémántból
vannak. Mielőtt kellőképpen megcsodálhattam volna őket, McKloskey zakója
belső zsebébe nyúlt és kihúzott belőle két papírlapot. Sóhajtott, odatolta elém
őket, majd a mutatóujjával a felsőre bökött.
– Itt kell aláírnia.
Mintha elvarázsoltak volna, követte a szemem az ujja útját. A lapokra írt szö-
veg végén vízszintes vonal látszott: az aláírás helye.
– Ez… micsoda? – kérdeztem, pedig tisztában voltam vele, hogy mi lehet. Egy
szerződés, amelyben eladom neki a gyárat. Vagy bérbe adom neki.
– Ez egy ajándékozási okirat – mondta. – Nem akarta eladni nekem azt a dü-
ledező hodályt, pedig tisztességes árat ajánlottam érte. Akár bérbe is vettem
volna, de maga ezt sem akarta. Akkor hát nekem fogja ajándékozni. És természe-
tesen egy fityinget sem kap érte. Az ajándékért nem kell fizetni.
 – És ha nem teszem? – kérdeztem. – Ha azt mondom magának, hogy eszem
ágában sincs bármit is ajándékozni önnek? De eladni sem, sőt még csak bérbe
adni sem?
– Akkor meghal – mondta szemrebbenés nélkül.
McKinley komoran maga elé bámult. Mintha annyira elmerült volna a gondo-
lataiban, hogy nem is hallotta volna, mi történik körülötte.
– És a barátja is – mondta. – Vagy a testőre ez a nyamvadt alak?
Láttam, hogy McKinley arca megrándul, de még mindig nem történt semmi.
Úristen, hát ennyire nem veszem semmi hasznát?
McKloskey előrehajolt és a szemembe nézett.
– Elárulok magának valamit, Miss O’Hara. Apropó, nem érez valamit az enni-
valóan vonzó combikáján?
Ebben a pillanatban úgy éreztem, mintha tapogatni kezdene valaki. Mintha
Mr. Hooker rejtőzne az alacsony asztalka alatt, és tisztességtelen módon, a tilos
vonalon túlra nyúlkálna.
– Csak nyugalom – mondta. Ekkor vettem csak észre, hogy az egyik keze,
mintha eltűnt volna. Nem kellett nagy ész hozzá, hogy rájöjjek: az keresgél az
asztal alatt.
– Csak nyugalom – ismételte. – Ne mocorogjon, akkor nem lesz semmi baj. Ne
próbáljon felállni, és kiabálni se próbáljon. Szóval, az a helyzet, hogy az asztal
alatt egy tűt tartok a kezemben, amely a leggyorsabban ölő indián méreggel van
bekenve. Szívesen elárulnám az összetételét, ha tudnám: maga biztosan értékel-
né, elvégre, tudomásom szerint vegyész. Csak egyetlen kis szúrás, és maga cirka
másfél perc múlva már az égi létrán kapaszkodik a mennyország felé. Bár ki
tudja, a rossz kislányokat beengedik-e oda… Adok magának egyetlen percet; ha
az alatt nem írja alá ezt az okiratot… de nem folytatom tovább. Ez a bagolyképű
pedig aláírja mint tanú. Egyetlen perc az élet. Nos, érti, amit mondok?
Ha most azt mondanám, hogy Orsi nagyi késztetett a cselekvésre, nem mon-
danék igazat. Egyáltalán nem éreztem, hogy mozgatná a kezem vagy a lábam –
mozgattam én magamtól is. Egyetlen pillanatig sem kételkedtem benne, hogy
McKloskey igazat beszél – ez a baromarcú még képes és belém szúrja a tűt. Majd
megtanulja ez a rohadék, hogy kivel van dolga. Még nem ismeri Debby O’Harát!
Hagytam békén a lábamat. Ha rángatni kezdtem volna, biztosan belém szúrja
a tűt. És talán McKinley-be is. Ezért aztán elrántottam a professzor elől a laza-
costálat, és megpróbáltam McKloskey képébe vágni. Csakhogy sajnos félresike-
rült a művelet. Erre mondta volna Félszemű vagy Csen, hogy minden száz alka-
lom közül – bármennyit is gyakorolsz – mindig előfordul egyszer, hogy mégsem
sikerül. Hát, ami történt, az egy ilyen ritka alkalom lehetett.
Ugyanis McKinley éppen akkor lendült támadásba, amikor én. Fogalmam sem
volt róla, hogy ő mit akart tenni, de bármit is akart, rosszul sült el a dolog. Mc-
Kinley ugyanis véletlenül félreütötte a kezem, minek következtében a lazacsze-
letek, amelyek eddig békésen megfértek a tányérján, repülőhallá alakultak át, és
elhúztak a pult felé. McKinley ökle elsuhant McKloskey képe mellett, és a leve-
gőt találta telibe. Még szerencse, hogy a tányér azért elérte McKloskey arcát.
McKloskey odakapott az egyik kezével – a másik még mindig az asztal alatt volt
–, én pedig rémülten vártam a szúrást. Csak abban bízhattam, hogy blöffölt, és
ha van is tű a kezében, az indiánok mérge nem halálos.
Éles sikoltást hallottam. Szemem sarkából láttam, hogy a pult mögött álló
lány a szájára szorítja a tenyerét. Ebben a pillanatban a lengőajtón át berobbant
valaki a terembe, és McKloskey nyakába vetette magát. A következő pillanatban
átláthatatlan embergombolyag lett belőlünk. Éreztem, hogy többen rajtam fek-
szenek, én pedig minden erőmet összeszedve megpróbálok kikecmeregni alóluk.
Éles fájdalom hasított a nyakamba, majd valaki a karomnál fogva kirántott a
fekvő testek alól.
Forest McKloskey volt, a lekvárfestő.

83

Először a három kamionos lépett le. Fogalmam sem volt róla, mikor avatkoztak
be a küzdelembe, vagy egyáltalán beavatkoztak-e, de hogy nem óhajtottak meg-
ismerkedni az itteni rendőrséggel, ahhoz kétség sem férhetett. Mindhárman az
ajtó felé igyekeztek. Egyikük azért még visszafordult, mielőtt eltűnt volna mö-
götte, majd egy akkora tőrt mutatott felénk, hogy kis jóindulattal bozótvágónak
is elment volna.
– Albánia – mondta rekedt hangon és rettenetes kiejtéssel… – nyissz! – aztán
végighúzta a kést a torka előtt. Valószínűleg azt akarta a tudtunkra adni, hogy
ha Albániában vagyunk, már nem kellene az élet nagy problémáin töprenge-
nünk. Mielőtt feleszmélhettünk volna, már el is tűntek a parkolóból.
A pultos lány megnyugtatása kicsit hosszabb időbe és száz dollárba került.
Ennyit nyomtam ugyanis a markába. Lolita – később megtudtuk, hogy ez a neve
– nem sokat akadékoskodott. Letett róla, hogy segítséget hívjon, így nem kellett
attól tartanunk, hogy közbeavatkozik a rendőrség. Lolitának különben fogalma
sem volt a valódi helyzetről, csupán annyit értett a történtekből, hogy üzleti vita
támadt köztünk, amely kissé elfajult.
Rudy McKloskey ekkor már árkon-bokron túl járt, Forest viszont, ha már itt
volt, rendelt egy lazacos szendvicset. McKinley nem; úgy tűnt, elment tőle az
étvágya.
– Maga majdnem megölt bennünket – támadt rám szemrehányón. – Hogy a
fenébe jutott eszébe megakadályozni, hogy kitekerjem a fickó nyakát?
– Maga ügyetlenkedett az orrom előtt – replikáztam.
Kedvem lett volna odasózni neki egyet a szeme alá, de aztán elszégyelltem
magam. Hibásnak éreztem magam a történtek miatt. Ha nem veszítem el a fe-
jem, másképpen alakulhattak volna a dolgok.
McKinley Forest McKloskey-ra förmedt.
– Nincs valami mondanivalója, ember? – kérdezte. – Nem akar elmesélni ne-
künk valamit? Hogy a fenébe kerül maga ide?
– Rudyt követtem – mondta Forest McKloskey.
– Rudyt? Azaz Mr. McKloskey-t?
– Ja, Rudyt.
– Hm. És miért követte?
– Mer ő magukat követte.
– És honnan tudta maga, hogy Rudy bennünket követ?
– Edvintől. A testvéremtől.
– És ő honnan tudta?
– Rudy elárulta neki.
– Honnan tudta Rudy, hogy mi hova megyünk?
– Nem tudta, csak követte magukat.
Az elkövetkező öt perc alatt aztán tisztázódott minden. Edvin McKloskey, aki
nem volt ugyan jelen, nem tévesztette szem elől a bátyjukat, akiről feltételezték,
hogy még erőszak árán is megszerzi a gyárat. Tulajdonképpen engem féltettek
tőle, és persze, titokban, abban is reménykedtek, hogy valamelyikük javára dön-
tök. Egyszóval, mindenképpen meg akarták óvni az életemet, mert tartottak
tőle, hogy Rudy dühében akár végezhet is velem. Azután öl meg, hogy aláírtam a
szerződést. Nem voltak illúzióim: egyetlen pillanatig sem hittem, hogy a két szép
szemem miatt vigyáznak rám.
– És… hol tartózkodik most a testvére? – tettem fel a kérdést.
Forest McKloskey válaszolni akart, és éppen nyitotta volna a száját, hogy el-
magyarázza, merre járhat Edvin, amikor hirtelen hangos dudaszót hallottam a
parkoló felől. A széles, kirakatnyi ablakon kinézve észrevettem, hogy Edvin Mc-
Kloskey éppen akkor kászálódik ki egy kocsi volánja mögül.
– Azt hiszem, nem kell válaszolnia a kérdésemre – mondtam Forest McKlos-
key felé fordulva.
Valóban nem kellett.
Edvin McKloskey széles mosollyal az arcán, besétált az ajtón.

84

Őszintén be kell valljam: a McKloskey ikrek csinos fiúk voltak. Most, hogy Forest
McKloskey sem a „művészruháját” hordta, azaz bokáig érő lekvárpecsétes kö-
penyt, inkább playboynak nézett ki, mint elhivatott művésznek. Bár egypetéjű
ikrek voltak, és úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás, nem csak az eltérő
öltözékük miatt voltam képes megkülönböztetni őket egymástól. Jóllehet, az
arcuk kísértetiesen egyforma volt, a mosolyuk mégsem volt egyenmosoly. Míg
Foresté széles és őszinte – csak úgy sugárzott belőle az irántam való aggódás… és
talán valami más is –, addig Edvin mosolyából általában hiányzott ez az együtt
érző szeretet.
– Csakhogy megvagytok – sóhajtotta Edvin anélkül, hogy köszöntött volna
bennünket. Láttam az arcán, hogy ideges. Mintha apró kis ráncok ugrándoztak
volna a szeme alatt.
– Nincs semmi probléma, Edvin – próbálta megnyugtatni Forest. – Minden
rendben.
– Rudy?
– Itt volt, de elment.
Végigfutott rajtunk a szeme, majd rajtam állapodott meg.
– Hála istennek, nem történt baja – magyarázta gyorsan Forest, és ő is rám
nézett. – Sosem bocsátottam volna meg magamnak.
Kicsit furcsán éreztem magam, és nem is tetszett a szövegük. Úgy beszéltek
rólam, mintha óvodás lennék, és a szüleim éppen arról tárgyalnának néhány
idegennel, hogy hogyan lehetne megóvni engem a cukros bácsiktól.
– Azért volt egy kis kellemetlenség – mondta Forest. – Rudy nem bírt magá-
val.
– Mi történt?
– Megtámadta Miss Debbyt.
– Sejtettem, hogy ezt fogja tenni – morogta Edvin McKloskey. – De azért lá-
tom, nincs komolyabb baja. Menjek utána?
– Felesleges – feleltem. Ebben a pillanatban mondta ugyanezt Forest is. Mint-
ha duóban szavaltunk volna.
– Pedig szívesen beverném a pofáját – ajánlkozott Edvin McKloskey.
– De hiszen a testvére – mondtam kissé elhamarkodottan.
– Persze hogy az – bólintott Edvin McKloskey. – Csak éppen milyen testvér az
ilyen? Már gyerekkorunkban sem mi voltunk a mindenki által irigyelt testvér-
hármas. Ahol csak tudott, betett nekünk. Előbb vert bennünket, majd amikor
nagyobbak lettünk, ráadásul ketten voltunk vele szemben, másokat bérelt fel,
hogy kalapáljanak laposra minket. Mindennek lehetett nevezni bennünket, csak
jó testvéreknek nem. Amint ezt a gyár esete is tanúsítja.
– Ez meg ki a csoda itt?
A kérdés McKinley-re utalt, aki mindeddig lehajtott fejjel, és főleg szótlanul
ült az asztalnál. Vártam egy kicsit, hogy bemutatkozzon, de amikor éreztem,
hogy esze ágában sincs, felé intettem az állammal.
– Ő McKinley professzor.
Ők sem nyújtották felé a kezüket. Viszont egyszerre rántották össze a sze-
möldöküket.
– Maga is meg akarja venni a gyárat? – mordult rá Edvin McKloskey.
 – Az majd kiderül – szólalt meg közönyös hangon McKinley.
A két McKloskey egyre gyanakvóbban méregette.
– Maga… mi az ördögnek a professzora? – kérdezte Forest.
McKinley felemelte a fejét és Forestre nézett. Attól, amit mondott, majdnem
dobtam egy hátast.
– Ismeri Giovanni Perrit? – kérdezte.
Forest McKloskey meghökkenve meredt rá.
– Kicsodát?
McKinley megismételte.
– Ki a fene az?
– És Eric Durrelt?
– Árulja már el, mit akar ezekkel a nevekkel, jóember? – kérdezte egyre ide-
gesebben Edvin McKloskey.
– Szóval, maga sem ismeri őket? – bökött McKinley Forestre.
– Honnan a fenéből ismerném? – háborodott fel Forest. – Ez valami hülye
vicc?
– Nem vicc – ingatta a fejét a professzor. – Perri volt az első, aki lekvárral fes-
tett képeket. Durrel pedig az első tanulmányt írta róluk. Ő nem tartotta komoly
művészetnek. És ki is figurázta a Guggenheim Múzeum kiállításán, ha jól emlék-
szem, már vagy harminc évvel ezelőtt. Felkent egy három tojásból sütött rántot-
tát a falra, keretet ragasztott köré, aztán azt állította, hogy ha a lekvárfreskó
művészet, akkor a rántottacsendélet is.
Forest McKloskey nagy reccsenések közepette hátrarúgta a székét, és az asz-
talon át Bobra vetette magát – ismét repültek a lazacos szendvicsek.
– Te szemét! – üvöltötte. – Te csirkefogó! Te ócsárolod a művészetemet?
Kis híján megismétlődött a korábbi jelenet. Lolita a pult mögött ismét a szája
elé szorította a tenyerét, majd belesikoltozott. Akárhogy is figyeltem, már nem
láttam azt a fene nagy félelmet a szemében. Lassan kezdte megszokni, hogy üz-
leti tárgyalásaink verekedéssel végződnek. És talán már egy második százdollá-
ros is ott lebegett a szeme előtt.
A balhé ezúttal nagyobb volt, mint korábban. Igaz, nem voltak már a terem-
ben az albán kamionosok a tőrükkel, és a lábamba sem akart mérgezett tűt szúr-
ni senki, de amit McKinley művelt, az azért nem volt semmi. Villámgyorsan
átnyúlt az asztal felett, majd két csattanást hallottam, s a McKloskey ikrek eltűn-
tek az asztallábak között. McKinley nem ököllel ütötte meg őket, hanem kézéllel,
ahogy a keleti küzdősportok művelői rendszerint teszik. És ahogy én is tettem
volna, ha annak idején Félszemű nem magyarázza el – még mielőtt keményen
kezelésbe vett volna –, hogy nekem nem karatézni és kungfuzni, hanem vere-
kedni kell megtanulnom. Azóta, ha a szükség úgy hozta, ezt is szoktam tenni.
McKinley azonban más volt – ő ragaszkodott a szabályokhoz, és még a kezét is
úgy tartotta, ahogy a sport esztétikája megkívánta.
Egy kicsit azért ő is kénytelen volt változtatni a dolgon. Amikor a két McKlos-
key a földre esett, és én is felugrottam, hogy megpróbáljam megállítani, McKin-
ley felemelte az asztalt, és nemes egyszerűséggel rájuk tette, majd ráült a köze-
pére. A négy asztalláb, mint négy, ki tudja, mire használt antenna, meredezett
mellette.
Már-már azon voltam, hogy leráncigálom róla, amikor megváltozott az arcki-
fejezése. Merthogy olyan volt, amilyennek még soha nem láttam. Nem volt épp
barátságos – bár ezzel nem sokat mondok. Közelebb állt a vérszomjashoz, mint a
kegyetlenhez. Mintha halálos ellenségeit akarta volna kinyírni. Keleti tekercs-
képeken láttam ilyennek a bosszúálló istenek ábrázatát.
Nagyot kiáltottam, és Lolita a pult mögött is ezt tette.
– Dios! Ezt nem szabad… Nem szabad… Ebből baj lesz… Mindenkinek baja
lesz… Dios…
Végül is nagyot rántottam McKinley-n, mire lerepült az asztal lapjáról.
– Viva la revolución! – mondtam, lehajoltam, felemeltem egy felrúgott széket
és ráültem.
Már azon sem rendültem meg, amikor besétált az ajtón Mr. Buster Mlinarik.
Még szerencse, hogy a felélesztett halottak nem jöttek vele.

85

– Ez egy őrült – mondta Edvin McKloskey, és lepöckölt zakója válláról egy rá-
ragadt lazacszeletet. – Jobban teszi, Miss O’Hara, ha mielőbb megszabadul tőle.
Akkor már túl voltunk vagy ezeregyszáz bocsánatkérésen. Természetesen én
mondtam ki őket sorban, egymás után. Gőzöm sem volt róla, hogy Mlinarik hogy
került az étterembe, de nem volt időm hosszasan eltöprengeni rajta, mert oda-
jött hozzám és mellém ült. Közben egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a
két McKloskey testvérről. Mintha valami jelet keresett volna rajtuk, nehogy
összekeverhesse őket.
– Maga… hogy kerül ide? – kérdeztem, amikor az asztal már ismét a négy lá-
bán állt, és a két McKloskey, valamint McKinley professzor is visszaült a székére.
– Követtem magát – mondta Mlinarik.
– De hát… miért?
– Mert nem szeretem, ha bele akarnak keverni valamibe, amibe eszem ágá-
ban sincs belekeveredni.
– Ezzel meg mit akar mondani? – kérdeztem.
– Ez a két fickó egyfolytában gyanúsítgat engem – mondta vádlón.
– Csak lassan a testtel! – emelte fel a kezét fenyegetőn Edvin McKloskey. – Mi
nem gyanúsítjuk magát semmivel. Magát az élet gyanúsítja. Különben egyálta-
lán nem hisszük, hogy halottakat élesztene fel. Maga annál sokkal rosszabb. Ma-
ga sarlatán. Kicsalja a hókuszpókuszaival a pénzt a szegény emberek zsebéből.
Azok a szerencsétlenek pedig hisznek magának. Azért kell magának az a gyárte-
lep, hogy még több embert becsaphasson.
Forest nem túl lelkesen, de azért egyetértő fejbólintásokkal kísérte a szöve-
gét.
Mr. Mlinarik elhallgatott, várt egy kicsit, majd ismét megszólalt.
– Azért maga felismerte, mi?
A kérdés Edvin McKloskey felé irányult.
McKloskey kinyitotta a száját, majd becsukta. Mintha meggondolta volna
magát.
Nem kis meglepetésemre Mr. Mlinarik hangja együtt érzőre váltott.
– Gondolom, megijedt, amikor szembetalálta magát vele, igaz?
Még nagyobb meglepetésemre Edvin McKloskey bólintott.
– Hát… meg. Igaz. Maga honnan… tudott… róla?
Mr. Mlinarik megvonta a vállát.
– Nem tudom, említettem-e valamelyiküknek is, hogy az ükapám híres nyo-
mozó volt Kanadában a múlt század negyvenes éveiben. Még egy ügynöksége is
volt; akkoriban mindenki ismerte a Mlinarik ügynökséget. Biztos tőle örököltem
valamit.
Nem azért hallgattam, mintha akkora meglepetést okozott volna a dicsekvé-
sével, hanem mert a szavai csak aláhúzták mindazt, amit magam is kikombinál-
tam. Bár még nem jutottam megoldásra a gyilkosságokat illetően, már volt mibe
kapaszkodnom.
Mlinarik, amíg Lolita a romokat takarítgatta egy partvissal, felemelte a lábát,
hogy a partvis ki tudja kotorni az asztal alól a tányérok cserepeit, aztán a két
megszeppent McKloskey-ra nézett.
– Tudják, amikor megtudtam, hogy maguk a konkurenseim, kicsit utánanéz-
tem maguknak. Jóllehet, az önök személye egyáltalán nem érdekelt engem. En-
gem a gyilkosságok érdekeltek. Valaki gyilkolt a gyárépületben, és ezzel kelle-
metlen helyzetbe hozott engem. Nem mintha takargatnivalóm lenne a hatósá-
gok előtt, ennek ellenére, ha gyilkosság gyanújába vesznek, az kellemetlen lehet
a híveimnek is, és nekem is. Bár nem hiszem, hogy meginogna bennem a hitük,
azért a gyanú árnyéka csak ott lebegne felettem. Miféle lelki vezető az, aki gyil-
kossággal gyanúsítható. Nem igaz?
– De mennyire, hogy az – felelte feltámadó rosszindulattal Edvin McKloskey.
Mr. Mlinarik ekkor felém fordult. Bár eddig sem látszott rajta, hogy a ked-
vence lennék, most annyi lenézést éreztem a tekintetében, megfelelő mennyisé-
gű lebecsüléssel keveredve, hogy legszívesebben belerúgtam volna. De nem az
asztal alatt, hanem felette, hogy mindenki lássa.
– Magának, Miss O’Hara, természetesen fogalma sincs róla, hogy miről beszé-
lünk, mi? Nem látom az értelmet a szemében.
– Akkor mit lát benne? – kérdeztem kíváncsian. Még ki is meresztettem egy
kicsit, hogy jobban elmerülhessen benne.
– Némi együgyűséget – mondta olyan sértő hangsúllyal, hogy az már Forest
McKloskey-nak is sok volt.
– No de kérem – tiltakozott felemelve a kezét. – Ne legyen udvariatlan Miss
O’Harával!
Mlinarik felnevetett.
– Sajnos ez nagy hibám. Legalábbis az egyik – tette aztán hozzá. – Mérhetet-
lenül felingerel az ostobaság. Miss O’Hara itt forgolódik az események közép-
pontjában, és fogalma sincs róla, hogy mennyi az annyi. Gőze sincs róla, hogy ki
a gyilkos.
– Miért? Magának van? – kérdeztem.
– Igenis, nekem van. Meglepi, mi?
– Bellára gondol?
– Bella meghalt.
– Akkor a kísértetére?
Mlinarik ismét felnevetett.
– Kísértetek nincsenek. Jobb, ha tőlem tudja. Értek valamicskét a természet-
feletti dolgokhoz.
– Akkor talán Carolára gondol?
Úgy érte a kijelentésem, mintha kalapáccsal vágtam volna homlokon. Sőt,
nem is én, hanem Thor a germán mitológiából. Feltételeztem, hogy ő azért ná-
lam nagyobbat tudna ütni.
– Mit tud maga Caroláról? – húzta össze a szemöldökét.
– Hogy Bella ikertestvére – mondtam.
– És… ezt honnan tudja?
– Miért jár a nyomomban, ha még ezzel sincs tisztában? Mit gondol, miért
kocsikáztam Meadows Citybe? Hogy megmutassam a professzornak a várost,
amelyet még én sem láttam idáig, és halálomig jól ellettem volna anélkül, hogy
valaha is szemügyre vehettem volna?
Nem szólt semmit, csak az orrát húzogatta. Sőt, még meg is vakargatta a he-
gyét.
– Mit tud még? – kérdezte.
– Hogy Forest és Edvin McKloskey ismerték Carolát. Igaz?
Forest volt az, aki bólintott. Edvin kedvetlenül maga elé bámult.
– Hogy jött rá? – kérdezte Mlinarik kissé hátrébb parancsolva az agarakat.
Mintha egy icipicit kicsorbult volna szavainak éle.
– Gondolkodtam – mondtam.
– Igazán? – vágott csodálkozó képet. – És min törte azt az aranyos kis fejecs-
kéjét?
Gúny volt ez a javából, de nekem a szemem sem rebbent tőle.
– Azon jártattam az agyam, hogy ha adva van néhány olyan papírdarab, ame-
lyeknek látszik a szélein, hogy valaha egységet alkottak, csak széttépték őket, az
ember keze önkéntelenül is megindul, hogy összerakja szegényeket. Maga nem
így van ezzel?
– Nem – mondta tömören.
– Érdekes, pedig a maga ükapja volt nyomozó, ha jól értettem, és nem az
enyém. De mindegy. Az a lényeg, hogy van itt néhány elméleti papírfecni… Az
egyik Bella – a halott Bella –, a másik, hogy felbukkant valaki a gyáramban, aki
kísértetiesen hasonlít rá, azonkívül itt van Mr. Forest McKloskey és Mr. Edvin
McKloskey is, akik a megszólalásig hasonlítanak egymásra. Valamint valaki gyil-
kol, csak hogy megszerezhesse a gyáramat… Nos, nagyjából ezek a már említett
papírfecnik. És én megpróbáltam értelmezni és összerakni őket. Mr. Forest Mc-
Kloskey és Edvin McKloskey adták az ötletet, hogy miért ne lehetne az a valaki,
aki a gyárban mászkál, Bella ikertestvére? Erről próbáltam meggyőződni Mea-
dows Cityben, ahol Bella a gyerekkorát töltötte. És ott mi történt, mit gondol-
nak?
Közben Mr. Mlinarikot aláztam a tekintetemmel. Vártam a válaszát, ő azon-
ban hallgatott. Talán azt forgatta az agyában, hogy mégsem lehetek annyira
ostoba, mint amilyennek elképzelt. Ám gyorsan beláttam, hogy aligha erről le-
het szó. Az olyanok, mint Mr. Mlinarik, még akkor sem változtatnak az előítéle-
teiken, ha napnál is világosabb, hogy nincs igazuk. Az ő lelki világuk már csak
ilyen.
– Ahogy megtudtam, hogy Bellának igenis volt, azaz van egy ikertestvére,
már csak azt kellett megtudnom, hogy van-e valamiféle kapcsolat a két ikerpár
között. Van-e ennek nyoma Meadows Cityben?
– Na és van? Nem hiszem, hogy lenne.
– Pedig van – mondtam. – Van nyoma, csak meg kell keresni.
– És maga megkereste, mi? Hiszi a piszi.
– Akkor honnan tudnék róla?
– Az imént váltottunk néhány szót Edvin McKloskey-val. Bár neveket nem
említettem, kitalálhatta belőlük.
– Eszerint most már képesnek tart rá, hogy önálló gondolataim legyenek?
Nem, Mr. Mlinarik, nem ön vezetett rá az igazságra, hanem a sajtó. Azon belül a
The Meadows Post. Az egy újság, tudja?
 Mr. Mlinarik hallgatott.
– Nos, abban találtam egy cikket. Tudja, miről? Arról, hogy Washingtonban
rendezték meg néhány évvel ezelőtt az Amerikai Egypetéjű Ikrek kongresszusát.
Ehhez mit szól?
– Mit szóljak? – fortyant fel. – Mi közöm van hozzá? És mi köze magának?
– Annyi csak van, hogy feltételezzem: mindkét ikerpár részt vett a kongresz-
szuson, és ott össze is ismerkedtek. Így volt, Forest?
Forest McKloskey a testvérére pillantott, majd biccentett.
– Igen. Így volt.
Észrevettem, hogy Edvin arca lassan elsápad, mintha megviselték volna a tör-
téntek. Ezt tulajdonképpen talán még nem is vettem volna észre, az azonban,
hogy sűrű verejtékcseppek futottak le a homlokán, már sokkal feltűnőbb volt.
– Jól van, Mr. McKloskey? – kérdeztem tőle.
Edvin nyelt néhányat, majd megrázta a fejét.
– Hát… őszintén szólva nem érzem magam valami fényesen. Kicsit… felkava-
rodott bennem…
– A gyomra?
– Inkább a múlt. Ez aztán a gyomromra ment.
– Mi kavarta fel konkrétan? – kérdeztem.
Ekkor Forest rám kiáltott.
– Hagyja már abba, Debby, nem látja, mennyire ki van készülve?
Abbahagytam volna, de Edvin McKloskey felemelte a kezét.
– Hagyd csak… Forest. Hiszen úgyis tudja. Ha végignézte az újságokat… akkor
rájött.
– Mi az isten csodájára jött rá ez a nő? – értetlenkedett Mlinarik. – He?
Minden szem Edvin McKloskey-ra meredt.
Edvin sóhajtott, megtörölgette a homlokát, aztán pislogott.
– Arra, hogy… később feleségül vettem Carolát. Őrült voltam, amiért megtet-
tem.
– Mi…ért? – nyögte Mlinarik.
– Mert… ő is őrült volt. Így aztán összeillettünk.
 86

Még mindig nem volt rajtunk kívül senki az étteremben, Lolita a pult mögött
pedig pohártörölgetéssel volt elfoglalva, így zavartalanul folytathattuk az esz-
mecserét.
– Sajnos az volt a helyzet – mondta néhány mély sóhajtás után Edvin –, hogy
valóban elmebeteg volt, mint a testvére. És tudják, mi volt a legszörnyűbb az
egészben? Hogy képtelen voltam megkülönböztetni őket egymástól. Ezzel kap-
csolatban néha kellemetlen gyanú bukkant fel bennem: nevezetesen, hogy…
megosztoznak rajtam. Értik, mire gondolok? Erre persze csak később jöttem rá…
bizonyos apró jelekből, amelyekről… hm… jobb, ha nem beszélek. Valószínűleg
mindkettőnek a férje voltam egyszerre. Ez a hülye és megalázó helyzet egészen
addig folytatódott, amíg Bella össze nem házasodott egy törpével.
– Mr. Hookerrel – szóltam közbe.
– Úgy van – bólintott Edvin McKloskey. – Egy törpe lett a sógorom. Jó, mi?
– Semmi oka rá, hogy szégyenkezzék miatta – tört ki belőlem önkéntelenül is
a tiltakozás. – Mr. Hooker kicsi, de kétszer annyi esze van, mint sok nagynak. Ezt
elhihetik nekem.
– Készséggel elhiszem – bólintott McKloskey. – Magam is megtapasztaltam.
– Na és mi lett a dolog vége? – kérdezte Mr. Mlinarik. – Gondolom, valahogy
csak vége lett.
– Hát hogyne – sóhajtotta Edvin. – Carola megunt és kirúgott. Annyi szíves-
séget kért csupán tőlem, hogy menjek vele Las Vegasba, ahol elválasztanak ben-
nünket egymástól. Én persze megtettem.
– Azóta nem is hallott róla?
– Amíg meg nem pillantottam a gyárban.
– És akkor mi történt? Meglepődött, mi?
– Gondolhatja. Sajnos amit láttam, alaposan megrázott, mivel találkoztam
Mr. Hookerrel is. És, amint láttam, ismét ő lett Carola rossz szelleme. Mint ko-
rábban is.
– Ezt meg hogy érti? – kérdeztem.
Edvin McKloskey ismét rám pislogott.
– Tudnia kell, Miss O’Hara, hogy aki miatt Carola kirúgott, aki miatt el kellett
válnunk, és aki később aztán a szeretője lett… tudja, ki volt az?
Meg sem mertem mukkanni. Nem akartam hallani, mi következik.
– Mr. Hooker – mondta. – A maguk barátja és kollégája.

Valami azért mégsem stimmelt ebben a történetben. Egyrészt nem hittem, hogy
Mr. Hookert ennyire félreismertem volna, másrészt pedig, ha még így is lett
volna, valaki majdnem megölte őt. Edvinnek erre is megvolt a válasza. Aki Hoo-
kerre támadt, természetesen Carola volt. Szerinte Carola, nyilván betegsége
következtében, olyannyira elvesztette maga alól a talajt, hogy már nincs is tisz-
tában vele, mit miért tesz.
– Vajon mi az ördögért történhetett mindez? – kérdeztem a fejem búbját va-
kargatva.
– Mert a maguk Hookere meg akarja szerezni a gyárat, hogy aztán jó pénzért
továbbadhassa. Mr. Hooker ismét összekerült valahogy a lánnyal, s alighanem
isten ujját látta benne… Úgy érezte, hogy Carola révén újra összejöhet hőn sze-
retett és immár halott feleségével. Elvesztette Bellát, de Carola személyében újra
megtalálta. Az, hogy Mr. Hookert megtámadták, lehet megtévesztési kísérlet is.
Egy megrendezett jelenet.
– Nekem valahogy mégsem áll össze a dolog – csóváltam meg a fejem. – Mi
van az éjszakai hangokkal és a luxuskocsikon érkező ismeretlenekkel, akik…
hm… csontvázak lennének? Csontvázak vezetik a kocsikat? Hogy jön ide Carola
Kirshenstein és Mr. Hooker?
Erre kellett volna választ találnunk.
De egyelőre nem találtunk.

