DONOVAN EZREDES

PIROS KABÁTJA

2019
Ahol a tetem, oda gyűlnek a keselyűk.

Máté 24:28
 Az a titokzatos piros kabát

Lapcsang kolostora amolyan tibeti típusú építmény volt. A Mongóliában meg-

szokottól eltérően lapos tetejű, vastag falakkal körülvéve. Inkább erődítményhez
hasonlított, mint kolostorhoz. Ráadásul háromrétegű mani fal vette körül, hang-
súlyozva, hogy démon és más rosszindulatú lények számára tilos a bemenet.
Tisztában voltam persze vele, hogy a mani fal csak a tapasztalatlan démonokat
képes feltartóztatni. Amelyik nagyon akar, úgy átugrik felette, mint a sicc! Sze-
rencsére azért akadnak kivételek is; mesélik, hogy egy kolostor, talán Tarpaling-
nak hívják, egyszer átélt egy igazi nagy démontámadást. Ki tudja, miért, de a
szörnyek valami miatt megorroltak Tarpalingra, és elhatározták, hogy egysze-
rűen megszállják. Csakhogy ehhez át kellett vergődniük a kolostor két sorban
épített mani falán. A feldühödött démonok át is ugráltak volna rajta, ám abban a
pillanatban, ahogy a szépen vésett kavicsokból épített falak fölé értek, láthatat-
lan karok nyúltak feléjük, elkapták a lábukat és lerántották őket a földre. Csodák
csodájára valamennyi a lábát törte. Így aztán kénytelenek voltak sántán vissza-
bicegni a pokolba.
Hogy valóban így esett-e meg a dolog, nem tudni, ám egy Ceren nevű mongol
váltig állította, hogy bizony minden szóról szóra így történt. A nagybátyja, aki
éppen ennek a Tarpaling kolostornak a lámája volt, azzal az ugyancsak ritka
képességgel rendelkezett, hogy képes volt megpillantani a különben láthatatlan
lényeket, köztük a démonokat is. Hát ő aztán látta, amit látott. Még nagyokat is
nevetett a pórul járt rosszfiúkon, amit – mármint a nevetést – a többi szerzetes,
akik nem rendelkeztek a fent említett képességgel, nem tudtak hova tenni. El is
terjedt, hogy Ceren nagybácsikája nem egészen normális. Csakhogy ezzel meg
úgy áll a helyzet, hogy akik nem képesek valamire, azok gyakran nevezik nem
normálisnak azt, aki viszont képes arra, amire ők nem. De hát ilyen az élet és az
emberi irigység.
Sportzsákommal a hátamon elértem a mani falat, megálltam és elmondtam
az ilyenkor szokásos imákat. Biztos voltam benne, hogy már messziről felfigyel-
tek az érkezésemre, és kíváncsi tekintetek kísérnek, amint a kolostor felé gyalo-
golok. Igyekeztem hát jámbor szerzetesként viselkedni. Természetesen eszem
ágában sem lett volna átugrani a falon, pedig így majd tíz percembe került, amíg
megtaláltam a rejtőzködő kaput. Úgy éreztem magam, mint a labirintus játékban
az egér, amelynek az a feladata, hogy minél gyorsabban eljusson a középre he-
lyezett sajtdarabkához.
Általában, amikor ellátogatok egy kolostorba, már a kapusokkal meg szokott
gyűlni a bajom, ezért felkészültem rá, hogy ezúttal sem lesz másképp. A kapus-
fülkében azonban nem találtam senkit, így zavartalanul folytattam az utam a
kolostor főépülete felé. Már a jókora udvar közepén járhattam, amikor felfedez-
tem az első élőlényt egy kutya képében. Megtermett állat volt, és már első látás-
ra sem tűnt barátságosnak. Úgy közeledett felém, hogy önkéntelenül is lelassí-
tottam a lépteimet, sőt hamar meg is álltam. A kutya ugyanis felmordult, majd
rám nézett. Nem volt vendégszerető a nézése, és ezzel még nem mondtam sokat.
Az sem javított a megjelenésén, hogy még a nyálát is csorgatta egy kicsit. Nem
voltam tisztában vele, hogy kapott-e már ezen a napon reggelit, ezért gondol-
tam, jobb az óvatosság. A kutya már csak három-négy lépésnyire volt tőlem, és
éppen felemeltem a sportzsákomat, hogy azzal próbáljam védeni magam, de ő
nem vetette rám magát, hanem megállt és leült szemben velem. Segítségkérőn
forgattam a fejem jobbra-balra, hátha feltűnik valaki a közelemben, és kiszaba-
dít szorult helyzetemből.
Ebben aztán nem is csalódtam. Éppen azt latolgattam magamban, hogy meg-
próbálok kihátrálni az udvarból, „szükség törvényt bont” alapon kiveszek egy
jókora kavicsot a mani falból, és felfegyverzem magam vele. Csak éppen azt nem
tudtam, hogy a kutya mit szól majd mindehhez.
Lassan, óvatosan megmozdultam, és már éppen hátrálni kezdtem volna, ami-
kor feltűnt az udvaron egy piros palástot viselő szerzetes. Megkönnyebbülve
felsóhajtottam, és felé kiáltottam. Valami olyasmit, hogy segítsen eltávolítani a
közelemből a kutyát, különben meg a főlámával szeretnék beszélni.
 A szerzetes megtorpant, rám nézett, aztán intett valamit, amit nem tudtam
hirtelenjében értelmezni. A szájára mutatott, jelezve vele, hogy nem tud vagy
nem akar beszélni. Így mielőtt még megakadályozhattam volna, sietős léptekkel
eltűnt a legközelebbi épület mögött.
Szerencsére nem sokáig kellett várnom, egy másik szerzetes is felbukkant az
előző nyomán. Ez viszont még csak ügyet sem vetett rám. Futólag ugyan felém
nézett, majd ő is mintha a szájára mutatott volna. Aztán lelépett, a kutya viszont
továbbra is ott szobrozott szemben velem.
Ekkor hirtelen átfutott valami az agyamon. Sóhajtottam és letettem a földre a
sporttáskámat. Közben azért a kutyára is figyeltem, nehogy meggondolja magát
és megpróbáljon megkóstolni. Amint a táskám leért a földre, óvatosan fölé hajol-
tam és elhúztam a cipzárját. A hersegő hangra a kutya felmordult. Amikor pedig
vetkőzni kezdtem, félrehajtotta a fejét és úgy nézett rám, mintha csodát látna.
Bár a tudósok azt állítják, hogy a kutyák pofája képtelen az érzelmek kifejezésé-
re, nincsenek hozzá megfelelő izmaik, ez az eb rácáfolt a hiedelemre. Olyan cso-
dálkozás ült ki a képére, mint amilyen az emberére szokott. Ebből is látszik, hogy
néha csínján kell bánni a tudományos megállapításokkal.
Egészen addig vetkőztem, amíg már csak alsónadrág maradt rajtam. A kutya
kidugta a nyelvét – bizonyára nem hitt a szemének.
Benyúltam a táskámba, kihúztam belőle a szerzetesi palástomat és a selyem-
övemet, amelyeket magammal hoztam. Hogy miért? Tapasztalatból tudtam: a
kolostorok nincsenek felkészülve arra, hogy a huzamosabb időt náluk tölteni
szándékozó látogatóikat lámaruhába öltöztessék. Ha adnak is valamit, abban
nincs sok köszönet. Többször is előfordult már velem, hogy elmulasztottam pa-
lástot vinni magammal, és kénytelen voltam azt felvenni, amit a szerzetesek a
rendelkezésemre bocsátottak. Egyszer például olyan palástot kaptam, hogy
élősködő rovarokat lehetett volna irtani a szagával, máskor pedig egy éppen a
túlvilágra távozott szerzetesről húzták le, hogy szeretettel átnyújtsák nekem.
Ezek az alkalmak aztán arra az elhatározásra bírtak, hogy jobb, ha magam gon-
doskodom szerzetesi öltözékről, beleértve a süveget is. Csizmát azonban nem
hoztam magammal. Az már nem fért volna bele a táskámba. Utazni pedig nem
akartam benne. Egy széles szárú csizma nemigen alkalmas hosszabb utak megté-
telére.
 Ott álltam hát egy kolostori épületekkel határolt tér közepén, elegánsan, csí-
kos alsónadrágban, egy udvariatlan kutyával, és éppen magamra akartam kapni
a palástot, amikor azt hittem, rosszul hallok. Mintha megtapsolt volna valaki.
Először a kutyát vettem szemügyre, bár nehezen tudtam volna elképzelni, hogy
ő fejezte ki ilyen módon a tetszését. Tudomásom szerint a kutyák csak ritkán
szoktak tapsolni. Ahhoz nagyon kell hogy tessék nekik valami.
Szóval, valaki tapssal jutalmazta a produkciómat. Önkéntelenül is végigfutott
a pillantásom a közeli épületeken. Nem kellett soká kutatnom a tapsikolás ere-
detét: a jobb kezem felé eső épület egyik ablakában egy tarka dzsekit és ugyan-
csak tarka nadrágot viselő hölgyet pillantottam meg.
– Bravó! – hallottam a hangját. – Ez szép volt, ismeretlen!
Aztán már el is tűnt a szemem elől. Megvontam a vállam és magamra kanya-
rítottam a palástot. Még csak félúton járhattam a kanyarítással, amikor ismét
csak meghallottam a dicséretét.
– Bravó. Ez sem volt csúnya!
Összehúztam magamon a palástomat, megkötöttem a derekamon a selyem-
övemet, fejembe nyomtam a süvegemet, és máris szerzetes voltam. Csak a ba-
kancsom nem volt szerzetesi. El is határoztam, hogy amint lehetséges, szerzek
magamnak megfelelő csizmát. Ha a kutya is úgy akarja.
A kutya szemmel láthatóan meg volt zavarodva. Olyannyira, hogy még a nyál
sem csorgott a szájából. Nehéz feladat elé állítottam szegényt, nem is vitás. Fo-
galma sem volt róla, hogy mit kellene csinálnia. Harapjon-e a fenekembe, vagy
barátkozni kezdjen velem.
Egészen addig törtem a fejem, amíg az eb oda nem oldalgott hozzám. Felém
nyújtotta a fejét; nyilván azt akarta, hogy simogassam meg. Bizonyára hozzászo-
kott a szerzetesek simogatásához.
A győzelem biztos tudatában elmosolyodtam, és kinyújtottam a kezem, hogy
elvem ellenére megsimogassam. Az az elvem ugyanis, hogy ismeretlen kutyát ne
simogasson senki, amíg a gazdája engedélyt nem ad rá. Szóval, kinyújtottam a
karom azzal a szándékkal, hogy megvakargassam a füle tövét, mire a kutya hal-
kan, elégedetten szusszantott egyet, majd hirtelen kitátotta a száját és bekapta a
kezem. Méghozzá egészen a könyökömig.
Mondanom sem kell, hogy kővé dermedtem. Szerencsére nem harapott be-
lém, éppen csak annyira szorította a karom, hogy ne próbáljam meg kirángatni a
szájából. Úgy álltunk ott ketten az udvar közepén, mint egy veszélyes cirkuszi
produkció sztárjai. Mint amikor a szelídítő az oroszlán szájába dugja a fejét. Sze-
rencsére a kutya csak a karomat tartotta a szájában, bár nekem ez is éppen elég
volt. Felsejlett előttem a szomorú jövő: láttam magamat, amint karommal a ku-
tya szájában járulok a nagyhatalmú főláma elé.
– Hé! – hallottam hirtelen a korábbi hangot. – Mit csinál maga ott azzal a sze-
gény kutyával?
A hang felé kaptam a fejem. Ismét a tarka dzsekis hölgy állt az ablakban, és
annyi szemrehányás volt a hangjában, hogy egy közepes méretű víztározót is
meg lehetett volna tölteni vele.
– Én? – hökkentem meg. – Ő mit csinált velem!
– Mit csinált? – kérdezte a tarka dzseki gazdája.
– Könyékig bekapta a karom.
– Hát húzza ki a szájából.
Bölcs tanács volt, meg kell hagyni.
– Maga szerint mit szólna hozzá?
– Várjon… kimegyek.
Ekkor felbukkant a harmadik szerzetes is. Lehajtott fejjel jött, és éppen felém.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. A szerzetes azonban elhúzott mellettem,
mint a hulló csillag az égboltról lefelé.
– Hé! – kiáltottam rá. – Nem látod, rinpócse, hogy elkapott a kutya?
A szerzetes megtorpant, rám nézett, majd a szájára mutatott.
– Jól látod – mondtam neki tibetire fordítva a mondandómat. – A szájával ka-
pott el. Lennél szíves szólni neki, hogy engedjen el végre? A főlámával szeretnék
beszélni.
A szerzetes nemet intett, miközben újfent a szájára mutatott. El akartam
kapni a palástja szélét, de éreztem, hogy a kutya szorítása erősödik a karomon.
Őszintén szólva kezdtem megijedni. Valami történt ebben a nyomorult kolos-
torban; talán járvány tört ki a szerzetesek között, és azt hiszik, ha nem nyitják ki
a szájukat, nem adják tovább a fertőzést. Aztán gyorsan el is hessegettem ma-
gamtól a gondolatot. Elvégre a huszonegyedik században élünk, már a szerzete-
sek is tudják, hogy a betegséget nem lehet a hagyományos módszerekkel kezel-
ni. Akkor meg mi a fene történhetett itt?
Mivel az udvaron néhány csipegető galambon kívül már senkit nem láttam,
úgy döntöttem, hogy halálmegvető bátorsággal megküzdök a kutyával. Elvégre
mégsem állhatok életem végéig a kezemmel egy kutya szájában, egy lámakolos-
tor udvarának a közepén. Sürgősen tennem kell valamit. Mielőtt azonban bármit
is tehettem volna, a korábbi, tarka dzsekis hölgy bukkant fel az udvaron. Immár
egy bundabekecs volt rajta, amit hirtelenjében kaphatott magára, mert ha jól
láttam, rosszul voltak begombolva a gombjai.
Nem kellett semmit mondanom, egyetlen pillantással felmérte a helyzetet,
sóhajtott, majd megállt mellettem és megsimogatta a kutya fejét.
– Hát te meg mi a fenét csináltál, Gyalpo?
A kutya halkan morgott, mintha szégyellte volna magát.
– Ez nem démon, te buta – csóválta meg a fejét a lány, és rám kacsintott. –
Ugye nem az?
Csak álltam, kezem a kutya szájában, és a hölgyre bámultam. Ő vissza rám.
Mivel a kutya még mindig nem eresztett el, kénytelen voltam a segítségéért
folyamodni.
– Megtenné, hogy szól neki néhány szót az érdekemben?
– Gyalpo! – kiáltott ekkor a lány a korábbinál jóval határozottabb hangon a
kutyára. – Ereszd el!
A kutya engedelmeskedett, így végre ismét a sajátomnak érezhettem a ke-
zem. Jó érzés volt. Még akkor is, ha büdös lett, és nyálas.
Gondosan megnézegettem, hogy megvan-e minden ujjam, aztán a megmen-
tőmhöz fordultam.
– Magáé a kutya? – kérdeztem.
– Ó, dehogy – mosolygott rám a hölgy. – A kolostoré.
Szép, barátságos volt a mosolya. Úgy tippeltem, hogy nem lehet több tizen-
hét-tizennyolc évesnél. Korábban, amikor még az ablakban állt, mintha idő-
sebbnek látszott volna. Különben nagyon csinos kis hölgy volt, pisze orrán né-
hány szeplővel, s ahogy rám mosolygott, megcsillant a szájában a fogszabályzó-
ja.
Sóhajtottam, és felé nyújtottam a kezem.
– Leslie L. Lawrence vagyok – mondtam.
 Nem fogadta el a kezem, inkább egy pukedlihez hasonló mozdulatot tett.
– Poppins – mondta.
– Mary Poppins? – csodálkoztam. – Hol az esernyője?
– Marsha Poppins – mondta, miközben egyetlen pillanat alatt leröppent a
mosoly az arcáról.
– Bocsánat – mentegetőztem. – Elismerem, hülye vicc volt.
Akkorát sóhajtott, hogy már-már azt hittem, kirepül a szájából a fogszabály-
zó.
– Mindenki ezzel szórakozik – legyintett. – Az iskolában is csak Marynek hív-
tak.
– Tényleg hülye vicc volt – szabadkoztam tovább. – Tőlem nem fogja többé
hallani, az biztos.
Ezután kínos csend következett. Nem tudtam hirtelenjében, hogy mit kellene
tennem, ráadásul még a hevenyészve felkapott palást is kezdett lecsúszni rólam.
A kutya mindenesetre érdeklődve figyelt bennünket – úgy tűnt, hogy nem szán-
dékozik elhúzni a közelünkből.
– Köszönöm, hogy segített rajtam – mondtam megtörve a csendet. – Már-már
attól tartottam, hogy leharapja a kezem.
– Á, Gyalpo nem tenne olyat – legyintett. – Csak morog meg minden, de nem
harap. Legalábbis engem biztosan nem bánt. Maga valamiért nem tetszett neki.
Végül is kicsoda maga? Csodabogár?
– Pardon?
– Azt kérdeztem, hogy csodabogár-e?
– Mármint milyen értelemben?
– Lola így hívja azokat a fickókat, akik a kolostorokban téblábolnak; azt ter-
jesztik magukról, hogy a buddhizmust tanulmányozzák, pedig csak a napot lop-
ják. Azokra az európai és amerikai fickókra gondolok.
Sejtettem, kikre gondol. Akárki is nevezte el őket csodabogárnak, fején találta
a szeget. Az utóbbi időkben szinte minden nepáli kolostorra jutott néhány ilyen
„csodabogár”, akik tengernyi pénzt fizettek azért, hogy egy minden kényelmet
nélkülöző lámakolostorban élhessenek. Úgy gondolták, hogy egy-két hétnyi
ittlét alatt sikerül lámahitűvé válniuk, megszerezni azt a titkos tudást, amely –
szerintük – a szerzetesek birtokában van. Általában nem bírták sokáig a kolosto-
ri életet, s aki még ki is bírta valahogy, bizonyos idő elmúltával csalódottan tá-
vozott. Csalódott azért, mert úgy érezte, hogy nem tanult a szerzetesektől sem-
mit. Mintha bizony ahhoz, hogy valaki megértse a Tan lényegét, és elmélyüljön
benne, elég lenne egy kéthetes könnyített tanfolyam.
– Nem hinném – mondtam. – Nem hinném, hogy csodabogár lennék.
– Akkor meg mit keres itt?
Jó kérdés volt, és a lényegre tapintott.
– Tanulmányozni szeretnék ezt-azt – mondtam.
– Mi ezt-azt?
Kíváncsi volt a kicsike, de nem orrolhattam meg érte, elvégre kihúzott a ku-
tya szájából, és ezért megérdemelte, hogy komolyan beszéljek vele.
– Régi iratokat – mondtam.
Gyanakodva ráncolta össze a homlokát.
– Maga olyan… tanárféle?
– Fogjuk rá – bólintottam.
– Nem nagyon kedvelem őket – biggyesztette le a száját. – Sok bajom volt ve-
lük. Mármint az iskolában. Tudja, Londonban jártam… Voltak persze rendes
tanáraim is, de volt kettő, akiket különösen utáltam. Ha maga is tanár, nem is-
meri véletlenül John Hopkinst?
Hiába is erőltettem az agyam, nem volt belevésve Mr. Hopkins neve.
– Úgy tűnik, hogy nem – ráztam meg a fejem.
– Nagyon utáltuk egymást – ismételte. – És ezt meg is mondta nekem. Azt
mondta, hogy lenézi a magamfajta gazdag lányokat, akiknek szerinte teljesen
felesleges úgy tenniük, mintha tanulni akarnának, mert úgysem megy nekik.
Csak a levegőt rontják. Ezt mondta.
– Hát… ez nem volt valami szép dolog tőle – nyögtem, miközben megpróbál-
tam megállítani újra csak lecsúszni készülő palástomat.
– Viszket? – kérdezte, amikor feltűnt neki, hogy izgek-mozgok a palást alatt.
– Biztos magára ugrott egy bolha Gyalpóból. Igaz, én még nem láttam benne, de
a kutya meg a bolha úgy összetartoznak, mint az elefánt és az ormánya. Szóval, a
másik tanárom meg… hát tudja, belém esett a fickó.
Nyeltem egy nagyot, de nem tettem megjegyzést.
– Egyre csak a nyomomban járt és mindenféle idétlen szövegekkel traktált.
Költő volt. Steve Hartmannek hívták. Őt sem ismeri?
– Őt sem – sajnálkoztam.
– Tele volt a feje hülyeséggel. Egyszer például azt mondta, hogy lecsókolná a
harmatot a szememről. Lát maga az én szememen harmatot?
– Nem látok – sóhajtottam.
– Később persze azt állította, hogy ezt csak képletesen értette. Képletes har-
matot akart lecsókolni a szemhéjamról. Maga szerint normális az ilyen?
– Szemlélet kérdése – mondtam.
– Miért vetkőzött le a kutyának? – kérdezte hirtelen témát váltva.
Elmagyaráztam neki, hogy miért. Arra gondoltam, hogy a kutya szerzetesek-
hez szokott, és ha szerzetesi ruhát öltök, megtéveszthetem. Azt hiszi majd, hogy
szerzetes vagyok, és békén hagy.
– Jó ötlet – dicsért meg. – De azért nem hiszem, hogy bejött volna.
– Már én sem – adtam igazat neki.
– Különben egészen jól nézett ki gatyában – mondta, miközben alaposan vé-
gigmért. – Ha majd arra kerül a sor, valami hasonló fickóval barátkoznék, mint
amilyen maga. Szokott konditerembe járni?
– Néha – mondtam magadóan.
– Azért többet is járhatna. Na szóval, ha nem csodabogár, hanem tanár… ak-
kor mit is akar itt csinálni?
Megismételtem volna, hogy érdekes könyveket akarok olvasni, de közbevá-
gott.
– Azt hittem, maga is takarító – mondta. – Hát ők aztán furcsa egy banda. Biz-
tos nem takarító?
– Nem tudok róla, hogy az lennék – sóhajtottam. – Nem is tudom, hogy az mit
jelent.
– Hogy mit jelent? – húzta fel csodálkozva a szemöldökét. – Hát a takarító, az
takarító. A takarító, az takarít. Eltakarít valahonnan valamit, ami nem oda való.
Ezek a takarítók is takarítanak.
– A kolostorban? – csodálkoztam. Ez lett volna életem első olyan kolostora,
ahol rendesen takarít valaki.
– Nem a kolostorban – mondta Marsha. – A hegyen.
– Melyik… hegyen? – tátottam el a számat.
 Marsha lazán a háta mögé bökött a mutatóujjával, ahol a Kancsendzönga, a
világ harmadik legmagasabb hegycsúcsa emelkedett a távolban.
– Azon – mondta. – A hegyen.
– Na és… mit takarítanak? – kérdeztem. – Elhagyott sátrakat és üres oxigén-
palackokat?
A lány elmosolyodott.
– Alighanem azokat is. De elsősorban… hát nem azokat.
– Akkor miket?
– Hullákat, Mr. Lawrence. Ugye jól emlékszem, hogy így hívják?

Természetesen hallottam már róla, hogy a pénzben fürdő nyugati turisták és a

hegymászóknak nevezett gyülevész népség lassan teleszemeteli a világ eme
nagyszerű csodáit – a hegyóriásokat –, amelyek az itteniek számára mellesleg
istenek. Arról is hallottam, hogy akadnak azért jóérzésű emberek, akik igyekez-
nek összeszedni a mások által hátrahagyott borzalmat, bár minden erőfeszítésük
ellenére a hulladék mennyisége megállíthatatlanul növekszik. Arról azonban
még nem hallottam, hogy a hullákat is összeszedi valaki. Egyesek mintha már
életükben elhatározták volna, hogy az óriások között óhajtják aludni örök álmu-
kat, nem törődve vele, hogy a még élők mit szólnak hozzá. A hegyeket meg per-
sze nem kérdezi senki.
Rövidke csend szakadt ránk. Aztán turbékolni kezdett egy galamb az egyik
épület tetején, s szinte azonnal többen is csatlakoztak hozzá. A kutya felkapta a
fejét és felnézett rájuk. Bánatos lett a képe, mintha sajnálta volna, hogy nincs
szárnya, hogy móresre tanítsa őket.
– Na és maga? – kérdeztem.
Marsha grimaszt vágott.
– Az orvostudomány áldozata vagyok.
Meghökkentem. Attól tartottam, hogy mellényúltam. Olyasmit kérdeztem,
amit nem kellett volna. Marsha azonban nem kapta fel a vizet.
– Kicsit gyenge a tüdőm – magyarázta. – Nincsenek lyukak rajta, és még csak
tbc-m sincs, csak kicsit csökkent a befogadóképessége. Ezért azt javasolta egy
gyógyász az apámnak, hogy hozzon fel ide, a világ tetejére, ahol még tiszta a
levegő, és túrázgassak egy kicsit a hegyek lábánál. Persze nem kell felmennem
magasra, sőt nem is szabad. Az a lényeg, hogy gondolkozzak. Sétálgassak és gon-
dolkozzak. Ne nagyon erőltessem meg magam, sőt egyáltalán ne. Ha úgy érzem,
elfáradtam, pihenjek. Ilyesmi. Maga mit szól hozzá?
– Nem tűnik rossz ötletnek – bólintottam. – Ki adta ezt a tanácsot magának?
Egy tüdőgyógyász?
– Egy szerzetes – mondta a lány. – Egy láma. Apám védte.
– Védte? – hökkentem meg. – Úgy érti, hogy… megtámadták, és az édesapja
megvédte?
– Úgy is lehet mondani – sóhajtotta Marsha. – De azért egy kissé, hm… bonyo-
lultabb a dolog. Az apám menő ügyvéd, és ő védte a szerzetest… ugyanis rá akar-
tak kenni valamit, amit nem követett el. Ha nincs az apám, biztos, hogy jó né-
hány évre lesittelték volna. De ő szerencsére kihúzta a szarból… bocsánat. Ezért
a szerzetes örökre hálás az öregemnek. Persze ez nem mostanában történt, kicsi
voltam még, így nem is emlékszem valami jól az esetre. Mindenesetre azóta
minden évben meglátogat bennünket, és mindig hoz valami ajándékot. Amikor
meghallotta, hogy kicsit csökkent a tüdőm kapacitása… nos, ő javasolta ezt a
gyógymódot.
Ismét csak meg kellett igazítanom a palástomat.
– Nyugodtan le is vetheti – mondta a lány. – Majd addig félrefordulok. Külön-
ben már láttam fiút gatyában. Például a tesómat, Freddyt. Hol is hagytam abba?
– Ott, hogy nekem tulajdonképpen mennem kell… remélem, még összefutunk
a napokban – mondtam, és felkaptam a sporttáskámat.
– Lolával vagyok itt – szólt utánam. – És néha rohadtul unatkozom.
– Ki az a Lola? – fordultam vissza.
– A börtönőröm – mondta. – Egy szipirtyó.
– Micsoda? – hökkentem meg.
– Jól hallotta – sóhajtotta. – Tudja, mi az a vasorrú bába?
– Ami az illeti, hallottam már róla.
– Hát ő az. Egy igazi vasorrú bába. De azért ne legyen elkeseredve, ha dumál-
ni akar velem, majd kerítek alkalmat rá. Ő ugyan jobban szereti, ha csak a szer-
zetesekkel társalgóok, csakhogy azok meg nemigen óhajtanak társalogni velem.
Úgy vettem észre, tartanak tőlem. A fenébe is… már itt is van.
– Kicsoda? – fordítottam a fejem a főépület felé.
– A háta… mögött – suttogta.
Óvatosan fordultam meg a tengelyem körül.
Valóban ott volt mögöttem.
A szipirtyó. A vasorrú bába.

Aki különben egyáltalán nem tűnt szipirtyónak. Már csak azért sem, mert a szi-
pirtyók – legalábbis gyerekkori emlékeim szerint – nem hordanak szűkre sza-
bott, terepszínű ruhát és napszemüveget.
– Ő az – hallottam magam mögött az egércincogás erősségű hangot. – Lola, a
szipirtyó. Vigyázzon vele.
A frissen érkezett hölgy megállt úgy három méterre tőlem, és csípőre tette a
kezét.
– Marsha! – mondta határozott, kifejezetten parancsoló hangon. – Mit keresel
te itt?
– Hát… én csak beszélgetek – védekezett hirtelen szelídre fordult hangon
Marsha.
– Mit mondtam neked korábban, Marsha? – kérdezte a Lolának nevezett, nem
szipirtyónak látszó szipirtyó. – Mire kértelek?
– Hát… hogy ne álljak szóba idegenekkel, Lola – felelte a lány.
– És akkor én most mit látok?
– Hát, az úgy volt – kezdett volna valami magyarázatba Marsha, de Lola
egyetlen kézmozdulattal beléfojtotta a szót.
– Mi lenne, ha ezredszerre is megkérnélek rá, hogy ne társalogj idegen, isme-
retlen és rosszképű pasasokkal?
Marsha durcás képpel felém bökte a mutatóujját.
– De ő nem idegen. És nem is olyan rosszképű.
– Nem? Akkor mi a fene?
 Láttam a Lola nevű szipirtyón, hogy ekkor kezdett csak emberszámba venni.
Eddig ugyanis úgy festett a dolog, mintha szobor lennék, méghozzá egy mezíte-
len szobor, amely előtt nem illik egy fiatal hölgynek megállni, és bizonyos rész-
letein legeltetnie a szemét.
Alighanem ekkor fedezte fel azt is, hogy szerzetesi palást van rajtam. Igaz, ez
a palást már ismét lefelé igyekezett rólam, és mivel a kezemben volt a táskám,
csak nehezen tudtam kordában tartani.
– Hát… ő egy szerzetes – mondta Marsha.
– Ez?
A lebiggyesztett ajak sok mindent elárult. Többek között azt is, hogy aligha
én lehetek nála a hatos a dobókockán.
– Meg akarta harapni a kutya – magyarázta Marsha. – A Gyalpo.
– Gyalpo egyáltalán nem harap – mondta szigorúan a szipirtyó. – Ne hazudj,
Marsha!
– De tényleg – tiltakozott Marsha, és mintha kicsit befátyolosodott volna a
hangja. – Tényleg, Lola. Bekapta a kezét.
– Felesleges hazudoznod, kislány. Ezt feltétlenül jelentenem kell majd Mr.
Poppinsnak. Megértetted?
– Igen, Lola – suttogta a lány.
Úgy éreztem, hogy feltétlenül be kell avatkoznom a beszélgetésükbe. Már
csak a hála is arra kötelez. Azonkívül pedig nem kedvelem, ha gyerekeket kínoz-
nak. Igaz, azt sem, ha felnőtteket, a gyerek azonban mégiscsak más.
– Marsha igazat mond – erősítettem meg.
Lola szipirtyó felkapta a fejét. Olyan csodálkozva meredt rám, mintha való-
ban szobornak nézett volna, s azon csodálkozna, hogy váratlanul megelevened-
tem.
– Valóban? – kérdezte jéghideg hangon. – Ki mondja ezt?
– Én – mondtam.
– Aha. És ki az az én?
– Lawrence vagyok – mondtam. – Leslie L. Lawrence.
Nem állíthatom, hogy megindultak volna tőle a hegyek, legalábbis a
Kancsendzönga meg sem moccant. Láttam volna, ha megmoccan, mert éppen
szemben álltam vele. Mint ahogy a Lola nevű boszorkánnyal is.
 Ekkor jutott csak időm rá, hogy alaposabban is szemügyre vegyem. Néhány
másodpercnyi vizsgálódás után arra a megállapításra jutottam, hogy lehet, hogy
boszorkány, de a csinosabbik fajtából való. A boszorkányok nem mindig rondák,
öregek és vasorrúak; lehetnek köztük fiatalok, igencsak csinosak, és olyanok is,
akiknek nincs is vasorra – sem kicsi, sem nagy, hanem egészen formás, igazi,
minden kívánalomnak megfelelő.
Nos, ez a Lola nevű, jéghideg hangú, és meglehetősen barátságtalan hölgy
minden kétséget kizáróan ez utóbbiak közé tartozott. Ha boszorkány volt egyál-
talán. A Marshához hasonló fiatal hölgyek megállapításai ugyanis gyakran téve-
sek, amelyek oka leginkább tapasztalatlanságukban keresendő. Ami pedig a to-
vábbi tulajdonságait illeti, azok is figyelemre méltóak voltak. Mivel virgonc a
fantáziám, jól el tudtam képzelni, hogy mi minden rejtőzhet terepszínű ruhája
alatt.
– Marsha igazat mond – ismételtem meg korábbi kijelentésemet.
– Valóban? – kérdezte. – Amennyiben?
– A kutya valóban bekapta a kezem.
Megrándult a szája széle, mintha mondani akarna valamit, ám ismét a lány
felé fordította a fejét.
– Marsha – mondta határozott hangon. – Menj be a szobádba, hamarosan jö-
vök én is.
– De én csak…
– Marsha, mondtam valamit!
– Szipirtyó! – morogtam meggondolatlanul az orrom alatt.
– Kérem?
– Semmi, csak kaparja valami a torkomat – mentegetőztem.
Marsha „haldokló őzike” tekintetet vetett rám, aztán anélkül, hogy elköszönt
volna, elindult a főbejárat irányába. Lola szipirtyó ekkor már minden figyelmé-
vel felém fordult.
– Maga végül is kicsoda?
Mivel a nevem egyszer már elárultam neki, nem láttam értelmét, hogy meg-
ismételjem.
– Itt fogok lakni a kolostorban – mondtam.
– Maga is a takarítók közé tartozik?
 – Nem – ráztam meg a fejem. – Egy régi könyv miatt jöttem.
– Könyvkereskedő?
– Inkább csak elolvasnám.
– Értem – mondta. – Én pedig Miss Davenport vagyok. Miss Lola Davenport.
– Örvendek – bólintottam.
– Nyomatékosan meg szeretném kérni valamire, Mr.… izé. De tényleg. Tudja,
mire?
Sejtettem, de eszem ágában sem volt elárulni, hogy mit gondolok.
– Arra – adta meg magának a választ a kérdésére –, hogy hagyja békén Miss
Poppinst. Világos?
– Világos – mondtam. – Bár azt hiszem, félreérti a dolgot.
Megfogta a karom és a szemembe nézett. Szép szürke szeme volt; jól illett a
Kancsendzönga távoli, napfényben vakító fehérségéhez.
– Lehet – bólintott. – Lehet, hogy félreértem. Valóban lehet. Ennek ellenére
mégis meg szeretném kérni rá, hogy a jövőben tartózkodjék az ilyenfajta kap-
csolatteremtési kísérletektől.
– Az meg mi a fene? – hökkentem meg.
– Miss Poppins, bármennyire is nem ezt mutatja a látszat, még gyerek. Köny-
nyen rászedhető. Bár nem kellene elmondanom, de mégis elmondom; nekem
kell vigyáznom rá, nehogy valami meggondolatlanságot kövessen el, aminek
aztán súlyos következményei lehetnek.
– Például? – kérdeztem.
– Például olyanokkal áll szóba, mint maga.
– Maga nem valami udvarias, hallja-e – mondtam megbántva. – Eszem ágá-
ban sem volt…
– Ne is legyen – mondta. – Nekem az a feladatom, hogy vigyázzak rá. Higgye
el, megvan az oka annak, hogy így alakultak a dolgok. Egyet jegyezzen meg ma-
gának, Mr.… izé… Soha nem tévesztem szem elől Miss Poppinst. És ha meglátom,
hogy valaki a figyelmeztetésem ellenére közeledik hozzá…
– Akkor mi lesz? – kérdeztem immár én is barátságtalanul.
– Ne akarja megtudni – mondta. Ezzel megfordult és elindult a védence után.
 4

Azt hittem, hogy ezzel a kellemesnek egyáltalán nem mondható jelenettel véget
is értek az arra a napra rendelt megpróbáltatásaim, de még nem volt elég a kel-
lemetlen meglepetésekből. Dava láma bebizonyította, hogy minden lehetséges.
Nevezetesen: hogy nincs a gödörnek feneke. A rossznál is lehet rosszabb.
Éppen felszedelőzködtem, gondolva, hogy túljutva egy kutyán, néhány hall-
gatást fogadott szerzetesen, egy fecsegő, ám azért nem ellenszenves gyereklá-
nyon, és egy csinos, de jégszívű boszorkányon, már nem érhet meglepetés Lap-
csang kolostorában, de bizony érhetett. Méghozzá nem is kicsi.
Éppen a bejárathoz igyekeztem volna, hogy megkeressem Namkaicsorten
apátot, amikor hirtelen rám kiáltott valaki. Egy alacsony, kerek fejű szerzetes
igyekezett felém.
– Hé, rinpócse! Rinpócse!
Még a karjával is integetett, nehogy előbb érjek az épületbe, mint ahogy ő el-
érhetne engem. Valamelyik melléképület felől jöhetett; úgy kacsázott felém
széles szárú díszcsizmájában, mintha jégen járna.
Ahogy a közelembe ért, megtorpant, és megtörölgette izzadó arcát a köpenye
ujjával.
– A rinpócse utasított, hogy ha meglátlak, álljak a rendelkezésedre – mondta
tibeti nyelven. – Érted, amit mondok?
Bár egy nyugat-tibeti nyelvjárást használt, azért majdnem mindent megér-
tettem a beszédéből. Biztos voltam benne, hogy nem idevalósi, hanem Tibetből
menekült láma.
– Értem – bólintottam.
– A rinpócse megkért, hogy vezesselek a helyedre – mondta. – A másik már
vár.
Ezt a mondatot nem értettem ugyan pontosan, azt hittem, hogy Namkaicsor-
tenre céloz vele.
– Melyik épületben lakom? – kérdeztem kíváncsian.
A láma furcsán nézett rám.
– Egyikben sem – mondta.
Kezdtem úgy érezni, hogy talán mégsem annyira a barátom ez a fránya nyu-
gat-tibeti dialektus.
– Hogyhogy… egyikben sem?
– Sátorban laksz – mondta.
Ez valahogy nem tetszett nekem. Több okból sem: a legelső mindjárt az volt
közülük, hogy jóllehet, már jól benne jártunk a tavaszban, az éjszakák még hide-
gek voltak, s tapasztalatból tudtam, hogy a himalájai hidegnél talán még a sark-
vidékek hidege is kellemesebb. Ráadásul egy sátrat nem is lehet rendesen befű-
teni.
– Nem lehetne inkább valamelyik épületben? – kérdeztem, bár tisztában vol-
tam vele, hogy nem ő döntött az elhelyezésem felől.
A láma megvonta a vállát.
– A rinpócse így rendelkezett. Különben nincs is szabad hely az épületekben.
– Túlságosan távol leszek a könyvtártól – morogtam elégedetlenül.
– Nálunk nem szigorúak a szabályok – vigasztalt. – A könyvtáros láma meg-
engedi, hogy bevidd a könyveket a sátradba.
Elindult előre, én meg utána. Elkanyarodtunk a főépület sarkánál, egy másik
épületet is megkerültünk, aztán egyszerre csak megpillantottam egy sátrat, és
majdnem elejtettem a táskámat meglepetésemben. Óriási volt, akkora, hogy egy
kisebb cirkusz számára is megfelelő lett volna.
– Ez meg mi az ördög? – hökkentem meg.
– Hát a sátrad – mondta a szerzetes.
– De hát… nekem nem kell ekkora – tiltakoztam.
– Nem is a tiéd lesz egyedül.
– Miért, ki lakik még majd benne rajtam kívül? – kezdtem megdühödni. –
Csak nem egy cirkuszi tigris vagy oroszlán?
A láma felemelte véletlenül leejtett olvasóját.
– Alighanem fején találtad a szeget, rinpócse.

Hogy mennyire fején találtam, az nem sokkal ezután ki is derült. A szerzetes

ugyanis megtorpant a sátorba vezető ponyvaajtó előtt, és igyekezett előretusz-
kolni.
– Menj csak te előre, rinpócse!
Ez a mondat aztán már komoly gyanúra adhatott volna okot. Egy kolostorban
merőben mások az udvariassági szokások, mint Európában vagy más kontinen-
sen, ezért nem is lepődtem volna meg, ha a láma nem enged előre az ajtónál,
hanem maga nyomakodik be elsőként rajta. A kolostori szabályzatban nincs
előírás, hogy ki menjen előre, ha ajtóhoz ér. Mivel a láma megtorpant, és szem-
mel láthatóan nem volt kedve megelőzni, ha nem vagyok magam is kissé izga-
tott állapotban, gyanakodni kezdtem volna. Így azonban csak akkor érzékeltem,
hogy nincs minden rendben a környezetemmel, amikor egy sötét valami suhant
el mellettem. Akár madár is lehetett volna, mégsem az volt. Ezt abból szűrtem le,
hogy amikor elsuhant a szemem előtt, nem láttam, hogy szárnya lenne. Márpe-
dig a szárnyatlan madarak errefelé ritkaságnak számítanak.
Dava szerzetes felkiáltott és a fejéhez kapott. Aztán megfordult és se szó, se
beszéd, eliramodott az udvar felé. Jó néhány lépés megtétele után azonban eszé-
be juthatott a főláma utasítása, mert szégyenkezve visszasomfordált hozzám.
Ezalatt én szemügyre vettem a szárnyatlan „madarat”, ami egy bakancs volt.
Egy turistabakancs. S mivel tisztában voltam vele, hogy a turistabakancsok nem
szoktak csak úgy maguktól felszállni a levegőbe, gyanítottam, hogy tartózkodik
valaki a sátorban, aki segített a felemelkedésében. Oldalra fordultam, hogy mi-
nél kisebb felületet mutassak magamból, és bekiáltottam a lebegő ponyvaajtón.
– Hé! Van ott bent valaki?
– Na mit gondol? – érkezett azonnal a válasz, méghozzá tibeti nyelven. Olyan
pocsék kiejtéssel, ahogy csak egy tengerentúli fickó kínlódhat a zenei hangsúly-
okkal.
– Szeretnék bemenni magához – mondtam immár angolul.
– Hát csak jöjjön – fordította ő is angolra a szót. – Ha nincs jobb dolga.
– Remélem, nem vágja hozzám a cipőjét – igyekeztem biztosra menni.
– De. Magához vágom – jött a határozott válasz.
– Megtudhatnám, miért?
– Mert mindenkihez odavágom, aki megpróbál betörni hozzám. Ott van még
az a kopasz szerzetes valahol?
– Itt – mondtam.
 – Fojtsa meg! – mondta ő.
– Legalább árulja el, hogy miért.
– Mert idehozott ebbe az izébe.
– Úgy gondolom, hogy nem a saját jószántából hozta ide. Alighanem a főláma
utasítására…
– Őt is fojtsa meg.
Kezdett gyanússá válni valami. Nevezetesen a hangja. El-elcsuklott a felhábo-
rodástól, és ez emlékeztetni kezdett valamire. Pontosabban szólva, valakire.
– Kössünk egyezséget – javasoltam. – Az a helyzet, hogy engem is ebben a sá-
torban szállásoltak el, úgyhogy, ha akarunk, ha nem, lakótársak leszünk. Jó len-
ne, ha veszekedés helyett inkább összefognánk.
– Nem akarok összefogni senkivel – érkezett a gyors válasz. – Egy rendes cel-
lát akarok, szabad bejárást a könyvtárba, és tisztességes tetőt a fejem fölé. Ja, és
egy kályhát, mert itt baromi hideg van éjszaka.
– Megbeszéljük, ha bemehetek magához.
– Hát csak jöjjön. Vagy tudja, mit? A láma jöjjön előre!
Mutattam Davának, hogy az övé a pálya, ő azonban makacsul nemet intett.
Mit tehettem, előrementem. S mivel volt időm felkészülni, már meg sem le-
pett, amikor a második bakancsot láttam felém repülni. Jó reflexeim vannak,
ezért még idejében sikerült elkapnom.
Intettem a lámának, hogy maradjon mögöttem, aztán még mindig óvatosan,
menekülésre készen beléptem az ajtón.
Egyáltalán nem lepett meg, ami a szemem elé tárult. Egy férfit láttam ugyanis
egy földre terített matracfélén kuporogni, amint éppen egy üvegpalack után
nyúlt. Mégpedig aligha azért, hogy felbukkanásom tiszteletére igyon egyet belő-
le. Sokkal inkább, hogy ezt is megtanítsa repülni.
– Állj! – kiáltottam rá.
Vékony, vörös hajú fickó volt, arcán szeplőkkel, amelyek lángolni látszottak a
felháborodástól. Annak ellenére, hogy a napsugarak nemigen voltak képesek
áthatolni a vastag ponyván.
Akkor már tudtam, kicsoda. Nehezen akartam elhinni, de kénytelen voltam.
– Bob! – kiáltottam rá. – McKinley!
Annyira meglepődött, hogy kiejtette a kezéből a palackot. Eltátotta a száját és
rémülten rám meredt.
– Úristen! Leslie? Leslie L. Lawrence? Maga az?
– Én vagyok, Bob – mondtam mosolyogva.
McKinley a fejét csóválta.
– Hát, tudja… amikor kiutalták nekem ezt a borzadályt, azt hittem, nagyobb
szerencsétlenség már nem érhet ebben a kolostorban. Sajnos tévedtem.

Mielőtt tovább folytatnám a történetet, néhány szót kell hogy ejtsek Robert
(Bob) McKinley-ről, azaz a professzorról, akihez régi barátság fűzött. Ez egyéb-
ként amolyan kutya-macska barátság volt: ha együtt voltunk, sokat veszeked-
tünk, ennek ellenére jól elvoltunk egymással. Sok nehéz napot vészeltünk át a
Himalájában, de nemcsak itt, hanem a világ egyéb részein is. Néha össze-össze-
kaptunk, de mindig kibékültünk. És segítettünk egymásnak, ahogy csak tudtunk.
Barátságunk még abban az időben kezdődött, amikor ifjakként a világot jártuk,
és igyekeztünk annyi tapasztalatot gyűjteni, amennyi csak befért a hátizsákunk-
ba. Néha többre is szert tettünk, mint szerettünk volna. McKinley azóta profesz-
szor lett, a kulturális antropológia és a mezopotámiai kultúrák professzora, jó-
magam pedig Belső-Ázsia és India szokásainak és nyelveinek tanulmányozásá-
ban mélyedtem el.
– Mi a fenét keres maga itt? – kérdezte félig felemelkedve a matracáról.
– Hát maga?
Erre aztán mindkettőnkből kitört a nevetés. Nemegyszer kezdtük már ugya-
nezekkel a szavakkal a közös történetünket, ha összefutottunk valahol a nagyvi-
lágban.
– Jézusom – sóhajtott egyet. – Honnan tudta, hogy itt vagyok?
– Gőzöm sem volt róla – tiltakoztam.
Gyorsan elmondtam neki, hogy mi szél fújt ide. Hogy egy mongol közmon-
dásgyűjteményt szeretnék megvizsgálni, amely ki tudja, hogyan került éppen
ebbe a kolostorba.
– Na és maga? – kérdeztem. – Csak nem repült ide néhány agyagtábla Mezo-
potámiából?
– Azok éppen nem – mondta. – Bár ki tudja? Agyagtáblák mindenfelé lehet-
nek. Én azonban ezúttal kizárólag pihenni jöttem. Elsősorban a hegyeket néze-
getni. Nem megmászni őket, csak nézegetni. Azt hallottam valakitől, hogy Lap-
csang éppen alkalmas erre. Bár amint a mellékelt ábra mutatja…
Beszélgetésünk közben Dava szerzetes óvatosan beoldalgott a sátorba. Mivel
feltételezte, hogy McKinley-nek csak két lába van, és két bakancs már kirepült
az ajtón, aligha kell tartania tőle, hogy újabb lábbeli száguld majd felé. Az üveg-
palackról szerencsére nem volt tudomása. Szomorúan, lehajtott fejjel ácsorgott
velünk szemben, mintha ő lenne a felelős azért, hogy idekerültünk.
– Minden helyet elfoglaltak a takarítók – mentegetődzött nem is olyan rossz
angolsággal. – Már nincs szabad cella az épületekben. A rinpócse arra utasított,
hogy itt helyezzelek el benneteket.
– Nem tudnál valahogy mégiscsak keríteni nekünk két cellát? – kérdeztem.
– Egyetlenegy szabad cellánk sincs, rinpócse.
– Egy sincs?
– Egy sincs.
A zsebembe nyúltam, és előhúztam belőle azt a nefritből készült kis szob-
rocskát, amely Maitréja istent, az eljövendő világok buddháját ábrázolta, s ame-
lyet néha magammal hoztam, ha a Himalája vidékén akadt dolgom.
– Látod, ki ez? – kérdeztem.
Dava csak egyetlen pillantást vetett rá, aztán tiszteletteljes mosoly terült szét
a képén.
– Maitréja – mondta. – Nagyon szép.
– Egy kínai bölcstől kaptam.
Ez csak félig volt igaz. Kínainak kínai volt az illető, bölcsnek azonban nem
annyira… bár ki tudja? Viszont nagyon szép volt, és nőnemű.
– A tiéd lehet, ha szerzel nekünk megfelelő cellát.
Daván látszott, hogy majd elsírja magát.
– Megtennék én mindent értetek, rinpócsék, de a nincsből nem tudok valamit
csinálni. Én ahhoz kicsi vagyok. De azt megígérhetem, hogy lakályossá teszem
nektek ezt a helyet. Kaptok oltárt, hozok füstölőket… még a villanyt is behúzom.
Értek valamicskét hozzá.
 – Mihez? – hökkentem meg.
– Hát a villanyszereléshez – mondta a szerzetes. – Katmanduban letettem a
szakvizsgát.
– Változnak az idők – sóhajtotta McKinley.
Ahogy a villanyszerelő szerzetesre bámultam, észrevettem valamit a háta
mögött. Korábban is említettem talán, hogy a hatalmas sátor nagyobbik része,
amelyet nem világított be a nap – még úgy sem, ha felhúztuk a ponyvaajtót –,
sötétségbe burkolódzott. Amikor aztán már kezdett hozzászokni a szemem a
benti fényviszonyokhoz, észrevettem a furcsa formájú valamiket, amelyek egy-
másra halmozva majdnem a tekintélyes magasságú sátor tetejét érintették. Első
pillantásra kőtömböknek tűntek, ahogy azonban a helyet változtató nap néhány
eltévedt sugara végigfutott rajtuk, meggyőződhettem róla, hogy a téglatestek
fémből készültek. Másképpen mondva, egy tekintélyes magasságú fémpiramis
emelkedett a lakosztályunkban.
– Az ott micsoda? – kérdeztem a piramisra mutatva.
Dava arcán árnyék futott át.
– Még dolgoznom kell rajtuk, rinpócse – mondta.
– Mármint micsodán? – kérdeztem.
– Az a helyzet, hogy valamennyit csatlakoztatnom kell az áramforráshoz.
Összenéztem Bobbal. McKinley megvakargatta az orra hegyét.
– Csatlakoztatni az áramforráshoz? – kérdezte gyanakodva. – De hát mi az
ördög ez?
Ebből az is kiderült számomra, hogy eddig még nem volt érkezése megvizs-
gálni a gyanús piramist. Most azonban szemmel láthatóan feltámadt benne az
érdeklődés. És ez, hogy finoman szóljak, nem valami jókedvű érdeklődés volt.
– Ez egy… izé – mondta segítségkérőn az ajtó felé pislogva a szerzetes. – A
rinpócse azt mondta, hogy ha megtudjátok, nyugtalankodni fogtok. Arra kért,
hogy ha nyugtalankodnátok, nyugtassalak meg benneteket, hogy ne nyugtalan-
kodjatok.
Erre persze valóban nyugtalankodni kezdtünk, vagyis csak még tovább nőtt
bennünk a nyugtalanság.
– Állj! – mondta nagyon határozottan Bob, majd a szerzetes után nyúlt és el-
kapta a palástja ujját. – Mi a fene ez? Ki vele!
 A szerzetes mélyet sóhajtott.
– Hát… ez egy izé… hegy – mondta.
– Azt látom – bólintott Bob. – És milyen hegy? Miben mesterkedik a te rinpó-
cséd? He?
– Ez egy… hegy – ismételte a szerzetes. – Csak, kérlek, ne nyugtalankodj miat-
ta… Valamennyiből kiűzte Padma szerzetes az izét.
Bob segítségkérőn nézett rám. A szerzetes nagy zavarában tibetiül kezdett
beszélni, ráadásul egy újabb, nyugat-tibeti nyelvjárásban, amelyből még jóma-
gam is csak minden második szót értettem.
– Mit űzött ki a kicsoda miből? – kérdeztem.
– Hát Padma – felelte Dava. – Ő a démonűző.
Fejbólintással nyugtáztam, hogy megértettem; ebben a kolostorban egy Pad-
ma, azaz Lótusz nevű szerzetes a démonűző. Merthogy manapság is előfordul
néha, hogy gonosz démonok hatolnak be egy kolostorba, például a macskadé-
mon, amelynek a kiűzése rendkívüli erőfeszítéseket követel meg egy jól képzett
démonűző szerzetestől is. A démonok közös tulajdonsága – legyen az a már em-
lített macskadémon, a lófejű démon vagy a féllábú tejireng – hogy nem hagyják
magukat egykönnyen kikergetni a vakvilágba. Elvégre az a dolguk, hogy meg-
próbálják megzavarni a szerzetesek békéjét, minél nagyobb összevisszaságot
okozva a kolostorban. Sajnos, bármenynyire igyekezznek is a jámbor szerzetesek
imáikkal távol tartani a túlvilági lényeket, gyakran előfordul, hogy azok, kihasz-
nálva a szerzetesek figyelmetlenségét, beslisszolnak az épületbe. Attól kezdve
aztán pokollá válik a lámák élete. Leszakad az egyébként is rossz állapotban lévő
mennyezet, romlott étel kerül az asztalra, felborulnak a szobrok a lhakangban – a
nagy imateremben –, szóval, a démonok megtalálják a módját, hogy minél több
borsot törjenek a lámák orra alá. Ennek ellensúlyozására majd minden kolostor
tart egy démonűző szerzetest, aki valahol, egy ismeretlen helyen, ismeretlen
mestertől elsajátította a démonűzés tudományát. Egyedül ő képes megkeseríteni
a túlvilági lények mindennapjait. Ami történik, az párviadalként is felfogható.
Örömmel jelenthetem ki, hogy a küzdelem végül is többnyire a démonűző győ-
zelmével végződik. A démonjárás hirtelen megszűnik, ami természetesen a szer-
zetesek diadalát jelenti. Egészen addig örülhetnek neki, amíg meg nem érkezik a
következő. Mint a katmandui állomásra a gyorsvonat.
 – Ezekből űzte ki Padma a démonokat? – kérdeztem a piramis alkotórészeire
mutatva.
– Hát… ezekből – bólintott a szerzetes.
– Hogy kerültek ezekbe a valamikbe egyáltalán démonok?
– A démonok bármibe belebújhatnak – bölcselkedett Dava.
– Végül is mi a fenék ezek itt? – csattant fel McKinley olyan idegesen, hogy a
szerzetes összerázkódott tőle. – Nyögd már ki végre!
A szerzetes felnyögött. Aztán úgy köpte ki a szót, mintha parázs lenne és
égetné a nyelvét.
– Hát… koporsók, rinpócse.

Néma csend töltötte be a sátrat. Legalábbis rövid időre. McKinley tátott szájjal
bámult a koporsóhegyre, majd rám tévedt a tekintete.
– Mit mondott a fickó? – kérdezte kissé remegő hangon. – Tartok tőle, hogy
rosszul hallottam valamit.
– Jól hallotta – nyugtattam meg.
Bob ismét elkapta a szerzetes palástjának szélesen lebegő ujját.
– Csak nem képzeli a főnököd, hogy egy halom koporsó mellett fogok lakni?
Beszélni akarok Namkaicsortennel – szögezte le aztán ellentmondást nem tűrő
hangon. – Micsoda egy lehetetlen helyzet. És egyáltalán… hogy képzelik ezt az
egészet? Ez egyszerűen elképesztő. Maga mit szól hozzá?
Őszintén szólva jómagam sem tapsikoltam az örömtől, de nem is rázott meg
különösebben a dolog. Előfordult már velem, nem is egyszer, hogy egy fedél
alatt éjszakáztam néhány halottal. Sőt, egy alkalommal még egy „elvarázsolt
holttesttel” is. De az egy másik történet.
Láttam Bobon, hogy kezdi elkapni a hisztéria. Nem szokott gyakran előfor-
dulni vele, de azért megtörtént már hébe-hóba. Ilyenkor a legjobb megvárni,
amíg lecsillapodik.
– Beszélni akarok Namkaicsortennel, mégpedig azonnal! A francba is… hol a
cipőm? Azonnal adja ide a cipőmet! Hol a cipőm?
 Akárhogy is nézegettem, nem láttam sehol a bakancsát. Emlékeztem rá, hogy
az egyiket elkaptam a levegőben, de aztán le is dobtam valahova.
Néhány másodpercig mezítláb toporgott a hideg földön, majd lemondóan le-
gyintett.
– Vigye el a fene az egészet.
Éppen el akartam magyarázni neki, hogy semmit nem érünk el vele, ha ösz-
szeveszünk a főlámával, akitől ittlétünk sikere, vagy éppen sikertelensége függ,
amikor hirtelen néhány ismeretlen nyomakodott be a ponyvaajtón. Mivel a nap-
fényről jöttek be, nem szokott még hozzá a szemük a félhomályhoz, ezért ügyet
sem vetettek ránk. Odébb lökték a szótlanul ácsorgó szerzetest, aztán egyenesen
a koporsópiramishoz vonultak. Amíg odalépegettek hozzá, szemügyre vettem
őket. A menetet egy vékony, inas, barnára sült képű férfi vezette, nyakán pöty-
työs kendővel. Őszbe csavarodott, hosszú haja a vállát verdeste.
– Itt vannak – mondta a férfi.
– Összesen mennyi? – kérdezte egy női hang.
– Alighanem huszonöt. Még nem jöttek meg a papírok.
– Nem őrzi őket senki? – kérdezte egy magas, szőke fickó.
– Gondolja, hogy ellopná őket valaki?
– Mindent ellopnak, ami nincs lebetonozva – felelte a kérdezett.
– De hát ezek szerzetesek!
– Hol olvasta, hogy a szerzetesek nem lopnak? Rohadt kellemetlen lenne, ha
kiderülne, hogy a szállítmány felét ellopták, és már el is adták Katmanduban a
fémgyűjtőknek.
– Van egyáltalán Katmanduban fémgyűjtés?
Akkor vettek csak észre bennünket: mármint Bobot és engem. A szerzetest
már korábban is észrevették, de nem fordítottak figyelmet rá. Bizonyára elég
lámát láttak a nap minden szakában a kolostor környékén, és különben sem
tudták megkülönböztetni őket egymástól.
– Hát ezek meg kicsodák itt? – kérdezte a női hang.
Amennyire ki tudtam venni a félhomályban, magas, kissé molett, nagydarab
nő volt a hang tulajdonosa. Neki kék selyemkendő virított a nyakán.
A kis csapat egyszerre fordult felénk, mint a katonák, ha meghallják a megfe-
lelő parancsot.
 Néhány másodperc telhetett csak el a nagy nézegetésben, aztán a vékony,
barna bőrű, alacsony férfi közelebb lépett hozzánk.
– Üdv, emberek – mondta, és a feje fölé emelte az egyik kezét. – Kicsodák ma-
guk és mit keresnek itt?
Láttam McKinley-n, hogy lassan, de biztosan elkezd kivörösödni a képe. Fi-
gyelmeztetőn megszorítottam a karját.
– Itt lakunk – mondtam.
Ekkor már minden tekintet felénk fordult. Mondhatnám úgy is, hogy elsöprő
győzelmet arattunk a koporsók felett.
A férfi csípőre tette a kezét.
– Hogyhogy itt laknak?
– A főláma ezt a helyet jelölte ki lakhelyünkül – magyaráztam.
A férfi a fejét csóválta.
– Itt valami tévedés lehet. Ez itt a mi raktárunk.
– Ki az a mi? – kérdeztem.
A férfi válaszolni akart, de egy másik félretolta. Ez is vörös volt, mint McKin-
ley, csak éppen még vörösebb. És hosszú szakálla volt, mint a mesebeli óriások-
nak. Ennek ellenére majdhogynem törpe volt, és úgy dagadoztak az izmok a
karján, mint a tészta a dagasztóteknőben.
– Na, húzzanak el innen! – mondta határozottan. – Ha nem értették volna
meg, megismétlem: ez a sátor a mi raktárunk, és senkinek semmi keresnivalója
nincs itt rajtunk kívül. Megértették?
– Csak nyugalom, nyugalom – emeltem fel a tenyeremet a békülékenység je-
leként. – Beszéljük meg a dolgot. Legjobb lenne, ha együtt felkeresnénk a főláma
őszentségét, és…
– Nem keresünk fel senkit, világos? – csattant fel a vörös szakállú. – Ez a mi
területünk, és kész. Háromig számolok. Ha ezalatt nem tűnnek el… egy…
Amíg beszélt, csoda történt. McKinley arcáról eltűnt a vörös pír, s valami an-
gyali nyugalom költözött a helyére. A vihar előtti csend nyugalma.
– Leslie, kérem – fordult hozzám halk, megszeppent hangon. – Mit akarnak
tőlünk ezek az emberek?
– Azt, hogy menjünk innen a fenébe – feleltem.
– Na és elmegyünk?
 – Ezt még meg kellene gondolnunk, Bob.
A számolás abbamaradt: a jövevények némán figyelték, hogy mi jön ki a be-
szélgetésünkből.
– Nincs ezen mit gondolkodniuk – mondta kisvártatva a vörös szakállú. – Ösz-
szeszedik szépen a cuccaikat és elhúznak a francba. Ne kelljen még egyszer
mondanom!
– Szerintem is el kellene innen mennünk, Leslie – mondta Bob. – Lehet, hogy
ezek goromba emberek és a végén még… testi erőszakot alkalmaznak velünk
szemben.
– Gondolja? – kérdeztem.
– Hát én kinézem belőlük. Ami engem illet, én elhúznék innen… ha meglenne
a bakancsom.
– Anélkül nem megyünk?
– Hideg a föld – panaszkodott. – Nem szoktam hozzá, hogy mezítláb járjak a
Himalájában. Nem láttak valahol két bakancsot, uraim? – kérdezte olyan udvari-
asan, hogy majd elnevettem magam. – Az a helyzet, hogy bakancs nélkül…
– Hé! Moses! – szólt oda a vörös szakállú egy ugyancsak megtermett raszta-
hajú fickónak. – Mintha a bejárat előtt láttam volna két kicseszett bakancsot.
Hozd be ennek a szerencsétlennek, mert sosem szabadulunk meg tőlük.
– Miért nem ő maga megy érte?
A vörös szakállúnál elszakadhatott a cérna, mert villámgyorsan akcióba lé-
pett. Odaugrott hozzám, felkapta a földről a sporttáskámat, felemelte, tett né-
hány lépést a kijárat felé, majd kihajította az udvarra.
– Ha nem mennek azonnal, maguk következnek. Egy-kettő! Kifelé!
– Jaj istenem, Theodor, kérem, ne olyan durván – hallottam a nő hangját. –
Nézze, hogy meg vannak ijedve!
– Még hogy én keressem meg a büdös bakancsát! – dohogott a rasztahajú fic-
kó. – Hát mi a franc vagyok én, szobainas? Különben így kell ezt csinálni –
mondta, elkapta az éppen felállni készülő Bobot, és nagyot rántott rajta. Engem
is elkapott volna a másik kezével, de tettem egy gyors lépést oldalra, így nem
érhetett el.
– Mars kifelé! – ordított Bobra a fickó, és nagyot taszított rajta.
Azaz csak taszított volna. Hogy Bob mit csinált, nemigen láttam; gyorsan is
csinálta, félhomály is uralkodott idebent, valamint valaki el is takarta előlem a
jelenetet. Valami azonban mégiscsak történhetett, mert éles és fájdalmas kiál-
tást hallottam. Mivel Bob hangját jól ismertem, biztos lehettem benne, hogy az
ellentáborból hangzott a kiáltás.
– Jaaaaj! A büdös francba… segítsen már valaki!
Ekkor kitisztult előttem a kép. A rasztahajú fickót láttam, aki éppen ezekben
a pillanatokban csorgott le a falat jelentő ponyváról. Úgy, mintha egy ráfestett
kép hirtelen olvadásnak indult volna. Hogy miképpen kerülhetett oda, arra lett
volna egy nyerő tippem.
– Mi történt, Bob? – kérdeztem McKinley-t, aki még mindig mezítláb ácsor-
gott a matraca mellett.
– Hát… nekem jött ez a férfi – mondta enyhén felháborodott hangon. – Hal-
lott már ilyet? Én csak állok itt a bakancsomra várva, ő meg nekem jön. Lehet,
hogy rosszul látott ebben a félhomályban?
Éppen válaszoltam volna, amikor a rasztahajú fickó ismét Bobra támadt. Szét-
tárta a karját, majd nagyot rikkantott, mintha máris a győzelmét ünnepelné.
Elméletileg figyelmeztethettem volna, hogy korán van még az ünnepléshez, de a
gyakorlatban, még ha akartam volna, sem tehettem volna meg. A vörös szakállú
ugyanis elém ugrott, és megpróbálta kitolni a szemem. Legalábbis ezt gondol-
tam. Aztán be kellett látnom, hogy tévedtem. Nem a szememet akarta, hanem az
orrom alá nyomni egy pisztolyt, amelyet a kezében szorongatott.
– Mars kifelé, te rohadék, mert lelőlek! – ordította.
Nem tudom, említettem-e már, hogy utálom, ha stukkert fognak rám, mint
ahogy azt is utálom, ha késsel vagy egyéb gyilkolásra alkalmas eszközzel fenye-
getnek. Széklábra és hasonlókra gondolok. Ha ilyen helyzetbe kerülök, megpró-
bálok minél hathatósabb eszközökkel operálni ellene.
Éppen akkor, amikor a Bobra támadó rasztahajú másodjára is felkerült a sá-
torfalra, levetettem magam a földre. Amikor aztán már odalent voltam, elkap-
tam Vörösszakáll lábát, és nagyot rántottam rajta. Bár nem voltam megfelelő
perspektívában, azért láttam, amint meginog felettem, majd nagy puffanást
hallottam, és eltűnt a látómezőmből. Gurultam egy kicsit az ajtó felé, hogy távo-
labbra kerüljek tőle, majd kíváncsian feltérdeltem.
A vörös szakállú a földön hevert, sajnálatos módon még mindig a kezében
tartva a pisztolyát, s szemmel láthatóan engem keresett. A stukker csöve bizony-
talanul imbolygott a levegőben.
Amilyen gyorsan csak tudtam, felálltam. A stukker gazdája kicsit kába lehe-
tett az eséstől, mert még mindig nem húzta meg a ravaszt. Megnyugtatón rámo-
solyogtam, és kirúgtam a fegyvert a kezéből. A pisztoly előbb beleveszett a fél-
homályba, majd rövid röppálya megtétele után Bob előtt bukkant fel a levegő-
ben.
Bob elhajolt előle és hálásan rám mosolygott.
– Kösz – mondta. – De momentán nincs rá szükségem.
A rasztahajú ekkor csorgott le harmadszorra a sátorfalról. Olyan szép látvány
volt, hogy egy pillanatra megálltam, hogy elgyönyörködjek benne. A következő
pillanatban Vörösszakáll, aki eközben feltápászkodott, ismét csak nekem esett.
Immár az öklével.
Kár volt. Legalábbis neki. Ha figyelmeztethettem volna rá, hogy ne tegye, szí-
vesen megtettem volna, de Bob harsány kiáltása ismét csak elterelte a figyel-
memet.
– Látta ezt, Leslie?
A rasztahajú újra a falon kapaszkodott, de ezúttal már nem esett le róla. Bele-
akadhatott valamilyen egyelőre láthatatlan kötélbe, amely a magasban tartotta.
Vörösszakáll közben eltalálta a képemet. Nem volt erős ütés, de azért mégis-
csak megrendített egy kicsit. Éreztem, hogy fájdalom nyilall az arcomba, ami
arra késztetett, hogy taktikát változtassak. Amikor újfent felém közeledett az
ökle, elkaptam a csuklóját és nagyot csavartam rajta. Közben persze kinyújtot-
tam a lábamat, hogy legyen valami az útjában, ha ugrani támadna kedve. Ő
azonban ahelyett, hogy átugrotta volna, sajnálatos módon beleakadt. Mivel tisz-
tában vagyok vele, hogy egy egyensúlyát vesztett embert mennyi veszély fenye-
gethet – mielőtt még valami komolyabb baleset történhetett volna –, megfog-
tam a dzsekije nyakát, és az ajtó felé fordítottam vele.
– Vigyázzon a küszöbre! – figyelmeztettem, majd kilöktem a szabadba.
Aztán Bob felé fordultam. Amit láttam, meghökkentett, és meg is ijedtem egy
kicsit tőle. Bob McKinley professzor, a mezopotámiai kultúrák, nyelvek, jog és a
többi, és a többi professzora, már ismét a matracán ült és egy fejetlen testet
szorongatott az ölében. Első rémületem után megkönnyebbülve nyugtáztam,
hogy a valakinek mégiscsak van feje, csupán McKinley hóna alá bújt.
– Engedje el! – hallottam egy férfi riadt kiáltását.
– Engedje el, kérem! – csatlakozott hozzá egy másik hang is.
Ez utóbbi egy nő hangja volt. Csalódottan vettem tudomásul, hogy ebben a
nagyjelenetben már csak mellékszereplő lehetek, mégis kíváncsian szemléltem
az eseményeket.
A helyzet a következőképpen alakult: Vörösszakáll, akit kitoloncoltam az aj-
tón, még mindig nem jött vissza, a rasztahajú férfi pedig a sátorfal mellett
ücsörgött, olyan képet vágva, mint akinek nagyon fáj valamije. Láttam rajta,
hogy esze ágában sincs még egyszer Bobra támadni. A harmadik férfi, akinek ha
vicsorgott, aranyfog villant elő a szájából, csípőre tett kézzel ácsorgott a sátor
közepén és gyilkos tekintettel nézett egyikünkről a másikunkra. A vékony, őszbe
csavarodott hajú fickó nem messze állt Bobtól, egyik keze neki is a csípőjén nyu-
godott, a másikban pedig egy pisztolyt tartott, amelyet egyenesen Bobra szege-
zett.
– Engedje el! – parancsolta ideges hangon. – Engedje el, mert lelövöm!
– Gondolja, hogy sikerülni fog? – hallottam Bob udvarias kérdését.
– Majd meglátja – fenyegetődzött a férfi. – Istenemre mondom, ledurrantom!
– Előbb kitöröm a haverja nyakát!
– Lyukas homlokkal?
Tanulságos párbeszéd volt, meg kell hagyni. Már éppen bele akartam avat-
kozni, amikor a kék kendős hölgy véget vetett a fenyegetődzésnek.
– Állj! – kiáltotta Bob felé. – Senki nem csinál semmit!
Bob megvonta a vállát, de nem engedte el az ölében ücsörgő fickó nyakát.
– Én eddig sem csináltam sokat.
És ez igaz is volt. Ahhoz képest, hogy máskor mit szokott művelni, ha ve-
szélyben érzi az életét, valóban nem nagyon erőltette meg magát.
A nő ekkor az aranyfogú férfihoz fordult.
– Tegye le a stukkert, Tony!
A férfi elképedve pislantott rá.
– Megbolondult, Velma? Ez a pasas ki akarja törni Moses nyakát!
– Nem fogja. Ugye nem fogja, mister?
– Az attól függ – mondta Bob.
 Ekkor a Velmának nevezett hölgy felém fordult.
– Hol van… Theo?
– A hosszú szakállú úrról van szó? – kérdeztem.
– Hol van… kérem?
Tanácstalanul az ajtó felé mutattam.
– Valahol odakint. Kiment. Talán Mr. McKinley professzor bakancsait keresi.
– Ugye nem esett baja?
Erre csak a vállamat vonogattam. Ki tudja, mi történhetett vele odakint.
– Jól van – sóhajtotta a hölgy. – Önt hogy is hívják, uram?
A kérdés Bobnak szólt. Bob habozott egy kicsit, majd gyengéden a hóna alatt
mocorgó fejre ütött a szabad kezével.
– Bobnak. Különben szóljon neki, hogy ha megpróbál megharapni, elbúcsúz-
hat néhány fogától.
– Hé, Moses, hall engem?
Nyögésféle hallatszott Bob hóna alól, ami akár egy elfojtott igen is lehetett.
– Az úr el fogja engedni. Megígéri, hogy nyugton marad, ha elengedi?
A válasz kissé hosszabb volt, és ezt sem értettem tisztán.
– Megígérte – fordította le a hölgy a fickó szövegét Bobnak, majd felém bic-
centett, hogy én is vegyem tudomásul. – Kérem, uram… nyugodtan elengedheti,
kezeskedem érte.
Bob kérdőn nézett rám. Mit tehettem volna, vállat vontam, ami annyit jelen-
tett, hogy bízzuk magunkat a szerencsére.
Bob sóhajtott, majd kiengedte a hóna alól a férfi fejét. A fickó, ahogy szaba-
dult, egyből végignyúlt Bob matracán, és úgy kapkodott levegő után, mintha víz
alól bukkant volna fel.
– A francba – mondta. – Majdnem megfojtott, ember!
– Sajnos ez mindig benne van a pakliban – vonta meg a vállát Bob. – Ön is ki
akart nyírni engem.
– Dehogy akartam – védekezett a Mosesnek nevezett férfi. – Én csak… eh, a
fene vigye el, alaposan felhorzsoltam a nyakam.
A pöttyös kendős, őszbe csavarodott hajú tanácstalanul forgatta a kezében a
fegyverét, majd nagy elhatározással a zsebébe dugta.
– Hol van Theo? – kérdezte mogorván. A kérdés mindenkinek szólt, de azért
én voltam az igazi célpontja.
– Kiment az ajtón – mondtam immár másodszor a ponyvaajtóra mutatva.
– Megsebesült?
– Szerencsére nem – mondtam. – Bár ha nem veszem el tőle a stukkerét…
– Nem maga érdekel engem, hanem Theo.
Ebben a pillanatban újra meglebbent a ponyva és felbukkant a keresett sze-
mély. Nem lehettem biztos benne, hogy odakint felejtette-e gyilkos szándékait,
ezért nem hagytam, hogy a harci tűz egészen elhamvadjon bennem. Ám mint
kiderült, nem volt mitől tartani: Theónak esze ágában sem volt rám támadni. A
szeme azonban valahogy mégsem volt barátságos. Ahogy rám nézett, nem azt
olvastam ki belőle, hogy a közeljövőben közjegyző előtt a testvérévé szándékoz-
na fogadni. Ennek ellenére, mit gondolnak, mi volt a kezében? Bizony, két ba-
kancs. Bob két bakancsa. Mogorva képpel Bob felé hajította őket.
– Itt van a két rohadt bakancsa – mondta. – Törje fel a lábát a születésnapján!
A béke boldog időszaka köszöntött ránk.
Csak az a koporsókból emelt piramis ne lett volna ott a sátor hátuljában…
A csinos, terepszín ruhás, molett nő, mielőtt ismét baj történhetett volna,
nagyon határozottan felemelte a kezét.
– Most pedig mindenki bemutatkozik – mondta ellentmondást nem tűrő
hangon. – Az én nevem Velma Desai, ő pedig Theo Griffith, Moses Mapp és Tony
Sergeant – mutatott Vörösszakállra, Rasztahajúra és Aranyfogúra. – Az az úr ott
az ajtónál kicsoda?
Ez az „úr” én voltam. Mosolyogtam és enyhén meghajoltam.
– Lawrence vagyok – mondtam. – Leslie L. Lawrence.
A hölgy összeráncolta a szemöldökét. Láttam rajta, hogy nem ismeretlen
számára a nevem, de még nem tudja, hova tegyen. Híres énekes vagyok-e, vagy
világhírű agysebész.
– Na és ön? – fordult McKinley felé.
Bob csóválta a fejét, mint aki nem érti, miért ez a cécó, de végül mégiscsak
kinyögte a nevét.
– Robert McKinley.
Ez sem rázta meg a sátrat. Azaz dehogynem. Csak egy kis időnek kellett eltel-
nie, hogy megrázza.
 A pöttyös kendős férfi bemutatkozás közben elhagyta a sátrat, majd nem
sokkal azután vissza is tért.
– Ön… valóban Robert McKinley? – mordult Bobra.
– Éppen most mondtam.
– Az a Robert McKinley?
Bob értetlenül meredt rá.
– Mit ért az alatt, hogy az?
– Megtudhatnám, mi a foglalkozása?
Ez a kérdés már felkeltette az én érdeklődésemet is. Mi az ördögöt akar ez je-
lenteni?
– Egyetemi tanár vagyok – felelte büszkén feszítve a mellkasát Bob.
– Igen? És mit tanít, ha szabad kérdeznem?
Valami azt súgta, hogy vigyázzak. Közel sem olyan ragyogóan kék az ég, mint
amilyennek hiszem. Csontjaimban éreztem, hogy egyre gyorsabban közeledő
fekete viharfelhők bukkannak fel a horizonton.
Ahogy láttam, a többiek is megéreztek valamit. Hozzám hasonlóan nekik is
ide-oda vándorolt a tekintetük.
Bob habozni látszott, aztán csak kinyögte.
– Néhány mezopotámiai állam jogrendszerével, valamint…
A pöttyös kendőjű ekkor olyat csinált, aminek nehéz lett volna megmagya-
rázni az okát. Tett néhány lépést Bob felé, felemelte csak nemrég előkerült ba-
kancsait, az ajtóhoz sétált, elhajtotta a ponyvafüggönyt, és széles mozdulattal
kihajította őket a nagyvilágba. Aztán megfordult. Valamennyien megdermedve
figyeltük, hogy mi történik ezután. Már láttam magam előtt a jelenetet, ahogy
halomra lőjük egymást.
A beállott csendben, ahogy mondani szokás, még a légy zümmögése is hallat-
szott volna, ha lett volna olyan légy a közelben, amelynek a történtek után még
zümmögni támadt volna kedve. Vihar előtti csend honolt a sátorban. Minden
rosszra felkészülve, feszülten vártam, hogy mi következik. Kész voltam megaka-
dályozni, ha valami szörnyűség készülődött volna, ám egyelőre még senki sem
kapott a fegyvere után, csak álltam némán a pöttyös kendőjű férfit figyelve.
Pedig ő aztán megtett mindent, hogy kitörjön a vihar. Miután kidobta Bob ci-
pőit a sátorból, elégedetten dörzsölte össze a kezét.
 – Van valakinek valami hozzáfűznivalója? – kérdezte agresszív hangon.
Bob nehézkesen feltápászkodott a matracáról, és szembeállt vele.
– Maga kihajította a bakancsomat? – kérdezte vészjósló nyugalommal.
– Ki – bólintott a pöttyös kendőjű őszbe csavarodott.
– És… miért?
Merőben szokatlan volt Bobtól, hogy viszonylag érzelemmentesen tette fel a
kérdést, ahelyett, hogy kiáltozott, rikácsolt vagy éppen dúlt-fúlt volna a felhá-
borodástól. Nem is értettem, mi történhetett vele. Talán megérezte, hogy rövi-
desen történni fog valami, ami értelmet ad az eseménynek.
Hát adott is. Olyat, amilyet senki nem várt volna.
– Megmagyarázom – mondta a pöttyös kendőjű. – Maga ezek szerint Robert
McKinley, igaz?
Bob bólintott. Kicsit volt csak vörösebb a képe a szokottnál: nem történhetett
egyéb, mint hogy kíváncsisága egyelőre elnyomta a haragját.
– Igaz – bólintott Bob. – De mondtam már…
– Egyetemi tanár.
– És?
– Robert McKinley egyetemi tanár – ízlelgette a pöttyös kendőjű Bob szavait,
mintha egy ismeretlen fajtájú cukorkát ropogtatott volna. – Bob McKinley tudós,
egyetemi tanár!
Ahogy a szemébe néztem, meghökkentett a belőle sugárzó valami. Nem tud-
tam, mi az, de egyben biztos voltam: nem a szeretet sugarai készültek koszorúba
fonódni, hogy végül Bob fejére kerülhessenek.
– Tudja, hogy én ki vagyok? – kérdezte a pöttyös kendőjű agresszívan előre-
tolva az állát. – Tudja, ki?
– Honnan a francból tudnám? – kérdezte barátságosan Bob. – Nem ismerhe-
tek mindenkit, akinek, mint egy bohócnak, pöttyös kendő lóg a nyakában.
– Ezt mondja még egyszer – recsegte felé a pöttyös kendőjű.
– Ahányszor csak akarja – bólintott Bob. – Még egy tapasztalatlan gyerek is
látná, hogy maga egy másodrangú cirkusz nyugdíjas bohóca.
– Ezért még majd számolunk, egyetemi tanár úr! Tudja, kicsoda maga? Egyál-
talán nem egyetemi tanár, legalábbis a kifejezés igazi értelmében nem. Maga egy
sarlatán, aki hülyeségeket firkál. Annyi hülyeséget, mint a maga Hammurápiról
szóló könyvében, alighanem csak egy angol viccgyűjteményben olvastam.
Láttam, hogy Bob elsápad. Ez még rosszabb volt, mintha tulipánná változott
volna a feje.
– Ki az ördög maga, ember? – kérdezte, és én rémülten láttam, hogy ökölbe
szorítja mindkét kezét. – Ki az öreg ördög öreganyja?
A fickó a mellére ütött. Mint ahogy a gorillák szokták a dzsungelben, ha el
akarják ijeszteni az ellenségeiket.
– Én vagyok egyetemi tanár, nem maga! Én vagyok a tudós, nem maga! Én ér-
telmezem megfelelően a Hammurápi-szöveget, nem maga! Maga egy nulla, egy
senki, egy nagypofájú sarlatán. Megértette?
Behunytam a szemem. Vártam, hogy elcsattanjanak az első pofonok. Egyelő-
re azonban még várnom kellett rájuk.
Bob láthatóan megdöbbent. Már eddig sem értette pontosan, mi történik ve-
lünk; arra gondolhatott, hogy bizonyára álmodik vagy vizionál. Láttam, hogy
egyik öklével megütögeti a karját. Talán azért, hogy ha elaludt volna, felébred-
jen.
– Maga meg… ki az ördög? – kérdezte, ki tudja, hányadszor, de még mindig
szokatlanul szelíden. – Szabadnap van a katmandui bolondok házában? Még az
igen súlyos esetek is kimenőt kaptak? Mi köze magának Hammurápihoz?
A pöttyös kendőjű ekkor óriási meggondolatlanságot követett el. Dühében,
vagy inkább igazában bízva megközelítette Bobot. Olyannyira, hogy ütőtávol-
ságba került hozzá. Előrenyújtotta a nyakát, és vele együtt a fejét is: majdnem
összeért az orruk.
– McPearson professzor vagyok! – kiáltotta McKinley képébe. – Blooming-
tonból, ember. Én írtam a kritikát a maga förmedvényéről.
Ekkor csattantak el az újabb pofonok.

Jóízű kis pofozkodás volt, meg kell hagyni. Többé-kevésbé valamennyien részt
vettünk benne. Hogy a többiek milyen indulattól vezérelve támadtak rám is,
nem tudom, én viszont a béke angyalaként megpróbáltam rendet teremteni.
Persze minden úgy történt, ahogy ilyenkor már csak lenni szokott: a béke an-
gyala kapta a legtöbbet. A verekedés nagyjából úgy ért véget, hogy belefárad-
tunk a lökdösődésbe. Ha értékelést akarnék tartani a történtekről, meg kellene
dicsérnem a mindeddig szerényen a háttérbe húzódó Davát, aki elismerésre
méltón verekedett.
Végül is sikerrel járt a békebírói tevékenységem. Ellenfeleink visszahúzódtak
a koporsók mellé, és ahogy mondani szokás, a sebeiket nyalogatták. Dava hoz-
zám hajolt és aggódva nézett a szemembe.
– Jól vagy, rinpócse?
– Megvagyok – mondtam.
– Láttad Bob rinpócsét?
– Mi van vele? – kutatta a szemem az üres matracot.
– Ő aztán megadta nekik a magáét – mondta elismerőn. – Még én is kaptam
tőle egy pofont. Akkora volt, hogy földrengésjelző műszerrel lehetett volna
mérni a hatását.
Elővettem a palástom öbléből a zsebkendőmet, amely nem volt egészen hó-
fehér, de a célnak azért megfelelt. Felemeltem a levegőbe, és a koporsók felé
kiáltottam.
– Javaslatot teszek a béketárgyalásra. Mit szólnak hozzá?
Közben azon tanakodtam magamban, vajon hol lehet Bob. Nem kellett soká
töprengenem: lebbent az ajtónyílást takaró ponyva, és besétált rajta a barátom.
Immár a lábán volt a bakancsa. Amint átlépte a küszöböt, máris a koporsók felé
pislogott.
– Élnek még? – kérdezte.
Azonnal meg is érkezett a válasz a kérdésére. Mintha meghallották volna a
koporsók mögött, a Velma nevű hölgy bukkant elő feltartott kézzel a félhomály-
ból.
– Mr. Lawrence… beszélhetnék önnel?
– Természetesen – mondtam, és tettem felé néhány békülékeny lépést.
A hölgy mélyet sóhajtott.
– Az a helyzet, hogy valamennyien mélységesen szégyellhetjük magunkat –
mondta. – Kultúrember nem veszítheti el így a fejét. Ahelyett, hogy méltósággal
viselnénk a sorsunkat, úgy viselkedünk, mint a gyerekek vagy a gyengeelméjű-
ek. Néhány ártatlan szó miatt egymásnak esünk.
– Ártatlan szó? – kiáltott fel Bob. – Még hogy ártatlan szó?! Ez a vadbarom
megkérdőjelezte a szövegértelmezésemet.
– Értelmezés? – hallatszott a dühös kiáltás a koporsópiramis mögül. – Talán
félreértelmezést akart mondani?
– Másszon elő az egérlyukából, hadd verem laposra a képét!
– Ne akarja, hogy odamenjek magához, mert berakom egy koporsóba, ahova
különben is való!
Cirka fél órába került, amíg helyreállt köztük a korábbi állapot. Bob és Mc-
Pearson lapos pillantásokat vetettek egymásra. Alighanem csak a megfelelő al-
kalomra vártak, hogy ismét egymásnak essenek.
Úgy gondoltam, megpróbálok tenni valamit a béke tartóssá tétele érdekében.
Sajnálkozó sóhajok közepette kinyitottam a sporttáskámat, amely szerencsére
sértetlenül megúszta a háborút, és kivettem belőle azt az üveg whiskyt, amelyet
ünnepélyes alkalmakra tartogattam. Tapasztalatból tudom, hogy a jó whisky
még a lehetetlennek tűnő és megoldhatatlannak minősített problémákat is ké-
pes egy csapásra megoldani.
Röpke másodpercek alatt kiderült, hogy mindenkinél van valami, amibe bele-
tölthetem az italt. Még McPearson is megenyhült, amikor megérezte a whisky
csábos illatát.
– A felföldről hozta? – kérdezte. Megtapogatta a szája sarkát, amelyen némi
bőrhiány látszott, és előrehajolt, hogy jobban érezhesse az illatot. – McDoodley?
Eredeti McDoodley? Jézusom, hogy jutott hozzá?
Elmagyaráztam neki, hogyan.
– Maga ismeri Jamest?
– Jó barátom.
– Nofene – morogta zavartan. – Maga rendes embernek tűnik.
– Kösz. Ő is az.
Bobra mutattam, aki mogorva képpel ült a matracán a whiskyjét szopogatva.
– Ezt megopponálom – mondta McPearson.
– Igazán? És miért?
– Mert hülyeségeket írt Hammurápi király törvénykönyvéről. Márpedig, aki a
tudományban hülye, az nem lehet rendes ember.
 – Ő meg azt állítja, hogy maga a hülye.
– Látja, már emiatt sem lehet rendes ember. Különben is ő intézte el, hogy a
bagdadi konferencián olyan disznó módon bánjanak velem.
Kiderült, hogy egy tudományos ülésen, Bagdadban azzal az ürüggyel vonták
meg tőle a szót, hogy túl sokáig tart az előadása, amelyet az említett törvény-
könyv kapcsán, Bob McKinley professzor értelmezésének a hibáiról tartott. Pe-
dig még csak másfél órája vette igénybe a hallgatóság türelmét, és az igazi érvek
kifejtése ezután következett volna.
Nem hiába állítottam korábban, hogy a whisky csodákra képes, mert fél óra
múlva már jelentősen megváltozott a helyzet. Bob és McPearson egymás mellett
ültek, kezükben egy-egy pohár itallal, és hevesen gesztikulálva vitatkoztak. Bár
számos kérdésben továbbra sem értettek egyet, már nem fenyegetett a tettle-
gesség veszélye.
– Rendben van – hallottam McPearson hangját –, ezt a kifejezést talán való-
ban másképpen is lehet értelmezni. De csak talán.
– Amit ön javasol, sem feltétlenül elvetendő, csupán megpróbáltam más je-
lentést is adni neki.
– Csakhogy itt van ez az ékjel, amely megkérdőjelezi az egészet.
– Nem is biztos, hogy ékjel.
– Gondolja, hogy arra repült egy madár és annak a lába nyoma?
Ezen aztán jót nevettek.
Velma hozzám sétált, felfújta a képét, majd lassan kiengedte belőle a levegőt.
– Jézusom, ha belegondolok, hogy mi volt itt az előbb, kisül a szemem a szé-
gyentől.
– Néha előfordul az ilyesmi – vigasztaltam.
– Nem szeretném, ha még egyszer előfordulna. Azt hiszem, megkarmoltam
magát.
Önkéntelenül a képemhez nyúltam. Mintha valóban megkarcolta volna va-
lami az arcom, amikor megpróbáltam szétválasztani a lökdösődőket.
– Ki ez a McPearson? – kérdeztem.
– A csapatunkba tartozik – mondta. – Tényleg egyetemi tanár. És hegymászó.
Volt.
– Volt?
 – Elsodorta egy lavina. Huszonnégy órán át volt alatta, amíg kiásták. Akkor
aztán felhagyott a mászással. Kétszer jutott fel a Csomolungma csúcsára.
– Értem – bólintottam. – Hogy kerültek össze?
– Lord Carrick csapata vagyunk. Ő szedett össze bennünket.
Akárhogyan is erőltettem az agyam, nem ugrott be lord Carrick neve.
– Ő kicsoda?
– Lord Carrick? Nem hallott még róla?
– Túlságosan sok a lord az Egyesült Királyságban, nem ismerem valamennyit
– védekeztem.
– Egy igazi lord – vonta meg a vállát. – Bár… manapság ez már nem jelent
olyan sokat, mint régen. Ő is érdeklődik a hegyek iránt, jóllehet, mostanában
inkább csak takarítással foglalkozik.
– És maga? Hogy került a csapatba?
– Majdhogynem hivatalból – mondta. – Hosszú ideig a lord titkárnője voltam.
– És… hogyan zajlik a mentés? – kérdeztem.
Miss Velma Desai a válla felett a koporsókra pislogott.
– Hát… azokba rakjuk majd a termést.
Így mondta. Termést. Termésnek nevezte a halottakat. Észrevehette, hogy
furcsán nézek rá, mert mentegetőzni kezdett.
– Bocsánat, de mi csak így hívjuk őket. Lehet, hogy másnak, így például ön-
nek is, visszatetszőnek tűnhet, de mi úgy nézzük ezeket a hegyeket, mint vala-
mi… nem is tudom… talán óriási fáknak kellene neveznem őket, amelyek évről
évre megtermik a maguk halálos gyümölcseit. Amióta csak a fehér ember elju-
tott erre a vidékre, olthatatlan vágyat érez rá, hogy felmásszon a hegyek csúcsá-
ra. Közben persze sokan otthagyják a fogukat – de mit is beszélek, nemcsak a
fogukat, hanem az egész testüket – rajtuk. Lehet, persze, hogy a lelkűket is, és
azóta is ott kóborolnak az elhagyott lelkek a jég és a hó birodalmában. A szemét
pedig egyfolytában szaporodik, úgyhogy mára már tarthatatlanná vált a helyzet.
Az a fahasonlat nem is olyan rossz, higgye el. Látott már gyümölcsöskertet?
– Persze hogy láttam.
– Akkor el tudja képzelni, miről beszélek. Gondolja csak el, hogy van egy nagy
gyümölcsfa, amely évtizedek óta ontja a termést: ennek jó része a fa alatt marad,
nem szedi fel és nem viszi el senki. Másképpen szólva, nem kell a kutyának sem.
A lehullott termés mennyisége évről évre növekszik, a végén már vastagon bo-
rítja a környéket, olyannyira, hogy lassan meg sem lehet közelíteni tőle a fát. Az
emberek előbb nem tesznek semmit, aztán egyszer csak a fa gazdája megelégeli
a dolgot, és elhatározza, hogy megtisztítja a környéket az izé… lehullott gyü-
mölcstől. Érti, mire célzok?
– Jó a hasonlata – bólintottam.
Nem látszott, hogy megérintette volna a dicséretem.
– Jelenleg ez a helyzet. Mi egyelőre még csupán a takarítás első fázisánál tar-
tunk. El nem tudja képzelni, mennyi szemét gyűlt össze ezeken a méltóságteljes
és egyúttal sajnálatra méltó hegyeken. És ott vannak a holttestek is. Azokat is le
kell hozni végre, és méltóképpen eltemetni őket. Még akkor is, ha a leszármazot-
tak köpnek az egészre. Nem izgatja őket, hogy mi lesz kalandvágyó őseik porhü-
velyének a sorsa. De ez már egy másik kérdés. Egyelőre össze kell gyűjteni min-
dazokat, akiket csak lehet.
– Na és a koporsók?
– Arra kíváncsi, hogy ki hozatta ide őket? Természetesen lord Carrick. Persze
nem ő találta ki őket a saját okos fejével, hanem egy szakértőt bízott meg az
ideszállításukkal és… hm… az üzemeltetésükkel. Miniatűr hűtőkamra valameny-
nyi. Mert azt sejti, hogy ha a testek lekerülnek az örök hó birodalmából, finoman
szólva sem maradnak olyan állapotban, mint amilyenek odafent voltak. Ne néz-
zen olyan megszeppenve rájuk, még üresek.
– Aha. És hol található jelenleg lord Carrick?
Velma széttárta a karját.
– Azt csak a jóisten tudja, meg ő. Lord Carrick nem az a kimondottan fecsegő
típus. Az az elve, hogy mindent a maga idejében. Lépésről lépésre adagolja a
tennivalókat. Egyelőre a rinpócse, azaz Namkai… izé…
– Namkaicsorten – segítettem ki.
– Bocsásson meg, egyelőre még nehezen tudom kiejteni ezeket a furcsa neve-
ket. Szívesebben hívom rinpócsénak. Tudja, ez mit jelent?
– Hogyne – feleltem. – Olyasmit, mint nálunk a professzor. Általában maga-
sabb rangú emberek esetében használatos.
– Szóval, mi… Namkai… rinpócséra vagyunk bízva. Lord Carrick pedig bizo-
nyára adminisztrációs ügyeket intéz valahol Katmanduban.
 – Lord Carrick ezek szerint jól ismeri Namkaicsorten rinpócsét? – kérdeztem.
– Fogalmam sincs róla. Az egyik szerzetes szerint ez a rinpócse alig néhány
hete a kolostor főlámája. Az elődje csak nemrég halt meg. Említettem, hogy a
lord nem szószátyár típus. Csak akkor közöl velünk valami fontosat, ha már sima
ügynek tűnik. Annyit tudok csupán, hogy többször is beszélt a főlámával. Külön-
ben a lord már korábban is megfordult itt, Lapcsangban.
– Miért ide szállásolta el magukat a rinpócse? Ha a lordjuk jól ismeri, jobb he-
lyet is kínálhatott volna maguknak.
Velma Desai felvonta a vállát.
– Ki tudja? Bizonyára már nem volt egyetlen elfogadható szabad szoba sem az
épületekben. Vagy inkább cellát kellene mondanom? Szóval, ide kerültünk a
koporsók mellé. Akárcsak maga és a barátja. Egy mogorva szerzetes vezetett ide
bennünket. Azt mondta, hogy a rinpócse ezt a sátrat jelölte ki számunkra.
– És úgy egyébként… meddig kell itt várniuk?
– Amíg lord Carrick elő nem kerül. Mint mondottam, feltehetőleg engedélyek
után kajtat Katmanduban.
Furcsának találtam, hogy a lord előbb elkészíttet jó néhány speciális fémko-
porsót, Nepálba szállíttatja őket, és csak azután próbál engedélyt szerezni a ta-
karításhoz. Lehet, hogy abban bízott, Nepál így is örömmel fogadja az ajánlatát?
– Találkoztam odakint az udvaron egy lánnyal – váltottam témát. – Olyan ti-
zenhét-tizennyolc év körüli lehet.
Velma megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs róla, ki mindenki lakik itt a rinpócse fedele alatt. De látat-
lanban is irigylem azt a lányt.
– Igazán? És miért?
– Mert ha le is tagadok valamicskét a koromból, akkor is majd a duplája va-
gyok.
– Találkoztam még egy másik nővel is, aki a lány kísérője. Lola Davenportnak
hívják.
– Legalább csinos?
– Megjárja – mondtam.
– Akkor őt is irigylem.
A whiskysüveg ezalatt kiürült, s ezzel a békés társalgásnak is vége szakadt.
Amíg ittunk, történt valami odakint, ami tulajdonképpen megszokott dolog a
nagy hegyek között. Egyik pillanatról a másikra megváltozott az időjárás. Még-
hozzá gyökeresen. Cirka két órával ezelőtt léphettem be a sátorba – akkor még
derűsen kéklett az ég és a hőmérséklet is tavaszias volt –, azóta azonban vissza-
tért közénk a tél. Olyan kopogás támadt a sátor tetején és oldalain, mintha egy
géppuskás szakasz próbált volna meg kiűzni bennünket a menedékünkből. Vagy
mintha a tél démonai kopogtattak volna csontujjaikkal a ponyván.
– Ez meg mi a fene? – nyugtalankodott Aranyfogú.
– Jég – mondtam. – Jég esik.
A kopogás egyre erősödött.
Aranyfogú a bejárathoz ment, félrehúzta a ponyvát és kidugta rajta a kezét.
Nem kellett volna. Abban a pillanatban ahogy kidugta, már rántotta is vissza.
Aztán ugrálni kezdett, mintha tüzes kemencébe dugta volna.
– A jóistenit neki, a keserves jóistenit! Ez meg micsoda? Késpengék potyog-
nak az égből?
McKinley a fejét csóválta. Mintha azt sugározta volna a pillantása, hogy aki
ilyen hülye, az miért megy a Himalájába?
– Jég – ismételtem. – Tekintélyes darabok és éles a szélük.
Aranyfogú felém mutatta a kezét. Csepegett belőle a vér.
– Remélem, nem szakítja be a tetőt – nyugtalankodott McPearson professzor.
– Mi lesz, ha beszakítja?
– Majd bebújunk a koporsókba – vigyorgott a vörös szakállú. – Legalább ki-
próbáljuk, hogy milyen fekvés esik benne.
Senki sem vette a lapot. Ha vér csepeg valakinek a kezéből, valahogy elmegy
az ember kedve a röhögéstől.
– Mi van akkor, ha a szabadban éri az embert ez az istenáldása? – kérdezte
Aranyfogú.
Mivel nekem irányozta a kérdést, megvontam a vállam.
– El kell bújni előle.
– És ha nincs búvóhely a környéken?
– Akkor már csak szerencse kérdése, hogy megússza-e élve.
Nem akartam megrémiszteni, ezért befogtam a számat. Pedig mesélhettem
volna egy-két rémtörténetet a jégesővel kapcsolatban. Itt van például a Roop-
kund-tó rejtélye. A tóban, amely cirka ötezer méterrel a tengerszint felett talál-
ható, néhány évtizeddel ezelőtt több száz emberi csontvázat fedeztek fel. Vala-
mennyi koponyán borzalmas sérüléseket találtak, amelyek a valaha élt emberek
halálát okozták. Csak nemrég sikerült a tudósoknak megfejteniük a csontváz-tó
titkát: a halottak életükben vagy kereskedők vagy zarándokok lehettek, akiket a
tó mellett elhaladtukban ért egy hatalmas jégeső. Minden bizonnyal a vízbe
menekültek előle, az azonban ott sem kegyelmezett nekik: egyszerűen agyon-
verte őket. Tanulság: a Himalájában nem illik tréfálkozni a jégesővel.
A jégverés amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt. Egyre kisebb sze-
mek kopogtak a ponyván, majd lassan abbamaradt ez is.
A vörös szakállú Mr. Griffith az órájára nézett.
– Be kellene hordanunk a cuccot – mondta a többiek felé fordulva.
– És ha ismét elkezd esni a jég? – nyugtalankodott a professzor.
– Hát éppen ez az – mondta Griffith. – A bálák fedél nélkül vannak. Az a ba-
rom szállító egyszerűen csak lehajigálta őket a földre. Lehet, hogy felsértette a
csomagolást a jég, és ha a kaja kiömlik belőlük, felfalják a kutyák, mi pedig éhen
halunk.
McKinley nyugtalanul pislogott rám. Biztos voltam benne, hogy a whisky
meghozta az étvágyát, nekünk pedig nem volt semmilyen tartalékunk. Ő is arra
számíthatott, amire én: a kolostor konyhája majd ellát bennünket minden földi
jóval. Ehhez persze előbb Namkaicsorten rinpócséval kellett volna beszélnünk.
– Maga szerint? – fordult hozzám Griffith. – Kimerészkedjünk a sátorból?
Óvatosan kinéztem a nagyvilágba. Már nem esett semmi az égből, amelyet
különben vastag páraréteg rejtett el előlünk.
– Kétesélyes – mondtam.
– Ettől tartottam – morogta –, akkor hát gyerünk, emberek! Be kell horda-
nunk a bálákat.
– Túl sűrű a köd – aggodalmaskodtam. – Ilyenkor nehéz odakint tájékozódni.
– Ebben a kérdésben én döntök, oké? – mordult rám. – Indulás, emberek! –
ütötte össze aztán a tenyerét.
Velma Desai mélyet sóhajtott.
– Muszáj kimennünk?
– Hát ha nem akarunk hosszú böjtöt, akkor igen.
 Öt perc múlva rajtunk kívül csak a koporsók maradtak a sátorban.
– És maga? – kérdeztem Bobot.
– Beszélnem kell a rinpócséval – mondta.
– Ami azt illeti, nekem is.
– Együtt megyünk?
– Ha maga is úgy gondolja.
Még egyszer ellenőriztem, hogy nem fenyeget-e újabb jégverés bennünket,
de nem láttam semmi jelét. Őszintén szólva nem is voltam tisztában vele, hogy
milyen jelre gondolok. A köd abban a pillanatban, ahogy elhagytuk a sátrat, úgy
körém tekeredett, hogy nem láttam tőle semmit.
– Itt van még, Bob? – kérdeztem.
– Itt vagyok maga mögött.
– Tudja, merre van a főépület?
– Egyenesen előre.
– Hát… ha maga mondja.
Tettem vagy tizenöt lépést előre, de egyre sűrűbb lett körülöttem a köd. Im-
már a saját lábamat sem láttam. Fel kellett emelnem, hogy megpillanthassam a
bakancsomat.
– Itt van, Bob? – kérdeztem újra a szürke trutyitól.
Nem válaszolt senki.
– Hé! Bob! – torpantam meg. – Merre jár?
Semmi válasz.
– Hall engem, Bob?
Ha hallott volna, biztos válaszolt volna.
Ennek már a fele sem volt tréfa. Megálltam, és hátrafordultam. Nem láttam
mást, csupán a ködöt. Sűrű volt, hideg, fojtogató. Kaparta a torkomat: éreztem,
ahogy rátelepszik a légcsövemre.
– Bob! – kiáltoztam tovább. – A fenébe is, merre jár, ember?
Ekkor hirtelen felsikoltott valahol valaki. Úgy éreztem, hogy alig néhány mé-
ternyire tőlem, de akárhogyan is meregettem a szemem, nem láttam senkit.
Ismét felhangzott a sikoltás, amit jajgatás követett.
– Istenem… jaaaaj! – kiáltotta a hang. – Megszúrt valaki… Megharapott! Jaaaj!
Női hang volt, ám nem tudtam azonosítani. Lehetett bárki azok közül, akikkel
korábban találkoztam, de lehetett ismeretlen is.
Azt tettem, amit tennem kellett. Palástom öblébe nyúltam, és kihúztam belő-
le a revolveremet.
– Megsebesült valaki? – kiáltottam. – Megsebesült valaki?
Hirtelen egy sötét test bukkant fel előttem, és teljes erejével nekem vágódott.
Olyan lendülettel, hogy meginogtam és térdre estem tőle.
– Jézusom! – kiáltotta valaki. – Mi történik itt?
Mivel ott lebegett valami az orrom előtt – egy dzseki kigombolt szárnyának
gondoltam –, belékapaszkodtam, és megpróbáltam lerántani a gazdáját a földre.
Nagy igyekezetemben túl nagyot rántottam rajta, minek következtében rám
esett. Abban a pillanatban megéreztem Miss Velma Desai kölnijének az illatát.
Kesernyés illat volt; valamilyen virágra vagy gyümölcsre emlékeztetett.
– Miss Desai? – kiáltottam rá.
Keze-lába járt, mint a hátára fordított bogáré. Aztán hirtelen közvetlenül a
szemem előtt bukkant fel az arca.
– Maga… kicsoda?
Láttam rajta, hogy nagyon meg van rémülve. Olyannyira, hogy meg sem is-
mert.
– Lawrence – igyekeztem megnyugtatni. – Mi történt magával?
– Azt hiszem… megszúrt valami.
Néha láttam az arcát, néha pedig egészen elfedte előlem a köd. Ilyenkor csak
a hangját hallottam, és a meleg lélegzetét éreztem a bőrömön.
– Fogja meg a kezem – kérte.
– Hol a keze?
Addig kotorásztam, amíg rátaláltam. Ha nem is a kezére, hanem a testére.
Éreztem a ruhája hűvösét, majd hirtelen fájdalmasan összerándult.
– Jaj! – nyögte. – Ez fáj!
Kénytelen voltam ismét nagyot kiáltani.
– Hé, emberek! Hall valaki?
Mintha messziről válaszkiáltást hallottam volna. Nagyot pattant a fülem, et-
től sokkal élesebben hallottam a környezetem zajait. Ragacsosnak éreztem a
kezem, ezért megpróbáltam a szemem elé tartani. Némi erőfeszítés árán sikerült
is. Csak úgy vöröslött a tenyerem a vértől.
 – Kapaszkodjon a karomba! – kiáltottam Miss Desaira, de már csupán a ködre
kiálthattam. Amit szorosan markoltam a szabad kezemmel, már csak egy üres
kabátujj volt: illatos gazdáját elnyelte a köd.
Megszorítottam a revolverem markolatát, és megpróbáltam célpontot keres-
ni magamnak. Körülöttem sűrű pamacsokban gomolygott a pára; néha mintha
csak hergelt volna, emberi formákat mutatott felém. Legszívesebben beléjük
lőttem volna, ám még idejében sikerült lecsillapítanom magam.
– Hé! Van itt valaki? – kérdeztem, ki tudja, hányadszor, és megpróbáltam
olyan helyet találni magamnak, ahol nem látszott áthatolhatatlanul sűrűnek a
köd. Csakhogy ott, ahol az egyik pillanatban még világosabb foltokat véltem
felfedezni, a következőben már olyan sötét volt, mintha az éjszakából maradt
volna vissza egy kis darab.
Őszintén szólva fogalmam sem volt róla, hogyan értem el a sátor ajtaját. Ad-
dig-addig tapogatóztam félig vakon, amíg egyszerre csak ott találtam magam.
Ahogy révbe értem, feltámadt bennem a lelkifurdalás. Megtehettem volna
ugyan, hogy behúzok a biztonságot jelentő sátorba, és megvárom, amíg eloszlik
a köd, vagy a többiek visszatérnek, ám cincogó hangon megszólalt bennem a
lelki ismeret, és azzal érvelt, hogy nem szép dolog megbújni egy biztos helyen,
míg a társaimat veszély fenyegeti, és lehet, hogy csupán az én segítségemre vár-
nak. Bár a „takarítók” nem voltak a társaim, de mégis… És nem hagyhattam
cserben Bobot sem.
Kiugrottam a sátorból, és ismét belevetettem magam a ködbe. Csak akkor
döbbentem rá, hogy meggondolatlanságot követtem el, amikor újra ott álltam a
trutymó közepén, és pillanatok alatt sikerült elveszítenem az irányérzékemet.
Hirtelen egy csapásra eltűnt előlem a köd. Mintha egy haragvó isten fújta
volna el. A szemem sarkából láttam, hogy éppen szemben áll velem valaki, aki-
nek sötét kendő fedi el az arcát. Felkaptam a kezem, és ráfogtam a revolverem. A
következő pillanatban aztán már le is engedtem.
A valaki, aki szemben állt velem, hófehér kezeslábast viselt, fehér hótaposó
csizmát, és – hogy ne üssön el a ruházatától – az arca is hófehér volt. Legalábbis,
amit a szája elé kötött kendőtől láttam belőle.
De láttam valami mást is, ami mégiscsak megtörte a harmóniát. Egy nagy,
óriási pókhoz hasonlító, vörös foltot az egyik oldalán. Mintha festékpuskával
találták volna telibe.
– Álljon meg! – hallottam egy határozott hangot. – Ha még egy lépést tesz fe-
lém, lelövöm!
Ekkor pillantottam meg a stukkert a kezében. A csöve egyenesen felém irá-
nyult.
Megtorpantam, és felemeltem a kezem.
– Lawrence vagyok – mondtam. – A… sátorból.
– Ez nekem… nem mond semmit – nyögte.
– Figyeljen ide – próbáltam meg szót érteni vele. Sietnem kellett, mivel a köd
bármelyik pillanatban visszafoglalhatta a helyét. – Maga… megsebesült.
– Semmi köze hozzá! – rikácsolta. – Az égvilágon semmi!
Immár nem volt kétségem, hogy ki áll velem szemben. Ezer közül is ráismer-
tem volna erőszakos hangjára. Szipirtyó volt az, az a bizonyos Lola, akinek a
másik neve hirtelenjében nem jutott az eszembe.
– Lawrence vagyok – ismételtem meg, ki tudja, immár hányadszor. Mintha
egy ismeretlenekkel teli estélyen lettem volna, ahol percenként imamalomsze-
rűen el kell darálnom a nevem, amelyet aztán mindenki azonnal elfelejt. – Már
találkoztunk egyszer. Nem sokkal ezelőtt itt, az udvaron. Maga Marsha kísérője…
Fény gyűlt a szemében, amit akár annak is tulajdoníthattam, hogy felismert.
– Maga… ellenszenves alak – nyögte. – Ha még egyszer… még egyszer…
– Figyeljen rám – mondtam, és gyorsan beejtettem a revolveremet a kaftá-
nom öblébe. – Maga megsebesült. Maga kiáltozott…
– Az magát… ne érdekelje – mondta. – Magát csak az érdekelje, hogy… ha még
egyszer meglátom Marsha közelében, a saját… kezemmel… fojtom meg. Ha még
egyszer…
Fennakadt a szeme és összeesett.
Odaugrottam hozzá, miközben fürkésző pillantást vetettem a dzsekijére. Lát-
tam, hogy egy hegyes tárgy felszakította és alaposan felsérthette a bőrét is. Sze-
rencsére nem nagyon vérzett, ami persze egyáltalán nem volt jó jel. Csak akkor
láthattam volna, hogy milyen mély a sebe, ha levetkőztetem…
– Maga meg mi a francot csinál itt? – dörrent rám egy hang. Aranyfogú állt
előttem pisztollyal a kezében. Sajnálatos módon éppen a fejemre célzott a csö-
vével.
 – Megsebesült – mondtam az ájult nőre bökve. – Be kellene vinnünk a sátor-
ba. Van valami elképzelése róla, merre lehet?
Nyitotta a száját, hogy élve lenyeljen, de a következő pillanatban ránk omlott
egy ködfal. Aranyfogú eltűnt előlem, és Szipirtyót is csak azért nem vesztettem
szem elől, mert szorosan markoltam a karját. Immár nem törődtem a mindent
elrejteni akaró köddel; felkaptam a hátamra a sebesültet, és elindultam vele a
semmi felé vezető úton.
Nem tudom, ki sietett a segítségemre, talán valamelyik jóakaratú isten, vagy
a vakvéletlen irányította a lépteimet, esetleg a jidamom, a lelkemben alvó védő-
szellemem tette – aki, úgy látszik, már felébredt hosszú alvásából –, mindeneset-
re néhány lépés után ismét a sátor bejáratához érkeztem. Beléptem az ajtón,
néhány pillanatig tanácstalanul bámultam jobbra-balra, hátha felfedezek valakit
a közelemben, de senki nem volt idebent rajtunk kívül.
Leszámítva természetesen a koporsókat.
Óvatosan lecsúsztattam az ájult Szipirtyót a hátamról, és megtörölgettem a
homlokomat.
Ez a kutatóutam is jól kezdődik.