87

Arra riadtam délutáni szendergésemből, hogy McKinley professzor velem szem-

ben ül a fotelben és a fejét csóválja.
– Mlinarik – mondta, amint kinyitottam a szemem. – Ő mozgatja a szálakat.
– Milyen szálakat? – ásítottam, és szemérmetlenül még csak a szám elé sem
emeltem a tenyeremet.
 – Ő akarja a legjobban a gyárat. És itt vannak ezek a luxuskocsik. Ilyen ko-
csikkal csak igen gazdag emberek járnak.
– Ezt eddig is tudtuk – vontam meg a vállam.
– Nem hiszem, hogy Carolának gazdag barátai lennének. Egyáltalán, hogy ke-
rül az a nő a gyárba?
– Passz – mondtam.
– Lehet ott valahol lakni?
– Fogalmam sincs – grimaszoltam. – Nevetni fog, de gőzöm sincs róla, milyen
is az a romhalmaz valójában. Romhalmazt mondok, pedig nem feltétlenül az.
Magára hagyták, ennyi történt, minek következtében alaposan leromlott az ál-
lapota, de azért talán nem fog összedőlni.
McKinley hümmögött, majd megkérdezte, hogy szerintem azt a Coroner ne-
vű fickót miért ölték meg.
Őszintén meglepett a kérdése. Elsősorban azért, mert lassan már meg is fe-
ledkeztem róla. Pedig talán nagyobb figyelmet kellett volna fordítanom rá. Azaz
a halálára. Coroner zsarolta a zenekart, talán ezért kellett meghalnia. De valóban
zsarolta-e? És mi az ábra a zenekarral? Hiszen két embert is megöltek közülük.
Aztán ott van még a megölt Dave apja is, aki szintén gyilkossággal fenyegető-
zött…
McKinley figyelmesen nézett rám, de néma maradt, nem akart megzavarni a
gondolkodásban.
Úgy éreztem, soha nem fogok megbirkózni ezzel az üggyel. Soha, soha, soha.
Hacsak nem segít valaki. Valaki, akinek nagyobb tapasztalata van, mint nekem.
Legalábbis a gyilkosságok terén.
Beharaptam a számat, és minden erőmet összeszedve felhívtam Zsiráfot.
Amint a messzi távolban felcsengett a telefon, McKinley tapintatosan kiment
a szobából.
Nem kellett sokat várnom, hogy beleszóljon a készülékbe.
– Itt Hansen – mondta az annyira ismert és szeretett hang. – Ki vagy, bará-
tom?
Te jó isten! Ez annyi fáradságot sem vesz magának, hogy megnézze a kijelzőn,
ki keresi.
– Debby vagyok – sóhajtottam egy nagyot.
 – Debby! – mintha egy kicsit felderült volna a hangja. – Tényleg. Most látom
csak, hogy te hívsz. Mi a probléma, kicsi szerelmem?
– Hát éppen az, amit mondtál.
– Miért? Mit mondtam?
– Hogy a szerelmed vagyok.
– Hát persze hogy az vagy… bocs, egy pillanatra, éppen valamit alá kell ír-
nom… Ezt így nem lehet.
– Mit nem lehet? – kérdeztem értetlenül.
– Bocs, de itt valaki alá akar íratni velem valamit… na, mindegy. Szóval, hol is
tartottunk?
– A szerelemnél – mondtam.
– Ez valami ügy vagy micsoda?
– Igen, ez egy ügy – sóhajtottam. – Egy nagyon fontos ügy. Az én ügyem és a
te ügyed.
Valamit morgott, amiből arra következtettem, hogy valaki beszél hozzá.
– Mit is mondtál, Debby? – kérdezte. – Bocs, de ide nyomtak az orrom alá…
– Felejtsd el – mondtam.
– Mit felejtsek el? Hiszen nem is mondtál semmit.
Ekkor hirtelen elöntött a nosztalgia. Ha eszemnél vagyok, nem érzékenyülök
el, de mielőtt ezt észbe vehettem volna, már meg is tettem.
– Emlékszel még a hajóutunkra, Zsiráf?
– A hajóutunkra? Persze hogy emlékszem.
– A kabinunkra is?
– Csak nem felejtettél benne valamit?
– Azt hiszem, igen.
– És mi lenne az?
– Úgy hívják, hogy szerelem.
Ismét a morgás, majd Zsiráf.
– Megismételnéd, szívem? Még így sem írhatom alá ezt a rohadék papírt.
– Emlékszel a nyomjelzőre is?
– Hát konkrétan… nem is tudom.
Ekkor már csak úgy ömlött belőlem a szó. Úgy el voltam keseredve, mintha
kiűztek volna a Paradicsomból, amelyben talán benne sem voltam soha.
 – Tudod, amikor az a lány beleesett az óceánba.
– Ja – felelte Zsiráf. – Azóta sem találják.
– Arra is emlékszel, te mit tettél akkor?
– Mit tehettem volna, Debby? Nem ugorhattam utána.
– Fogtad a nadrágomat… tudod, amit akkor viseltem, amikor a fedélzeten sé-
táltunk estefelé…
– Midet fogtam?
– A nadrágomat. És tudod, mit csináltál vele?
– Bocs, csak egy pillanatra, Debby. Hogy mit csináltam a nadrágoddal? – kér-
dezte rövid szünet után. – Most már vihetik – mondta. – Így már aláírom.
Ismét rövid csend.
– Hol is tartottunk, Debby?
– A nadrágomnál – mondtam. – Amibe belevarrtad a jeladót. A szárába, a haj-
tókája mögé.
– Aha. Mi van vele?
– Ez a nadrág van most rajtam. És ez valahogy rád emlékeztet.
– Hát… alighanem kiszedheted már belőle.
– Gondolod?
– Nézd, Debby, azt azért csináltam, mert megijesztett annak a nőnek az esete.
Ha az ő nadrágján is lett volna jeladó, bizonyára megtalálták volna, vagy lega-
lábbis nagyobb esély lett volna rá. De most már, hogy otthon vagy…
– Szükségem lenne rád, Zsiráf, szívem, nagy szükségem.
– A gyár miatt, Debby?
– Az a helyzet, hogy nem boldogulok az üggyel. Már több gyilkosság is történt
azóta, mióta utoljára beszéltünk, és valami azt súgja, hogy én sem vagyok halha-
tatlan.
Ismét a pusmogás, rövid csend, majd Zsiráf hangja.
– Azt hiszem, rémeket látsz, Debby. Adok neked egy tanácsot, szívem. Pasz-
szold el ezt a szörnyűséget minél előbb, szabadulj meg tőle.
– De hát kinek passzoljam el?
– Annak, aki elsőként jelentkezik érte.
– Azt szeretném, ha itt lennél, Zsiráf.
Zsiráf hangja olyan megnyugtatón duruzsolt, hogy álmos lettem tőle. Úgy
éreztem magam, mint a kígyó, ami a bűvölő sípjának a szavára elveszíti minden
ellenállását, és táncolni kezd.
– Meglátod, minden rendbe fog jönni, Debby. Majd az öreg Mitchell meg az
FBI-osok megoldják az ügyet. Te csak húzódj félre, és hagyd a nagyokra a dolgot.
Ők profik, szívem, te meg amatőr vagy. Ez nem lebecsülés, hanem a tények ala-
pos ismeretén nyugszik. Különben, szívesen ott lennék melletted, de most van
itt egy ügy, ami miatt… Most mi a fenéért jön megint ide nekem? Az előbb már
aláírtam.
A kígyó egyetlen pillanat alatt kiszabadult a bűvölő sípjának a varázsa alól.
– Csak egy kicsit figyelj rám, kérlek.
– Hát jó, Debby, figyelek.
– Csak annyit akarok mondani, Morgan Hansen, hogy te egy szemét alak
vagy. Egy rohadt, szemét alak. Az isten óvja meg azt a szerencsétlen nőt, aki
majd utánam beléd fog szeretni. Egy báránybőrbe bújt köcsög vagy, megértet-
ted? Azt hazudtad, hogy szeretsz, hogy mindent megtennél értem, hogy azért
varrod bele a jeladót a nadrágom szárába, hogy ha bajom történne, hamar meg-
találj. Mert annyira szeretsz, hogy nem bírnád elviselni, ha valami történne ve-
lem. Aztán később le is húztad a nadrágomat, sőt a bugyimat is, és egyre azt bi-
zonygattad, hogy az életednél is jobban szeretsz…
– Na de Debby…
– Kuss! Most én beszélek! Csak annyit mondanék még, hogy utállak, gyűlöl-
lek, és hogy soha a büdös életben nem akarlak többé látni. Ha látnál, tudod, mit
látnál most, Hansen?
– Debby, én igazán… mit látnék?
– A középső ujjamat – mondtam –, amit a mennyezet felé tartok. Ezt neked,
Morgan Hansen.
Úgy vágtam a falhoz a telefonomat, hogy darabokra tört.
Azután belezuhantam a karosszékembe és furcsa elégedettség fogott el. Úgy
éreztem magam, mintha egy jóízűt gyilkoltam volna.
Persze azt is tettem. Meggyilkoltam a szerelmemet.
 88

Éles, türelmetlen csengetésre riadtam. Azt hittem, a telefonom szól, talán Mor-
gan hív vissza, de aztán rádöbbentem, hogy a telefon halott, az biztos nem lehet.
Csak az ajtócsengő szólhat. Felálltam, hogy megnézzem, ki az, de Marisa megelő-
zött. Hallottam, hogy szót vált valakivel, majd bedugja a fejét az ajtómon.
– Valaki keresi, Debby – mondta halkan, és fejével az ajtó felé bökött. – Egy
gyanús pasas.
– Kicsoda?
– Gőzöm sincs róla – tárta szét a karját. – Mindenesetre itt van nálam a stuk-
kerem – mutatott a szoknyájára, ami egészen a bokájáig ért, akár egy géppuska
is elférhetett volna alatta. – Beszélgessek el vele?
– Majd én – mondtam sietve. Nemegyszer megesett már, hogy Marisa „elbe-
szélgetett” valami „gyanús” alakkal a bejárati ajtónál, minek aztán meg is volt a
maga kellemetlen következménye.
– Engedje be – mondtam.
– Biztos benne, Debby?
– Jól van, maradjon a közelemben. De most már valóban engedje be.
Marisa eltűnt, majd néhány másodperc múlva bejött egy fickó. Magas volt,
vékony, az arcából alig láttam valamit, mert jókora napszemüveg takarta. Bőr-
dzsekit és bőrnadrágot viselt, a zakója alól kilógó karja feketének tűnt a sok te-
toválástól. Fülében és az orrában karikák csillogtak. Kedvem lett volna megszá-
molni, mennyi. Furcsa illat áradt belőle, amilyet még soha nem éreztem. Talán
csak amikor szárított gombát áruló kínai üzlet előtt mentem el.
A fickó megállt velem szemben, aztán levette a napszemüvegét. Ismerős volt
az arca – biztos voltam benne, hogy láttam már valahol.
– Szép kéglije van – mondta. Aztán se szó, se beszéd, leült egy székre. Még jó,
hogy nem a karosszékemet nézte ki magának. Ám ahogy leült, már pattant is fel.
A székhez hajolt, majd felemelt az ülőkéjéről valamit. Fekete volt, és lapos.
– Bocs – mondta mély, kellemesen remegő hangon. – Összetört a telefonja?
– Miből… gondolja… – folytatni akartam, de nem lett volna értelme. Sasszeme
lehetett, mert még három további alkatrészt fedezett fel itt-ott egy pár másod-
perc alatt. Szó nélkül összekattintotta őket, és felém nyújtotta a mobilt.
 – Leejtette?
Elvettem tőle a készüléket és lenyomtam a hívás gombját. Azonnal búgni
kezdett, ami azt jelezte, hogy nincs vele semmi baj.
– Le – mondtam. – Köszönöm.
– Az istenit neki! – nyögött fel ekkor a fickó, és nagyot ütött a szék karfájára.
– Az istenit neki!
Őszintén szólva meglepett egy kicsit, de még mindig ott kísértett bennem va-
lami felismerésféle, amikor sírni kezdett. A karfára hajtotta a fejét, és úgy zoko-
gott, mintha csak nemrég ébredt volna háromnapos részegségéből, és egy ronda
öregasszonyt talált volna maga mellett az ágyban, aki foghíjas mosollyal közölte
volna vele, hogy az éjszaka összeházasodtak, és erről már hivatalos papírok is
tanúskodnak.
Akkor hirtelen ráismertem. Mintha valaki megsúgta volna, kicsoda. Még hal-
lottam is a fülemben csengeni a nevét. Előbb hangosan, majd mintha egyre távo-
lodott volna tőlem.
Carter… Carter… Carter…
Úgy gondoltam, hogy csak Orsi nagyi lehetett, aki a fülembe turbékolt. Vagy
már mindenütt őt vélem látni és hallani?
– Én vagyok – suttogta a könnyeit törölgetve. – Én vagyok, Miss O’Hara.
Carter volt, akinek talán nem is volt másik neve. Dave bandájának a tagja,
akivel már volt szerencsém többször is összefutni a gyár területén.
– Csak nem történt valami… Mr. Carter? – kérdeztem, miközben a torkom
furcsa gasztronómiai eljáráson ment át: kezdett gombóccá gyúródni.
– Kikészültem – mondta a könnyeivel küszködve. Láttam, hogy megpróbál
uralkodni magán. – Kész vagyok, Miss O’Hara.
Az is volt. Könnyein át is láttam a szemén, hogy alaposan be van lőve.
– Történt talán valami… Mr. Carter? – kérdeztem meg még egyszer óvatosan.
Arra, aki narkó hatása alatt áll, nagyon oda kell figyelni.
– Az éjszaka… bent voltam a gyárban – mondta. – Láttam a kocsikat. A szel-
lemjárgányokat. Hármat is… egymás után. És azokat is láttam, akik benne ültek.
Tudtam, mi következik. És az is következett.
– Azok az emberek… csontvázak voltak. Vagy legalábbis a fejük… csontkopo-
nya volt. A volánnál ültek, és ők vezettek. Csupa luxusjárgányt. Arra gondoltam,
hogy ha az alvilágból jöttek, akkor csak az alvilág fejedelmei lehetnek. Csak azok
járhatnak 2 és fél milliós Aston Martin Valkyrie kocsikkal. Kettő is volt belőlük. De
ez még nem minden. Mr. Mlinarikot is láttam.
– Ő is… kocsiban ült? Úgy értem…
– A kocsik már eltűntek, amikor megpillantottam.
– Eltűntek a kocsik?
– El – biccentett. – Az a gyár egy ördögtanya, Debby. Bementem abba a te-
rembe, ahova a két Aston Martin behajtott, de… nem láttam ott semmit. Csak
Mlinarikot. A padlón ült és jeleket rajzolt rá.
– Jeleket? – hökkentem meg.
– Az alvilág… jeleit – bólintott. – Varázsjeleket. Ha lerajzolja őket, a kocsik
láthatatlanná válnak, azokkal együtt, akik bennük ülnek. Lehet, hogy mindenki
ott volt a szemem előtt, csak nem láttam őket, mert Mlinarik láthatatlanná tett
kocsit és embert egyaránt.
– Látott ott még valami mást is? – kérdeztem.
Carter bólintott.
– Az az igazság, hogy igen. Nem mernék megesküdni rá, de mintha Bruce-t is
láttam volna. Szegény Dave apját.
Bruce Kasselbruch említése ismét csak narkós könnyeket csalt a szemébe. At-
tól tartottam, hogy újfent kitör belőle a zokogás, ezért gyorsan tovább kérdez-
tem volna, de mielőtt még megtehettem volna, már el is tört nála a mécses.
– Istenem, Miss O’Hara… maga nem értheti meg, hogy mit jelent nekünk…
nekem ez a szörnyűség. Mi nem akartunk senkinek semmi rosszat, mi csak ját-
szani szerettünk volna… örömet szerezni másoknak… Ha sejtettük volna, hogy
azon a rohadt helyen mi történik velünk, messze elkerültük volna. És most…
megölték Tonyt, és megölték… Dave-et… És megölték az én lelkemet is. De hát
miért, miért, miért?
Miértjeivel viaskodva ütni kezdte két oldalról a fejét. Olyan erősen, hogy
már-már oda akartam ugrani hozzá, hogy megakadályozzam, ha kárt akarna
tenni magában.
Carter azonban gyorsan magához tért. Letörölgette a könnyeket az arcáról,
mélyet sóhajtott, majd lemondóan legyintett egyet.
– Hiába minden… senki nem értheti meg, hogy mi megy végbe bennem. Dave
és Tony nincs többé, és ezt, akár tetszik, akár nem, tudomásul kell vennem. De
van itt még valami, amit el kell mondanom önnek, Debby. Lehet, hogy fontos.
Nem tudom. De ahogy a rendezők mondják… ha megjelenik a színpadon az első
felvonásban egy fegyver, annak később el kell sülnie, ha érti, mire célzok.
– Nem egészen – mondtam.
– Dave apja vett egy puskát.
Éreztem, hogy keserű íz szökik fel a torkomon.
– És ezt maga honnan tudja?
– Láttam.
– Úgy értsem, hogy eddig nem volt neki?
– Biztos, hogy nem volt. Nem kedveli a fegyvereket.
– Hm. És hol látta nála?
Ezt tulajdonképpen meg sem kellett volna kérdeznem.
– A gyárban – felelte. – Amikor ma éjjel ott jártam, láttam Bruce-t, és láttam a
puskát is a kezében. Aztán lőtt is egyet vele.
Hirtelen megjelent lelki szemeim előtt néhány luxuskocsi, volánjánál a halál-
fejekkel, és megjelent Bruce Kasselbruch is, amint rájuk lő a vadiúj puskájával.
Ami különben tök felesleges volt, ha minden igaz. Csontvázakra, zombikra, élő-
halottakra kár pazarolni a golyót. Hacsak nem ezüstgolyóról van szó.
– Szóval… rálőtt a kocsikra?
Legnagyobb meglepetésemre Carter megrázta a fejét.
– Nem a kocsikra lőtt rá – mondta. – Egyáltalán nem.
– Nem-e? – hökkentem meg. – Akkor viszont kire?
– Mr. Mlinarikra – mondta. – Arra a rohadékra.

89

Kellemesen eltársalogtunk, és én még mindig nem tudtam, miért jött hozzám.

Ezt aztán meg is említettem neki. Carter zavaros, narkós tekintettel nézett rám.
– Mert… magában látok fantáziát – mondta végül. – Ezért adok magának né-
hány percet.
Ez valahogy nem hangzott jól. Mi az, hogy ad nekem néhány percet? Már
majdnem felugrottam, hogy elkapjam a grabancát, de mivel adott néhány per-
cet, nem kellett annyira izgulnom.
– Kösz – morogtam. – Végül is, mi a fenét akar maga tőlem? – Elismerem, ba-
rátságtalanul csengett a hangom, de hát mi egyebet várhatott volna azok után,
hogy megfenyegetett, vagy mi a szösz.
– Azt, hogy jöjjön velem – mondta. – Elkapjuk azokat a rohadék csontvázakat,
és Mlinarikot is. Azt a szemetet. Megölte Dave-et és Tonyt. Megbeszéltem vele,
hogy ő is velünk jön.
– Kicsoda? – hökkentem meg.
– Az újságírónő, Miss Ash. Azt mondta, szívesen elkísérne. Találkozni akar az-
zal a nővel. Tudja, a kísértettel. Aki a törpe felesége volt, de meghalt, és most
mégis ott bukkan fel a gyárban időről időre a törpével együtt. Interjút akarna
csinálni vele.
– És miért kellenék én ehhez? – tudakoltam.
– Maga más miatt kellene, Debby. Tudja, mit mondott Miss Ash magáról?
Hogy kapcsolatban áll a túlvilággal. Van egy szellem, vagy micsoda, ami patro-
nálja magát, maga elő tudja hívni, vagyis magához tudja rendelni, és ő segít ma-
gának. Márpedig ha azok a fickók a kocsikban túlvilági lények, akkor csak hason-
ló túlvilági lények kaphatják el őket. Azok ott, a luxusjárgányokban szarnak a
seriffre meg az FBI-ra. De a maga szellem haverja megszorongathatja a micsodá-
jukat.
– Ezt Miss Ash mondta magának? – kérdeztem.
– Ő – bólintott. – Ő is ott lesz ma éjszaka, ahogy említettem. McKloskey majd
odakíséri magát.
Őszintén mondom, kezdett forogni velem a világ. Mi a franc történik itt?
– Melyik McKloskey? És mi az, hogy odakísér?
Carter nagyot szívott az orrán.
– Figyeljen ide, Debby, elmondom magának, mi az ábra. Mi néhányan úgy
gondoljuk, hogy meg kell bosszulnunk Dave és Tony halálát. Összegyűltünk,
hogy megbeszéljük a dolgokat. Többünknek is nagyon kellene a maga gyára, és…
úgy döntöttünk, hogy közösen megvesszük magától. Maga megmondja, hogy
mennyit kér érte, és mi előteremtjük az összeget. Bármekkora is legyen az.
– És ha nem szándékozom eladni maguknak?
 Carter elmosolyodott.
– Vannak akkora összegek, amelyeknek nem lehet ellenállni. Különben is
magának az a célja, hogy eladja.
– Kik azok a mi?
– Hát, elsősorban a zenekarunk, illetve a megmaradt tagjai. Aztán a két Mc-
Kloskey, Edvin és Forest. Nekik is nagyon kellene az a hely. Edvin vegyészkedni
akar, Forest pedig mázolni. Neki a fal kell, és néhány terem, hogy monumentális
freskókat festhessen.
– Három McKloskey van – mondtam.
– Tudom – bólintott. – Rudy egy szaralak. Egy szemétláda. Vele nem közös-
ködünk. Különben is, úgy hírlik, lepaktált Mlinarikkal.
– Ezt meg honnan veszi?
– Miss Ash beszélt vele. Többször is részt vett Mlinarik szeánszain. És meg is
tudott valamit, ami önt is érintheti, sőt érinti is. Ne rémüljön meg nagyon, de…
Mlinarik és Rudy McKloskey ki akarják iktatni magát a játékból. Ha megölték,
akkor a maga társaira száll a gyár tulajdonjoga, és velük majd könnyebben szót
érthetnek. A maga halála annyira lesújtja majd őket, hogy minél előbb meg
akarnak szabadulni a gyártól. Ők erre játszanak.
– Honnan tudja mindezt Miss Ash?
– Hát… ezt nem kötötte az orromra.
– Na és mi a helyzet Dave apjával és a puskájával? – kérdeztem. – Ő kihez tar-
tozik?
– Senkihez – vonta meg a vállát. – Őt majd leszereljük valahogy. Különben is,
nem való a kezébe puska. Egy részeges ember és a lőfegyverek… brrrr!
– Végül is mi a konkrét szándékuk ma éjszakára? – kérdeztem. – Bemegyünk
a gyárba, tegyük fel, hogy megjelennek a kísértetek a luxusjárgányokkal, volán-
juknál a csontsofőrökkel, és akkor mi lesz? Rájuk rontunk, és azt kiabáljuk, hogy
fel a kezekkel?
– Nem – mondta határozottan. – Nem az következik, Debby.
– Akkor mi? – kérdeztem.
– Akkor maga jön – mondta. – Megidézi a magát segítő szellemet, és rájuk
uszítja. Szeget szeggel. Érti?
– Maga azt gondolja, hogy még ha lenne is ilyen túlvilági kapcsolatom, az
csak úgy megy, hogy füttyentek egyet, erre előjön valahonnan egy rettenetes
szellem, én rámutatok egy célpontra, és ő máris ráront, és megoldja valameny-
nyiünk problémáját. Így képzeli?
– Ez már a maga dolga – vonta meg a vállát Carter. – Én nem tudom meg-
mondani magának, hogyan csinálja. Csinálja úgy, ahogy máskor is szokta.
– És ha nem teszem? – kérdeztem.
Carter megcsóválta a fejét.
– Nagyon el vagyunk keseredve, Debby. Főleg én. A nagyon elkeseredett em-
ber pedig sok mindenre képes. A nagyon elkeseredett ember beszűkült tudatál-
lapotban él, és nem képes számolni a következményekkel. Nem képes felmérni
tettei súlyát. Érti?
Hogy a fenébe ne értettem volna. Úgy dolgozott benne a narkó, mint a hét
törpe a bányában.
– És ha ennek ellenére a válaszom… még mindig nem?
– Hát az kellemetlen lenne. Mindamellett nincs sok választása.
Ez még fenyegetőbben hangzott. Felálltam és könnyelműen rá akartam kia-
bálni, hogy menjen a fenébe; ha még éreztem is korábban valami szimpátiát
iránta, hát már nem érzek semmit; eszem ágában sincs beszállni egy értelmetlen
és veszélyes kalandba; továbbá, az a sületlenség, hogy nekem bármiféle szellem
szolgám lenne, akkora baromság, hogy ezzel foglalkozni sem érdemes… de sze-
rencsére nem maradt rá időm. Ismét csak csengettek az ajtón. Hallottam Marisa
lépteit, majd mintha dühösen felkiáltott volna. Carter arcára pillantottam. Túl-
világi mosoly játszott rajta.
Néhány pillanattal később megértettem, mit jelent a mosolya.
Előbb Marisa bukkant fel az ajtóban, s az ő arcán már nem ült mosoly. Gyilkos
düh annál inkább. Mögötte is jött valaki, méghozzá puskával a kezében. A puska
egyenesen Marisa hátára irányult.
Fel akartam ugrani, de Carter visszanyomott a székembe.
– Csak nyugalom, Debby! Nem lesz semmi baj. Ha jól viselkedik, nem lesz baj.
A fegyvert a kezében tartó fickó nem volt más, mint Edvin McKloskey.
 90

Odakint lassan már sötétedni kezdett.

– Menjen az ablakhoz – mondta Edvin, és nagyot nyelt mellé. – És húzza be a
függönyt.
Parancsolónak szánta a hangját, de nem volt az. Inkább egy kamasz bizonyta-
lan mutálására emlékeztetett, aki félelmében nagyon határozottnak igyekszik
látszani.
Felálltam és behúztam a függönyt.
Marisa kérdőn nézett rám. Intettem neki, hogy csak nyugalom, ne próbálkoz-
zék semmivel.
– Hol a professzor? – kérdezte idegesen Carter.
Szó nélkül az emeletre mutattam.
– Szóljon neki, hogy jöjjön le. Ugye nem kell mondanom, hogy…
– Nem kell – mondtam.
– Majd én – ajánlkozott Edvin McKloskey. Fellépkedett a lépcsőn, és eltűnt az
emeleti folyosó kanyarulatában.
Csendesen imádkoztam magamban, nehogy a professzor valami ostobaságot
csináljon, de McKinley okosabb volt annál, mint hogy ezt tegye. Szépen leballa-
gott a lépcsőn, nyomában McKloskey-val, és várakozva megállt a szoba közepén.
– Maguk valamennyien… terroristák? – kérdezte feltolva a szemüvegét a
homlokára.
– Dehogyis, professzor úr – mosolyodott el Edvin McKloskey. – Miből gondol-
ja?
– Hát csak mert úgy néznek ki.
Edvin McKloskey kicsit elvörösödött, és megmozdult a szája, hogy tiltakoz-
zék, de ebben a pillanatban belépett a szobába a hasonmása, Forest. Ezúttal sem
a lekvárfoltos köpenyét viselte, hanem bőrdzsekit és sínadrágot. A képén pedig
szégyenlős mosolyt. Amint találkozott a tekintetünk, előbb ijedten félrekapta a
szemét, majd amikor visszafordította rám, látszott rajta, hogy nem szeretne a
saját bőrében lenni.
– A helyzet a következő – mondta Edvin meglehetősen bizonytalan hangon. –
Abban egyeztünk meg… hogy, szóval… elmegyünk önnel, Debby, a gyárba, és…
 – Hát ez igazán örvendetes – vette le és törölgette meg a szemüvegét McKin-
ley. – Mindig is vonzottak a kísértetek. Legutoljára Nepálban találkoztam velük.
– Maga… Nepálban találkozott kísértetekkel? – hökkent meg olyannyira Ed-
vin McKloskey, hogy még a száját is tátva felejtette. – Na és… mi lett a vége?
– Megúsztam élve – mondta a professzor. – Bár nepáli barátaim egy rozsdás
centet sem adtak volna az életemért. Egy kolostor alatti barlangban bujkáltak…
– Ebből elég! – emelte fel idegesen a kezét Carter. – Ha ilyen szarságokkal fog-
lalkozunk, sosem tudjuk elkapni őket. Nem látják, hogy csak meg akar rémíteni
bennünket? Fogadni mernék, hogy sosem járt Nepálban.
– Elveszítené – mosolygott McKinley professzor.
– Kuss legyen! – mordult rá Carter. – Akkor most elmondom, hogyan lesz. Mr.
Edvin McKloskey és én elmegyünk, és felderítjük a terepet. Maga, Forest, itt
marad ezzel a hárommal, és…
– Miért éppen én? – kérdezte kissé remegő hangon Forest McKloskey.
– Mert én azt mondom! – csattant fel Carter, aki a szer hatására kezdett egyre
agresszívabbá válni. – Maguknak is kell az a gyár, nem? Ha nyerünk, szépen
megosztozunk rajta.
– Hát… igaz, ami igaz – vakarta meg a homlokát Forest –, nekem nagyon kel-
lenének azok a falak, és egy-két csarnok is. Csak azért aggódom…
– Felejtse el az aggodalmait – próbálta megnyugtatni Carter. – Senkinek nem
lesz semmi baja, ha azt teszi, amit mondok. Először is nem fenyegetjük senki
életét. Sem a professzor úrnak nem kell aggódnia, sem a hölgynek. Tehát mi
előremegyünk, fél óra múlva utánunk jön velük. Van fegyvere?
– Odahaza – mondta Forest – van egy stukkerem.
Carter a zsebébe nyúlt, és egy revolvert húzott elő belőle.
– Tud lőni vele?
– Hát persze – bólintott Forest. – Bár az ecsetet jobban kezelem, mint a lő-
fegyvereket. Különben elárulná nekem valaki, hogy mi az ördögért nem mehe-
tünk együtt?
– Mert nem akarunk a seriff vagy a helyettese karjába futni. Maga soha nem
hallotta azt a kifejezést, hogy előőrs? Meg kell győződnünk róla, hogy tiszta oda-
át a levegő. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne legyenek óvatosak. Ha nem kap-
nak addig értesítést, fél óra múlva jöjjenek utánunk. És vigyázzon: nagy szüksé-
günk lesz Miss O’Harára.
Vissza sem néztek ránk, amikor kiléptek az ajtón. Néhány rövid perc múlva
motor zúgása hallatszott, ami alighanem azt jelentette, hogy elhúztak a gyár
irányába.
– És most mi legyen? – kérdezte kíváncsian McKinley Forest felé fordulva. –
Hátba lő, ha kimegyek a mosdóba?
Forest maga elé meredt, majd két dolgot is csinált gyors egymásutánban. Az
első, hogy nagy lendülettel a sarokba vágta a revolverét, a másik pedig, hogy bal
kezének középső ujját a mennyezet felé bökte.
– Ezt nektek, hülye barmok!
McKinley megállt a mosdó felé vezető úton és csodálkozva nézett rá.
– Ez meg mit jelentsen?
– Mit jelentene? – válaszolt dühösen Forest. – Ezek őrültek. Nem tudják, hogy
mit cselekszenek.
– Ezt a mondatot mintha már olvastam volna valahol – jegyezte meg a pro-
fesszor.
– És engem is bele akarnak rángatni – folytatta Forest panaszos hangon. –
Persze hogy kellene nekem az a sok falfelület, és a csarnok is, de nem mindená-
ron. Én még fegyvert fogni sem vagyok hajlandó, nemhogy lövöldözni. Tudják,
mit mondott az az őrült testvérem? Hogyha maguk meg akarnának lépni előlem,
lőjek magukra. Értik? Durr! – csak úgy bele valamelyikükbe. Arra azért figyel-
meztetett, nehogy haláleset történjen, mert abból csak baj lenne. Többek között
Miss Debby kísértet rokona nem segítene nekünk. Inkább a karjukba lőjek vagy a
lábukba. Tiszta hülyék. Csak nem képzelik…
– Most akkor mi lesz? – ismételte meg a kérdését a professzor.
Amíg Forest McKloskey tanácstalanul széttárta a karját, nekem vadul forog-
tak a kerekek a fejemben. Akárhogyan is, de oda kell mennem a gyárhoz. Ha
valami történik ott ma éjszaka, nekem feltétlenül ott kell lennem.
Az az igazság, hogy ekkor már kezdett szárba szökkenni az agyamban egy
történet, amelynek a csírái akkor fogalmazódtak meg bennem, amikor Meadows
Cityben az újságokat olvasgattam a könyvtárban. Találtam néhány nem is olyan
régi cikket, amelyek felhívták magukra a figyelmemet. Az volt a helyzet ugya-
nis…
 – Debby? – fordult felém Forest.
– Odamegyünk – mondtam.
– Fél óra – sóhajtotta Forest. – Fél óra múlva úgyis ott kell lennünk. Ha kés-
nénk, Carter értünk jön. És az a fickó mindenre képes. Úgy hajtja előre valami,
mint a benzin a kocsit.
– Maga szerint mi az? – kérdezte McKinley kíváncsian.
– A bosszúvágy – felelte Forest McKloskey. – Némi kis kokainnal keveredve.

91

Eddig nem túlságosan ismertem Forest McKloskey-t, sőt tulajdonképpen se-

mennyire, de azért többet képzeltem róla, mint amennyi végül is menet közben
kiderült. Közvetlenül mellettem ült a kocsiban, és már az út negyedénél furcsa
kattogást hallottam. Azután, ahogy egyre erősödött, kénytelen voltam rákér-
dezni.
– Maga csinálja ezt a zajt?
– A fogam – nyögte.
– A foga? – hökkentem meg.
– Ideges vagyok – panaszkodott. – És ha az vagyok, összekoccannak a fogaim.
Rossz szokás, de megpróbálok uralkodni magamon.
A kocogás abbamaradt, majd rövidesen furcsa ropogásféle vette át a helyét.
– Ez is a foga? – kérdeztem.
– Nem – nyögte. – Ezek az ujjaim. Koszi, hogy figyelmeztet rá. Rossz szoká-
som, hogy néha tördelem az ujjaimat.
Mivel ő is hallgatott, én is hallgattam. Sőt, hátul McKinley és Marisa sem igen
nyitogatta a száját. Így aztán volt időm kissé elgondolkodni a történteken, és
azon is, ami még előttem állt.
Sokadszorra is feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon mi is az, aminek a
közepében vagyok. Nem kétséges, hogy a gyárépületért megy a harc, érte folyik
a „ki ér oda hamarabb” játék. Ez úgy értendő, hogy ki jut végül a romos cucc
birtokába. És mindenkinek meg is volt a maga oka, hogy miért áhítozik annyira
rá. Csakhogy valóban az volt az igazi ok, amit beadtak nekem? Néha kételkedtem
benne.
Még mindig messze voltunk a gyártól, ezért sorra vettem a főszereplőket. Itt
van például mindjárt Mr. Mlinarik, akit Carter az egyik nagy szerelőcsarnokban
látott, amint a betonpadlón ült és varázsjeleket vagy mi a fenéket rajzolt rá.
Lehet, hogy ő a hunyó? Hajlandó gyilkolni is, csak hogy megszerezhesse magá-
nak és okkultista csapatának az épületet, hogy ott zavartalanul végezhessék
titokzatos szertartásaikat? Már amennyiben titokzatosak. Az is lehet, hogy Mli-
narik csupán egy nagyvonalú szélhámos, aki a „híveivel” tartatja el magát. A
luxuskocsik és utasaik felbukkanása is talán hozzá kapcsolható. Lehet, hogy mil-
liárdos követőkre sikerült szert tennie, akik a fejőstehén szerepét játsszák. Ha
milliós kocsikon járnak, akkor bővelkednek pénzben, és Mlinariknak is csurran-
cseppen belőle valami.
Aztán itt van például Dave apja, Bruce Kasselbruch. Neki igazán van rá oka,
hogy gyilkoljon, elvégre megölték a fiát. Vajon ki tehette? Mlinarik? Lehet, hogy
a spiritiszták gyűlölték a zenekart, amely zavarta a tevékenységüket, és gyilkos-
ságok árán is igyekeztek megszabadulni tőlük?
Akaratlanul is Carter jutott az eszembe. Ő is a zenekar tagja. Azaz csak volt,
mert a zenekar mára már erősen létszámhiányossá vált. Ő kifejezetten Mlinari-
kot gyanúsította a gyilkosságokkal.
De gyilkolhatott Rudy McKloskey is. Engem is többször megfenyegetett, akár
életveszélyesen is. Azt hiszem, ő mindenre képes, és nem retten vissza néhány
helyre kis gyilkosságtól.
Ezután már csak összefüggéstelenül ugrándoztak bennem a nevek. Miss Ash,
Forest McKloskey, sőt még a meggyilkolt Mr. Coroner is beugrott a fejembe.
Zsarolta a zenekart, ők meg kinyírták.
S ekkor ismét felmerült bennem a gyanú, hogy több oka is lehet a gyilkossá-
goknak, jobban mondva, nem mindenkit ugyanazért ölhettek meg. Nehezen
tudtam például a Mlinarik által „elkövetett” gyilkosságokat összekötni Mr. Hoo-
kerrel és Carolával, Bella ikertestvérével. Dühösen a volánra ütöttem.
– Ideges? – kérdezte mellettem Forest.
– Csak nyugtalan vagyok – feleltem.
– Én majd vigyázok magára – mondta. Ahogy rápillantottam, az aggodalmon
kívül valami mást is láttam a szemében.
 – Éppen ettől tartok – bólintottam.
– Magának aztán éles a nyelve – sóhajtotta. – Nem köthetnénk békét?
– Nem is tudtam, hogy háborúban állunk – mondtam.
– Azért maga igazán dögös csaj, akármit is mond.
Erre nem volt mit felelnem. És különben is, akárhogy is harcoltam ellene, be
kellett ismernem, hogy jólesett a megjegyzése. Hiába, tetszik az embernek, ha
dicsérik.
– Tényleg van valaki, aki… hogy is fejezzem csak ki magam, az ön őrangyala
vagy micsoda? Egy szellem, aki vigyáz magára?
– Azt mondják – feleltem.
– És maga mit mond?
– Mit mondjak? – vontam meg a vállam. – Történtek olyan események az éle-
temben, amelyek erre utalnak.
– Konkrétan?
– Volt idő, amikor csak úgy hullottak mellettem az emberek. Elsősorban per-
sze azok, akik ártani próbáltak nekem. Ártó szándékkal közeledtek hozzám, a
szemembe viszont szépeket mondtak.
– Tényleg?
Kissé meghökkentnek tűnt.
– Tényleg – mondtam.
– És ez az izé… valóban a maga valamelyik őse?
– Ezt is mondják.
– Hm. És tulajdonképpen ki volt, amikor még élt?
– Valóban tudni akarja? – kérdeztem.
– Kíváncsi vagyok rá.
– A hírek szerint egy gátlástalan tömeggyilkos lánya – mondtam. – És ő sem
riadt vissza, ha gyilkolni kellett.
Forest meg sem szólalt egészen addig, amíg el nem értük a gyárépületet.