Rövid ideig haboztam; ezalatt még ki is néztem az ajtónyíláson át. A köd azon-
ban nemhogy eloszlott volna, inkább egyre vastagabb és sűrűbb lett.
A következő néhány perc az elsősegélynyújtás jegyében telt. Nem mondhat-
nám, hogy a sebkötözési tudományom megközelítette volna akár csak egy kezdő
ápolónő szintjét is, bár ebben az esetben nem is lett volna rá szükség. A gyilkos
szerszám – talán egy vékony pengéjű kés vagy csavarhúzó – nem hatolt mélyre,
inkább csak Szipirtyó bőrét sértette fel. Tisztában voltam vele, hogy ki kellene
mosnom a sebét, fertőtleníteni és a többi, de ez hosszabb időt vett volna igény-
be. Arról már nem is beszélve, hogy útitáskám tartalma igencsak messze állt egy
gyógyszertár raktárkészletétől. Ráadásul véres volt a kezem, és azt is le kellett
volna mosnom. Csakhogy egyetlen csepp vizet sem találtam a sátorban.
Éppen azon voltam, hogy sorra veszem a fal mentén elhelyezett csomagokat,
amikor hirtelen félreröppent a sátor ajtaját helyettesítő ponyva, és egy test zu-
hant be rajta.
– A francba! – hallottam a hangját. – A jó, büdös francba!
Griffith volt, hosszú, vörös szakállát lengetve. Amikor észrevett, megtorpant,
és meghökkenve nézett rám.
– Mi az ördögöt csinál maga itt? – Eltátotta a száját, és döbbenten meresztet-
te a szemét. – Jézusom! Ez meg kicsoda?
– A Szipirtyó – feleltem.
– Kicsoda?
– Majd később elmagyarázom.
Hirtelen mozdulatot tett, és mire kettőt pislanthattam volna, már egy pisz-
toly csöve nézett rám.
– Nem később, hanem most. Hogy kerül ez az izé… ide?
– Behoztam – mondtam.
– Maga… ölte meg? Tartsa fel csak szépen a kezét. Szóval… megölte, mi?
Nagyjából ezt is néztem ki magából. Meg ne moccanjon, mert…
– Dehogy öltem meg! – tiltakoztam. – Kint találtam a ködben. Valaki kést
szúrt az oldalába.
– Azt hiszi, hogy beveszem ezt a mesét? Figyelmeztetem, hogy…
Nem tudta befejezni a mondatot, mert ismét meglibbent az ajtóponyva, és
ismét bejött rajta valaki.
Ez a jövevény is nő volt, és neki is vörös folt éktelenkedett a dzsekije oldalán.
Velma Desait láttam magam előtt, akivel már volt szerencsém találkozni a köd-
ben.
Griffith eltátotta a száját. Meg sem moccant, amikor odaléptem hozzá és ki-
vettem a kezéből a stukkerét.
– Csak nyugalom – mondtam neki. – Ne veszítse el a fejét. És lehetőleg ne
kezdjen el üvöltözni.
– De hát… mi történik itt? Jézusom… Velma. Mi történt önnel?
Velma Desai leült a földre, és gyengéden ránk mosolygott. Előbb rám, aztán
Griffithre, majd Szipirtyót vette szemügyre.
– Őt is?
– Őt is – bólintottam.
 Kezébe temette az arcát és elájult.

10

Fél óra múlva a díszes társaság tagjai bent voltak a sátorban, és úgy rohangáltak
le-fel, mint a mérgezett egerek.
Többször is megpróbáltam rendet teremteni köztük, ám mindannyiszor cső-
döt mondott a próbálkozásom. Néhány elvetélt kísérlet után úgy döntöttem,
hogy hagyom a dolgokat menni a maguk útján. Előbb-utóbb úgyis kifáradnak a
nagy ijedezésben.
Így is történt. A hangerő, amely elárasztotta a nagy sátor belsejét, hirtelen –
mintha csak egy karmester intette volna le a zenekart – nullára csökkent. Min-
denki elhallgatott, és dermedten bámultak egymásra. Ez volt az a pillanat, ami-
kor rádöbbentek, hogy pánikkal és kiáltozással nem megyünk semmire.
Mr. Griffith odalépett hozzám, és megállt szemben velem.
– Maga jól ismeri ezeket a fickókat, Mr. Lawrence? – kérdezte. – Ezeket az
izéket a kolostorban?
– A szerzetesekre gondol? – hökkentem meg. – Bizonyos értelemben valóban
ismerem őket. Bár személyes ismerősöm nincs az itteniek között.
– Maga szerint szabad ezeknek az embereknek gyilkolniuk?
– Gyilkolni senkinek sem szabad – mondtam. – A szerzeteseknek meg külö-
nösképpen nem. Egy szerzetes nem veheti el senki életét, egyetlen élőlényét
sem. Ez tiltott dolog. Még csak meg sem próbálhatja.
– Most akkor mi lesz? – türelmetlenkedett Aranyfogú. – Őrséget állítunk a sá-
tor elé, vagy megpucolunk?
– Vannak fegyvereink – mondta a rasztahajú Moses.
– Mire megyünk velük? Először is akkora odakint a köd, hogy legfeljebb köd-
pamacsokra lövöldözhetünk – legyintett Griffith. – Vagy ha el is találunk vala-
kit… nem hiszem, hogy a nepáli hatóságok megköszönnék nekünk. Mindenkép-
pen meg kell várnunk lord Carricket. Ő majd megmondja…
Amíg beszélt, észrevettem, hogy a csendben magához tért Lola szipirtyó el-
indul az ajtó felé. Többen is felfigyeltek rá, és utána is kiáltottak. Alighanem azt
hitték, hogy sebesülése okozta kábulatában azt sem tudja, mit csinál, ezért igye-
keztek megállítani, mielőtt még belesüllyedhetett volna a ködbe.
– Álljon már meg, kisasszony! – próbálta visszatartani Aranyfogú, miközben
igyekezett elállni előle a bejáratot. – Hova a fenébe igyekszik?
– Az az én dolgom – mondta határozottan Miss Lola. Nyoma sem volt már a
hangjában fájdalomnak vagy félelemnek.
– De hát… odakint nem biztonságos a helyzet. – Aranyfogú félretolta, majd ki-
lesett a sátorponyva és az ajtót helyettesítő ponyva közti résen. – Ahogy gondol-
tam – mondta rövid szemlélődés után. – Még sűrűbb odakint a köd.
– Nem érdekel a köd! – rántotta ki Miss Lola a karját Aranyfogú kezéből. –
Hagyjon békén, ember!
– Nem engedhetem, hogy…
Miss Lola kezében megvillant egy stukker. Határozott mozdulattal Aranyfogú
oldalába nyomta.
– Vegye le rólam a kezét, de gyorsan!
Láttam, hogy látszólagos határozottsága ellenére nincs valami jól. Kövér ve-
rejtékcseppek lepték el a homlokát és folytak végig az arcán. Még vérpöttyös
kezeslábasára is jutott belőlük bőven.
– Maga megőrült, kisasszony. Aki megtámadta, odakint lapul és csak arra
vár…
– Ez nem a maga… dolga. Ha nem enged el… magába lövök.
– Engedd már el, a fenébe is, Tony – mondta kedvetlenül Griffith, megvakar-
gatva vörös szakállát. – Engedd el, ha annyira menni akar. Aztán ha majd törté-
nik vele valami, magára vessen.
Aranyfogú megvonta a vállát, és elengedte Miss Lolát.
– Menjen, ha annyira akar.
Miss Lola előbb az ajtóra nézett, majd mielőtt belépett volna a trutyiba, meg-
fordult és hálás pillantást vetett rám.
Aztán határozott léptekkel beleveszett a ködbe.
 11

– Most aztán mi az ördögöt csináljunk? – tanácstalankodott Griffith. – Nincs

egy morzsányi harapnivalónk sem idebent.
– Nálam lennie kell valahol egy csomag keksznek – morogta Aranyfogú. – Ha-
csak meg nem ette valaki.
Gyanakodva bámult rám, mintha én lettem volna a híres-nevezetes tolvaj
szarka.
– Na és a cuccok?
– Majd kimegyünk értük, ha eloszlik a trutyi.
– És ha napokig tart?
– Hé, Mr. Lawrence! Meddig szokott megmaradni errefelé az ilyenféle köd?
Furcsa volt, hogy egy feltehetően gyakorlott hegymászó kérdezi ezt tőlem,
aki nem vagyok az, de aztán arra gondoltam, hogy mivel majd mindegyik nagy
hegy környékének megvan a maga mikroklímája, bizonyára nem ismeri jól a
Kancsendzönga vidékét. Persze nem tudhatta, hogy én sem ismerem. Soha nem
jártam még a hegyen, és nem is fogok felmászni rá soha. Az isteneken nem szo-
kás mászkálni.
Ekkor Miss Desai élesen felkiáltott.
– Jézusom! – sikoltotta. – Jézusom!
Nem mondom, hogy megremegtek tőle a falak, tekintettel arra, hogy már
amúgy is remegtek. A lassan feltámadó szél kezdte remegtetni őket. Ez pedig azt
jelentette, hogy hamarosan elfújja a ködöt.
Mire háromig számolhattam volna, már mindenki kezében fegyver csillogott,
kivéve talán Bobot, aki éppen a bakancsából próbált kirázni valamit. Talán egy
kavicsot. A fegyverek csöve ide-oda kóborolt ellenséget keresve, de semmi ilyen
nem látszott a közelünkben; még egy árva egér sem próbált meg az ajtón át vagy
az oldalfal alatt belopakodni hozzánk. És Miss Desai mégis, miközben a sebére
szorította a kezét, ismételten felsikított.
– Jézusom! Jézusom!
Griffith odaugrott hozzá, megragadta a vállát, és erőteljesen megrázta a jaj-
veszékelő nőt.
– Hallgasson már el, Velma! Az istenért, fogja már be a száját!
 Valamennyi szem a sikoltozó Velmát leste. Az mintha megdermedt volna a rá
irányuló ijedt, vagy éppen barátságtalan pillantásoktól, elhallgatott, nagyot
nyelt, majd nyöszörögni kezdett.
– Ő… hol van?
– Kicsoda? – meredt rá Griffith.
– Hát ő. A… a professzor.
Mintha megállt volna az idő. Csak néztek egymásra szótlanul. Korábban a
nagy zűrzavarban nem tűnt fel senkinek, hogy McPearson professzor nincs kö-
zöttünk.
Kint maradt a ködben.

12

Hosszan, szokatlanul hosszan húzódott el a csend. Még az is belefért, hogy Grif-

fith lehajoljon a földre, és megigazgassa a bakancsát.
– A fenébe is – morogta Aranyfogú. – Tényleg. Hol a francban lehet?
Ide-oda jártak a szemek. Velma Desai ajkára szorított kézzel – talán így akart
védekezni feltörő sikoltásai ellen – többször is megfordult a tengelye körül,
mintha feltételezné, hogy a professzor ott bujkál mögötte. De nem bujkált ott.
Mr. Griffith széttárta a karját.
– Hát… valószínűleg odakint maradt.
Miss Desai felcsattant.
– És maga ezt csak így mondja?
– Mi egyebet mondhatnék? – vonta meg a vállát Griffith. – Ha egyszer nincs
idebent, akkor csak odakint lehet.
– Bizonyára visszatalál majd ide – reménykedett Moses, a rasztahajú.
– Bizonyára – értett egyet vele Aranyfogú.
Miss Desai azonban nem hagyta annyiban a dolgot.
– És ha nem?
– Mit akar ezzel mondani, Velma? – kérdezte éles hangon Griffith.
– Azt, hogy… utána kellene néznünk.
– Igazán? Hol?
 – Hát… odakint.
– Úgy érti, hogy abban az istenverte ködben?
– Ki kellene mennünk és megnéznünk, hogy…
– Hogy?
Miss Desai elhallgatott, és csak nézett Griffithre jó adagnyi szemrehányással
a tekintetében.
– A professzor nem hülye – mondta határozottan Griffith. Meggyőző volt a
hangja, talán önmagát is megpróbálta meggyőzni vele. – Nem kell aggódnunk…
– Eszerint én viszont hülye vagyok? – támadt vissza Velma Desai. – Amiért
aggódom? Talán meg se történt, hogy valami rohadék megszúrt a ködben? Ma-
guk könnyen veszik a dolgot, elvégre maguknak nem esett bántódásuk. Nézze-
nek ide! – Felemelte a karját, és az oldalára bökött. Feltépett anorákjának az
oldala még mindig vöröslött a vértől. – Én igenis be vagyok szarva. Nagyon is be
vagyok. És egyáltalán nem hiszem, hogy rendben lenne odakint minden. Egy
őrült garázdálkodik a közelünkben, a társunk eltűnt a ködben, és maguk azt
mondják nekem, hogy nem kell aggódnom?
– Én nem mondtam ilyet – emelte fel gyorsan a kezét Aranyfogú. – Én csak…
– Maga szerint mit kellene tennünk? – kérdezte mélyet sóhajtva Griffith.
– Az a legkevesebb, hogy megpróbáljuk megkeresni. Elvégre mindenkinek
van fegyvere.
– Éppen ez a baj. Attól tartok, hogy abban a rohadt ködben egymást fogjuk
kinyírni. Akárhogyan is döntünk, várni kellene egy kicsit. Hátha csak eltévedt…
vagy megtalálta a málhákat, és azokat pakolgatja.
– Hátha.
Griffith ekkor hozzám fordult.
– Na és maga? Magának is van véleménye, vagy tévednék?
Az ajtóhoz sétáltam, és kilestem a résen. A köd még mindig ott gomolygott a
sátor előtt.
– Én a maguk helyében várnék egy kicsit.
– Én is ezt mondom – biccentett Griffith.
– A fenébe magukkal, gyáva férfiak! – kiáltotta Velma Desai, és az ajtóhoz ug-
rott. – Ha maguknak nincs bátorságuk hozzá, majd én…
Mielőtt beleveszhetett volna a ködbe, visszarántottam az anorákjánál fogva.
 – Álljon már meg, Miss…
Megfordult, és az arcom felé kapott. Még idejében sikerült elrántanom előle a
fejem.
– Hagyjon, mert kikaparom a szemét!
Nem tudom, mi lett volna a konfliktus vége, ha Aranyfogú a segítségemre
nem siet.
– Ne bomoljon már, Miss Desai – mondta, és elkapta a nő másik karját. – Nem
gondolhatja komolyan, hogy ha bármi is történt vele, segíthetne rajta. Csak ma-
gát tenné ki újabb veszélynek.
Nagyot sóhajtva Bobra néztem. Bob alig észrevehetően bólintott.
Elengedtem Miss Desait, de azért elálltam az útját. Csak rajtam keresztül fér-
hetett volna az ajtóhoz.
– Majd mi – mondtam. – Kimegyünk és körülnézünk.
– Ki az a mi? – kérdezte Griffith. – Én szívesen mennék, de…
– Majd a professzor velem jön.
– De hiszen éppen őt keressük!
– McKinley professzorra gondoltam.
Bob felemelkedett a vackáról. Nem látszott érzelem az arcán; olyan nyugodt
volt, mintha csupán a vécére kellett volna kimennie.
– Ő? – kérdezte meghökkenve Griffith. – Komolyan beszél? Istenem, csak pro-
fesszorokkal ne kerülne össze az ember. Mi a francért akar egy professzor a Hi-
maláján takarítani? Nem elég, hogy magunkra kell vigyáznunk…
Ismét csak Velma Desaitól indult a következő menet. Előbb még kapálódzott
egy kicsit, aztán hirtelen elernyedt, mintha kifutott volna belőle minden erő. A
levegőbe meredt, mintha az eltűnt professzort látná maga előtt, majd határozott
mozdulattal eltolt magától.
– Várjanak… egy kicsit – nyögte. Ekkor vettem csak észre, hogy nemcsak úgy
egyszerűen a levegőbe bámul, hanem a sátor egy pontjára mereszti a szemét. Én
is odanéztem, de semmit nem láttam, ami felkelthette volna a figyelmemet.
Griffith hozzálépett és gyengéden átkarolta.
– Rosszul van, Velma? Jöjjön, dőljön le egy kicsit, mi meg majd…
Nem tudom, mit akart mondani, talán azt, hogy mi majd mégiscsak kime-
gyünk és körülnézünk a ködben… ám Velma Desai lerázta a válláról a kezét.
 – Ott! – nyögte, és a sátor falára mutatott. – Ott!
Még mindig nem figyeltem fel semmi érdemlegesre. Úgy gondoltam, hogy
Miss Desai az izgalomtól és saját csordogáló vérétől rémeket lát.
– Mi van ott? – kérdezte Rasztahajú is. – Én nem látok semmit.
– Az a koporsó…
Ekkor már én is láttam, amit korábban is észrevehettem volna. De mégsem
vettem észre. Egy fémkoporsó ugyanis hiányzott a többi közül. Azt már akkor
megfigyeltem, amikor először vettem szemügyre a lerakatot, hogy azok, akik
elhelyezték, nemcsak úgy egymásra hányták őket, hanem igyekeztek formát
adni a koporsóhalomnak. Éppen úgy, mint a piramisok építői a piramisnak. A mi
esetünkben a piramisok köveit ugyan fémkoporsók helyettesítették, mégis min-
degyiküknek megvolt a maga helye. Ismétlem, ezt már akkor észrevettem, ami-
kor először kerültem szembe velük.
Ezúttal azonban kissé más volt a helyzet. A koporsókból összerakott épít-
mény szilárdan állt ugyan, látszólag megbontatlan egységben, egyetlen koporsó
mégis hiányzott közülük. Ott hevert közvetlenül az építmény előtt, mintha vala-
ki korábban ülőalkalmatosságnak használta volna.
Mindannyian a koporsókra bámultak, de nem láttam az arcukon a felfedezés
örömét.
– Mi a fenét nézzek? – fakadt ki végül is Griffith. – Ott vannak a koporsók. És?
– Figyelj csak, Theo – figyelmeztette ekkor Aranyfogú. – Az az izé… koporsó
mintha korábban nem lett volna ott…
– Ja – csatlakozott hozzá Rasztahajú. – Tényleg. Tuti, hogy nem volt ott.
Griffith megtörölgette verejtékező homlokát.
– Én nem látok ebben semmi különöset. Talán kicsúszott a halomból.
– Akkor hol a helye? – kérdezte Aranyfogú. – Látnunk kellene, hogy honnan
hiányzik.
Erre már Griffith is gyanút fogott.
– Kihúzott valaki egy koporsót a halomból?
Hát ha hülye kérdés elhangzott ezen a délutánon a lakóhelyünkül szolgáló sá-
torban, akkor ez volt az.
Mindenki csak a vállát vonogatta. Senki nem moccant, hogy közelebb menjen
a fémládához.
 Bob kezdte meg a közeledést. Olyan határozottan lépkedett oda hozzá, mint-
ha nem is a mezopotámiai kultúrák, hanem a fémkoporsóba való temetkezés
professzora lett volna. A koporsó fölé hajolt, és olyan érdeklődéssel nézte, mint-
ha egy ékírásos táblát talált volna a koporsók között. Ezzel egy időben azt is ész-
revettem, hogy Miss Desai szeme kidülled és a szájára szorítja a tenyerét. Úgy
látszott, ez a legjobb orvosság sikoltozás ellen. De hogy igazságos legyek: a férfi-
ak sem viselkedtek bátrabban nála. Mindenesetre furcsa volt, hogy azok, akik
halottakat jöttek összegyűjteni a Himalájában, ennyire ódzkodnak a koporsók-
tól.
– Segítsek, Bob? – kérdeztem.
– Jó lenne – mondta. – Nem tudom kinyitni.
Mellé térdeltem, és végigfuttattam a kezem a fedél peremén; fogódzkodót ke-
restem rajta. Hiába kerestem, nem találtam. És az oldalán sem. Valaki ekkor
határozottan odébb tolt, és a helyemre térdelt.
– Hagyja, majd én.
Griffith – mert ő volt az ajánlkozó – végigtapogatta a fémdoboz oldalát.
– Valahol kell lennie egy gombnak… – mondta. – Még nem láttam működés
közben, de azt mondták nekem, hogy egy rugós szerkezet…
Aranyfogú áthajolt a fejem felett és kinyújtotta a kezét, hogy ha felpattanna a
koporsó teteje, megfoghassa.
– És ha nincs rajta gomb?
De volt. Hogy ki nyomhatta meg, fogalmam sincs róla, ám a koporsótető,
megelőzve Aranyfogút, olyan sebesen és hangtalanul pattant fel, hogy alig sike-
rült elrántanom előle a fejem. Nem is tudom, hogyan történt; talán védőszelle-
mem, a jidamom siethetett a segítségemre. Hogy róla is ejtsek néhány szót: ép-
pen ideje volt, hogy felébredjen szendergéséből. Az a szokása ugyanis, hogy ha
távol vagyok az ázsiai kontinenstől, mély álomba merül, és csak akkor ébred fel,
ha visszatérek oda. Csakhogy ott sem azonnal. Kell neki egy kis idő, hogy rádöb-
benjen: hívja a kötelesség, ismét szolgálatba kell állnia. Nos, az ébredés megtör-
tént; még nem szólt ugyan hozzám, nem korholt könnyelműségem miatt, csu-
pán igyekezett megóvni a bajtól. Persze azért biztos voltam benne, hogy korho-
lása nem marad el, csupán békésebb időkre halasztódik.
Ami ezután következett, éppen elég volt ahhoz, hogy védőszellemem végér-
vényesen felébredjen. Akkorát ordított ugyanis valaki a fülembe, hogy majd
hanyatt estem tőle.
A felcsapódó fémtető telibe találta Rasztahajút. Fájdalmas üvöltése mellett
egércincogásnak tűntek Miss Desai rémült sikoltásai.
A koporsó fedele – ismétlem – felcsapódott. Ettől persze még nem kellett
volna Miss Desainak ismét sikoltoznia; egy üres fémládától nem kell becsinálnia
senkinek.
Ez a koporsó azonban nem volt üres. Feküdt benne valaki.
Valaki, akit valamennyien ismertünk. Akivel együtt bolyongtunk a ránk hul-
lott sűrű ködben, de akit el is veszítettünk benne.
Philip McPearson professzor feküdt a koporsóban.
Nem kellett sokáig bámulnunk ahhoz, hogy meggyőződjünk róla, a profesz-
szor halott.
Meggyilkolták.

13

McPearson professzor nem volt szép halott, bár meggyőződésem, hogy nincse-
nek is szép halottak. Vannak nagyon csúnyák, és nem annyira azok, de nem szép
egyik sem. A professzor aztán valóban nem volt az. Nem szívesen mondok töb-
bet róla: aki egyszer már eltávozott közülünk, az megérdemli, hogy úgy emlé-
kezzenek rá, amilyennek élve ismerték és látták. Míg élt, a professzornak egyál-
talán nem volt kidülledő szeme, cérnavékony ajka, és az orra alján sem látszott
odaszáradt vér.
És a nyakán sem volt egy összecsomózott, kaftánhoz tartozó öv, amely a halá-
lát okozta. Másképpen szólva: McPearson professzort egy sárga selyemövvel
fojtották meg.
Aztán elrejtették a koporsóban.
De a java még csak ezután következett.
Mr. Griffith, miután magához tért első döbbenetéből, se szó, se beszéd, bele-
nyúlt a koporsóba, és kihúzta belőle a selyemövet. McPearson nyaka vörös volt
az öv okozta horzsolástól.
 Ismét elkezdett kopogni a jég a sátor oldalán. Ismét megérkeztek a gonosz
szellemek csontujjaikkal kopogva, bebocsátást kérve.
Griffith felénk mutatta a selyemövet. Remegett a keze, ahogy a levegőben
tartotta. Mondani akart valamit, de csak némán tátogott, mint a partra vetett
hal. Érdemes lett volna megfigyelnem, hogy ki hogyan vészelte át a szörnyű
perceket, ám én ehelyett inkább az övvel törődtem. Az öv, amelyet Griffith a
kezében szorongatott, egy szerzetes öve lehetett.
Griffith lebegtette egy kicsit a selymet az orrunk előtt, aztán még feljebb
emelte.
– Ez… ez – mondta reszelős hangon. – Ez… ez…
– Bűnjel – szögezte le Bob, aki tisztes távolságban állt a koporsótól. – Ezért ta-
lán bölcsebb lenne, ha nem tapogatná.
Ekkor robbant a bomba, persze csak átvitt értelemben. Miss Desai felsikoltott,
és a tenyerébe temette az arcát, Aranyfogú pedig olyan mereven bámulta a ko-
porsóban fekvő embert, hogy már-már azt hittem, görcsöt kapott a nyaka, és
segítség nélkül nem is tudja majd elfordítani a fejét. Rasztahajú szája mozgott,
mintha imádkozna. Persze az is lehet, hogy szitkozódott. Mély lelki megrázkód-
tatások idején az emberek általában e kettő között szoktak választani.
Úgy éreztem, hogy védőszellemem riadtan ébredezik a lelkem mélyén; egye-
lőre még csak a szemét dörzsöli, és megpróbálja eldönteni, hogy a védelmére
szorulok-e, vagy sem, lehet-e nekem ebből valami bajom, vagy sem.
Aztán rájött arra, amire én.
Hogy lehet. Bizony nagyon is lehet.
Mivel úgy sejtettem, hogy tudom, kié az öv, amelyet Mr. Griffith a kezében
tartott.
Az enyém.

14

Talán már említenem kellett volna, hogy a nagy kavarodásban, a ködben, elve-
szítettem valahogy az övemet. Márpedig ez történt.
Az, aki nem ismeri a szerzetesi öltözéket, nehezen tudja elképzelni, hogy va-
laki csak úgy, anélkül, hogy észrevenné, elveszítse a kaftánjához tartozó övét.
Pedig az az igazság, hogy nem is olyan nehéz elhagyni. Főleg, ha valaki nem fi-
gyel rá. Márpedig én a köd kellős közepén nem értem rá az övemre figyelni.
Főleg, mert el sem tudtam képzelni, hogy elveszíthetem. Talán akkor történhe-
tett, amikor Miss Desai megsebesült, vagy később? Nem voltam képes felidézni
az események minden pillanatát, erre nem volt idő. Láttam, hogy minden szem
rám szegeződik. És ezekben a szemekben nem az irántam való, feltétlen rajongás
lángolt.
Mr. Griffith hangja ennek ellenére nem volt ellenséges. Szenvtelen volt,
mintha csak egy érdektelen témáról társalogtunk volna.
– Mr. Lawrence – szólított meg. Az öv ott volt a kezében, de ezúttal nem mu-
tatta felém.
– Igen? – kérdeztem.
– Nem látom a derekán az övét.
Úgy tettem, mintha én csodálkoznék rajta a legjobban. Végignéztem maga-
mon, és meglepett képet vágtam.
– A fenébe is… tényleg nincs rajtam.
– Hogyhogy nincs? – húzta össze a szemöldökét Griffith. – Miért nincs?
– Valószínűleg… lecsúszott rólam valahol – mondtam.
– Elveszítette volna? – hökkent meg. – Ez most komoly?
– Úgy tűnik – mondtam.
– Ez érdekes. Na és… hol veszítette el? Amikor elhagytuk a sátrat, még magán
volt, igaz? Még el is csodálkoztam rajta, hogy vajon miért jár ön szerzetesi öltö-
zékben, miért nem valami normális, európai gúnyában, mint például mi. Most
pedig, ahogy végignézek magán… hát látom ám, hogy nincs öve.
– Valóban nincs – sóhajtottam.
– Tehát elhagyta odakint. Maga csak úgy… el szokta veszíteni a szorosan
megkötött övét?
– Még sosem fordult elő velem – mondtam.
– Van valami elképzelése róla, hogyan történhetett? Lehetségesnek tartja,
hogy az öve egyszer csak azt gondolta magában, hogy mi a fenét keresek én en-
nek a Leslie L. Lawrence nevű fickónak a derekán, inkább fogom magam, és lete-
keredem róla? Így gondolja?
 – Még nem töprengtem el rajta – mondtam az igazságnak megfelelően.
– Maga pedig nem vette ezt észre.
– Úgy van – bólintottam.
Griffith a fejét csóválta.
– Ön tulajdonképpen egy szimpatikus fiatalember, Mr. Lawrence – mondta
nyugodt hangon. – Csak éppen van egy nagy hibája. Tudja, micsoda?
– Kíváncsivá tesz – mondtam.
Erre elmosolyodott, mint ahogy a kígyók mosolyognak leendő áldozatukra.
– Az, hogy hülyének néz bennünket. Hülyének nézi Miss Desait, Mr. Mappet,
Mr. Sergeantot, de nem ez a legnagyobb hibája. Tudja, mi?
– Mi?
Erre tett egy lépést hátrafelé, behajította az övet a koporsóba, majd előrán-
tott egy pisztolyt a nadrágja zsebéből, és rám fogta.
– Az, maga rohadék, hogy engem is hülyének néz! Azt hiszi, beveszem, amit
állít? Hogy észre sem vette, amikor az öve megvált magától? Nekem van egy
másféle verzióm. Nagyon is jól el tudom képzelni, hogy mi történhetett. Maga
megölte McPearson professzort. Amíg mi a ködben szarakodtunk, maga beosont
a sátorba, és kinyírta.
– Tudtommal Mr. McPearson is kint volt a ködben – mondtam.
– Akkor a ködben ölte meg. Megfojtotta az övével, behozta, és betette egy ko-
porsóba, azt hitte, hogy ott nem fogjuk keresni. Később bizonyára eltüntette
volna.
Bár a története jó néhány sebből vérzett, egyelőre nem próbáltam meg fel-
hívni rá a figyelmét.
– És miért tettem volna mindezt? – kérdeztem.
– Azt csak maga tudja. Maga a tudós, vagy mi a szösz. Igaz?
– Így is mondhatjuk – bólintottam.
– A tudósok mind őrültek – szögezte le. – Maga is az, és a haverja is. Csak rá
kell nézni. Bizonyára megvolt az oka, hogy miért gyűlölték a professzort. Talán
magáról is rosszakat írt, mint a barátjáról. A tudósok olyanok, hogy legszíveseb-
ben elharapnák egymás torkát. Maga viszont nem harapott, „csupán” megfojtot-
ta az övével.
– Gondolja, hogy olyan ostoba vagyok? Hogy ha meg akarom ölni, a saját
övemmel fojtom meg?
Griffith megvonta a vállát.
– A tudósok fejébe nem lehet belelátni. Így a magáéba sem. Egy azonban biz-
tos. A professzort megölte valaki. A többi a rendőrség dolga.
Ebben a pillanatban félrehúzódott a ponyva az ajtó elől, és belépett rajta va-
laki. Egy szerzetes. Amint megtorpant, fény esett az arcára. Dava volt a jöve-
vény.
Ha csak ő jött volna egyedül, nem okozott volna különösebb meglepetést.
Csakhogy Dava nem egyedül jött. Jött valami vele, vagy inkább úgy monda-
nám, hogy hozott a kezében valamit.
Egy sárga selyemövet.
Ránk nézett, aztán feltartotta a levegőbe.
– Kint találtam a sátor előtt. Szerencsére már feloszlott a köd. Valaki elve-
szíthette. Hiányzik valakinek az öve?

15

Griffith kezében remegett a pisztoly, akárcsak a többiekében. Mert ekkor már

mindenki stukkert szorongatott a markában, mintha ezzel akarna védekezni a
körülöttünk ólálkodó Gonosz ellen.
Dava csodálkozva nézett ránk, majd amikor észrevette a nyitott koporsót,
nem törődve fegyverekkel és mogorva tekintetekkel, mellé lépett és belenézett.
Amikor felemelte a fejét, hófehér volt az arca, mint az aludttej.
– A rinpócse… meghalt – mondta, mintha csak azt jelentette volna ki, hogy
melegebbre fordult odakint az idő.
– Meg – bólintott Griffith, aki az utóbbi percekben látványosan kerülte a te-
kintetemet.
– És… ki…?
Griffith nem azt felelte, amit igazán szeretett volna.
– Nem tudjuk.
Dava rám nézett, a kezében tartott övre, a halott McPearson professzorra, az-
tán a kaftánja öblébe nyúlt, kihúzott belőle egy papírlapot, és felém nyújtotta.
 – Segítesz, rinpócse?
Önkéntelenül is Griffith felé kaptam a szemem. Tartottam tőle, hogy ha sokat
mocorgok, elpattan benne valami, és a végén még belém lő.
Ahogy aztán a szemébe néztem, kiolvastam belőle, hogy esze ágában sem lesz
lőni. Olyan tanácstalanság ült benne, mint amikor nagyon részeg valaki, és nem
találja a haza vezető utat.
– Itt vagyok, rinpócse – mondtam.
Dava a koporsó fölé hajolt és megpróbálta szétfeszíteni a halott száját. Sze-
rencsére még sikerült neki.
– Dugd bele, rinpócse!
A papírlap egy kézzel írott könyv lapja volt. Imádság lehetett rajta, mi más?
Tisztában voltam vele, hogy majd minden szerzetes tart ilyet magánál. A gonosz
szellemek ellen, az ártó démonok ellen, vagy csak azért, hogy ha várakoznia
kellene valahol, ennek az olvasásával pallérozza az elméjét, és egyúttal elüsse
vele az időt.
Tudtam, mi a kötelességem. Összecsavartam a papírlapot olyan szorosan,
hogy a végén már csak egy vékony kis csövecske lett belőle, majd mély lélegze-
tet véve beledugtam a halott szájába.
– Rendben – mondtam a szerzetesnek.
Dava bólintott.
– Talán addig kitart. Megyek, és szólok a Rinpócsénak.
Kilépett a sátorból, ránk nehezedő csendet hagyva maga után.

16

A szimpatikus fickó röviddel naplemente előtt bújt be a sátorba. Dava ott loholt
a nyomában, nehézkesen emelgetve csizmás lábait. Minden tekintet a golfnad-
rágos fiatalemberre meredt, aki mellkasára tett kézzel meghajolt előttünk és
megszeppent hangon bemutatkozott.
– Woodley vagyok – mondta. – Tyron Woodley. Én vagyok… a Nyugodjék Béké-
ben egyik tulajdonosa.
– Minek a micsodája? – hökkent meg Griffith.
 – A Nyugodjék Békében egy cég – magyarázta a jövevény. – Egy vállalat. Hol-
tak szállításával és eltemetésükkel foglalkozunk.
A még mindig nyitott koporsóhoz lépett, belenézett, majd Davára pislogott.
– Megengedi, hogy megigazítsam a fejét?
– Igazítsa – bólintott nagylelkűen Dava.
Mr. Woodley a halott fölé hajolva matatott egy kicsit, aztán a lámára nézett.
– Kíváncsi valamire szentséged? – kérdezte szolgálatkészen.
– Hát hogy… hogyan működik ez az izé – mutatott a koporsóra Dava. – Én
csak a villanyszereléshez értek.
Mr. Woodley vett egy mély lélegzetet.
– Rövidebben vagy hosszasabban óhajtja szentséged?
– Röviden, ha lehet.
Mr. Woodley nekifogott a magyarázatnak.
– Ez egy ultramodern szerkezet… úgy is lehet mondani, hogy egy mentőka-
bin, hehehe… Bizonyos helyeken arra is használják… de ez katonai titok… hehe…
Nem nevetett vele senki. Valamiért nem volt kedvünk hozzá.
– Na igen – mondta hirtelen megkomolyodva Mr. Woodley. – Ez a szerkezet,
akár egy mentőkapszulának is felfogható. Belülről is nyitható.
– Te jó ég! – rémüldözött Miss Desai. – Biztos, hogy én jó helyre jöttem?
– Egy rugós szerkezet működteti. Kívül is van egy kioldógombja, és belül is.
Akkumulátorral is működik. Ha megnyomja szentséged itt ezt a gombot, akkor
kinyílik a fedele. Ha még egyet nyom a gombon… akkor hipp-hopp, aki benne
van, kirepül belőle. Kipróbálja szentséged?
Dava olyan pillantást vetett rá, hogy Mr. Woodley nem ismételte meg az
ajánlatát.
– Ha nem, hát nem – sóhajtotta. – Szóval, a készülék kétféle módon is műkö-
dik: elektronikával, de ehhez áramforrás kell, vagy mechanikai úton, rugós eljá-
rással…
Mr. Griffith Mr. Woodley karjára tette a kezét.
– Rendben van, Mr. Woodley, már értjük. Lecsukná a fedelét?
Mr. Woodley szolgálatkészen engedelmeskedett, majd a többiek felé fordult.
– Cégünk képes megfelelő mennyiségben szállítani, és egészen rövid határ-
idővel. Ha esetleg megnövekedne az igény, csak szóljanak, én pedig értesítem a
gyártó kirendeltségét. Mit gondolnak, hány ilyenre lesz szükségük? Itt huszonöt
található, bár már csak huszonnégy szabad. Ez a szám feltehetően emelkedni
fog… mármint az izé… a halottak darabszámára gondolok…
– Annyi halott aligha lesz a hegyen – kételkedett Griffith. – Legalábbis nem
hiszem.
– Nem is csupán a hegyen lévőkre gondolok – mondta zavart mosollyal Mr.
Woodley. – Ez az úr, aki itt fekszik benne… izé… hát ő sem a hegyről került ide.
Én inkább arra gondolok, hogy… tudják, a selyemövvel kapcsolatban, hogy még
lesznek mások is… esetleg… tudják… nyekk!
– Kuss! – torkolta le barátságosan Mr. Griffith. – Ha tovább folytatja, maga is
belekerülhet egybe.
Mr. Woodley elhallgatott; úgy tűnt, nem nyerő nála ez az opció.
Ebben a pillanatban ismét csak kopogni kezdett a sátor teteje. Vagy talán
nem is az. Az ajtó megremegett, lassan kinyílt, és egy magas, szikár, lófejű, vé-
kony bajuszt viselő férfi lépett be közénk.
Lord Carrick.

17

Lord Carrick megállt néhány méternyire tőlünk és végignézett rajtunk. Minden-

kin külön-külön, ami majd egy egész percet vett igénybe.
– Jó estét – mondta aztán elegánsan meghajtva a fejét. – Bár… nincs még kife-
jezetten este. Csak ez a köd… Önnek különösen örvendek, Mr. Lawrence.
Úgy mondta, hogy már nem is nézett rám. Jó szeme volt, hogy lámaruhában
is rám ismert.
– Ön ismer engem? – kérdeztem meglepődve.
– Önt mindenki ismeri – mondta. – Egyszer-kétszer már láttuk egymást… le-
gutoljára Chicagóban egy környezetvédelmi konferencián. Igaz, nem egy szekci-
óban voltunk, így nem is tudtunk személyesen beszélni egymással. De azért hal-
lottam az előadását, és… ha hiszi, ha nem, ez adta az ötletet a hegyek takarításá-
hoz. Gondoltam is, hogy még ott, Chicagóban megemlítem önnek, de aztán elso-
dortak az események.
 – Örvendek a szerencsének, lord Carrick – hajtottam meg a fejem. – Remé-
lem, itt lesz időnk…
– Hát akkor megérkeztem, hölgyeim és uraim – tárta szét a karját a lord. –
Mindannyiukat még nem ismerem személyesen… Mr. Griffith, ha nem tévedek.
– Theo Griffith vagyok, uram – mondta Vörösszakáll felemelve a karját.
– Örvendek, Mr. Griffith. – Szeme hirtelen Velma Desaira tévedt. – Bocsásson
meg, kedves Velma, önnel kellett volna kezdenem. De mi már olyan régi barátok
vagyunk…
– Nem tesz semmit, uram.
– Látom, itt van Mr. Mapp és Mr. Sergeant. Nem látom viszont McPearson
professzort. Értesültem róla, hogy ő is csatlakozik hozzánk. Nagy dolog, hogy a
tudományos élet kiváló alakjai is segítenek nekünk megtisztítani a hegyeket.
Szóval? Hol bujkál Mr. McPearson?
A csapat tagjai komor képpel bámultak előbb a magányos koporsóra, majd
vissza a lordra. Egyiküknek sem akaródzott felvilágosítani a történtekről. Lord
Carrick megérezhetett valamit a levegőben, mert várakozva húzta fel a szemöl-
dökét.
– Csak nem történt vele valami?
Rövid csend után Griffith összeszedte a bátorságát, és megszólalt.
– Hát… egy kis kellemetlenség érte a professzort – mondta.
A lord meghökkent.
– A fenébe is. Bocsánat. A felesége rám telefonált, és szigorúan meghagyta
nekem… Nem tudnék beszélni vele?
– Attól tartok, hogy nem – mondta Mr. Griffith.
– Miért nem? – hökkent meg a lord. – Ne hallgassanak el semmit előlem, el-
végre a professzor a tudományos munkáját félretéve eljött ide, a felesége intése
ellenére is, hogy részt vegyen a takarításban. Bizonyos értelemben felelős va-
gyok érte… Hol az ördögben van a professzor? Feltétlenül látni akarom!
Griffith mélyet sóhajtott, és talán el akarta árulni végre, hogy hol rejtőzik az
a fránya professzor, de Miss Desai megelőzte.
– Ott! – mutatott a többiektől kissé távolabb fekvő koporsóra.
Lord Carrick szája lefittyedt.
– Ez… mit jelentsen… kérem?
 Miss Desai nagyot nyelt.
– Azt, hogy… a professzort megfojtották. És most bent van… abban a kopor-
sóban. Meg óhajtja tekinteni?
– Felesleges – legyintett sápadtra vált ábrázattal a lord. A koporsóhoz lépett,
és lassan végighúzta az oldalán a tenyerét.
– Segíthetek valamiben, uram? – készségeskedett Griffith. – Ha megmondaná,
mire kíváncsi…
– Csak a hosszát méricskélem – felelte a lord.
– A hosszát…? És… miért?
– Mert meg szeretnék győződni róla, hogy jómagam beleférnék-e. Nem len-
nék boldog, ha kényelmetlenül érezném magam egy rövid és szűk koporsóban.
Senki nem mert nevetni.
Mintha megfagyott volna körülöttünk a levegő.

18

A mindeddig távollétével tüntető főláma, Namkaicsorten utasítására Dava láma

még az éjszaka beállta előtt rendet rakott a szállásuk miatt háborgó jövevények
között. Első lépésként McKinley-vel együtt kiparancsolt a sátorból, és betelepí-
tett két szomszédos cellába a főépület mögötti, sebtében rendbe hozott épület-
ben. A cellák elfogadhatók voltak, csupán Bob morgott, szokásához híven. Több-
ször jártam már vele különböző himalájai kolostorokban, de egyben sem volt
megelégedve az elszállásolásával.
Éppen csak beraktam a holmimat a cellámba, máris kopogtak az ajtaján. Mie-
lőtt kiszólhattam volna, hogy bejöhet a kopogtató, kinyílt az ajtó, és McKinley
dugta be rajta a fejét.
– Bejöhetek? – kérdezte.
Nem is válaszoltam a kérdésére. Ismertem Bobot, nagyon is jól. Tudtam, hogy
ha nemet mondok, akkor is bejön, legfeljebb megkérdezi tőlem, hogy mi a ba-
jom.
Bejött és körülnézett.
– A maga cellája sokkal jobb, mint az enyém – mondtam.
 – Tessék?! – nézett meghökkenve rám.
– Ezt fogja mondani. Legalábbis erre készül, nem?
– Honnan a fenéből tudja, hogy… éppen ez volt a szándékom?
– Mert ismerem magát, Bob. Mióta is? Hányszor is voltunk már együtt itt, a
Himalájában?
Bob sóhajtott, és a cella falához támaszkodott.
– És maga mindig jobb cellát kapott, mint én. Ezt ne is tagadja.
– Cserélünk? – kérdeztem.
– Most mondja, amikor már kipakoltam?
Csak mosolyogtam. Azt az utazótáskát, amivel érkezett, gyerekjáték volt ki-
és bepakolni. De azért nem lett volna Bob, ha nem morgolódik még egy kicsit.
– Azért a maga cellája mégiscsak… tágasabb. És jobb a kilátás is belőle.
– Ugyanazt a hegyet látjuk mind a ketten – mondtam.
– Az lehet, de nem egészen ugyanabból a szögből.
Csóválgatta még egy kicsit a fejét, aztán, ahogy szokott, lecsendesedett.
– Maga nem furcsállja ezt az egészet? – kérdezte összevonva a szemöldökét. –
Tudja… nem feltétlenül hiszek a maga himalájai isteneiben… de valahogy… nem
is tudom, mit mondjak. Ez már nem lehet véletlen! Ilyen nincs!
Értettem, mire gondol, és valami hasonló futott át az agyamon. Nem először
fordul elő velünk, hogy mindenféle előzetes egyeztetés nélkül találkozunk a
nagy hegyek között – ami már önmagában véve is gyanús –, ugyanakkor törté-
nik is valami a közelünkben, amire nem számítottunk. Gyilkosság például, minek
következtében olyan események közepében találjuk magunkat, amelyekről elin-
dulásunk előtt még álmodni sem mertünk.
– Pedig van – mondtam. – Amint látja, itt vagyok én is, maga is, és itt van a
szokásos gyilkosság is.
Bob értetlenül csóválta meg a fejét.
– Már a koporsók látványa sem tetszett nekem. Tudja, hogy van ez. Azt
mondják, ha egy színdarabban felbukkan az első felvonásban egy puska, akkor
annak a darab végéig el is kell sülnie. Így van ez valahogy a koporsókkal is. Ha
feltűnik egy üresen az első felvonásban, a darab végére bele kell kerülnie valaki-
nek. Ahogy észrevettem őket, biztos voltam benne, hogy meggyűlik még velük a
bajom. És tessék! Magának nem futkos libabőr a hátán?
 – De. Futkos – ismertem be.
– Maga szerint mi az ördög történhetett itt? Én speciel arra gondolok, hogy
van itt valaki a közelben, aki nem kedveli a „takarítókat”, másképpen szólva,
meg akarja akadályozni a takarítást. Ezt pedig úgy óhajtja elérni, hogy elveszi a
takarítani vágyók kedvét a hasznos munkától. Azzal, hogy megöl egyet-kettőt
közülük. És ha a takarítókhoz közel lebzselünk, minket is elkaphat egy fordulóra.
– Levonható következtetés? – kérdeztem. – Tegyünk úgy, mintha mi sem tör-
tént volna? Aztán majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok?
– Tud jobbat?
Sem ő nem tudott, sem én nem tudtam. Persze megtehettük volna, hogy itt
hagyunk csapot-papot és megpucolunk, csakhogy ez fel sem merült bennünk.
Már csak azért sem, mert ha elmenekültünk volna, magunkra vontuk volna a
katmandui hatóságok gyanúját. És különben is: sem Bobot, sem pedig engem
nem olyan fából faragtak, hogy fejvesztetten meneküljünk, ha apróbb kellemet-
lenség ér bennünket.
Például meggyilkolnak valakit az orrunk előtt.

19

Namkaicsorten rinpócse, a főláma aznap délelőtt végre tiszteletét tette a cel-

lámban. A rinpócse vékony, okos szemű fiatalember volt, s a megfelelő humor-
érzéket sem tagadták meg tőle az istenek.
– Nos, hogy tetszik a cellád, rinpócse? – kérdezte csípőre tett kézzel körbefo-
rogva kedélyesnek aligha mondható lakhelyemen.
Igyekeztem udvarias lenni, bár nem volt sok okom rá. A cellámmal tulajdon-
képpen minden rendben volt – eltekintve attól az apróságtól, hogy rajtam, egy
szegényes kis oltáron és egy ágyon kívül nem volt benne semmi. A falak viszont
szép tiszták voltak, érződött, hogy csak nemrég meszelték be őket. És még vala-
mi egyéb is érződött rajtuk; kicsit kellemetlen, furcsa szag, amit nem tudtam,
hova tegyek.
– Megfelelő – mondtam. – Köszönet érte.
A rinpócse szimatolni kezdett, majd széttárta a karját.
 – Még mindig érzem rajtuk, mármint a falakon, de remélem, hogy lassan
majd felszívódik.
– Mármint micsoda? – kérdeztem gyanakodva.
– Hát a döglött mormoták szaga.
– Miké? – kezdtem kőszoborrá dermedni.
– Döglött mormotáké – ismételte. – Egy idős szerzetes csinálta ezt a csúfsá-
got. Mielőtt szerzetes lett volna belőle, vadász volt, aztán ahogy megöregedett,
elment az esze, minek következtében azt hitte magáról, hogy még mindig mor-
motavadász, és nem szerzetes.
– És… mi köze ehhez…
A rinpócse újra csak körbeforgott a cellában.
– Gyakran kisétált a szabadba – nem messze innen egy egész mormotaváros
található –, sorban elkapta, megnyúzta, és itt, ebben a cellában raktározta el
őket.
Lelki szemeimmel már láttam is a cellámban felhalmozott mormotadögöket.
– Szerencsére az öreg ma már egy másik újjászületésben múlatja az idejét.
Sajnálom, rinpócse, de nincs más cellám. Ám amint látom, azért hiányzik ez-az
innen. Szólok Davának, hogy csicsázza fel kicsit a kecódat.
Olyan tökéletesen beszélt angolul, hogy öröm volt hallgatni.
– Hol tanultad meg ilyen jól a nyelvet? – kérdeztem.
– Amerikában – mondta. – Ott születtem.
– Eszerint amerikai vagy?
– Is – mondta. – De tibeti is. Legalábbis annak érzem magam.
– Hogy kerültél Lapcsang élére?
– Őszentsége, a dalai láma nevezett ki. Mit szólsz mindahhoz, ami a sátorban
és körülötte történt? – kérdezte aztán gondterhelt képpel. – Gyilkosság, a fenébe
is. Szóval, te mit gondolsz minderről, rinpócse?
Kis habozás után elmondtam neki, amire McKinley-vel jutottunk. Hogy valaki
nagyon nem szeretné, ha a takarítók takarítanának a hegyen. Megpróbálja meg-
akadályozni, vagy legalábbis hátráltatni a munkájukat. És ezt akár gyilkosság
árán is igyekszik elérni.
– Valóban? – sóhajtotta a rinpócse –, hát az bizony nagy baj lenne, ha így
lenne.
Beszélgetésünk az este folyamán immár az ő cellájában – teázás közben – folyta-
tódott. Mielőtt még azt tanácsolhattam volna neki, amit ilyenkor tenni szokás,
vagy éppen muszáj is, hogy értesítse a megfelelő hatóságokat, erőteljesen meg-
döngették az ajtót. Namkaicsorten felkapta a fejét és idegesen nyögött egy na-
gyot.
– Hát ez meg ki az ördög? Meghagytam Cevangrabdannak, hogy ne zavarjon
senki.
Odakintről hangos vita zaja szűrődött be hozzánk. Biztos voltam benne, hogy
Cevangrabdan, aki olyan mindenesféle volt a főláma mellett, megpróbálja feltar-
tóztatni a befelé igyekvőt.
A főláma fejcsóválva az ajtóhoz ment. Kinyitotta, és a résen át kikukucskált a
folyosóra. Morgott valamit, majd kitárta az ajtót.
– Fáradjon be, sir – mondta barátságossá vált hangon.
Az ajtóban lord Carrick szikár alakja homályosította el a beszűrődő holdfényt,
amely glóriát rajzolt a feje fölé.
– Elnézést a kellemetlenségért – mentegetőzött lord Carrick. – Ezzel a szerze-
tessel, izé… Cevangizével nem értettük meg egészen egymást. Hiába magyaráz-
tam neki, hogy feltétlenül beszélnem kell önnel, nem fogta fel. Pedig nyomaté-
kosan tudomására hoztam…
– Foglaljon helyet, lord Carrick – mutatott a főláma a kis asztalka mellett fel-
halmozott ülőpárnákra, amilyeneken mi is ültünk. – Ne zavartassa magát. Félre-
értések mindenütt adódnak. Különben örülök, hogy megérkezett.
– Hát még én – legyintett lord Carrick. – Kis híja volt, hogy nem dobtam fel a
bakancsomat. Őszintén mondom, rinpócse, sok helyen megfordultam már a vi-
lágon, de ilyen fogadtatásban még nem volt részem. Pedig egyszer Jáva szigetén
éppen akkor tört ki egy vulkán, amikor leszállt a helikopterem a hegy lábánál.
Az a hülye pilóta nem vette észre, hogy mi a helyzet. Kissé nyugtalan voltam
már sátor verés közben is, hogy mi a fenéért ugrál a föld a talpam alatt, de túlsá-
gosan fáradt voltam ahhoz, hogy megijedjek, így nem is néztem körül, ami nagy
hiba volt, mivel a lávafolyam éppen a sátram felé tartott. Akkor tűnt fel, amikor
ki kellett mennem pisilni, és… szóval, a láva majdnem elérte a cipőm orrát. Me-
leg volt a helyzet, nem is vitás. Annyi időm maradt csak, hogy elkezdjek futni
lefelé a közeli völgy irányába, és még pisilni is elfelejtettem. Szóval voltam már
néhányszor meleg helyzetben – szó szerint –, ám ami itt történt, az tényleg nem
kutya. Mire ideértem, meggyilkolták az egyik társamat. Ha más mondaná, nem is
hinném el.
– Valóban kellemetlen eset – sajnálkozott Namkaicsorten. – És éppen az én
kolostoromban történik ilyesmi. Egyszerűen felfoghatatlan. Természetesen ér-
tesítem róla a hatóságokat. Hátha ide tudom csalni őket.
– A fenébe is… de hát ez egy bűnügy! – horkant fel a lord, mintha csak most
fogná fel teljes egészében a történtek jelentőségét. – Megöltek egy embert a
csapatomból. Ez hihetetlen!
– Mennyire ismerte ön a professzort? – kérdezte a főláma.
Lord Carrick megvakargatta a feje búbját.
– Hogy mennyire? Hát semennyire, ez az igazság.
– Hogy találkozott vele egyáltalán?
– A hirdetésre jelentkezett – mondta a lord. – Ugyanis… feladtam egy hirde-
tést.
– Konkrétan?
– Hogy takarítókat keresek a Himalájába.
– Nem tartott tőle, hogy megrohanják a kalandorok? – szóltam közbe. – So-
kan kaphattak az alkalmon, hogy ingyen a Himalájába utazhassanak.
– Természetesen gondoltam erre – bólintott a lord. – Mr. Bolton, a titkárom,
alaposan megvizsgálta a jelentkezőket. Meglepő módon nem is voltak olyan
sokan. Persze, Mr. Bolton megkövetelte a megfelelő papírokat.
– Mr. McPearson… hm… nem úgy nézett ki, mint akinek a zsebében zsák-
számra hevernének a magashegyi mászáshoz szükséges papírok.
A lord rám nézett, és csóválni kezdte a fejét.
– Téved, Mr. Lawrence. A professzor képzett hegymászó és közismert, hm…
személyiség. A zöldmozgalmak egyik tiszteletre méltó vezetője. Több alkalom-
mal is részt vett már takarítási akciókban, akárcsak én. Furcsa is, hogy még soha
nem dolgoztunk együtt. Pedig ő is részese volt a Nagy-korallzátony körüli her-
cehurcának, csak éppen nem velem egy időben.
– Lehet, hogy emiatt ölték meg? – gondolkodtam hangosan.
– A Nagy-korallzátony miatt? – hökkent meg a lord.
– Általában a takarítás miatt. Lehet, hogy valakinek a tyúkszemére lépett?
 A lord felrántotta a vállát.
– A takarítók általában tyúkszemeken taposnak, az kétségtelen. Azt hinné az
ember, hogy mindenki tapsol nekünk, amiért eltakarítjuk a szemetet, ez azon-
ban koránt sincs így. Néha előfordul, hogy egyes szemetelők ellen bírósági eljá-
rást indítunk. Ezek aztán értelemszerűen a halálunkat kívánják.
– Előfordult már…
A lord ismét megvonta a vállát.
– Néha nehéz megkülönböztetni a szerencsétlenséget a gyilkosságtól. Termé-
szetesen többször is megtörtént, hogy takarítás közben meghalt valaki, és néha
ez a halál gyanúra adott okot, de ilyen még, ami itt történt, soha nem fordult elő
velem.
– Pedig itt nem is közönséges hulladékot takarítanak – mondtam.
– Éppen ez az – bólintott a lord. – Azokat mások csinálják. Mi a halottak miatt
vagyunk itt. Ez… hm… kegyeleti munka is egyben. Nem hasonlítható az üres
oxigénpalackok összeszedéséhez. Ezért sem rohantak meg tömegek bennünket,
mert nem minden takarítani szándékozó vállal ilyen feladatot. Kalandor pláne
nem.
Nyitottam volna a számat, hogy tovább tudakozódjak a Nagy-korallzátonyon
történtek felől, ám ekkor kinyílt az ajtó, és a Cevangrabdan nevű szerzetes dugta
be rajta a fejét.
– Itt vannak, szentséged – lihegte a szerzetes. Mintha láttam volna valamit az
arcán, ami ijedtségre emlékeztetett.
– Kik? – kérdezte meghökkenve a főláma.
– Én nem tudom, szentséged… hát… jövevények.
– Legalább azt tudod, hogy hányan vannak? – kérdezte a főláma. Láttam raj-
ta, hogy nagyon nem tetszik neki a dolog. Kezdett olybá tűnni, hogy Lapcsang
kolostorát lassan elözönlik a hívatlan vendégek.
– Hát… ketten…
– Csak ketten? – könnyebbült meg a főláma. – És most hol vannak?
– Itt. Az ajtó előtt.
A főláma habozni látszott. Azon töprengett, hogy kiküldjön-e bennünket,
vagy engedje be a frissen érkezőket. A kérdés azonban eldőlt, mert Cevangrab-
dan eltűnt az ajtónyílásból, az ajtó kitárult, és két fura lény nyomakodott be
rajta.
Valamennyiünk szája tátva maradt a meglepetéstől.
Két sírjából kikelt kísértet állt ugyanis előttünk.

20

Ha kísértetet mondok, egyáltalán nem túlzok. Bizonyára sokan, akik életükben

nem láttak még szellemet, ilyennek képzelték volna el őket. Még a lord is fel-
nyögött, amikor a két furcsa lény átlépte a küszöböt.
Ketten voltak, egy alacsonyabb és egy magasabb. Hogy milyen ruhát viseltek,
és hogy ruha volt-e az egyáltalán, nehezen lehetett volna megmondani. Inkább
zsáknak véltem, ami rajtuk volt. Egyszerű jutazsáknak, amelybe öt megfelelő
méretű lyukat vágtak. Négyet a végtagoknak, egyet a fejnek. A zsákok szürkék
voltak, és mielőtt a gazdáik felvették, porban vagy hamuban forgathatták meg
őket. Minden mozdulatukra finom por szitált belőlük.
Első pillantásra azt is nehéz lett volna megállapítani, hogy férfiak-e, vagy
nők, vagy egyik ilyen, a másik olyan.
A két furcsa lény megállt a cella közepén; rezzenéstelen arccal néztek ránk.
Namkaicsorten végre becsukta a száját és meghajtotta a derekát. Köszönteni sze-
rette volna az érkezőket, de mintha nem talált volna megfelelő szavakat hozzá.
A két furcsa lény azonban megoldotta a problémát. Egyszerre hajoltak meg,
és mondtak valamit valamilyen ismeretlen nyelven, amit egyikünk sem értett.
Az utolsó szavukat aztán valahogy mégiscsak megértettem.
– Áldás, áldás – mondták hindiül.
Ezt valószínűleg a főláma is megértette, ennek ellenére segítségkérőn nézett
rám.
– Áldás, áldás – bólogattam én is. – Namaszté, namaszté!
– Ön itt a vezető? – kérdezte tőlem az alacsonyabbik meglepően tiszta han-
gon. Női hang volt, ha a kérdező arca nem is tűnt nőiesnek.
Namkaicsortenre mutattam. A két szürke fej ekkor felé fordult.
– Piki – mondta az egyik.
– Párnika – mondta a másik.
 Namkaicsorten felrántotta a szemöldökét.
– Ez a nevük – magyaráztam.
– És…
Valószínűleg azt akarta megkérdezni, hogy nők-e, vagy férfiak, de aztán
jobbnak látta lenyelni a kérdését.
– Hát… üdvözlöm önöket… vendégeim, azaz…
Az egyik jövevény lépett egyet előre, amivel azt kívánta jelezni, hogy ő a fő-
nök, vagy legalábbis a szóvivő.
– Én Piki vagyok – mondta a magasabbik. Egyre inkább tűnt ő is nőnek. – Így
hívnak. A nevem kakukkot jelent. A társam Párnika. Mindketten Csennaiból
érkeztünk, és Mukundához jöttünk.
Mukundáról tudtam, hogy Krisna egyik neve. A főlámának azonban fogalma
sem lehetett róla. De sem a lord, sem pedig McKinley szemében nem láttam égni
az értelem lángját. Ennek ellenére megbabonázva figyelték az eseményeket.
– Én pedig… Namkaicsorten vagyok – mutatkozott be a főláma.
– Mukundához jöttünk – ismételte meg Párnika.
– És az… kicsoda? – kérdezte a főláma.
– Az egyik… vezetőnk volt. – Immár kezdtek valahogy meglágyulni a nő voná-
sai.
Lord Carrick tüsszentett egyet. Megcsóválta a fejét és ismét tüsszentett. Úgy
látszott, a két nőt beborító szürke portól mehetett egy kicsi az orrába.
– Siva követői vagyunk – mondta Piki tökéletes angolsággal. – Aki a világ
megújítója. Egy Siva-közösséghez tartozunk, és Mukundához jöttünk.
– Ezt már hallottam – szólt közbe nem túl udvariasan a lord. – Ki a csoda az a
Mukunda?
– A vezetőnk volt – ismételte a nő. – Az egyik vezetőnk.
– És?
A nő felemelte a kezét, és bizonytalan irányba mutatott.
– Ott van a… hegyen.
– Ő is takarító?
– Ő nem. Nem takarító.
– Akkor kicsoda?
– Hulla – felelte Párnika.
 21

Szép lassan bár, de azért kiderült minden. Megtudtuk, hogy egy furcsa, Siva-
szekta tagjai, amilyenből Indiában és Nepálban jó néhány akadt. Jómagam is
találkoztam már nem is eggyel közülük, és nem mondhatnám, hogy megsimoga-
tott volna a hozzájuk való csatlakozás vágya. Akadnak köztük például olyanok,
amelynek a hívei legszívesebben halottégető helyek körül vagy temetőkben
táboroznak, ott végzik kívülállók számára visszataszító szertartásaikat. Ehhez
persze tudni kell, hogy Siva sok egyéb „tevékenysége” mellett a pusztításban is
jeleskedik. Az már más kérdés, hogy ugyanakkor épít is. Ebből is az látszik, hogy
mindennek két oldala van: egy világos, fényes, és egy árnyékos, vagy éppenség-
gel sötét.
– Eszerint… ez az izé… Mukunda meghalt odafent a hegyen? – kérdezte lord
Carrick.
– Testet cserélt – suttogta áhítatosan Piki.
– Ezt hogy érti… izé… kisasszony?
– Megvált a testétől, és… másikra cserélte.
A lord a levegőbe bámult. Talán megpróbálta elképzelni, hogyan is történhe-
tett ez a testcsere.
– Ezt értsem úgy, hogy… a régi testét otthagyta a hegyen, és… egy új izébe
költözött a lelke?
– Testet cserélt – ismételte a másik, Párnika.
– Biztosak ebben? – kérdezte a lord.
– Amit Mukunda mond, az mindig igaz.
– Van valami elképzelésük róla, hol lehet? Mármint az elhagyott teste…
– Azt mondta, hogy meg fogjuk találni.
– Szolgált talán valami konkrétabb útmutatással is ezzel kapcsolatban?
– Azt ígérte, feltétlenül rábukkanunk majd a régi testére.
A lord megvonta a vállát és elhallgatott. Látszott a képén, hogy megvan a vé-
leménye a testét elhagyó Mukundáról és a híveiről egyaránt.
Nekem azért lett volna még hozzájuk egy-két kérdésem. Bár semmi közöm
nem volt a takarítókhoz, és valójában csak az a bizonyos Subhasitaratnanidhi kéz-
irat érdekelt, azért nem akartam elszalasztani az alkalmat, hogy megtudjak
egyet s mást a Siva-szektákról.
– Miért nem égettette el magát Mukunda? – kérdeztem. – Akkor is kirepült
volna a testéből a lelke…
– Baj lett volna belőle – mondta az egyik nő. – A hatóságok nem kedvelnek
bennünket. És Mukunda sem akart tűz által megsemmisülni.
Lassan kezdett kibontakozni előttem valamiféle kép. Mukunda át akart vál-
tozni valamivé, másképpen szólva, meg akart halni, fel akarta áldozni magát az
isteneknek, hogy aztán újjászülethessen. Ezt pedig úgy képzelte el, hogy felmegy
a Kancsendzöngára, valószínűleg ugyanilyen semmire sem jó szürke lepelben,
ott megfagy, majd újjászületik. Elhagyott testét a tanítványai megtalálják és
elégetik. Erre mondják azt, hogy a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad.
Namkaicsorten rinpócse aggodalmas képpel vakargatta meg a feje búbját.
– És… mit óhajtanak tőlem ezek az izék? – suttogta előrehajolva a fülembe.
– Alighanem védelmet – mondtam.
– Mi ellen?
Hamarosan ez is kiderült. Éppen meg akartam tudakolni tőlük, hogy mit sze-
retnének a rinpócsétól, amikor két szerzetes jött be az ajtón. Az egyik idősebb, a
másik fiatalabb. Átlépték a küszöböt, majd megtorpantak, amikor rádöbbentek,
hogy jó néhányan tartózkodnak a főláma cellájában. Összenéztek, majd az idő-
sebb nyelt egyet és halkan odamorgott a másiknak valamit.
Namkaicsorten lemondóan felénk intett.
– Elmehettek. Valamennyien. Majd intézkedem. Később. Majd titeket is meg-
hallgatlak – intett a két, furcsa lény felé. – Majd később. Most menjetek. Később,
később…
Menni készültem én is, de a rinpócse egyetlen kézmozdulattal visszatartott.
– Te maradj.
Lord Carrick lesújtó pillantást vetett rám. Úgy érezte, hogy megelőztem a
rangsorban. Pedig csak annyi előnyöm volt vele szemben, hogy jobban kiismer-
tem magam a szerzetesek között, mint ő.
Amikor már csak négyen maradtunk a cellában, Namkaicsorten rám muta-
tott.
– Ő Blobzang rinpócse.
– Ha!
 A két szerzetes biccentett. Mogorva képpel és egyszerre.
– Őszentsége, a dalai láma iskolájába járt Dharamszalában.
– Ha!
– Elvégezte, és rinpócse lett belőle. A tengeren túl sok egyetemen tanítja a
Tant. Sákjamuni Buddha tanait.
Ez így természetesen nem volt igaz, de azért nem is járt olyan messze az iga-
zságtól.
– Több alkalommal is megfordult a nagy hegyek között, sok kolostorban járt,
számos alkalommal bebizonyította, hogy bölcs férfiú.
– Ha!
– És… tanult még valami mást is, amiről még én sem beszélhetek. Tanítványa
volt egy Peldan nevű rinpócsénak…
Erre mindketten felkapták a fejüket. Peldan rinpócse neve természetesen is-
mert volt előttük, ahogy ismert volt majd minden kolostorban. Úgy hírlett, hogy
Peldan rinpócse mindazon régi tudományok birtokosa, amelyek a régmúlt idők
szerzeteseivel együtt látszólag örökre eltávoztak erről a világról.
– Ha!
– Mint tudjátok, Peldan rinpócséról az a hír járja, hogy a démonok és a szel-
lemek ura. Mindazokat a varázslatokat ismeri, amelyeket a vörös süveges szerze-
tesek ismertek. És ezt a tudását továbbadta Blobzang rinpócsénak. Így Blobzang
rinpócse is rendelkezik azzal a tudással…
A két szerzetes látszólag tiszteletteljes tekintettel nézett rám. A szemük
azonban nem mutatott semmiféle tiszteletet. Azt olvastam ki belőle, hogy főnö-
kük egyetlen szavát sem hiszik el. Szerintük egyáltalán nem úgy nézek ki, mint
egy varázsló szerzetes, aki mellesleg a démonok és a szellemek ura.
Namkaicsorten is érzékelhette, amit én, mert nagyot fújt, és előjött az elkép-
zelhető legerősebb ütőkártyával.
– Blobzang rinpócse kiűzte egy kolostorból a macskadémont.
A szerzetesek szeme meg sem rebbent. Valamiért nem érdekelte őket a
macskadémon.
Ezzel aztán tökéletes is lett a vereségünk. A szerzetesek immár lesajnálón
néztek rám; biztos lehettem benne, hogy előbb fogok a kolostor udvarán árvál-
kodó kőteknősökkel barátságot kötni, mint velük.
 Megvontam a vállam. Vártam, hogy Namkaicsorten kiküldjön a cellából. És
én szívesen ki is mentem volna. Nem is értettem, hogy a főláma miért erőlteti a
dolgot. Ha nem kedvelnek meg a szerzetesek – miért is tennék? –, akkor nem
kedvelnek meg. Elég nekem, ha elém rakják azokat a könyveket, amelyeket el
szeretnék olvasni.
Namkaicsorten azonban nem adta fel olyan könnyen.
– Figyelj csak, Grolmo – mondta az idősebb szerzeteshez fordulva. – Még
mindig beázik a cellád?
A szerzetes bólintott.
– Be, rinpócse.
– És… miért nem javítod meg?
– Mert nem lehet, rinpócse.
– Miért nem?
– Mert ahhoz gerendát kellene cserélni. A régi elrohadt.
– Lehet, hogy el is törik, és leszakad a tető?
– Lehet – bólintott Grolmo.
– És akkor te átmész egy következő újjászületésbe?
– Átmegyek, rinpócse.
– Blobzang rinpócse egyszer, amikor egy másik kolostorban járt – a neve ma-
radjon titokban –, ugyanezzel a problémával találkozott. Volt ott is egy szerze-
tes, akinek éppen beszakadni készült a cellájának a mennyezete, mint itt a tiéd.
És ott sem tudott a főláma másik cellát adni a lámának, mert minden cella fog-
lalt volt. Szegény szerzetes kénytelen volt köpenyébe burkolózva a folyosón
aludni, mert félt, hogy álmában megöli a leszakadó mennyezet. Ám akkor Blob-
zang rinpócse megoldotta a problémát. Van egy barátja, aki hívására elment
abba a kolostorba és megjavította az épület tetejét. Azóta egyetlen cella sem ázik
be. És Blobzang rinpócse még mindig barátkozik ezzel az emberrel. Ha Blobzang
rinpócse úgy akarja, az az ember talán idejön és megjavítja a mi kolostorunk
tetejét is. A te cellád tetejét is. Na mit szólsz hozzá, Grolmo rinpócse?
– Ha! – bólintott a szerzetes. És lássanak csodát: mintha már másféle fényeket
láttam volna a szemében.
– És te, Serabszengge rinpócse? Még mindig nem sikerült beüzemelned a te-
levíziót, pedig ott van a celládban, és szívesen megnéznél benne ezt-azt, de
amint tudom, valamiért nem működik.
– De működik – mondta kissé magas hangon a fiatal szerzetes. – Csupán an-
tenna kellene hozzá. Plusz egy megfelelő beltéri egység.
– És miért nem szerzed be ezeket?
– Mert ez túl sok pénzbe kerülne, rinpócse. És nem mertem még hozzád for-
dulni azzal a kéréssel, hogy…
– Ne is fordulj! – intette le gyorsan Namkaicsorten. – Nekem sincs egyetlen fi-
tyingem sem. Ám Blobzang rinpócse egyszer egy másik kolostorban ugyanezzel
a problémával találkozott. Ott is…
És itt ismét egy mese következett, amelynek az lett a vége, hogy beutaztam
Katmanduba, ott vettem – természetesen a saját költségemre – egy parabolaan-
tennát és beltéri egységet. Azóta a szerzetesek kiguvadt szemmel nézik a jámbor
műsorokat, és gyaníthatóan a kevésbé jámborakat is.
A fiatal szerzetes arcán angyali öröm futott végig. Mintha azt ígértem volna
neki, hogy halála után igazán kedvező újjászületést nyer majd. Talán szelíd őzi-
keként tér majd vissza a szenvedések eme völgyébe.
– És ez… mikor történne meg? – kérdezte a szerzetes.
Namkaicsorten megvonta a vállát.
– Ez már tőle és tőletek függ. Nos, akkor hát, mi is a helyzet, rinpócsék?
A két szerzetes beszélni kezdett. Már nem akarták, hogy kimenjek a cellából.
Sőt, nemcsak Namkaicsortenhez, hanem hozzám is beszéltek. Elmondták, hogy
látták, amikor a két Siva-hívő bejött a kolostorba; azt hitték, hogy a főláma en-
gedélyével teszik, de csak a mai napon derült ki számukra, illetve a többi szerze-
tes számára, hogy a főláma nem adott rá nekik engedélyt.
– Mikor történt ez? – kérdezte Namkaicsorten.
– Két napja – mondta Grolmo.
Nemcsak Namkaicsorten, hanem jómagam is meglepődtem.
– Két napja? – hökkent meg a rinpócse. – És az elmúlt két napban… hol vol-
tak?
– Nem tudjuk, rinpócse.
– Nem találkoztatok velük?
– Nem, rinpócse. Azt hittük, te szállásoltad el őket.
– És most… hova mentek?
 A két szerzetes erre sem tudott válaszolni.
Namkaicsorten a fejét csóválta.
– És ti?
– Félünk tőlük – mondta Grolmo. – A szerzetesek félnek tőlük. Mindenki fél.
Többen is azt mondják, hogy inkább elhagyják a kolostort, semmint hogy együtt
legyenek velük.
Nem egészen értettem a szerzetesek félelmét. Azzal természetesen tisztában
voltam, hogy a hinduk és a lámavallás követői nem szívesen cseresznyéznek egy
tálból, sőt ezt egyáltalán nem is teszik, arról azonban, hogy a lámák tartanának a
Siva-hívőktől, még soha nem hallottam.
– És… miért féltek tőlük? – kérdeztem. Ez tulajdonképpen a próbája volt an-
nak is, hogy valóban elfogadnak-e kolostori lakótársnak. – A Siva-hívők ártal-
matlanok. Igaz, hogy néha a halotthamvasztó helyeken tanyáznak, ott töltik a
hűvös éjszakákat a máglyákhoz húzódva és a halottak tüzénél melegszenek…
– Nem azért félünk – vágta közbe az egyik szerzetes. – Nem azért.
– Az is igaz – folytattam –, hogy néha a halottak hamvaival kenik be magu-
kat…
– Nem azért félünk, rinpócse.
– Az is igaz, hogy a gonosz szellemekkel versengenek, de inkább jót tesznek,
mint rosszat. Siva jóságos is tud lenni: ő építi is a világot, nem csak rombolja…
– Nem azért félünk tőlük, rinpócse!
– Akkor meg mi a fenéért? – fakadt ki dühösen Namkaicsorten.
Grolmo nem neki válaszolt, hanem nekem.
– Mert leprások, rinpócse.

22

Ez a kijelentés majdhogynem a padlóra küldött bennünket. Éreztem, hogy kissé

megszédülök; csak néhány mély levegővétel után nyertem vissza korábbi állapo-
tomat.
– Leprások? – ismételtem.
– Azok, rinpócse – bólintott a fiatal szerzetes.
 – Ez… biztos? Honnan tudod?
– Láttam az egyikük arcát – felelte.
– Mikor?
– Ma reggel.
– Hol láttad?
– A… pataknál, rinpócse.
Öt perc múlva tisztában voltunk mindennel. A fiatal szerzetes mosdóvízért
ment a patakhoz, amikor megpillantotta az egyik Siva-hívőt. A vízben állt és az
arcát mosta. A szerzetes óvatosan hátrahúzódott, mert attól tartott, hogy a pa-
takban ácsorgó nő meztelenre vetkőzik. Idős tanítója szerint, aki már kilencven-
éves, nincs szörnyűbb dolog, mint egy meztelen nő látványa. Neki is csak kilenc-
ven évesen jött meg az esze, addig azért megbámult néhányat. Nos, a nő nem
vetkőzött ugyan le, csak az arcát mosta meg, de ez is elég volt ahhoz, hogy ész-
revegye rajta a lepra csalhatatlan jeleit.
– A lepra csak… nehezen kapható el – próbálta megnyugtatni Namkaicsorten.
– De elkapható. – A fiatal szerzetes mélyet sóhajtott. – Nézd, rinpócse, tökéle-
tesen tisztában vagyok vele, hogy micsoda a lepra, és hogy mi okozza. Tudom,
hogy baktériumok betegítik meg az embert, s ezek a kis dögök egyikünkről a
másikunkra terjednek. Ma már csak a legidősebb szerzetesek hiszik, hogy a dé-
monok gyűjtik zsákba a betegségeket, és időről időre kinyitják a zsák száját. Az
apám még ezt hitte.
– És? – húzta fel a szemöldökét Namkaicsorten.
– Ez még sokkal rosszabb, rinpócse, mintha valóban a démonok csinálnák a
bajt. Ellenük ott vannak az amulettek meg az imák – és ezek néha valóban sokat
segítenek –, a baktériumok azonban – már megbocsáss, rinpócse – köpnek az
imákra és a varázslatokra. Nekik mutogathatod az olvasódat, és sorolhatod az om
mani padme humot, talán meg sem hallják. Talán nincs is fülük. Szerinted van?
– Gőzöm sincs róla – tárta szét a karját a főláma. – Egy azonban biztos. Tudod,
mi? Hogy ilyen hülye kérdést még soha nem tett fel nekem senki. Honnan a fe-
néből tudnám, hogy van-e a baktériumoknak fülük?
– Nem is ez a lényeg – legyintett a félelemtől egyre bátrabbá váló szerzetes –,
sokkal inkább az, hogy mindannyian be vagyunk tojva egy kicsit. Nem szeretné
senki, ha egyszer csak úgy magától leesne az orra. Te sem szeretnéd, nem igaz?
 – De igaz – bólintott nagy komolyan Namkaicsorten. – Én sem szeretném, ha
leesne az orrom. És azt sem, ha a fülem. Bár ki tudja? Akkor legalább meg sem
hallanám az ilyen ostoba kérdéseket.
– Néhányan máris a távozás gondolatával foglalkoznak, rinpócse – ismételte
meg korábbi fenyegetését a szerzetes. – És köztük vagyok… én is.
– Szerinted mit kellene tennem? – kérdezte a főláma.
– El kellene kergetned őket. Különben is, mi a csoda keresnivalójuk van a
Siva-hívőknek a mi kolostorunkban?
Namkaicsorten habozott néhány másodpercig, aztán bólintott.
– Jól van. Kikergetem őket.
A két szerzetes megnyugodott. Egymásra néztek, és mintha menni készültek
volna, ám aztán mégsem mentek.
– Azt hallottuk, rinpócse – vette át ekkor a szót az idősebb –, hogy valaki…
átment egy következő újjászületésbe.
– Átment – bólintott Namkaicsorten. Éreztem a hangján, hogy ismét kezdi el-
veszíteni a csak nemrég visszatért türelmét.
– Valaki megölte.
Namkaicsorten hallgatott.
– Egy övvel fojtotta meg. És ez nem tetszik a szerzeteseknek.
– Nekem sem tetszik – morogta a főláma.
– Egyáltalán nem kellett volna megengedned, hogy halottakat hozzanak a ko-
lostorba.
– Még nem hoztak be egyet sem – tiltakozott Namkaicsorten.
– De egy már itt van.
– Csakhogy az a saját lábán jött ide. És akkor még nem volt halott.
– Azt hallottuk, sokat fognak idehozni.
– Nem olyan sokat – sóhajtotta a főláma. – Legalábbis remélem.
– Nekünk egy is sok. Itt gyilkosság történt, rinpócse – magyarázta egyre izga-
tottabban ismét csak a fiatalabbik, aki a szerzetesek egy újabb generációját kép-
viselte. – Jól tudjuk valamennyien, hogy mit jelent a gyilkosság. Valaki megölt
valakit, és lehet, hogy másokat is meg fog ölni. Az idős szerzetesek szerint, ha
egy kolostorban megölnek valakit, abból az egész közösségre nézve nagy baj
származhat. Megjelennek a hulladémonok és még az élőkbe is beköltözhetnek. A
régi írásokban azt olvasni, hogy az emberölés megfertőzi az egész kolostort, és
mindenki, aki csak benne él, bűnössé válik. Ez már egy bűnös kolostor, rinpócse.
Ki fogja elhárítani a bajt a kolostor fölül? Ki fogja megállítani a démonokat, ha
ránk törnek. Ugyan ki?
Namkaicsorten rinpócse hallgatott, majd felderült a képe. Mint aki aranygyű-
rűre bukkant a trágyában.
– Ne féljetek, testvéreim – mondta biztató hangon. – Nem kell aggódnotok.
A két szerzetes várakozva nézett rá.
Namkaicsorten csípőre tette a kezét, ami nem annyira jellemző a szerzete-
sekre.
– Azt hiszitek, én nem gondoltam erre? Azt hiszitek, hogy nekem nincs elég
eszem? Elvégre főláma vagyok, tudom, mit kell tennem. Tudjátok, mi van meg-
írva az egyik szent könyvben? Hogy a főláma tengernyi tudás birtokosa. Mivel
főláma vagyok, tengernyi a tudásom. Ezért mondom, amit mondok. Megtettem
minden óvintézkedést, hogy a Gonosz ne tehesse be a lábát a kolostoromba. És
ha valamilyen ravasz módon mégiscsak bekerülne, megvan a mód rá, hogy ki-
kergessem belőle. Illetve… valaki kikergesse.
– Kicsoda?
– Valaki. Akinek a tudása… hm… majdnem megközelíti az enyémet.
– Ha csak majdnem megközelíti, akkor miért nem te kergeted ki?
– Mert én… nem érek rá. A kolostor egyéb ügyei teljesen lefoglalnak. Nem is
sejtitek, mi mindent kell tennem, hogy a kolostor zavartalanul működhessen.
– Akkor ki lenne az…
Namkaicsorten rám bökött.
– Itt áll előttetek. A ti emberetek Blobzang rinpócse. Ő majd ad a gazembe-
reknek. Nektek meg szerez antennát, és mindent, amit csak akartok. De most
menjetek, dolgom van. És te is mehetsz, Blobzang rinpócse. Ha találkozol a lep-
rásokkal, mondd meg nekik, hogy felőlem feltúrhatják az egész Kancsendzöngát
ez után a Mukerdzsi után…
– Mukunda – javítottam ki.
Namkaicsorten erre csak legyintett egyet.
– Mukunda, Mukerdzsi – egyre megy. Egyszerűen kifolynak a fejemből ezek
az indiai nevek.
 A két szerzetes elindult kifelé. Én utánuk. Namkaicsorten morgott valamit,
ám amikor hátrafordultam, mert azt hittem, akar még tőlem valamit, csak in-
tett, hogy befejezte a velem való társalgást. A fiatal szerzetes azonban, aki
ugyancsak visszafordult, hitetlenkedve csóválta meg a fejét.
– Melyik könyvben olvastad, rinpócse, hogy a főláma tengernyi tudás birto-
kosa?
Namkaicsorten mintha megijedt volna.
– Hogy melyikben? Miért érdekel az téged?
– Tudásra szomjazom és a szomjam kielégíthetetlen.
Namkaicsorten megvakargatta a feje búbját.
– Az a helyzet, hogy tudtam… tudom, csak… – hirtelen felderült a képe –, tu-
dom, csak nem árulom el neked. Menj a könyvtárba, olvasgasd a szent könyve-
ket, és ha rábukkansz, majd szólj.
– Nem árulnád el mégis…
– Menj, és tedd a dolgodat.
Saját szent lábával jött az ajtóhoz és saját két megszentelt kezével csukta be
azt mögöttünk.
Mintha a láma-mennyország kapuja csapódott volna be.

23

Elgondolkodva bámultam magam elé, kissé el is feledkeztem róla, hol vagyok.

Nem tudom, mennyi idő múlhatott el ebben a meditációhoz hasonló állapotban,
de mire magamhoz tértem, az idősebb szerzetest már nem láttam sehol. A fiatal
azonban ott állt mellettem, és kutató tekintettel vizsgálgatott.
– Bocsánat – sóhajtottam. – Csupán elgondolkodtam egy kicsit.
– Én is – bólintott a szerzetes. – Tudod, min?
– Na min? – kérdeztem, és közben már azon törtem a fejem, hogy kitől tud-
nék bizonyos információkat beszerezni. Hamarosan rá kellett jönnöm, hogy az
információk furcsa lények: néha hiába keresed őket, az istennek sem találsz rá-
juk, máskor pedig szinte rád erőltetik magukat.
– Rajtad – mondta.
 – Rajtam? – hökkentem meg.
– Azon törtem a fejem, hogy megbízhatok-e benned.
– Na és mire jutottál? – kérdeztem kíváncsian.
Nem azt válaszolta, amit vártam.
– Az én nevem Pema – mondta. – Sokat tudok rólad, rinpócse.
– Például mit?
– Hogy őszentsége, a dalai láma iskolájába jártál. Én is ott tanultam, csak egy
kicsit később, mint te. És mivel úgyis ott voltam, egyéb munkáim mellett feldol-
goztam az iskola történetét is. Van egy névsorom… azokról a hallgatókról, akik
az iskola megalapításától fogva ott tanultak. Te is közöttük vagy.
Immár kezdtem érteni, honnan fúj a szél.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem.
Pema mélyet sóhajtott.
– Azt, hogy a főlámánk, Namkaicsorten a papírok szerint kitüntetéssel vég-
zett. Ez a hülye. Itt valami nagyon nem stimmel, rinpócse.

24

Be kellett látnom, hogy mindeddig alábecsültem Pemát.