92

Leállítottam a kocsit a bejárati ajtó közelében, és kiszálltam belőle. Alig egyene-

sedtem fel, máris egy árnyék vált ki a falak melletti sötétségből, és a kocsi felé
igyekezett.
– Jön valaki – mondtam figyelmeztetőn.
– Jézusom – morogta Forest. – Már csak ez hiányzott. Maga szerint mit kelle-
ne csinálnunk?
– Miben állapodott meg Carterrel és a többiekkel?
– Abban, hogy idekísérem magát és a másik kettőt. De hiszen ezt maga is hal-
lotta.
– Miss Ash az – mondtam a közeledőre ismerve, aki alig volt félúton felénk,
máris úgy csivitelt, mint egy begerjedt madár.
– Jézusom, csakhogy itt vannak! Végre! Ezt maguknak is látniuk kell. Én még
ilyet nem láttam.
– Miért? Mi történt? – kérdezte McKinley, miután kisegítette Marisát a kocsi-
ból.
– Megjöttek! Istenem, megjöttek!
– Kik? – hökkent meg a professzor.
– Hát a kísértetek. Akik a luxusjárgányokkal járnak. Van köztük két Aston
Martin is. Carter szerint az elnök környezetéhez tartozhatnak. Vagy igazi ke-
mény milliárdosok.
– Látta, hol parkolnak? – kérdezte Forest.
– Sehol – felelte Miss Ash.
Be kell vallanom, hogy Miss Ash nem a szépség angyala volt. Bár sértetlen ál-
lapotban sem volt egy Sharon Stone, sebesülten még csúnyábbnak tűnt. És a
hangja is valahogy sipítóvá vált. Bár lehet, hogy csak az én érzékeim fogtak té-
ves jeleket ezen az éjszakán.
– Hogyhogy sehol? – hökkent meg Forest.
– Ez a helyzet – mondta Miss Ash. – A francba!
– Van más probléma is? – tudakolta McKinley.
– Ez a probléma – mondta Miss Ash. – Hogy hova tűnnek azok a járgányok.
Maguk még nem láttak olyat. Ott voltam egészen a közelükben. Jól megfigyel-
hettem őket. És tudják, mit láttam még?
Mondta volna tovább, de ebben a pillanatban Carter bukkant fel az orrunk
előtt.
 – Csakhogy itt vannak – örvendezett. – Ezek meg mit keresnek itt?
A kérdés McKinley-re és Marisára irányult.
– Hogyhogy mit keresnek? – hökkent meg Forest. – Hiszen maga mondta,
hogy hozzam őket is magammal.
– Valóban ezt mondtam volna? – törölgette meg az arcát Carter. Láttam,
hogy verejtékcseppek csillognak rajta. – Jól van, ha már itt vannak, hát legyenek
is itt. Az a helyzet, hogy nem vagyok túl jól…
– Csak nem bevett valamit? – kérdeztem álnokul.
– Magának meg mi köze hozzá? – förmedt rám villogó szemmel. – Nem az
anyám, és nem is a nővérem! Nem vagyok belőve, ha arra gondol. Egy-két tablet-
ta különben sem a világ.
Ebben nem volt igaza. Egy-két tabletta nagyon is a világ lehet. Pontosabban
szólva a világ vége.
– Jézusom! – nyögött egyet Miss Ash. – Maga benarkózott?
– Ha még egyszer megemlíti valaki azt a kicseszett narkót, esküszöm, nem is
tudom, mit csinálok vele! Maga meg mit bámul rám? Ki is maga tulajdonképpen?
Az még nem lett volna olyan nagy baj, hogy többedszerre is megkérdezte,
hogy kicsoda McKinley, és mit keres itt, az viszont már nagyobb baj volt, hogy
ott volt egy pisztoly a kezében, amit a professzorra fogott. A professzornak vi-
szont a szeme sem rebbent tőle.
– McKinley vagyok. Miss Debby vendége.
– És ez a nő?
– Ő Marisa – mondtam. – A házvezetőnőm.
Carter megrázta a fejét.
– Csak… nyugalom – mondta mintegy magának. – Szarok itt a fényviszonyok.
Kissé homályosan látok. Várjanak. A gumicukor segít.
Szabad kezével a zsebébe nyúlt, kihúzott belőle valamit, majd ahogy kivette,
azonnal le is ejtette.
– Vigye el az ördög – szitkozódott. – Hát nem leejtettem? – Lehajolt, hogy fel-
vegye a kis dobozkát. Közben körtáncot járt a kezén a revolvere. Egészen addig,
amíg Marisa oda nem lépett hozzá, és meg nem fogta a csuklóját.
– Add ide, fiam.
– Én csak a gumicukorkámat… Hagyja a kezemet… maga… átkozott boszor-
kány!
Gőzöm sem volt róla, hogy mi történhetett Carterrel. A tabletták ütötték ki
ennyire? Vagy rádöbbent, hogy mibe keveredett, és az zavarta meg a fejét?
Marisa nem volt durva, egyáltalán nem. Csak azt tette, amit tennie kellett.
Megfogta a fegyver csövét, és annál fogva próbálta kihúzni Carter kezéből. Nem
tudom, hogy történt, de a pisztoly elsült; a lövedék ott suhant el közöttünk.
Marisa ekkor komolyabban is akcióba lépett. Mielőtt Carter megmoccanha-
tott volna, hatalmas pofont kent le neki. Akkorát, hogy Carter végigfeküdt tőle a
földön. De nemcsak úgy egyszerűen, hanem olyan szépen, mondhatni, esztétiku-
san dőlt el, mint a fa, amelynek elfűrészelték a törzsét.
Marisa felvette a földre esett stukkert, és tarka szoknyája alá dugta.
– Megőrzőm az utókornak – mondta.
– Most akkor mi legyen? – kérdeztem Foresthez fordulva.
Forest megvakarta a feje búbját.
– Gőzöm sincs róla – mondta. – Talán menjünk be az épületbe.
– Majd én mutatom az utat – készségeskedett Miss Ash. – Elég jól kiismerem
magam a környéken. Néhány éjszakát eltöltöttem már ezen a kísértettanyán.
– No és milyen volt? – kérdezte McKinley.
– Látja az ősz hajszálakat a fejemen?
– Eszerint találkozott a kísértetekkel?
– Két alkalommal is. De nem jönnek minden éjjel. Gyanítom, hogy nem is
mindig ugyanazok jönnek.
– Ezt hogy érti?
– Más-más luxuskocsik érkeznek. És mindig csontvázak vezetik őket. Aztán
egyszer csak, hipp-hopp!, eltűnik minden. Leszáll a köd és eltűnik…
– Leszáll a köd? – ráncoltam össze a homlokom. – Ez mit jelent?
– Megjönnek, behajtanak a csarnokba, aztán… semmivé válnak.
– Az autók a csontvázakkal együtt?
– Ahogy mondja. És ezt nekem meg kell írnom valahogy. Úgy, hogy a lapok
leközöljék. Mert ha csak azt írnám le, amit láttam, mindenki hülyének nézne.
– Én is elég jól kiismerem magam – csatlakozott hozzá Forest, aki Carterrel
ellentétben egyre határozottabbnak tűnt. – Két hónap alatt bejártam az egész
komplexumot. Tudják, a falak miatt. Úgy gondolom, hogy ismerem a gyártelep
minden négyzetcentiméterét.
– Rendben van – bólintottam. – Akkor hát, Mr. Forest vezet bennünket.
– Rendben van – bólintott Forest. – De hova is megyünk?
– Oda, ahol a kísértetek járnak. És feltehetően a testvére is.
Ekkor Carter váratlanul magához tért. Eddig a földön ücsörgött a képét tapo-
gatva, és csak néhány nyöszörgő hangra futotta tőle. Úgy tűnt, némiképpen
visszanyerte az erejét is, mert megpróbált felállni, és olyan mozdulatokat tett,
mintha a stukkerét keresné.
– Hé! Hé! – mondta nehezen forgó nyelvvel. – A szerződéssel mi lesz?
– Milyen szerződésről beszél? – kérdezte Miss Ash. Lehajolt Carterhez, és fel-
segítette a földről. A nagy segítségnyújtás következtében leesett a fejéről kötött,
norvégmintás sapkája, és kiszabadult alóla a haja. Pontosabban szólva két copfja,
amelyekről lerítt, hogy az utóbbi időben már azt is elfelejtették, mikor találkoz-
tak utoljára vízzel.
– Alá kell írnunk egy szerződést… hogy nekem… azaz nekünk adja el… a gyá-
rat.
– Hol akarják aláírni? – kérdezte Miss Ash, amikor végre sikerült Cartert
megállítani a lábán. – Nem fog elesni?
Carter ingadozott még egy kicsit, aztán megállt.
– Abban a szobában… ahol a halottak voltak… van asztal, és… majd ott.
– Ez hülye – legyintett Marisa. – Kérem, Debby, nehogy bármit is aláírjon!
Magát senki nem kényszerítheti arra, amit nem szeretne. Senki! Érti? Igaz, pro-
fesszor?
– Így van – biccentett McKinley is. – Senki.
– Majd még meggondolom, hogy mit írok alá – mondtam. – Gyerünk, Forest,
mutassa az utat!
Úgy gondoltam, bár magam is megtalálnám azt a helyiséget, amelyben már
többször is megfordultunk, s amelyet Forest lekvárfreskója „díszít”, azért jobb-
nak láttam rábízni a dolgot.
– Mindenkinél van… elemlámpa? – kérdezte Forest, és hogy jó példával járjon
elöl, előhúzott a zsebéből egy kis lámpát. Kicsi volt, de erős fényű. Marisáé vi-
szont annál nagyobb. Arra gondoltam, hogy szükség esetén még fegyverként is
tudjuk használni.
 – És ha… szembejön velünk valaki? – nyugtalankodott McKinley. – Nem tu-
dom… nem lenne jobb mégiscsak értesíteni a seriffet?
– Ha… megpróbálja… megölöm – nyögte Carter. – Akkor megússza a szemét.
– Kicsoda? – hökkent meg McKinley.
– Az, aki megölte a barátaimat. Én magam szeretném a saját lábammal kita-
posni a belét.
– Ezen a lépcsőn… felfelé – vezényelt Forest McKloskey megtörölgetve a
homlokát. – Majd én… előremegyek.
Amikor először jártam itt, nem volt időm, és talán szándékom sem, hogy
megfigyeljem, milyen állapotban van az épület. Ezért most többször is végigfut-
tattam a lámpám fényét a falakon, de nem láttam rajta repedéseket vagy omlá-
sokat, amelyek arra utaltak volna, hogy a gyár, amely végül is részben az én
tulajdonomat képezte, éppen összeomlani készülne. Ha valamiért el is hagyták
azok, akik benne tevékenykedtek, semmi esetre sem az épület állaga miatt tet-
ték.
Ahogy a lámpám fénye többször is végigfutott a falakon, több fura dolgot is
megfigyelhettem. Régi plakátdarabokat és rajzszegek nyomait láttam, rajtuk
ragasztószalagok csíkjait, és furcsa, barna foltokat. Ahogy lejjebb irányítottam a
lámpa fényét, néhány egyszer használatos fecskendőt, és szétdobált papír zseb-
kendőt is észrevettem.
– Látja a falakat? – kérdezte felém fordulva Forest.
– A plakátnyomokra gondol? – kérdeztem.
– Egy fenét! – legyintett. – Magára a falra gondolok. Gondos kezelés után ép-
pen megfelelő lenne egy freskó számára. Aki feljönne a lépcsőn, megcsodálhat-
ná. Már van is ötletem, hogy mit tennék ide.
Valaki nagyot nyögött mögöttem. Feltehetően megpróbálta maga elé képzel-
ni Forest freskóját.
A lépcső fordult egyet velünk, s máris magam előtt láttam a már ismert fo-
lyosót. Ebből nyílt a szoba, amelyben a holttesteket találtuk. A szoba ajtaja tárva-
nyitva állt, s Forest meg is torpant, amikor közvetlenül a bejárat elé értünk.
– Hát akkor… itt is lennénk – mondta. Nyugtalanul forgatta jobbra-balra a fe-
jét, mintha várna valakit.
Éppen meg akartam kérdezni, hogy most akkor mi lesz, amikor kisétált az aj-
tón egy alak.
Edvin McKloskey.

93

– Na, végre! – fogadott bennünket köszönés helyett. – Mi az ördög tartott

ilyen sokáig? Magával meg mi történt? – támadt az enyhén tántorgó Carterre.
Carter megvonta a vállát.
– Megütött ez a nő. – Remegő ujjal Marisára mutatott.
Edvin McKloskey ekkor hirtelen a zakója alá nyúlt, és előrángatott egy kis so-
rozatlövőt. Egy uzit, ha jól láttam. Ami különben úgy remegett a kezében, mint-
ha mínuszok röpködtek volna, ő pedig kesztyű nélkül szorongatná.
A helyzet tragikus és komikus is volt egyszerre. Attól nem tartottam, hogy
váratlanul meghúzza a ravaszt és lekaszál bennünket… ez esetben viszont mi a
fenéért van nála a fegyver?
– Álljanak a falhoz!
Ez nem hangzott valami jól. Egyáltalán nem. Még akkor sem, ha a falra má-
zolt lekvárnő mintha bátorítóan nézett volna ránk.
– Jézusom! – nyögte mellettem Miss Ash. – Ez a fickó lemészárol bennünket!
– Attól ne tartson – súgtam neki vissza. – Nem tesz ilyet, nem bolond.
– Éppen ez az, hogy az.
Ebben a pillanatban megszólalt a vészcsengő a fejemben. A fenébe is… csak
nem szúrtam el valamit? Edvin McKloskey-t valahogy lefelejtettem arról a listá-
ról, amelyre – legalábbis a fejemben – a feltételezhető gyanúsítottakat jegyez-
tem fel.
McKloskey az uzival a hóna alatt sétálni kezdett előttünk, mintha jövendő
sorsunkon töprengene.
– Semmi sem úgy alakult, ahogy számítottam – motyogta mintegy magának.
– Semmi. Pedig szépen kiterveltem mindent. Megbíztam benned, Forest, te meg
elcseszted az egészet. Világosan megmondtam neked is, meg ennek az idióta
narkósnak is, hogy egyedül hozzátok ide a lányt, itt majd jól ráijesztünk, és ő
aláírja a papírokat. Mondtam, Forest, hogy mit csinálj, és te mit csináltál? Ba-
romságot. Most aztán mit kezdjek ezekkel? Nem megsúgtam, hogy egyedül hozd
ide a lányt, a többit pedig kergesd világgá, ha már mi elmentünk?!
Kezdett eltorzulni a hangja, és az arca is. Főleg a szája. Úgy félreállt, mintha
megütötte volna a guta. Szemei összeszűkültek, kitágultak – úgy pulzáltak, mint
a tengeren a távoli hajók fényei.
– Most aztán mi a francot csináljak?
Éreztem, hogy valaki szorosan hozzám préseli magát. Kicsit fordítottam csak
el a fejem, hogy lássam: Forest az.
Edvin McKloskey közben egyfolytában mondta a magáét.
– Te kényszerítesz rá, Forest. Ezerszer is megmondtam, hogy azt csináld, amit
mondok neked. Kaptál tőlem valaha is rossz tanácsot, he? Ugye, hogy nem?
Mondtam neked, hogy ha már olyan eszelős vagy, hogy festeni akarsz, ne fes-
tékkel fess, mert azt mindenki tud. Vagyis sok mindenki. De lekvárral csak te
festesz, Forest. Ettől világhírű lehetsz. Ezt én mondtam neked, vagy nem?
– Te mondtad, Edvin – bólintott beleegyezőn Forest.
– Akkor meg miért nem hallgatsz rám? Miért szúrod el még a legegyszerűbb
dolgot is, hm? Most aztán mit csináljak velük? Meg kell ölnöm őket, Forest! Az
volt a tervem, hogy te idehozod a lányt, kényszerítjük rá, hogy írja alá a papíro-
kat, aztán… tudod…
– Tu…dom – nyögte Forest lassan. Aztán hirtelen elmozdult mellőlem. Lépett
egyet előre, majd a testvérére támadt. – Azt már nem, Edvin, azt már nem!
Edvin Forest felé fordította a fegyvere csövét.
– Mit mondtál, Forest?
– Azt, hogy ezt a nőt… Debbyt… nem engedem!
– Hogyhogy nem engeded?
– Nem ölheted meg, Edvin!
– Mi az, hogy nem ölhetem meg? Hiszen megegyeztünk. Éppen te mondtad…
– Az akkor volt, Edvin. Most már másként van. Én… beleszerettem Debbybe,
Edvin… ő már az enyém. Nem engedem, hogy bármit is…
Ebben a pillanatban köhécselni kezdett a kis fegyver. Bár nem volt erős a
hangja, azért pontosan tudtam, hogy legalább annyira veszélyes, mint egy gép-
karabély. Természetesen elfogott a vakrémület. Éreztem, hogy valaki leránt a
padlóra; vakolatdarabok hullottak rám, por ment a tüdőmbe, s bármennyire is
átjárt a félelem, olyan köhögőroham jött rám, hogy képtelen voltam abbahagy-
ni. A szoba közepén álló íróasztalon világító elemlámpa fénye úgy remegett,
mintha az is kapott volna néhány golyót.
Nem is vettem észre hogy sikítok, miközben megpróbáltam felállni. Sikoltá-
saim alighanem összefonódtak Miss Ash jajkiáltásaival. Hogy Marisa is sikított-e,
nem tudom. McKinley ordítása azonban mindent túlharsogott. Valaki elröppent
előttem a levegőben, fájdalmasan felordított, majd valaki felrántott a padlóról.
– Jól van, Debby? – kérdezte egy hang. McKinley-é.
– Istenem – nyögdécselt mellettem Forest. – Mit csináltál, te eszelős?
Edvin McKloskey a padlón ült, de már nem volt nála az uzi. Az uzi már Marisa
kezében volt, aki éppen akkor rúgott bele egy nagyot Edvin oldalába, amikor
végre észhez tértem.
Eltoltam magamtól Forestet, aki mindenáron át akart ölelni.
– Én megvédem magát, Debby. Megvédem. Nem eshet baja.
Mivel egyre szorosabban igyekezett átölelni, kénytelen voltam nem túl kímé-
letesen megszabadulni tőle. Akkorát taszítottam rajta, hogy ő is elterült a be-
tonpadlón, ahonnan csak az imént tápászkodtunk fel.
Carter az asztal mögül mászott elő. A lámpa megvilágította halottsápadt ar-
cát. Lassan állt fel, mint akit ólomsúlyok húznak lefelé.
– Nekem most… hánynom kell – mondta állapotához képest ellentmondást
nem tűrő hangon. – Nagyon kell…
Marisa odaugrott hozzá, elkapta a gallérját és a képébe ordította:
– Ha idebent csinálja… elharapom a torkát. Megértette?
Nagyot lökött a zenészen, aki szó szerint kirepült az ajtón. Edvin McKloskey
úgy nézett utána, mint akinek nincs semmi köze a történtekhez.
Oda akartam menni hozzá, hogy megkérdezzem tőle, mi az ördög ütött belé,
ha egyáltalán olyan állapotban van, hogy szót tudjak érteni vele, de Miss Ash
elkapta a karom.
– Baj van, Debby – súgta a fülembe.
– Csak volt – mondtam.
– Figyeljen. Nekem nem stimmel itt valami.
Nekem sem stimmelt. Éppen ezért akartam odamenni Mr. McKloskey-hoz,
hogy kipofozzak belőle valamit, ha kell.
 – Tudom – mondtam. – Ha akarta volna, simán kinyírhatott volna bennünket.
Elvettem Marisától az uzit, és tettem egy félreérthetetlen mozdulatot a fegy-
verrel.
– Mindenki kisétál azon az ajtón – mondtam keményen. – Átmegyünk egy
nagyobb terembe és megvárjuk a seriffet. – Fél kézzel előkaptam a telefonomat,
de annyi térerő sem volt a betonfalak között, mint egy bánya mélyén. – Ezzel
vége is a mókának.
– Szerintem meg csak most kezdődik – mondta az ajtó felől egy ismerős hang.
Valamennyien a hang irányába fordultunk. Az ajtóban Rudy McKloskey állt,
jókora pisztollyal a kezében.
– Az az érzésem, kedves Miss O’Hara, hogy csak most kezdődik – ismételte. –
Bár… azzal tulajdonképpen egyet kell értenem, hogy a seriffet nem lehet ki-
hagyni a történetből. Ha jól tudom, az ő dolga, hogy gyilkosságok után nyomoz-
zon.
– Megöltek talán… valakit? – nyögte Forest, és ismét kísérletet tett rá, hogy
óvón átöleljen. – Jézusom, Debby, ismét megöltek valakit. És… kit?
– Még nem tudom – mondta Rudy McKloskey, aki ezúttal is olyan elegáns
volt, mintha skatulyából húzták volna ki. – Még nem tudom, nem volt időm
megnézni. Annyit láttam csupán, hogy elvágták a torkát, és még mindig vérzik.
Várjanak csak egy kicsit…
Eltűnt az ajtó négyszögéből, majd amikor ismét felbukkant benne, már nem
volt egyedül. Volt vele valaki, akit a karjánál fogva húzott maga után. Nem is lett
volna komoly a dolog, ha az illető a saját lábán jött volna, nem borította volna
vörös trutyi az arcát, a mellkasát, a bőrszerkóját, és még a kezét is. És ha nem
lett volna halott. Márpedig a férfi – mert az volt a szerencsétlen –, halott volt.
Annyira az, hogy jobban már nem is lehetett volna.
Mr. Rudy McKloskey behúzta a szoba közepére, ott elengedte, majd megné-
zegette a kezét, hogy nem kenődött-e össze a halott vérével. Mr. Carter vérével.
Miss Ash felsikoltott, egyéb hang azonban nem hallatszott. Valamennyiünket
némává és mozdulatlanná tett az iszonyat.
– Jézusom! – nyögte Miss Ash.
Rudy McKloskey úgy dörzsölte össze a kezét, majd csapta össze két tenyerét,
mintha csak a ráragadt port próbálta volna lerázni róla.
 – Hát ez van – mondta tömören.
– Maga… maga… csinálta? – kérdezte Miss Ash remegő hangon.
– Dehogy én! – háborodott fel Rudy McKloskey. – Mi a fenéért tettem volna?
Hallottam, hogy idefent mocorognak, ide jöttem volna, és tulajdonképpen ide is
jöttem, csak belebotlottam a folyosón. Hogy is hívják a fickót?
– Carternek – mondtam. – Ha jól emlékszem, Jim a neve.
– Mint az elnöknek – bólintott Rudy. – Csak ez rosszabbul járt.
Akárhogy is kerestem, nem láttam Rudy McKloskey-n a legcsekélyebb izgal-
mat vagy megdöbbenést sem. Mintha csak egy ledöntött szobrot, vagy használa-
ton kívül helyezett kirakati próbababát húzott volna be közénk a folyosóról.
– Te voltál! – rikkantott fel rémült hangon Forest, vádlón a bátyjára szegezve
a mutatóujját. – Te tetted ezt, Rudy!
Rudy McKloskey elismerő grimaszt vágva megcsóválta a fejét.
– Ez ám a testvéri szeretet – mondta. – Neked akkor is védened kellene en-
gem, ha valóban én követtem volna el. Ehelyett akkor is nekem támadsz, amikor
semmi bizonyítékod sincs ellenem. És nem is lehet. Annyi közöm van a halálá-
hoz, mint neked. Mondom, hogy a folyosón hevert, ő meg elfutott előlem.
– Kicsoda? – kérdeztem, miközben egyetlen pillanatra sem tudtam levenni a
szemem a halottról. Carter életében sem volt egy Roger Moore, halálában pedig
csak a hátrányára változott.
Ahogy levettem róla a tekintetem, a többieket kezdtem fürkészni. Marisa ar-
cán nem láttam megrendülést, mint ahogy McKinley professzorén sem. Miss Ash
viszont, aki eddig csak a kezét tördelte, hirtelen a zsebébe nyúlt és egy kis no-
teszt húzott elő belőle – mint ahogy Columbo hadnagy szokta viharvert ballon-
kabátjából –, belefirkantott valamit, majd az órájára nézett.
– Ki az az ő? – kérdeztem ismét.
– Hát az a nő – mondta Rudy McKloskey.
– Milyen nő?
– Aki meggyilkolta ezt a fickót. Őszintén szólva hirtelen azt hittem, hogy ma-
ga az.
– És… most… ön szerint hol lehet?
McKloskey megvonta a vállát.
– Bárhová eltűnhetett. Olyan ez a gyár, mint egy nagy darab sajt – telis-tele
van lyukakkal. Annyi az átjáró és a szoba, hogy hónapokig járkálhatnék benne,
mégsem ismerném ki magam. Szerencsére nálam van a varázsszerem. – Felém
lengetett egy papírtekercset.
– Ez meg mi? – kérdeztem.
– A gyár alaprajza. Mielőtt idejöttem volna, sikerült beszereznem egyet a vá-
rosi archívumból. Nos, Miss Debby, azért jöttem, hogy utoljára tárgyaljak magá-
val.
– Honnan tudta, hogy itt vagyok? – kérdeztem, miközben éreztem, hogy ki-
ver a víz.
– Nem voltam biztos benne. Nem cseng ki a telefonja, gondoltam, teszek egy
próbát. Ha nincs otthon, hátha itt van. Csak reménykedhettem benne, hogy ez a
két hülye nincs a közelében. Bár úgy látom, hiába. Őszintén szólva betojtam,
hogy mire elkapom magát, már el is adta nekik a gyárat.
– El is adja! – kiáltotta Edvin.
– Ebben azért én nem lennék annyira biztos – mosolygott immár megköny-
nyebbülten Rudy. – Először is kettőtöknek sincs annyi pénze, hogy akárcsak az
egyik vécét megvegyétek a száztíz közül, amennyi ebben a komplexumban ta-
lálható. Azonkívül…
– Te aztán végképp nem fogod megvenni, Rudy! – kiáltotta vérben forgó
szemmel Edvin. – Te aztán biztosan nem! Te gyilkos vagy! A gyilkosoknak bör-
tönben a helyük!
– Csak ha rájuk bizonyítják a gyilkosságot, öcsi – vigyorodott el Rudy McKlos-
key. – Rám azonban nem bizonyíthat senki semmit, tekintettel arra, hogy nem
követtem el semmit.
– Megfenyegetted Miss O’Harát! Méghozzá életveszélyesen. Többször is!
– Na és? – vigyorgott tovább Rudy McKloskey. – Ha megfenyegettem, hát
megfenyegettem. Nem örülök neki, sajnos néha vannak az embernek rossz pil-
lanatai. Ha mindenkit megöltem volna, akit életemben megfenyegettem, nem
lennének az emberiségnek túlnépesedési gondjai.
– Szégyellem, hogy a testvérem vagy – dühöngött Edvin.
– Lassan a testtel, öcsi – vigyorgott tovább Rudy. – Én nem az ikertestvéred
vagyok. Ezért is vagyok normális. Nem úgy, mint te meg ez a másik kótyagos.
Különben is jobb lesz, ha befogod a szádat.
 – Abból nem eszel! Kitálalok, Rudy, mindent elmondok. Hogy egy rohadt,
erőszakos disznó vagy… Bármennyire is tudósnak képzeled magad.
Mr. Rudy McKloskey felemelt tenyérrel beléfojtotta a szót.
– Felismertem őt, Edvin.
Edvin McKloskey olyan hirtelen hallgatott el, mintha lelőtték volna.
– Nem akartam feltétlenül kimondani a nevét, de most már elegem lett az
óbégatásodból. Felismertem, bizony.
– Kit? – kérdeztem én, Edvin McKloskey helyett, aki csak nézett a levegőbe,
miközben úgy lüktetett a homlokán egy ér, mint az öntözőcsövek aszály idején a
kiskertekben.
– Kit… ismert fel? – ismételtem, pedig nem is kellett volna. Anélkül is tisztá-
ban voltam vele.
Rudy a halottra bökött.
– A gyilkosát – mondta. – Ja, hogy a nevét is hallani akarja? Hát tessék: Caro-
la. Mond ez magának valamit?
– Mr. Edvin… azaz az ön testvérének a volt felesége.
– Valóban az ő felesége.
– Már nem a feleségem – tiltakozott Edvin McKloskey. – Elváltunk.
Rudy McKloskey megvonta a vállát.
– Ezt majd az illetékeseknek magyarázd el. Te meg mit állsz ott, te mafla? –
nézett Forestre. – Nem értesz az egészből semmit, mi? Az a bajod neked, Forest,
hogy nemcsak lekvárral festesz, hanem az agyad is lekvárból van. Csak úszol az
árral, mint a parafa dugó. Nos, Miss Debby, tudom, hogy nem ez a legmegfele-
lőbb alkalom rá, hogy utoljára feltegyem a kérdést, én mégis felteszem: nekem
adja el a gyárát, vagy nem? Amint azt már többször is bátorkodtam megjegyezni:
azonnal fizetek. Ön annyit kér, amennyit csak akar, és ezzel az ügy le is zárult.
– Előbb el akarom kapni a gyilkost – mondtam. – Ez a feltételem.
– Minek a feltétele? – ráncolta össze a homlokát a férfi.
Ekkor már kirajzolódott előttem egy terv. Nevezetesen, hogy mit kell csinál-
nom a következő percekben, vagy akár órákban.
– Aki megtalálja a gyilkost, azé a gyár – mondtam. – Hogy tetszik az ötletem?
– Na várjon csak, várjon – emelte fel a mutatóujját Rudy. – Jól értem? Ön ver-
senytárgyalást hirdet az érdeklődők között? Aki megtalálja a gyilkost, azé a
gyár?
– Úgy van – bólintottam.
– Én már megtaláltam – mondta. – Mintha az imént már említettem volna:
Carola az, Edvin testvérem felesége. Bocsánat, a volt felesége. Itt bujkál valahol,
és néha gyilkol egy jót.
– Miért tenné?
– Mert őrült – mondta Rudy. – Az őrülteknek összevissza forognak a kerekek
a fejükben.
– Ez számomra nem feltétlenül elfogadható magyarázat.
– Akkor hát konkrétan: mit szeretne?
– Kapja el a gyilkost, akárki is az, és bizonyítsa be, hogy valóban ő gyilkolt. Ha
ezt megteszi, viheti a gyárat.
– És ők? – bökött Edvinre és Forestre Rudy.
– Ők a vetélytársai – mondtam. – Ha ők nyernek, az övék a gyár. Mégpedig
ingyen.
– Micsoda? – hökkent meg Edvin. – Jól hallottam?
– Abszolút – biztosítottam.
– Hallod ezt, Forest? – ütött a testvére vállára Edvin. Majdnem fel is kurjan-
tott örömében. Szemmel láthatóan nem izgatta már, hogy mi történt alig né-
hány perce a folyosón, és hogy egy vérbe fagyott holttest fekszik a lábunk előtt.
– Konkrétan kinek a gyilkosáról van szó? – kérdezte Rudy. – Csak a pontosság
kedvéért.
– Mr. Coroner gyilkosáról, Tony gyilkosáról, Carter gyilkosáról…
– Jól van, ezt megbeszéltük – intett le. – Biztos benne, hogy valamennyit
ugyanaz a személy ölte meg?
– Ezt is magának kell bizonyítania.
– Jól van – ismételte Rudy. – Elkapom azt a nőt, és a hajánál fogva cipelem
ide. Nagyjából sejtem, hogy hol tartózkodik. Maguk addig mit csinálnak? Haza-
mennek, vagy itt várják meg, amíg elkapom?
– Ezt még megtárgyaljuk egymás között – mondtam. – Valamire azért fel sze-
retném hívni a figyelmét. Figyel rám?
– Persze – bólintott, de láttam rajta, hogy gondolatban már távol jár. Talán
már Carolát rángatta hajánál fogva végig a folyosókon.
 – Szóval… fel szeretném hívni valamire a figyelmét.
– Ugyan mire?
– A kísértetekre – mondtam.
Rudy McKloskey lebiggyesztett ajakkal nézett rám.
– Ugye maga nagyon lenéz engem, Miss Debby? Mert valaha egyszer kinyo-
mozott valamit. Nos, én is tisztában vagyok vele, hogy mi játszódott le itt az
elmúlt napok során. És hogy még valamit eláruljak magának, nem vagyok meg-
győződve róla, hogy kizárólag csak Carola a sáros. Nem biztos, hogy mindenkit ő
gyilkolt meg. Miss O’Hara, készüljön fel rá, hogy legkésőbb egy óra múlva maga
előtt fog reszketni a gyilkos – vagy gyilkosok –, és mindent bevall, ha kezelésbe
veszem.
– És… mi? – kérdezte McKinley professzor.
Rudy McKloskey széttárta a karját.
– Az önök helyében hazamennék, és megvárnám a végeredményt. Inkább,
mint hogy azzal az őrülttel egy fedél alatt maradjak.
– Hát… ebben lehet valami – morogta a professzor.
– Si – csatlakozott hozzá Marisa. – Ha dörögnek a fegyverek, jobb becsukni az
ablakokat.
– Micsoda bölcsesség! – vigyorodott el Rudy McKloskey. – Hát akkor én me-
gyek is. A halottat majd eltakarítják a zsaruk. Szóval már el is mentem. Apropó…
kölcsönvehetem ezt a kis uzit? Igazán kedves kis darab. Hátha szükségem lesz rá.
– Hozzám fordult, és tisztelgett a fegyverrel, amit végül is a padlóról szedett fel.
– Ne feledkezzék meg róla, Debby, hogy bár Edvin őrült, ez a másik pedig mam-
lasz, és talán hülye is egy kicsit, ártalmatlanok. Remélem, legalábbis. Hát akkor
viszlát mindenkinek.
Amikor eltűnt a folyosón, Forest hozzám fordult.
– Hazakísérhetem… Debby?
– Maga tényleg azt gondolta, hogy hazamegyek?
– Miért? Nem?
– Eszem ágában sincs – mondtam.
 94

Ekkor történt valami, ami, attól tartottam, megzavarhatja a terveimet. Alighogy

Rudy eltűnt a folyosó félhomályában – a lámpája még villant egyet-kettőt, mie-
lőtt a gazdája felszívódott volna –, Edvin akkorát ordított, hogy attól tartottam,
talán még a halott is feléled tőle. A feléledt halottban pedig általában nincs sok
köszönet.
Szóval Edvin McKloskey nagyot ordított, és kirohant az ajtón. Forestre pillan-
tottam, aki összerándult, mintha utána akarta volna vetni magát, aztán nyögött
néhányat, és megtorpant.
– Nem! – jelentette ki határozottan. – Nem megyek utána. Itt maradok maga
mellett.
Ismét megpróbált átölelni. Úgy éreztem, mintha pók hálójába kerültem vol-
na. Előbb óvatosan, aztán egyre határozottabban próbáltam megszabadulni tőle.
Végül már úgy kellett ellöknöm magamtól.
– Nem hagyna végre békén, Forest?!
Láttam, hogy a sértődöttség felhője vonul át az arcán.
– Én csak… – mondta. – Én csak…
– Ez emlékeztet engem valamire – szakította félbe McKinley, akinek a pillan-
tása vissza-visszatért a halottra. Tulajdonképpen így voltunk vele valamennyi-
en. Ha akartuk, ha nem: rá kellett néznünk, hiszen ott feküdt előttünk. Márpe-
dig, ha egy friss hulla fekszik az ember előtt, még ha tart is tőle, valahogy magá-
ra vonzza a tekintetét.
– Mire… emlékezteti? – kérdezte síri hangon Miss Ash.
– Egyszer a Himalájában, amikor Leslie L. Lawrence és jómagam éppen egy
kivágott nyelvű holttest ügyében nyomoztunk…
Éreztem, hogy vörös köd ereszkedik a szemem elé.
– Ebből elég! – szakítottam félbe. – Nem tudom, a maga barátja mi a fenét
csinálna ebben a helyzetben… de ha még egyszer előhozza nekem…
Nyeltem kettőt, és azon nyomban el is fogott valami szégyenérzetféle. Mint-
ha a nyeldekléssel a haragomat is megpróbáltam volna lenyelni. Úgy beszélek
arról a fickóról, mintha az ellenségem lenne, holott hálás lehetek neki, amiért
lefordítja Orsi nagyi történetét… A csodába is! Orsi nagyi! Hát persze!
 Nyitottam volna a számat, hogy elmondjam, mire gondolok, de Marisa meg-
előzött.
– Akkor hát hogyan tovább, Miss Debby?
Rajta aztán nemigen látszott, hogy megszeppent volna a történtektől. Még ha
a halottra is tévedt néha a tekintete, úgy nézett rá, mintha egy fahasáb feküdne
a lába előtt.
– Mr. Rudy McKloskey után megyünk – mondtam. – Azaz a két McKloskey
után. – Tudja valaki, hogy hol van az a terem vagy csarnok, ahol Mr. Mlinarik a
szeánszokat szokta tartani?
– Én tudom – mondta kelletlenül Forest. – De nem biztos, hogy innen odatalá-
lok.
– Én is jártam már ott – csatlakozott hozzá Miss Ash. – Láttam is a szellemjár-
gányokat. De azt nem jegyeztem meg, hogy kerültem oda.
Jómagam is bizonytalan voltam, hogy merre kellene mennünk. Igaz, tegnap
tüzetesen áttanulmányoztam a gyár alaprajzát, de sokkal okosabb nem lettem
tőle. Olyannak tűnt, mint egy nyugdíjasok vagy gyerekek számára kreált útkere-
ső rejtvény. Van valahol egy jó nagy darab sajt, és van egy egér, „aki” megpró-
bálja megenni a sajtot. Csakhogy nem egyszerű a dolog: az egérnek meg kell
találnia a sajthoz vezető számos út közül a legmegfelelőbbet. Mondanom sem
kell, hogy az utak többsége zsákutca, s szegény egérnek felkopik az álla, hogyha
ezekbe téved be. Vissza kell térnie kiindulási pontjához, és ismét nekivágni az
útkeresésnek.
– Várjanak itt egy kicsit – mondtam, és az ajtó felé indultam. Hirtelen egy
kart éreztem a nyakam köré fonódni.
– Én… magával megyek – mondta Forest.
– Itt marad! – mordultam rá olyan hangon, hogy tartósítani lehetett volna
vele a hullát. – Egyedül is tudok pisilni!
– Bo… bocsánat – hebegte Forest. – Azt hittem…
Kiléptem a sötét folyosóra.
 95

Csak ezzel az ürüggyel választhattam le magamról a lekvárfreskó-készítőt. Tet-

tem néhány lépést előre, felkapcsoltam a zseblámpámat, kerestem egy sötét
sarkot, de nem találtam sehol. Találtam viszont egy sötét szobát, amelynek az
egyik ajtószárnyát már valaki elvitte magával emlékbe, a másik viszont még a
helyén volt. A feketeség a szobában mintha hívogatott volna.
Hátralestem, hogy nem settenkedik-e mögöttem Forest, aztán beléptem a
szobába és végigjárattam benne a lámpám fényét. A szoba valaha iroda lehetett;
falain számtalan szegnyom bizonyította, hogy annak idején cédulák borították.
Freskót szerencsére nem láttam rajtuk. Lehet, hogy Forest még nem fedezte fel
magának a helyet?
Beléptem hát a szobába, tettem néhány lépést előre, a falhoz dőltem, és le-
kapcsoltam a lámpámat. Nem volt előttem más, csak a sötétség. Legalábbis lát-
szólag. Abban reménykedtem, hogy a látszat ellenére sem vagyok egyedül.
– Itt vagy, Orsi nagyi? – kérdeztem a sötétségtől.
Senki nem válaszolt, és én már folytatni akartam a szólongatást, amikor meg-
reccsent a közelemben a padló. Természetesen gőzöm sem volt róla, hogy össze-
függésben lehet-e a reccsenés a kérdésemmel, elvégre a régi épületek akkor is
recsegnek-ropognak, ha nem lakik bennük senki. Talán azoknak a lelkei kószál-
nak erre, akiket valami fontosra emlékeztet a hely.
– Te vagy az, Orsi nagyi?
Furcsa kaparászást hallottam, mintha valami ott motozott volna a lábam kö-
zelében.
Felkattintottam a lámpám és levilágítottam a padlóra. Egy egér ült a cipőm
mellett, és engem mustrálgatott. Ahogy a zseblámpa fénye megcsillant a szemé-
ben, mintha az emberi szem nagyságúra tágult volna. Bajusza mozgott, mintha
megpróbált volna kommunikálni velem.
Más nő ilyenkor talán felsikított volna, én azonban – legalábbis az egereket
illetően – nem voltam átlagos nő. Engem nem taszítottak a rágcsálók. Nem von-
zódtam ugyan hozzájuk, de nem is riasztottak. Ha egyet is találtam volna otthon,
nem bántottam volna. Inkább csak elkapom és egyszerűen kitoloncolom a lakás-
ból.
 – Te vagy az, Orsi nagyi? – kérdeztem az egérre pislogva. Valahogy hihetet-
lennek tűnt, hogy a szépen öltözködő, okos tekintetű Orsi nagyi fogja magát és
egérré változik…
Az egér csak nézett rám, én pedig biztos voltam benne, hogy vár valamit.
Ételt, vagy valami egyebet?
– Hát jó – adtam meg magam sóhajtva. – Ha így, akkor hát így. Tegyük fel,
hogy te vagy Orsi nagyi. Feltételezhetem?
Az egér megmozgatta a bajuszát.
– Nem tudom, mi az ábra nálatok odaát, mikor milyen formában szabad meg-
jelennetek, de ha te vagy az, akkor bele kell nyugodnom, hogy ezúttal nem lát-
hatlak teljes dicsfényedben, Orsi nagyi. Bizonyára tudsz róla, de a biztonság
kedvéért elmondom, olvasom a történetedet, és őszintén be kell valljam: te az-
tán nem vagy semmi, Orsi nagyi, azaz most már semmi vagy… a fenébe is, jobb,
ha hanyagolom ezeket a hülye dumákat… az a helyzet, Orsi nagyi, hogy láthatod:
bajban vagyok. Órákig mesélhetném, hogy mi a gond – de feltételezem, tisztában
vagy vele. Meg akarnak ölni, mint ahogy másokat már meg is öltek. Valami őrült
titok lappang a gyár mélyén, ha szabad ilyen költőien kifejeznem magam, és már
sejtem is, hogy micsoda. Nem mondom el neked, mert miért is koptassam a szá-
mat azzal, amit te már úgyis tudsz. Hallod, egér?
A kis állat ismét megmozgatta a bajuszát. És mintha még bólintott is volna.
– Szóval, az a helyzet, hogy nekem most oda kellene mennem, ahol történnek
bizonyos dolgok – tudod, mik –, csak éppen nem biztos, hogy odatalálok. Ehhez
kérném a szíves segítségedet. Elég cirkalmasan mondom? Csak megpróbálok
verbálisan is visszamenni a régi időkbe.
Mintha valahol kinyitottak volna egy ajtót.
– Sietnem kell – mondtam. – Meg kell akadályoznom, hogy… de ezt is tudod.
Most pedig akár egér formában, akár más formában vagy itt, mondjuk úgy, hogy
emberi szem nem pillanthat meg, nos, kérlek, segíts rajtam. Nem én kerestelek
meg téged annak idején, nem is tudtam, hogy létezel, te szúrtál ki magadnak
még kislány koromban. Hát ha kiszúrtál, állj most mellém. Nem tudom, olvas-
tad-e A kis herceget – biztosan nem, mert a te idődben még meg sem írták –, sze-
repel benne egy róka, akit a kis herceg megszelídített, és a róka azt mondja neki,
hogy miután megszelídültem, gondoskodj rólam. És igaza is volt a rókának, mert
a nagy szelídítésben elfelejtett vadászni, aminek a tyúkok ugyan bizonyára örül-
tek, de ő éhes maradt. Hát így vagyok ezzel valahogy én is. Ha az őrangyalommá
lettél, akkor, kérlek, törődj velem. Ne engedd, hogy felesleges barangolással
töltsem a drága időt, amíg azok a rohadékok… de ezt is tudod. Nos, drága nagyi,
az isten szerelmére, hajlandó vagy segíteni nekem?
Az egér ismét megmozgatta a bajuszát, és mintha bólintott volna.
Akkor hirtelen történt valami. Nevezetesen, hogy kialudt a kezemben a zseb-
lámpa. Összerezzentem tőle, és majdnem el is ejtettem. Megráztam egy kicsit,
mire kigyulladt a fény.
Ismét egyedül voltam.
Amíg a sötétség tartott, az egér lelépett.