– Figyelj rám, rinpócse – mondta nyugtalanul jobbra-balra tekintgetve. –
Nemrég történt, két hónapja, hogy az előző láma, Serabdordzse meghalt. Nagy-
jából egy időben azzal, amikor bejelentették, hogy takarítók indulnak a nagy
hegyekre – a nyolcezer méteresekre gondolok.
– Szerinted van összefüggés a két esemény között? – kérdeztem.
– Szerintem semmi – mondta. – Véletlen egybeesés.
– Akkor miért említed együtt a kettőt?
– Mindjárt elmondom. Szóval, a főláma meghalt; jómagam alig ismertem, hi-
szen csak nemrég kerültem ide. Elmúlt két hét, majd megérkezett Namkaicsor-
ten. Két előkelő szerzetes kísérte, akik azonban hamar távoztak a környékről.
Jómagam azt hittem, hogy az újonnan kinevezett főláma majd bemutatkozik
nekünk, a szerzeteseknek, de nem ez történt. Persze az az igazság, hogy a lámák
többsége idős ember, őket már nemigen érdekli, hogy ki a főláma. Őket csak az
érdekli, hogy enni-inni kapjanak, hogy imádkozhassanak, részt vehessenek a
szertartásokon, és mindezt zavartalanul. Most már persze megváltozott a hely-
zet, már ők is nyugtalankodnak az események miatt, félnek a halottakat meg-
környékező gonosz szellemektől, és legszívesebben elmenekülnének, ha lenne
hova. De visszatérve Namkaicsortenre: azt állította, hogy hamarosan utána-
küldik a megbízólevelét. De még nem küldték utána, legalábbis én nem láttam.
Ezenkívül nemhogy nem tengernyi a bölcsessége, de még pocsolyányi sem. Ő
egy tudatlan ember, rinpócse. Ezért felhívtam Dharamszalában az egyik taná-
romat. Ő megígérte, hogy utánanéz a dolognak. És utána is nézett.
– És?
– Azt mondta, hogy gyorsan felejtsem el a kérésemet. Ne foglalkozzak többé
az üggyel. Fogjam be a számat, és ne is nagyon nyitogassam. Namkaicsorten Lap-
csang főlámája, és kész!
– Van még valami egyéb is? – sóhajtottam.
– Van – bólintott Pema.
– Akkor ki vele! Mit tettél még?
– Betörtem hozzá.
– Mit csináltál?! – hökkentem meg.
– Megvártam, amíg a lhakangban imádkozik, akkor bementem a cellájába…
azaz oda – mutatott a folyosó vége felé, mert még mindig azon a folyosón be-
szélgettünk, amelyből a főláma cellája nyílt. – Nem volt bezárva a cellája ajtaja.
– És?
– Körülnéztem egy kicsit odabent. Nincs sok cucca, hamar végeztem vele.
– Csak nem találtál valamit?
A szerzetes ismét csak sóhajtott egyet.
– De bizony, hogy találtam valamit. És tudod, hol? A cellájában, a korhadt
padló egyik lyukában. Látszott, hogy régóta rohad ott a padló, és ezt valaki ki-
mélyítette, hogy ez-az beleférjen.
– És… mit találtál benne?
A szerzetes a fejét csóválta.
– Egy stukkert, rinpócse. Egy 38-as Smith & Wessont. És…
– És?
– Néhány sárga selyemövet, rinpócse.
 25

Lord Carrick egy lámával üzent értem. Arra kért, hogy találkozzak vele egy fél-
reeső imateremben. Nehéz szívvel, és mély sóhajok kíséretében megkerestem
hát tervezett randevúnk helyszínét. Odabent félhomály uralkodott, amelyet
alig-alig tört meg néhány gyertya halvány fénye. Az imaterem az „elfekvő” is-
tenszobrok végső nyugvóhelye lehetett, mivel valamennyi isten, aki a falak
mentén álldogált, sérült volt; Avalokitésvarának például hiányzott néhány keze,
ami nem nyújtott valami szép látványt, ám ez az istent aligha viselte meg, mivel
a legenda szerint minimum tízezer keze van. Látszani persze csak néhány látszik
belőle.
Lord Carrick, ahogy megpillantott, habozás nélkül a zsebébe nyúlt, egy kis la-
pos fémflaskát húzott elő belőle. Abban a pillanatban megéreztem a whisky kel-
lemes illatát.
Lord Carrick az orrom alá dugta a flaskát.
– Húzza meg, de amúgy istenesen!
Meghúztam.
A whisky csodálatos volt. Olyan, amilyenekből én is vásárolni szoktam, ha
éppen a Skót-felföldön járok.
A lord is meghúzta. Krákogott, majd elégedetten megveregette a flaska olda-
lát.
– Legalább kétszáz éves – mondta. – De az is lehet, hogy több.
– A whisky? – hökkentem meg.
– A palack – mondta ő. – Iszik még egy kortyot?
– Ha maradt még benne…
Újra meghúztuk a flaskát. Lord Carrick ezután a zsebébe süllyesztette.
– Örülök, hogy sikerült találkoznunk – mondta. Ahogy a gyertyák fénye rá-
esett az arcára, megdöbbentő hasonlóságot fedeztem fel V. György angol király
és közte. – Az a helyzet, hogy nincs itt egy nyugodt hely, ahol néhány szót tudna
váltani az ember egy másik emberrel – panaszolta. – Azt hinnénk, hogy a láma-
kolostorokban rengeteg rejtett zugot találni, de ha idejön az ember, hamarosan
meggyőződhet róla, hogy a kolostorokat övező titokzatosság nem több legendá-
nál.
 – Ebben lehet valami – bólintottam.
– Szerencsére ez egy meglehetősen eldugott hely – mondta elégedetten. – Én
magam fedeztem fel.
– Ahhoz képest, hogy csak a minap érkezett, egész ügyes felfedező, lord
Carrick – dicsértem.
– Gondolja? Nos, be kell vallanom, hogy nem mostanában fedeztem fel, ha-
nem… korábban.
– Ön járt már Lapcsangban? – csodálkoztam.
– Volt szerencsém, még az előző rinpócse idejében.
– Megkérdezhetem, hogy mit keresett itt?
– A Kancsendzöngát – mondta.
– A hegyet? – hökkentem meg. – Azt nem kell keresni, az itt van már elég ré-
góta.
– Pontosabban szólva, nem annyira a hegyet… mint inkább azt, aki rajta
volt… azaz van… azaz mégis inkább csak volt. A piros kabátos embert.
Attól tartottam, hogy lord Carrickkel nincs rendben valami. Talán túlságosan
is gyakran ürítgeti a whiskyspalackját.
– A… milyen embert? – kérdeztem értetlenül.
– A piros… kabátosat.
– És ő… hol volt?
– Hát ez az – mondta –, hogy hol volt.
– Hát, majd csak meglesz egyszer – mondtam óvatosan. – Az a helyzet, lord
Carrick, hogy nekem még lenne egy kis dolgom. Kösz a whiskyt… nagyon jóle-
sett. Maga még marad?
– Maga is marad – mondta.
A dolog kezdett kellemetlenné válni. Mi lesz, ha kénytelen leszek erőszakot
alkalmazni vele szemben? Úgy értem, hogy nem vinne rá a lélek. Kiütni egy lor-
dot?
Szerencsére nem került ilyesmire sor. A lord ugyanis elmosolyodott.
– Maga bolondnak néz engem, mi?
– Ugyan, dehogy… csak talán egy kissé megviselte a magasság, elvégre há-
romezer körül vagyunk.
– Na, akkor figyeljen – mondta. – Elmesélek magának egy történetet egy bi-
zonyos Donovan ezredesről.
– Donovan ezredes? – tűnődtem félhangosan. – Ki is volt az?
Lord Carrick mélyet sóhajtott.
– Az ük-ükapám, Mr. Lawrence.

26

Ez még nem volt akkora meglepetés, hogy hanyatt dobjam magam tőle. Nem
olyan nagy dolog, talán még egy lord esetében sem, ha az ük-ükkicsodáját Do-
novannek hívták.
– Hm – mondtam sokat sejtetőn.
– Na ugye – csillant fel a szeme. Fogalmam sem volt róla, miért csillog. – Tud-
ja, mi volt korábban annak a Donovannek az apja?
Nemhogy azt nem sejtettem, hogy mi volt Donovan apja, két perccel ezelőtt
még azt sem tudtam, hogy maga Donovan létezett.
– Nem tudom – ráztam meg a fejem. – Sejtelmem sincs róla.
– Favágó – mondta.
Várt egy kicsit: talán arra számított, hogy a szívemhez kapok a hírre, és
nyomban összeesem, ám nem ez történt. Túléltem valahogy a megrázkódtatást.
– Az ő fiából lett Donovan ezredes.
– Hát ez érdekes – feleltem. Nem volt az, de hát mit mondhattam volna?
– Maga a király nevezte ki a favágót lorddá. És egy kis birtokot is adományo-
zott neki. A szolgálataiért. Tudja, mik voltak azok?
Nem tudtam. Azt sem tudtam, hogy melyik királyról lehet szó.
– Nos, királyunk, áldja meg az Isten haló porában is, annyi szeretőt tartott,
mint amennyi a fűszál a golfpályán. Lehet, hogy eggyel még annál is többet.
Márpedig ha egy király szeretőket tart, vigyáznia kell, nehogy botrány legyen
belőle. Főleg, ha a királyné csak nehezen tűri el az ilyesfajta kicsapongást. A
király valahogy rátalált a favágóra, talán egy erdei lovaglása során, ám őt nem is
annyira a favágó érdekelte, sokkal inkább a favágó kunyhója.
Mintha fény gyulladt volna az alagút végén.
– Érti, mire célzok? – kérdezte a lord.
 – Sejtek valamit – mondtam óvatosan.
– A király ettől kezdve – amolyan szolgálati kunyhóként – pásztorórái lebo-
nyolítására használta a favágó kunyhóját. Elámulna, ha megtudná, hogy kiket
hordott oda a király. A favágó átengedte neki a kunyhóját, ahol is a király… szó-
val, sejti, mi történhetett ott. Sejti, mi?
– Sejtem – bólintottam.
– A fenét sejti – legyintett. – Sokáig én sem sejtettem, de aztán valaki felhívta
egy különös tényre a figyelmemet. Szándékosan nem említem magának a király
nevét, és nem is fogom megemlíteni soha senkinek. És most készüljön fel: felet-
tébb ocsmány dolgot tárok maga elé. – Sóhajtott egyet, aztán folytatta. – Szóval,
a király másnaponta megjelent egy-egy hölggyel az erdőben. A hölgyek külön-
böző családokból származtak: voltak köztük nemes asszonyok is bőségesen. Fő-
urak lányai, feleségei és szolgálólányai. És egy pillanatig se higgye, hogy a királyi
erőszaknak engedtek csupán, dehogy, mentek ők maguktól is boldogan. Sőt, a
király a favágó fiát is beinvitálta a kunyhóba, és bevonta a szórakozásba. Ő akko-
riban húsz-egynéhány éves legény lehetett. Szóval… nemcsak a király, hanem a
favágó fia is részt vett a bulikon. Egy korabeli kéziratos könyvben, amit én is
olvastam, azt írja a szerző, hogy azokban az években azon a környéken a nemesi
asszonyok körében jelentősen megemelkedett a gyermeket várók száma. Mintha
a férfiemberek valahogy megtáltosodtak volna. Érti, mire gondolok?
– Attól tartok, igen.
– Ez még mindig nem lenne probléma, csakhogy a favágó fia írástudó volt,
ami nem volt jellemző azokban az időkben. Hogy miképpen tanult meg írni,
arról nem szól a fáma, arról azonban igen, hogy a fiatal fickó, Donovan, mond-
hatni, naprakészen feljegyezte a kunyhóban történt eseményeket, amelyeknek –
mint említettem – maga is gyakran részese volt. És az a csirkefogó nemcsak úgy
általában írta le a történteket, hanem nevekkel, címekkel, jelzőkkel, időpontok-
kal ellátva. Hogy miért tette? Ma már nehéz lenne megmondani. Lehet, hogy
ezzel zsarolta a királyt? Mindenesetre később a király lorddá emelte az apját, és,
mint már említettem, egy kisebb birtokot is adományozott neki. Csakhogy nem
ez a lényeg. Tudja, mi a lényeg, Mr. Lawrence?
– Tudom – bólintottam.
– Na mi?
 – Az – feleltem –, hogy hova lettek azok a bizonyos dokumentumok.
– Éles eszű fickó maga, Mr. Lawrence – bólintott a lord. – Képzelje csak el, mi-
csoda botrány kerekedett volna belőle, ha kitudódik, hogy – a favágó fiának kö-
szönhetően – jó néhány gyermek nem nemesi származású, de nem ám! Még ma
sem örülne neki senki, ha előkerülnének ezek a feljegyzések. Sok nemesi csirke-
fogó nem örülne neki, ha megtudná, hogy sár fröccsent az ősök tükörfényes
csizmájára.
Hallgatott egy kicsit, és közben elmosolyodott, mintha maga elé képzelné a
tükörfényesnek hitt csizmákat a sárfolttal.
– Hogy a feljegyzésekkel, vagy nevezzük könyvnek, mi történt az évszázadok
alatt, nem tudni. Sokan vadásztak rá, de senkinek sem sikerült megkaparintania.
Az egyre népesebbé váló Donovan család sikeresen rejtegette, és kellő időben fel
is használta. Ha megszorultak, mindig volt kihez fordulniuk egy kis kölcsönért,
amelyet soha nem fizettek vissza. A lényeg tehát a könyv. A titkok könyve. Hol,
mikor, ki, kivel. A kunyhóban töltött idők és a csecsemők születésének az idő-
pontjai. Nos, átugorva az évszázadokat, legutoljára bizonyos Rufus Donovan
ezredes birtokában volt a jegyzék. Rufus Donovan ezredes volt az Indiát meg-
szálló angol seregben, fiatalon lett ezredes, gyanúsan fiatalon. Állítólag mindig
magánál tartott egy bizonyos régi könyvet, még Indiában is. A leírások szerint
több alkalommal is merényletet követtek el ellene. Mondanom sem kell, hogy
mindenki az indiaiakat gyanúsította, pedig valószínű, hogy nem ők voltak a me-
rénylők, vagy ha ők is, akkor is mások – angolok – megbízását teljesítették. Más-
képpen szólva, akadtak szép számmal olyanok, akik mit nem adtak volna érte, ha
megszerezhették volna a könyvet.
Donovanről még valamit. Azt terjesztették róla, hogy sosem vált meg vörös
tiszti köpenyétől, állítólag még abban is aludt. Tudja, miért? Mert a könyv, a
„botrányok könyve” hozzá volt erősítve. Méghozzá lánccal. Csak akkor tudták
volna megszerezni, azaz elvenni tőle, ha a zubbonyát is magukkal viszik. A má-
sik, amit tudnia kell, hogy Donovan ezredes megszállott hegymászó volt. Sza-
badidejében mást sem tett, mint hegyeket mászott. A vörös zubbonyában. Még
oda is zubbonyban ment. Nem furcsa?
– Hát… – mondtam bölcsen.
– Mindig nála volt a könyv. Egészen a haláláig. Mert Donovan ezredes itt tűnt
el a Kancsendzöngán. Ne kérdezze tőlem, hogyan került ide, gőzöm sincs róla.
Mászás közben lavina sodorta el, és csak nemrég bukkant elő alóla. Attól kezdve
a hegymászók úgy nevezték, hogy ő „a piros kabátos halott”. Én magam is olvas-
tam olyan utasítást, hogy „fordulj balra a piros kabátos halottnál”. Merthogy a
halott Donovan teste természetesen örök fagyba dermedt.
– Azt mondja, még nála lehet az a bizonyos könyv? – kérdeztem. – Van ennek
ma már egyáltalán bármi jelentősége?
– Naná, hogy van! – rikkantotta a lord. – Persze hogy van! De ezt már említet-
tem magának. Sokan elsüllyednének szégyenükben, az előkelőt játszó proccok,
akik meg vannak győződve róla, hogy az ő családjukat már az isten is nemesnek
teremtette. Mindenesetre ájulás kerülgethette őket, amikor nemrég megjelent
egy oknyomozó újságíró cikke, amelyben nevek említése nélkül ugyan, de meg-
írta az imént elmesélt történetet. Donovan ezredes kabátja alatt még mindig ott
lapul a könyv, és aki bátor, az megszerezheti. Csak kellő elhatározás kell hozzá,
és a megfelelő engedélyek. És máris indulhat a verseny a piros kabátos halott
kabátja alatti titokért.
– Ezt értsem úgy, hogy ön is…
A lord bólintott.
– Igen, én is. Mert jómagam is Donovan favágó leszármazottja vagyok.
– Akkor miért nem mászik fel érte? Elvégre tudják, hol a halott… ezt külön-
ben már korábban is megtehette volna. Említette, hogy nem először jár itt.
– Ez igaz – bólintott a lord. – Csak éppen akkor nem volt látható az ősöm. Né-
ha eltűnik a hó alatt, és hiába keresi, aztán egyszer csak ismét előbukkan. Mint-
ha csak szórakozna velem. Most éppen újra a hó alatt bujkál.
– Akkor meg nincs semmi baj – igyekeztem megnyugtatni. – A természet
rendbe hozta, amit elrontott. Előhúzott valamit a múlt kútjából, majd amikor
rádöbbent, hogy rosszat tett vele, megpróbálta helyrehozni a hibáját.
– Igazán szép, hogy maga emberi tulajdonságokkal ruházza fel a természetet
– dicsért meg a lord –, csakhogy nem ilyen egyszerű a dolog. Most, hogy kide-
rült, mit rejt ez a piros kabát, lesznek, akik megpróbálják megkeresni Donovan
ezredes holttestét. Ha kell, leásnak a hó alá.
– Rendben van, lord Carrick – sóhajtottam. – Ez valóban kellemetlen. Tehát a
halott eltűnt. De nekem mi közöm mindehhez?
 Lord Carrick megsimogatta vékonyka bajuszát.
– Szeretném, ha maga megtalálná – mondta.
Valahol a lelkem mélyén számítottam erre. Csak mivel nem akartam gondol-
ni rá, erőnek erejével visszanyomtam a tudatom aljára. És most tessék! Ha akar-
tam, ha nem, beigazolódott a gyanúm.
– Én? – hökkentem meg. Sajnos kissé mesterkéltnek éreztem a meghökkené-
semet. – Miért én?
Lord Carrick ismét csak megsimogatta a bajuszát.
– Több okom is van ajánlatot tenni önnek – mondta. – Az egyik mindjárt az,
hogy sokat hallottam magáról. Maga jól ismeri a nagy hegyek világát…
– Stop! – emeltem fel a kezem. – Én csak a Himalája vidékét ismerem úgy-
ahogy, a falvakat, a kolostorokat, de a hegyeket nem. Nem vagyok hegymászó, és
nem is leszek. Fogalmam sincs a magashegyi mászásról, és ha arra gondol, hogy
én majd felküzdöm magam ki tudja, milyen magasságba, és egy kis ásóval kiások
magának egy hullát a hó és jég alól, akkor ön túlbecsüli a képességeimet, azaz
rossz lóra akar tenni.
– Félreért engem, Mr. Lawrence. Maga nem erre kellene nekem – magyarázta
a lord fejcsóválva.
– Akkor mire?
Lord Carrick felemelte a hangját.
– A jóistenit neki, hát nem látja, hogy mi történik itt? Valaki sajátságosan ér-
telmezi a Donovan-dokumentumok megszerzésére irányuló versenyt. Úgy gon-
dolja, hogy nyílt, sportszerű küzdelem helyett egyszerűen kiirtja a versenytársa-
it. Azt akarja, hogy mire a holttest ismét előkerül, már ne legyen kivel verse-
nyeznie. Mindenkit megöl, aki csak a dokumentumokra áhítozik.
– Konkrétan gondol valakire?
– Ó, hát bárkire gondolhatok. Még önre is.
– Rám? – hökkentem meg. – Nem tudok róla, hogy lennének brit előkelők a
felmenőim között. Igaz, favágókról sem tudok.
– De bárki felbérelhette magát. Amit kérek magától, nem kérem ingyen.
– Nem vagyok megvásárolható, lord Carrick!
– Ugyan már, ne kapja fel a vizet. Tulajdonképpen nem is önnek ígérnék va-
lamit. – Félrehajtotta a fejét, úgy nézett rám. – Van két láda ékírásos táblám –
mondta. – Ha… segít megtalálni nekem Donovan ezredes könyvét, akkor a magáé
a két láda. Van benne vagy ötszáz agyagtábla.
– Lord Carrick, ön bizonyára nincs tisztában vele, hogy én mivel foglalkozom.
Engem nem érdekelnek az ékírásos táblák…
– De a barátját, McKinley professzort igen.
Megállt bennem az ütő, és csak némi bizonytalankodás után indult meg is-
mét.
– Megmutattam egy szakértőnek, aki magával vitt néhányat belőlük, majd
miután megvizsgálta, kijelentette, hogy valóságos kincsek… Akkád törvények
másolatai. Gondolom, a maga barátja számára nem lennének közömbösek…
Úgy éreztem magam, mint az egér a sajtot rejtő csapda előtt – ezerszer is el-
mondja magában, hogy esze ágában sincs belesétálni, aztán mégiscsak belesétál,
mivel nincs ereje ellenállni a sajt illatának.
– Bizonyára valóban nem lennének közömbösek – mondtam reményvesztet-
ten. – Még szerencsére nem tud róluk. És nagyon kérem, ne is mondja el neki.
A lord megsimogatta a bajuszát.
– Sajnos késői figyelmeztetés. Már elmondtam.
– Ön… elmondta neki? Hogy… hogy merészelte…?
– Álljon csak meg a menet! – lépett egyet hátrafelé. – Remélem, nem azt akar-
ja ezzel mondani, hogy nincs jogom a magánügyeim közül bármit is megosztani
a maga barátjával. Egyébként pedig nem kívánom magától, hogy menjen fel
akárcsak néhány méternyire is a hegyre. Azt akarom, hogy szimatoljon a többiek
között, hogy kinek mi a szándéka. És lehetőség szerint ne hagyja, hogy megölje-
nek. Ez csak nem olyan nagy kérés? Önnek végül is nem kell senkit meggyilkol-
nia.
– Ez némiképpen megnyugtat – mondtam. – Hálás is vagyok érte. Különben
nem hiszem, hogy bárki is meg akarná önt ölni, lord Carrick.
– Mr. McPearsont is megölték. Nos, gondolja meg a dolgot. Különben lehet,
hogy aki a professzort megölte, magát is ki akarja nyírni, és ha nem vigyáz, ki is
nyírja.
Ebben lehetett valami, bár nem gondoltam komolyan. Elvégre én nem má-
szom hegyre, és semmi közöm a Donovan-féle papírokhoz. Mindezek ellenére a
jidamom azt kezdte sugdosni a lelkem mélyén, hogy jobb, ha valóban vigyázok.
Itt, a nagy hegyek vidékén bármi megtörténhet.
– Nos? – kérdezte lord Carrick.
– Meggondolom – mondtam.
– Csak siessen vele. Nehogy elkéssünk.
Kétségkívül jogos volt az aggodalma.

27

Mielőtt átmentem volna Bobhoz, lefeküdtem az ágyamra, és igyekeztem végig-

gondolni az elmúlt eseményeket. Sajnos nem volt egyedi eset, ami történt. Vala-
ki megkörnyékezett, hogy legyek valamiben a segítségére, ami nem ritkán elő-
fordult velem az elmúlt évek során. És kivétel nélkül mindegyik bajt hozott rám.
Belekeveredtem valamibe, amibe normális körülmények között eszem ágában
sem lett volna belekeveredni. Főleg úgy nem, hogy még a védőszellemem is til-
takozott ellene. És majd mindig neki lett igaza. Később aztán hallgathattam a
szemrehányásait.
Akár akartam, akár nem, egyre csak visszatértek a gondolataim arra, amit
lord Carrick mesélt Donovan ezredesről, a piros kabátjáról és a kompromittáló
iratokat tartalmazó könyvről. Valami gyanús volt nekem a dologban, bár még
nem tudtam rájönni, hogy micsoda. Akárhogyan is erőltettem az agyam, nem
mentem vele semmire. Valahogy nem állt össze a kép. Ki az, aki manapság ölni is
képes lenne ilyen marhaságokért? Csakhogy öltek már kisebb marhaságokért
is…
Ekkor megkopogtatták odakint az ajtót, majd McKinley sétált be hozzám.
Olyan ártatlan képpel, mint a ma született bárány. A védőszellememet azonban
nem téveszthette meg. Jól ismerte már McKinley-t ahhoz, hogy átlásson a szitán.
Ne! – kiáltozta a lelkem mélyén. Ne nézz a szemébe! Ha belenézel, elvesztél!
– Bejöhetek, Leslie? – kérdezte Bob.
– Persze – mondtam. – De mi történt magával, hogy ennyire ki van borulva?
– Honnan veszi, hogy ki vagyok borulva? – kapta fel a fejét.
– Onnan, hogy kopogott, mielőtt bejött volna – mondtam.
– Csak gúnyolódjon – sóhajtotta. – Talán a magasságtól van rossz kedvem.
Őszintén szólva kissé hasogat a fejem. És az imént álmodtam is.
– Hm. És miről álmodott?
– Két ládáról – mondta.
– Milyen ládáról? – kérdeztem.
– Két faládáról – mondta.
– Két üres faládáról?
– Két tele faládáról.
– Hm. És mi volt bennük?
– Mezopotámiai égetett agyagtáblák. Egy törvénykönyv… egy bizonyos Eber-
hard professzor szerint.
– Ő kicsoda?
– Ékírásszakértő. Az akkád kultúra szakértője.
– Eszerint valóban beszélt önnel a lord? – sóhajtottam.
– Beszélt, Leslie – sóhajtott ő is.
Látod, még csak nem is tagadja! – szólt bele a diskurzusba a védőszellemem.
– És… mi a véleménye róla?
McKinley nagyot sóhajtott.
– Az egy igazi kincsesbánya, Leslie. Nagy kár, hogy nem nézhetem meg és
nem dolgozhatom fel őket. Pedig ezekkel a táblákkal alaposan alápörkölhetnék
néhány fickónak, akik a mezopotámiai kultúrák szakértőinek mondják magukat,
holott egyszerűen csak sarlatánok. De hát sajnos le kell mondanom erről az
örömről. Nem kívánhatom magától, hogy… belekeveredjen valamibe, ami eset-
leg kellemetlenséget jelentene önnek. Gyilkosság is történt itt mostanában…
– Hátha nem is olyan értékesek azok a táblák.
– A világ legértékesebbjei lennének, ha… feldolgozná valaki őket.
Még mindig olyan volt a szeme, mint a kisbárányé. Ártatlan reménykedés ült
benne.
– Nem hivatkozom arra, Leslie, hogy néhány alkalommal megmentettem az
ön életét… Ezt én természetesnek veszem, és nem kívántam, és még most sem
kívánok viszonzást érte. Én már csak ilyen vagyok.
– Na álljon csak meg a menet! – képedtem el. – Én éppen fordítva emlékszem
bizonyos dolgokra. Én voltam az, aki az ön életét…
– Önnek igen szelektív az emlékezete, Leslie, de hát nincs mit tenni ezzel.
Maga már csak ilyen. Különben a hála nem alapvető tulajdonság, ezzel tisztában
vagyok.
– Figyeljen rám, Bob – próbáltam a lelkére beszélni. – Nem tudom, mit mon-
dott magának lord Carrick, de biztos, hogy nem a teljes igazságot.
– Miért? – kérdezte. – Mi a teljes igazság? Én csak egyet tudok. Hogy ha maga
venné magának azt a kis fáradságot, hogy igent mondana neki, akkor az enyém
lehetne a világ egyik legcsodálatosabb régészeti lelete.
Bob most is túlzott, mint általában a szakmáját illető kérdésekben. Bizonyára
fontos lenne a tudományterülete számára azoknak az agyagtábláknak az átta-
nulmányozása, de hogy ennyire…?
– Tegyük fel, hogy megteszem… tegyük fel! – mondtam sóhajtva. – Vigyázok
lord Carrickre, tegyük fel. Még akkor is, ha nem vagyok meggyőződve arról,
hogy igaz, amit állít.
– Úgy érti… hogy át akarja verni magát azokkal az agyagtáblákkal?
– Azokkal legfeljebb magát akarhatja átverni – mondtam. – Ezekről is elbe-
szélgethetnénk, de most nem erről van szó.
– Akkor mi a fenéről? – kérdezte egyre ingerültebben.
– Arról, hogy gyanús nekem az a piros kabátos ember.
– Megtudhatnám, hogy miért? Maga örök akadékoskodó.
Ez aztán kiverte nálam a biztosítékot. Bele akar rángatni valamibe. És ha nem
óhajtok azonnal és feltétel nélkül beleugrani, még én vagyok az akadékoskodó…
Nyeltem egy nagyot, de folytattam.
– Először is, már az sem tetszik nekem, hogy egyszer csak feltűnt a holttest,
aztán meg eltűnt.
Megrázta a fejét, és olyan reménytelen tekintettel nézett rám, mintha egy
csecsemőnek próbálta volna elmagyarázni a logaritmustáblát.
– Nincs abban semmi különös, hogy mozog a halott.
– Maga úgy látja? Magam részéről nem csípem a mozgó holttesteket. Egyálta-
lán nem.
– Azért mozog, nagyokos, mert a környezet is vele együtt mozog. Sosem hal-
lott még a felmelegedés okozta problémákról? Próbáljon meg egyszer elolvasni
egy újságot. Mindegyik állandó témája az újabb és újabb, mindeddig hó vagy jég
alá temetett tárgyak felbukkanása. Gondoljon Ötzire. Na?
 – Azért mégiscsak furcsa, hogy talán már több mint egy évszázada ott van az
a holttest a piros kabátjában, és még a kutyát sem érdekelte, aztán egyszerre
csak versenyfutás indult érte.
– Mert eddig nem zavart senkit. Most azonban, hogy a hatóságok utasítására
takarítani kezdték a hegyeket, egyre nagyobb nyilvánosságot kapott az „elha-
gyott holttestek” kérdése. Van még valami, ami nem tetszik magának?
– Van – mondtam. – Például az, hogy kinek lett annyira fontos az a bizonyos
dokumentumgyűjtemény.
– Maga nem ismeri a briteket – mondta nagyképű legyintés kíséretében.
Erre már nevetnem kellett. Ő ismeri, én meg nem?
– Most mit nevet? – kérdezte. – Igenis volt alkalmam bizonyos ismeretekre
szert tenni… velük kapcsolatban. – Amikor kicsúszott a száján a mondat, nyom-
ban el is pirult. Természetesen tisztában voltam vele, hogy miért. Még jól emlé-
keztem egy angol lányra, akivel Bob barátom, még mielőtt professzor lett volna,
mondhatni, szoros kapcsolatba került; másképpen szólva, szerelmes volt belé,
mint tüzér az ágyújába. A lány viszont egy csendes hajnalon kilépett Bob életé-
ből.
– Szóval, zavaros nekem ez a dolog – próbáltam meg lezárni a beszélgetést.
– Akkor tehát lemondhatok az agyagtáblákról – sóhajtotta, s egyszerre eltűnt
az ellenkezésem okozta ingerültség az arcáról. Nem maradt más rajta, csupán a
végtelen szomorúság.
Be kellett ismernem, hogy csatát vesztettem. A védőszellemem minden tilta-
kozása ellenére megveregettem a vállát.
– Nem kell lemondania róluk – mondtam.

28

Ki kellett szellőztetnem a fejem, ezért sétára indultam. Az épületek határolta

négyszögletes udvar meglehetősen zűrzavaros képet mutatott ezen a délutánon.
Különösen a főépülettel szembeni kancellária előtt volt nagy a zsúfoltság. Mint
később kiderült, ezen a napon vették át a szerzetesek a falusiak ajándékait, ame-
lyek elsősorban állatokból álltak. Birkák bégettek, galambok turbékoltak, kutyák
ugattak, kecskék mekegtek, és még egy-egy jak is elbőgte magát. Éppen azt fi-
gyeltem, hogy egy falusi férfi hogyan próbál megküzdeni egy öklelésre kész kos-
sal, amikor valaki befogta hátulról a szemem.
– Kukucs! – csilingelte egy ismerős női hang. – Na ki vagyok?
Néhány pillanatig törtem a fejem, aztán hirtelen beugrott a neve.
– Miss Poppins? – kérdeztem.
– Talált – mondta. – Miből jött rá?
– Csak meg tudom különböztetni a hangját egy kecskéétől – mondtam.
– Na és melyiket találja szebbnek?
– Ne kényszerítsen kellemetlen döntésre – nevettem el magam.
Erre aztán jól hátba vágott.
– Nincs magában szemernyi udvariasság sem?
– Jól van – sóhajtottam. – Beismerem. Tehát…
– Én vagy a kecske?
Meg sem várva a választ, elém penderült. Farmerszerelés volt rajta, s aho-
gyan illik, a nadrágján a térdénél két jókora szakadás díszelgett.
– Elesett? – kérdeztem részvéttel.
– Szemtelen – legyintett felém. – Persze maga olyan öreg, hogy nem ismeri a
divatot. Különben mi ez a dzsumbuj itt?
Elmagyaráztam neki, hogy miről van szó. Hogy a falusiak természetben tá-
mogatják a területükhöz tartozó kolostort. Pénzben is persze, de főleg termé-
nyekkel.
– Aha – mondta. – És kik vágják le az állatokat? Úgy tudom, hogy a buddhis-
ták nem ölhetnek.
– De a falusiak igen – mondtam. – Aztán leimádkozzák a bűneiket.
– Na és maga? – emelte rám két szép szemét.
– Mit én? – hökkentem meg.
– Maga öl élőlényeket?
– Nem jellemző – mondtam. – Különben feltételezi rólam?
– Lola – mondta. – Miss Davenport. Ő igen.
– Mit mondott Lola? – hökkentem meg.
– Azt, hogy… hát, óvakodjak magától.
– Azt is elárulta, hogy miért?
 – Hát persze. Szerinte maga olyan fickó, aki gondolkodás nélkül elvágja egy
másik fickó nyakát. Maga tényleg ilyen?
– Úgy általában nem szoktam nyakakat vagdosni. Különben mit csinál ilyen-
kor a maga őrizője?
– Ki tudja? – rántotta fel a vállát. – Többnyire másokkal beszélget. Elsősorban
a takarítókkal. Látom rajta, hogy szívesen cserélne velük. Felmenne hullákat
gyűjteni a hegyre. De nem mehet. Velem van megáldva.
– Régóta ismeri? – kérdeztem.
– Á, csak nemrég fogadta fel mellém az apám. Amikor a tüdőkukac – én csak
így hívom –, megállapította, hogy jó levegőre van szükségem, az apám keresett
valakit, aki vigyáz rám a Himalájában. Énszerintem Jimmy sokkal jobb lett volna.
– Ki az a Jimmy? – kíváncsiskodtam.
– Hát… a lövészetet oktató tanárunk – mondta elhomályosuló szemekkel. –
Tuti, hogy jobb lett volna.
Ezt minden további nélkül elhittem neki.
– És ez mikor történt?
– Mikor is? Hát cirka egy hónappal ezelőtt. Lola jelentkezett apám hirdetésé-
re… és most itt vagyunk összezárva. Még egy teljes hónapig. Én a levegőt harap-
dálom, ő pedig a szája szélét, mert szerintem rohadtul unja magát. Valamit azért
kérdeznék magától, Mr. Lawrence.
– Leslie.
– Akkor hát, Leslie. Szóval… azt mondja mindenki… hogy itt nemrég gyilkos-
ság történt… igaz ez?
– Ki mindenki mondja? – próbáltam egy kis időt nyerni, hogy meggondolhas-
sam, mit feleljek neki.
– Hát… mindenki. Járkálok a folyosókon, a sátrak mellett, és hallok bizonyos
dolgokat. És Lola is erről beszélt valakivel, csak nem tudta, hogy ott vagyok a
közelében.
– Maga hallgatózni is szokott, Marsha? – kérdeztem feddő hangon.
– Ne akarja elterelni a figyelmemet! – csattant fel. – Válaszoljon őszintén.
Tényleg megöltek egy embert a jégverésben, és most beletették egy koporsóba?
Szeretnék erről többet hallani! És különben is, izgatnak engem ezek a koporsók.
Ezekbe rakják majd a halottakat? És mikor mennek hullákat gyűjteni? Maga is
megy? És lord Carrick? Köszöntem neki, de elfordította a fejét. Hú, de utálom!
Különben Lola azóta még jobban rám ragadt, amióta ezek a hírek járnak, alig
tudok néha egy kis időre meglépni előle. Persze megértem szegényt, mert mit
szólna végül is az apám, ha a nyakamon egy selyemkendővel mennék haza hol-
tan, mi?
Sóhajtottam, és éppen megpróbáltam volna ismét csak másra terelni a szót,
de nem volt szükség rá. Ugyanis éles kiáltás harsant a hátam mögött.
– Marsha! Azonnal gyere ide!
– Szipirtyó – dünnyögte Marsha. – Jobb, ha én most lelépek. Jövök már, Lola!
– kiáltotta a lány, miközben rám kacsintott. – Már úgyis menni akartam. Csak
váltottam néhány szót ezzel az úrral.
Óvatosan fordultam meg, nehogy beleszaladjak egy nyitott tenyérbe. Szeren-
csére Szipirtyó jó néhány lépésnyire állt tőlem, és nem is volt egyedül. Egy szer-
zetes állt mellette és mosolyogva nézett Marshára.
– Marsha – mondta Miss Lola határozott hangon. – Ez a láma úr… megtanít
téged egy kicsit tibetiül.
– Engem? – hökkent meg a lány. – De én nem akarok tibetiül tanulni.
– Akkor is fogsz – szögezte le Szipirtyó. – Ha huzamosabb ideig tartózkodsz
egy idegen országban, nem árt megismerned a nyelvét és a kultúráját.
– Csakhogy én nem tartózkodom itt huzamosabb ideig.
– Azért így sem árt. No eredj, menj vele, majd később visszakísér a cellánkba.
Oldalra fordult, és mondott a szerzetesnek valamit. Eközben nem vette észre,
hogy Marsha durcás képpel a középső ujját mutatja felé.

29

A lány és a szerzetes leléptek, és jómagam is menekülni akartam, de akkor Szi-

pirtyó odajött hozzám és elkapta a karom.
– Stop. Lazítson, és maradjon nyugton.
Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, de tetőtől talpig végigfutott rajta a
szemem. Miután az arcával végeztem, a többi nevezetességet vettem sorra.
Igyekeztem nem feltűnően megbámulni, de hát lehet azt egyáltalán ilyen közel-
ről nem feltűnően csinálni?
Kicsit bele is feledkezhettem a dologba, mert arra riadtam, hogy elhúzza a
szemem előtt a tenyerét.
– Huhú! Ébresztő.
– Bocsánat – nyögtem.
– Mennyi vagyok a tízes skálán? – kérdezte.
– Annyi, hogy kiakadt tőle a mutató – mondtam.
– Na akkor figyeljen ide – búgta andalító hangon. – Ha jól emlékszem, figyel-
meztettem már magát, hogy ne álljon szóba azzal a lánnyal. Ne feledje, hogy
még kiskorú. Maga pedig…
– Én már nem vagyok az.
– Hát éppen erről van szó. Informálódtam magáról. Ez éppen elég ahhoz,
hogy ne engedjem Marshát közel magához.
– Nem gondolja, hogy sértő, amit mond? – háborodtam fel. – Méghozzá mé-
lyen az.
Szipirtyó megszorította a karomat.
– Azt a szerzetest nem véletlenül hoztam magammal – mondta. – El akartam
távolítani Marshát a maga közeléből.
Kezdett vörös köd ereszkedni a szemem elé. Bármennyire is csinos volt, azért
egy csinos nő sem engedheti meg magának, hogy olyasmivel gyanúsítson, ami…
– Nem az erkölcsei miatt akartam eltávolítani magától Marshát – mondta
még mindig lágy, duruzsoló hangon.
– Akkor mi a fene…
– A segítségét akarom kérni. Van valami ugyanis… amit nem szabad megtud-
nia Marshának.
– Igen? És mi a fene lenne az?
– Egy… holttest van a szobájában – mondta. – Egy sárga selyemövvel fojtották
meg.

30

Úgy meghökkentem, hogy majd kicsúsztak alólam a lábaim. Szinte nem is hallot-
tam már a hangját. Pedig beszélt hozzám, méghozzá egyfolytában.
– Bekopogtam Marshához… őt nem találtam a cellájában, de az a valaki… ott
fekszik a padlón… és halott. És ott van a nyakán az a micsoda, amivel megölték.
– Szólt már valakinek róla? – idegeskedtem.
– Éppen azon törtem az agyam, hogy mit csináljak, amikor a folyosón éppen
szembejött velem Namkaicsorten apát.
– Elmondta neki?
– Persze hogy elmondtam.
– Erre ő?
– Képzelheti. Először is hozzám ugrott, és befogta a számat. Már-már arra
gondoltam, hogy meg akar fojtani, vagy micsoda, de csak annyit akart, hogy ne
sikoltozzak, mintha bizony nem tehettem volna meg már addig is, ha nagyon
akartam volna. Behúzott a cellába, és alaposan körülnézett. De csak azt láthatta,
amit én is láttam. És… mondom, körülnézett a cellában.
Olyan jelentőségteljesen mondta, hogy fel kellett figyelnem rá.
– Körülnézett? Mit jelent az, hogy körülnézett?
Miss Lola megrántotta a vállát.
– Letérdelt a halott mellé és alaposan megbámulta.
– Hozzányúlt?
– Őszintén szólva nem figyeltem annyira, magammal voltam elfoglalva. Nem
mindennap látok megfojtott embert. De én mégis láttam… illetve ennek ellenére
észrevettem…
Habozni látszott.
– Mit vett észre? – türelmetlenkedtem.
Sóhajtott, a zsebébe nyúlt, majd kivett belőle valamit.
– Hát… ezt.
Egy gomb feküdt a tenyerén.
– Mi ez? – kérdeztem meghökkenve.
– Mi lenne? Egy gomb. Nem látja?
– Hol… találta?
– Nem most mondom, hogy a halott mellett?
– És… ez maga szerint a gyilkos gombja? Erre gondol?
Amíg beszéltem, az forgott a fejemben, hogy a betolakodó berontott Marsha
cellájába, és… tovább nem akartam gondolni, de mégis muszáj volt.
– Úgy van – bólintott, és csak kicsit reszketett a hangja. – Valaki berontott
Marsha cellájába, és ott találkozott valakivel… valami történt köztük, minek
következtében ez a gomb leszakadt egyikük ruhájáról, de…
– Tudja, ki a halott? – vágtam közbe.
– Fogalmam sincs róla. Még sosem láttam – felelte.
Kissé megrázott a dolog, de azért nem annyira, hogy ne vonjak le a történ-
tekből néhány következtetést. Olyan következtetést, amit pedig nem szívesen
vontam volna le.
– És a gomb? – kérdeztem. – Az övé? A halottra gondolok.
Miss Davenport mélyet sóhajtott.
– Nem. Nem az övé. Neki megvan minden gombja.
– Akkor… kié?
– Lord Carrické – mondta Miss Davenport.

31

Nem is tudtam hirtelenjében, mihez fogjak. Arra riadtam, hogy Szipirtyó meg-
szorítja a karom.
– Hé! Csak nem aludt el?
– Gondolkodom – mondtam.
– Figyeljen ide – sóhajtotta. – Szeretném, ha egyetértenénk valamiben.
Azt hittem, azt akarja tőlem, hogy ne szóljak senkinek a gyilkosságról; te-
gyünk úgy, mintha mi sem történt volna. Ez persze lehetetlen volt, és ezt neki is
tudnia kellett. Elvégre a hulla, ha minden igaz, ott fekszik Marsha cellájában,
hacsak Namkaicsorten már el nem vitette.
– Miben óhajt egyetérteni velem? – kérdeztem türelmetlenül. Belül rágott az
idegesség, hogy minél előbb szemügyre vegyem Marsha celláját, és kicsit körül-
nézzek benne, mielőtt még a többiek megszimatolnák az eseményeket.
– Nem Marsha tette – mondta határozottan.
Meghökkenve meredtem rá.
– Persze hogy nem ő tette. Ki lenne az az őrült, aki erre gondolna?
 Ismét megnéztem a gombot. Szép, barna gomb volt, de várakozásommal el-
lentétben nem találtam rajta családi címert vagy ilyesmit.
– Honnan tudja, hogy a lordhoz tartozik? – kérdeztem.
– Jó megfigyelő vagyok – felelte. – Többször váltottunk néhány szót egymás-
sal. És a gombjait is megfigyeltem. Ez az övé.
– Akkor végül is… maga szerint mi történhetett?
Miss Davenport lehajolt, leszakított egy fűszálat, a szájába vette és rágcsálni
kezdte.
– Arra gondolok, hogy… a lord bekergette Marsha üres cellájába ezt az isme-
retlen férfit, és ott megölte. Marsha cellájának nyitva lehetett az ajtaja, a fickó
bemenekült, a lord utána, aztán nyekk! Így is történhetett, nem igaz?
– De igaz – mondtam. – Így is történhetett.

32

Namkaicsorten nem fogta vissza magát. Még a tea is kilötyögött a csészéjéből

nagy felháborodásában.
– A fenébe is, Blobzang rinpócse, én aztán jól megjártam. Beleegyeztem, hogy
itt tárolják a halottakat, amíg szét nem hordják őket a világ minden tája felé, és
erre – tessék! – nem elég, hogy összeszedik a hegyen fekvőket, hanem még úja-
kat is termelnek melléjük. Megáll az ész! A végén még majd engem is kinyírnak.
Pedig ez egy igen békés kolostor volt idáig.
Akár meg is kérdezhettem volna tőle, hogy akkor mi a fenét keres nála egy
38-as Smith & Wesson, de inkább befogtam a csőrömet. Egészen addig, amíg be
nem sétált az ajtón lord Carrick. Szó nélkül rároskadt néhány feltornyozott ülő-
párnára, és sorban ránk vetette homályos tekintetét. Orrom erőteljes whisky-
szagot érzett.
Első pillantásommal a zakóját vettem szemügyre. Világosbarna, dupla soros
zakó volt, bárki megirigyelhette volna. Csakhogy volt valami, ami nem igazán
tetszett rajta. Nevezetesen, hogy hiányzott róla egy gomb.
Namkaicsorten is megbabonázva bámult a leszakadt gomb hűlt helyére, úgy,
hogy nem lehetett nem észrevenni.
 A lord sóhajtott, majd bólintott.
– Jól látja. Hiányzik róla egy gomb.
– És most… hol van?
A lord rám bámult.
– Ha nem tévedek, az ön zsebében. Legalábbis Miss Davenport szerint.
– Hol veszítette el? – kérdeztem.
– Nem tudom – felelte megsimogatva az állát. – Fogalmam sincs róla. Nem is
tudtam, hogy elveszítettem. Nem vettem észre.
– Ha észrevette volna?
– Akkor felvarrom. Van varrókészletem. Ha utazom, mindig magammal hor-
dok egyet. Sokat járok Afrikába, és ha leszakad egy gombom, nem mindig találok
egy törzsfőnöknét, aki felvarrná.
– Ez nem tréfa, lord Carrick – figyelmeztette Namkaicsorten.
– Nem is annak szántam.
Látszólag hanyag viselkedése mögött tanácstalanság lapult. És ezt nemcsak
én éreztem meg, hanem a védőszellemem is. Be van szarva – mondta a lelkem
mélyén a maga őszinte modorában.
– Tehát nem vette észre, hogy leesett – folytattam. – Járt ön mostanában Miss
Marsha Poppins cellájában?
– Nem jártam – mondta.
– Ismerte a halott férfit?
– Nem én. Honnan ismertem volna? Úgy tudom, senki sem ismeri.
– Van valami elképzelése róla, hogyan kerülhetett a gombja Miss Marsha
Poppins szobájába a halott mellé?
– Valaki… gyanúba akar keverni engem – mondta. – Másképpen szólva, bele
akar rángatni a szarba.
Láttam, hogy remeg a keze.
– Rosszul érzi magát, lord Carrick? – kérdeztem némi részvéttel a hangom-
ban.
– Hogy a fenébe érezném másképp magam! – csattant fel. – Kegyetlen módon
megöltek valakit egy tinilány szobájában, és a holtteste mellett ott találták a
zakóm egyik gombját. Maga hogy az ördögbe érezné magát a helyemben?
Haboztam egy kicsit, hogy kérdezzek-e még valamit tőle, de láttam, hogy mi-
lyen állapotban van, valamint a lelkem mélyén nyugtalanul fickándozó védő-
szellemem is arra biztatott, hogy fejezzem már be ezt az ostoba faggatózást. Az
lenne a legbölcsebb, amit tehetnék, hogy kisétálok Namkaicsorten cellájából,
visszavonulok a sajátomba és csak azzal törődök, ami rám tartozik. Nevezetesen,
hogy megóvjam valahogy az életemet és vele együtt az övét is. Mert ha én meg-
halok, akkor neki bizony költöznie kell. Bele egy másik testbe, amelyet majd a
felsőbb hatalmak – nevezetesen az istenek – kiválasztanak a számára. Költözni
pedig mindig kockázatos dolog. Engem már megszokott: tudja, hogy milyen ri-
golyáim vannak, mit várhat tőlem és mit nem; ám egy új testet megszokni fárad-
ságos és nem is mindig kifizetődő dolog. Ezért jobb a békesség. Ahelyett, hogy
sokat kérdezősködnék, forduljak meg, húzzak el, és bízzam a dolgot az illetékes
hatóságokra. Hogy melyik az illetékes hatóság, annak eldöntése nem rá tartozik.
És rám sem.
Amíg a védőszellemem a lelkemet gyömöszölte, csak kiszorítottam magam-
ból néhány további kérdést.
– Ismeri ön Marsha kisasszonyt? – kérdeztem.
Lord Carrick megvonta a vállát.
– Azt a kis fruskát? Dehogy ismerem!
Láttam a képén, hogy méltóságán alulinak tartja még csak a feltételezést is,
hogy ismernie kellene egy ilyen kis pisist.
– És… mi a helyzet Miss Davenporttal?
– Hogyhogy mi a helyzet vele? – hökkent meg. – Fogalmam sincs róla. Figyel-
jen ide, Mr. Lawrence, még egyszer világosan le kívánom szögezni, hogy gőzöm
sincs róla, hogyan került a zakógombom annak a kis nőnek a cellájába. Azt vi-
szont sejtem, hogy miért. Valaki rám akarja kenni a gyilkosságot. Én legalábbis
ezt hiszem. Maga tud jobbat?
Persze hogy tudtam. Akár azt is válaszolhattam volna a kérdésére, hogy sze-
rintem ő tette.
Arról persze fogalmam sem volt még, hogy miért.
 33

Miután a lord távozott, magamra maradtam Namkaicsortennel. Éppen komo-

lyabbra akartam fordítani a szót, amikor nyílt az ajtó, és Mr. Tyron Woodley
lépett be rajta. Hirtelenjében nem tudtam, hova tegyem, aztán, ahogy kockás,
furcsa szabású nadrágjára esett a pillantásom, egyből beugrott, hogy kicsoda. Ő
a halottak kezelésével megbízott vállalkozás, a Nyugodjék Békében társaság
tulajdonosa. Meghajolt a főláma előtt, aztán előttem is.
– Legyenek üdvözölve, uraim. Elnézést a zavarásért, de… feltétlenül beszél-
nem kellene a rinpócséval.
Feltápászkodtam, hogy menjek, de az apát immár szokása szerint felém in-
tett.
– Maradj!
Visszaroskadtam az ülőpárnáimra. Hát lehet ilyen udvarias felszólításnak
nem eleget tenni?
Mr. Woodley-t szemmel láthatóan nem zavarta a jelenlétem, mert még egy
ferde pillantással sem árulta el az esetleges nemtetszését.
Mr. Tyron Woodley már első látásra is szimpatikus fiatalembernek látszott,
és feltehetően az is volt. A szimpatikusnak látszó fiatalemberekről néha ki szo-
kott derülni, hogy valóban azok.
Mr. Woodley tisztelettel köszöntötte az apátot, még a térde is beroggyant a
nagy igyekezettől.
– Feltétlenül beszélnem kell önnel, rinpócse – mondta.
Namkaicsorten végignézett rajta, de valahogy nem ült ki az arcára a fene
nagy szimpátia.
– Beszélj! – mondta karcos hangon.
Hirtelen megértettem, mire ez a barátságtalan tónus. Namkaicsorten rinpó-
cse alighanem a fiatalembert is hibáztatta a történtekért. Elvégre ő aztán nyakig
benne volt a hullagyűjtő bizniszben.
– Csak azt szeretném bejelenteni, rinpócse – rebegte Mr. Woodley félájultan a
tisztelettől –, hogy rövidesen, egészen pontosan a holnapi napon, megkezdőd-
nek az előkészületek.
Nem egészen értettem, mire gondol, és szemmel láthatóan Namkaicsorten
sem.
– Miféle előkészületek? – kérdezte.
– A takarítók felmennek a hegyre – mondta.
– Menjenek – bólintott nagy kegyesen az apát.
– Csak megemlíteném, hogy… én nem megyek velük.
– Nem? – kérdezte tétován Namkaicsorten. – Hm. És miért nem?
– Mert én nem vagyok hegymászó – mondta.
– Értem – bólintott az apát. – Ha nem mész, hát nem mész. Ezt akarod beje-
lenteni?
– Részben – mondta Mr. Woodley. – És azért sem megyek, mert nekem itt van
dolgom.
– Értem.
– Bár ott is lenne…
– Hol ott?
– Hát a hegyen.
– Értem – bólintott ismét Namkaicsorten. – Illetve nem értem.
– Az a helyzet, rinpócse – fogott a magyarázatba Mr. Woodley –, hogy a ter-
vek szerint nekem is mennem kellett volna, és át kellett volna vennem a serpák-
tól az izéket…
– Miket?
– Hát a holttesteket. Csakhogy a cég ideszólt, hogy inkább maradjak itt.
– Milyen cég?
– A Nyugodjék Békében. Tulajdonostársaim arra utasítottak, hogy maradjak
itt, és… vigyázzak egy bizonyos holttestre. Az a helyzet, rinpócse, hogy kaptam
egy telefont…
– Telefont? – hökkentem meg, mert eddig még nyomokban sem volt térerő a
környéken.
Meg akartam kérdezni tőle, hogy vajon mi lehet ennek a magyarázata, aztán
rádöbbentem, hogy felesleges: a Himalája telis-tele van nem mindig megmagya-
rázható jelenséggel.
– A cégvezető arra kért, hogy egyelőre maradjak a halott mellett – ismételte.
– McPearson professzor felesége bízta meg a cégemet a halott felügyeletével.
– Adja át neki a részvétemet – mondta a főláma.
 Mr. Woodley megvonta a vállát.
– Nem biztos, hogy jó ötlet lenne, rinpócse. Mrs. McPearson ugyanis… arra
utasította a cégemet, hogy jól zárjuk le a koporsója fedelét, nehogy Mr. McPear-
son ki tudjon mászni belőle, aztán temessük mélyre egy gleccser alá. Olyat ke-
ressünk, amely soha nem olvad meg. A főkönyvelő szerint Mrs. McPearson jelen-
tős összeget ígért a cégnek, ha itt helyezzük a férjét örök nyugalomra, egy izé-
ben… jeltelen sírban.
Namkaicsorten sóhajtott egyet.
– Szóval ön itt marad…
Mr. Woodley széttárta a karját.
– Itt, rinpócse. Bár néha azon gondolkodom, hogy nem vagyok-e itt nagyobb
veszélyben, mintha felmennék a hegyre, jóllehet, nem tudok mászni, és a hide-
get sem kedvelem. Erre szokták mondani, hogy van egy rossz lehetőség és egy
még rosszabb, melyiket válasszam…
Namkaicsorten elgondolkodott.
– Végül is… kik mennek fel a hegyre?
– Senki – mondta Mr. Woodley. – Közülünk senki.
Namkaicsorten szükségét érezte, hogy igyon néhány kortyot az előtte álló
csészéből, pedig ha volt is benne tea, már alaposan kihűlhetett.
– Hogyhogy senki? Akkor hogy kerülnek le a hegyről a halottak? Netalántán
a saját lábukon?
– Kétségkívül az lenne a leggazdaságosabb – sóhajtotta Mr. Woodley. – Az a
helyzet ugyanis, hogy cégünknek nem kis költséget jelent a takarítás. A sze-
mélyzetet jól meg kell fizetni, a balesetbiztosításokat meg kell kötni, ráadásul a
biztosítók csak szigorú feltételekkel hajlandók foglalkozni velünk. A hullaszállí-
tás a Kancsendzöngáról nem tartozik a legtutibb üzleteik közé. Ezzel csak azt
akarom mondani, hogy a hegyre Mr. Atkinson megy fel a csapatával. De ők is
csak az alaptáborig mennek. Ott várják meg a halottakat.
– Mégiscsak maguktól jönnek le? – vakarta meg a feje búbját a főláma.
– A serpák hozzák le őket. Húsz serpát bíztunk meg a takarítással. Lehozzák a
hullákat az alaptáborba, onnan pedig mi ideszállítjuk őket. Mr. Atkinson és csa-
pata, valamint lord Carrick és csapata. Én átveszem a holttesteket itt, és felügye-
lek rá, hogy valamennyi biztonságosan a koporsókba kerüljön. Az a helyzet,
hogy a tervek szerint nekem is az alaptáborban kellene lennem, de mint mon-
dottam, tulajdonostársaim új megbízást adtak nekem, amit magunk között szól-
va, nem is bánok. Bár egy kicsit ideges vagyok, az az igazság. Ezért is jöttem ön-
höz, rinpócse.
– Sajnos nincsenek megfelelő gyógyszereim – sajnálkozott a főláma.
Mr. Woodley mély lélegzetet vett.
– Szeretném megkérni valamire, rinpócse – mondta. – Bátorkodom…
– Mire? – kezdett gyanakodni Namkaicsorten.
– Mint már említettem – sóhajtotta Mr. Woodley –, Mrs. McPearson megbízta
a cégemet, hogy keressünk a férjének egy biztonságos nyughelyet, ahol… és ezt
is nekem kellene keresnem. Ezzel is engem bíztak meg. De hát hogy tehetnék
eleget ennyiféle megbízatásnak ugyanabban az időben? Keressek helyet a pro-
fesszornak, vigyázzak azokra a halottakra, amelyek a serpák közreműködésével…
illetve a lord és Mr. Atkinson közvetítésével lekerülnek a hegyről… mivel a lord
és Mr. Atkinson visszamennek az alaptáborba… és akkor nekem kellene őriznem
a halottak első részét, valamint Mr. McPearsont is, és még megfelelő helyet is
keresnem kellene neki, továbbá itt van még ez az új hulla is…
Namkaicsorten tétován a homlokához nyúlt, és megsimogatta. Jómagam is
éreztem, hogy bizseregni kezd a halántékom, mintha valahonnan hangyák po-
tyogtak volna rá.
– Végül is… mi a fenét akar maga tőlem? – rivallt rá a főláma.
Mr. Woodley nyelt egyet.
– Az lenne a tiszteletteljes kérésem, hogy… hadd hozzam be McPearson pro-
fesszor holttestét szentséged cellájába, mert itt nagyobb biztonságban lenne, és
amíg én… keresnék… helyet keresnék…
Namkaicsorten rinpócse hirtelen felpattant az ülőpárnáiról, az ajtóhoz lép-
kedett, kitárta, majd egy szelíd szerzeteshez egyáltalán nem méltón, ráordított:
– Kifelé!
Mr. Woodley elsápadt a rémülettől.
– Kérem szentségedet… – nyögte.
– Kifelé!
Mr. Woodley segítségkérőn nézett rám. Én pedig – más választásom nem lé-
vén – úgy tettem, mintha nem is lennék jelen. Vagy ha ott is vagyok, nem látok
és nem hallok semmit.
– Kifelé!
Szegény Mr. Woodley nyelt még néhányat, aztán megszégyenülve kioldalgott
az ajtón.

Ezen a délutánon azonban nem csak ez történt. Történt valami más is, ami mé-
lyen megrázta a „takarítókat”. Miss Davenportot, azaz Szipirtyót viszont még
náluk is jobban.
Miss Marsha Poppins ugyanis nyom nélkül eltűnt a kolostorból.
Ám nemcsak ő egyedül, hanem a barátom, McKinley professzor is. Egyszerű-
en nyomuk veszett.

34

A nagy sátorban ellenséges pillantások fogadták a jövetelemet. Lord Carrick a

nadrágja zsebébe nyúlt, előhúzta a stukkerét és látványos mozdulattal maga
mellé tette a koporsóra, amelyen ücsörgött.
– Mit keres ez itt? – kérdezte ideges hangon az aranyfogú Tony Sergeant. –
Hívta valaki?
– Keresek valakit – mondtam.
Mindenki feltápászkodott a helyéről, azaz a koporsójáról, és mintha megpró-
bálták volna eltakarni előlem őket.
– Jobb lenne, ha megfordulna a tengelye körül – mondta finom mosollyal Mr.
Griffith, akinek az utóbbi napok során mintha még mélyebbre ereszkedett volna
vörös szakálla.
Villámsebesen megfordultam. Attól tartottam, hogy van valaki mögöttem, de
nem volt.
– Miért kellett megfordulnom? – kérdeztem.
– Hogy könnyebben meg tudja találni az ajtót, amin bejött.
– És ha nem akarom megtalálni? – kérdeztem.
– Akkor mi majd megtaláljuk maga helyett.
Sóhajtottam, és igyekeztem visszatoloncolni a helyére a torkomon felfelé
igyekvő haragot.
– Figyeljenek ide – mondtam magamra erőltetett szelídséggel. – Említettem
már, hogy keresek valakit. És ha keresek valakit, többnyire meg is szoktam talál-
ni.
– Igazán? – vigyorgott a rasztahajú Mr. Mapp. – És most éppen kit keres?
– McKinley professzort – mondtam.
– És… miért itt?
– Gondoltam, maguk talán tudnak róla valamit.
Rasztahajú a többiek felé fordult.
– Hallottátok, fiúk-lányok? Ez a rosszképű fickó a haverját keresi. Valami pro-
fesszort. Tud róla bárki bármit?
Halk morgás támadt, aminek azt kellett jelentenie, hogy nem tudnak róla
semmit.
Rasztahajú megvonta a vállát.
– Hallotta, nem? Nem tudunk róla semmit. Hacsak amíg távol voltunk a sát-
runktól, bele nem bújt valamelyik koporsóba. Ehhez mit szóltok, fiúk?
Aranyfogú Sergeant kivillantotta az aranyfogát.
– Hát, hiszen belebújhatott valamelyikbe, nem is vitás. Amikor az ember
nincs a sátrában, sok minden megtörténhet benne.
Mr. Griffith meghökkenve nézett rájuk.
– Úgy vélitek, hogy az az izé… professzor, vagy kicsoda, akit ez az úr keres, el-
rejtőzhetett valamelyik koporsóban…? Már persze csak azokra gondolok, ame-
lyek még nem foglaltak.
– Miért is ne?
– A fenébe. Tegyük fel, hogy valóban ez történt, és akkor bizony végig kellene
néznünk az összeset, hogy meggyőződhessünk róla, nem nézte-e valamelyiket az
a professzor vendégszobának. Hé, mister, van kedve végignézni őket? Huszonöt
van belőlük. Lehet, hogy kicsit több a szükségesnél, de hát egy ismerősöm sze-
rint koporsóból sosem elég.
– Nekem van egy jobb ötletem – csóválta meg a fejét Aranyfogú. – Dugjuk be
ezt a fickót az egyik ládikóba. Jól ellesz majd odabent.
– Na és ha megfullad? – aggodalmaskodott Rasztahajú. – Már akartam is szól-
ni, de ezeken az izéken nincsenek szellőztetőnyílások, így aki belekerül, nem kap
levegőt.
– Hát ez már az ő baja – sajnálkozott Griffith. – Az említett haverom azt szok-
ta mondogatni, hogy aki túlságosan is kíváncsi, könnyen koporsóba kerülhet.
Amíg beszéltek, egyre közelebb sündörögtek hozzám. Örömteli várakozás vi-
gyora ült a képükön. Bizonyára már látták maguk előtt, hogy tíz perc múlva
hogyan fogok kinézni. És nagyon tetszett nekik, amit láttak.
Az ajtó! – visított a lelkem mélyén a védőszellemem. Húzz ki az ajtón!
Ezt kellett volna tennem, de nem ezt tettem. Legjobb védekezés a támadás
alapon nekik ugrottam. Persze azért óvatosan tettem, nem csak úgy vaktában.
Oldalra taszítottam Griffitht, aki nem számított a támadásra, ezért a sátor falá-
nak vágódott. Aztán ahelyett, hogy kimenekültem volna a szabadba, elkaptam a
csodálkozva rám bámuló Rasztahajú rasztahaját, és hátrarántottam a fejét. Ezzel
együtt a másik kezemmel elmarkoltam a torkát és megszorítottam. Majd akkorát
ordítottam, hogy talán még az istenek is meghallották a Devádzsin mennyor-
szágban.
– Állj! Ha megmozdultok, kitöröm a nyakát! Vissza a koporsókra!
Úgy látszott, Rasztahajú is magára vette a felszólítást, mert mindegyre ki
akart szabadulni a kezem közül. Ezért kénytelen voltam belenyomni a hüvelyk-
ujjam a nyakába.
– Ha sokat mocorogsz, véged!
Griffith közben feltápászkodott, ellépett a faltól; felém közeledett.
– Most aztán kicsinállak, fickó! Széttaposlak, mint egy svábbogarat.
Nem tudom, végül is ki húzta volna a rövidebbet, ám abban a pillanatban,
amikor Griffith és a felbátorodott Aranyfogú két oldalról rám támadhatott vol-
na, éles női hangot hallottam felcsattanni nem messze a fülemtől.
– Állj! Ebből elég! Állítsa le magát, Griffith! Maga is, Tony!
A felém közeledők megtorpantak. De csak egyetlen pillanatra. Már csak mil-
liméterekre lehettek tőlem, amikor lövés dördült. Villámsebesen eleresztettem
Rasztahajú nyakát, és immár valóban célba vettem volna a kijáratot. De a kiáltá-
sok megállásra késztettek.
– Nem szégyellik magukat, hé! És maga is, Mr. Lawrence! Üljenek vissza a he-
lyükre!
Miss Desai, aki eddig a koporsóján ücsörgött nem beleszólva a vitába, és a ve-
rekedésben sem óhajtott részt venni, igyekezett véget vetni a számomra nem
sok jóval kecsegtető fenyegetődzésnek.
– A fenébe is, hát megbolondultak valamennyien? Azt hiszik, hogy naponta
kétszer el fogom játszani maguknak a békebírót?
– Kinyírom az átkozottat! – dühöngött Mr. Griffith, miközben olyan képpel
nézett rám, hogy ha csak egy kicsit is gyengébb a szívem, aléltan hullottam vol-
na tőle a nem létező padlóra.
– És akkor mi lesz? – kérdezte a barna szemű, igen határozott hangú és igen-
csak ideges Velma.
– Akkor ki lesz nyírva.
– És maga?
– Mit én?
– Magával mi lesz?
Griffith erre már nem válaszolt.
Miss Desai ekkor felém fordult.
– Tehát, Mr. Lawrence?
Sóhajtottam egyet, mivel úgy-ahogy sikerült visszanyernem a nyugalmamat.
– McKinley professzort keresem – ismételtem. – Ugyanis eltűnt.
– Biztos ez?
– Biztos. Sőt, az is biztos, hogy nem sétálni ment. Ha sétálni ment volna, fel-
tétlenül szólt volna nekem.
– És ha nem? A Himalájában gyakran támad sétálni való kedve az embernek,
és nem mindig szól róla másoknak. A Himalája vonzza a magányos sétákat ked-
velőket.
– Ismerem McKinley-t. Nekem szólt volna róla, ha elmegy.
– Hm. És miért éppen itt keresi?
– Mert… talán van itt valaki, aki annyira nem kedvelte, hogy… esetleg segített
neki eltűnni.
Miss Desai esze vágott, mint a borotva.
– Tehát maga azt feltételezi, hogy mi úgy gondoljuk: a maga professzora tette
hidegre McPearsont, és ezért mi meg akarjuk ölni, vagy már meg is öltük őt?
– Őszintén szólva megfordult a fejemben.
Miss Desai csípőre tette a kezét, és megrázta a fejét.
 – Nem, Mr. Lawrence, ha ezt gondolja, téved. Mi valóban nem kedveljük sem
önt, sem a professzort, de megölni azért nem óhajtjuk magukat. Részben, mert
nem vagyunk gyilkosok, másrészt viszont a következményekkel is számolnunk
kellene. Ha akarja, valóban végigvizsgálhatja a koporsókat, de csak feleslegesen
vesztegetné az idejét. Ha azért jött hozzánk, hogy kiderítse, tudunk-e valamit a
barátjáról, ünnepélyesen kijelentem, hogy semmit sem tudunk róla. Ha olyan
esküdözős fajta lennék, meg is esküdnék rá. Nos, meg van elégedve?
Természetesen meg voltam.
Amit akartam, elértem.
Ideje volt továbblépnem.

35

Nemhiába állítják sokan, hogy a Himalája a csodák földje. Amikor a fülemhez

emeltem a készüléket, olyan barátságosan búgott, mint egy elégedett motor.
Rövid csengetés után a telefon kattant egyet.
– Te vagy az, Leslie? – kérdezte az ismerős hang. – A fenébe is… mindig a leg-
rosszabbkor hívsz. De tényleg. Most éppen fontos tárgyalásban vagyok. Nem
tudnál kicsit később hívni?
– Nem tudlak, Larry – mondtam. – Sürgős a dolog.
– De tényleg, Leslie…
– Ennyire nincs szükséged pénzre, Larry?
– Nem bomolj már, Leslie. Pénzre mindig szükségem van. De azért egy kicsit
később, ha lehetne… Nem, kicsim, csak egy barátommal beszélek, nem egy másik
nővel. Tudod jól, hogy te vagy nekem az igazi. Hogy tehetnék olyat… amikor
csak téged szeretlek. Jó, igaz, csak tegnap este óta ismerlek, de mintha már ezer
év telt volna el azóta. Azonnal befejezem, és… Miről lenne szó, Leslie?
Larry a barátom és egyik informátorom volt, akihez mindig bizalommal for-
dulhattam, ha valakiről meg szerettem volna tudni valamit. Larry agya maga is
számítógép volt, de ha ez még nem lett volna elég, meg voltak a megfelelő forrá-
sai, hogy igen rövid idő alatt beszerezze a kért infókat. Szóval, Larry aranybánya
volt. És én is az voltam a számára. Ő az információkat adta, én a pénzt. Bár Larry
szerint nem voltam kifejezetten bőkezű megbízó.
Elmondtam neki, hogy mire lennék kíváncsi.
Amikor befejeztem, Larry felsóhajtott. Olyan intenzíven, hogy egészen jól
hallottam.
– Jól van, Leslie, meglesz… Nem kell nyugtalankodnod, szívem, már le is ráz-
tam a pasast. A barátom, tudod. Néha szokott kérdezni tőlem ezt-azt, én meg
válaszolok rá ezt-azt, nem, kicsim, semmi közöm a maffiához, a digókkal soha
nem haverkodom, ez nálam törvény, és neked sem ajánlom… ja, hogy te is digó
vagy, és Pellegrininek hívnak, hát istenem, kivételek mindig akadnak, de most
beszélnem kell a barátommal… Szóval, Leslie, rendben van, felírtam mindent,
egy hét múlva meglesz. Különben hol is vagy most, Leslie?
– Két kupac jakszar között – mondtam.
– Az meg hol van?
– Nepálban.
– Nepálban? – hökkent meg. – Ha jól emlékszem, amikor legutoljára ott jártál
és visszajöttél, azt mondtad, hogy akkor lássad újra Nepált, amikor a hátad kö-
zepét. És most mégis ott vagy?
– Mégis itt vagyok, Larry.
– Jól van, a te dolgod. Szóval, a jövő hét közepe táján, nem is… inkább a vége
felé…
– Jól hallasz, Larry?
– Hát persze. Persze hogy jól hallak.
– Akkor figyelj. Holnap felhívlak a válaszért.
– Leslie, halló, te megvesztél?! Hallottál már ilyet, digó lány…
Kinyomtam a telefonomat.

36

Éppen irányt vettem volna a nagy imaterem felé, ám hirtelen két furcsa alak
bukkant fel szemben velem. Lapcsang irányából jöttek, és korábban azért nem
vettem észre őket, mert elvakított a napfény. A nap éppen a főépület tetején ült,
mintha elfáradt volna égi vándorlásában.
 Némi nyugtalansággal nyugtáztam, hogy a két Siva-szekta-tag, Piki és Párni-
ka lépegetnek felém. Óvatosan jöttek, vigyázva emelgették a lábukat. Szükség is
volt az óvatosságra, mivel mezítláb voltak, a domb aljában pedig üvegcserepek
csillogtak a fűben. Talán vidám pásztorok törhették össze az italosüvegüket
nagy jókedvükben.
Megálltak néhány méternyire tőlem, aztán összetették két tenyerüket.
– Namaszté, száhib. Namaszté!
Én is üdvözöltem őket, ami annyit jelent, hogy összeszedtem minden hindi
tudásomat, és megkérdeztem tőlük, hogy hogy vannak.
– Jól – mondták egyszerre. Furcsa volt a kiejtésük, amiből arra következtet-
tem, hogy aligha a hindi az anyanyelvűk. Az arcukból sajnos nem sokat láttam.
Mindkettőjük képét vastagon fedte valami szürke réteg, amely nagyon is hamu-
nak látszott. Ezzel ellentétben az illatuk frissnek tűnt, ahogy a gyenge szellő
felém lebbentette.
Egyikük előrelépett, és megállt előttem.
– Én Piki vagyok – mondta. – És Siva áldását kérem rád.
Ölelésre nyújtotta a karját. Kis híja volt, hogy nem hőköltem hátra. Hirtelen-
jében nem emlékeztem vissza rá, hogy ki lehetett, de mintha nemrég azt állítot-
ta volna valaki, hogy a lepra jeleit látta rajtuk. Lehet, hogy azért rejtik ilyen vas-
tag szürke réteg alá az arcukat?
Ekkor a másik következett.
– Én Párnika vagyok, és Siva áldását kérem rád.
Ő is felém nyújtotta a kezét, és ő már el is ért. Legalábbis a mutatóujja a hom-
lokomat. Éreztem, hogy hűvös, ragacsos dolog tapad rá, de jólneveltségem meg-
akadályozta, hogy nyomban letöröljem.
– A trisula – mondta egyikük. – Siva jele van már a homlokodon.
– Mostantól kezdve Siva védelme alatt állsz – tette hozzá a másik.
– Köszönöm – rebegtem. Lelki szemeimmel már láttam magam orr nélkül,
amint a Temze partján állok, és azon töprengek, hogy beleugorjak-e. A lepra
még manapság is nehezen gyógyítható.
Piki ekkor helyet cserélt a másikkal. Lassan kezdtem észrevenni bizonyos je-
leket, amelyek segítségével meg tudtam különböztetni őket egymástól. Piki kissé
vékonyabb volt, Párnika kissé teltebb. Pikinek térdig ért szürke, ugyancsak ha-
muval bekent leple, Párnikának kissé lejjebb.
Piki rám nézett, és mélyet sóhajtott.
– Bajban vagyunk – mondta angolul. – Nem segítenél rajtunk száhib?
– Bajban? – hökkentem meg. Közben arra gondoltam, hogy ha valaki itt baj-
ban van, akkor az én vagyok. Ha a trisulával együtt a leprát is rákente a homlo-
komra…
– Nincs már hamunk – mondta Párnika.
– Pedig hoztunk magunkkal eleget – bólintott Piki.
– Egy korsóban.
– Agyagkorsóban.
Úgy néztek rám, hogy kénytelen voltam bólintani.
– Hát ez… – nyögtem – kellemetlen.
– Eltört a korsó – mondta Párnika.
– Gondatlan voltam – tette hozzá sietve Piki.
Úgy éreztem magam, mintha egy mesébe cseppentem volna, ahol a vándor
semmit sem ért abból, ami körülötte történik.
– A mezőn lakunk – mondta Párnika. – Egy kis sátorban.
– A korsóban volt a hamu. Olajjal hígítottuk fel.
– Mukundára kellett volna kennünk, ha megtaláljuk.
– Én tettem ki a korsót a sátor elé – mondta Piki.
– Éjszaka kutyák jöttek, és összetörték a korsót.
– És megették a hamut.
Becsuktam a szemem és újra kinyitottam. Még mindig ott álltak előttem.
– A hamut… Váránasziból hoztuk.
– Egy Mahárishi nevű szádhu hamvai voltak.
– Szent olajjal kevertük össze.
– Ha megtaláljuk Mukundát… be kellett volna vele kennünk a testét.
– De már nincs hamvunk. Megették a kutyák. Nem tudod, hol lehetne ham-
vakat szereznünk?
– És olajat – tette hozzá a másik.
– Talán… Namkaicsorten tudna segíteni – mondtam tétován.
– Ő nem segít – csóválták meg egyszerre a fejüket. – Szerinte az emberi ham-
vak nem arra valók, hogy halottakat kenegessenek meg velük. Ő ostoba ember,
nem ért semmit, és nem szereti Sivát.
– Nekünk feltétlenül hamvakat kell szereznünk, mert ha bárki is megtalálja
Mukundát, és nem keni meg vele… akkor Mukunda démonná változik. Érted?
Ekkor furcsa dolog jutott az eszembe. Elképzeltem Larryt, hogy vajon mit
szólna hozzá, ha felhívnám, és rendelnék tőle egy agyagkorsóra való emberi
hamvat. Összerázkódtam, és megpróbáltam elmagyarázni nekik, hogy ezen a
vidéken nem divat a halottégetés. Errefelé inkább a földbe temetkeznek.
Szomorú képpel bólogattak, amikor befejeztem.
– Tudjuk, száhib – mondták majdnem egyszerre. – Csak félünk. Siva megha-
ragszik ránk. Nem tudjuk végrehajtani a feladatunkat. Ha megtaláljuk Mukun-
dát, és nem leszünk képesek megkenni… akkor… nagy bajban lesz itt mindenki.
Ehhez nem kell felélednie Mukundának, gondoltam. Én már így is nagy baj-
ban vagyok. Attól tartottam ugyanis, hogy lord Carrick csapatának a tagjai nem
nyugszanak bele Mr. McPearson halálába, hanem továbbra is rajtam tartják a
szemüket.
És ha úgy adódik, a kezüket is.

37

Mr. Howard Atkinson kellemes hangú, alacsony férfi volt. Barátságos hordóhasa
és erősen kancsalító szeme nem éppen hullaszállításra való alkalmasságáról
árulkodott.
És a szövege sem. Mr. Atkinson maga volt az a panaszláda, amelynek a tetejét
szokták nyitogatni.
– Ön az a bizonyos Mr. Lawrence? – kérdezte, miután belépett a cellámba.
Aggódva a küszöbre nézett, és még jó néhány másodpercig hozzá is ragadt a
tekintete.
– Én vagyok az a bizonyos – mondtam.
Végre elszakította a tekintetét a küszöbtől. Mintha csalódottságot láttam
volna a szemében.
– Tényleg maga az? Nem ilyennek képzeltem.
– Hát milyennek? – kérdeztem.
 – Az ördög se tudja – felelte. – Valahogy vagánynak nem elég vagány, tudós-
nak pedig nem elég tudós. A keverékek meg általában nem sokat érnek.
Csodálkozva néztem rá. Ez meg ki a csoda?
– Atkinson vagyok – mondta, amikor rájött, hogy illene bemutatkoznia. –
Howard Atkinson. Mond valamit magának a nevem?
– Semmit – mondtam némi elégedettséggel. – Kellene?
– Hát, ha nem ismeri a vízimentőket, akkor nem.
– Mit tehetek önért, Mr. Atkinson? – kérdeztem kíváncsian.
– A főláma küldött magához. Azt mondta, hogy bizalommal forduljak önhöz,
ha valamilyen problémám adódna.
– Na és adódott problémája?
– Csak az adódott – mondta.
Lassan kezdett elönteni a méreg. Vajon mi az ördögért küldte a nyakamra ezt
a fickót Namkaicsorten, és végül is milyen jogon oldhatnék meg problémákat én
itt, ebben az istenek háta mögötti kolostorban?
De azért kíváncsi voltam. Két gyilkossággal a háta mögött valahogy kíváncsi
lesz az ember minden idegenre.
– Ki vele, miről van szó? – biztattam.
Atkinson rövid ideig azt kereste, hogy mire tudna leülni, de mivel nem látott
semmit, amire rácsüccsenhetett volna, sóhajtva a cella falához támaszkodott.
– Először is itt van mindjárt lord Carrick. Itt van, vagy nincs itt? He?
– Itt van – bólintottam. – Mármint a kolostorban.
– Hát ez az egyik baj.
– Hm. És miért baj ez magának?
– Mert megfogadtam, hogy soha az életben nem lakom egy fedél alatt vele.
– Márpedig ő itt lakik – mondtam.
– Kergesse el innen.
– Hova kergessem?
– Ahova csak akarja.
– És ha ő meg azt akarja, hogy magát kergessem el? Elvégre ő jött előbb, bi-
zonyos értelemben több joga van itt tartózkodni, mint önnek.
– Lord Carrick egy gyáva szar.
Sommás megállapítás volt, az kétségtelen.
 – Meg is tudná indokolni, miért?
– Meg, de anélkül is egy szar alak.
– Tessék?
– Rohadtul gyáva például. Amikor egy felborult hajót mentettünk, nem mert
bejönni utánam a vízbe. Pedig akkor már véreztem.
– Értem – bólintottam. – Azaz, nem értem. Milyen vízbe nem mert bemenni
maga után?
– Na figyeljen ide – mondta. – Látom magán, hogy amikor az észt osztották,
nem állt nagyon elöl. Ezért megpróbálom úgy elmesélni, hogy legalább a lénye-
get felfogja. Oké?
– Hálás lennék érte – bólintottam.
– Egy felborult hajót mentettünk egyszer – kezdte. – Lord Carrick, ez a félre-
sikerült úri fiú is benne volt a csapatomban. El kell ismernem, jókötésű srác volt,
és én bíztam benne.
– Hol történt ez az izé…
– Először is nem izé, hanem mentés, azonkívül pedig az Amazonason. Éppen
gyakorlaton voltunk – a gyengébbek kedvéért: mentőgyakorlaton –, amikor fel-
borult az a hajó. Turisták voltak a fedélzetén dögivel, mert ahogy az már lenni
szokott, az a rohadék kapitány kétszer annyi szerencsétlent vett fel a fedélzetre,
mint amennyien normálisan elfértek volna rajta. Arrafelé, sajnos, az a szokás. És
az sem szokatlan, hogy éppen áradás volt, és a hajó vízben úszó fatörzsekre fu-
tott. Akkora lyukat vágtak rajta, mint az elefánt segge. Gondolhatja, hogy a hajó
mit csinált.
– Süllyedni kezdett?
– Bravó – nyitotta tágra a szemét –, tévedtem volna magával kapcsolatban?
Mindenesetre a hajó süllyedt is, meg felborulni is készült, ezért értünk futottak,
hogy menjünk a vízhez, mert menteni kell. Ez volt ám a véletlen, nem igaz?
– Mármint mi?
– Hogy ott voltunk a közelben, nagyokos. Említettem már, hogy mentőgya-
korlaton voltunk. Folyami mentés. Hallott már róla?
– Speciel…
– Speciel, speciel, na jó, akkor mondom tovább. Szóval, értünk futottak, hogy
segítsünk, mert sok ember fuldoklik a vízben. Hát mi mentünk is – ebbe értse
bele azt a balfácán lordot is. Amint a folyópartra értünk, rémisztő látvány tárult
a szemünk elé. A hajó addigra már átment búvárba, az emberek pedig ott fuldo-
koltak az orrunk előtt. Asszonyok, gyerekek, disznók.
– Miért mondja szegény gyerekekre, hogy disznók?
– Nem a gyerekekre mondom, maga speciel, hanem valódi disznók voltak a
vízben. A disznók pedig nem jártak úszásoktatásra, ezért fuldokoltak. Ahogy az
már csak lenni szokott, csupán egy-két ócska csónak volt a vízparton, azokba
pedig csak néhányan fértek bele, nekünk, többünknek úszva kellett mentenünk.
Érti? Se csónak, se dereglye, se vízibicikli, se semmi. És azok a szerencsétlenek
ott nyelték a vizet az orrunk előtt. Maga beleugrott volna, hogy segítsen rajtuk?
– Bele én – mondtam.
– Na és ha azt mondom, hogy azon a helyen a folyó telis-tele volt pirájával és
egyéb vérszomjas hallal?
– Hát én nem is tudom…
– Na látja, nagyokos. Addig, amíg az a dolog meg nem történt, lord Carrick a
legjobb barátom volt. De tényleg. Együtt jártunk iskolába és együtt léptünk be a
mentők közé. Együtt lettünk a zöldmozgalom hívei. Volt idő, amikor egy test-
vérpárnak udvaroltunk, de ez végül is nem tartozik ide. Szóval, én beugrottam a
vízbe, és ki is mentettem három gyereket és több felnőttet. És mentés közben,
tudja, mit vettem észre? Hogy Basil nincs a vízben, hanem tudja, hol van? A par-
ton. Erre persze ráordítottam, hogy „Basil, be a vízbe!”, de ő csak ácsorgott a
parton a körmét rágva. A gyerekek meg ott fulladoztak alig néhány lépésnyire
tőle. Hiába kiabáltam neki, nem jött. Később azzal védekezett, hogy akart, de
egyszerűen nem engedelmeskedett a lába. Nem mozdult. Az enyém annál in-
kább. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy valahogy mindig lesüllyedek a víz
alá, pedig rendesen rugdosok a lábammal. Egyáltalán nem úgy mozgok a vízben,
mint ahogy máskor szoktam. Tudja, miért?
Elhallgatott, és várt, hogy mondjak valamit. Én viszont jobbnak láttam nem
mondani semmit.
– Mert hiányzott az egyik lábam, nagyokos.
Most már végképp nem akartam megjegyzést fűzni a történetéhez. Annak el-
lenére sem, hogy nem volt rendesen lesmirglizve a modora.
– Ne is találgasson, egy nagy harcsa, vagy micsoda harapta le. Nem hallott
még az amazonasi óriásharcsákról? Pedig vannak. Csak éppen nem jellemző,
hogy leharapnák bárkinek is a lábát. Egy szakértő később azt magyarázta nekem,
hogy bizonyára egy borotvaéles, víz alá süllyedt roncsdarab vághatta le, amit
aztán egy harcsa magával vitt. Akár még jó étvágyat is kívánhattam volna neki.
Ide süssön, ember!
Mr. Atkinson felhúzta a nadrágja szárát – vízhatlan, világoskék nadrág volt
rajta –, aztán megmutatta a lábát. Térdtől lefelé hiányzott az igazi, ami pedig
pótolta, az nem volt akármi. Sci-fi filmekben szereplő, ördögi géplények lábára
emlékeztetett. De meg lehetett szokni. Ám mielőtt még megszokhattam volna,
Mr. Atkinson már le is eresztette a nadrágszárát.
– Na, elég a divatbemutatóból. Azóta számomra Carrick megszűnt létezni.
Volt egy barátom, de az ott maradt Brazíliában. Ez a lord Carrick azóta… hm…
nem az én barátom. Olyannyira nem, hogy megfogadtam: soha az életben még
csak egy tető alatt sem vagyok hajlandó tartózkodni vele.
– Hát, ha így áll a helyzet, akkor szerzek magának egy sátrat – sóhajtottam.
Azok után, amit elmesélt és hogy láttam a lábát, nem volt képem visszagorom-
báskodni neki.
– Én sátorban lakjak, ő meg szilárd házban? Miért különb ő, mint én, he?
– Maga jár jobban – mondtam.
– Én? Ezt hogy érti?
– Ezeknek a celláknak magas a küszöbük. Tudja, miért? Mert a régi hiedelmek
szerint szellem lakik a küszöb alatt, ezért még él a szokás, hogy nem szabad a
küszöbre lépni. Ha rálép, rálép a szellem fejére, és ha ő megharagszik a házra,
baj lesz belőle. Láttam, hogy amikor bejött, megfigyelte, milyen magas a kü-
szöb…
Azt hittem, rám förmed és kikéri magának, hogy korlátozott fizikai képessé-
gűnek nézzem, de váratlanul lecsendesedett.
– Csak nemrég kaptam ezt a lábat, és még közel sem tökéletes. Nem szeretem
gyakran le-fel emelgetni. És hol van az a rohadék sátor?
Azon töprengtem, vajon megharagszik-e rám, ha megkérdezem, hogyan ké-
pes így felmenni a hegyekre, de szerencsére ő maga hozta szóba.
– Ezzel a lábbal már majdnem megmásztam a Csomolungmát – dicsekedett. –
Alig nyolcezer méterre voltam csak a csúcstól. Maga csak ne sajnáljon engem.
Felmászok a Kancsendzöngára is, nem úgy, mint Carrick. Neki csak a szája jár.
Különben a látszat ellenére sem vagyok egyedül. Van néhány serpám, a közeli
faluban szállásoltam el őket.
– És ön? – kérdeztem értetlenül. – Ön miért nem velük lakik? Akkor nem kel-
lene egy fedél alatt szorongania lord Carrickkel.
– Mert így akarom – mondta jéghideg hangon. – Minden nap a szemébe aka-
rok nézni. Nem szólok neki egyetlen szót sem, csak a szemébe nézek. És ezt mu-
tatom neki.
Azt hittem, hogy valami csúnyát akar mutatni korábbi barátjának, de nem kis
meglepetésemre egy babát húzott elő halványkék köpenye alól. Egy hosszú hajú
lánybabát.
– Látja? – kérdezte.
– Látom – mondtam. – De…
– Ő tudni fogja.
Ekkor megértettem én is. Valahányszor találkozik vele, megmutatja neki a
babát.
– Emlékeztetem a rohadékot a múltra – mondta mintegy igazolva a feltétele-
zésemet. – Hogy egyetlen rohadt percre se feledkezhessék meg róla. Azok a gye-
rekek, akiket nem mert kimenteni, még ma is élnének, ha nem ilyen nyúlszívű.
Na, akar még valamit?
– Én eddig sem akartam – mentegetőztem.
– Nem kérdezi meg, hogyan kerültem ide hegyről menteni?
– De, megkérdezem.
– Úgy, hogy fel kellett hagynom a vízimentéssel. Fél lábbal nehezen lehet
úszni, pláne, ha valaki még rám is csimpaszkodik, ami mentés közben gyakran
megesik. Egyszer ugyan megpróbáltam egy japán hajó esetében, de a végén en-
gem kellett félholtan kihúzni a vízből.
– És most…?
– És most takarítok. Amikor meghallottam a felhívást, azonnal csatlakoztam a
mozgalomhoz. Legyenek csak tiszták ezek a hegyek. Azonkívül érdekel engem a
piros kabátos ember is.
Mintha riasztócsengő szólalt volna meg a lelkemben.
– A piros kabátos ember? – kérdeztem.
 – Maga még nem hallott róla? – csodálkozott. – Nem hallott Donovan ezre-
desről? Ő a piros kabátos halott a Kancsendzöngán. Jó ideje ott fekszik jégbe
fagyva, talán százötven éve is már. Valami rohadt dolgot csinálhatott, hogy ide
kellett menekülnie.
– Ismeri a fickó történetét?
Mr. Atkinson megrázta a fejét.
– Nem igazán. De azért vannak elképzeléseim.
– Hm. És mik azok?
Atkinson furcsán nézett rám.
– Miért gondolja, hogy el kellene őket mondanom magának?
– Amit eddig elmondott, arra sem kényszerítette senki.
– Ez igaz. De az is igaz, hogy ennyi elég is ebből. Az a lényeg, hogy szerezzen
nekem valami szállást, ahova nem esik be az eső, nem laknak szellemek a küszö-
be alatt, és segítsen, hogy én győzhessek a versenyben.
– Milyen versenyben? – néztem rá értetlenül.
– Istenem, hogy egyeseket milyen kevés ésszel áldottak meg! Na, akkor fi-
gyeljen ide, Lawrence. Immár életem fő célja, hogy borsot törjek annak az ember-
nek az orra alá. Most itt van az alkalom. Lord Carrick mindenképpen meg szeret-
né találni a piros kabátos embert, aki az ük-ükmittudomén micsodája.
– És… miféle érdeke fűződnék hozzá? – kérdeztem naiv képet vágva.
– Növelné az önbecsülését, ember! És én ettől szeretném megfosztani, és meg
is fogom. Képzelje csak el, milyen elégedettség járná át a szívét, ha ő találná meg
és helyezné örök nyugalomra „dicső” őse maradványait. És micsoda publicitást
kapna a dolog! Lord Carrick, a hősök hőse, a távoli leszármazott, aki megtalálta a
Kancsendzöngán elveszett felmenőjét. Tele lennének vele a bulvárlapok, sőt
még a komolyabb lapok is megemlítenék. Hát ettől akarom én megfosztani!
– Tehát ön feltételezi, hogy egy bizonyos Donovan ezredes, és a vörös kabátos
ember ugyanaz a személy?
– Ördöge van: éppen ezt feltételezem.
– Eszerint ön biztos abban is, hogy Donovan ezredes elkövetett valamit a
hadsereg kötelékében…
– Lecsukták – mondta, sőt szinte kiáltotta Atkinson. – Börtönbe zárták!
– Honnan veszi ezt?
 – Olvastam néhány magánlevelet – mondta. Láttam rajta, hogy legszíveseb-
ben befogná a száját, ám azt is láttam, hogy ez nem fog menni neki. Az a típus
volt, aki képtelen ellenállni a csábításnak, ha tud valamit és ha megfelelő hallga-
tóságot talál.
– Magánlevelet? – hökkentem meg.
– Úgy van – bólintott. – Olyan valaki leveleit, aki akkor volt katona, amikor ez
a Donovan ezredes. Sőt… éppen alatta szolgált… nevezetesen a tisztiszolgája volt.
A neve nem érdekes, de ez a fickó, annak ellenére, hogy csak egy egyszerű kato-
na volt, grafomán lélek lehetett, mert egy egész könyvre való levelet írt a nővé-
rének. Tíz évig írta őket; egészen addig, amíg Indiában tartózkodott.
– És ön… hogy jutott hozzá ezekhez a levelekhez? – kérdeztem ámulattal teli
hangon és tekintettel. Olyan jól csináltam, hogy elhatároztam: később megvere-
getem a vállamat kiváló színészi alakításomért.
Mr. Atkinson rám vigyorgott.
– Hallott már arról, hogy valami majd kiveri valakinek a szemét és az illető
mégsem veszi észre?
– Persze hogy hallottam.
– Na hát, ezzel is ez a helyzet. – Vett egy mély lélegzetet, majd folytatta. –
Nemrég egy baráti társaságban hangot adtam Donovan ezredessel kapcsolatos
problémáimnak. Akkor már tudomásomra jutott, hogy lord Carrick a Kancsen-
dzöngára készül takarítani, és biztos voltam benne, hogy közben az ükmicsodája
után is kutat, és én ráharaptam a dologra, mármint a megszégyenítésére gondo-
lok. Akkor ott valaki felhívta a figyelmemet egy könyvre. Képzelheti, hogy meg-
hűlt bennem a vér. Az illető egy könyvben olvasott Donovanről. A könyv kizáró-
lag leveleket tartalmazott: a 19. század közepéről származó leveleket, amelyeket
egy Indiában szolgáló katona írt haza, a nővérének. A nővér megőrizte, és ké-
sőbb – miután valahogy meggazdagodott – könyv formájában megjelentette
őket a testvére emlékére.
– Emlékére? Ezt hogy érti?
– Úgy, nagyokos, hogy a testvére meghalt, a lány pedig úgy gondolta, hogy
ezzel a könyvvel méltó emléket állíthat az elhunytnak. Szóval elolvastam a
könyvet.
– Na és… mit olvasott ki belőle?
 Mr. Atkinsonnak megvillant a szeme, már nyitotta is a száját, hogy kibökje,
amit tudni szerettem volna, ám nagy bánatomra hirtelen magához tért, és rám
ripakodott.
– Mi a fenét érdekli ez magát? Elégedjen meg annyival, hogy ez a lord, izé…
egy gyáva szar alak. Most pedig intézze el nekem azt a rohadt sátrat!
Megfordult és kirobogott a cellából.

38

A következő percben aztán már robogott is vissza. Ügyesen átemelte géplábát a

küszöb felett, és nekem rontott. Méghozzá szó szerint. Két kézzel mellbe taszí-
tott, én pedig, aki egyáltalán nem vártam ilyesmit tőle, megtántorodtam és ha-
nyatt is estem. Ebben az is közrejátszott, hogy beleakadt valamibe a lábam; elte-
rültem, mint egy fáról lehulló béka.
Mire felocsúdhattam volna, már rajtam térdelt, és egy pisztolyt nyomott az
orrom alá.
– Hülye voltam – mondta.
– Bizony az – bólintottam. – Ha elárulom a főlámának, mit tett velem, páros
lábbal rúgja ki magát a kolostorból. Nem lesz szüksége sátorra.
– Nem azért voltam hülye – sziszegte. – Hanem azért, mert elfecsegtem ma-
gának, hogy mire készülök.
– Miért? Mire készül? – nyögtem.
– Arra, hogy… nehogy még egyszer kérdezzen tőlem valamit! Itt most én be-
szélek. Figyeljen rám, maga izé… Ha csak egyetlen szóval is elárulja annak az
idióta lordnak, amit elfecsegtem magának, kiloccsantom az agyvelejét. Érti?
– Maga most fenyeget engem? – kérdeztem.
– Naná, hogy azt teszem.
– Nos – mondtam –, az a helyzet…
Sosem tudta meg, hogy mit akarok mondani, tekintettel arra a csekélységre,
hogy tulajdonképpen nem is akartam mondani semmit. Cselekedni viszont an-
nál inkább. Kicsit feldobtam magam a levegőbe, éppen csak annyira, hogy meg-
billenjen, majd elkaptam a csuklóját, és megszorítottam. Úgy hullott ki a stukker
a kezéből, mintha ő maga sem akarta volna benne tartani. Lehuppantam a föld-
re, majd még egyszer – most már erőteljesebben – feldobtam magam, mire Mr.
Atkinson lerepült rólam. Egyenesen neki az ágyamnak. Rajta is maradt, mintha
el akarta volna bitorolni tőlem.
– A francba – mondta mélyet sóhajtva. – Ezt elszúrtam.
– Ezt el – bólintottam. – Le akart lőni, vagy mi a fene?
– Nincs megtöltve a stukkerem – mondta.
– Akkor meg mire volt jó ez a cirkusz?
– Arra, hogy… a fene vigyen el, kifecsegtem magának, amit nem kellett volna.
Maga most elmegy, és elmondja lord Carricknek…
– Eszem ágában sincs – nyugtattam meg. – Különben már beszéltem a lord-
dal.
– Igazán? Miről?
Leültem mellé az ágyra, és elmeséltem neki, amit a lordtól hallottam. Neveze-
tesen arról a könyvről beszéltem, amit Donovan ezredes magánál tartott, és
állítólag magához is láncolt.
Atkinson hallgatott, majd felült. Ekkor láttam csak, hogy tátva van a szája,
mintha legyet akarna fogni vele.
Folytattam a mesémet. Hogy Donovan ezredes valószínűleg elmenekült Indi-
ából, piros kabátjában a magára láncolt könyvvel. És hogy ő a piros kabátos ha-
lott, aki sokáig útjelzőként szolgált mindazok számára, akik a csúcsra igyekeztek,
és aki nemrég eltűnt a hó alatt. Lord Carricket ez a könyv érdekli.
Mr. Atkinson fejcsóválva, hitetlenkedve nézett rám.
– Tényleg ezt mondta?
– Miért hazudnék? – kérdeztem.
– Hazudni ezer okból lehet, sőt gyakran még ok nélkül is.
– Ha akarja, ne higgye el, de valóban ezt mesélte nekem.
– De hát ez szemenszedett marhaság! Még hogy ilyen, izé, könyv… Az a pasas
hülyét csinált magából.
– De hát miért?
– Tart magától, ezért megpróbálja elterelni a figyelmét – mondta. – Attól fél,
hogy maga is elindul megkeresni Donovan ezredes holttestét, ha megtudja az
igazságot.
 – Mi az ördögről beszél? – húztam össze a szemöldököm.
– Arról, hogy amennyiben nem tévedünk, márpedig én aligha tévedek, akkor
van valami ennél a Donovan ezredesnél, illetőleg a hullájánál, ami nagyon kelle-
ne neki.
– Persze hogy van – helyeseltem. – Az a bizonyos könyv, amiből kiderülhetne,
hogy a családjában egy favágó vére folydogál, de nemcsak az övében, hanem
másokéban is…
– Lárifári! Ez egyáltalán nem érdekelné a lordot. Jól ismerem, higgyen nekem.
Egyszer még, amikor barátok voltunk, azt mondta nekem, hogy annyi a zabigye-
rek a családjában, mint egy árvaházban. Felmenői idejük jelentős részében gye-
rekcsinálással foglalkoztak, és ezek egy részét aztán a sajátjuknak ismerték el.
Egy kis vérfrissítés jót tesz – szokta mondogatni. Lord Carricket nem izgatja a
favágó vére, és a cselédlányoké sem.
– Akkor mi izgatja?
– A franc se tudja – mondta. – Figyeljen ide, maga… fickó.
– Lawrence – segítettem ki.
– Azt akarom mondani, hogy lenne egy megbízásom a maga számára. Gazdag
ember vagyok. Nem akarok dicsekedni, de van pár milliócskám. Felajánlom,
hogy dolgozzon nekem.
– Hm. Kíváncsivá tesz.
– Találja meg maga, amit a lord keres. Bármi is legyen az. Ha megtalálja,
megveszem magától. Nekem sok pénzt megér, ha én nyerem meg a versenyt. Ha
az orra alá dörgölhetem, hogy én szereztem meg, amit ő akart. Akármi is legyen
az.
Ez aztán beindította az agyam. Őszintén szólva magam is kezdtem hinni ben-
ne, hogy az a történet, amelyet lord Carrick feltálalt nekem, csak a képzelet szü-
lötte. Bár az is igaz, hogy az igazság néha a leghihetetlenebb történetekben buj-
kál.
– Korábban ön azt állította, hogy azok a bizonyos levelek, amelyeket Donovan
ezredes tisztiszolgája írt a nővérének, könyv formában is megjelentek.
– És?
– Nem szerepel bennük valami, amiből arra lehetne következtetni, amit Do-
novan tett, ha egyáltalán tett valamit?
 – Sajnos nem. Ne kérdezze, hogy miért. Egyszerűen nincs szó róla, és kész.
– Mit vár tőlem, hogy mit tegyek? – kérdeztem.
– Menjen fel a hegyre, és keresse meg a piros kabátos Donovant. A tetovált Do-
novant.
– Tessék?
– A könyvbeli bajtársa szerint így hívták a háta mögött. A tetovált Donovan ez-
redes. Bár a seregben nem vették jó néven, ha valaki tetováltatta magát, ám azért
nem csináltak nagy ügyet belőle.
– Egyéb?
– Hát, ha a tetoválásaira gondol, nem esik szó bővebben róluk. Vagy várjon
csak… mintha említette volna a tisztiszolga, hogy az ezredes karjára egy isten
képe volt tetoválva. De hogy melyiké… Ki ismeri ki magát az indiai istenek kö-
zött? Maga kiismeri?
– Az attól függ – mondtam. – Hogy kit keresek.
– Gondolja, hogy… a tetoválásai körül lehet valami probléma?
– Egy biztos – mondtam. – Ha ez igaz, akkor könnyebb lesz azonosítani a holt-
testét.
– Ezt értsem úgy, hogy maga… felmegy a hegyre, hogy megtalálja?
– Eszem ágában sincs – mondtam.
– Akkor meg mi a fenét akar? Hogy akar hozzájutni?
Sóhajtottam, és lesegítettem az ágyamról.
– Figyeljen ide – kezdtem. – Elmesélek magának egy történetet. Élt egyszer
valaha Perzsiában egy szegény tréfacsináló, akinek Naszreddin hodzsa volt a
neve. Koldusszegény volt, a kaftánján kívül nem volt semmije. Egyszer éjszaka a
felesége arra riadt, hogy neszez valaki a szobájában. Gyorsan felrázta a hodzsát.
– Ébredj, hodzsa – súgta a fülébe –, tolvaj van a házban! – Csitt, szívem – intette
csendre a hodzsa – el ne riaszd! Hátha talál valamit, és akkor elvesszük tőle!