96

Visszamentem a szobába, ahol a többiek már türelmetlenül vártak rám. Legfő-

képpen Forest. Mielőtt még átkarolhatott volna, ráfogtam a stukkeremet.
– Ha valaki hozzám ér, lelövöm. Gyerünk! – intettem az ajtó felé.
Kettőt léptünk és már kint is álltunk a folyosón.
– Jobbra – vezényelt Miss Ash. – Jobbra kell fordulnunk.
– Balra – ellenkezett Forest. – Amikor megfelelő falfelületeket kerestem, be-
jártam az összes létező helyiséget… Határozottan emlékszem, hogy innen balra
kell menni, aztán ráfordulni egy másik folyosóra, majd…
– A francba, egy egér! – kiáltott fel Miss Ash, és úgy belemarkolt a karomba,
hogy fájdalmasan felszisszentem. – Nézzen csak oda!
Odanéztem. Azaz jobbra fordítottam a fejem. Nem messze tőlünk egy egér
mozgatta a bajuszát. Mintha mondani akart volna valamit.
– Istenem, rettegek az egerektől – nyögte Miss Ash. – Tudom, hogy ez minda-
zok számára, akik nem félnek tőlük, érthetetlennek tűnik, és már jómagam is
harcoltam ez ellen az irracionális félelem ellen, mégsem sikerült legyőznöm.
Pedig még egy egeret is a párnámra hímeztettem. Attól már nem is félek, de az
igazitól annál jobban. Kérem, Marisa, lője le!
– Megbolondult? – hökkent meg Marisa. – Egy egeret?
 – Hátha nem is az. Hátha egy kísértet.
Az egér sürgetőn megrázta a bajuszát.
– Gyerünk! – türelmetlenkedtem.
– Merre? – sóhajtotta Miss Ash.
– Az egér után.
– Mi az, hogy utána? Hiszen meg sem mozdul.
Ebben a pillanatban megmozdult. Futni kezdett a folyosó sötétbe vesző vége
felé.
– Ahol csontvázak luxusautókon járnak szellemidéző szeánszokra, ott minden
előfordulhat – mondta megtörten Miss Ash.
Ezúttal igazat kellett adnom neki.

97

Ahogy elindultunk az egér után, már nem akadt sok gondunk – ő irányított ben-
nünket. Miss Ash volt ismét az, akinek feltűnt a dolog. Egyszer csak megállt, és
úgy nézett rám, mint az, akivel öt perccel ezelőtt közölték, hogy még a mai na-
pon kivégzik.
– Ez… nem lehet véletlen – motyogta. – Megfigyeltem, hogy… az egér mindig
felbukkan, ha döntenünk kell, hogy merre forduljunk. Ez az egér… csalogat ben-
nünket.
Marisa, aki sejtette, hogy valamiképpen kapcsolatban állok a természetfeletti
hatalmakkal, igyekezett elterelni erről a figyelmet.
– Nem ugyanaz az egér – magyarázta. – Ez az objektum telis-tele van egérrel.
Az egyik olyan, mint a másik. Nem lehet megkülönböztetni őket egymástól. Ma-
ga csak úgy látja, hogy ugyanaz az egér vezet bennünket, pedig mindig másik
bukkan fel előttünk.
Gyenge kis magyarázat volt, Miss Ash mégis megelégedett vele.
– Hát jó – mondta. – De ettől még utálhatom őket, ugye?
Attól tartottam, hogy sajnálatos módon Marisának lesz igaza: nincs semmi
misztikus a dologban, az épületek telis-tele vannak egérrel, és csak az én fantá-
ziám feltételezi, hogy egyikük vezet bennünket. Mondjuk, Orsi nagyi kedvenc
egere. Ha ugyan az egerek és az emberek egy helyre kerülnek a túlvilágon. Kár
lenne, ha nem így lenne. Állatok nélkül szegényes hely lenne az a túlvilág.
– Ez a hely is ismerős – mondta hirtelen Forest, és mindjárt el is kapta volna a
kezem, ha félre nem rántom előle. – Innentől kezdve már tuti a dolog.
– Mi a tuti? – kérdeztem.
– Itt jön egy átjáró, aztán még egy.
Úgy tűnt, hogy valóban rátalált a helyes útra. Egy folyosót láttunk magunk
előtt, amely cirka három emelet magasságban két épületet kötött össze. Az
egyikből jöttünk, a másik pedig várt bennünket. A folyosónak üvegfalai voltak, s
csodálatos módon egyik üveglap sem tűnt sérültnek.
– Átmegyünk egy újabb folyosón, amelyből két oldalról szobák nyílnak – ma-
gyarázta Forest. – Kis lyukak. Maximum egy-két portrét kenhetnék a falra. Én
viszont jobban szeretem a monumentális képeket. Az az erősségem. Barbárok
Róma kapui előtt, ilyesmi.
Mielőtt átléptünk volna a második összekötő folyosóra, Miss Ash ismét a ka-
romba markolt.
– Jézusom! Ott az egér!
Az egér valóban ott ült velünk szemben és bennünket figyelt. Bár tudom,
hogy ostobaság olyat állítani, mit láttam a szemében – ilyen távolságból még
arról is nehéz volt meggyőződnöm, hogy egyáltalán van-e szeme –, én azonban
látni véltem, hogy türelmetlenség csillog benne. Mintha sürgetni akart volna
bennünket.
– Most aztán merre? – kérdezte Marisa. – Ott egy lépcső velünk szemben.
Maga tudja, hova vezet?
Forest gondterhelten simogatta meg az állát.
– Amikor utoljára jártam erre… hm… mintha nem egészen így nézett volna ki.
– Hogy érti ezt? – nyögte Miss Ash.
– Mintha kanyarodott volna a lépcsősor, és… itt kellett volna lennie egy…
izének…
– Minek? – kérdezte McKinley professzor.
– Egy szobának.
– Biztos benne?
– Még festettem is a falára. A bika meg a nő. Ezt a címet adtam neki. Ismerik a
krétai bikafestményeket?
Nem voltam biztos benne, hogy itt és most kellene tüzetesebb ismeretségbe
kerülnünk a krétai kultúrával.
– Lámpafénynél festettem, mert akkor sem volt itt villany. Ahhoz képest
egész jól sikerült.
– Most akkor van bika, vagy nincs bika? – tudakolta idegesen Marisa.
Mielőtt Forest válaszolhatott volna, halk morgás ütötte meg a fülünket. Bal
kéz felől jött, onnan, ahova eddig még nem világított be senki. Hirtelen több
fénysugár is arrafelé kanyarodott.
Megdöbbenve vettem észre, hogy immár ott ül az egér. A bajuszát mozgatta,
mintha ezzel akart volna figyelmeztetni bennünket valamire.
– Az egér! – nyögte Miss Ash. – Most meg ott az egér!
Csakhogy már senki sem törődött vele. Mindenki a távoli morgást hallgatta.
– Gépkocsik – mondta McKinley. – Valaki itt autókázik nem messze tőlünk.
Miss Ash a körmeit rágva, aggódó tekintettel nézett az egérre.
– Biztos, hogy oda akarok én menni? – kérdezte csak úgy magától. – Egyszer
már láttam őket, és akkor azt mondtam magamban, hogy… nem akarom többé
látni a képüket.
– Ugyanezen az úton jött? – kérdezte McKinley.
– Ki a fene tudja már, melyik úton jöttem? – csattant fel Miss Ash. – Csak jöt-
tem, és egyszer csak… odakeveredtem valahogy a közelükbe.
Marisa hirtelen felkiáltott:
– Hallgassák csak!
Az egér mögött, a lassan sötétre váltó félhomályban valahol kinyílt egy ajtó.
Hallottuk a nyikorgását, majd éreztem, hogy huzat éri a lábam szárát. Hideg
fuvallat tört be a folyosóra, olyan erős, hogy talán még az egér bajuszát is össze-
cincálta. „Idegenvezetőnk” annyira komolyan vette a dolgot, hogy egyetlen
pillanat alatt eltűnt a szemünk elől.
Az ajtó tovább nyikorgott, majd meghallottuk a motorzajt. Halk, megnyugta-
tó zümmögés volt; ha nem tudjuk, hogy gépkocsikról van szó, azt is hihettük
volna, hogy villanymotorok dolgoznak a közelünkben.
– A fenébe – mordult fel Forest, aki az utóbbi percekben mintha megfeledke-
zett volna rólam. – Ezek komoly gépkocsik, szinte muzsikál a hangjuk.
 Ismét meghallottuk az ajtó nyikorgását. Csak éppen azt nem tudtuk, hogy ki-
nyílik-e, vagy becsukódik.
– Jézusom! – nyögte Miss Ash. – Valaki… megsimogatott.
Minden fénycsóva, és minden szem rámeredt.
– Mi az, hogy megsimogatta? – kérdezte McKinley.
– Megsimogatott – erősködött Miss Ash. – Éreztem.
– Úgy érti, hogy valaki… tényleg megsimogatta az arcát?
– A fenekemet simogatta meg. Talán egy… jaj, istenem…
Majdnem elnevettem magam. Igencsak különös ízlésű kísértetnek kell lennie
annak, amelyik éppen Miss Ash fenekét simogatja meg, amikor ott van a közelé-
ben Marisáé és az enyém is. Sajnos az enyémet az utóbbi időben úgysem simo-
gatja senki, még egy nyamvadt kísértet sem. Hogy a fene vinne el, Zsiráf!
Forest a homlokára csapott. Akkorát csattant, hogy az egér bizonyára ha-
nyatt-homlok menekült volna tőlünk, ha már korábban nem tűnt volna el.
– Ott az erkély! – mutatott a már sehol nem látszó egér után. – Ott kell lennie!
Festettem is ott egy csőre…
Lámpáinkat előreszegezve vonultunk tovább a rövidnek tűnő folyosón, majd
megtorpantunk egy nyitott ajtó előtt. Ebben a pillanatban az ajtószárny nyik-
kant egyet, majd felénk lendült. Az ajtó becsukódott. Miss Ash felsikkantott és
hátraugrott.
– Jézusom!
Visszafojtott lélegzettel álltunk egy ideig, ám az ajtó mozdulatlan maradt.
– Nincs, ami mozgassa – szólalt meg egyszer csak McKinley. – Nincs itt sze-
mernyi huzat sem.
– Akkor az imént miért nyílt ki és csukódott be?
– Talán mégiscsak fúj valahol egy kicsit. Várjanak, kinyitom…
– Jaj, ne! – sikkantott fel Miss Ash. – Én érzem… esküszöm, hogy érzem!
– Mit? – kérdezte McKinley.
– Hogy… van itt valaki rajtunk kívül is. Kell lennie valakinek. Nézzék csak,
csupa libabőr a karom!
Egyetlen lámpa fénye sem világított rá. Még csak mérsékelt érdeklődés sem
mutatkozott a libabőre iránt.
Az ajtó sokkal jobban izgatott bennünket. McKinley előhúzott egy pisztolyt a
zsebéből, amelyet eddig diszkréten rejtegetett. Marisa az ajtónak ugrott és
egyetlen rúgással betaszította. McKinley belépett az ajtónyílásba, majd élesen
felkiáltott.
– A francba!
Ezúttal én következtem. Nem tudtam elképzelni mást, mint hogy van a szo-
bában valaki, és kivont fegyvercsővel vár bennünket. Feltehetően Marisa is ezt
hitte, mert ő is utánam ugrott.
Néhány szemvillanásnyi idő maradt csupán, hogy lefékezzek. Marisának
azonban már nem sikerült, ezért teljes erővel a hátamnak vágódott.
Nem tudom, mi vagy ki óvott meg attól – nem is merem kimondani, hogy ki-
re gyanakodtam –, hogy le ne zuhanjunk az előttünk tátongó mélységbe. Mert-
hogy nem szoba volt az, ami az ajtó mögött meglepetésként tárult elénk, ha-
nem… nem is tudom pontosan meghatározni. Talán karzatnak nevezhetném;
olyasmi, mint a templomokban a kórusok helye. Vagy a színházi karzat, azzal a
különbséggel, hogy a színházakban nemigen szoktak vastag, rozsdás vascsövek
húzódni úgy térdmagasságban a karzatokon. Három csősort számoltam meg –
ugrás közben –, a negyedik vállmagasságban húzódott a három felett. És lógott
rajta valaki. Egy emberi test.
Marisa mellettem kiáltozott, Forest és Miss Ash a hátam mögött, McKinley
professzor pedig úgy lógott a negyedik csövön, mint egy megfáradt denevér. Ez
a negyedik cső mintegy másfél méterrel kijjebb állt a többinél, s míg az előbbiek
alatt az erkély padlója húzódott, a negyedik cső alatt csak a nagy semmit láttam
a fekete köpenyében. McKinley két lába úgy kalimpált a mélység felett, mint
újabban a gyerekeknek szóló könyvekben az akasztott emberé.
Én csak odáig jutottam, hogy rákiabáltam, Marisa azonban habozás nélkül
cselekedett. Hogy hogyan csinálta, fogalmam sincs róla, annyit láttam csupán,
hogy felugrik az egyik csőre, lendületet vesz rajta, elkapja a professzor két kapá-
lódzó lábát, visszalendül felénk, a következő pillanatban már McKinley-t érez-
tem az ölembe hullani.
– Isten hozta, Bob – üdvözöltem szeretettel. – Hogy érzi magát?
Mielőtt válaszolhatott volna, Forest lépett oda hozzám, és megpróbálta kites-
sékelni McKinley-t az ölemből.
– Itt még nem jártam – mondta, és újra megpróbált átölelni. – Úgy látszik, el-
tévedtem. De tetszenek nekem ezek a csövek. Ha megcsiszolnám őket, talán egy
csatajelenet is elférne rajtuk. Persze csak amolyan cinemascope formában. Mit
szólnak hozzá?
McKinley lassan átköltözött az ölemből Marisáéba, majd onnan a saját lábára
állt.
– Sssssss! – tette aztán gyorsan az ajkára a mutatóujját. – A végén még meg-
hallják.
Ekkor ismét felhangzott a rövid időre elhallgatott motorzaj.
– Oltsák el a lámpákat! – vezényelt McKinley. – Óvatosan, nehogy észreve-
gyenek bennünket. Jobb lenne talán, ha négykézlábra állnánk.
Úgy is tettünk. Négykézlábra ereszkedtünk, és egészen a karzat széléig me-
részkedtünk. Ott aztán lenéztünk a három emeletnyi mélységbe.
Az alattunk húzódó terem nagysága megdöbbentett bennünket. Futballpálya
méretű lehetett, s jó néhány olyan gépezet rozsdásodott benne, amilyenekhez
még csak hasonlót sem láttam soha. Fejem felett, a sötétségbe veszve, sínpályák
húzódtak – rajtuk halottá merevedett szerkezetek, amelyek évtizedekkel ezelőtt
álltak meg, és azóta is mozdulatlanul várakoztak odafent. A gépeket fém csiga-
lépcsők kötötték össze.
Az a gépkocsi, amely odalent csillogott, jó húszméteres mélységben, formáját
tekintve luxusjárgány lehetett, de hogy milyen márka, azt ilyen távolságból
képtelen voltam megállapítani.
– Mit lát? – suttogta mögöttem Forest.
– Egy autót – mondtam. – Ennek hallottuk a hangját.
– Mást… semmit?
Mást is láttam. Két csontvázat, és a hozzájuk tartozó két koponyát, amelyek,
vagy „akik” egymással társalogtak. A motorzúgástól és a távolságtól nem hallot-
tam a hangjukat, de a testtartásuk azt mutatta, hogy alighanem hevesen vitat-
koznak.
Megbökdöste valaki a derekamat. Azt hittem, Forest az, és már arra gondol-
tam, hogy mi lenne, ha lelökném a csontvázak közé, de aztán észrevettem, hogy
Forest mellettem áll, és ő is lefelé kukucskál a csövek rései között.
– Vegye el! – hallottam Miss Ash hangját. – Vegye már el!
A kezembe nyomott valamit. Mielőtt megnézhettem volna, már a tapintásá-
ból kitaláltam, mi az. Egy kis látcső volt.
– Nem akarja inkább maga…?
– Attól tartok, hogy sikoltozni kezdenék. Nézze meg maga, aztán majd elme-
séli, mit látott.
A távcsővel valóban sokkal többet láttam. Láttam a kocsit, amely talán egy
Aston Martin lehetett; láttam a két csontvázat, amelyek nagyjából akkor voltak
csontvázak, amikor én hóember, és valahogy mégiscsak azok voltak. Hogy fel-
oldjam a látszólagos ellentmondást: az volt a helyzet, hogy a két alak a járó mo-
torú kocsi mellett, fekete, testre simuló ruhát viselt, amelyre csontváz volt rá-
festve. A fejükön emberi koponyának látszó sapkaféle ült. Valaki nagyon azt
akarta, hogy tisztes távolságból csontvázaknak tűnjenek.
– A kísértetek – mondtam. – Ott vannak a kísértetek.
– Engedjen oda! – próbált mellém fészkelődni Forest. – Én is látni akarom!
– Mit lát… Debby?
Igyekeztem leírni a helyzetet Miss Ashnek, de sok mindent nem írhattam le,
mert ebben az „élőkép”-ben öt hosszú percig nem történt változás.
Aztán hirtelen felbukkant a kocsi közelében egy harmadik férfi is – ugyan-
csak csontváznak öltözve –, mire a másik kettő bólintott, majd beszállt a kocsiba.
Piros lámpafény villant, és a kocsi lassan gurulni kezdett egy fal felé. Mielőtt
elérte volna, megtorpant: megvárta, amíg rés támad rajta. Egy mindeddig látha-
tatlan csapóajtó emelkedett fel előtte, s tette láthatóvá a kijáratot. A kocsi szép
lassan, méltóságteljesen kigördült az épületből.
– Elment egy kocsi – közvetítettem Miss Ashnek.
– A fenébe is, nézzenek csak oda! Az meg mi a fene? – hallottam Marisa meg-
hökkent hangját. Oldalra fordulva megpillantottam a mutatóujját, amint a leve-
gőbe bökdös vele. Oda, ahol a rozsdás gépek árválkodtak, ki tudja már, mióta.
Szememhez emeltem a látcsövet, és kinyújtott ujját követve megpillantottam
egy embert, aki az egyik, mozgatható vas lépcsősor tetején landolt, és szintén
lefelé kémlelt. Oda, ahol a magára hagyott „csontváz” állt és a fülére szorított
valamit. Talán egy telefont, talán valami mást. Úgy eltakarta a tenyerével, hogy
még a távcső sem segített.
Hirtelen felbukkant a következő kocsi. Ez is jó nagy járgány volt, csak éppen
más volt a formája, mint az előbbié.
 Elszakítottam a szemem róla, és a majdnem szemben velünk, a vaslépcsőn
kucorgó férfit vettem ismét szemügyre.
Addig-addig nézegettem, amíg felismertem, kicsoda. Mr. Kasselbruch volt,
Dave apja.
Puskát tartott a kezében, és minden figyelmével lefelé, a talpa alatt zajló
események felé fordult. Talán emiatt nem vett észre bennünket.
– Ki… az? – kérdezte McKinley.
– Mr. Kasselbruch – mondtam.
– Mi a fenét kereshet ott?
– Meg akar ölni valakit – mondtam.
McKinley bólintott.
– Meg akarja ölni a fia gyilkosát.
Kicsit megborzongtam, mert arra gondoltam, hogy Mr. Kasselbruch akár en-
gem is annak tarthat. Talán azt lesi, hogy nem bukkanok-e fel odalent.
– Egyáltalán… mi a fenére készülünk mi? – kérdezte Miss Ash, akinek úgy lát-
szott, kezd inába szállni a bátorsága.
Ekkor ismét történt valami odalent a talpunk alatt. A luxuskocsi eltűnt, majd
kisvártatva újabb érkezett a helyére. Ennek sem ismertem a márkáját.
– Egy Lamborghini Centenario – mondta Mr. McKinley megszeppent hangon. –
Ismerek valakit, aki ilyennel jár.
– A fenébe! – csattant fel Miss Ash. – Csak egy futballtitáné, vagy egy mozi-
csillagé lehet!
– Vagy egy latin-amerikai diktátoré – tette hozzá Marisa.
– Oda kell jutnunk a közelükbe – vett erőt a félelmén Miss Ash. – Meg kell
tudnom, hogy mi folyik itt. Talán életem legfontosabb döntése előtt állok.
– És ha nem vigyáz, lehet hogy a legutolsó előtt is – sóhajtotta McKinley a
puskás Kasselbruch felé pislogva.
– Kapjuk el? – kérdezte Forest.
A kérdést könnyű volt feltenni, megválaszolni azonban már jóval nehezebb.
Egyikünknek sem volt még csak kósza ötlete sem, hogyan lehetne ártalmatlanná
tenni a fickót. Ha megpróbáljuk a vaslépcsőn át megközelíteni, Kasselbruch
örömkönnyekben tör ki a látványtól.
Amíg a fejemet törtem, odalent ismét változott a helyzet. A kocsi ugyan még
ott állt a helyén, a sofőr „csontváz” keze viszont már türelmetlenül dobolt a
volánon: úgy látszott, rátört a hasmenésnél is sürgősebb mehetnék. Ahogy el-
néztem fürge ujjait, arra gondoltam, hogy megpróbálhatnánk elterelni valami-
vel Mr. Kasselbruch figyelmét, például azzal, hogy valaki közülünk megkísérel
óvatosan átmászni a vaslépcsőre, s amíg Dave apukája ennek a lelövésével fog-
lalkozik, más – például jómagam – egy másik lépcsőn leszáguld a kocsikhoz.
Hogy aztán ott mi lesz a következő lépésem, arról fogalmam sem volt.
Szóval ezt a tervemet változtatta meg valami, ami odalent történt. Nevezete-
sen, hogy felbukkant a kocsi mögött Mr. Hooker. Össze volt bilincselve a keze,
mögötte egy szőke nő sétált, és időnként nagyokat taszított rajta, hogy gyorsabb
lépegetésre sarkallja. Mr. Hooker azonban nem tudott gyorsítani, nyilván nem
volt elég ereje hozzá. Ez aztán megadta a lökést a további cselekvéshez.
Már-már indultam volna, hogy megpróbáljam megvalósítani eszeveszett ter-
vemet, amikor ismét csak megtorpanásra késztetett valami. Ráadásul egyszerre
több dologra is figyelnem kellett. McKinley például, nem törődve vele, hogy
meghallja-e valaki, egyfolytában azt hajtogatta, hogy ne csináljak ostobaságot,
annyi esélyem sincs átjutni élve a vaslépcsőre, mint egy gilisztának felmászni a
Himalája csúcsára; Forest McKloskey a kezét nyújtogatta utánam, és azzal fe-
nyegetődzött, hogy ha leesem vagy lelőnek, vérfürdőt rendez odalent; Miss Ash
halkan nyögdécselt; Marisa pedig készen állt, hogy utánam másszon. Néhány
mély lélegzetvétel után átraktam a lábam az egyik cső felett, amikor McKinley-
nek sikerült végre elkapnia a bokámat.
– Álljon már meg, maga szerencsétlen! – kiáltotta a fülembe. – Inkább azt
nézze!
Nem mondta meg, hogy mit, és én hiába forgattam a fejem, nem vettem észre
semmit, ami elhatározásom megváltoztatására kényszerített volna.
– Kasselbruchot figyelje!
Az említett férfi felé kaptam a fejem. Néhány pillanatig azt hittem, káprázik a
szemem. Odafent ugyanis a lépcsősor tetején már nem egy, hanem két férfi állt.
– Jézusom! – nyögte Miss Ash. – Még egy!
– Edvin – nyögte mellettem Forest. – Edvin az!
Valóban ő volt. Edvin McKloskey. A távcsövem szerint legalábbis.
És Edvin McKloskey nem is késlekedett. Mintha páholyból néztünk volna egy
előadást, olyan jól láttunk mindent. Láttuk, hogy Mr. Kasselbruch felemeli a
puskáját, hogy Edvinre lőjön vele. Ő azonban túl közel állt hozzá, ezért inkább a
fegyver tusával próbálta meg letaszítani a lépcsőfokról, ahol mindketten álltak.
A motorzúgás kellemes aláfestő zenéül szolgált a küzdelmükhöz.
A harc nem tartott soká. Edvin McKloskey erősebbnek és ügyesebbnek bizo-
nyult; semmi perc alatt kitépte Kasselbruch kezéből a puskát, majd lehajította a
lába alatt húzódó mélységbe. A fegyver erős csattanások és reccsenések közepet-
te végigszánkázott néhány lépcsőfokon, s valahol a mélyben állapodott meg. A
csontvázak nem érzékelhettek belőle semmit, mert nem látszott rajtuk, hogy
felfigyeltek volna rá.
Kasselbruchra azonban már fel kellett figyelniük. Merthogy kis szünet után ő
is követte a puskáját. Végigcsúszkált a lépcsőfokokon, s lezuhant róluk a helyi-
ség betonpadlójára. Közvetlenül az indulásra váró kocsik elé.
Ez aztán kisebb pánikot okozott odalent. Mr. Hooker ocsúdott fel elsőnek a
meglepetésből, mert úgy, ahogy volt, összebilincselt kézzel menekülni kezdett. A
szőke nő, aki kísérte, meghökkenve a levegőbe meredt, majd amikor látta, hogy
a foglya megszökni készül, utánaeredt. Mivel Mr. Hookernek rövid volt a lába, a
nőnek pedig hosszú, a futóverseny eredménye hamar megszületett. A nő, az a
bizonyos Carola, Bella ikertestvére, elkapta, megragadta a zakója hajtókáját és
magához rántotta vele. Szegény Mr. Hooker a levegőbe emelkedett, majd lehup-
pant a betonra.
Önkéntelenül is felpillantottam annak a lépcsősornak a tetejére, ahonnan
Edvin McKloskey levadászta Kasselbruchot, de már nem láttam ott senkit.
– Gyerünk lefelé! – kiáltottam. – Ott van… Mr. Hooker!
Annyit elértem, hogy McKinley eleresztette a lábam, én pedig lendültem
egyet a csövön, és már el is értem a legközelebbi lépcsőfokot. Nem volt időm
meggyőződni róla, hogy követnek-e a többiek. Biztos voltam benne, hogy ha
nem sikerül időben elérnem a földszintet, Mr. Hookert most láttam életemben
utoljára.
Nem is emlékszem rá pontosan, hogyan fogtam padlót. Mintha közben több-
ször is megpendült volna valami a közelemben; csak futólag gondoltam rá, hogy
valaki alighanem rám lövöldözhet, s a vaslépcsőről visszapattanó golyók produ-
kálják ezt a furcsa hangot.
 Ami ezután következett, azt inkább álomnak kell neveznem, mint ébrenlét-
nek. Mint később kiderült, valamennyien a lépcsőkről való lejutással voltunk
elfoglalva, így nem figyelhettük meg, hogy mi történik alattunk. Pedig történt
egy s más.
Amint leértem a lépcsősoron, azonnal a betonra vetettem magam. Sejtettem,
hogy Carola, és ki tudja, még hányan – hány csontváz – a gépkocsi mögött ke-
resnek menedéket, én pedig, ha nem vigyázok, a világ legjobb célpontja leszek
számukra. Ezért még a legkisebb porszemet is felhasználtam fedezékül.
Ami arra késztetett, hogy felemeljem a fejem, az a csend volt. Halotti csend
honolt a teremben, amely ezúttal teljesen üresnek mutatkozott. Nem volt abban
sem autó, sem csontváz, sem Carola, sem pedig Mr. Hooker. És még csak Kassel-
bruch teste sem feküdt sehol, pedig magam láttam, amint leesett a magasból.
Feltérdeltem és megdörzsöltem a szemem. Mintha egy elvarázsolt világba té-
vedtem volna, ahol semmi sem a fizika ismert törvényei szerint működik. Olyan
helyre, ahol emberek és tárgyak képesek néhány pillanat alatt semmivé válni.
Mert ezúttal ez történt.
Amikor a többiek leértek mellém, még mindig a betonpadlón térdeltem. S
ahogy az arcukra esett a tekintetem, egyikükön sem láttam az értelem ragyogó
fényét. Úgy néztek rám, mintha én lettem volna a felelős a hihetetlen eltűnése-
kért.
– Hol… vannak? – hallottam Miss Ash hitetlenkedő hangját. – Hova a jóisten-
be mehettek?
Ez volt a kérdés. Vajon hova mehettek; ha egyáltalán elmentek valahova. Ha-
csak…
– Lehet, hogy itt vannak valahol, csak nem látjuk őket? – kérdeztem.
– Mi az ördögöt beszél maga? – förmedt rám az ugyancsak megzavarodott
McKinley.
– Mint a lopakodó repülőgépek – szólt közbe Forest. – Bekenik őket valamivel
és láthatatlanokká válnak.
– A radarok számára – helyesbített Miss Ash. – Nekem ne magyarázza, nem-
rég írtam róluk egy cikket.
– Akkor hova a fenébe tűnhettek?
Forest sóhajtott és gondterhelten megcsóválta a fejét.
 – Mlinarik – mondta.
Nem kellett soká magyarázni, mindegyikünk megértette, mire gondol. Mr.
Mlinarik varázsolt el bennünket. Átküldött egy másik dimenzióba; vagy a holtak
birodalmába, vagy egy párhuzamos univerzumba. Magyarázat lett volna rá bő-
ven, csak éppen nem hittem egyikben sem. Ugyan ki lenne képes eltüntetni egy
luxusautót és néhány embert pár pillanat alatt?
Az vetett véget az ámuldozásnak, hogy Edvin McKloskey megérkezett kö-
zénk. Lemászott egy lépcsősoron, aztán megállt előttünk és eltátotta a száját.
– Hol… vannak? – nyögte.
Szó nélkül széttártam a karomat.
– Hol van… Kasselbruch?
– Passz – felelte helyettem Forest. – Te meg mi az ördögöt csináltál?
– Kinyírtam Kasselbruchot – felelte Edvin. – Ha nem teszem, ő nyírt volna ki
bennünket. Kasselbruch megőrült. Fejébe vette, hogy miattunk halt meg a fia.
De… hol van?
– Eltűnt – mondtam.
Edvin elhúzta a száját.
– Na neeeeee! – kételkedett Forest felé fordulva. – Nem hiszek neked! Te kita-
láltál valamit. Csak neked lehetnek ilyen ravasz ötleteid.
– A fenébe is, Edvin…
Edvin McKloskey ekkor fenyegetőn előhúzta és Forest fejéhez szorította a
pisztolyát.
– Beszélj, Forest, mert olyat teszek, hogy magam is megbánom. Mindig is tud-
tam, hogy egy rohadt disznó vagy, hiába hajtogattad, hogy testvérkém így, meg
testvérkém úgy, egyfolytában csak azon járt az eszed, hogyan verjél át. Magad-
nak akarod a gyárat, engem pedig legszívesebben a pokolba küldenél. Átlátok én
rajtad… hahaha! – olyan vidámra váltott a nevetése, hogy meghökkentem tőle. –
Már rá is jöttem a megoldásra, te szerencsétlen mázoló. Azt hiszed, nem tudom,
hogy mit tettél? Ez az egész itt díszlet, a falak nem falak, hanem drapéria, amely
mögött megbújnak a társaid, te szemétláda. Csakhogy elegem van belőled. Ide
figyeljenek, hölgyeim és uraim… Amit itt látnak körülöttünk, azok nem falak,
hanem vászondíszletek, amelyek azt az illúziót keltik, hogy falak. Hát akkor fi-
gyeljenek ide… – felemelte a pisztolyát, az egyik falra irányította, majd meghúz-
ta a ravaszt. A fegyver eldörrent, a belőle kiszáguldó golyó a falba fúródott, mé-
retes darabot szakítva ki belőle.
Edvin McKloskey még egyszer megismételte a produkcióját – ugyanolyan
eredménnyel. Ez a golyó is a téglafalba fúródott.
– Mi a francot jelentsen ez? – döbbent meg Edvin, miközben majd kiejtette a
kezéből a fegyverét.
– Azt, hogy hülye vagy – mondta Forest. – Engem tartasz annak, pedig te
vagy az.
– Akkor mi… hogyan…?
– Erre próbálunk rájönni – mondta McKinley. – Örülnénk, ha segítene.
– De hát… hogyan segítsek?
McKinley megcsóválta a fejét.
– Itt valami bűzlik – mondta. – Ez itt egy hatalmas terem, amelynek nincs aj-
taja. Vajon miért?
– Mert aki láthatatlanná tud változni, annak nincs szüksége ajtóra. Az ilyen
átmegy a falon.
– Mlinarik trükkje lenne? – kérdezte a rémülten körbe-körbe tekintgető Miss
Ash. – Nekem klausztrofóbiám van. Utálom az olyan helyeket, amelyeken nincs
kijárat. Hogy a fenébe képesek kimenni innen az autók?
– Márpedig kell lennie ajtónak valahol! – makacskodott McKinley. – Egyszer a
Himalájában Leslie L. Lawrence barátommal…
– Erről nem akarok hallani! – szorítottam két tenyerem közé a fejem. – Arról
akarok hallani, hogy hova tűnhettek az autók, az emberek…
Ebben a pillanatban hullámozni kezdett előttem a levegő. Villant is egyet,
mintha távoli villámlás fénye lett volna. Éreztem, hogy meglök valaki, majd
megjelent előttem a levegőben egy kéz. Orsi nagyi keze. Egy olyan elegáns kis
kéz, amilyet mindig is kívántam volna magamnak. Karcsú kézfej, hosszú, formás
ujjakkal. Három gyűrűt láttam rajtuk: kettő a gyűrűs- és a mutató-, egy pedig,
szokatlan módon, a hüvelykujján.
Én azonban nem annyira a gyűrűket figyeltem, sokkal inkább az irányt,
amerre mutatott. Lopva körbepillantottam, hogy vajon a többiek is látják-e, de
azok éppen egymás tanácstalan bámulásával voltak elfoglalva.
Vettem egy mély lélegzetet és elindultam a fal felé. Közben eszembe jutott,
hogy annak idején Bélsaccar babiloni király tróntermében is felbukkant egy
„szellemkéz”, amely három szót írt fel a falra: „megmérettél, megszámláltattál
és könnyűnek találtattál”. Jóllehet, nem láttam egyelőre sehol feliratot, mégis
abban bíztam, hogy rám is vonatkozik: úgy járnak majd az ellenségeim, mint
Bélsaccar király: valaki elkapja és megcsavargatja a mogyoróikat. Bíztam benne,
hogy én leszek ez az ítélet-végrehajtó.
A szellemkéztől vezérelve elsétáltam a falig, ott aztán megtorpantam és ta-
nácstalanul bámultam azt a nagyra nőtt pókhálót, amely éppen velem szemben,
szemmagasságban éktelenkedett rajta. A kéz közben eltűnt a gyűrűkkel díszített
ujjakkal együtt, én pedig ott álltam a pókháló előtt, és nem tudtam, mi a fenét
csináljak.
– Hé! Debby! – hallottam a hátam mögül Miss Ash tanácstalan hangját. – Ma-
ga szerint mit kellene tennünk?
Mintha megtört volna a varázs, amely eddig fogva tartott. Felemeltem a ke-
zem és oldalra söpörtem a pókhálót. És lássanak csodát: egy zölden pislogó lám-
pácskát láttam előbukkanni a háló mögül. Rádöbbentem, hogy a háló nem is
igazi pókháló, álca csupán, ami alá egy érzékelőt rejtettek.
Elismerem, szólnom kellett volna a többieknek, hogy mit találtam: a felfede-
zés öröme azonban úgy magával ragadta az óvatosságomat, mint a forgószél a
fából összetákolt budit. Nagyot csaptam a tenyeremmel a gombra, és vártam,
hogy történjen valami. Őszintén szólva fogalmam sem volt róla, mire várok:
talán arra, hogy feltartott kézzel előjöjjenek a semmiből a gyilkosok, leborulja-
nak előttem és töredelmes vallomást tegyenek.
Hát egyáltalán nem ez történt. Ami történt, az minden képzeletet felülmúlt.
Egyszerre csak remegni kezdett a lábunk alatt a talaj, döbbenten láttam, hogy a
betonpadló baljós morgás kíséretében kettéválik és kezd eltűnni a szemünk elől.
A hasadék egyre szélesedett, és ha nem akartunk belehullani az egyelőre isme-
retlen mélységbe, le kellett guggolnunk, hogy el ne veszítsük az egyensúlyunkat.
Közben persze ordítottunk, ahogy a szánkon kifért. Jómagam alighanem csak
sikítottam egyet-kettőt, miközben azt figyeltem, hogy mi a csoda lehet a mély-
ség fenekén.
Amit láttam, attól némiképpen megkönnyebbültem, de a rémület azért még
mindig ott bujkált bennem.
 – Jézusom… meghalunk! – sikította mellettem Miss Ash. – Ez itt a… pokol!
– Kapaszkodjanak! – harsogta McKinley.
Az ötlet jó volt, csak éppen nem volt mibe. Egyet tehettünk volna, talán visz-
szakapaszkodhattunk volna a vaslépcsősorok valamelyikére.
– Lépcsők! – ordította nem messze tőlem Forest. – Lépcsők… lefelé!
Ekkor döbbentem rá, hogy alattunk nem feltétlenül a pokol, hanem egy
ugyanolyan terem húzódik, mint amilyet éppen elhagyni készültünk.
– Ugrás! – bömbölte McKinley. – Ugorjanak le!
Szerencsére volt hova. Alattunk egy hasonló karzat húzódott, mint amilyen-
ről csak nemrég másztunk le. És ebből is vaslépcsők vezettek lefelé egy hasonló
terembe.
Nem volt idő tétovázásra. A betonpadló lassan elfogyott alólunk, s mi egyre
közelebb kerültünk a falhoz. Nem volt mese, ugranunk kellett.
Még jó, hogy nem nagyot. A karzat alig néhány centiméterre húzódott alat-
tunk, egyszerűen csak rá kellett lépnünk. Szerencsére valamennyiünknek sike-
rült a művelet: így amikor a betonpadló eltűnt alólunk, már ismét egy karzaton
szorongtunk.
– A fenébe is… de hiszen ez… – mondta a homlokát törölgetve Forest. – Éppen
olyan ez a terem is, mint a másik.
– Sok egyforma terem egymás felett – bólintott Edvin a homlokát törölgetve.
– Mint egy sokemeletes parkolóház.
– Figyelnek bennünket – morogta McKinley. – Alighanem csapdába estünk.
– Lát valakit, professzor? – kérdezte Miss Ash.
– Egyelőre magát sem látom jól.
Ebben a pillanatban, mintha valaki meghallotta volna a szavaikat, világosod-
ni kezdett a terem. Mintha minden irányból áradt volna felénk a fény.
– Automata – magyarázta tudálékosan Forest. – Úgy látszik, érzékelő lehet a
padlóban, s amikor ráléptünk…
Hallgattam, mint hal a szatyorban. Nem mertem bevallani nekik, hogy ma-
gam csináltam a földrengést. Megnyomtam egy rohadt gombot anélkül, hogy
figyelmeztettem volna rá őket.
– Odanézzenek… Jézusom, odanézzenek!
Ezúttal nem Orsi nagyi, hanem Miss Ash mutatta, hogy hova nézzek. Egyene-
sen lefelé. És én a mutatott irányba is néztem.
Néztem, néztem, aztán meg akartam szólalni, de nem ment. Többször is neki-
futottam – csak nem akart sikerülni. A többiek is így lehettek valahogy vele:
álltunk és bámultunk, mint akik nem akarnak hinni a szemüknek. Ebben a te-
remben csupán egyetlen vaslépcsősor vezetett lefelé. Maga a terem óriási volt;
talán még nagyobb is annál, mint amelyik közben véglegesen a semmibe tűnt.
Amikor felpillantottam a fejünk fölé, csak nagy magasságban láttam valami
mennyezetfélét, közvetlenül a fejünk felett már nem volt semmi.
Hitetlenkedve vettem szemügyre azt a csodát, amely kibontakozott alattunk.
Mert csoda volt, az nem is vitás. Említettem talán már, hogy nem nagyon értek a
gépkocsikhoz – hogy őszinte legyek, egyáltalán nem. Természetesen meg tudok
különböztetni egy olcsó kis autót egy csilivili luxusjárgánytól, de azonkívül
semmi. Számomra a Lamborghini, az Aston Martin, és a csoda tudja még, micsoda
meseautók, tök egyformák. Sosem akartam olyat, és nem is vettem soha, pedig
talán megengedhettem volna magamnak. Nálam az a fő, hogy a kocsi kényelmes,
megbízható legyen, és azért nézzen is ki valahogy. Ezért nem is irigyeltem sen-
kit, aki luxuskocsikkal jár.
Most aztán kicsodálkozhattam magam rajtuk. Ameddig a szemem ellátott, lu-
xuskocsik tömkelege állt egymás mellett egy hatalmas teremben, amelyet akár
óriási garázsnak is nevezhetnék. Ott álltak csillogó karosszériájukon megtörő
fénybe burkolózva, s üvegszemeik mintha kíváncsian bámultak volna ránk.
Mondanom sem kell, hogy ledöbbentünk. Egyszerűen nem akartunk hinni a
szemünknek. Mi a fene ez itt előttünk? Csak nem gépkocsikat gyártanak a „nem
működő” gyáramban?
– Azanyját! – hallottam mellettem Miss Ash nyögését. – Alighanem káprázik a
szemem.
– Mi a fene ez? – dörmögte Forest is, és amíg valamennyien a kocsikat bámul-
tuk, ravasz módon ismét csak megpróbált átkarolni.
– Parkoló – mondta Edvin McKloskey. – Egy óriási parkoló.
– Itt valami bűzlik nekem – csóválta meg a fejét McKinley. – Mi az, hogy par-
koló? És miért csak luxuskocsik vannak idelent?
És valóban: ebben a „parkolóban” kizárólag luxusautók álltak, olcsóbbak,
mint amilyennel én is járok, még csak mutatóban sem.
 Talán tovább is találgattunk volna, de időközben teljesen kivilágosodott kö-
rülöttünk a terem. Mintha a nap sütött volna be egy nem létező hatalmas abla-
kon. Éppen azon voltam, hogy megszámoljam, vajon hány autó lehet idelent.
Kilenc kocsi állt egymás mellett egy sorban, majd mögöttük újabb és újabb sorok
látszottak. Megpróbáltam összeszorozni őket, de ebben a pillanatban fényszóró
fénye hasított a homályba, és mintha egy színpadon a világosító a két főszerep-
lőre koncentrálta volna a fényt, két emberi alak jelent meg a reflektor csóvájá-
ban és maradt mozdulatlan, közvetlenül a luxuskocsik sora előtt. Egyikük nap-
szemüvegben volt, a másikuk pedig összebilincselt kézzel térdelt a földön. Mon-
danom sem kell, hogy aki térdelt, Mr. Hooker volt. A föléje magasodó, napszem-
üveges nő pedig Bella. Azaz nem Bella, hanem az ikertestvére: Carola.
Carola lassú, színpadias mozdulattal felemelte a kezét, amelyben megcsillant
valami. Egy kés. Ugyancsak lassan, hogy még csak véletlenül se tévesszük szem
elől, Mr. Hooker nyakába nyomta a hegyét. Majd amikor úgy gondolta, hogy már
mindannyian láttuk, felnézett ránk, de a kést nem vette el Mr. Hooker nyakától.
– Nem unják még a kucorgást odafent? – kérdezte részvéttel teli hangon. – El-
fáradhattak, amíg ideértek. Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy ideta-
lálnak. Bravó, Miss O’Hara. Hogy a fenébe bukkant rá a gombra a pókháló alatt?
Magamon éreztem a többiek parázsló tekintetét. Mégiscsak szólnom kellett
volna nekik…
– Megtaláltam – mondtam.
– Óriási mázlijuk van, hogy nem hagyták ott a fogukat. Persze maguk ügye-
sek, nagyon is azok. Nos akkor, ha már meguntak odafent kucorogni, ügyesked-
jék le magukat ide hozzám. Ja, és még valamit. Legyenek szívesek megszabadulni
a fegyvereiktől, amit úgy tehetnek meg, hogy egyszerűen csak lehajigálják őket
ide a padlóra. Ugye mondanom sem kell, hogy ha nem úgy történnek a dolgok,
ahogy én kívánom, Mr. Hooker feje bánja. Nem tudom, láttak-e már fejetlen
hullát, nem valami szép látvány, nekem elhihetik. Nos, akkor hát potyogjanak
már lefelé azok a csúnya fegyverek!
Egyelőre nem moccantunk. Kellett néhány másodperc, hogy feldolgozzuk
magunkban a történteket.
Carola azonban türelmetlen volt. Ismét felnézett ránk, majd tett a kezével
egy apró kis mozdulatot. A többiek talán nem is látták, én azonban észrevettem.
Annak ellenére, hogy Forest igyekezett magához szorítani.
– Majd én megvédem magát – suttogta a fülembe. – Van egy tervem.
Éppen ettől tartottam. Megpróbáltam megszabadulni tőle, ami a vártnál
gyorsabban sikerült. Hirtelen rázkódni kezdett alattunk a karzat, majd amikor
átléptünk róla a vaslépcső legmagasabb fokára, a lépcső is követte. Mivel nem
volt korlátja, amibe belekapaszkodhattunk volna, úgy ingadoztunk, mint a búza-
szálak a mezőn, ha vihar száguld át felettük.
– Ez még csak a kezdet – hallottuk Carola hangját. – Csak az első fokozat.
Könnyedén le tudnám rázni magukat a lépcsőről, de akkor valamennyien meg-
halnának. Utoljára mondom, dobják már le azokat a rohadt fegyvereket!
Ebben a pillanatban ismét csak hullámozni kezdett előttem a levegő. És ezút-
tal is felbukkant benne Álmaim Asszonya. Olyan élesen láttam, mintha a való-
ságban állt volna előttem. Azt a szép, kissé fáradtnak látszó arcát, amelyet any-
nyira szerettem. És a gyöngyös fejfedő is ott volt a fején. Rám nézett, majd bólin-
tott. Amikor értetlenül néztem vissza rá, még egyszer bólintott, majd hirtelen
eltűnt a szemem elől.
Nem egészen értettem, hogy mire bólint rá, ám amikor ismét felhangzott Ca-
rola fenyegetődzése, hirtelen rádöbbentem, hogy mit akarhat tőlem. Azt, hogy
dobjam el a fegyveremet. Sóhajtottam és engedelmeskedtem.
Hát ha így akarod, nagyi…
Nagyot csattant odalent a stukkerem. A többiek még mindig haboztak mellet-
tem.
– Dobják már le, az istenért! – förmedtem rájuk. – Megöli Arthurt, és ben-
nünket is!
Forest ekkor dühösen a testvérére támadt.
– Beszélj már vele, Edvin! Elvégre a te feleséged!
– Csak volt – helyesbített Edvin McKloskey. – Különben gondolod, hogy ez
segítene? Ez a nő jobban gyűlöl engem, mint bárkit a földön!
– De hát mi a fenét csináltál vele?
Edvin McKloskey megvonta a vállát.
– Semmit. Csak éppen elmebeteg. Ennyi az egész.
– Ide azokkal a fegyverekkel! Megnyomom ezt a távirányítót…
Erre a lépcső is veszett rázkódásba kezdett, mint korábban a karzat. Kényte-
lenek voltunk egymásba kapaszkodni, hogy le ne zuhanjunk róla.
– Állj, Carola! – üvöltötte rémülten Edvin. – Állítsd le! Máris mennek a fegy-
verek!
Mint a jégeső kopogtak a stukkerek odalent. A lépcső rázkódása abbamaradt.
– Szedjék össze magukat, és irány lefelé! – vezényelt Carola. – Szedjék már a
lábukat!
Lassan, szédelegve, mint a részeg matrózok, elindultunk lefelé.
Forest ott lihegett mögöttem és előrehajolva a fülembe suttogott.
– Ne féljen, Debby, nem lesz semmi baj. Edvin majd beszél Carolával és meg-
próbálja meggyőzni, hogy engedjen el bennünket.
Edvin sajnos nem tűnt olyannak, mint aki képes lenne megszelídíteni Carolát.
Aztán az még csak rátett egy lapáttal a balsejtelmeimre, hogy Carola mellett
hirtelen két férfi bukkant fel: két „csontváz”. A fejük ezúttal normális emberfej
volt a koponya helyett. Úgy álltak Carola mellett, mint két testőr.
– Szedjék fel a fegyvereket! – vakkantott rájuk Carola. – Dobálják félre őket.
A két csontváz engedelmeskedett. Mintha egy óriási festményt láttam volna
magam előtt: akár Forest is festhette volna kedvenc festékével, lekvárral. Úgy
különben impozáns freskó lehetett volna. Egy mozgó vaslépcső, amelyen né-
hány kétségbeesett ember kapaszkodik; egy bilincsbe vert törpe, akinek egy nő
kést szorít a nyakához; a hátteret pedig ki tudja, hány luxusautó szolgáltatja.
– Nos, ezzel meg is volnánk – mondta Carola.
Hófehér kezeslábasban volt, szőke haja szétterült a hátán. Mintha a lenyugvó
nap istennője lett volna. Szép volt, nagyon is szép.
– Akkor most figyeljenek ide – mondta kellemes, simogató hangon. – Ha va-
laki félreértett volna valamit: nem kedvelem, ha szórakoznak velem. Amit
mondtam, megmondtam. Ha valakinél fegyvert találok azután, hogy megparan-
csoltam maguknak, szabaduljanak meg tőle… hát annak nem szeretnék a bőré-
ben lenni. Tehát még egyszer, utoljára megkérdezem: van valakinél még fegy-
ver?
Rövid csend után McKinley a homlokára ütött.
– A fenébe is, majdnem megfeledkeztem róla! – Zakója zsebébe nyúlt, kihú-
zott belőle egy kis bicskát és a stukkerek után hajította.
Carola összehúzott szemmel nézett rá.
 – A barátaim szerint nem mindig értem a tréfát. De azért jól tette, hogy meg-
szabadult a késétől. Jöjjön csak ide, John!
Az egyik „csontváz” morgott valamit, majd odasétált Carolához.
– Asszonyom?
– Vigyázzon rájuk.
John bólintott.
Carola a lépcső aljához ment, onnan nézett fel ránk.
– Jöjjenek le, kérem.
Nem tehettünk mást, megkezdtük a leereszkedést. Őszintén szólva volt már
életem során jobb kedvem is, amikor lelépdeltem egy lépcsőn. Valahogy az volt
az érzésem, hogy jobb lenne idefent maradni.
Carola sorban végigmért bennünket, ahogy lefelé igyekeztünk. Ahogy McKin-
ley a lépcső legalsó fokára tette a lábát, Carola kinyújtotta a mutatóujját és a
professzor mellkasához bökte.
– Maga lépjen oldalra, professzor!
McKinley megtorpant.
– Pontosan hová gondolja?
Icipicit remegett a hangja, amiből arra következtettem, hogy valami kelle-
metlenségre számít. Méghozzá nagyra.
– Menjen néhány lépést előre – vezényelt Carola.
McKinley rám pislogott. Mintha segítséget kért volna tőlem. De hát hogy az
ördögbe tudtam volna segíteni rajta, amikor magamon sem tudtam. Éreztem,
hogy nagy bajban vagyunk, szörnyű bajban.
McKinley tett néhány lépést oldalra, majd értetlenül megvonta a vállát.
– Jól van – mondta Carola. Mintha örömöt éreztem volna a hangjában. – Tér-
deljen le, de gyorsan!
– Mit csináljak? – hökkent meg McKinley.
– Térdeljen le.
– De… miért…
– Ne kérdezzen, hanem csinálja.
McKinley sápadt arccal engedelmeskedett. Letérdelt, de úgy, hogy az arca fe-
lém nézzen. Mintha arra biztatott volna, hogy vegyem elő mágikus képességei-
met, varázsoljam ide Orsi nagyit a túlvilágról, és kérjem meg, hogy szabadítson
ki bennünket vérfagyasztó helyzetünkből.
Mondanom sem kell, hogy egyfolytában igyekeztem, de meg sem moccant
előttem a levegő. Nem vetett hullámokat, nem rezgett, semmit sem csinált, ami
Orsi nagymama jelenlétéről árulkodott volna. Nem tudom, merre járhatott Ál-
maim Asszonya, a túlvilág mely szegletében morzsolgathatta végtelen napjai
sorát, mindenesetre semmi jelét nem láttam, hogy itt lenne a közelünkben.
– Johnny!
– Igen, asszonyom?
– Ha Arthur mocorogna, tudja, mi a dolga.
Ekkor McKinley-hez hajolt és a nyakára szorította a kését.
– Maga szórakozott velem, professzor. Le akart járatni az embereim előtt.
Maga csúfolódott velem. Ugye ezt tette?
– Azt… hiszem félreértett, Miss… Én csak… engedelmeskedtem…
– Akkor most figyeljen. És figyeljen ide mindenki. McKinley professzor
olyanba ütötte az orrát, amibe nem lett volna szabad, ráadásul gúnyolódott ve-
lem, úgyhogy kénytelen vagyok példát statuálni. És ezt örömmel teszem. Nézzen
ki magának egy jó helyet, professzor.
– Jó… helyet? – nyögte McKinley. – Miféle jó… helyet?
– Kiválaszthatja, hogy hova tegyem a fejét. Sajnos azt nem tudom megígérni
önnek, hogy sokáig ott is marad, mert fel kívánjuk számolni ezt a kócerájt… ha-
csak… hacsak… nem történik valami változás… hacsak…
Éreztem, hogy kezd szaggatottá válni a beszéde. Kezd elharapózni rajta vala-
mi, amit egyszerűen csak őrületnek neveznék. Veszélyes őrületnek. Gyilkos őrü-
letnek.
– Nézzen utoljára körül, professzor! Van valami… kívánsága?
McKinley nem szólalt meg. Lehajtotta a fejét és várta a kést.
Carola arcán bánatos mosoly suhant át. Mint amikor egy kisgyerek vízke-
resztkor a kidobásra ítélt karácsonyfát nézegeti.
– Akkor hát… legyen vége! – kiáltotta, és olyan mozdulatot tett, hogy meg
voltam győződve róla: pillanatokon belül két darabban látom McKinley-t. Egy
kisebben, és egy nagyobban.
Hirtelen vércsevijjogást hallottam, majd átsuhant valami előttem a levegő-
ben: akár egy denevér is lehetett. De nem az volt. Egy bakancs volt, egy túrákra
szánt sportbakancs, amilyet Marisa szokott hordani szabadnapjain, ha kiszaba-
dul a városon kívülre. És amilyet maga Carola is viselt.
A bakancs átszelte a Carola és a köztünk lévő távolságot, majd nagyot csat-
tant a fején. Carola meghökkenve kapott a halántékához, és nyitotta a száját,
hogy odakiáltson valamit Johnny csontváznak, de elkésett vele: abban a pilla-
natban, ahogy megtántorodott, ott termettem mellette, megragadtam a nyakát,
a betonra rántottam, a hasába térdeltem és megpróbáltam megfojtani. Vörös
köd ereszkedett a szemem elé: nem akartam már mást, csak gyilkolni. Kiszoríta-
ni az utolsó szuszt is ennek a rohadéknak a tüdejéből.
Arra ébredtem, hogy valaki megragadja a karom és elrángat Carola közeléből.
– Ne, az istenért, Debby, ne tegye! Nem szabad! Később nagyon meg fogja
bánni!
Lövés dörrent, és mintha egy golyó süvített volna el mellettem. Feltételez-
tem, hogy rám lőttek, ezért a betonhoz tapadtam. Éreztem, hogy valaki megsi-
mogatja az arcomat, és meghallottam az ismerős hangot:
– Minden rendben, Debby – mondta Mr. Hooker. – Már minden rendben.
Ahogy elszállt a köd a szemem elől, s ahogy végigpillantottam a lépcsőfeljáró
előtti kis téren, megállapíthattam, hogy Mr. Hooker optimista szavaival ellen-
tétben semmi sincs rendben. Igaz, hogy Carola a betonon feküdt, vérzett a feje,
és csak mérsékelten mozgolódott, viszont John kezében még mindig ott volt a
fegyvere, és a másik fickó kezében is. Egyelőre nem lőttek, bizonytalan tekintet-
tel néztek egyikünkről a másikunkra.
És még volt valaki más is a közelünkben. Éppen akkor hallottam meg a hang-
ját, amikor már egészen magamhoz tértem, és rádöbbentem, hogy nem sok esé-
lyem maradt megfojtani Carolát. Ha McKinley nem akadályoz meg benne, már
nem lenne vele problémánk. Vagy igen?
– A fenébe is, emberek. Mi az ördög történik itt? – kérdezte az ismerős hang.
Nem tudom, honnan bukkant elő Rudy McKloskey, de előbukkant valahon-
nan, az biztos. Talán a lépcsősor árnyékából.
– Magát Johnnynak hívják? – kérdezte a fegyveres „csontvázhoz” fordulva.
A csontváz kicsit tétovázott, hogy válaszoljon-e, aztán mégiscsak válaszolt.
– Annak, uram.
McKloskey felemelte a kezét.
 – Látja, mi van a kezemben, Johnny?
Johnny szeme mintha kocsányon lógott volna.
– Nem… uram.
– És maga… hogy is hívják? – fordult a másik „csontvázhoz”.
– Felixnek, uram.
Felixnek vékony volt a hangja, és mintha rémület cincogott volna benne.
– Maga látja?
– És akkor mi van?
– Akkor az van – fogott a magyarázatba Rudy McKloskey –, hogy ez egy deto-
nátor. Feltételezem, hogy tudja, mi az.
A két „csontváz” csak állt, kezükben géppisztollyal, de nem láttam rajtuk a
nagy eltökéltséget, hogy használni is akarják.
– A helyzet tehát a következő – sóhajtotta Rudy McKloskey. – Ezen a kis bi-
gyón van egy gomb, amelyet ha megnyomok, az egész kóceráj felszáll a levegő-
be. Mielőtt beosontam volna ide, leraktam egy helyes kis csomagot valahova…
Ha ezt a gombot itt – ismétlem – megnyomom, akkor – bumm! Szárnyak nélkül
is repülni fogunk. Maguk pedig a többiekkel együtt akkora darabokra szakadnak,
hogy csak seprűvel lehet majd összekotorni őket.
– Na és maga? – kérdezte Felix csontváz.
– Természetesen én is.
Olyan hangon mondta, mint aki abszolút magától értetődőnek veszi, hogy ha
majd eljön a megfelelő időpont, seprűvel fogják összekotorni a darabjait.
– Ne! A fenébe is, ne! – kiáltott mellettem Miss Ash, akinek az utolsó percek-
ben egyáltalán nem is hallottam a hangját. Valószínűnek tartottam, hogy még a
lépcsőn elveszítette. Most azonban éles hangon perlekedni kezdett.
– Ez az én sztorim, megértették?! Én akarom megírni ennek az egész szarság-
nak a történetét. Én, csakis én! És ha megpróbálna bárki is megakadályozni ben-
ne, akkor én azt… én azt…
A következő pillanatban már repült is. Mint nem sokkal ezelőtt Marisa cipője.
Csakhogy ő nem a földön fekvő Carolát vette célba, hanem a Felix nevű csontvá-
zat. Mire felocsúdtunk, már ki is ragadta a kezéből a fegyvert, és ránk fogta.
– Lelövök mindenkit! Értik? Én akarom megírni a sztorit. Ha valaki… valaki…
– zokogásba fulladt a hangja.
 Felix feltartotta a kezét, mutatva, hogy már fegyvertelen. Johnny csontváz
követte a példáját. Lerakta a géppisztolyát a betonra, és még bele is rúgott egyet.
– Mi… kiszálltunk – mondta Johnny Miss Ashre nézve. – Maguk a tanúk, hogy
kiszálltunk. Mi nem lövünk senkire, az nem a mi profilunk.
Meg akartam kérdezni, hogy akkor mi a profiljuk, de anélkül is tisztában vol-
tam vele, hogy sokat kellett volna kérdezősködnöm.
Rudy McKloskey odasétált hozzám, és bólogatni kezdett az orrom előtt.
– Látja, Miss Debby, hogy mibe kevert maga engem?
Most is elegáns volt, mint mindig, és a hangja sem árult el szemernyi nyugta-
lanságot sem.
– Én? Magát? – hökkentem meg.
– Úgy értem, hogy tisztességes ajánlatot tettem magának. De maga inkább
ezzel a két… hm… fickóval szűrte össze a levet, akik a testvéreim. Ha elfogadta
volna az ajánlatomat, mindezt megspórolhattuk volna magunknak. Maga is, és
én is.
– Nem szűrtem össze senkivel semmiféle levet – tiltakoztam. – Én csak…
– Még semmi sem késő – szakított félbe. – Itt vannak a papírok. Mindig van
nálam néhány példány, hogy bármikor aláírathassam magával, ha végre úgy
dönt, hogy az én ajánlatomat fogadja el.
– Eszem ágában sincs.
– Hát az bizony nagy baj – mondta, és mélyet sóhajtott. – Az a helyzet, hogy
nem árultam el magának az igazi okot, ami miatt meg akarom venni ezt az izét
itt. Valakinek – hogy kicsoda az illető, most mellékes, hiszen nem ismeri itt sen-
ki – megígértem, hogy megszerzem, méghozzá záros határidőn belül. Ha nem
teszem, akkor ez a… mondjuk úgy, üzleti partnerem, átküld a másvilágra. Ezért,
ha élni akarok… Ugye érti, Miss O’Hara? Nem akarok fellengzős lenni, és nem is
blöffölök, de ha hoppon maradok, akkor már nincs sok értelme az életemnek,
vagyis nem fog sokáig tartani. Ezért felteszem magának a kérdést: hajlandó alá-
írni ezeket a papírokat, amelyek itt vannak nálam?
– És ha nem? – kérdeztem.
– Akkor kénytelen lennék megnyomni a detonátor gombját. Ne legyenek két-
ségei afelől, hogy megteszem. Nekem már úgyis mindegy. Nos, mi a válasza er-
re?
 – És ha a többiek bizonyítják majd, hogy csak erőszak hatására írtam alá?
– Nem lesznek többiek – mondta Rudy McKloskey. Erre többen is megindul-
tak felénk, Marisa és Miss Ash is, de Rudy McKloskey jelentőségteljesen felemel-
te a kezét, mire valamennyien megtorpantak.
Hirtelen mennydörgést hallottunk a fejünk fölül. Rémülten meredtünk az
ismét előbukkanó mennyezetre, amely lassan összezárult felettünk. McKloskey-
n nem látszott, hogy megrémült volna tőle.
– Időzáras – mondta. – Bizonyos idő után visszaáll az eredeti állapotába. Így
aztán, ha akarna sem tudna a segítségükre sietni senki. Bent ülünk az egérfogó-
ban, és csak magán múlik, Debby, hogy élve kiszabadulunk-e belőle.
– Valamennyien?
Rudy McKloskey felrántotta szemöldökét.
– Hova gondol? Csak magáról és rólam van szó.
– A többiek?
– Maga csak írja alá a papírokat, a többi már az én dolgom.
– Megöli… őket?
– Mi mást tehetnék?
– És… engem?
– Magára szükségem van. Lehet, hogy bíróság előtt kell majd nyilatkoznia,
hogy önként írta alá a szerződést, szabad akaratából.
– És ha nem teszem? – ismételtem meg többedszerre is a kérdést.
Rudy McKloskey megvonta a vállát.
– Nézze, kisasszony, volt időm alaposan végiggondolni mindent; értem eza-
latt a saját életemet, a múltamat és az esetleges jövőmet is. Ha nem tudom meg-
kaparintani ezt az objektumot, akkor nekem – mint már említettem – végem.
Még jobb is, ha megnyomom a detonátor gombját, mintha hagyom, hogy mások
végezzenek velem. Talán nem látszik rajtam, de a végletekig elkeseredett ember
vagyok, és semmiféle kompromisszumra nem vagyok hajlandó. Tehát: vagy el-
fogadja az ajánlatomat, vagy mindennek vége. Néhány percet adok csupán ma-
gának – mondjuk, kettőt –, aztán… a többit tudja.
Tudtam. És lassan kezdtem megérteni, hogy Rudy McKloskey nem blöfföl.
Tényleg elkeseredett, tényleg elszánta magát a legrosszabbra is, tényleg meg
fogja nyomni a gombot. Jézusom, hol vagy Álmaim Asszonya? Most segíts!
 Hát, ha ő nem is segített, másvalaki igen. McKloskey, mármint Rudy, rajtunk
tartotta a szemét, készen rá, hogy ha valami csoda folytán maradt volna nálunk
elrejtett fegyver, és használni is akarnánk, időben cselekedhessen, valakit mégis
kihagyott a számításból.
A valaki Carola volt. Még mindig a betonon feküdt, éppen úgy, ahogy akkor,
amikor lerángattak róla. Nem sikerült ugyan megfojtanom, támadásom azonban
szemmel láthatóan mély nyomokat hagyott rajta. Vagy legalábbis véreseket.
Folyt a vér az orrából, hosszú seb húzódott végig a homlokán. Kíváncsi lettem
volna rá, vajon mi az ördög sérthette fel, de már nem volt időm ezzel foglalkoz-
ni. Carola ugyanis felkönyökölt, és a kezében szorongatott revolverrel McKlos-
key-ra lőtt. Láttam, hogy Rudy McKloskey meginog, és kihullik a kezéből a deto-
nátor. Önkéntelenül is a fejem köré fontam a karom, hogy védjem magam, a
nem is tudom, mi ellen. Valószínűleg arra számítottam, hogy pillanatokon belül
hatalmas robbanást hallok, és a fejünkre szakad a betonmennyezet. Rudy Mc-
Kloskey a levegőbe markolt, megpróbálta elkapni a lehulló detonátort, aztán úgy
is maradt, kinyújtott karral, majd úgy esett össze, mintha homlokon vágták vol-
na egy kalapáccsal.
Bár a kalapács nem stimmelt, az előbbi igen. Carola Kirshenstein úgy találta
homlokon, mint a réges-régi indián történetekben Old Shatterhand a leggono-
szabb sziú tömeggyilkosokat. Ezután hallottam még egy lövést – valószínűleg ez
is eltalálta McKloskey-t –, csakhogy ez már nem érdekelt senkit. Rudy McKlos-
key, gyáram jövendő, reménybeli tulajdonosa már akkor halott volt, amikor a
betonra ért.
Carola lassan feltápászkodott. Kezében a revolverével odalépett hozzám, mé-
lyen a szemembe nézett, felemelte a fegyverét és a halántékomhoz szorította a
csövét. Behunytam a szemem. Ekkor már nem gondoltam Álmaim Asszonyára,
nem gondoltam semmire. Csupán arra voltam kíváncsi, hogy meghallom-e a
fegyver dörrenését, vagy sem. Azt mondják, hogy nem. Hát akkor most mindjárt
kiderül, mi az igazság.
Nos, nem hallottam a dörrenést, és nem azért, mert már meghaltam volna,
hanem mert Carola végül is nem húzta meg a ravaszt. Hogy miért nem, örök
titok marad. Később arra gondoltam, hogy valószínűleg a szemébe folyt a vére, s
előbb attól akart megszabadulni. Miközben végigmaszatolta az arcát a kézfejé-
vel, Edvin McKloskey odalépett hozzá és átkarolta, mint ahogy Forest engem
próbált korábban.
– Jézusom, Carola, ezt hogy csináltad?
– Mit hogy csináltam? – hallottam Carola reszelős hangját.
– Hát hogy… homlokon találtad.
– Most mondjam azt, hogy gőzöm sincs róla? Rálőttem, és kész. Így sikerült.
– Ez meg mi a fene, Edvin? – értetlenkedett Forest.
– Mármint mire gondolsz, Forest? – kérdezte Edvin.
– Ha megmondanád, mi folyik itt…
Edvin megcsóválta a fejét.
– Hülye vagy te, Forest, mindig is az voltál. Nem véletlen, hogy lekvárral fes-
tesz. Magad is lekvár vagy, azért is vonzódsz hozzá.
– De hiszen te mondtad, hogy ez igazi művészet, és hogy mennyire eredeti
vagyok, és…
– Mert tudom, hogy idióta vagy, és meg akartalak nyugtatni.
– Te beszéltél rá, hogy fogjunk össze Rudy ellen, és happoljuk el előle ezt az
izét. Én közben szerelmes lettem Miss Debbybe, és arra gondoltam, hogy ha el-
veszem feleségül, gond nélkül a miénk lehet a gyár.
– Ebből is látszik, mennyire hülye vagy. Gondolod, hogy ez a nő hozzád men-
ne, Forest?
– Már miért ne? Látom a szemén, hogy ő is vonzódik hozzám. És… én úgy tud-
tam, hogy elváltál Carolától, és hogy nem is vagytok beszélő viszonyban, és hogy
akkor lásd, amikor a hátad közepét, sőt azt is mondtad, hogy Carola elmebeteg,
mint az ikertestvére volt…
Carola erre felkapta a fejét, furcsa grimaszt vágott, majd Edvin McKloskey-
hoz lépett. Áttette a revolverét a jobb kezéből a bal kezébe, a jobbal pedig úgy
vágta pofon Edvint, hogy attól tartottam, menten legurul a feje a nyakáról.
– Ezt mondtad rólam, te szemét?
– Hazudtam, szívem – védekezett Edvin, és az arcához kapta a tenyerét. –
Csak a látszat kedvéért mondtam.
– Menj innen, mert a látszat kedvéért kapsz még egyet. Johnny!
– Miss Carola?
– Vegyék fel a fegyvereiket és álljanak készenlétben.
 – Igenis, Miss Carola.
Johnny és Felix felvették a fegyvereiket és készenlétben álltak. Láttam a ké-
pükön, hogy nem tetszik nekik valami, nagyon nem, de nem értem rá törődni
velük. A saját sorsunk jobban izgatott annál, mint hogy nekik szenteljem az utol-
só perceimet. Tisztában voltam ugyanis vele, hogy az életveszély még nem múlt
el: cseberből vederbe kerültünk.
Carola szerencsére megfeledkezni látszott rólam. Foresthez sétált és megsi-
mogatta a tenyerével az arcát.
– Te aztán tényleg hülye vagy, szegény Forest.
– Ezt nem értem – rázta meg a fejét Forest. – Carola… én tényleg nem értek
semmit. Most akkor mi van itt?
Carola mintha örömét lelte volna abban, hogy sértegeti Forestet.
– Hát, ha fel tudod fogni a hülye eszeddel, Forest, hogy mi a helyzet, akkor
elmagyarázom neked. Oké?
– O…ké – nyögte Forest.
– Nos, az van, hogy nagyon kell nekünk ez az objektum, Forest, nekem és a
férjemnek is. Érted?
– De hiszen ő már nem…
– Csak elhitette veled, te idióta, hogy már nem vagyok a felesége, pedig de-
hogynem vagyok az. Csakhogy te nem másztál le a nyakáról; azon az alapon,
hogy ikrek vagytok, ott sündörögtél a közelében, és nem lehetett levakarni róla.
Púp voltál a hátán, Forest. Így aztán amikor szóba került, hogy meg kellene sze-
reznünk ettől az O’Hara lánytól ezt a kicseszett helyet, mondtam Edvinnek, hogy
ossza meg veled a tervét… illetőleg annak egy részét, és azt is megváltoztatva,
mert előbb-utóbb még rájönnél valamire, és akkor biztosan eljárna a szád. Ezért
„árulta el” neked Edvin, hogy mi a szándéka a gyárral, te pedig lelkesen egyetér-
tettél a tervével, mivel Edvin megígérte neked, hogy a gyár falaira annyi freskót
festhetsz kedvenc lekvároddal, amennyit csak akarsz. És te, ostoba, ráharaptál a
dologra. Azóta sincs fogalmad róla, mire megy ki a játék, igaz?
– Hát… mire megy ki? – kérdezte szemmel láthatóan kábán Forest.
– Arra, hogy ez az objektum az enyém és Edviné legyen.
– És az enyém – bólintott Forest.
– Tudod, mi a tiéd, Forest? – kérdezte Carola egészen illetlenül a mennyezet
felé bökve a középső ujját. – Ez a tiéd, Forest!
– És Miss Debbyé is – tette hozzá Forest, aki fel sem figyelt rá, hogy mit muta-
tott Carola.
Carola Forest elé állt és megcsóválta a fejét.
– Nem értesz te semmit, Forest – mondta, és immár Forest homlokához érin-
tette a fegyvere csövét. – De nem is fontos, hogy megértsd. Meghalsz, Forest. Ha
akarsz, elmondhatsz egy rövid imát, de csak nagyon rövidet.
– Feltétlenül szükséges ez, Carola? – hallottam Edvin dörmögését. – Nem le-
hetne valahogy másképpen elintézni?
– Mégis hogyan? Fojtsam meg?
– A testvérem, Carola. Az ikertestvérem.
– Én meg a feleséged vagyok. És nekem is volt egy ikertestvérem, akit megöl-
tek.
– Jó, de ahhoz Forestnek semmi köze.
– Börtönbe akarsz kerülni, Edvin? Különben is, ezt már ezerszer megbeszél-
tük.
– Az azért nem volt benne, hogy Forestet meg kell ölnünk.
– Márpedig akkor, ha életben marad, alá is írtad a halálos ítéletedet, szívem,
és én ezt nem engedhetem. Inkább végzek veled is.
– Ne bomolj már, Carola! – emelte fel a kezét békülékenyen Edvin McKloskey.
– Te meg, Forest, ne haragudj rám. Meglátod, csak egy pillanat az egész… és ha
megkérhetlek rá… ne kísérts majd álmaimban… ha jó tesó vagy, megteszed ne-
kem ezt a szívességet.
Vártam, hogy eldördüljön a lövés, miközben azon töprengtem, hogy vajon
miért éppen Forestre van annyira kiakadva Carola. Valahogy nem stimmelt va-
lami. Időm azonban nem volt végiggondolni a dolgot, mert ismét csak történt
valami. És ismét csak nem volt semmi köze Álmaim Asszonyához.
Lövés dörrent, s valahonnan golyó csapódott közénk. Egy vaslemezt találha-
tott el, talán egy lépcsőfokot, közvetlenül utána pedig újabb ismerős hang csa-
pott le ránk, amely a magasból jött, mintha az Úr hangja lett volna.
– Dobja el mindenki a fegyverét! – dörrent ránk az ismerős hang. – Jól látom
magukat egytől egyig. Fegyvereket eldobni! – Mivel a hanghoz nem tartozott
test – legalábbis egyelőre –, nem volt különösebb hatása ránk. Jómagam is úgy
éreztem, mintha egy távoli hangszóróból fenyegetett volna bennünket valaki.
Így aztán nem is dobott le senki semmit. Miss Ash sikkantott egyet – más
nem történt.
– Nem mondom még egyszer – hallottuk újra a hangot. – Mindenki dobja el a
fegyverét!
Carola felemelte a revolverét és megpróbálta célba venni a fenyegetődzőt.
Csakhogy egy láthatatlan embert nem könnyű célba venni.
– Jöjjön elő, akárhol is van, és akárki is maga – mondta a felettünk húzódó
fémszerkezetnek. – Megbeszéljük a dolgot.
Válaszként ismét lövés dörrent; Johnny „csontváz” felkiáltott és térdre esett.
– Valaha mesterlövész voltam a seregben – magyarázta a hang. –
Valamennyiüket jól látom, és le is tudom szedni. És meg is teszem, ha nem en-
gedelmeskednek. Dobja el a pisztolyát, Carola. És a „csontváz urak” is.
A „csontváz urak” azonnal engedelmeskedtek. Johnnynak nem is kellett, el-
végre nála már nem volt fegyver, Felixnél volt ugyan, de ő villámsebesen elhají-
totta.
Ekkor valahonnan a magasból, mintha egyenesen az égből jött volna, le-
ereszkedett egy mindeddig láthatatlan vaslépcső. A legalsó lépcsőfokán ült vala-
ki, fegyverrel a kezében. Abban a pillanatban, ahogy észrevettük, a lépcső eresz-
kedése megállt, s a rajta ücsörgő ismét meghúzta a ravaszt. A golyó alig pár cen-
tire Carolától vágódott a betonpadlónak, megperdült rajta, majd furcsa, tompán
csattanó hang kíséretében eltűnt a szemünk elől.
– Csak öt centire volt Miss Carolától, ha jól láttam – mondta a férfi. – Vagy…
Carola kezéből kihullott a fegyver.
– Dögölj meg, te szemét! – nyögte Mr. Mlinarik felé.
Merthogy ő volt a jövevény.