39

Mrs. Butler – akinek már korábban sikerült bemutatkoznom – nem volt akárki,
ezt meg kell hagyni. Mint ahogy az a két hosszú arany fülbevaló sem volt akár-
mi, amely a füléből csüngött lefelé, kis túlzással majdnem a derekáig. Elegáns
volt, mintha skatulyából húzták volna ki, alakja abszolút első osztályú, szürke
csíkos kosztümje úgy simult rá, hogy egyes országokban az már bűncselek-
ménynek számított volna. Hangja olyan sejtelmes volt, hogy fel is borzolta ren-
desen az idegeimet. Hát még az illata, és a finoman felvitt smink az arcán! Mrs.
Butler mindig is bombázó lehetett, és máig az is maradt. Bár elmúlt már húsz-
éves, azért biztos voltam benne, hogy jobb helyeken kevesen lennének, akik
nem fordulnak utána.
Lapcsang kolostorában viszont már egészen más volt a helyzet. Mivel szem-
bejött velem, nem fordulhattam utána, a mellette elhaladó szerzetesek pedig
nemigen forgolódnak nők után. Komoly erőfeszítést követelt már az is tőlük,
hogy eltűrjék valahogyan a jelenlétüket.
Mrs. Butlernek szemmel láthatóan felderült az arca, amikor észrevett.
– Ó, Mr. Lawrence – mosolygott rám. – Már azt hittem, hogy maga is egy ku-
kamikulás.
– Micsoda?
– Kukamikulás – nevetett. – Gyerekkoromban így hívtuk a Mikulást. Rendsze-
rint családunk valamelyik vállalkozó szellemű barátja öltözött Mikulásnak de-
cember 5-én este, s mi gyerekek, amikor már sejtettük, hogy ki rejtőzik a nagy
szakáll és a piros palást alatt, megpróbáltunk beszédbe elegyedni vele, és a
hangjáról rájönni, hogy helyesen tippeltünk-e. Csakhogy Mikulásunk rázizzent a
simlire, és a következő évben már nem szólalt meg, csupán halk medvemorgás
kíséretében osztotta ki az ajándékcsomagokat. Így aztán a Mikulás kuka lett, a
név pedig közkinccsé vált a családunkban.
– Helyes kis történet – bólintottam.
– Néha azóta is használom ezt a szót. Most csak úgy váratlanul jött a nyel-
vemre. De az kétségtelen, hogy ezek a fickók nem valami bőbeszédűek. Ha hoz-
zájuk fordulok, szó nélkül kikerülnek, vagy éppen csak morognak valamit.
– Hát valóban nem szószátyárok – adtam igazat neki. – Azonkívül vannak,
akik nem is értenek angolul. Többen pedig az esti ima előtt ki sem nyitják a szá-
jukat, nehogy lenyeljenek egy levegőben repülő apró lényt.
– Még szerencse, hogy maga szóba áll velem. Megkérdezhetem, hogy mi a fe-
nét csinál maga ebben a kolostorban?
 – Régi könyveket olvasgatok – mondtam.
– Á, ezek szerint maga amolyan tudósféle?
– Afféle – bólintottam.
– Hát… őszintén szólva nem ilyennek képzeltem el a tudósokat.
Nyelvem hegyén volt, hogy én sem ilyennek a nagy hegyek takarítóit, de az-
tán inkább nem mondtam semmit.
– Eszerint maga nem takarít? – tette fel a következő kérdést.
– Nem tartozom közéjük – tértem ki a válasz elől. – Bár a főláma megkért
erre-arra.
– Eszerint van szabadideje elég. Nos, az a helyzet, hogy nekem is van. Sőt,
nagy a gyanúm, hogy rövidesen halálosan unatkozni fogok. Ne tagadja, látom az
arcán, hogy maga is unatkozik. Mit szólna ahhoz, ha azt javasolnám magának,
hogy ha már így alakult, néha unatkozzunk együtt. Illetve tegyünk valamit az
unalom ellen.
– Pontosan mire gondol? – kérdeztem.
Félrehajtott fejjel mosolygott rám.
– Ó, hát az unaloműzésnek sokféle módja létezik, kedves Mr. Lawrence. Majd
még elgondolkodom rajta, hogy melyiket javasoljam önnek a sok közül.
– Szólítson Leslie-nek. És a férje… Mr. Butler?
Mrs. Butler legyintett egyet.
– A volt férjem. Be van zsongva – mondta. – S hogy egyértelműen fejezzem ki
magam, nem én vagyok az eufóriájának az oka, hanem a hullák a hegyen.
Nem olyan volt a hangja, mint aki nagyon sajnálná, hogy a volt férje nem ve-
le kapcsolatban zsongott be.
– Szóval Mr. Butler is a takarítók közé tartozik – mondtam.
– Összeállított egy csapatot, miután a fejébe vette, hogy beáll hullagyűjtőnek.
Fura elhatározás, nem gondolja?
– Az attól függ – tártam szét a karom. – A halottak eltávolítása a hegyről bölcs
dolog. Több szempontból is az. Itt van mindjárt a természetvédelem…
– Semmi természetvédelem – legyintett. – Kennetht nem izgatja a természet.
Őt elsősorban a részvényei izgatják. Kenneth nem a természet miatt jött ide.
– Hanem? – kérdeztem.
– Donovan bácsi miatt. Bár a fene sem tudja, hogy nevezhetem-e bácsinak.
 – Ki az a Donovan bácsi? – kérdeztem olyan tudatlan képet vágva, amilyen
csak tellett tőlem.
– Valami hülye katona százötven évvel ezelőttről. Kenneth felmenője, bár azt
ne kérdezze tőlem, hogy milyen. Valami ük-ük, ilyesmi. Katona volt Indiában,
aztán valahogy idekerült, erre a hegyre. Fogalmam sincs róla, hogyan. Én is csak
mostanában hallottam róla először. Ami Kennetht illeti – ha már feltétlenül róla
kell beszélnünk –, nem az a fickó, aki lépten-nyomon a felmenőivel dicsekszik.
Az az érzésem, hogy nem is lenne mivel dicsekednie. Erről a Donovan ezredesről
sem hallottam egészen addig, amíg Kenneth el nem újságolta, hogy takarítás
folyik ezen a kimondhatatlan nevű hegyen. Ettől belelkesedett, és elkezdte jár-
tatni a száját. Elmesélte, hogy Donovan ezredes egy felmenője, aki Indiában volt
katona, de eltűnt. Felment erre a hegyre, és nem jött le róla. Azóta is ott van
valahol jégbe fagyva. És neki meg kell őt találnia. Feltétlenül.
– Ezt mondta?
– Ezt. Amikor megkérdeztem, hogy miért izgatja annyira, hogy esetleg valaki
más találja meg a pasast, nem adott rá egyértelmű választ. Csak hebegett-
habogott, és úgy ugrált a szeme, mintha ki akarna pottyanni a helyéről. Szóval
valami miatt nagyon begerjedt. Én meg hagytam békén. Legjobb ilyenkor nem
ellenkezni vele, ha rágerjed valamire, úgyis hamarosan lecsillapodik. Talán csak
a nőkkel tesz kivételt – tette aztán hozzá.
– Hát ez… érdekes – mondtam.
És tényleg az volt.
– Miután ezeket elmondta nekem, öt napig a színét sem láttam. Nem nagyon
izgatott a dolog, azt hittem, valamelyik kis pártfogoltjánál húzza meg magát, de
amikor hazajött, nem énekelgetett, nem vigyorgott maga elé, amint ilyen ese-
tekben tenni szokta, hanem gondterhelten bámult a levegőbe. Aztán egyszer
csak kinyögte, hogy hamarosan elutazik. Én meg, amilyen ostoba voltam, meg-
kérdeztem, hogy csak nem amolyan „nászútra” megy-e valamelyik kis kolléga-
nőjével, amint az többször is előfordult már, de erre tőle teljesen szokatlanul
megkérdezte, hogy nem akarnék-e én is vele menni. Éppen az ezt megelőző na-
pon láttam egy filmet a tévében, egy indiai film volt, és hogy úgy mondjam, fel-
keltette kissé az érdeklődésemet a Kelet iránt. Telis-tele volt olyan… hogy is
mondjam csak… fiatal, barna bőrű fickókkal, akiket elfogadnék szülinapi ajándé-
kul, akár tucatjával is. Rájuk gondoltam, és kaptam az alkalmon. Persze világo-
san Kenneth tudtára adtam, hogy a hullákkal kapcsolatban ne számítson rám.
Nem félek tőlük, vagy ilyesmi, egyáltalán nem, de az a véleményem, hogy aki
hulla, az hulla, az élőknek már nincs sok dolguk velük. Erre azt felelte, hogy ez
az ő feladata, én csak sétáljak a jó levegőn, lesz megfelelő társaságom, szóval, ha
akarok, jöhetek.
Mélyet sóhajtott, és széttárta a karját.
– És erre hol találom magam? Egy lámakolostorban ötcsillagos szálloda he-
lyett, ahol még recepció sincs. Továbbá nincsenek barna bőrű mahárádzsák,
meleg víz, vízöblítéses vécé. Vannak viszont tetőtől talpig sárga és vörös se-
lyembe bugyolált fickók, akik szemmel láthatóan kerülik a társaságomat. Külön-
ben meg annyira hasonlítanak a filmbeli mahárádzsákhoz, mint a kecses antilo-
pokhoz a víziló. Most már csak abban reménykedem, hogy Kenneth hamar meg-
találja szegény, bolond Donovan bácsit, aki jókora balhét csinálhatott másfélszáz
éve, mert sebesen elhagyta Indiát, és felmászott erre a hegyre. Állítólag. Aztán
itt ki is nyiffant. Ő a piros kabátos hulla. Abból is látszik, hogy dilis volt a fickó,
mert piros kabátban járt. Tudja, mi még a furcsa? Hogy egyszerre feltámadt a
családi érdeklődés Donovan ükpapa iránt. Eddig a kutya sem ugatott utána, most
meg mindenki meg akarja találni. Na jó, talán nem mindenki, sőt ha belegondo-
lok, csak egyvalaki a rokonságból, de az viszont nagyon.
– Kire gondol? – kérdeztem.
– Lord Carrickre – mondta.
– Nocsak! – hökkentem mg. – Ez meg mit jelentsen?
– Azt, hogy Kenneth Butler és a lord szegről-végről rokonok.
– Ezt nem hittem volna – csodálkoztam, és ez igaz is volt.
– Pedig így áll a helyzet. Bár ez a rokonság inkább csak elméletben létezik, a
gyakorlatban nem tartják a kapcsolatot. Kenneth szerint azért, mert lord Carrick
olyannyira fenn hordja az orrát, mint az elefánt örömében az ormányát. Bár a
lord közéleti ember, ezért gyakran tart partikat, soha, egyetlen alkalommal sem
hívott még meg bennünket. Úgy egyébként egy nagy rongyrázás az egész lord.
Ez a hapsi egy szegény lord, csak a pofája nagy, a valóságban Kenneth nyomába
sem érhet… bár az az igazság, hogy újabban Kenneth sem dörzsölgeti a markát.
Mostanság mintha nem úgy fialnának a részvényei, mint korábban. – Megfogta a
karomat és megszorította. – Ezzel aztán be is fejeztem a mesémet. Nem akarok
sem Butlerrel, sem a lorddal foglalkozni. Csak menjenek mindketten a hegyükre,
és kotorásszanak hullák után a hóban. Ez nem az én műfajom. Maga érdekes
embernek látszik… nem foglalkozna egy kicsit velem? Például megtaníthatna
egy-két dologra… bár azt hiszem, azért én is tudok már egy s mást. Ha akadna
rám kis ideje… És különben is… védelemre van szükségem. Hallom, hogy nem
sokkal ezelőtt gyilkosság, vagy mifene történt itt. Még el is tűnt valaki.
– Ketten is – mondtam.
Meglepetés, félelem, vagy akár rettegés helyett azonban inkább elégedettség
ült az arcán.
– Reménykedem benne, hogy ezután is történik majd valami. Soha nem bo-
csátanám meg magamnak, ha kiderülne, hogy minden izgalmas dolog már akkor
lefutott, amikor még itt sem voltam.
– Nem fél, hogy…
Gyorsan el is hallgattam. Nem akartam megijeszteni.
Rám mosolygott. Cseppnyi félelmet sem láttam a szemében.
– Ugyan mitől? – kérdezte. – Először is, nem valószínű, hogy meg akarnának
gyilkolni, hiszen nincs miért. Hacsak egy őrült nem szúr le, vagy lő belém, de hát
az otthon is bármikor megeshet. Ha meg elrabolnak, Kenneth majd kivált. Leg-
feljebb elad néhány tucat alumíniumrészvényt. Tudom, hogy majd beledöglene
a fájdalomba, de azért kiváltana. Nos, kedves Leslie, így áll a helyzet. Várom,
hogy történjen velem valami. Mondja, nem lenne kedve elrabolni néha egy kis
időre?

40

Ha ezek után azt hihetné valaki, hogy nyugodtan végigsétálhattam az udvaron,

alaposan téved. Alig váltam el Mrs. Butlertől, aki kicsikart tőlem valami halvány
ígéretet, hogy megpróbálok kellemes foglalatosságot találni neki, máris a volt
férjébe, a terepszín ruhás, nagy bajuszú Mr. Butlerbe botlottam.
Azt hittem, anélkül akar elosonni mellettem, hogy felemelné a fejét – olyan
elgondolkodva lépegetett, hogy mélyebbre lógott a feje, mint a felesége fülbeva-
lója. Amikor mellém ért, csak úgy alulról felfelé rám vigyorgott.
– Elkapta a feleségem, mi?
– Ezt hogy érti? – hökkentem meg.
– Vigyázzon vele – emelte fel a mutatóujját. – Olyan, mint a kígyó. Otthon
akartam hagyni, de addig nyaggatott, amíg magammal nem hoztam. Maga gaz-
dag ember?
– Micsoda kérdés ez? – hökkentem meg.
– Mert ha nem milliomos, akkor nincs nála esélye. Én csak figyelmeztetem
önt, hogy akinek a nyakába varrja magát, annak annyi! Na, viszlát! Vagy várjon
csak egy kicsit… Maga itt volt, amikor azok a szörnyű események történtek?
– Itt voltam – bólintottam. Nem kérdeztem meg, hogy milyen szörnyű ese-
ményekre gondol, de hát mi egyébre gondolhatott volna, mint a gyilkosságokra
és esetleg egy tinédzserlány eltűnésére. No és McKinley köddé válására, persze.
– Maga szerint mi történt valójában?
– Sajnos ez az, amire nem tudok válaszolni.
– Valami elképzelése csak van róla?
– Van, de azt inkább megtartanám magamnak.
Ismét csak az a ravasz vigyorgás, amivel azt akarta sejtetni, hogy bármennyi-
re is el óhajtom rejteni előle az igazságot, ő azért átlát a szitán.
– És tett valaki valamit, hogy kiderüljön, mi történt itt, és ki követte el ezeket
a szörnyűségeket?
– Ezt talán a főlámától kellene megkérdeznie.
– Majd meg is kérdezem, csak éppen még nem volt rá elég időm, elvégre
nemrég érkeztem. Tudja, azért én nem értek itt valamit.
– Jó önnek – sóhajtottam –, ha csak egyvalamit nem ért.
– Tudja, mi az? Hogy mindenki úgy tesz, mintha… hogyan is fejezzem ki ma-
gam? Mintha ez megszokott dolog lenne. Megölnek két embert, kettőt megszur-
kálnak, kettőnek nyoma vész, ennek ellenére a füle botját sem mozgatja senki.
Azt akarom ezzel mondani, hogy normális helyen erre a hírre felbolydulna az
egész környék. Mit az egész környék… az egész ország! Gyilkosság egy kolostor-
ban, két ember légneművé válik, mi kellene még ahhoz, hogy igazi világszenzá-
ció legyen… És mi van itt? Mindenki úgy tesz, mintha minden a legnagyobb
rendben lenne. Mintha nem történt volna semmi. Maga érti ezt?
 – Talán azért van – mondtam megvonva a vállamat –, mert itt úgyis mindenki
hullákkal foglalkozik.
– Csakhogy micsoda különbség – sóhajtotta. – No de nem is hiszem én, hogy
így állnának a dolgok, ahogy elmondtam. Azt hiszem, túloztam egy kicsit.
– Mire céloz ezzel? – kérdeztem.
Ismét csak az a ravasz mosoly jelent meg a képén.
– Arra, hogy… itt van már a rendőrség. Itt van, bizony, a kolostorban.
– A rendőrség? – hökkentem meg. – Én még nem találkoztam senkivel.
– Mert a zsaruk nem közönséges rendőrök, hanem, hm… titkosrendőrök,
vagy hogy is hívják őket. Nem verik nagydobra, hogy zsaruk. Figyelik az esemé-
nyeket, és kellő időben lecsapnak, mint keselyű a prédájára.
– Hát én nem is tudom – bizonytalankodtam. – Konkrétan gondol valakire?
Ismét a ravasz vigyor.
– Hát persze. Elsősorban magára és a haverjára gondolok, Mr. Lawrence.

41

Halvány tiltakozásba fogtam volna, de beláttam, hogy nem sok értelme lenne.
Ha egyszer egy konok valaki a fejébe vesz valamit, akkor elég nehéz véleménye
megváltoztatására bírni.
– Jól van – emelte fel nyugtatón a kezét –, nem azért mondtam el mindezt
önnek, hogy töredelmes vallomást tegyen nekem… és nem is próbálom magya-
rázgatni, hogy miből jöttem rá ilyen rövid idő alatt, csupán egyetlen dolog fog-
lalkoztat, arra viszont választ szeretnék kapni. Nevezetesen, hogy ön mit gondol,
veszélyben foroghat az én életem is?
Nem azt kérdezte, hogy veszélyben foroghat-e az életük; nem, Mr. Butlert
csak az érdekelte, hogy ő veszélyben foroghat-e.
– Itt mindenki veszélyben forog… bizonyos mértékig – mondtam. – A gyilkos
már kétszer lecsapott, és ki tudja, mi történik a közeljövőben.
– És… mit tehetnék, hogy megelőzzem a bajt?
– Vigyázzon magára – mondtam. Közben arra gondoltam, hogy könnyű ezt
mondani, amikor még magam is csak sötétben tapogatódzom.
 – Oké! – biccentett. – Megpróbálok. Különben nem szoktam semmiféle ható-
ságot megvesztegetni: tudom, hogy ez bűn, és súlyos büntetést vonhat maga
után. De… talán megegyezhetnénk valamiben. Maga meg én. Apropó, beszélt
magának a feleségem Donovan bácsiról?
Nem lett volna értelme tagadni, ezért nem is tagadtam.
– Beszélt – mondtam.
– Szóval mindent tud róla.
– Hát ez azért enyhe túlzás. Mindent alighanem senki sem tud róla.
– Arra gondoltam, hogy mindenki tudja, hogy létezik. Mármint a piros kabá-
tos hulla. Az én ük-ük-ükvalakim. Akit nekem van jogom megtalálni.
Kicsit furcsa volt, hogy úgy beszél a piros kabátos holttestéről, mint egy elve-
szett aranyóráról, de nem ez volt az egyetlen furcsaság, amivel azóta találkoz-
tam, hogy beléptem Lapcsang kolostorának a kapuján.
– Úgy tudom, másnak is… hm… joga van hozzá. Bár nem hiszem, hogy ebben
az esetben hivatkozni lehetne bármiféle jogra.
– Márpedig igenis lehet! Ha ennek a hülye lordnak van hozzá joga, akkor ne-
kem is.
– Miért töri annyira magát, hogy maga találhassa meg a tetovált Donovant? –
kíváncsiskodtam.
– Ó, hát már ezt is tudja? Persze, ha a feleségem egyszer kinyitja a száját, ak-
kor kő kövön nem marad. De amit kérdezett, az jogos. Mármint, hogy miért tö-
röm annyira magam egy hulla után. Mert meg akarom mutatni annak a tetűnek,
hogy különb vagyok nála. Tudja, hogy én jó nevű hegymászó vagyok? Hogy
meghódítottam már a Csomolungmát? Igaz, hogy oxigénpalackkal, de ez mit
sem változtat azon, hogy odafent jártam. Az a tetű pedig még nem járt magasab-
ban egy vakondtúrásnál. Én akarom learatni a dicsőséget, érti? Aki megtalálja
Donovant, hetekig szerepelni fog az újságok első oldalán. Nekem pedig erre van
szükségem. Egy jó, zamatos kis reklámra. Valamint az ön segítségére.
– Az én segítségemre? – hökkentem meg. – Ön is azt akarja, hogy menjek ma-
gával, és kaparjam ki a hó alól a maga ük-ük…
– Nem ezt akarom – intett le. – Erre itt vagyok én és az embereim. Vannak
serpáim, akik majd megoldják a problémámat. Remélhetőleg. Különben most
mondtam, hogy jó hegymászó vagyok, maga meg semmilyen, ha jól vagyok in-
formálva.
– Akárkitől is hallotta, nem hazudott – mondtam.
– Maga arra kellene nekem, hogy tartsa féken Felizitát. Foglalja le valamivel.
Akármivel. Érti? Akármivel!
Rám kacsintott, sarkon fordult és visszaindult a kolostor épülete felé.

42

Éppen azon töprengtem, hogy fel kellene hívnom Larryt, ám amint az udvar
egyik eldugott szegletében ácsorogtam, hirtelen felbukkant mellettem valaki.
Először nem ismertem fel, aztán ahogy jobban ráfókuszált a szemem, rádöbben-
tem, hogy Miss Davenport, a Szipirtyó az.
Csakhogy ez a Miss Davenport nem az a Miss Davenport volt, akit korábban
megismertem. Ez a Miss Davenport egy magába roskadt hölgy volt: kisírt szem-
mel, remegő kézzel, enyhén kivörösödött orral. Nem tehetek róla, de az orra az
immár misztikus piros kabátos Donovan ezredest juttatta az eszembe.
– Jó, hogy… találkozunk – szipogta, amikor lefékezett mellettem. – Már úgyis
beszélni szerettem volna önnel.
Meghökkenve vizsgálgattam a képét. Még mindig szép volt, habár máskép-
pen, mint korábban. Akkor a mindent maga alá gyűrő arrogancia gőgös, hideg
szépséggé változtatta, a mostani Miss Davenport ezzel szemben maga volt a
szelíd szépség reklámarca.
– Úgy gondolja, hogy itt? – kérdeztem. Megfogtam a karját, és igyekeztem
kissé távolabbra húzni egy rakás kutyapiszoktól.
– Itt is megteszi – sóhajtotta.
– Hallgatom, Miss Davenport.
– Hát… amint látja, teljesen kivagyok. És… fogalmam sincs róla, hogy mit kel-
lene csinálnom. Én még… soha nem kerültem hasonló helyzetbe.
– Együtt érzek magával – mondtam. – De hát maga nem tehet semmiről.
– Ezzel vigasztalt a rinpócse is. Namkaicsorten. Csakhogy ez számomra…
egyáltalán nem megnyugtató. Mit fogok mondani Mr. Poppinsnak?
– Tud már róla?
 – Honnan tudna? Képtelen vagyok kapcsolatba kerülni vele. Hiába hívom,
nem veszi fel a telefont.
– Talán nem is akkora a baj – próbáltam vigasztalni. – Lehet, hogy Marsha
csak elkóborolt valamerre…
– Az ön kollégája is csak elkóborolt? Van egy nagy gyanúm, Mr. Lawrence –
mondta. Immár sokkal határozottabb volt a hangja. Még nem volt agresszív, de
már jó úton járt afelé.
– Gyanúja?
Majd keresztülszúrt a tekintetével. Jóllehet, még mindig vörös volt a szemhé-
ja, és a szeme alja is, de már kemény volt a nézése, és nem bizonytalanul rebbe-
nő, mint két perccel ezelőtt.
– Az a gyanúm – folytatta –, hogy a maga barátjának az eltűnése és Marsha el-
tűnése… hm… valahogy nagyon egybeesik.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy esetleg McKinley professzor a vétkes ben-
ne? – vágtam megdöbbent képet.
– Maga mondta, nem én.
– De hát hogy gondolja?
– Magának jobban kell ismernie azt az embert, elvégre a maga barátja, nem
az enyém. Sőt, azt is el tudom képzelni, hogy… talán együtt terveltek ki valamit.
– Konkrétan mire gondol?
– Sok mindenre gondolhatnék, de egyelőre még nincs merszem hozzá. Ha va-
lami csúnyára gondolok, azonnal elhessegetem magamtól. Egyelőre még sike-
rült, de nem vagyok biztos benne, hogy holnap is sikerülni fog. Ez pedig annyit
jelent, hogy megvádolom magát.
– Hm. És mivel vádolna meg?
– Azzal, hogy maga az, aki embereket öldös.
– Én? – hökkentem meg. – Magának elment az esze!
– Éppen hogy kezd megjönni. Az ajánlatom a következő: maga megkeresi a
barátját, aki itt rejtőzhet valahol a környéken, és rábírja, hogy hozza vissza
Marshát. Akármilyen állapotban is van. Ha nem teszi meg, akkor maga nagy
bajba kerül. Tehát vagy a barátja, vagy maga. Magának kell döntenie. Holnapra
választ várok. Ha nemet mond, akárhogy is, de bejutok Katmanduba, és feljelen-
tem magát, sőt előtte már itt is panaszt teszek a főlámánál. Nos, hogy tetszik az
ötletem?
Szó, ami szó: kemény szavak voltak. Ráadásul nem is veszélytelenek. Ha meg-
teszi, amivel fenyegetődzik, elmegy Katmanduba és összevissza hazudozik ró-
lam, megüthetem a bokám.
Már éppen azon voltam, hogy teszek neki valamilyen kompromisszumos
ajánlatot, amikor hirtelen összeomlott. Fizikai és lelki értelemben egyaránt.
Térdre esett előttem – még mindig nem elég messze a kutyapiszoktól –; könnyes
volt a szeme, miközben felém nyújtotta imára kulcsolt két kezét.
– Istenem… kérem… segítsen rajtam! – nyöszörögte. – Nagy bajban vagyok.
Én csak egy egyszerű… lány vagyok, aki kapott egy munkát… én ezzel keresem a
kenyeremet, és ezen a pályán szeretnék érvényesülni, és most… most… minden
összeomlik…
Megsajnáltam. Úgy nyögdécselt és olyan nehezen préselte ki magából a sza-
vakat, hogy már-már attól tartottam, beleragadnak a torkába, és előttem fullad
meg tőlük.
– Minden… minden összeomlik – zokogott tovább. – Egyetemre szeretnék
menni… erre gyűjtöm a pénzt… és ahhoz, hogy ez sikerüljön, szakmai jellemzés
kell… Azt hittem, Mr. Poppins majd támogat, elvégre nagy ember, több egyetem
kuratóriumának is a tagja… az ő szavára biztosan felvettek volna, és még ösz-
töndíjat is kaphattam volna… de így… ha történik valami Marshával… hát én…
öngyilkos leszek… megölöm magamat… akkor már úgysem lesz semmi értelme
az életemnek…
– Azt hiszem, túl sötéten látja a helyzetet – próbáltam megvigasztalni.
– Én meg… azt hiszem, hogy egyáltalán nem. Nemcsak arról van szó, hogy…
vége a karrieremnek, ami még el sem kezdődött, hanem… még el is ítélnek, és
börtönbe zárhatnak…
– Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni – próbáltam meg a hóna alá
nyúlni, hogy felemelhessem.
– Hát akkor… mire gondoljak? Maga jól ismeri a barátját… elképzelhető róla,
hogy ő rabolta el… Marshát?
Elhangzott a kérdés, amelyre válaszolnom kellett. Akár így, akár úgy.
– Miért tette volna? – kérdeztem.
– Hogyhogy… miért? Miért rabolnak a férfiak nőket? Mióta az emberiség csak
létezik, a férfiak nőket rabolnak vagy vesznek. Úgy értem, pénzért. Vagy azért,
mert dolgoztatni akarják őket, vagy mert… de hiszen ezt úgyis tudja.
– Egy biztos – szögeztem le. – McKinley professzor nem akar senkit dolgoz-
tatni, egyéb célokról már nem is beszélve.
Hirtelen füttyszót hallottam, majd előbukkant valaki a legközelebbi épület
sarka mögül, és majdnem belénk ütközött. Az utolsó pillanatban sikerült csak
megállnia, aminek az lett az egyenes következménye, hogy kicsit oldalra kellett
lépnie. És nagyon rosszul tette, hogy oldalra lépett. Nem azért, mintha valami
veszély fenyegette volna részünkről, hanem mert pont belelépett abba a micso-
dába, amit a kutyák hagynak maguk után, mivel amióta csak ember és kutya
létezik, még soha, egyetlen ebnek sem jutott eszébe, hogy feltakarítson maga
után.
Mr. Woodley volt a fütyörészve érkező. Alaposan megcsúszott azon a bizo-
nyos dolgon, és még őt is nekem kellett elkapnom, nehogy hanyatt essen. Szép
látvány lehettem, amint ott álltam az udvar sarkában egyik kezemben egy nőt, a
másikban egy kapálódzó férfit tartva. Büszkén mondhatom, csak ókori ábrázolá-
sokon láthatók ilyen rettenthetetlen hősök. Hogy aztán ezeken a bizonyos relie-
feken minek kellett elhangzania, arra csak tippelhetnek a tudósok, és alighanem
így is marad egészen a világ végéig, mivel a domborművek legtöbbje néma. Az
én „áldozataim” azonban korántsem voltak azok. Miss Davenport már korábban
bebizonyította, hogy tud beszélni, sőt zokogni is, ha kell; Mr. Woodley-t is hal-
lottam már társalogni, olyan cifra szitkozódást azonban, mint amivel megör-
vendeztetett bennünket, még nem hallottam tőle.
Mr. Woodley nem volt az a diszkrét fajta, mert miután lelkesen kiszitkozódta
magát, mogorván nézett ránk.
– Maguk meg mi a francot csinálnak itt? – kérdezte, miközben fél szemmel
felmérte a cipője állapotát. – Ma már harmadszorra lépek bele. Nem tanulták
meg ezek a szerzetesek, hogy miképpen kell tisztán tartani egy udvart, ahol ku-
tyák szaladgálnak? Vannak olyan íratlan szabályok, amelyeket a világon minde-
nütt be kell tartani! A francba is!
Ekkor tudatosulhatott csak benne, hogy Miss Davenport és jómagam nem-
csak beszélgetünk, hanem valami egyéb is történhetett köztünk. Miss Daven-
portnak könnyes volt a szeme, sőt – ezt nagy megrökönyödéssel tapasztaltam –
még egy vékony karmolás is húzódott a képén. Mr. Woodley szigorúan nézett
rám, majd előkapott egy revolvert a zsebéből és rám fogta.
– Lépjen csak kettőt hátrafelé, öregem – mondta. – Egy, kettő, de gyorsan!
Mivel nem óhajtottam összetűzésbe keveredni vele, engedelmeskedtem. El-
engedtem Miss Davenportot, és hátrébb léptem.
– Így, ni! – mondta. – Amint látom, ezen az udvaron nem a kutyaszar a legna-
gyobb probléma. Szépen megkérem, hogy maradjon veszteg, mert nem szeret-
ném feltétlenül kilyukasztani a bőrét.
– Veszteg maradok – bólintottam.
– Jól van… Miss? – kérdezte ekkor a Szipirtyóhoz fordulva.
Miss Davenport viszont rám nézett. Fenyegető volt a tekintete. Mintha némi
diadal is látszott volna benne. Na, most mi legyen? – sugározta felém a pillantása.
Segítesz nekem kimászni a bajból?
– Hát… jól – felelte Miss Davenport.
Olyannyira tétovázott a hangja, hogy ezt már Woodley is észrevette.
– Biztos? – kérdezte.
– Hát… – mondta a lány.
– Bántotta magát?
Miss Davenport döntött.
– Nem – mondta határozottan. – Nem bántott.
– Pedig nagyon úgy néz ki. Megfenyegette magát?
Miss Davenport ismét csak hallgatott néhány hosszú másodpercig, majd só-
hajtott egyet.
– Talán egy kicsit.
Mr. Woodley ekkor alighanem élete legnagyobb hibáját követte el. Hirtelen
mozdulattal mellkasomnak nyomta a revolvere csövét, majd felütötte vele az
államat. Éles fájdalom hasított belém, sós ízt éreztem a számban.
– Ez csak gyengéd figyelmeztetés volt – mondta. Ekkor vettem csak észre,
amit korábban elmulasztottam megfigyelni, hogy Mr. Woodley csupa izom fickó.
Talán a koporsók emelgetésétől izmosodott ki, de olyan muszklik ugrándoztak a
karján, hogy még vékony pulóverén át is látszottak.
– Kösz a… figyelmeztetést – nyögtem.
– Nem az én dolgom, hogy mások magánügyeivel törődjek – mondta –, de ha
ilyesmi történik az orrom előtt, nem tudom megállni, hogy ne avatkozzak közbe.
Egy hölgyet megfenyegetni aljas dolog – ezt még az apámtól tanultam.
– És ha azt mondom, hogy a hölgy… hazudik?
– Újabb fekete pont – mondta. – Maga megvádolja ezt a síró lányt, hogy nem
mond igazat. Ezért megérdemelné, hogy még egyszer megmutassam, hogy…
Tisztában voltam a szándékával. Olyan zaklatott volt a képe, hogy biztos vol-
tam benne, kezdi elveszíteni az uralmát az idegei felett. Márpedig ez az álmos-
könyv szerint nem jó dolog. Neki van fegyvere, nekem nincs, ő nem törődik az
esetleges következményekkel, nekem pedig már majd nem lesz módom véde-
kezni ellene. Talán még az a megtiszteltetés is érhet, hogy ő maga, a saját kezé-
vel rak bele az egyik fémkoporsóba. Azonkívül a védőszellemem is idegesen ug-
rándozott a lelkem mélyén – mindenképpen fel akarta hívni magára a figyel-
memet.
Csinálj már valamit, csinálj már valamit! – könyörgött. Hát nem látod a szemét? Ez
a fickó megöl, és akkor mi lesz majd velem? A francba hát… ha te nem csinálod, majd
csinálom én…
Nem tudom, ő súgta-e meg a megoldást, vagy magamtól jöttem rá, mindene-
setre elnéztem Mr. Woodley mellett, és felderült az arcom.
– Éppen jókor jössz, rinpócse! – nyögtem. – Ez a fickó…
Mr. Woodley-nak izmos volt a karja, az esze azonban már közel sem lehetett
annyira az. Bár a teste nem mozdult, és a fegyvert is keményen tartotta, kissé
oldalra hajtotta a fejét. És ez hiba volt. Nagy hiba. Erre valószínűleg ő maga is
rájött, csak akkor már késő volt. Elkaptam a revolver csövét, nagyot rántottam
rajta, mire Mr. Woodley udvariasan felém hajolt. Nem ütöttem nagyot az állára,
éppen csak akkorát, amekkorát kellett. Egyszeriben úgy kifordult a szeme a he-
lyéről, mintha egy kíváncsi szemorvos fordította volna ki.
Aztán a karomba omlott. Ott is maradt egészen addig, amíg le nem tettem a
földre. Akartam valami megnyugtatót mondani Miss Davenportnak, de már nem
láttam sehol.
 43

Kisétáltam a kolostor kőkerítéséhez, és nekivetettem a hátam egy nagy imahen-

gernek. Az imahengerek – volt vagy tizenöt belőlük – a kerítés túloldalán álltak,
hogy bárki, akinek a kolostor kerítése mellett vezet el az útja, megszakíthassa
azt egy kis időre, és csak úgy pihenésképpen megforgathassa a hengereket. Az
imahengerek jó ember nagyságú, függőleges tengelyre erősített, henger alakú
fadobozok, amelyeket egy rájuk szerelt karral lehet megforgatni. A henger külső
és belső felületére papírra írt feliratokat ragasztottak; többnyire az om mani pad-
me humot. A henger minden egyes fordulatára milliószámra repültek – persze
csak láthatatlanul – a könyörgő imák a mennyekben lakozó istenek felé.
De más is volt a kerítés mellett, nem csak az imahengerek. Ott láttam például
azokat a deszkalapokat, amelyeken az írástudatlan nomádok – rájuk hasalva – az
imáikat végezték.
Úgy gondoltam, rám is rám fér egy kis mozgás. Odasétáltam az első imahen-
gerhez, megforgattam néhányszor, sőt még az om mani padme humot is elmorog-
tam. Nekem is szükségem volt az istenek jóindulatára, nem csak a falusiaknak,
vagy az időről időre felbukkanó nomád pásztoroknak. Amikor aztán már úgy
gondoltam, hogy az istenek megelégelték az imáimat, csináltam néhány szépen
kivitelezett leborulást. Éppen a tizediknél tartottam, amikor tapsot hallottam a
közelemben.
Abbahagytam a tornamutatványt, és körülnéztem. Mrs. Butlert láttam csípő-
re tett kézzel a fal mellett álldogálni. Ezúttal hiányoztak a fülbevalók a füléből. S
bár a terepszínű kezeslábasa két-három számmal is nagyobb volt, mint amekko-
ra ráillett volna, azért nem veszett el benne.
– Kitűnő – dicsért meg, és még néhányszor összeütötte a tenyerét. – Egészen
jól csinálja.
– Volt időm gyakorolni – mondtam.
– Igazán? És hol?
– Sokfelé – mondtam. – Az elmúlt évek során.
– Maga érti, hogy ezek itt micsodák?
Ellökte magát a faltól, és felém közeledett. Közben a hengerekre mutatott.
– Imahengerek – mondtam.
 – És mire valók?
Elmagyaráztam neki.
– És ez az izé? A maga tornamutatványai?
Azt is elmagyaráztam.
– Különben hogy jött ki a kolostor területéről? – kérdeztem. – Megtalálta a
rejtekajtót?
Tudni kell, hogy a vastag kerítésfalba néhány rejtekajtónak nevezett rést
vágtak a szerzetesek, hogy ne kelljen minden egyes alkalommal – ha el óhajtot-
ták hagyni a kolostor területét – megkerülni az egész komplexumot.
– Semmit sem találtam meg – mondta. – Egyszerűen átmásztam a falon.
– Átmászott? – hökkentem meg. – Miért?
– Mert ki akartam törni az aranykalitkából. Én nem vagyok szerzetes, hogy
nyugodtan üljek a fenekemen a cellámban, vagy a kutyaszart kerülgessem az
udvaron.
– Na és a… volt férje?
– Butler? Ki tudja? Az utolsó néhány évben már nem szokta bejelenteni, hogy
mikor hol jár. Lehet, hogy a hullákat kergeti a Kancsendzöngán.
– Maguk nem… egy cellában…
– Hogy együtt alszunk-e? Nem, kedvesem, bár úgy egyébként semmi köze
hozzá, de bevallhatom önnek, hogy nem alszunk együtt. Már jó néhány éve.
– Értem – bólintottam.
– Butler különben is egy idióta – mondta. – Nézzen csak rám.
– Ezt… hogy érti?
– Ne a fülbevalómat keresse, az nincs rajtam. A ruhámat nézze, ezt a kezeslá-
bast. Ez Butleré. Összekeverte a hülye a cuccainkat, és az enyémet vitte el az övé
helyett. Én még csak megvagyok valahogy az övében, de hogy ő hogyan préseli
bele magát az enyémbe, arra kíváncsi lennék. Azaz nem vagyok rá kíváncsi. Kü-
lönben megpróbálhatom én is?
Az imahengerek felé bökött az állával.
– Persze – mondtam.
– A maga vallásában nincs valami korlátozás a nőket illetően? Úgy értem,
hogy nem állítanak egyházi bíróság elé, ha nekilátok a hengerforgatásnak?
– Nyugodtan megforgathatja – biztattam. – Nem kell semmitől tartania.
 – Magától sem? – kérdezte.
– Tőlem aztán végképp nem.
– Kár – mondta.
Az első hengerhez lépett, és elkezdte forgatni. A henger nyikorgott és nehéz-
kesen megindult.
– Meddig kell forgatnom?
– Ameddig akarja – mondtam. – Ha csak egyszer forgatja meg, az istenek ak-
kor is méltányolják a jóindulatát.
Néhányszor még megforgatta a hengert, aztán a leborulásra-felállásra-lebo-
rulásra szolgáló deszkalapokat vette szemügyre.
– Na és ezek? Ezeket is használhatom?
Meg sem várta a választ, a legközelebbi deszkalaphoz lépett, és előbb össze-
tette a kezét, letérdelt a deszkalap végére, majd végigfeküdt rajta. Olyan profi
módon csinálta, hogy megállt bennem a levegő. Csinált vagy tíz leborulás-
felállást, aztán rám nézett. Nem láttam rajta, hogy különösebben elfáradt volna.
– Maga csaló – mondtam. – Biztos, hogy nem először csinálja.
– Láttam a televízióban – nevetett. – De azért élveztem, ahogy elmagyarázza.
Aztán olyasmi következett, amit nem vártam. Mrs. Butler néhány gyors moz-
dulattal kibújt a kezeslábasából, jobban mondva a férje kezeslábasából. Szeren-
csére azért volt alatta ez-az; nem kellett attól tartanom, hogy a szigorúbb iste-
nek megorrolnak ránk. Bár az is igaz, hogy ha a szent történeteket tanulmá-
nyozza az ember, gyakran megtörténik, hogy még a szigorú istenekről is kiderül:
bizonyos esetekben egyáltalán nem is olyan szigorúak.
– Zavar ez a micsoda – mondta. – Legalább három számmal nagyobb, mint
amekkora rám illene. Butlernek lötyög a hasa. A magáé nem?
– Egyelőre még nem.
Fogalmam sincs róla, hogy sikerült kinyögnöm ezt a nem túl hosszú monda-
tot. Bár tudtam, hogy nem illik, képtelen voltam levenni róla a tekintetemet.
Nehéz is lett volna. Mrs. Butler ugyanis valami olyasmit hordott a terepszínű
ruha alatt, aminek az elnevezése nem tartozott a szókincsembe. Nem fehérnemű
volt: a klasszikus értelemben legalábbis. Inkább valamiféle tornadressznek gon-
doltam.
Nyeltem egy nagyot. Ebben a pillanatban a védőszellemem tiltakozva felkiál-
tott a lelkem mélyén:
– Nem! Nem!
– Mit nem? – kérdeztem.
– Tudod te azt jól! – kiáltotta. – A nézéseden látom, hogy baj lesz belőle.
– Miért? Mégis hogy nézek? Valahogy csak néznem kell…
Ettől kezdve megszakadt köztünk a párbeszéd. Legalábbis egyelőre. A védő-
szellemem rosszat sejtve elhallgatott, nyilván megoldást keresett a problémájá-
ra.
– Bocs – mondta Mrs. Butler, és a deszkalaphoz lépett. Aztán ahelyett, hogy a
klasszikus mozdulatokat ismételte volna meg, kézen állt, majd bemutatott né-
hány talajtorna elemet. Én meg arra gondoltam, hogy miképpen fogom felszedni
földre esett államat.
Néhány perces bemutató után leugrott a deszkalapról, és kifújta a levegőt.
Ezúttal már lihegett egy kicsit.
– A főiskolán tornáztam. Aztán jött Butler, és megtiltotta. Én pedig jó kislány
voltam, és abbahagytam. Érdekli, hogy kerültem össze Butlerrel?
– Nem feltétlenül – mondtam.
– Megvett kilóra. De tényleg nem akarom ezt hosszasan ecsetelni. Már a vá-
logatottság küszöbén álltam, amikor sajnos súlyosan megsérültem. Hajszálon
múlott, hogy folytathatom-e a sportolást, de még mielőtt eldőlt volna a sorsom,
Butler felajánlotta, hogy segít rajtam. Mint tornarajongó, leveszi rólam az anya-
gi terheket, ha… így kerültünk össze. Aztán már nem volt választásom: egy mil-
liomos felesége nem járhat edzésre, nem vonulhat edzőtáborba, és így tovább.
Tudja, hány éve már ennek? Cirka tíz. Tíz kemény év Butler mellett. Ahhoz ké-
pest, amilyen akkor voltam, ma már egy kövér disznó vagyok.
Hát az aztán nem volt. Erre akár esküt is mertem volna tenni.
– Butler az utóbbi időben teljesen meghülyült. Persze ez engem már nemigen
izgat. Mióta megtudta, hogy takarítás lesz a nagy hegyeken, azóta mintha más
emberré vált volna. És mást sem tesz, mint azt emlegeti, hogy le kell győznie
lord Carricket. Neki kell megtalálnia Donovan bácsit.
– Magát miért hozta ide?
Mrs. Butler megvonta a vállát.
– Alighanem azért, hogy felvágjon velem. Azt akarja, hogy lord Carricket
egye a fene irigységében. Pedig rokona, vagy mi a szösz. Sajnos velem már ne-
migen lehet felvágni. Elmúltak már azok az évek, amikor igazi bombázó voltam.
Ha az ember kicsit túl van már a harmincon, kezd egyre inkább leharcolt bom-
bázóvá válni.
A lehajított kezeslábashoz ment, és két-három mozdulattal visszabújt bele.
– Nos, hát… örülök, hogy beszélgethettem magával. Majd még felkeresem, ha
nem bánja. Nem bánja?
– Nem – mondtam. – Egyáltalán nem bánom.
Ne! – ordított fel a védőszellemem a lelkem mélyén. Csak ezt ne!
– Bármikor mehetek? – kérdezte.
– Bármikor – mondtam.
Fenyegetőn felém bökte az ujját.
– Szaván fogom.
Aztán csodát láttam. Mrs. Butler lépett néhányat a vastag kerítésfal felé, s
mire felocsúdhattam volna, már kézen állt a tetején. Rám mosolygott alulról
felfelé, aztán lehuppant a túlsó, számomra láthatatlan oldalon.
Kénytelen voltam megtörölgetni a homlokomat. Éreztem, hogy kivert a verí-
ték.
Pedig meg voltam győződve róla, hogy már hozzászoktam az itteni magas-
sághoz.
Úgy látszott, mégsem.