98

Mr. Mlinarik megállt Carola mellett, megcsóválta a fejét, és sajnálkozva széttárta

a karját.
– Sajnálom – mondta, bár nem érződött fene nagy sajnálkozás a hangján. –
Nem akartam meglőni… talán az ördög térítette el a golyót.
Johnny a padlón ült a lábát tapogatva. Fegyvere mellette hevert a betonon.
Mlinarik felvette, majd távolabbra hajította.
Közben egyetlen pillanatra sem vette le a szemét rólunk.
– És maga? – kérdezte Felixre bökve az állával.
– Én már eldobtam, uram.
– Ugye nem kell mondanom…
– Semmit sem kell mondania, uram – legyintett Felix. – Nekem már elegem
van ebből az egészből. Ez nem az én műfajom.
– Ajánlom is – mondta Mr. Mlinarik. – Alighanem a színjáték végére értünk,
hölgyeim és uraim. Vagy még várunk valakire?
– Te rohadék! – köpött felé vadállati dühvel az arcán a sebesült Carola. – Te
mocskos szemétláda!
Mr. Mlinarik megcsóválta a fejét.
– Hol hagyta a jó modorát, kisasszony? – kérdezte. – Nem illenek ilyen csinos
nő szájába a csúnya szavak. Mr. McKloskey… Edvin, kérem, álljon a felesége mel-
lé. Ugye valamennyien tisztában vannak vele, hogy nem viccelek? Jámbor ember
vagyok, de az ellenségeimmel azért könyörtelenül leszámolok. Nem hazudtam,
amikor azt állítottam, hogy mesterlövész voltam, mert az is voltam. Számtalan
izgága fickót küldtem át Irakban a másvilágra, ezért ne gondolják, hogy csak a
számat jártatom. Ezt a fickót is – mutatott a még mindig a betonpadlón ücsörgő
Johnnyra – simán megölhettem volna, de nem szívesen ölök. Apropó, Felix, néz-
ze meg, hogy milyen súlyos a társa sebe. Akkor hát, úgy érzem, hogy befejező-
dött az előadás. Jól van, Miss Debby? – fordult aztán hozzám.
– Megvagyok – biccentettem. Figyelmeztetni szerettem volna valamire, de
aztán mindent elmostak az elkövetkező események.
– És maguk? – kérdezte a többiek felé fordulva. – Miss Ash? És Mr. Hooker?
Mr. Hooker, aki eddig mintha nem is létezett volna, most sem moccant. Csak
ült a betonon, és üveges szemmel hallgatott. Még nem volt időm foglalkozni
vele, valahányszor rápillantottam, elszorult a szívem, de ahogy elindultam volna
felé, máris megakadályozott benne valami.
– Megvagyok – csikorogta Miss Ash. Üvegcserepekként potyogtak ki a szájá-
ból a szavak. Úgy tűnt, némelyik meg is sérthette a torkát, mert időnként a nya-
kához nyúlt és behunyta a szemét. – Meg…vagyok.
– Nos, ennek örülök. Na és maga, Debby?
Csak legyintettem. Úgyis láthatta rajtam, hogyan vagyok. Nem valami jól.
– Önt hogy is hívják, asszonyom?
– Marisának – mondta házvezetőnőm. – Már találkoztunk.
– És ön, professzor?
– Most már minden oké – bólintott McKinley. Én azonban láttam rajta, hogy
ő maga sincs meggyőződve arról, amit mond. Mintha várakozást láttam volna a
szemében. Talán nem hitte, hogy véget értek az események.
– Hát akkor… talán elkezdhetünk gondolkodni róla, hogy a fenébe mászunk ki
ebből a mocsárból, amibe belekerültünk – mondta Mr. Mlinarik. – Itt van ez az
objektum, amelyre égetően szükségem lenne, erről már említést is tettem Miss
Debbynek, csakhogy, amint látom, nem voltam tisztában vele, hogy… történik itt
egy s más. Valaki berendezett itt egy autógyárat, vagy mi a fene? Mr. McKloskey,
ön mit szól mindehhez?
A kérdés Forestnek szólt, akit mintha gutaütés ért volna az elmúlt percekben.
Kissé eltávolodott tőlem, és merev tekintettel a levegőbe bámult.
Mr. Mlinariknak kétszer kellett szólnia hozzá, hogy egyszer meghallja. Alig-
hanem a neve említése térítette vissza a valóságba.
– Mr. McKloskey… Forest, jól van, kérem?
– He? – kérdezte nem túl bőbeszédűen Forest.
– Azt kérdeztem, hogy jól van-e.
Forest megrázta a fejét.
– Hát… jól… azaz nem túl jól.
Mr. Mlinarik szemében mintha együttérzés csillant volna.
– Igaz, ami igaz: nem lehet túl kellemes önnek.
Forest felkapta a fejét, de nem Mr. Mlinariknak válaszolt, hanem Edvin felé
vetett gyilkos pillantásokat. Edvin McKloskey az immár fekvő Carola fölött tér-
delt, aki nehezen, sípolva szedte a levegőt. Forest hirtelen elindult Edvin felé.
Mlinarik azonban a mellkasának nyomta a géppisztolya csövét és megállította
vele.
– Hé! Hé! Álljon már meg, ember! Mit akar csinálni?
– Megölöm – mondta határozott hangon Forest. – Mindkettőjüket.
 – Arra kell kérnem, hogy ne tegye – mondta Mlinarik. – Nem kedvelem az
emberölést, főleg, ha a szemem láttára történik. Ennél már csak azt utálom job-
ban, ha nekem kell ölnöm. Szóval, mi is a gond pontosan?
– Az, hogy átvert a rohadék – mondta, vagy inkább nyögte Forest.
– Hogy verte át?
– Azt mondta, sőt meg is esküdött rá, hogy szakított Carolával, és hogy… el is
vált tőle. Carola egy… beteg nő. Egy gyilkos. Nem beszámítható.
– Ebben lehet valami.
– Megbeszéltük Edvinnel, hogy mint jó ikertestvérek, ezután együtt csiná-
lunk mindent. Kibéreljük ezt a gyárat, vagy megvesszük Miss O’Harától, és… de
ez most nem is fontos. Számomra alighanem már… nincs semmi fontos az élet-
ben. Hiszen a testvérem vagy, Edvin, hogy tehetted ezt velem?
Edvin McKloskey egyfolytában Carola arcát simogatta és még csak nem is
fordította Forest felé a fejét.
– Megbeszéltük, hogy te… bármit gyárthatsz ebben az izében, én pedig… fes-
teni fogok. Még azt is megbeszéltük, hogy mit fessek a falra, és még abba is haj-
landó lettem volna belemenni, bár ez elveim ellen való lett volna, hogy ne csak
lekvárral fessek, mert ez szerinted csak a pillanat művészete, hanem tartósabb
anyagokkal is. Még ezt is megtettem volna érted, Edvin. És… neked… minden
szavad hazugság volt… Te és Carola… nem is igaz, hogy szakítottatok, én csak
arra kellettem neked, hogy… segítsek megszerezni a gyárat, és aztán… akkor…
Zokogásba fulladt a hangja. Majd miután megtörölgette a szemét, folytatta.
– Szeretlek, Edvin, mint a testvéremet, és bármit megtettem volna érted, én
még nem szerettem ennyire senkit, bár most egy kicsit… vagyis nagyon… bele-
szerettem Miss O’Harába… de ez szemernyit sem változtatott volna azon, ami-
ben megállapodtunk. Te nem vagy jó testvér, Edvin. Egyáltalán nem vagy az!
Rossz testvér vagy, bátyám. Te meg akartál… ölni engem… biztos vagyok benne.
Carola rábeszélt… Carola, ez a szörnyeteg… De még nincs késő, Edvin… És mit
jelentsen ez a sok autó itt? Erről nem volt szó… nem mondtad, hogy autókat
gyártasz… elhallgattad előlem… És én hülye még azt hittem, hogy… szeretsz
engem… Miért tetted ezt velem, Edvin?
Edvin McKloskey ekkor levette a szemét Caroláról, és Forestre nézett.
– Mert egy idióta vagy, azért – mondta, vagy inkább kiáltotta Forest felé. –
Egy hülyével pedig nem lehet semmit kezdeni. Aki olyan barom, hogy lekvárral
fest, azt csak kiröhögni lehet. Elég baj az nekem, hogy egy idióta ikertestvérem
van. Amíg lehetett, felhasználtalak, de vedd tudomásul, Forest, hogy nincs szük-
ségem rád. Carola undorodik tőled, igaz, szívem? Már eddig is vissza kellett fog-
nom magam, hogy életben tartsalak, Carola ki akart iktatni a játékból, de én
addig könyörögtem, amíg bele nem egyezett, hogy még… élhess egy kis ideig.
Ami pedig a kocsikat illeti, hát valóban nem tudod, mi történik itt már évek óta?
Amilyen hülye vagy, nem vettél észre semmit, mi?
– Mit kellett volna… észrevennem? – kérdezte Forest, és egyre közelebb hú-
zódott hozzám. Én meg egyre inkább elhúzódtam tőle, ami fel is tűnt Mr. Mlina-
riknak.
– Hé, maguk meg mit táncolnak itt előttem?
– Meg akarom védeni őt – mondta Forest felém lépve egyet.
– Megvédeni? – nevette el magát Mr. Mlinarik. – Kitől? Tőlem?
– Edvintől – mondta. – És Carolától.
– Amiatt ne nyugtalankodjék – igyekezett megnyugtatni Mr. Mlinarik. – A
maga ikertestvére már nem fogja bántani Miss O’Harát, és Miss Carola, akarom
mondani Mrs. McKloskey sem.
Forestet azonban nem lehetett megállítani. Egyre közelebb jött hozzám és
óvón felém tárta a karját.
– Igenis megvédem őt. Maguk nem ismerik Carolát. Carola gyilkos. Én tud-
tam, de tartottam a számat. Edvin megígérte, hogy megszakít vele minden kap-
csolatot, én pedig belementem. Tudom, hogy Edvin meg akarta ölni Miss Debbyt,
én tudom.
Forest elkapta a karom és magához húzott. Mr. Mlinarik ráfogta ugyan a
fegyverét, de aztán visszairányozta Carolára, aki a földön fekve nagyokat nyö-
gött. El akartam lökni magamtól Forestet, és már majdnem sikerült is, amikor
hátrálás közben ráléptem valamire, amitől egyetlen pillanatra elveszítettem az
egyensúlyomat.
Forest gyengéden átkarolt, majd éreztem, hogy egyre erőteljesebb a szorítá-
sa, aztán valami hideget éreztem a nyakamon. Nem kellett soká törni a fejem,
hogy mi lehet az. Nem egy tölcsér fagylalt volt, ha bárki is erre gondolna, hanem
egy késpenge. És Forest hangja is olyan hideg volt, mint az említett fémtárgy.
 – Nyugalom, Debby – mondta. – Ha nem ugrál, nem lesz semmi baj. Mr. Mli-
narik, lenne szíves elhajítani a fegyverét?
Mr. Mlinarik értetlenül meredt rá.
– A fegyveremet? Mi az ördög… van magával, hogy…
– Kés van a kezemben – mondta Forest olyan hangon, hogy ha éjszaka hal-
lom, sötétben, amikor nem látom, hogy ki beszél, talán levegőt sem kaptam vol-
na tőle ijedtemben. Hol volt már az a kissé vontatott, egzaltáltnak tűnő hang,
amellyel eddig beszélt? Határozott és pattogó lett, mint egy kiképző őrmesteré.
– Megismétlem: kés van a kezemben, és ha valaki megmoccan, elvágom vele a
hölgy nyakát, megértették? Ne legyenek kétségeik afelől, hogy megteszem. Van
benne gyakorlatom, az az igazság. Én is valami olyasmi voltam, mint Mr. Mlina-
rik… csakhogy én nem tértem át a spiritizmusra.
Hát, ha láttak már sóbálványokat egymás mellett, akkor mi voltunk azok.
Igaz, én már sok mindent tudtam és sok mindent sejtettem, arra azonban nem
gondoltam, ami végül is megtörtént. Most aztán megfizethetek az ostobaságo-
mért.
– Mi a helyzet, Edvin? – kérdezte ezen az új hangján Forest McKloskey. – Jól
vagy?
– Már amennyire lehet – nyögte Edvin, miközben lassan feltápászkodott.
– És Carola?
– Meghalt. Megfojtottam.
Forest felkuncogott.
– A fenébe is, te aztán megőrizted a hidegvéredet. Azt hittem, golyó érte, és
az végzett vele.
– Érte is, de úgy gondoltam jobb, ha biztosra megyünk. Hé! Johnny!
– Itt vagyok… Mr. Forest – nyögte a betonpadlón ücsörgő „csontváz”.
– Jól van?
– Nem vagyok jól… Mr. Forest. Pokolian fáj a lábam.
– És maga, Felix?
– Én… azt hiszem, jól.
– Vegyen fel egy fegyvert és jöjjön ide. Álljon meg itt, és ha szólok, nyomjon
rájuk egy sorozattal.
Amint láttam, Felixnek nem tetszett a dolog. Elhúzta a száját, majd megcsó-
válta a fejét.
– Tudja, uram… nem egészen az én bulim, ami itt folyik. Ez nem az én műfa-
jom. Már az sem tetszik, hogy fegyver van a kezemben.
– Edvin, légy szíves.
Ami ezután történt, az a legrosszabb álmaimon is túltett. Edvin felvett a föld-
ről egy revolvert – ki tudja már, eredetileg kié lehetett –, aztán Felix fejéhez
szorította.
– Sajnálom, barátom. Maga kereste magának a bajt. Nincs szükségem haszna-
vehetetlen fajankókra.
A lövés eldörrent. Felix bólintott egyet kissé hátrabillent fejjel, szeme a
mennyezetre meredt, arrafelé, amerre koponyájának leszakadt teteje is röppent.
Még fel sem foghattuk, mi történt, amikor már Johnny „csontváz” is megkapta a
magáét.
Mindenki ordított, sikoltozott, mindenki igyekezett menedék után nézni. Egy
rövid géppisztoly sorozat azonban megállította a menekülőket.
– Állj! – ordította Forest. Éreztem, hogy megerősödik a nyomás a nyakamon.
– Ha nem hisztériáznak, nem esik bajuk. Néhány napot kihúznak itt, a föld alatt,
s amikor eltűntek a kocsik, sértetlenül kimehetnek. Nem vagyok vérszomjas
szörnyeteg, és Edvin sem az. Ami Carolát illeti, hát vele kissé más a helyzet, de
amint látják, ő már nincs az élők sorában, nincs abban a helyzetben, hogy aka-
dékoskodjék. Ha nem hagyják abba a bújócskát, elvágom Miss Debby torkát, az-
tán sorban a magukét is. Nos, mi a válaszuk?
Előbb McKinley bukkant elő a vaslépcső mögül, aztán sorban a többiek.
– Még egyszer elismétlem, amit mondtam – kiáltotta Forest. Olyan hangosan,
hogy fájdalom hasított a fülembe. – Három nap kell ahhoz, hogy az autók eltűn-
jenek innen. Ezt a három napot étel és ital nélkül kell kihúzniuk, de maguk majd
kihúzzák valahogy. Sajnos nem gondoskodtunk előre az önök ellátásáról, mert
kissé másként alakultak a dolgok, mint sejtettem volna. Nos, valóban nincs
szándékom megölni magukat, főleg Miss Debbyt nem. – Éreztem, hogy elmoso-
lyodik; látni nem láttam, mert magához szorította a fejem. – Ami azt illeti, őt
semmiképpen nem ölném meg. Az a helyzet, Debby, hogy egy kissé talán bele-
szerettem magába. Még csak elemzem a lelkemet, még nem tudom, hogy meny-
nyire – természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy hinnék magának.
Túl jól ismerem magát ahhoz, hogy bármit is elhiggyek, amit szorult helyzeté-
ben ígérne, így aztán nem is várok magától semmilyen ígéretet. Csak néha elját-
szom a gondolattal, hogy milyen lenne egy ágyban henteregni magával. De ez
csak álom. Szóval, hogy véget vessek a hegyi beszédnek: ha a fenekükön marad-
nak, nem lesz bajuk. Arra pedig ne számítsanak, hogy bárki is idetalál, ha majd a
keresésükre indulnak. A felettünk lévő terembe még csak betévedhet valaki, de
arra, hogy megnyíljon a padló, nulla százalék az esély. Lehetetlen megtalálni azt
a kapcsolót, amelyet Miss O’Hara mégis megtalált. Ilyen csak egyszer fordulhat
elő az életben. Gyanítom, hogy Miss O’Hara olyan képességekkel rendelkezik,
amelyek… hm… talán természetfelettinek tűnnek, ezért is vagyok ennyire óvatos
vele. Persze semmilyen természetfeletti nem képes megakadályozni benne, hogy
el ne vágjam a torkát, ha szükségét érzem.
Közben valahogy úgy fordultunk, hogy szemügyre vehettem a többieket.
Szinte már nem is hallottam Forest McKloskey hangját. Ott zümmögtek ugyan a
fülem mellett a szavai, mint a méhek, de nem értettem belőlük semmit. Amit
viszont láttam, az mélyen megdöbbentett. Miss Ash tenyerébe temette az arcát,
úgy zokogott, McKinley reménykedve pislogott rám, Marisa a professzor kezét
szorongatta és ő is engem nézett. Sőt, még Mr. Mlinarik is. Én voltam az egyet-
len reményük.
Majdnem felkiáltottam fájdalmamban. Legszívesebben a képükbe ordítottam
volna, hogy hiába is reménykednek, nem tudok segíteni rajtuk. Álmaim Asszo-
nya – akiről mindannyian hallottak már, és többé-kevésbé hittek is benne – nem
egy rejtett csodafegyver, amelyet szükség esetén előrántok, és kinyírom vele az
ellenségeimet. Álmaim Asszonya saját törvényei szerint létezik(?), ha akar, a
segítségemre siet, ha nem akar, nem.
– Mi legyen a halottakkal, Forest? – tudakolta Edvin, akinek a hangja immár
alázatos volt, elismerve vele, hogy Forest a főnök.
– Takaríttasd el velük – legyintett Forest, és eltaszított magától. – Álljanak
oda egy csomóba, a többit pedig…
Ebben a pillanatban mennydörgés támadt a fejünk felett. Nem sok maradt
meg ezekből a pillanatokból bennem. Csupán arra emlékszem, hogy széthasadt
felettünk a mennyezet; ha biblikus nyelven akarnám kifejezni magam, azt is
mondhatnám, hogy meghasadt felettünk az ég kárpitja. Csakhogy a Bibliával
ellentétben nem angyalok jelentek meg a hasadékban trombitával, vagy éppen
éles karddal a kezükben, hanem mások.
Elsősorban az a vaslépcső, amelyen mi is leereszkedtünk. Máig nem tudom,
hogy mi mozgatta a szerkezetet, és hogyan működött, a lényeg az volt, hogy
működött. A lépcső valahogy összekeveredett azzal a vaslépcsővel, amelyen
később mi álltunk, de mégsem akadályozták egymást. Ki volt ez találva – mint
később Marisa mondta nekem. Hát ki volt, az biztos.
Mondanom sem kell, hogy a mennyből leereszkedő lépcső tetején többen is
tolongtak, s egy ismerős hang olyan erővel ordított ránk, mintha megafon erősí-
tette volna fel a hangját.
– Fel a kezekkel, emberek! Aki megmoccan, azt…
Naná, hogy megmoccant. A következő pillanatokban már golyók pattogtak
körülöttünk. Ez a golyópattogás aztán feloldott minden gátlást bennem. Érez-
tem, hogy fojtogatja valami a torkom; hányingerem támadt, szerencsére csak
igen rövid időre. Egyszer csak megmozdultak az izmaim, amelyek az elmúlt per-
cekben bénultan lapultak a bőröm alatt. Úgy robbant ki belőlem a sikoltás, mint
a halak a vízből, ha az orvhalász kézigránátot dob a folyóba. Sikoltottam, üvöl-
töttem, és még ki tudja, mit csináltam egyszerre, de hogy nem törődtem a kö-
vetkezményekkel, az biztos. Amint megnyílt az ég kárpitja és meghallottam a
golyópattogást, Mitchell seriff figyelmeztető kiáltásaival egy időben máris Fo-
rest felé repültem.
Csak később, amikor visszagondoltam ezekre a töredék pillanatokra, bizonyo-
sodtam meg róla, hogy Forest észrevette a közeledésemet, és felém fordította a
fegyvere csövét. Én pedig belenéztem a csőbe. S akkor, abban a minutumban,
Forest kiejtette a kezéből a fegyverét. Mintha valaki kiütötte volna belőle. Két-
ségbeesetten utánakapott, aztán már nemigen kapkodhatott, mert rávetettem
magam. A földre taszítottam és beleharaptam a nyakába. Egyszerűen szét akar-
tam marcangolni a torkát.
– Ez az, Debby! – hallottam Marisa biztató hangját. – Öld meg a rohadékot!
Vágd ki a szívét! Viva la revolución!
Valaki a levegőbe emelt és talán meg is ütött.
Fémes hangokat hallottam ezután; csörgést, kattogást, majd hirtelen beállt a
csend, aztán ismét emberi hangok töltötték be körülöttem a teret.
 – Ez a nő őrült – mondta valaki a közelemben. Ismerős volt a hangja, aligha-
nem a seriff helyetteséé, Harrisoné volt. – El akarta harapni a pasas torkát!
– Meg is érdemelte volna – hallottam Marisa rekedtes helyeslését.
– Esküszöm, nem normális.
– Ugyan már – ellenkezett McKinley. – Csak egy kicsit túlpörgette magát.
– Ha nem szedem le róla, megölte volna.
– Efelől nincs kétségem – mondta McKinley. – Meg is érdemelte volna. Tud-
ják, van egy barátom, úgy hívják, hogy Leslie L. Lawrence, nos, egyszer, amikor
együtt kutattunk a Himalájában, az történt…
Erre aztán már kénytelen voltam egészen magamhoz térni.
– Ha folytatja… magának is elharapom a torkát – nyögtem.
– Magához tért – jegyezte meg elégedetten McKinley. – Most már nem lesz
semmi baj.
Éreztem, hogy átölel valaki és magához szorít. Először azt hittem, McKinley
az, vagy a seriff, aztán megéreztem azt a kellemes illatot, amely csak Zsiráfra
volt jellemző. Svéd borotvakölnit használt, az én ízlésemnek kicsit töményet.
– Zsi…ráf – nyögtem, miközben megpróbáltam nyitva tartani a szemem, az-
tán meg beállítani a fókuszát.
– Én vagyok – mondta meleg, mindennél drágább hangján. – Nyugalom,
Debby. Most már minden rendben van.
– Hogy kerülsz te… ide?
– Hát hívtál, nem?
– Azt mondtad… sok a dolgod.
– Ez így is van.
– És mégis itt… vagy?
– Mégis itt vagyok.
Csak ezt mondta. Úgy hangzott, mint egy szerelmi vallomás.
Mert az is volt.

99

Amikor jobban lettem, McKinley is odajött hozzám, megállt mellettem – a vas-

lépcsősor legalsó fokán ültem, Zsiráf mellett –, és a kezembe nyomott valamit.
Egy vizes zsebkendőt.
– Ez meg… mi? – kérdeztem.
– A zsebkendőm – felelte. – Nem kell aggódnia, steril.
– És… miért…
– Törölje meg a száját. Véres.
Önkéntelenül is a számhoz kaptam, majd megnéztem a kezem. Valóban vörös
volt.
– Ez… mitől…?
– Majdnem elharapta Forest McKloskey torkát.
– Nem emlékszem rá.
Ez persze nem volt egészen igaz, de mintha valaki arra késztetett volna, hogy
ezt feleljem.
Zsiráf mondani akart valamit, de McKinley megelőzte.
– Kérdeznék valamit, Debby.
– Hát csak… tessék.
– Járt már maga valaha Hollandiában?
– Én? – hökkentem meg. – Dehogy jártam. Miért kellett volna ott járnom?
McKinley sóhajtott, majd hallgatott egy kicsit, mintha fontolgatná magában,
hogy elmondja-e, amit akar, vagy sem.
– Tudja, hogy majdnem… megölte Mr. McKloskey-t? – kérdezte végül.
– Me…lyiket? – nyögtem.
– Hát… mindkettőt. Majdnem sikerült elharapnia Forest torkát… Akkor, ami-
kor… már sebesülten a földön feküdt…
– Sajnálom – mondtam. Pedig nem éreztem iránta szemernyi sajnálatot sem.
– Nem tudom, hogy került… a kezébe kés, valószínűleg a betonpadlóról szed-
te fel… azzal meg ki akarta vágni Edvin McKloskey szívét. Egyfolytában azt kiál-
tozta, hogy kimetszi a szívét, mint holland földön… Nos, ha a maga ősére gondo-
lok…
Gyorsan a szájára tettem a tenyeremet.
– Ne gondoljon rá – mondtam.
Később Zsiráf is közölt velem valami szívderítőt.
– Hát én egyre csak csodálkozom rajtad, Debby – csóválgatta a fejét. – Még
sosem láttalak ilyennek. Mintha az ördög bújt volna beléd, vagy vámpírrá vál-
toztál volna. Egyszerűen félelmetes voltál. Tudsz rá adni valami magyarázatot?
Szótlanul ráztam meg a fejem.
Pedig tudtam volna.

100

Kicsit később, amikor már elhagytuk a gyárat, és a szobámban ücsörögtünk egy-

egy pohár whiskyvel a kezünkben, láttam, hogy Zsiráf csak nehezen tud napi-
rendre térni a történtek felett.
– Rettenetesen ki voltam borulva – magyaráztam neki. – Az életemért küz-
döttem. Nem volt nálam más fegyver… csak a kezem és a fogam. Később persze,
amikor felvettem a kést…
– Ez az egyik, amit kérdezni szeretnék tőled – vágott közbe. – Bár… lehet,
hogy rosszul láttam.
– Mit, Zsiráf? – Éreztem, hogy remegni kezd a gyomrom az idegességtől. Nem
tetszett Zsiráf viselkedése. Mintha félt volna tőlem.
– Hát azt a kést. Láttam, hogy a ránk lövöldöző Edvinre veted magad…
– Sajnos nem emlékszem rá – ráztam meg a fejem, és ezúttal igazat is mond-
tam. Tényleg nem emlékeztem rá.
– Akkor még nem volt semmi a kezedben.
– A… késre gondolsz?
– Igen. Az a kés… cirka három-négy méterre hevert tőled. Talán Edviné volt.
Valószínűleg elejtette.
– Valószínűleg – biccentettem.
– Te a földre estél… Edvin melléd, te felemelted a fejét, és… többször is a be-
tonhoz csaptad. És ő… nem tudott védekezni ellened.
– Szerencsére – mondtam kissé sértődötten. Mintha szemrehányást éreztem
volna a hangjában.
– Hát igen. Szerencsére. Szóval, a kés elég messze volt tőled, te felé nyújtot-
tad a kezed, bár már azt sem értem, hogyan vehetted észre… úgy tűnt, mintha
tudnád, hol az a kés.
 – Honnan tudtam volna?
– Fogalmam sincs róla, Debby. Szóval, te… kinyújtottad arrafelé a kezed, és…
nem hazudok, Debby, de a kés belecsúszott a tenyeredbe. Három méterről. Ma-
gától.
– Gőzöm sincs róla, miről beszélsz – mondtam. – Nem emlékszem semmi
ilyenre. Arra sem, hogy…
– Ki akartad vágni Edvin szívét?
– Nem emlékszem – ismételtem.
– Pedig azt akartad. Ha nem szednek le róla… Mondhatok valamit, Debby?
– Hát persze. Csak mondd.
– Az a valaki… mintha nem is te lettél volna. Mintha egy… démon költözött
volna beléd. Kicsit ijesztő voltál, szívem.
Hallgattam, mint az elhagyott lyukas tornacipő a kosárlabdapályán. Azon
töprengtem, hogy végérvényesen elveszítettem-e a szerelmemet.
– Honnan tudtad, hogy a gyárépületben vagyok? – igyekeztem elterelni a fi-
gyelmet a „hőstetteimről”.
– Nem tudtam – vonta meg a vállát. – Honnan tudtam volna? Mitchell seriff
ötlete volt, hogy menjünk oda. Itt aztán követtük a nyomaitokat, ami nem volt
egyszerű. Ha nem lett volna indián az őseim között…
Elnevette magát. Ettől kicsit megkönnyebbültem. Tudtam, hogy viccel, hi-
szen semmiféle indián vér nem csordogál az ereiben.
– A folyosó padlóján szerencsére még felismerhetők voltak a porban a nyo-
maitok. Bár az is igaz, hogy összevissza tapostatok mindent… Szóval, eljutottunk
a nagy üres teremig, ami szerelőcsarnok volt valaha. Itt hirtelen megszólalt a
csipogóm.
– A csipogód? – hökkentem meg. – Az meg mi a csoda?
– A jelfogóm – magyarázta. – Nem emlékszel? A jeladó chipre, amit a hajón a
nadrágod szárának a hajtókájába nyomtam bele. Itt kell lennie valahol… nyugi,
most nem amiatt nyúlkálok, hogy… itt is van. Akkor bezzeg tiltakoztál ellene.
Akkor valóban tiltakoztam. Történt ugyanis, hogy amikor a hajókiránduláson
voltunk, amely tulajdonképpen nászútnak is beillett, történt egy, az utazásunkat
némiképp beárnyékoló baleset. Rejtélyes körülmények között egy utas a vízbe
esett, s nem is sikerült megtalálni. Hiába állt le a hajó, és hiába kutattak utána a
tengerészek, nem jártak sikerrel. Ezért Zsiráf, nagy aggodalmában, hogy esetleg
velem is történhet valami – letaszít egy szélvihar a fedélzetről, vagy lesodor egy
orvul felcsapó hullám –, beleerőltette azt a bizonyos kis jeladót a nadrágszáram
felhajtójába. Ez a nadrág volt akkor is rajtam, amikor… amikor a gyárban vol-
tunk… azaz tegnap. Ha másik nadrágot veszek fel…
– Hát, ha nincs nálam a jelfogó… – sóhajtotta.
– És ha nincs a nadrágomban a jeladó – mondtam.
– Hadd lássam azt a nadrágot – kérte. – De vesd le, mert így nem tudom ala-
posabban megvizsgálni.
Biccentettem, és hamar megszabadultam tőle.
Később aztán elégedetlenül nyugtáztam, hogy alighanem még mindig izgatja
valami. Tulajdonképpen engem is izgatott. Még mindig nem tudtam – vagy talán
nem is akartam – megmagyarázni magamnak a gyárban történteket.
– Te, Debby – kezdte aztán kihörpintve a poharából a whiskyje maradékát. –
Van még valami, amit el kellene mondanom neked.
– Gyerünk, szívem. Ne hallgass el előlem semmit.
– Szóval, az a helyzet – kezdte –, hogy amikor abban az üres teremben, tudod,
meghallottam a csipogómat, tudtam, hogy ott vagy a közelben. Csakhogy az a
terem totál üres volt, egy-két vasdarabtól eltekintve nem volt benne semmi. A
csipogó viszont egyre csak csipogott, jelezve, hogy a közelemben vagy valahol.
Érted?
– Hát persze – mondtam. – Folytasd csak, szívem.
– Mitchell sem értette a dolgot, és Harrison sem. Pedig mindhárman biztosak
voltunk benne, hogy ott vagy a közelünkben. Harrison még tréfásan meg is je-
gyezte, hogy talán befalaztak.
– Hahaha! – mondtam. – Jó vicc.
– Bocs, de nem úgy értettem. És akkor megindult az agyam. Rádöbbentem,
hogy kell lennie valahol az általunk használt bejáraton kívül még egy másik aj-
tónak, amely oda vezet, ahol te vagy. Végigkopogtattuk a falakat, de semmit
nem találtunk. S akkor, Debby… hát én nem is tudom…
– Mit nem tudsz?
– Hát… sötét volt odabent, csak a zseblámpáink világítottak. És akkor egy-
szerre… nagyot taszított rajtam valaki.
 – Mitchell? Harrison?
– Egyik sem – rázta meg tagadón a fejét. – Nem volt senki a közelemben. Mé-
gis… annyira megtaszított valaki, hogy az egyik falnál találtam magam. És akkor
megindult a kezem is, mintha valaki elmarkolta volna a csuklómat, és felemelte
volna… és akkor észrevettem a falon egy pókhálót. Eddig is láttam már, sőt még
kopogtattunk is körülötte, de a kopogtatás nem jelzett semmiféle ajtót. Szóval,
valaki odaerőltette a kezem a pókhálóhoz. És akkor… észrevettem alatta egy
gombot, és meg is nyomtam, és… akkor történt. Kinyílt a lábunk alatt a beton-
padló, a többit pedig már tudod.
– Igen. Tudom – bólintottam.
Zsiráf rám pislogott; valószínűleg arra várt, hogy teszek valamilyen lényeges
megjegyzést a történtekkel kapcsolatban, esetleg magyarázatot is adok rájuk, én
azonban hallgattam. Úgy gondoltam, hogy mindaz, aminek részese voltam, a
legteljesebb magánügyem. Csak rám tartozik, senki másra. Akarom mondani
rajta kívül. Mert Álmaim Asszonya ismét segített nekem. Méghozzá nem is akár-
hogyan.
Csak egyetlen kérdést tettem fel Morgannek.
– Hogyhogy ezekben a betonkalitkákban is működött a jeladóm és a jelfogód,
ahol még a telefonok is süketek?
Zsiráf rám kacsintott.
– Vannak olyan kütyük, amelyekről nem is gondolná senki, hogy mit tudnak.
És azt hiszem, jó is, hogy nem tud róluk senki, vagy csak nagyon kevesen. Kép-
zeld csak, mi lenne, ha mindenkinek a nadrágjába bevarrnának egy olyan chi-
pet?
Nem akartam elképzelni.

101

A seriff szobájában ültünk, ki-ki ahol tudott. Nekem egy kényelmes karosszék
jutott – Harrison hozta át a szomszéd helyiségből saját, jól ápolt kezével. Miköz-
ben hozta, mintha bocsánatkérő pillantásokat vetett volna rám. Ritkán csinálha-
tott ilyet, már ami a bocsánatkérést illeti, és bele is zavarodott szegény: ahogy a
széket hozta, többször is nekiment vele a falnak.
Amilyen jószívű vagyok, azon nyomban fel is ajánlottam először Lupita ügy-
nöknek, aztán Miss Ashnek, ők azonban nem tartottak igényt rá. Lupita talán
azért, mert mint a rend és a törvény képviselője, nem akart alacsonyabban ücsö-
rögni másoknál, Miss Ash pedig állandóan izgett-mozgott, jegyzeteit lapozgatta,
s a rövid lábú széken ülve akadályoztatva érezte volna magát a mozgásban.
A seriff az asztala sarkán ült és a képét legyezgette a kalapjával. Dögmeleg
volt idebent, és ha valaki ezek után megkérdezné, hogy miért nem nyitottunk
ablakot, hát azért, mert odakint még melegebb volt. Kellemes kis városkánkban
dühöngeni kezdett a kora nyár.
– Oké – mondta a seriff, és felemelte a tenyerét mintegy engedélyt adva vele
az előttünk álló megbeszélésre. – Akkor hát ugorjunk neki!
Rám nézett, én azonban egyelőre nem vettem a lapot, megpróbáltam össze-
gereblyézni szélfútta gondolataimat. S ebben a pillanatban megjelent előttem
valaki. Nem Álmaim Asszonya, ahogy bárki is gondolná, hanem egy nagy tölcsér
fagylalt. Sóhajtottam és elkergettem magam elől a délibábot.
– Igen, seriff?
– Kezdd el, lányom.
– Mivel kezdjem? – kérdeztem.
A seriff nyitotta volna a száját, de Donovan ügynök megelőzte.
– Előbb az élettelenek, aztán az élők – mondta a maga kissé érthetetlen mód-
ján.
– Ez meg mit jelentsen? – kérdeztem.
– Vegyük talán előre a gyárat. Van kifogása ellene?
– Az égvilágon semmi – feleltem. – Hol kezdjem?
Mivel senki sem válaszolt, elkezdtem.
– Jó, hát akkor jöjjön a gyár – mondtam. – Csak annyit mesélek róla, ameny-
nyit szükséges; nem szeretném húzni vele az időt. Annyit érdemes tudni róla,
hogy már évtizedekkel ezelőtt beszüntették benne a termelést. Eredetileg vegyi
anyagokat gyártott – növényvédő szereket, ilyesmit. Visszatekintve a múltjára,
ez nem volt – legalábbis többek szerint – feltétlenül makulátlan, ami annyit je-
lent, hogy az akkoriban gyártott növényvédő szerek aligha felelnének meg a mai
előírásoknak.
 – Az egész akkori élet nem felelne meg – legyintett Lupita ügynök.
– Ezenkívül több ízben baleset történt a falai között, amelyek halálos áldoza-
tokkal jártak.
– Nem is eggyel – kottyantott közbe Miss Ash.
– Legalább ötvenről beszélnek – bólintottam.
– Fontos ez? – kérdezte Lupita ügynök.
– Ez mindenféle szóbeszédre adott alkalmat – folytattam. – Sokak szerint a
balesetekben meghaltak lelkei kísértenek a romok között.
Akaratlanul is Miss Ash felé pislantottam. Ő azonban annyira belemerült
jegyzetei tanulmányozásába, hogy talán nem is vette észre.
– Őszintén szólva néha már magam is hasonlóra gondoltam. Főleg, amikor
abban a szobában, amelyben Mr. Coronert megölték… beszélni kezdtek a falak.
– Beszélni? – hökkent meg a seriff. – Ezt meg hogy érted?
– Úgy, hogy ha bizonyos helyeken a falra szorítottuk a fülünket, mindenféle
zajokat hallottunk – egy működő üzem, vagy gyár zajait. Mintha a rég bezárt
vegyi gyár a másvilágon folytatta volna a termelést, persze láthatatlanul. Egy
láthatatlanná vált kísértet-üzem lett volna belőle.
– Bizonyos értelemben az is volt – bólintott Donovan ügynök.
– A fenébe is – mordult fel a seriff. – Már akartam is kérdezni…
– A falakban csövek vannak – előztem meg. – Kitűnően vezetik a hangokat.
Azokat a hangokat hallottuk bennük, amelyek az alagsorból jöttek. Csakhogy
akkor még ki gondolt rá, hogy valójában mit is jelentenek.
– Még te sem Debby? – nézett rám a seriff. Mintha icipici gúnyt éreztem vol-
na a hangjában.
– Még én sem – feleltem. – Csak később jöttem rá, hogy mi lehet a romgyár
titka. De inkább… sorjában mennék.
– Oké, Debby, csak mondd!
– Szóval nem bolyongtak halottak lelkei a gyárromban, egyáltalán nem.
Akiknek a hangját hallottuk, nagyon is élő emberek voltak. Többen aztán átköl-
töztek belőlük a túlvilágra, de ez már későbbi történet. Ott tartottam hát, hogy
ott volt a gyár, a mi tulajdonunk, és mi jó áron el akartuk adni. Azért vettük meg
az előző tulajdonosától, hogy pénzes vevőt keressünk rá. Csakhogy fogalmunk
sem volt róla, hogy a gyár… hogy úgy mondjam, közel sem olyan, mint amilyen-
nek elképzeltük.
– Mégis… milyennek képzelték? – kérdezte Lupita ügynök. Ekkor vettem csak
észre, hogy Harrison mézédes pillantásokkal méregeti az ügynöknőt, és ezt ő
nem is veszi kifejezetten rossz néven. Ő is többször Harrisonra pillantott, és
mintha egyszer-kétszer el is pirult volna. Hirtelen feltámadt bennem a hiúság –
némi sértődöttséggel fűszerezve. Annak ellenére, hogy eddig mit sem kívántam
jobban, mint hogy Harrison szálljon le végre rólam – persze csak átvitt értelem-
ben –, ahogy ez most megtörténni látszott, mégsem tetszett igazán. Hát ilyen
könnyen ki lehet ábrándulni belőlem?
– Hé! Debby! – hallottam a seriff türelmetlen hangját. – El ne aludj itt nekem!
Sóhajtottam és folytattam.
– Életemben nem láttam még üres gyárat, amelyet ilyen alaposan megrágott
az idő vasfoga; ezt is csak kívülről, és így voltak ezzel a többiek is.
– Pontosan – bólintott Amos és Barbara. Egyszerre, mint egy jól összeszokott
artista páros.
– Őszintén szólva bennünket nem is a rom érdekelt, sőt az lett volna a jobb,
ha egyáltalán nincs is a telken néhány törött téglán kívül semmi. Ezért nem is
loptuk azzal az időnket, hogy alaposan megnézzük. Magam részéről olyannak
képzeltem, mint egy európai várromot. Csak a falak; közöttük pedig a nagy
semmi. Hát ebben csalódtunk. Ki gondolta volna, hogy a mi általunk elképzelt
romos falak között akkora a forgalom, mint a Times Square-en vasárnap délu-
tán. Erre csak azután derült fény, hogy megjelent a hirdetésünk a lapokban, és
sorban jelentkeztek a vevőjelöltek. Ki meg akarta vásárolni, ki bérbe óhajtotta
venni, Mr. Rudy McKloskey-t például mindkét megoldás érdekelte. Mindegyik
potenciális vevőjelölt minden követ megmozgatott, hogy az övé lehessen a
zsákmány.
– Vedd csak sorban őket, de röviden – figyelmeztetett a seriff.
– Ha már Mr. Rudy McKloskey-t említettem, vele is folytatnám. Neki azért
kellett volna az üzem, hogy növényvédő szereket gyártson benne – ezzel tulaj-
donképpen a gyár sok évtizedes gyakorlatát folytatta volna. Néha viszont arról
beszélt, hogy a méhek számára elfogadható szereket kísérletezne ki benne, néha
kozmetikai termékeket, mások szerint pedig a hadsereg számára készített volna
kenőcsöket. A végén viszont kiderült, hogy egészen másról volt szó. Meg kell
jegyeznem, hogy Mr. McKloskey pokolian rámenős volt.
– Még gyilkolni is hajlandó lett volna, csakhogy az övé legyen a gyár – bólin-
tott a seriff.
– Hát… nem is tudom – tűnődtem. – Talán. Bár azt mondják, hogy az ugatós
kutya nem harap. Nem minden injekciós tűben van méreg, még ha ezt is állítja a
gazdája.
– Marhaság – tiltakozott Miss Ash, fel sem pillantva a jegyzeteiből. – Engem
vagy egy tucatszor harapott már meg kutya, amikor riportot készültem csinálni
valakivel, aki nagyon nem szerette volna, és még kutyát is uszított rám. Azok a
kutyák aztán ugattak rendesen, de azért belém is haraptak. Megmutassam a
helyét?
– Azt hiszem… felesleges – mondta gyorsan a seriff, és a kezében tartott ka-
lapja mögé rejtette az arcát. – Anélkül is elhiszem.
– Ha kétségei lennének felőle, bármikor szívesen megmutatom – készséges-
kedett Miss Ash.
– Tehát, Debby?
– Szóval, Rudy McKloskey szívesen kibérelte volna tőlünk a gyárat. Csakhogy
nem tetszett nekem. Részben túlságosan rámenős volt, részben pedig a mi
szakmánkban szabály, hogy nem kell azonnal odaadni az árut az első érdeklődő-
nek, bármennyit is ígér érte. Mindig jöhet valaki, aki túlszárnyalja. Azonkívül az
sem volt közömbös számunkra, hogy ki miért akarná megvenni. De ez már lelki-
ismereti kérdés… Aztán jöttek sorban a többiek. Nem kis meglepetésemre kide-
rült, hogy Rudy McKloskey-nak van két öccse, Edvin és Forest, akik úgyszintén
érdekeltek az ügyben. A három testvér nem érzett testvéri szeretetet egymás
iránt, sőt ha ezt mondom, akkor még finom vagyok. Edvin ugyancsak vegyi
üzemet szeretett volna létesíteni a gyárban, Forest pedig… de hiszen ezt min-
dannyian tudják. Forest meglehetősen érzékenynek mutatta magát, művésznek,
és ezt mindenki be is vette. Annak érdekében, hogy ne kételkedjék benne senki,
telefestette lekvárfreskóival az üzem falait. Nagyon élethűen alakította a
zakkant művészt, nem is vitás. Ezzel el is érte a célját: senki sem gondolta volna
róla, hogy valójában kicsoda.
– Még te sem, mi?
– Még én sem, seriff. Vele kapcsolatban azért jó néhány apróságot el kell
mondanom. Ma már tudjuk, hogy Forest McKloskey ki volt valójában; ennek
megfelelően úgy ismerte a gyár valamennyi épületét, mint a tenyerét. S hogy az
álcáját biztosabbá tegye, nem is nagyon titkolta előttünk, hogy engedély nélkül
mászkál a romok között, sőt saját tulajdonának érzi a falakat. Tehette, mivel
nem ő volt az egyedüli, aki ugyanilyen illegális módon költözött be a gyárba, és
úgy viselkedett, mintha ő lenne a tulajdonos.
– A fene se gondolta volna – sóhajtotta seriff.
– A gyárnak az lett a sorsa, mint az elhagyott épületeké általában. Az ilyene-
ket hamar meg szokták szállni a különféle rendű és rangú érdeklődők: hajlékta-
lanok, kábszeresek, körözött bűnözők. Nos, a mi romunkkal is ez történt. Például
kinézte magának egy zenekar is, a Törött Szárnyú Sasok.
– A sátánisták – bólintott Amos. A seriff is megerősítette egy bólintással.
Mielőtt megszólalhattam volna, Miss Ash harsány tiltakozásba kezdett.
– Dehogy voltak ők sátánisták! – legyintett. – Egy normális zenekar voltak.
Egy feltörekvő, átlagos zenekar.
– Hát ha ők normálisak voltak, akkor én nem vagyok az – szögezte le a seriff.
Harrison elvigyorodott, ám amint a seriff tekintete találkozott az övével,
gyorsan leolvadt a vigyor a képéről.
– Na igen – mondta zavartan.
– Nem voltak ők sátánhívők, egyáltalán nem – ismételte Miss Ash. – Csupán
egy bizonyos zenei irányzatot követtek.
– Igazán? – kérdezte mogorván a seriff. – Mintha éppen ön mesélte volna,
hogy meghívták egy szeánszra, ahol ön lett volna a test. Ráadásul egy fekete mi-
sén, ahol az ördögnek is meg kellett volna jelennie.
– Akkor én is ezt gondoltam, és komolyan is vettem őket, pedig nem kellett
volna.
– Mégiscsak szeretett volna test lenni, mi?
– Azért rémítgettek, hogy megpróbáljanak elriasztani maguktól. Attól féltek,
hogyha írok róluk, ezáltal tudomást szerez róluk a tulajdonos, elveszítik azt a
helyet, ahol a próbáikat és a koncertjeiket is tartani szokták. Még egyszer mon-
dom, seriff, nem volt semmi közük a Sátánhoz.
– Jól van – legyintett a seriff. – Debby?
– Egyetértek Miss Ashsel – bólintottam. – Hát ha van vesztese ennek a törté-
netnek, akkor azok ők. Vagy ők is – tettem hozzá. – Aztán itt van Mr. Mlinarik is:
ő is meg akarta szerezni a romot. És ő sem a legkíméletesebb eszközökkel. Túl
azon, hogy valaha az ő felmenőié volt a gyár, és talán még némi nosztalgiát is
érzett iránta, neki is égetően szüksége volt rá. A romok között tartotta a szeán-
szait, amelyeket Meadows Cityben talán nem is tűrtek volna el. A lakatlan és
düledező gyár éppen jól jött neki.
Ekkor Donovan ügynök fejcsóválva felemelte a mutatóujját, mintegy jelezve
vele, hogy mondani szeretne valamit. Természetesen elhallgattam. Donovan a
seriffre nézett.
– Szeretnék valamit kérdezni, seriff. Nem tűnt fel itt senkinek, hogy… mekko-
ra a forgalom a lakatlan gyárban? A hatóságnak jobban kellett volna figyelnie
rá…
Behunytam a szemem, és vártam az égiháborút. Ki is tört rendesen.
– Először is – mondta élesen a seriff –, mivel ez az ügy akkor még az én hatás-
körömbe tartozott, valóban én vagyok a felelős… bizonyos értelemben. Csak-
hogy: soha, semmilyen bejelentés nem érkezett azzal kapcsolatban, hogy ne
lenne rendben valami a gyártelep körül: ezen a területen a múlt század harmin-
cas éveiben legalább száz különböző üzem működött, s ezek nagy része ma ro-
mokban hever: nem folyik bennük semmiféle pozitívnak mondható emberi te-
vékenység. Ha bármelyikükkel kapcsolatban szót emelt volna valaki, megvizs-
gáltam volna a helyzetet. De nem történt ilyen.
– Ne mondja nekem, hogy senkinek nem tűnt fel, hogy abban a romhalmaz-
ban tevékenykedik valaki.
– Lehet, hogy feltűnt – vonta meg a vállát Mitchell. – De errefelé az a szabály,
hogy amíg nem sérti valami vagy valaki valakinek az érdekeit – a nyugalmát,
vagy a bankbetétjét –, addig a hatóságnak nincs joga beleavatkozni az esemé-
nyekbe, ha egyáltalán vannak ilyenek.
Donovan ügynök hümmögött, aztán hagyta a fenébe az egészet. Ez a kérdés
már azt a problémát feszegette, hagy mihez van joga egy kisvárosi – vagy inkább
falusi – seriffnek, és mihez nincs. Az FBI nagykutya: sok mindent megengedhet
magának, amit a vidékiek nem. De hát ilyen a világ, és ezt tudomásul kell venni.
– Jól van – mondta kissé megnyugodva a seriff rövid, kellemetlen szünet
után. – Ott tartottunk, hogy fene se gondolta volna, mi történik abban a rom-
halmazban. Pedig Harrison a tanúm, hogy többször is megfordultunk arra, de,
ismétlem, nem láttunk semmi olyat, ami gyanús lett volna.
– Na és a luxuskocsik? – tudakolta Lupita ügynök. – Nem tűntek fel maguk-
nak?
– Dehogynem – mondta a seriff.
– És?
– Mit és? Megbámultuk őket.
– Nem tartották furcsának, hogy sokmilliós járgányok furikáznak errefelé?
– Először is, többnyire éjjel furikáztak, amikor a jó lelkiismeretű emberek al-
szanak, és különben is, a városon túl, a hegyekben nem is egy olyan üdülőhely
található, ahol egy normális méretű autót legfeljebb hamutartónak használnak.
– Majd szóljanak, ha megint én jövök – mondtam tüntető nyugalommal.
A seriff meglegyezte a képét a kalapjával és szemrehányón nézett Donovan
ügynökre.
– Te jössz, Debby.
– Szóval – folytattam néhány mély sóhaj után –, ott tartottunk, hogy a zene-
kar, a Törött Szárnyú Sasok az épületek egyikében tartották a próbáikat és a kon-
certjeiket. Mivel a gyár kívül esett a városon, nem robbantottak ki velük forra-
dalmat. Mint ahogy a spiritiszták sem. Már csak azért sem, mert ők aztán még
annyi zajt sem keltettek, mint a zenekar. Ölnyi vastagok arrafelé a falak.
– Gondolja, hogy tudtak egymásról? – kérdezte Lupita ügynök.
– Úgy érti, hogy a zenekar és a spiritiszták? Tudniuk kellett.
– És?
– Arra céloz, hogy volt-e balhé közöttük? Biztos vagyok benne, hogy nem. El-
végre mindkét csoport illegálisan tartózkodott az objektumban, és ha háborút
kezdtek volna egymás ellen, csak ők lehettek volna a vesztesei. Mindketten. Ezért
a józan belátás győzött, pedig bizonyára nem ették egymás tenyeréből a ken-
dermagot.
– Na és a harmadik csoport?
– Na igen, a harmadik csoport – sóhajtottam. – Velük természetesen más a
helyzet. Nekik aztán végképp semmi szükségük nem volt szomszédokra. Feltehe-
tően ők voltak az elsők, akik bevették magukat a gyárba, a többiek csak később
szúrták ki maguknak a helyet. Amikor a zenekar és Mlinarik beköltöztek, rádöb-
bentek, hogy hamarosan ki kell költözniük, és új helyet keresni maguknak.
Vagy…
– Vagy? – visszhangozta Lupita ügynök.
– Vagy el kell üldözniük a betolakodókat. Csakhogy ez óriási veszélyt jelen-
tett volna számukra. Felhívhatták volna magukra a figyelmet, márpedig az ő
játszmájuk Eiffel-torony volt az egérszar mellett, hogy érzékeltessem a köztük és
a két másik csoport közti különbséget. Bocsánat a vulgáris hasonlatért.
– Már megszoktuk tőled, Debby – legyintett a seriff.
– Az a helyzet, hogy ez a harmadik társaság már éppen kiköltözőben volt,
amikor történt valami, ami felborította a menetrendjüket.
– És ez mi lett volna? – hajolt felém Lupita ügynök.
– Carola fegyelmezetlensége – mondtam. – És a gyilkos ösztönei.

102

A rövid csendet csupán a seriff kalapjának suhogása zavarta. Na és a szoba sar-

kába állított ventilátor monoton zümmögése.
– Ha erről beszélnél egy kicsit, Debby.
– Készséggel – bólintottam. – Először is alaposan meg kell vizsgálnunk min-
dazokat, akik ki akarták bérelni tőlem a gyárromot, vagy – ne adj’ isten – meg-
venni.
– Erről már volt szó – figyelmeztetett a seriff.
– Ez igaz, csak ezúttal más oldalról közelítjük meg a dolgokat. Adva van tehát
Mr. Rudy McKloskey, Edvin McKloskey, Forest McKloskey, Mr. Mlinarik, vala-
mint a zenekar. Bennünket most elsősorban az első három, pontosabban szólva
a három McKloskey fivér érdekel. Az a helyzet, hogy mindhárman hazudtak
nekem. Egyiküknek sem arra kellett volna a gyár, amivel engem etettek. Rudy
McKloskey goromba volt, kibírhatatlan, tenyérbe mászó, megalomán, folytas-
sam?
– Ennyi talán elég is – sóhajtotta Lupita ügynök.
– De nem volt gyilkos. Nem akart megölni senkit. Ő egyszerűen csak meg
akarta szerezni a gyárat. Kellemetlenkedni azt rohadtul tudott, a verekedéstől
sem irtózott, de gyilkosságra nem vetemedett volna. Ebben biztos vagyok.
Ahogy végigjárattam rajtuk a tekintetem, meggyőződhettem róla, hogy ők
már egyáltalán nem annyira biztosak ebben. Hiába, én voltam közelebb a tűz-
höz, jobban beleláttam Rudy McKloskey lelkivilágába.
– Térjünk át talán Edvinre – mondtam rövid csend után. – Nos, gondolom,
már valamennyien tudják, hogy Edvin… hm… terhelt volt. Hogy mennyire az, és
hogy mi a hivatalos szakkifejezés az állapotára, nem tudom, még nem volt időm
megkérdezni egy orvostól. Rudy McKloskey beszélt nekem róla, és talán később
Edvin is. Rudy szerint gyerekkorában állatokat bántalmazott, szóval, ahogy az én
köreimben mondanák, nem volt egészen százas. Van ilyen.
– Na és Forest?
– Ő talán igen.
– Talán?
– Nem vagyok orvos. De engedelmükkel továbbmennék. Tudniuk kell, hogy
Edvin orvosi kezelés alatt állt, gyakran megfordult bizonyos intézetekben, ame-
lyekben segíteni akartak rajta. Alighanem itt keveredett ismeretségbe Carolával.
– Hol is?
– Ezt sajnos nem tudom pontosan. Később pedig egy kongresszuson futottak
össze. Ebből aztán szerelem lett.
– A hülyék kongresszusáról beszél? – kérdezte hányavetin Donovan ügynök.
Láttam, hogy a seriffnek megrándul a szája sarka, de azért türtőzteti magát. Ki-
fakadás helyett a zsebébe nyúlt, kihúzott belőle egy csomag rágógumit, kivett
belőle egyet, lassan felbontotta, és a gumit a szájába nyomta. Idegnyugtatónak.
– Ikerkongresszusról beszélek – mondtam, miközben azon tűnődtem, hogy
nekem is jól jönne egy rágógumi. Csakhogy rendkívül udvariatlan dolog rágóval
a szánkban beszélni. Bár talán Donovan ügynökhöz nem lett volna az. – Tudniuk
kell, hogy évente vagy kétévente ikerkongresszust rendeznek az ország valame-
lyik államának egy nagyobb városában, amelyen csak egypetéjű ikrek vesznek
részt.
– Mi a fenéért van erre szükség? – morogta Donovan ügynök.
– Hogy megbeszélhessék a közös problémáikat – mondtam. – Ha közelebbről
is izgatja a dolog, javaslom az internetet. Megfelelő helyre klikkelve választ kap-
hat az egypetéjű ikrekkel kapcsolatos kérdéseire és a kongresszusukat érintő
problémákra is. Egyelőre az a lényeg, hogy Carola és Edvin számára fontos ese-
mény volt. Egymásba szerettek.
– Ez az Edvin akkor éppen mivel foglalkozott? – kérdezte Lupita ügynök.
– Passz – mondtam. – Erről nem tudok semmit. Talán a család tartotta el.
Mindenesetre Edvin feleségül vette Carolát. És itt csatlakozik a mi ügyünk,
mármint az én cégem ügye, Edvin McKloskey-hoz.
– Hát erre kíváncsi vagyok – mondta Lupita. – Folytassa csak!
– Mint már említettem, és valamennyien tudják, Carolának volt egy ikertest-
vére: Bella. Ezért is vettek részt azon a bizonyos kongresszuson. Bella akkor már
férjezett volt; a férjét, Mr. Arthur Hookernek hívták.
Donovan felkapta a fejét, és eltátotta a száját.
– Ho…ogy? – préselte ki a szót az ajkán.
– Arthur Hookernek – ismételtem.
– Ez a maguk izé… Hookere?
– Úgy van – bólintottam. – Ez a mi Hookerünk.
Barbara és Amos ismét egyszerre bólintottak.
– Igen, ő a mi Hookerünk.
– De hát ő… nem is iker, vagy igen? – kérdezte Donovan.
– Nem, ő nem iker. Hogy miképpen ismerkedtek össze – mármint Bella és ő –,
nem fontos, a lényeg az, hogy Bella, aki szintúgy nem volt százas, mint Carola,
férjhez ment Mr. Hookerhez… és együtt is éltek.
– Nem semmi – mondta Lupita.
– Edvin pedig feleségül vette Carolát, Bella testvérét. Így Edvin és Arthur
Hooker sógorok lettek.
Szemem sarkából láttam, hogy Miss Ash lázasan jegyzetel. Igazán kíváncsi
lettem volna rá, mit, mivel mindezt neki már tudnia kellett. Ellentétben Zsiráf-
fal, aki csak érintőlegesen volt tisztában az eseményekkel, és láthatóan nem is
izgatták különösebben. Mivel nekem nem esett bántódásom, élve másztam ki a
veszélyek mocsarából, ismét csak a saját ügyein törte a fejét. Többször is az órá-
jára pislogott, mintha már unta volna az egészet.
– Adva volt tehát két házaspár – folytattam –, Carola és Edvin, Bella és Arthur
Hooker. Tulajdonképpen azt kellene mondanom, hogy boldogan éltek, amíg meg
nem haltak, de ez nem lenne igaz. Részben, mert nem éltek boldogan, részben
pedig, hál’ istennek, nem halt meg közülük mindenki. Az első, aki meghalt, Bella
volt. Megölték.
Igyekeztem nem sok időt fecsérelni a múlt felemlegetésére. Néhány mondat-
ban elmondtam, hogy Bellát, aki, amikor az a dolog történt, már teljesen beszá-
míthatatlan volt, Rio Farmer ölte meg, akibe egy ideig halálosan szerelmes vol-
tam. És aki engem is majdnem megölt.
– Bella tehát meghalt – fejeztem be a rövid történetet. – Carola pedig Arthurt
tette felelőssé a haláláért.
– De… miért? – értetlenkedett Lupita ügynök.
– Mert őrült volt, azért. Arthur olyan ártatlan volt Bella halálában, mint a ma
született bárány, Carola viszont meg volt győződve róla, hogy miatta halt meg a
húga. Ezért bosszút esküdött Mr. Hooker ellen. – Vettem néhány mély lélegze-
tet, aztán folytattam. – És most következzék néhány véletlen. Mint tudjuk, ezek-
nek aztán valóban nagy szerepük van az emberi sorsok alakításában. Kezdjük
talán azzal, hogy Edvin – aki köznapi értelemben egyáltalán nem volt bolond,
inkább zseniális őrültnek nevezném – foglalkozást választott magának. Ebbe
belevonta Forestet is, aki, ki tudja, addig miből élt. Talán őt is a család támogat-
ta. Szóval, a két McKloskey megalapította a vállalkozását, amely működésének a
közelmúltban a tanúi voltunk.
– Amennyiben ez vállalkozás – mondta Donovan.
– Nevezze, aminek akarja – legyintettem nagyvonalúan. – Szerzett néhány
belevaló szakembert, és máris indulhatott a buli.
– Milyen buli? – kérdezte váratlanul kizökkenve a gondolatai közül Zsiráf.
– Hogy milyen buli? – kérdeztem végighordozva rajtuk a tekintetemet. – Hi-
szen most már valamennyien tudják. Az autólopás.

103

Nem volt ebben semmi meglepő, mégis úgy néztek rám, mintha most hallottak
volna először róla. Talán mindeddig nem akarták elhinni a történteket, hiába
voltak tevékeny részesei. Néha megesik, hogy közvetlenül bizonyos események
lezajlása után természetesnek vesszük őket, aztán, ahogy egyre inkább távolo-
dunk tőlük időben, kételkedni kezdünk benne, hogy valóban megtörténtek-e.
Ekkor döbbentem csak rá, hogy Zsiráf valóban nem tudja, miről van szó. El-
végre úgy pottyant bele az eseményekbe, mint vak ember a gödörbe. Egyetlen
cél lebegett csak a szeme előtt: kihúzni engem abból a bizonyos kínos helyzet-
ből, amelybe sikerült valahogy belekerülnöm. Hihetetlennek tűnhet, de még
mindig nem volt tisztában az események okaival. Valószínűleg azt hitte, hogy a
gyárat megvásárolni szándékozók között tört ki valami balhé, ami engem is érin-
tett. Most pedig, hogy meggyőződhetett róla, élek és egészben is vagyok, érdek-
telenné vált számára az ügy. Ezért nyomogatta a telefonját, mintegy jelezve,
hogy maga részéről eleget tett a kötelességének. Megmentette ennek a kis he-
behurgya Debby O’Harának az életét, és már menne is vissza a munkahelyére,
hogy végre sokkal fontosabb ügyeknek szentelhesse magát. Ó, hogy a fene vi-
gyen el, Zsiráf!
Csakhogy eljött a pillanat, amikor Zsiráfnak szembesülnie kellett azzal, hogy
bármennyire is elégedett magával, a történetnek, amelynek a részese, még közel
sincs vége. Legalábbis olyan értelemben nincs, hogy annak az eseménysornak,
amelyet ő maga is alakított, egészen más a magyarázta, mint amit gondol. Más-
képpen szólva, ő a hülyegyerek, aki el van telve önmagával, miközben gőze sincs
róla, hogy mi folyik körülötte.
– Mi az, hogy autólopás? – kérdezte összeráncolva a homlokát.
Jól ismertem a fickót, hogy is ne ismertem volna, ezért ebből a jelből megér-
tettem, hogy eljött a pillanat, amikor érdeklődni kezd a történtek iránt. Elkezd
szimatolni, mint a kábítószer-kereső kutya a hanyagul egymásra dobált bőrön-
dök körül.
– Mi az, hogy autólopás? – kérdezte ismét, zsebre vágva a telefonját.
– Te nem tudod? – kérdeztem gonoszul.
– Nem. Nem tudom – mondta idegesen. – Ki lopott autót, és miért?
– Edvin és Forest – mondtam. – Az ő barátaik vagy alkalmazottaik.
– Ezt meg hogy a fenébe érted?
– Úgy – feleltem –, hogy Edvinnek és Forestnek, miután megpattantak a csa-
ládjuktól, amely egy darabig eltartotta őket, kenyérkereset után kellett nézniük.
Hát ők ezt a foglalkozást választották.
– Azt akarod mondani, hogy autótolvajok lettek? – hökkent meg.
 – Azt – bólintottam.
– Honnan a fenéből veszed ezt, Debby?
Nyugtalankodni kezd miattam a fickó – gondoltam magamban, és el is mosolyod-
tam. Csak nyugtalankodj, barátom. Zsiráf attól tartott, hogy nevetségessé válok a
hülye elméletemmel, és ezzel nevetségessé válik majd ő is. Ezt pedig minden-
képpen el akarta kerülni. Legszívesebben elhúzott volna valahova messzire, de
azt azért nem tehette meg, hogy fogja a nem létező kalapját, és heves bocsánat-
kérések közepette felhúzza a nyúlcipőket.
– Az újságokból – mondtam. – Onnan veszem.
– Milyen újságokból? – meresztette ki a szemét.
– Mivel nemrég volt egy kis dolgom Meadows Cityben, nem mulasztottam el
körülnézni a helyi újságok archívumaiban. Akkor történt mindez, amikor Bella
és Carola múltja után kutattam.
– Na és… mi a fenét találtál azokban az újságokban?
– Sok mindent, de az a lényeg, hogy pár évvel ezelőtt egy autótolvaj banda
garázdálkodott Meadows City környékén.
Zsiráf megvakargatta az orrát.
– Azt akarod mondani, hogy… luxuskocsikat loptak?
– Nem – ráztam meg a fejem. – Nem azt akarom mondani. A tolvajok közön-
séges kocsikat loptak. Jó állapotban lévő közönséges kocsikat. Luxuskocsikat
nem lophattak, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy Meadows City kör-
nyékén nincsenek ilyenek. Egy-kettő persze azért akad, ha nagyon körülnézünk,
de ezeket nem könnyű ellopni, elrejteni pedig még nehezebb.
– Akkor?
– A tolvajbandát feltételezhetően Edvin és Forest alapították, és valószínűleg
tevékenyen részt is vettek a lopásokban, de sokra azért nem mentek velük. Rá
kellett döbbenniük, hogy sokat kockáztatnak kis haszonért. Az egyszerű kocsik
ellopásának általában rossz vége szokott lenni; a tolvajok előbb-utóbb lebuknak,
sittre mennek, nyilvántartásba kerülnek, és akkor nekik annyi. S mivel evés
közben jön meg az étvágy, azaz autólopás közben jön meg a kedv az autólopás-
hoz, elhatározták, hogy finomítanak a célon és az eszközökön.
– A célon… és az esz…közökön?
Olyan tanácstalan volt a hangja, hogy elöntötte a káröröm a szívem. Most az-
tán hogy érzed magad, nagyokos?
– Arra gondoltak, hogy eddig csak az utcasarkokon játszottak itt a piros, hol a
pirost, ideje játékot váltani és Las Vegasban bankot robbantani.
Egyedül Miss Ash kuncogott a hasonlatomon. A többiek – még Amos és Bar-
bara is – meghökkenve bámultak rám. Arra gondolhattak, hogy a történtek mély
nyomokat hagyhattak az agytekervényeimen. Másképpen szólva, belediliztem
egy kicsit, és most összevissza beszélek minden ostobaságot.
Az angyalian szelíd Zsiráf ekkor kinyújtotta a kezét, és sikerült elkapnia a ka-
romat. Aztán olyan édesen szólt rám, hogy olvadozni kezdett a jég a szívemen.
– Kérlek, Debby… talán jobb lenne, ha itt be is fejeznénk ezt az izé… beszélge-
tést, egy kis pihenőre lenne szükséged… a seriff, és… talán megértik, hogy…
olyan állapotba kerültél…
Én is gyengéd voltam. Olyan erővel rántottam ki a karom az övéből, hogy
szegény Zsiráf majd a falnak repült tőle.
– Úgy döntöttek – folytattam –, hogy országos hálózattá fejlesztik a vállalko-
zásukat. És nem egyszerű, relatíve olcsó kocsikat lopnak, hanem csakis olyano-
kat, amelyek értéke meghaladja a százezer dollárt. Persze, nem biztos, hogy ép-
pen ennyi volt az alsó értékhatár, csak mondtam egy körülbelüli számot. A föld-
alatti garázsban talált autókat megvizsgálva ekörül lehetett az a limit, amely
alatt nem érdekelte őket a dolog.
– Országos… hálózat? – nyögte Zsiráf. – A szentségit neki, akkor talán a hous-
toni esetek is… és Atlantában…
Hagytam egy kicsit a saját levében főni, aztán folytattam. A többiek nem mu-
tattak akkora meglepetést szavaim hallatán, mint Zsiráf, tekintettel arra, hogy
ők már valamelyest tisztában voltak az események mozgatórugóival.
– Edvin és Forest tehát országos hálózattá fejlesztették a vállalkozásukat. És
csak nagy értékű kocsikat loptak. Nagyvárosokban, előkelő kertvárosi negye-
dekből, milliomosok garázsaiból. Olyan – a szakma mestereinek mondható –
fickókat alkalmaztak, akik számára gyerekjáték volt ellopni egy-egy nagy értékű
kocsit. Aston Martinokat és még ezeknél is drágább járgányokat. Olyanokat, ami-
lyenek a mi gyárunk garázsában is megtalálhatók. Ha csak az itt felhalmozott
kocsik összértékét nézzük, az összeg több milliárd dollárra tehető. És ez csak az
egyik garázs, ami hozzájuk tartozott.
 Zsiráfra pillantottam. Úgy nézett rám, mintha kísértetet látna. Talán ekkor
fordult meg először a fejében, hogy mint önálló lény is érek valamit, nem csak
mint a nagy Morgan Hansen barátnője.
– Szóval, bizonyos idő alatt sikerült kiépíteniük egy országos hálózatot,
amely kizárólag luxuskocsikra specializálódott. Egy ilyen hálózat kialakítása
azonban nem kis erőt és energiát igényel. Kezdjük azzal – itt felemeltem az egyik
kezem, és feléjük mutattam az egyik ujjamat –, hogy az ellopott kocsikat pihen-
tetni kell. El kell rejteni őket valahol, megvárni, amíg valamelyest feledésbe
merül a dolog. Az ellopott autók tulajdonosai először hisztiznek, a rendőrség
pedig nyüzsög, mint a hangyák a bolyban, ha egy bogár esik bele, idő múltával
azonban csökken a lelkesedés, és mindenki belenyugszik a történtekbe. A bizto-
sító kifizeti a kárt, vagy ha valaki nem volt biztosítva, lenyeli a veszteséget, és az
ellopott Aston Martinja helyett vesz egy másikat. Akinek egy ilyen kocsira telik,
annak telik még egyre is.
Láttam, hogy Barbara és Amos büszkén néznek rám. Közös volt a bánatunk és
közös a dicsőségünk. Így mindaz, amit tettem, a cégünket is bearanyozta.
– Az üzlet ragyogóan ment, a luxuskocsik pihentetése azonban nem kis prob-
lémát okozott nekik. Nem könnyű olyan garázsokat találni, ahol senkinek sem
tűnnek fel a nagy értéket képviselő luxusautók, ezért csak félreeső helyeken
lehet tárolni őket. Itt pihennek addig, amíg el nem ülnek a viharok, és ki lehet
csempészni őket az országból.
– Hát… ilyen garázsokat valóban nehéz találni – sóhajtotta Zsiráf, aki kezdett
meggyőződni róla, hogy nem feltétlenül beszélek marhaságokat.
– …ezért romos, senki által nem használt, elhagyott épületekben kell pihen-
tetni őket.
– Ami különben kockázatos dolog – szólt közbe a seriff. – Azért, mert egy épü-
let elhagyott, még nem biztos, hogy nem talál rájuk senki. Mármint a kocsikra.
Mindig akadhatnak csövesek, narkósok, hajléktalanok, akik véletlenül is rájuk
bukkanhatnak.
– Ez így is van – bólintottam. – Ezért kell ezeken az elhagyatott épületeken
megfelelő átalakításokat végezni – bólintottam.
 104

Rövid időre abba kellett hagynom a magyarázatot, mert a seriff teaszünetet ren-
delt el. Ez alatt mindenki azt csinált, amit akart. Volt, aki valóban ivott egy teát –
maga Harrison készítette el őket irigylésre méltóan férfias kezeivel –, volt, aki a
mosdót vette célba, volt, aki engem. Ez utóbbi természetesen Zsiráf volt.
– Biztos vagy a dolgodban, Debby? – kérdezte teáscsészéjével a kezében,
megállva mellettem.
– Mármint, miben, Zsiráf? – kérdeztem.
Lopva körülnézett, majd a fülemhez hajolt.
– Az istenért, Debby, hányszor kértelek már, hogy ha idegenek is vannak a
közelben, ne szólíts Zsiráfnak, oké?
– Amikor utoljára, hm… emlékszel, a kabinodban, a hajón, azt mondtad, hogy
te mindig az én Zsiráfom maradsz…
– Az istenért, Debby, de hát az akkor volt. Képtelen vagy megkülönböztetni
az egyik helyzetet a másiktól?
Válaszolni akartam, de ekkor a seriff tapsolni kezdett.
– Folytassuk, hölgyeim és uraim. Hallgassuk tovább Miss O’Harát. Debby, kér-
lek, igyekezz rövidre fogni a mondandódat. Oké?
– Oké – bólintottam. – Már eddig is a rövidített változatát adtam elő a törté-
netnek. Tehát, ott tartottam, hogy kiépült egy autólopásokkal foglalkozó háló-
zat, azokon az épületeken pedig, amelyeket a lopott kocsik tárolására néztek ki
maguknak, jelentős átépítéseket hajtottak végre. Méghozzá olyanokat, amelyek
akkor is rejtve tartják a kocsikat, ha illetéktelenek bukkannak fel a közelükben.
Elnézést kell kérnem, amiért a technikai részletekről nincs módomban felvilágo-
sítást adni önöknek, mivel magam sem értek hozzájuk. Tehát…
– Állj csak meg egy pillanatra, Debby! – emelte fel a karját Zsiráf, aki valóban
kezdett végre komolyan venni. – Azt mondod, hogy a gyáratokon bizonyos át-
alakításokat végeztetett a két McKloskey. De hiszen az a gyár nem volt az övék!
Azzal nem számoltak, hogy egyszer csak megjelenik a tulajdonos, és…
Megvontam a vállam.
– Rövid távon aligha. Elvégre az a gyár már majdnem fél évszázada lakatlanul
állt, a tulajdonosa éppen halni készült, joggal gondolhatták, hogy még néhány
évtizedig nem is változik körülötte semmi. Ezért nem tűnt rossz befektetésnek
az átalakítása. Csakhogy ezúttal nem vált be a számításuk. Viszonylag röviddel
azután, hogy rendbe tették az épületet, a tulajdonos el akarta adni. Ebbe most ne
menjünk bele, hogy miért, és hogy a mi társaságunk miért vette meg, elég annyi,
hogy viharfelhők gyülekeztek a „vállalkozók” feje felett. Veszélybe került az
„üzem” működése. Bár… az az igazság, hogy már korábban is felbukkantak bizo-
nyos zavaró tényezők, amelyek miatt aggódniuk kellett.
– Kire gondolsz, Debby? – kérdezte Zsiráf.
– Hogy kire gondolok? Hát… először is a zenekarra, a Törött Szárnyú Sasokra.
Képzelhetik Edvin és Forest meglepetését, amikor észrevették, hogy társbérletet
kaptak, akiknek pont annyira nincs joguk az épületben tartózkodni, mint nekik.
Gondolom, haditanácsot tartottak, hogy miképpen szabadulhatnának meg tőlük.
De nemcsak a zenészek okoztak komoly fejtörést, hanem Mr. Mlinarik és a spiri-
tiszta barátai is. Ők szintén engedély nélkül költöztek be az épületekbe, és ott is
óhajtottak maradni. Edvin és Forest rádöbbentek, hogy bármit is csinálnak, nem
jöhetnek ki jól a dologból. Kelletlenül, de belátták, hogy csak egyetlen dolgot
tehetnek: fel kell számolniuk a bázist. Mégpedig késedelem nélkül. A betolako-
dók bármikor rábukkanhatnak a gépkocsikra. Akkor aztán csak az isten a meg-
mondhatója, mi történt volna.
– Valószínűleg lebuktak volna – bólintott a seriff.
– Vagy megpróbáltak volna egyezkedni velük, ami gyakorlatilag a lebukással
lett volna egyenértékű. Ezért – ismétlem – nem láttak más lehetőséget, mint
hogy amilyen gyorsan csak lehet, felszámolják a bázist és eltüntessék a kocsikat.
– Na és hová? – kérdezte a seriff.
– Valószínűleg lett volna hová. Mint említettem, jó néhány éve folytatták
már a tevékenységüket; nemcsak ebben a városban volt rejtekhelyük, hanem
másutt is.
– Ne aggódjanak – legyintett Donovan ügynök –, megtaláljuk a búvóhelyei-
ket. – Úgy nyugtatgatott bennünket, mintha bárki is aggódott volna közülünk az
esetleg örökre eltűnő luxuskocsik miatt.
– Na és ezután? – kérdezte a seriff.
– Megkezdték a bázis felszámolását. Persze kellő óvatossággal. Bármikor elő-
fordulhatott volna, hogy nem kívánt szemtanúkba botlanak, ezért a kocsikat
vezető sofőröket kísérteteknek vagy csontvázaknak öltöztették. Mint később
kiderült: óvatosságuk nem is volt alaptalan. Valóban akadtak szemtanúk, akik-
nek feltűntek az épületek között közlekedő luxusautók, csakhogy nem emberi
lényt láttak a volánja mögött, hanem egy kísértetet. Edvin és Forest arra számí-
tottak, hogy amíg elterjed a városban a híre a kísértetek vezette autóknak, ők
már árkon-bokron túl lesznek. A két testvér tehát versenyt futott az idővel: még
azelőtt le kellett szállítaniuk a kocsikat, hogy lebuktak volna velük.
– Itt valami nem stimmel, Debby – tette a mutatóujját elgondolkodva az orrá-
ra a seriff. – Bizony, nem stimmel valami. Tudod, micsoda? Az, hogy a két iker-
McKloskey egymást túlszárnyalva igyekezett megvenni vagy akár kibérelni tő-
led a gyártelepet. Mi a fenéért vették volna meg, ha úgysem akarták felhasznál-
ni? Ha eltüntetik belőle a kocsikat, minek nekik az a kísértettanya?
– Nem akarták megvenni – mondtam. – Csupán azt akarták, hogy a tulajdo-
nosok és a lehetséges vásárlók egymással legyenek elfoglalva, és minél keveseb-
bet törődjenek magával a gyárteleppel. Ebben azonban nem jártak sikerrel: Ca-
rola beleköpött a levesükbe.
– De szépen mondtad, egyem a szívedet – csóválta meg a fejét a seriff. – Jól
van, Debby, azt hiszem, felfogtuk az események lényegét. Edvin és Forest gaz-
emberek voltak, autótolvajok és a többi, és a többi. Eddig világos is a dolog…
– Ennek örülök – mondtam nem minden él nélkül.
– Akkor térjünk csak vissza Carolára és a gyilkosságokra. Nos, gyerünk, tiéd a
pálya.
Belekortyoltam a teám kihűlt maradékába, aztán mély lélegzetet véve, foly-
tattam, amit elkezdtem.
– Nos, Caroláról már valamennyien tudjuk, ki volt.
– Nagyjából – biccentett a seriff.
– Azt is tudjuk, hogy ebben a történetben a véletlenek igencsak komoly sze-
repet játszanak.
– Már ezt is említetted, Debby. Csak éppen még nem…
– Megmagyarázom – bólintottam. – Induljunk ki abból, hogy Carola… hm…
nem volt egészen normális. Mint ahogy az ikertestvére, Bella sem.
– Már ezt is említetted. Többször is.
– Tudjuk, hogy Carola feleségül ment Edvin McKloskey-hoz, aki, hogy úgy
mondjam, szintén nem volt százas.
– Hol itt a véletlen? – türelmetlenkedett a seriff.
– Ott, hogy egy régi történet folytatódott új szereplőkkel. A véletlen műve,
hogy Carola Edvinen keresztül kapcsolatba került velem, illetve a cégünkkel,
amely korábban kapcsolatban állt Bellával, a testvérével, aki nem volt más, mint
kiváló kollégánk, Mr. Arthur Hooker felesége. Arthurnak tehát a sógornője volt
Carola.
– Ez annyit jelent, hogy te már korábban is ismerted őt?
– Dehogy ismertem. Azt sem tudtam, hogy létezik. Sem Arthur, sem pedig
Bella nem beszélt róla. Bella később meghalt, Rio Farmer ölte meg, ahogy már
mondtam.
Úgy gondoltam, felesleges megemlítenem, hogy Farmer a vőlegényem volt,
és majdnem a gyilkosom is. Óriási szerencsém volt, hogy megúsztam élve a ka-
landot.
– Bella tehát meghalt – ismételtem. – Gondolhatják, hogy mi következik eb-
ből.
– Mi következik? – pödörgette meg a bajuszát a seriff. Láttam a mozdulatain,
hogy komolyan érdekli a válaszom.
– Az, hogy amikor Carola megtudta, hogy Bella meghalt… Mr. Hookerrel
együtt engem is felelőssé tett a haláláért, és bosszút esküdött ellenem.
– Amiről neked fogalmad sem volt, mi?
– Hogy lett volna, amikor még a létezéséről sem tudtam? Nos tehát: volt egy
gyárunk, amelynek részben én voltam a tulajdonosa; volt egy nő, aki bosszút
esküdött ellenem a testvére halála miatt; és volt Edvin, aki a férje volt, és aki
látszólag meg akarta vásárolni tőlem a gyárat.
A seriff rémülten a halántékához kapott.
– A fenébe is, Debby, hogy tudsz te eligazodni ebben a kulimászban?
Ez nyilván többeket is csodálkozásra bírt. Például Zsiráfot, aki csak állt, me-
redten rám bámulva, és kis híja volt, hogy nem tátotta el a száját. Úgy kell ne-
ked, Morgan Hansen!
– Pedig egyszerű a dolog.
– Neked. De azért csak folytasd.
– Carola mint Edvin felesége, természetesen tudott arról, hogy ki valójában a
férje, és honnan szerzi a betevőjüket. Carola tevékenyen részt vett az üzletben –
annyira azért nem volt őrült, hogy ne tehette volna meg. Tisztában volt min-
dennel; azzal is, hogy a gyártelep az enyém, vagyis a cégünké, nekem viszont
fogalmam sem volt róla, hogy valójában milyen célt szolgál. Továbbá, arról is
tudnia kellett, hogy Mr. Hooker, testvére volt férje, a gyár résztulajdonosa.
– Ettől persze megijedt, mi? – kérdezte a seriff.
– Ellenkezőleg – mondtam –, örült neki.
– Mi a fenéért?
– Hiszen mondtam már, nemcsak engem utált, hanem Mr. Hookert is. Meg
volt győződve, hogy ő is felelős a testvére haláláért. Boldog volt, hogy immár
tudja, kiken kell bosszút állnia. Most már talán értik, miért állítottam, hogy a
véletlennek is jutott bőven szerep ebben a történetben. És hogy Carola fegyel-
mezetlen volt. Saját bosszúvágyának vetette alá a banda érdekeit.
Nem mondhatnám, hogy eszeveszett bólogatásba kezdtek. A seriff még min-
dig az arcát legyezgette a kalapjával, a többiek – köztük Zsiráf is – üvegesnek
tűnő szemmel bámultak hol rám, hol pedig maguk elé. Úgy tűnt, hogy az érte-
lem angyala csak lassan bontogatja felettük a szárnyait.
Megkönyörültem rajtuk és folytattam a mesémet.
– A tolvajokra két sürgős elintéznivaló várt: az egyik a rejtekhely minél gyor-
sabb és minél kisebb port felverő kiürítése, a másik pedig – ez főleg Carolát érin-
tette – mindazok megbüntetése, akik felelősek Bella haláláért.
– Azaz te, Debby, és Mr. Hooker.
– Pontosan, seriff. Én és Mr. Hooker.
– Vajon Edvin hagyta volna, hogy Carola kinyírjon téged?
– Nem tudom, seriff – mondtam, és ez így is volt. – Carola uralkodott Edvin
felett, még akkor is, ha szerinte elváltak.
– Biztos ez?
– Hát… ezt sem tudom, seriff. Lassan már magam sem vagyok biztos benne,
hogy ki vált el kitől, és milyen kapcsolat fűzte őket egymáshoz. Mindenesetre
Carolának az volt a szándéka, hogy mielőtt végleg elhagynák a bázist, elnyerjük
méltó büntetésünket. Én és Mr. Hooker.
– Várj csak, Debby – emelgette a kalapját a seriff. – Mielőtt Caroláról kezdtél
beszélni, azt állítottad, hogy a tolvajok megkezdték a luxuskocsik elszállítását.
Szerinted Mlinarik és a zenészek tudtak erről?
– Természetesen – feleltem. – Mlinarik is, és a zenészek is felfedezték a kocsi-
kat, volánjuknál a csontvázakkal, és ki-ki le is vonta belőle a megfelelő következ-
tetést. Mlinarik tisztában lehetett vele, hogy valami disznóság történik a háttér-
ben, mivel annak ellenére, hogy túlvilági ügyekkel „foglalkozott”, nagyon is
racionálisan állt a lábán. A zenészek azonban nem tudták hova tenni a látotta-
kat. Ők inkább elhitték azt, hogy a kocsik és vezetőik is a szellemvilághoz tartoz-
nak. Mlinarik igyekezett végigkutatni a gyártelepet – valaki meg is pillantotta,
amint „mágikus jeleket rajzolt” az egyik terem padlójára.
– Tényleg?
– Nem mágikus jelek után kutatott, hanem azt a valamit kereste, amely ajtót
nyitott volna neki a rejtekhelyre. Mr. Mlinarik jóval többet tudott a tolvajokról
és az általuk űzött tevékenységről, mint gondolnánk. Talán meg is akarta zsa-
rolni őket. Ez is benne van a pakliban.
– És még mi van benne? – kérdezte a seriff. – Van itt például még valami,
Debby, amit csak nehezen vagyok képes felfogni. Itt van ez az Edvin és Forest.
Valamint a harmadik: Rudy McKloskey. Most akkor milyen viszony volt köztük?
Néha úgy tűnt, hogy szeretik egymást, még ha bűnözők is, de lángol köztük a
testvéri szeretet, aztán mi lett a vége a nagy szeretetnek? Úgy egymásnak estek,
mint az éhes hiénák. Edvin képes lett volna megölni szeretett testvérét, és for-
dítva. Érted te ezt?
– Az aranyásók története – morogta Zsiráf.
Zsiráf arra a közismert történetre célzott, amikor néhány aranyásó aranyat
talál, aztán osztozás helyett mindenki magának akarja az egészet, összevesznek
rajta, megölik egymást, az arany így egyiküké sem lesz.
Megköszörültem a torkom és megerőltettem az agyam. Gondolatban már
mindennel tisztában voltam, szavakba önteni azonban még kicsit nehezen ment.
– Először is – kezdtem –, Rudy nem volt bűnöző, és azzal sem gyanúsítható,
hogy különösebben szerette volna testvéreit. Sőt, inkább az ellenkezője volt
igaz. És ismét csak a véletlenre hivatkozhatok. Merő véletlen, hogy mind a há-
rom McKloskey testvér ugyanazt az épületet szemelte ki magának. Csak éppen
mindegyik más célból.
– Mit gondolsz, Debby, Rudy tudott arról, hogy mit művelnek a testvérei a
gyárban?
– Biztosan nem tudott – mondtam határozottan.
– Miért vagy ennyire biztos benne?
– Mert ha tudott volna róla, holtbiztos, hogy feljelentette volna őket. Annyit
számítottak neki a testvérei, mint a körme alatt a piszok. Egyszerűen nem tar-
totta normálisnak őket, és… talán egy kicsit félt is tőlük.
– És akkor hogy is van azokkal az aranyásókkal? – kérdezte a seriff.
– Edvin és Forest, bár a látszat szerint együtt dolgoztak, a lelkűk mélyén
ugyancsak gyűlölték egymást. Azt hiszem, kettejük közül Forest volt a gátlásta-
lanabb és könyörtelenebb. És az okosabb is. Azt játszotta, hogy mindenben egye-
tért a bátyjával, miközben az életére tört. Magának akarta a főnökséget és az
ezzel járó hatalmat.
– Tényleg festőművész volt… és izé… lekvárral festett?
– Nem tudom, hogy voltak-e művészi ambíciói, mindenesetre, ez az álca jó
lehetőséget nyújtott neki, hogy bárkinek megindokolhassa, mit keres a gyárban.
Ártalmatlan hülyének tarthatta mindenki, pedig zseni volt a maga módján. A
lökött festőművész bárhol felbukkanhatott, bárkit megközelíthetett, senki sem
gyanakodott rá, hogy a festésen kívül más miatt tartózkodik a gyárban. Gyerme-
tegnek mutatta magát, sértődős művésznek, a lelke azonban méreggel volt át-
itatva. Régtől fogva dédelgethette magában a tervet, hogy Edvin helyére lép.
– Helyére lép? – húzta össze a szemöldökét a seriff.
– Úgy értem, hogy a banda főnöke lesz. Letaszítja testvérét a királyi trónról.
A seriff mélyet sóhajtott.
– Azt utálom benned, Debby, hogy néha úgy beszélsz, hogy ember legyen a
talpán, aki felfogja az értelmét. Szóval?
– Ő akart lenni a bandavezér. És alighanem Carolát is akarta. Csak a kedvező
alkalomra várt, hogy mindkét célját elérje. Megpróbálta, ám nem sikerült neki.
Különben nekem tetszettek a festményei.
– Na persze – mondta a seriff. – Mert neked is ferde hajlamaid vannak, Debby.
Zsiráf tiltakozni akart, de aztán inkább csendben maradt. Alighanem ő sem
rajongott a lekvárrajzokért.
– Hogy Carolának milyen szerep jutott ebben a tervezett hatalomátvételi kí-
sérletben, ki tudja? Talán valóban összeszűrte a levet Foresttel. Talán támogatta
abban a törekvésben, hogy ő irányítsa a bizniszt. Talán elege lett Edvinből, és
beleszeretett a sógorába. Ezt már nem tudjuk meg soha.
– Eszerint Carola volt Edvin és Forest rossz szelleme?
– Rajta kívül is voltak rossz szellemeik. Bár azt azért el kell ismerni, hogy Ca-
rola valóban szörnyeteg volt, ám aligha tehetett róla. Ilyennek született, és kész.
Halálra akarta kínozni Mr. Hookert, és engem is.
– Mr. Hooker hagyta?
Minden tekintet az eddig mélyen hallgató Mr. Hookert pásztázta. Mr. Hooker
szemei kissé üvegesek voltak, s én nagyon is el tudtam képzelni, hogy a benne
bujkáló könnycseppek tették üvegessé.
– Mr. Hooker, miért hagyta, hogy azt csináljon magával az a nő, amit csak
akar? Ahogy tudom, ön nem is óhajtott elmenekülni tőle. Miért?
Mr. Hooker ekkor megszólalt. Még csak nem is remegett a hangja. Mintha ő
maga már jó néhányszor feltette volna magának ezt a kérdést, és mindig ugya-
nazt a választ adta volna rá.
– Mert szerettem Bellát. Nagyon szerettem. És bűnösnek éreztem magam a
halálában. Úgy éreztem, ha valakinek joga van megölni engem, akkor Carola az.
Nyomasztó csend borult ránk.
Legjobb alkalom volt, hogy megigyam a teám maradékát.

105

Néhány percnyi csend után ismét én következtem. Nem is tudom, mit akartam
mondani, talán Carola további tetteivel akartam kiegészíteni az elmondottakat,
ám Donovan ügynök megelőzött.
– Ön szerint ki követte el a gyilkosságokat, Miss O’Hara?
Ez volt az a kérdés, amit magam is feltettem volna. Hogy ki követte el a gyil-
kosságokat. Mindet egyvalaki, vagy pedig más is besegített Carolának?
Tartottam egy kis szünetet, ezalatt igyekeztem rendbe szedni a gondolatai-
mat. Donovan azonban nem várta meg, míg a végére érek, hanem türelmetlenül
rám vakkantott.
– Na? Vagy még mindig a sötétben tapogatózik?
 Nem éreztem jóindulatot a kérdésében. Éppen ellenkezőleg: minden szaván
érződött a lebecsülés. Hogy meri egy amatőr beleütni az orrát abba, ami fino-
man szólva is a profik dolga?
– Milyen sorrendben menjünk? – kérdeztem.
– Talán ahogy elkövették őket – mondta.
– Rendben van – bólintottam. – Akkor hát Mr. Coronerrel kell kezdenem.
Mindenki felkapta a fejét. Láttam rajtuk, hogy róla mindenki megfeledkezett.
Zsiráf is meghökkenve nézett rám: fogalma sem volt róla, ki lehetett a fickó.
Láttam, hogy a seriffhez hajol és odasúg neki valamit. Nyilván Coronerrel kap-
csolatban.
– Mint tudjuk, Mr. Coroner Rudy McKloskey titkára és mindenese volt. Ő ke-
resett fel Mr. McKloskey nevében, hogy bejelentse bérlési szándékát. Később a
gyárépületben végeztek vele.
Ekkor már valamennyien – Zsiráf kivételével – kezdtek visszaemlékezni Mr.
Coroner csúnya halálára.
– Na, Debby – türelmetlenkedett a seriff. – Szerinted ki volt a tettes?
Megvontam a vállam.
– Akár a zenekar bármelyik tagja, vagy akár Dave apja, Bruce Kasselbruch is
lehetett volna. Elvégre, Mr. Coroner szemérmetlenül zsarolta őket. A zsarolótól
pedig többnyire úgy lehet végérvényesen megszabadulni, ha leradírozzuk a vi-
lág térképéről.
– Valaki csúnyán le is radírozta. Ezek szerint, te Dave Kasselbruchra vagy az
apjára gyanakszol?
Kénytelen voltam nemet inteni.
– Nem, seriff. És tudja, miért nem?
– Kíváncsi vagyok rá.
– Nos, azért, mert Mr. Coronerrel olyan kegyetlen módon végeztek, amit sem
Dave-ről, sem az apjáról nem tudok elképzelni. Ha ők tették volna, nem cifrázták
volna túl a dolgot. Aligha vették volna maguknak a fáradságot, hogy felszegez-
zék a falra.
– Ilyet csak egy őrült elme tehetett – mondta kényesen felhúzva az orrát Lu-
pita ügynök.
– Nem feltétlenül – ellenkeztem. – Bár ez esetben valóban ez az igazság. Azért
történt a kegyetlen gyilkosság, hogy brutalitása figyelmeztetés legyen mások
számára. Mr. Coronert ugyanis nem a zsarolása miatt ölték meg, hanem, mert
valaki attól tartott, hogy mivel gyakran megfordul a gyártelepen a zenekart
fosztogatni, feltűnhet neki valami, ami a gépkocsitolvaj-banda számára a legke-
vésbé sem lett volna kívánatos. A tolvajok attól tartottak, hogy Coroner felfedi a
titkukat, ezért eltakarították az útból. Arról viszont, hogy Coroner hogyan került
kapcsolatba a zenekarral, halvány fogalmam sincs. Talán ez is a már említett
véletlenek számlájára írható.
– Nyögd már ki, Debby, végül is… ki volt a hunyó?
– Csakis Carola – mondtam. – Csak ő lehetett képes rá, bár Rudy McKloskey-
nak más volt a véleménye: ő azt hitte, hogy Edvin ölte meg, és ezt el is mondta
nekem. Nos, Rudy tévedett.
– Nem lehetne egy kicsit gyorsítani a dolgon, Debby? – kérdezte a seriff. – Ha
végigmegyünk valamennyi gyilkosságon és gyilkossági kísérleten…
– De hát maga akarta, seriff.
– Lépj bele a gázba, kislány. Illetékes helyen majd úgyis részletes vallomást
kell tenned.
Úgy gondoltam, legjobb lesz, ha más oldalról közelítem meg a problémát.
– Rendben van – adtam meg magam. – Ez esetben viszont onnan kell kiindul-
nom, hogy Carola volt az, akinek a feladata volt elrettenteni a hívatlan látogató-
kat. Mindenkit. És minden módon. Edvin és Forest szabad kezet adtak neki. Ca-
rola pontosan tudta, mi a dolga: meg kell ölnie mindenkit, aki az útjába kerül.
Egészen addig kell folytatnia a gyilkolást, azaz az elrettentő hadműveletet, amíg
az utolsó kocsi is el nem hagyja a rejtekhelyét. Áldozatait részben tudatosan,
részben pedig alkalomszerűen szedte. A tolvajbanda számára mindenki veszélyt
jelentett, aki bemerészkedett a gyártelepre. Carolának nem kellett válogatnia.
– Edvin és Forest tudott erről?
– Természetesen, elvégre ők bízták meg vele.
– Tehát – vette át a szót Donovan ügynök. – Carola megölte a gyárban csám-
borgó Coronert… És még kit?
– Például a zenekar dobosát, Tonyt. Méghozzá dobókéssel, és ennek szemta-
núja is akadt. A zenekar megmaradt tagjai. És ez meglehetős zavart is okozott a
fejemben. Csak nem támadt fel Bella? A szemtanúk szerint egy Bellára kísérteti-
esen hasonlító nő volt a tettes. Akkor még nem tudtam, hogy Bellának van egy
ikertestvére, Carola.
– Más egyéb?
Vettem egy mély lélegzetet.
– Mielőtt továbbmennék, fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy Carola rend-
kívül változatos módokon ölt. Hol késsel, hol dobókéssel, hol pedig fojtózsinór-
ral. Úgy váltogatta a gyilkos eszközöket, mint egy igazi profi bérgyilkos. Gondo-
lom, az FBI majd kinyomozza, hogy hol tett szert a gyilkolás ennyire sokoldalú
tudományára. Carola következő áldozata Dave Kasselbruch volt. Őt megfojtotta.
Ez pedig arról tesz tanúbizonyságot, hogy Carola nemcsak okos és képzett volt –
a gyilkolás terén legalábbis –, de nem mindennapi fizikai erővel is rendelkezett.
Ha Dave nem is volt egy birkózóbajnok, azért aligha hagyta magát könnyedén
elintézni.
– Te már csak tudod, Debby, igaz?
Erre nem válaszoltam. Nem akartam.
– Aztán megölte Mr. Cartert. Ő is a zenekar tagja volt. Neki a torkát vágta át.
Hát így valahogy…
– Azért ezeket… hm… bizonyítani is kell – morogta Donovan ügynök.
– Maga majd bebizonyítja – mondtam. – Mr. Harrison segít magának. Isten
áldotta tehetség.
Láttam, hogy a seriff kezében megáll a kalap, s mintha mosolyt láttam volna
átfutni az arcán, ami a helyzet és a társalgás témáját tekintve nem volt egészen
ideillő.
– Van még valami, amit el akar mondani nekünk, Debby? – kérdezte Lupita
ügynök.
– Talán a gyilkossági kísérletekről ejtenék néhány szót – sóhajtottam. – Bár,
ha óhajtja, átadhatom a stafétabotot Harrison seriffhelyettesnek, aki…
– Nem, nem! – tiltakozott hevesen Lupita ügynök. – Mondja csak maga.
– Pedig az egyikben ő is érintett.
– Kérem, Debby…
– Jól van – sóhajtottam. – Akkor hát menjünk sorjában. Talán megérdemel
egy-két szót Mr. Hooker fellógatása is.
Minden tekintet Mr. Hookerre vándorolt. Mr. Hooker lesütötte a szemét, és
behúzta a nyakát, mintha bizony tettes lenne, nem pedig áldozat.
– Említettem már, hogy Carola meg akarta ölni Mr. Hookert, sőt előtte még
alaposan meg is akarta kínozni. Ez az „akasztás” is ezt a célt szolgálta. Mr. Hoo-
kernek mázlija volt, hogy előbb találtunk rá, mint Carola visszatért volna hozzá,
mert akkor…
Jelentőségteljesen elhallgattam.
– Mielőtt még folytatnám, ismételten fel kell hívnom a figyelmet a három
McKloskey testvérre. Rudy és a másik kettő között háború folyt – minden lehet-
séges módon igyekeztek eláztatni egymást előttem. Nem tévedek nagyot, ha azt
mondom, hogy akár egy kanál vízben megfojtották volna egymást. Ami pedig a
két ikertestvért illeti, nos, közöttük olyan színjáték folyt, amely párját ritkítja.
Látszólag – és Edvin hitt is ebben – a legjobb testvérek voltak, szerették egymást
és a többi. A vezéregyéniség Edvin volt közöttük, Forest volt az álmodozó, akit a
bátyja irányított. Forest mindenben engedelmeskedett a testvérének… látszólag.
Belül azonban arra vágyott, hogy ő legyen a vezér, egy nagy banda vezére, s
hogy Edvin, aki talán tudta nélkül, számtalanszor megalázta, a lába előtt hever-
jen az utasításaira várva. Forest azt a látszatot keltette, hogy mindenben egye-
tért a testvérével, pedig legszívesebben megölte volna. Csak az alkalomra várt,
hogy ezt meg is tegye. Forest McKloskey is beteg volt, mint ahogy Edvin is. És
talán Rudy is, de ő legalább nem gyanúsítható gyilkossággal. Néha igazi színjáték
zajlott előttem; a két McKloskey iker előre elkészített forgatókönyv szerint vi-
selkedett, csakhogy Forest eközben egyre azon törte a fejét, hogy miképpen
tudná hidegre tenni a bátyját.
– Legalább te érted, Debby, hogy miket beszélsz? – kérdezte a seriff megle-
gyezve a képét. – Mert én nem igen, de azért meg ne próbáld még egyszer elma-
gyarázni. Mr. Hansen?
– Igen? – riadt fel a gondolataiba merült Zsiráf. – Igen, seriff?
– Maga érti?
– Hát… hellyel-közzel – felelte Zsiráf.
– Majd Harrison seriffhelyettes kisegíti magukat – mondtam. – De ha már fel-
szólítottak rá, néhány mondattal be is fejezném a szövegemet. Nos, meg kell
ismételnem, hogy Carola szorgalmasan dolgozott. Mindenkit megpróbált meg-
ölni, aki csak élt és mozgott a gyártelep környékén. Sőt, még azon is túl. Nem
dicsekvésből mondom, de Mr. Hooker után én voltam az első számú céltáblája.
Nem elégedett meg azzal, hogy a gyártelepen próbáljon elkapni, eljött hozzám, a
lakásomba, hogy ott öljön meg. Csakhogy nagy csalódására Marisát találta meg
helyettem, akit szerencsére nem sikerült megfojtania. Na és mit gondolnak, kit
próbált még eltenni láb alól?
Jelentőségteljesen Harrisonra néztem, akinek erre olyan piros lett a képe,
mint a paradicsom.
– Bizony, bizony, Harrison seriffhelyettest is elkapta. Mr. Harrisonnak óriási
szerencséje volt, hogy vastag sálat kötött a nyakára, ezért nem sikerült elvágnia
a torkát. Carola ez esetben is csődöt mondott. Aztán ismét én következtem vol-
na, de végül is Miss Ash lett belőle, illetve Miss Ashből én lettem volna…
– Mi a fenét locsogsz itt összevissza, Debby? – értetlenkedett a seriff.
Valóban összevissza beszéltem. Éreztem, hogy lassan kezd lemerülni az ak-
kumulátorom.
Elmondtam, hogy Miss Ash meglátogatott, s mivel esett az eső, távozáskor a
saját pulóveremet és svájcisapkámat adtam rá. Carola, aki viszont rám lesett, azt
hitte, hogy én vagyok ő, és rám támadt. Hajszál híján megölte Miss Asht. Az ezu-
tán bekövetkezett nagy kavarodásra már túl fáradt voltam szót vesztegetni.
– Ez minden, Debby?
– Cirka tíz százaléka annak, amit még elmondhatnék. Például beszélhetnék
arról, hogy Mr. Bruce Kasselbruch rálőtt Mr. Mlinarikra, és ez is merényletnek
számít… de beszélhetnék még…
– Állj! – emelte fel a kezét a seriff. – Már nem beszélsz semmiről, Debby, lega-
lábbis ezen a napon már nem. Úgyis lesz még elég alkalmad a történtekkel kap-
csolatban nyitogatni a szádat. Menj inkább haza, és igyekezz kipihenni magad.
Apropó… mit tennél a legszívesebben, Debby?
– Legszívesebben felgyújtanám a gyárat – mondtam.
A seriff sajnálkozva csóválta meg a fejét.
– Ebben sajnos nem tudok neked segíteni. És különben is… nincs azon a nyo-
morult kísértettanyán már semmi éghető.
Ezzel, azt hittem, vége az aznapi kínoknak, de mielőtt leléphettem volna, s
amíg a többiek a távozásra készültek, a seriff intett, hogy menjek be vele a másik
szobába. Ott aztán felült az asztal tetejére, és zavartan nézett rám.
 – Az a helyzet, Debby… azért akartam beszélni veled, hogy megkérdezzem…
azaz kíváncsi lennék rá, hogy… szóval… az a bizonyos valaki, akiről úgy hírlik,
hogy a védőszellemed, vagy micsoda… segített neked abban, hogy végül is…
sértetlenül oldd meg ezt az ügyet… vagy legalábbis segíts a szakembereknek…?
– Nincs ilyenem, seriff – feleltem. – Ezt csak az ostoba, együgyű, babonás né-
pek hiszik rólam.
A seriff megvakargatta a feje búbját.
– Csak azért kérdeztem… mert… néha az az érzésem… a fene tudja…
– Nincs ilyenem, seriff! – ismételtem meg határozottan, miközben halk bo-
csánatkérést rebegtem magamban az ég felé. Köszönök mindent, Orsi nagymama. És
bocsi, hogy letagadtalak.

106

McKinley felemelte a bőröndjét, és elindult az ajtó felé. Marisa kisírt szemekkel

kísérte; láttam, hogy legszívesebben a professzor karjába omlana, amit már csak
azért sem tehetett meg, mert a professzornak nem volt szabad keze. Egyikben az
utazótáskáját tartotta, a másikban pedig egy esernyőt szorongatott.
– Hamarosan vissza… izé… – motyogta –, csak most el kell mennem… izé…
szóval, fel kell mennem a Himalájába, mert van ott egy kis… dolgom. Valaki
ugyanis… nem mondom meg, kicsoda… üzent értem, hogy talált számomra egy
érdekes, tibeti kéziratot… amelyben mintha ugyanazok a törvények lennének
leírva, mint a mezopotámiai izékben, és az az érdekes bennük, hogy a folyamkö-
zi magaskultúra hatása mennyire érvényesült a nagy hegyek között… ezt igen
fontos lenne…
Marisa azonban nem tarthatta annyira fontosnak őket, mert óriási erővel
próbálta visszatuszkolni a szemébe a mindegyre kifelé igyekvő könnycseppeket.
McKinley nagyot nyelt, és rám pislogott.
– Akkor, ha annak vége lesz… addigra… remélem, elolvassa a maga… ősének a
naplóját, amit magának adtam, és… nekem az az érzésem, mintha egyenesen
magának írta volna. Mintha megsejtette volna, hogy egyszer majd… lesz valaki,
aki… megérti őt, és az ő… lelkét örökli…
 Ettől tartottam. Hogy az, amit finoman igyekezett a tudtomra adni, a való-
ságban is megtörtént. Hogy létezik lélekvándorlás, és annak a nőnek a lelke, aki
számomra még ismeretlen módon távozott ebből a világból, valahogy vissza-
tért… és bennem született újjá. Én ő vagyok, ő pedig én. Persze, nem emlékszem
mindenre az akkori életemből, sőt az az igazság, hogy semmire sem emlékszem,
de hát, ki tudja, hogy nem ez-e a dolgok rendje. Valamennyien valakinek az újjá-
születései vagyunk, csak már nem emlékszünk arra az életünkre.
– Mire visszajön… megígérem, hogy elolvasom – mondtam.
– Csak aztán vigyázzon – figyelmeztetett. – Nehogy téves következtetéseket
vonjon le belőle.
Nem tudom, mire célzott, vagy célzott-e egyáltalán valamire.
Amit megígértem, megtettem.
Végigolvastam Báthory Orsi naplóját.
Azóta is a hatása alatt állok.
És félek. Nagyon félek. Hogy a fogságába kerülök.
Pedig én a saját életemet szeretném élni. Szabadon és boldogan.

107

Addig nem olvastam el a naplót, amíg Zsiráf ott volt mellettem. Időm sem volt
rá, azonkívül, mintha megéreztem volna, hogy jobb, ha bele sem nézek. Azt a
néhány napot, amit kettesben tölthetünk, nem szabad, hogy bármi is megzavar-
ja. Ennek a néhány napnak a szerelemről kell szólnia, nem a halálon is átívelő
bosszúról.
Együttlétünk harmadik napján Zsiráf megkérte a kezem, én pedig habozás
nélkül igent mondtam. Bár tisztában voltam vele, hogy Morgan nemcsak belém
szerelmes, hanem a munkájába is, amiről jószerével azt sem tudtam, micsoda.
Annyit azért sejtettem, hogy az állam biztonságával van kapcsolatban. Megálla-
podtunk, hogy eljegyezzük egymást, a hivatalos házasságkötéssel azonban még
várunk. Zsiráfnak hamarosan részt kell vennie egy hosszabb ideig tartó munká-
ban, amelyet ráadásul nem is ebben az országban kell végeznie, hanem feltehe-
tően egy háború sújtotta övezetben, ami némi nyugtalansággal töltött el. Féltet-
tem őt, és féltettem magamat is. Csak hát tisztában voltam vele: mindannyian
féltünk valakit, talán még azok is, akik nincsenek is tisztában az érzelmeikkel. És
talán ez az érzés tesz igazán emberré bennünket – a szeretteink iránti aggódás.
Ami a gyárunkat illeti, nem siettünk az eladásával. Bár szívem szerint minél
hamarabb megszabadultam volna tőle, hallgattam Amos tanácsára, aki kicsit
visszafogta a lelkesedésemet. És igaza is volt; a telekárak egyre csak emelkedtek.
Aztán történt valami, amit nem tudtam, hova tegyek. Egy esős, őszi délutá-
non Miss Ash látogatott meg. Amikor meghallottam a csengő hangját, összerez-
zentem. Mióta azok az események lezajlottak, minden váratlan csengetés a Mc-
Kloskey fivéreket juttatta az eszembe. Dave Kasselbruchot, Cartert, és a többie-
ket, akik azokban a napokban nálam jártak.
Miss Ashnek, míg a teánkat ittuk, nyugtalanul futkározott a szeme ide-oda.
Amikor pedig Marisa távozott a szobából, felém hajolt, és szinte a fülembe sut-
togott. Láttam a félelmet a szemében és a sürgető vágyat is, hogy mégiscsak
kimondja, ami a szívét nyomja. És ki is mondta.
Olyan közel hajolt hozzám, hogy az ajka majdnem az arcomat érintette.
– A napokban én… arra jártam, Debby.
Éreztem, hogy valami megszorítja a szívemet.
– És? – kérdeztem.
– A kíváncsiság vitt oda. Sajnos.
Meg kellett volna kérdeznem, hogy történt-e vele valami ott, de nem tettem.
Nem és nem.
– Én… láttam ott valakit, Debby – suttogta. – Egészen közel mentem ahhoz az
épülethez. Sötét volt, amikor odamentem.
Behunytam a szemem. Legszívesebben a fülemre szorítottam volna a tenye-
remet.
– Ahogy ott álltam… és néztem… és gondolkodtam, hirtelen… abban az ablak-
ban… felgyulladt a villany.
Ez lehetetlen – akartam mondani. Elvégre Amos kikapcsoltatta az elektromos-
ságot a gyártelepen.
– Pedig ott már… nincs is villany. És mégis…
Megcsóválta a fejét, és mélyet sóhajtott.
– És akkor… ott… hirtelen megláttam őket. Ott álltak az ablakban, és… engem
néztek. És… teljesen egyformák voltak… mint két tojás. És akkor… egyikük hívo-
gatón felém intett… Persze, nem akartam menni és vissza akartam fordulni… de
nem tudtam. Mintha egy óriási mágnes húzott volna be… az épületbe.
– És? – nyögtem.
Miss Ash megvonta a vállát.
– Hát nem tudom… Debby. Nem tudom, mi történt ezután. Az biztos, hogy el-
ájultam… vagy nem is tudom. Egyszer csak az autómban voltam és… egy téren
álltam, tudja, ahol a lovas szobor van… És azóta… furcsa… harcolok ellene, de…
én nem is értem magamat… és legszívesebben… bevonulnék egy elmeosztályra,
és megvizsgáltatnám magam, de attól tartok, hogy ha bemegyek, nem engednek
ki többé onnan… Harcolok ez ellen az érzés ellen, Debby, és ezért is jöttem ma-
gához, hogy elmondjam… én nem akarom… és mégis… Ha csak magára gondo-
lok… Jaj, istenem…
– Akkor mi történik? – kérdeztem. Úgy remegett a hangom, mint hajnali
kürtszó a levegőben.
– Én annyira… de annyira… gyűlölöm magát, Debby! Próbálok, de… nem sike-
rül neki ellenállnom. Jézusom, talán még arra is képes lennék, hogy megöljem.
Felugrott és rám meredt.
Azt hittem, nekem esik majd, és valóban megpróbál megölni: megfojtani vagy
a táskájába nyúl, kihúz belőle egy pisztolyt, és le akar lőni vele, de csak rám né-
zett, és én vacogni kezdtem a tekintetétől. Mintha maga a Sátán nézett volna
rám az ő szemén keresztül.
Miss Ash nem akart megölni. Felnyögött, majd kimenekült az ajtón. A ház
előtt megfordult, és segítségkérőn nyújtotta felém – aki a küszöbön álltam –
mindkét karját.
– Bocsásson meg nekem, Debby! Istenem, hát ki is vagyok én…?
Visszamentem a szobámba, tenyerembe hajtottam a fejem, és én is ugyanezt
a kérdést tettem fel magamnak.
– Istenem, hát ki is vagyok én?
Nem érkezett rá válasz.