44

Kerestem magamnak egy nyugodt, napos helyet, és nekivetettem a hátam a ko-

lostor falának. Nyugodt helyet mondok, bár ez a nyugalom csak viszonylagos
volt. Fejem felett ugyanis, a kiugró pagodatető alatt, galambok udvaroltak egy-
másnak hangos turbékolás közepette. Aztán felbukkant egy kutya is, és közvet-
lenül az orrom előtt húzott el. Jókora eb volt, hatalmas húsdarabot tartott a
szájában. A kutya szemében rettegést láttam, amint rám nézett. Azt olvastam ki
a tekintetéből, hogy akárki is vagy, ember, ne akard elvenni a kajámat… Nyomá-
ban egy szerzetes tűnt fel bottal a kezében. Nem kellett nagy fantázia hozzá,
hogy kitaláljam, mi történhetett.
A szerzetes rám bámult, majd szégyenlős mosollyal a háta mögé dugta a bot-
ját. Bizony, bizony, nem szép dolog egy élőlényt veréssel fenyegetni. Elvégre
nem tudhatjuk, hogy az a lény, aki jelenleg kutyaként éli az életét, mi lehetett
korábban. Lehetett szerzetes, vagy akár egy kolostor főlámája is. Sőt, az is lehet,
hogy éppen ennek a kolostornak a főnöke volt. Lehet, hogy a szerzetes még is-
merte is, és akkoriban bezzeg engedelmeskedett neki. Hát akkor illik ebben az
életében bottal fenyegetni?
A szerzetes mélyet sóhajtott, s amikor látta, hogy lelepleződött előttem, meg-
fordult és igyekezett valahogy a palástja alá gyömöszölni a botját. Rám mosoly-
gott, felém intett, és visszafordult arrafelé, ahonnan jött. A konyha felé.
Megkönnyebbülve elmosolyodtam, és elkezdtem törni a fejem. Éppen csak
nekikezdtem, máris egy jak jelent meg a szemem előtt. A jak nem volt gazdátlan:
egy széles karimájú kalapos férfi vezette; a haladásuk irányából arra következ-
tettem, hogy a kolostor kancelláriája felé visz az útjuk, ahol a szerzeteseknek
szánt adományokat gyűjtik. Vajat, túrót, szárított túrót, sajtot és húst. Az iste-
nek megóvják azt az áhítatos adományozót, aki törődik vele, hogy a szerzete-
seknek ne kelljen éhezniük még a legkeményebb télben sem. Nos, a jak békésen
battyogott, hátán vékony nemezbe csomagolt szállítmányával, amikor megpil-
lantott engem.
Nem tudom, mi volt velem a baja, de az tény, hogy miután megpillantott –
már azt sem értettem, hogy a fenébe vett észre –, megtorpant, sőt meg is állt.
Aztán csak nézett rám lehajtott fejjel. Úgy bámult, mint aki életében először lát
szerzetest. Merthogy szerzetesi palástban voltam, és a Namkaicsortentől kunye-
rált széles szárú csizmában.
A jakot hajtó férfi sem tudta mire vélni a dolgot; előbb szép szóval próbálta
rábeszélni az állatot az indulásra, a jak azonban a füle botját sem mozgatta. Azaz
dehogynem mozgatta. Sőt, csak azt mozgatta, semmi egyebet. Mozgott a füle, a
lába sajnos nem.
Ekkor a férfi taktikát változtatott. Nyitott tenyerével jó nagyot csapott a jak
oldalára. A jaknak a szeme sem rebbent. Tovább mozgatta a fülét, és továbbra is
engem bámult.
A férfi még próbálkozott egy kicsit: rángatta a kötőfékét, sőt még bele is rú-
gott a jak fenekébe, de hát egy vastag bőrű, dús bundájú jakot rugdosni nagyjá-
ból akkora sikerrel jár, mintha egy halottat rugdosna valaki… hogy stílszerű
legyek.
Kíváncsi voltam, hogy mi következik ezután, már-már azon voltam, hogy a
segítségére sietek – természetesen nem úgy, hogy csatlakozom hozzá a rugdo-
sásban –, és megpróbálom rábeszélni, hogy kövesse a gazdája akaratát, ám ekkor
a férfi otthagyta a jakot, és néhány lépéssel mellettem termett.
– Üdvözöllek, rinpócse – tette keresztbe a mellkasán a két kezét.
– Én is téged – bólintottam.
– Megtudhatnám a tisztes nevedet?
– Blobzang rinpócsénak hívnak – mondtam.
– Blobzang rinpócse… kérnék tőled valamit. Nagyon megtisztelnél, ha segíte-
nél nekem.
– Hm. És mit kellene tennem?
– Menj el innen valahova. Olyan helyre, hogy a jak ne láthasson.
Észszerű javaslat volt, meg kell hagyni. Különben már magam is gondoltam
rá, hogy ki kellene kerülnöm valahogy a jak látómezejéből.
– Ő a rendőr volt – mondta ekkor a férfi.
Azt hittem, rosszul értem a szavait.
– Rendőr? – tétováztam.
– A rendőr – bólintott. – Nem a faluban lakott, csupán havonta egyszer jött
hozzánk, hogy kivizsgálja a panaszokat. Ennek a rendőrnek – különben Dokpá-
nak hívták – olyan volt a szeme, hogy akire ránézett vele, az egyből bevallotta,
hogyha valami rosszat cselekedett. Azt mondogatták róla az emberek, hogy va-
laha démon lehetett, aki rendőrré született újjá. Aztán egyszer csak meghalt a
rendőr; éppen azon a napon esett szakadékba, amikor az én egyik jaktehenem
megellett. Azt mondják, hogy a rendőr nemcsak úgy magától zuhant a mélybe,
hanem valaki belelökte. De ez most mindegy is. Nos, a jaktehenem megellett, én
pedig belenéztem a jakborjam szemébe… és mondhatom, hogy majd összeszar-
tam magam, rinpócse. A jakborjú szeméből a rendőr nézett vissza rám. Azóta az
egész falu meg van győződve róla, hogy Dokpa született újjá a jakborjam képé-
ben. Sőt, mióta a borjam megnőtt – ez az állat lett belőle –, már biztos is vagyok
benne. Én ilyen rosszindulatú dögöt még életemben nem láttam, sőt a falu leg-
vénebb emberei sem. Hát ez a helyzet, rinpócse. A jakom meglátott téged, vala-
miért gyanús vagy neki, azért bámul rád és nem moccan. Talán arra vár, hogy
bevallj neki valamit.
Nem tehettem egyebet, engedtem a kérésének. Bólintottam, és a jakra néz-
tem. Ekkor rádöbbentem, hogy a férfinak alighanem igaza lehet: a jaknak való-
ban emberszemei voltak. És csak engem bámult, csakis engem. Mintha rájött
volna, hogy nagyon is sáros vagyok valamiben…
Engedelmesen átmentem az épület másik oldalára. Ott már nem volt jak, vi-
szont nem is sütött oda a nap. Azért vártam egy kicsit, bár meg voltam győződve
róla, hogy hiába várok. Egy jak, akár rendőr volt korábban, akár nem, ha egyszer
elhatározta, hogy nem megy tovább, akkor inkább hagyja agyonveretni magát,
nem moccan.
Cirka fél óra múlva visszaoldalogtam a korábbi helyemre. Csak úgy próba-
képpen. Ha a jak még mindig ott van, végleg lelépek: keresek magamnak egy
olyan helyet, ahol sem tolvaj kutyák, sem pedig gyanakvó jakok nem vonják el a
figyelmemet.
Amint elértem az épület sarkát, óvatosan kidugtam a fejem mögüle, hogy va-
jon ott van-e még a jak a helyén.
Már nem volt ott.

45

Éppen azon voltam, hogy valami ennivaló után nézzek, amikor két furcsa alak
bukkant fel a látómezőmben. Először azt gondoltam, hogy szerzetesek, aztán,
ahogy egyre közelebb értek hozzám, kiderült, hogy mégsem azok. A két zsákru-
hába öltözött valaki a két Siva-hívő volt: Piki és Párnika. Úgy közeledtek felém,
mintha táncolnának. Egyszerre léptek: előbb egyenesen előre, aztán oldalra.
Néhány pillanatig haboztam, hogy megpróbáljak-e eltűnni előlük, sajnos azon-
ban, mire döntésre jutottam volna, már elkéstem a megfutamodással. Piki és
Párnika egyenesen felém vették az irányt.
– Maga az, mister…? – kiáltotta a kicsit magasabbik, Piki.
Kénytelen voltam megvárni, amíg hozzám érnek.
 – Ó, hát valóban maga az – szögezte le mosolyogva a másik is: Párnika.
Nem volt könnyű megállapítanom, hogy melyikük melyik, mivel azóta, hogy
utoljára láttam őket, még megkülönböztethetetlenebbekké váltak egymástól.
Ennek pedig az lehetett az oka, hogy alighanem hamuutánpótláshoz jutottak az
elmúlt nap során, mert még dúsabban borította az arcukat a hamuból és a ki
tudja, még miből készült kence. A hajuk pedig egyenesen katasztrofális volt.
Eredetileg talán raszta lehetett, csakhogy olyan vastagon fedte őket egy, a ken-
cénél lazább hamuréteg, hogy ember legyen a talpán, aki meg tudta volna állapí-
tani valamikori fazonjukat.
És hogy a hamuból nem csak a hajukra és az arcukra jutott, azt a körülöttük
szállongó szürke felhőcskék is bizonyították. Nem tudtam elképzelni mást, mint
hogy hamu-zuhanyt vettek valahol. És persze ruhástól.
– Örülünk, hogy látjuk, Blobzang rinpócse – mondta a magasabb, Piki.
– Bizony, nagyon örülünk – csatlakozott hozzá a másik.
– Én is örülök – rebegtem minden különösebb meggyőződés nélkül.
Ezután rövid csend következett. Csak álltak és néztek engem némán, szótla-
nul, mintha azt várták volna, hogy mondjak valamit. De hát mi az ördögöt
mondhattam volna? Végül aztán Piki szólalt meg.
– Az éjszaka… meglátogatott bennünket – mondta ünnepélyes hangon.
– Meg – bólintott Párnika is.
– Magát még nem látogatta meg?
Gőzöm sem volt róla, miért kellett volna engem is meglátogatnia annak a va-
lakinek, aki őket meglátogatta.
– Még… nem – mondtam.
– Akkor maga… nem kiválasztott.
– Nem bizony – sajnálkozott Párnika.
– De még meglátogathatja magát.
Igyekeztem bölcs képet vágni és figyelni, hogy a védőszellemem nem sugdos-
e valamilyen magyarázatot. Nem sugdosott.
– Kiről van szó… hölgyeim? – tudakoltam végül is mérsékelt kíváncsisággal.
– Siváról – mondta Piki.
Ekkor gyulladt némi fény a fejemben. Hát persze. A Siva-hívőket csak Siva lá-
togathatja meg éjszakánként.
 – Siva beszélt hozzánk – mondta Párnika. – Ezért is kerestük magát.
Kellemetlen érzés futott át rajtam, amely gyorsan több részre szakadt, és hi-
deg hullámokká változott a hátam közepén.
– Siva üzent magának, Mr. Lawrence – erősítette meg Piki. – Velünk üzent.
Nehéz lett volna bármit is válaszolnom, ezért inkább hallgattam.
– Üzent magának – ismételte Párnika. – Leült az ágyunk szélére, és… azt kér-
te, hogy mondjunk el valamit önnek.
Blöff! – jelentkezett a lelkem mélyén a nyilván eddig szundikáló, és most éb-
redező védőszellemem. Ne hallgass rájuk! Fordulj meg, és tűnj el onnan!
Megtehettem volna, de nem tettem meg. Udvariatlanság lett volna, azonkívül
pedig már kíváncsi is voltam. Vajon mit üzenhet nekem a nagy hatalmú isten?
– És… mit üzent? – kérdeztem.
Piki azonban először nem a kérdésemre válaszolt.
– Csak ült az ágyunk végében, és könnyes volt a szeme.
– És… mért?
A két hamuval borított lény szemrehányón nézett rám.
– A másik szeme pedig nevetett.
– És… miért? – ismételtem meg a kérdést.
– Azért, mert… rövidesen találkozni fog önnel.
– Engem is meglátogat talán?
Piki megrázta a fejét.
– Fordítva. Ön látogatja meg őt.
– És… hol? – nyögtem kisé megdöbbenve.
– A temetőben – mondta. – Ahova magát eltemetik.

46

Nem mondhatnám, hogy tapsikoltam örömömben a jóslatuk hallatán. Tisztában

voltam vele, hogy miről beszélnek. Siva ugyanis nemcsak teremtő isten, és bizo-
nyos értelemben az emberiség védelmezője, de ő uralkodik a démonok felett is.
Főleg a temetőkben, a halottak körül sündörgő hulladémonokat tartja kordában,
amelyek egyre a halottak között bóklásznak, és várják a kellő pillanatot, hogy
megszállhassák valamelyiküket. Siva ilyenkor kérdőre vonja a démonokat, és ha
nem tudják kellőképpen megindokolni, hogy miért akarnak mindenáron a holt-
testbe bújni, elkergeti őket. Siva tehát a hindu vallást követők egyes csoportjai
szerint a temetők és a hullaégető helyek felügyelője is.
Őszintén szólva meghökkentem egy kicsit. Nem mintha szóról szóra elhin-
ném, amit a Siva-kultusz hívei hirdetnek, de azért valahogy mégis… Nem szere-
tem, ha az isteneknek szándékai vannak velem. Abból nem szokott semmi jó
kisülni.
– Siva haragszik magára – mondta Piki.
– Haragszik – erősítette meg Párnika is.
– Elárulta maguknak, hogy miért?
– A halottak miatt – mondta Piki. – Azok miatt, akik a hegyen fekszenek.
– Értem – bólintottam. – Azaz nem értem.
– Az a hegy Siváé – mondta Párnika. – Az a hegy, a Kancsendzönga, Siva he-
gye. Néha a csúcsán szokott táncolni. Tudta, hogy Siva szeret hegycsúcsokon
táncolni?
Nem tudtam. Azzal ugyan tisztában voltam, hogy Siva imád táncolni, ezért is
hívják Siva Nátarádzsának, azaz táncoló Sivának, azt azonban, hogy a hegycsúcs-
okon is táncol, még nem hallottam. De hát miért is ne? Egy isten bárhol táncol-
hat.
– Eddig még nem hallottam róla – ismertem be.
– A hegy Siváé – ismételte meg Párnika. – Az ő tulajdona. Tudja, mi követke-
zik ebből?
Ezt sem tudtam. Bár azért sejtettem valamit.
– Az, hogy a holttestek, amelyek a hegyen fekszenek, szintén az ő tulajdonát
képezik. Ha kedve tartja, táncol velük. És Siva… azt nem nézi jó szemmel.
– Mármint mit? – kérdeztem.
– Hogy elviszik a holttesteket. Az ő holttesteit. Érti?
Értettem is, meg nem is. Főleg azt nem értettem, hogy nekem mi közöm min-
dehhez. És ezt meg is kérdeztem tőlük.
– Maga meg tudná akadályozni – mondta erre Piki.
– Én? – hökkentem meg. – Hogy tudnám? Gondolják, hogy ha megemlíteném
akárkinek is, hogy Siva haragszik, mert meg akarják fosztani a táncpartnereitől,
bárki is hallgatna rám? Bolondnak néznének érte.
– Majd nem fogják – mondta Párnika. – Hamarosan nem fogják.
– Mit akar ezzel mondani? – kérdeztem.
– Azt, hogy Siva nem elégszik meg a puszta fenyegetéssel. Felelősségre vonja
magát és másokat is. Előbb talán másokat… de ezt már meg is tette.
– Úgy érti, hogy Siva gyilkol?
Piki elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.
– Gyilkol? Siva nem gyilkol, Mr. Lawrence. Siva csak arra készteti a lelkeket,
hogy bújjanak ki a testükből és szülessenek újjá más formában. Ez pedig nem
gyilkosság, csupán helycsere.
– Nem biztos, hogy ezzel mindenki egyetértene – mondtam.
– Ó, hát Sivát nemigen izgatja, hogy mi az emberek véleménye róla. Most úgy
érzi, hogy megfosztják valamitől, ami kedves neki.
– A halottakra gondol?
– Már említettem.
– Hogy jövök ide én?
– Magára hallgatnak az emberek. Beszélje rá őket, hogy hagyjanak fel a
Kancsendzönga kirablásával. Azok az emberek a hegy és Siva halottai.
– Mert ha nem, akkor mi lesz? – kérdeztem enyhe ingerültséggel a hangom-
ban.
– Akkor az ön lelke hamarosan testet cserél – mondta Párnika.

47

Nem mondhatnám, hogy jó passzban voltam ezen az estén. Először Namkaicsor-

tennel akartam szót váltani, de nem sikerült. Hiába kopogtattam az ajtaján, nem
nyitotta ki. Vagy mélyen aludt, vagy úgy döntött, hogy erre a napra szabadságot
vesz ki – bár ha valakinek pihenésre lett volna szüksége, akkor elsősorban én
voltam az.
Ezután Davát vettem sorra, de ő sem volt a láthatáron. Vele szívesen elbe-
szélgettem volna a különféle meditációs technikákról, ám egy lámával, aki, ki
tudja, hol a fenében tartózkodik, nem könnyű elbeszélgetni. Miután vele is ku-
darcot vallottam, a könyvtáros láma következett. Arra gondoltam, hogy elalvás
előtt olvasgatok egy kicsit – azt a könyvet, ami miatt végül is célba vettem Lap-
csang kolostorát –, de őt sem találtam a helyén. Viszont volt valaki a könyvtár-
ban, „aki” szerintem nem illett oda. Egy egér. Amikor benyitottam az ajtón, ép-
pen szembenézett velem, miközben majszolt valamit. Csak reménykedhettem
benne, hogy nem a könyveket eszi. Attól tartottam, hogy az egerek számára
olyan lehet egy-egy évszázados, zsíros könyvlap, mint az emberek számára –
főleg a mai világban – a pizza.
Az egér rám nézett, szomorúan csóválni kezdte a fejét, majd visszavonult.
Cincogott valamit, és elhúzott a könyvek között.
Sóhajtottam, és tovább kerestem volna az említett könyvet, amikor az egér
visszatért. Nem tréfa: tényleg visszatért hozzám. Szürke egér volt, és mintha
barna csíkokat láttam volna a hátán. A jókora termet egyetlen villanykörte vilá-
gította csak meg, így a gyanús árnyékok, amelyek akár gonosz lelkek is lehettek,
egészen közelre lopakodtak hozzám. Ez utóbbiak nem nyugtalanítottak – elvégre
volt benne gyakorlatom, hogyan kell elbánni velük. Őriztem a tarsolyomban
néhány imádságot, amelyektől hanyatt-homlok menekülnek majd előlem. Lega-
lábbis a szerint a szerzetes szerint, aki egy másik kolostorban megtanított rájuk.
Őszintén szólva éles helyzetben még nem volt alkalmam kipróbálni őket, de
azért bíztam a varázsmondások erejében. Miben bízzon az ember, ha már azok-
ban sem?
Az egér visszajött hozzám, én pedig ügyet sem akartam vetni rá. Igazság sze-
rint meg kellett volna próbálnom kikergetni a könyvtárból, de túl fáradtnak
éreztem magam ahhoz, hogy egerekkel hadakozzak. Inkább a felé a könyvespolc
felé fordultam, ahol annak a bizonyos könyvnek lennie kellett. Volna. Meghök-
kenve tapasztaltam ugyanis, hogy nincs a helyén. Pedig én magam tettem vissza
korábbi, és mindeddig egyetlen látogatásomkor.
Az egér ott kíváncsiskodott mögöttem, látható érdeklődéssel figyelve, hogy
mit csinálok. Aztán egyszer csak keservesen elcincogta magát. Cincogást mon-
dok, pedig az egerek csak a mesékben cincognak. Ez a fura hang, amit kiadott
magából, inkább vékony, kétségbeesett segélykiáltásnak tűnt.
Ekkor hirtelen megszólalt a védőszellemem a lelkem mélyén.
– Ne! – mondta határozottan. – Ne hallgass rá!
 – Ne hallgassak? – hökkentem meg. – Hiszen nem is hallgatok. Különben is, mi ve-
szélyt rejtegethet az egércincogás?
– Nem is sejted, mi? Hiába is magyarázgatnám, úgysem értenéd meg. Jobb, ha meg-
fordulsz, rá sem nézel az egérre, lefekszel és kialszod magad. Hát nem volt már eleged a
mai napból?
Tényleg elegem volt, ám tisztában voltam vele, hogy ha le is feküdnék, képte-
len lennék elaludni. Akkor már jobb, ha elfoglalom magam valamivel, mint hogy
álmatlanul forgolódjak a kemény kolostori ágyon.
Gyanakvó pillantásokat vetettem az egérre. Tettem is két lépést felé; ettől ki-
csit megijedhetett, mert elkezdett visszafelé futni. Amikor már jó két-három
méternyire volt tőlem, felém fordult és várakozón nézett rám.
Tűnés, tűnés! – sürgetett a védőszellemem. Nincs jobb egy jó alvásnál.
Ebben speciel nem volt igaza: jó néhány dolgot kapásból is fel tudtam volna
sorolni, ami legalábbis egyenértékű vele, de hát nem érdemes egy védőszellem-
mel vitába szállni. Tapasztalatból tudtam, hogy úgyis mindig ő kerül ki belőle
győztesen.
Ebben a pillanatban rádöbbentem, hogy az egér akar tőlem valamit. Ha a vi-
lág más pontján történt volna velem hasonló eset, bizonyára csak nevettem
volna ostoba feltételezésemen, egy lámakolostorban azonban merőben más a
helyzet. Itt az is megtörténhet, ami egyebütt nem.
– Akarsz tőlem valamit? – kérdeztem az egértől, amitől a védőszellemem hir-
telen taktikát váltott.
Te tisztára bediliztél – csodálkozott elképedt hangon. Egy egérrel beszélgetsz? Tu-
dod, mi lesz ennek a vége? Volt már ilyen esetem, nem is egy. Egyszer például, jó régen,
még Perzsiában, amikor egy másik ember védőszelleme voltam… nos, ez az ember azt
hitte, hogy a halak kergetik. Nem érted, mi? Szóval, egy halásznak voltam a védőszelleme,
aztán egyszer, amikor nem figyeltem rá, valahogy eldobta az agyát. Azt képzelte, hogy az
a sok hal, amit kifogott, életre kel, és meg akarja enni. Azt hitte, a halaknak lábuk és
szárnyuk nőtt, és megpróbálják felfalni. És mi lett a dolog vége? Az, hogy egy ünnepi
felvonuláson az uralkodót, a sahot is halnak nézte. Rá akart rohanni, hogy visszadobja a
tengerbe, ahová való, de a testőrök elkapták, és darabokra szabdalták. Én meg mehettem
a fenébe. Utálom, ha kilakoltatnak. Ezért hát, légy egy kis tekintettel rám, és menj végre
aludni.
 Már-már eleget tettem a kérésének, amikor az egér ismét cincogni kezdett.
Megfordult, és eliramodott, miközben többször is hátrafelé fordította a fejét,
mintha csak meg akart volna győződni róla, hogy ott vagyok-e mögötte.
És akkor egyszerre csak megpillantottam valamit. Egy felborultnak látszó,
üres lekvárosüveget. Aztán még kettőt, bonyolultan egymáshoz illesztve. Úgy
néztek ki, mint egy desztillálókészülék, vagy valami ahhoz hasonló. Az egér óva-
tosan kikerülte, majd közvetlenül a közelében bebújt egy könyvespolc alá. Úgy,
hogy ne tudjam elérni, ha forralnék ellene valamit, ugyanakkor láthasson is
engem. És cincogott, cincogott.
Közel hajoltam a készülékhez. Hirtelen világosság gyúlt a fejemben. Az egyik
üvegben egy, az „én egeremhez” hasonló, másik csíkos hátú egeret pillantottam
meg, ami szemmel látható kétségbeeséssel próbált meg kiszabadulni a fogságá-
ból. Megértettem mindent. Az „én egerem” arra kért, hogy szabadítsam ki a
másik egeret, „aki” nagy bajba került. Ha nem is ölik meg a szerzetesek, azért
okozhatnak neki elég kellemetlenséget. Például úgy, hogy elviszik jó messzire,
hetedhét határon túlra, ahonnan talán vissza sem talál a kolostorba. Az életét itt
nem kell féltenie, hiszen a szerzetesek nem ölnek élőlényt, a füves rétek felett
viszont százával keringenek sasok – azok pedig nem szerzetesek, sőt még csak
nem is a lámavallás hívei.
Vettem egy mély lélegzetet, és nem törődve a védőszellemem sipákolásával,
kiengedtem a pórul járt egeret a börtönéből. A csíkos hátú jószág kiugrott az
üvegből, és eltűnt a legközelebbi könyvespolc alatt.
Sóhajtottam, és elégedetten nyugtáztam, hogy megtettem az e napra előírt jó
cselekedetemet, így már nyugodtan mehetek aludni. A sors vagy az istenek
azonban nem akarták, hogy így legyen.
Visszasétáltam ahhoz a polchoz, amelyen a „könyvemnek” lennie kellett vol-
na, ahova korábban visszatettem – mindhiába. Szó, ami szó: nem jártam öröm-
táncot. Volt már elég tapasztalatom a kolostori könyvtárakkal kapcsolatban.
Tudtam, ha egyszer valaki feltesz egy könyvet valamelyik polcra, és ha azt valaki
más elmozdítja onnan, soha többé nem kerül vissza a helyére. Miután a keleti
könyvek nagy része különálló lapokból áll, amelyek selyemkendőbe vannak be-
csomagolva anélkül, hogy a kendőn bármi is utalna a könyv tartalmára, elve-
szett ember az, aki meg akarja találni azt a könyvet ma, amit tegnap olvasott.
 Így jártam én is. Visszatettem a könyvet a helyére, valaki elvette onnan, és
máshova rakta. Több száz, ha nem ezer hasonló kinézetű könyv közé.
Tanácstalanul álltam, és átkoztam magam, amiért nem biggyesztettem vala-
mi jelet rá. Akár egy papírcsík is megtette volna.
Sóhajtottam, és feladtam a keresést. Képes voltam idejönni Lapcsangba a mi-
att a nyomorult könyv miatt, és elkövettem azt az ostobaságot, hogy nem vittem
be a cellámba. Most aztán utazhatok dolgom végezetlenül haza.
Ismét meghallottam a cincogást. Meghökkenve láttam, hogy az egér újra ott
van, nem messze tőlem. Sőt, talán közelebb is annál, amennyire illett volna. És
az egér felnézett rám. Megbillegtette a bajuszát, cincogott, majd megfordult, tett
egy kis kanyart, és elindult a polcok között. Akkor már gyanakodtam. Ez az egér
egy másik csapdához vezet. A szerzetesek nyilván telerakták a könyvtárat csap-
dákkal, amelyek meg is fogták az egereket. Az egerek pedig kinéztek engem ma-
guknak, és úgy döntöttek, hogy én leszek a Nagy Megszabadító, tibeti nyelven a
Thar-pa chen-po, aki kimenti őket szorult helyzetükből.
Megtorpantam, és megvakargattam a fejem. A végén még tényleg igaza lesz a
védőszellememnek. Ha a szerzetesek rájönnek, hogy én engedtem ki az egereket
a csapdákból, bemószerolnak Namkaicsortennél, aki kirúg a kolostorából.
Vártam, hogy a jidamom mondjon valamit, de ő sértődötten hallgatott.
Szinte öntudatlanul követtem az egeret. Az eszem azonban már máson járt.
És akkor hirtelen megtorpantam, mert az utamat állta egy könyvespolc. Kicsi
volt, jóval alacsonyabb a többinél, két nagy alakú könyv hevert rajta, lapjaik
világoskék selyembe csavarva. És egy kicsi is volt mellettük, vörös selyemburko-
latban.
Aztán megpillantottam a vörös selyem sarkában azt az alig észrevehető bar-
na foltot – talán néhány csepp himalájai tea foltja lehetett –, amelyet már akkor
megfigyeltem, amikor a könyvet olvastam, csak éppen megfeledkeztem róla.
Íme, a könyv ott volt előttem. És mellette ott volt az egér is. Felnézett rám, meg-
billegtette bajuszát, majd eltűnt a polcok alatt.
Megtörölgettem a homlokomat, és a kezembe vettem a könyvet. Nincs téve-
dés: valóban az volt, amelyet kerestem. És talán soha nem találtam volna meg
két vaskosabb társa takarásában. Önkéntelenül is kibontottam az egyik vasta-
gabb könyv „csomagolását”, és belelapoztam. Majd felkiáltottam meglepeté-
semben. Egy olyan mesegyűjteményt tartottam a kezemben, amelyről mindenki
tudta, hogy létezik – egy több száz éves értekezésben olvastam róla –, ám még
egyetlen európai kutató sem látta. És íme, az egér odavezetett hozzá.
Ehhez mi szólsz? – kérdeztem a védőszellememet.
Nem válaszolt. Mogorván hallgatott.
Utált veszíteni.

Később elmeséltem a történteket Davának, és megkérdeztem tőle, hogy mi a

véleménye róla. Dava megvonta a vállát:
– Csak Szrinpo lehetett – mondta.
– Szrinpo? – csodálkoztam. Ez a szó a tibeti nyelvben többek között démont is
jelent.
– Szrinpo csak a csúfneve volt – magyarázta Dava. – A lámanövendékek adták
neki, így hívták a háta mögött. Barátságtalan ember volt, fegyelmet követelt,
ugyanakkor aranyból volt a szíve. Őt magát is érdekelték a régi mesekönyvek és
nyelvtanok.
– Mikor halt meg? – kérdeztem.
– Néhány éve. Amit meséltél, nagyon is arra utal, hogy Szrinpo lelke változ-
hatott egérré, és ő segített neked. Különben meg ne terjeszd, hogy kiengedted az
egeret a csapdából, mert a szerzetesek utálják az egereket. Szrinpo, úgy látszik,
hálás volt neked, amiért megmentetted egyik túlvilági társát a szenvedéstől.
Nem tudtam hova tenni a dolgot. Nagyon erős hit kellett volna hozzá, hogy
elhiggyem, amit mond. Hogy egy egér…
Aztán megvontam a vállam.
Ez a Himalája. És egy lámakolostor.
Itt minden megtörténhet.

48

Az egérrel történt találkozásom után újabb meglepetés ért. Amint kinyitottam a

cellám ajtaját, egy homályos árnyékot pillantottam meg benne. Az árnyék az
ágyamon ült, és amikor a villanykapcsoló felé nyúltam, halkan rám szólt.
 – Ne kapcsolja fel, kérem. Vagy előbb csukja be az ajtót.
Lord Carrick hangját hallottam az ágyam felől.
Becsuktam az ajtót, aztán felkapcsoltam a villanyt. Sokkal többet ekkor sem
láttam a cellám belsejéből. A villanykörte olyan kevés fényt adott, hogy – kis
túlzással – még egy elefántot is nehezen fedeztem volna fel, ha a sarokba bújik.
Lord Carrick, mint már említettem, az ágyam szélén ült egy whiskysüveggel a
kezében. Amikor szó nélkül helyet foglaltam szemben vele a cellámban találha-
tó, délután szerzett ülőalkalmatosságon – egy sámliféle kis ülőkén –, a zsebébe
nyúlt és két összecsukható fémpoharat húzott ki belőle.
– Kér egy nyelettel? – kérdezte.
– Persze – mondtam. – Whiskyt még soha nem utasítottam vissza. Ez elveim
ellen való lenne.
Öntött, és átnyújtotta az egyik poharat.
– Csak azért jöttem, hogy meggyőződjek róla, jól van-e.
– Megvagyok – mondtam.
Lord Carrick a szemembe nézett.
– Őszinte leszek, Mr. Lawrence. Ismét kérni szeretnék öntől valamit.
– Éspedig? – kérdeztem.
– Előbb igyunk egyet.
Ittunk. Kiitta a poharát, majd megtörölgette vékonyka bajuszát.
– Azt akarom mondani magának, hogy menjen a fenébe! Szedje a cuccát, és
tűnjön el innen!
– Csak úgy egyszerűen? – kérdeztem csodálkozva.
– Nem csak úgy egyszerűen – mondta. – Ha elhúz innen, és addig nem is jön
vissza, amíg le nem takarítjuk a hegyet, akkor esetleg hajlandó lennék egy na-
gyobb összeggel támogatni az elhatározását.
– Úgy érti, pénzt kínál nekem, ha lelépek?
– Úgy van. Az árban akár most is megegyezhetünk.
Ismét öntött és ismét kiittuk a poharunkat.
– Áruljon el nekem valamit, lord Carrick – mondtam megforgatva a poharat
az ujjaim között. – Miért olyan fontos magának, hogy én ne legyek itt?
A lord megvonta a vállát.
– Ha hiszi, ha nem, nekem nem az ön személye fontos. Felőlem akár egész
életére itt is maradhatna. Csak éppen az a helyzet, hogy maga összezavar itt
mindent. Mi azért jöttünk ide, hogy takarítsunk. Első lépésként a halottak jön-
nek, aztán a szemét következik. És maga ennek a folyamatnak az útjában áll.
– Nincs ilyen szándékom – védekeztem önkéntelenül is.
– Az édes mindegy – legyintett a lord. – Maga és a barátja akkora zűrzavart
csináltak itt, amekkora már veszélyezteti a munkánkat. És én ezt nem tűrhetem.
Aki az utunkban áll, azt sajnálatos módon kénytelenek leszünk eltüntetni onnan.
– Maga most fenyeget engem? – kérdeztem. – Azt hittem, hogy korábban már
összebarátkoztunk, sőt üzletet is kötöttünk.
– Maga félreért engem, Mr. Lawrence. Én nem magát fenyegetem személy
szerint, maga úgy egyébként szimpatikus nekem, én csak – mint említettem –
egy akadályt próbálok elhárítani az utunkból.
– Bármilyen eszközzel? – kérdeztem.
A lord elmosolyodott.
– Ne gondoljon mindjárt a legradikálisabb módszerre. Elvégre ezért ajánlot-
tam pénzt magának.
– És ha nem megyek bele az üzletbe?
– Akkor másféle eszközök következnek.
– Mint például?
– Nem mondom el, mert azokat még inkább fenyegetésnek venné. Maradjunk
csak a pénznél. Nos?
– Nem tehetem – mondtam.
– Nem értem, miért nem?
– Az egerek miatt – mondtam.
– Egerek? – rántotta fel a szemöldökét a lord. – Jól értem? Miféle egerekről
beszél?
– A könyvtár egereiről – mondtam. – Van itt egy könyvtár, és vannak benne
könyvek, amelyek közül néhányat el szeretnék olvasni.
– Ugyan már – legyintett a lord. – Megveszem magának őket, ha óhajtja. Vi-
gye haza őket, és olvasgasson otthon. De mi is a helyzet az egerekkel?
– Nem akarok csalódást okozni nekik.
Lord Carrick gyanakodva nézegetett. Nem tudta eldönteni, hogy gúnyolódok-
e vele, vagy egyszerűen csak nem vagyok százas. Talán megbuggyantam a tör-
téntek hatására. Még nem ment volna ki belőlem a sokk?
– Az egereknek? – kérdezte kissé remegő hangon.
– Van abban a könyvtárban néhány könyv – tértem vissza a korábban el-
hangzottakra. – Nagyon fontos könyvek, nagyon szeretném elolvasni őket…
Képzelje, nem sokkal ezelőttig még nem is sejtettem, hogy léteznek.
– Hm.
– A könyvtár egerei hívták fel rájuk a figyelmemet. Nem okozhatok csalódást
nekik.
A lord megsimogatta az állát.
– Maga… nem óhajt csalódást okozni… bizonyos egereknek?
– Úgy van – mondtam.
– Ez valami allegória? – kérdezte.
– Ez a valóság – mondtam.
Lord Carrick a fejét csóválta.
– Sajnálom. Igazán sajnálom. Kár magáért. Én mindent megtettem, amit csak
tehettem… az ön érdekében. Szerettem volna alkalmazni önt, de az embereim
nem mentek bele. Így hát sajnálatos módon vissza kell vonnom a korábbi ajánla-
tomat.
– Nem tudná valahogy visszafogni az alkalmazottait? – kérdeztem.
A lord keserűen elmosolyodott.
– Van egy bizonyos határ, amelyen túl már önjáróvá válnak. A társukat ölték
meg, McPearson professzort, Mr. Lawrence. Ez egy összeszokott csapat: bár-
mennyire is én vagyok a vezetőjük, ők nem a rabszolgáim.
– Csak kíváncsiságból kérdezem – sóhajtottam. – Maga is azt hiszi, hogy
McKinley és én… mi gyilkoltunk?
A lord megrázta a fejét.
– Hát, ha hallani akarja, nagyobb esélyt adok annak, hogy önök nem felelősek
a történtekért, mint annak, hogy igen. De hát számít ez már valamit? Magukra
esett a gyanú árnyéka, és nem is alaptalanul. Egy fiatal lány eltűnt, és vele egy
időben tűnt el a maga barátja is. Csak a bolond nem lát összefüggést a kettő kö-
zött. És csak a bolond nem lát összefüggést aközött, hogy a maga barátja és Mc-
Pearson professzor nem ették egy tálból a cseresznyét, de mondhatnám úgy is,
hogy haragosok voltak, majd „véletlenül” összetalálkoztak itt, a Himalájában, és
az egyiküket meggyilkolták.
– Ez elég bizonyíték arra, hogy McKinley ölte meg McPearson professzort?
– Én a gyanú árnyékáról beszéltem. Ez pedig elég ahhoz, hogy… hm… kérdőre
vonják magát.
– Egyáltalán nem zavarja önt, hogy esetleg ártatlan vagyok? Egy ártatlan em-
bert akarnak „eltakarítani” az útból?
– De, zavar – tárta szét a karját a lord. – Nagyon is zavar. De hát mit tehet-
nék? Átvitt értelemben meg van kötve a kezem. És meg kell, hogy mondjam
magának, nemcsak a múlt köti meg, hanem a jövő is.
– Ezt meg hogy érti? – kérdeztem kíváncsian.
– Úgy, hogy ami eddig történt, megtörtént. De mi fog történni a jövőben? Ha
maga és a barátja gyilkoltak és embert raboltak, akkor van ennek valami szá-
momra még nem érthető célja. Talán az, hogy el akarnak valamiért zavarni ben-
nünket innen. Bármi áron. Én elsősorban a jövő miatt aggódom, Mr. Lawrence.
Nem szeretném elkövetni azt a könnyelműséget, hogy hagyom magát és a barát-
ját szabadon garázdálkodni. Akárhol is rejtőzik a lánnyal együtt.
– Na és a piros kabátos ember? Vele mi a helyzet? Én azt gondolom, hogy
mindaz, amiről ön néha olyan szemléletesen beszél… nem elsősorban a Kancsen-
dzönga takarításáról szól. Az csak a spanyolfal.
– Ezt gondolja? – kérdezte rövid szünet után a lord.
– Egyre inkább ez forog a fejemben – bólintottam. – Maga mindenáron meg
akarja szerezni azt a könyvet, amely ön szerint a halottnál kell hogy legyen, s
ehhez spanyolfalként hirdette meg a hegy takarítását. Jól gondolom, lord
Carrick? Vagy nem is erről van szó? Az is csak spanyolfal?
– Ön tehát azt állítja, hogy engem nem a hullák érdekelnek, nem a Kancsen-
dzönga és talán nem is az a könyv, amelyről beszéltem önnek?
– Hát, néha eszembe jut ilyesmi.
– Kár – mondta. – Nagy kár. De azért egyet megígérhetek önnek. Minden
erőmet latba vetem, hogy rábírjam az embereimet, legyenek, hm… kíméletesek
önnel.
– Már ezért is hálával tartozom önnek, lord Carrick – mosolyogtam. – És a
whiskyért még inkább.
A lord megsimogatta a bajuszát.
 – Hogy ne érezze úgy, hogy az ellensége vagyok, itt hagyom magának ezt a fél
üveget. Talán életében utoljára iszik ilyen csodálatos italt.
Mosolygott, felállt és kisétált az ajtón.
Nem tudtam igazán neheztelni rá.

49

Éppen csak sikerült a párnám alá rejtenem az üveget, máris kopogtattak az aj-
tómon. Ezúttal Mr. Woodley volt az érkező. Revolver volt a kezében, ám amint
átlépte a küszöböt, már a zsebébe is gyömöszölte.
– Látom, látogatója volt – mondta. – Mit akart az öreg mókus?
– Jó éjszakát kívánni – mondtam.
– Akkor ez a vén tróger sem tud aludni.
– Nem beszél valami szépen róla – feddtem meg.
– Hogy a fenébe beszéljek másképpen, amikor nyakunkra hozta ezt a gengsz-
terbandát? Nézzen csak végig rajtuk. Egyikükkel sem szeretnék szembetalálkoz-
ni egy sötét utcán. Csak sejteni lehet, hogy milyen gondolatok forognak a fejük-
ben.
– A magáéban nem forognának, ha megölték volna egy közeli barátját?
– Ezek közeli barátok? – biggyesztette le a száját. – Ezek gondolkodás nélkül
megölnék egymást száz dollárért. Különben a gyilkosság előtt még alig ismerték
egymást.
– Nem túloz? – kérdeztem.
– Higgye el, jó emberismerő vagyok. Sőt, nemcsak az élőket ismerem, hanem
a halottakat is. Ez a szakmám. Én hiszek magának, Mr. Lawrence. Azért jöttem,
hogy ezt megmondjam. Maga ártatlan, nem is vitás. És a barátja is. – Mr.
Woodley megvakargatta furcsa formájú orra hegyét. Kissé piros volt, mintha
megkapta volna a nap. – Nagy a gyanúm, hogy a maga barátja és a kis hölgy nem
a saját jószántából tűnt el.
– Hanem?
– Eltüntették őket. Mégpedig ez a banda. Minden bizonnyal váltságdíjat
akarnak követelni értük. Közben eljátsszák a sértettet, és önre terelik a gyanút.
Hogy gyilkosságok történtek itt, az persze kétségtelen. Csakhogy nem valaki más
követte el ezeket, hanem ők maguk. Az ismeretlen áldozat is hozzájuk tartozha-
tott. Egymást gyilkolták, és lehet, hogy ezután is gyilkolni fogják valamiért.
– Mire gondol?
– A fene se tudja, hogy mire gondoljak. De a pénz nagy szerepet játszik benne,
az biztos.
– Nem zavarja, hogy a lord dúsgazdag ember?
Mr. Woodley meghökkenve nézett rám.
– Ezt meg miből gondolja?
– Nem így van?
– Nem – rázta meg a fejét Woodley. – Bár a lord nem hajléktalan koldus, azért
messze van attól, hogy Britannia leggazdagabb emberei között emlegessék. Lord
Carricknek komoly tartozásai vannak, és… lehet, hogy a birtokai nem is elégsé-
gesek ahhoz, hogy ki tudja fizetni az adósságait.
– Honnan a csodából tudja maga ezt? – csodálkoztam.
– Nézze, Mr. Lawrence – fogta meg a karom. – Én üzletember vagyok, a cégem
bizonyos szolgáltatásokat végez, ezért tudnunk kell, hogy a partnereink, akik
megbíznak ezzel-azzal bennünket, fizetőképesek-e. Mielőtt dolgozni kezdünk, a
korábban begyűjtött információk elemzése dönt arról, hogy elvállaljuk-e a meg-
bízatást. Lord Carrick esetében… hogy is mondjam csak: rezgett a léc.
– És ezt miért mondja el nekem?
– Mert itt két gyilkosság is történt, ha még emlékszik rájuk, továbbá két sze-
mély eltűnt. És nagy a gyanúm, hogy önt is el akarják tüntetni. Talán éppen
azért jött magához a lord, hogy megfenyegesse.
– És ön miért jött hozzám? Csak nem ugyanazon okból? – kérdeztem kissé
csúfondáros hangon.
A markáns férfiarcra kiült a nyugtalanság, vagy ez már nem is az volt, hanem
félelem?
– Őszintén szólva be vagyok kicsit csinálva – mondta. – Nem vagyok az a ré-
müldözős fajta, de most egyre inkább úgy érzem, hogy olyan közel vagyok a
halálhoz, mint még soha. Ezek szerintem figyelmeztetésnek szánják a gyilkossá-
gokat. Ebben az esetben pedig mindegy, hogy ki az áldozat.
– Vajon kit akarnak figyelmeztetni?
 – Ez a kérdés, Mr. Lawrence. Ez a nagy kérdés. Hogy kit? Lehet, hogy McKin-
ley professzor és a lány hozzátartozóit. Lehet, hogy másvalakit.
– Hogy jön ide a piros kabátos ember? – váltottam váratlanul témát.
– Tessék? – kérdezte értetlenül.
Megismételtem a kérdést. Mr. Woodley megvonta a vállát.
– Sok mindent rebesgetnek róla, ám őszintén szólva nem érdekelt a dolog,
mivel számos legenda kering a hegyekben meghalt emberekkel kapcsolatban.
Hallottam a piros kabátosról is. Nyilván nem is létezik.
– Minden hegymászó látja, aki arra jár.
– Úgy értem, hogy az a piros kabátos ember nem létezik, akiről a legendák
szólnak. Aki létezik, az egy egyszerű hegymászó, aki megkísérelt feljutni a hegy-
re, de csak odáig jutott. Talán a kabátja színe miatt terjednek róla mindenféle
ostoba történetek. Magam úgy hallottam, hogy valamelyik európai királynak –
nem tudom, melyiknek – a balkézről való leszármazottja, egy trónkövetelő, akit
a király meg akart öletni, mire ő idemenekült, és szerencsétlenül járt a hegyen.
Ön szerint például kicsoda?
– Egy bizonyos Donovan ezredes. Egy brit katonatiszt. Az ezernyolcszázas
évek közepéről.
– Igazán? Ilyesmiről nem hallottam.
– Talán van nála valami, ami többeknek is kellene.
Mr. Woodley erre is csak legyintett egyet.
– Ez is csak mese. Persze hogy minden halottnál van valami. Fényképek,
egyebek. De engem ez a dolog nem izgat, nem ezért jöttem magához.
– Akkor miért? – kérdeztem kíváncsian.
– Hát… az az igazság, hogy nem is tudom pontosan. Ne nézzen rám ilyen fur-
csán, kérem, mert valóban nem tudom. Talán megérzés. Ilyesmi.
– Megérzés? – kérdeztem. – Mit érzett meg velem kapcsolatban?
Mr. Woodley fintorgott az orrával, mintha szúnyog szállt volna a hegyére.
– Tudja, ez egy hülye dolog, és… valahogy nem tudom megmagyarázni. Min-
denesetre biztos vagyok benne, hogy maga ártatlan.
– Naná, hogy az vagyok – értettem egyet vele.
– És életveszélyben van – tette hozzá. – És talán én is. Ezek az emberek min-
denre elszántak. Tényleg ki akarják készíteni magát. Úgy érzem, maga az elsőd-
leges célpontjuk. És én ezt… nem tudom tétlenül nézni.
– És ha téved? – kérdeztem. – Ha mégiscsak én vagyok a gyilkos? Ha nekem
vannak egyelőre senki által nem ismert szándékaim itt, a Kancsendzönga köze-
lében?
– Mr. Lawrence, van érzékem bizonyos szándékok felismeréséhez.
– Hát ez nagyon dicséretes – bólintottam. – Köszönet az együttérzésért. Jóle-
sik, de nem tudom, hogy mit kezdjek vele.
– Én majd megmondom – bólintott. – Segíteni fogok magának.
– Segít? Miben? – kérdeztem.
– Mindenben. Még nem tudom pontosan, hogy miben… talán abban, hogy
magán tartom a szemem. Ha úgy érzi, hogy támogatásra van szüksége, ha egye-
dül nem boldogul valamivel, nos, akkor gondoljon arra, hogy hozzám mindig
fordulhat. Oké? A serpák rövidesen megkezdik a halottak ideszállítását, ezzel
megbomlik itt az eddig sem valami óriási rend, és bármi előfordulhat. Tulajdon-
képpen csak ezt akartam a tudomására hozni.
– Még egyszer köszönöm a jóindulatát – mosolyogtam rá. – Főleg azt, hogy
nem tart gyilkosnak. És a jövendő segítségét is köszönöm. Remélem, nem lesz rá
szükségem.
– Úgy legyen – bólintott Mr. Woodley, és elhagyta a cellámat.
Visszaültem az ágyam szélére, és a gondolataimba merültem. Rövid idő után
azt vettem észre, hogy félig alszom.
Lekattintottam a villanyt, és bebújtam az ágyba. Az volt a szándékom, hogy
alaposan kialszom magam.
Az istenek azonban néha nem úgy döntenek a jövőnk felől, ahogy szeretnénk.
Szerencsére.

50

Arra riadtam, hogy valaki áll az ágyam mellett. Villámsebesen kiröppent az álom
a szememből, és egy szemrehányó gondolat kelt életre bennem. Nevezetesen,
hogy már megint elfelejtettem bezárni a cellám ajtaját. Ez általában véve egy
lámakolostorban nem feltétlenül szükséges dolog, jelen körülmények között
azonban, amikor már két gyilkosságot is elkövettek a közelemben, ildomos lett
volna. Így aztán nem maradt más hátra, minthogy megpróbáljam megkeresni a
stukkeremet, amelyet az ágyam mellé tettem a padlóra.
– Ne keresse – figyelmeztetett egy hang. – Nálam van.
A hang Miss Davenporté volt.
– És mi a szándéka vele? – kérdeztem, miközben megpróbáltam úgy helyez-
kedni a takaróm alatt, hogy ha szükséges, megkísérelhessem néhány gyors moz-
dulattal lefegyverezni.
– Semmi – mondta. – Csak nem szerettem volna, ha felriad álmából, és belém
lő.
– Visszakérhetem? – nyújtottam ki a takaró alól a kezem.
– Persze – mondta. – Ugye egészen ébren van már?
– Efelől nyugodt lehet – biztosítottam.
– Nyújtsa ki a karját.
Kinyújtottam. Éreztem, hogy a revolver belecsusszan a tenyerembe.
– Ugye nem él vissza a helyzetével? – kérdezte. Mintha némi kis gúnyt érez-
tem volna a hangjában.
– A helyzetemmel? Ezt hogy érti?
– Itt állok a maga ágya mellett fegyvertelenül, magánál pedig már van fegy-
ver. Bármire rákényszeríthet, ha akar.
– Nem szoktam fegyverrel kényszeríteni egyetlen hölgyet sem, ha az ágyam
mellett áll, és nem tudja, hogy mitévő legyen.
– Ez jól hangzik – mondta. – Különben tudomására kell hoznom, hogy rette-
netes lelkifurdalásom van, amiért felébresztettem magát. Amikor bejöttem az
ajtaján és láttam, hogy alszik, vissza kellett volna fordulnom, és hagyni békében
magát. És meg is tettem volna, ha ellen tudtam volna állni a félelmemnek.
Mert… az az igazság, hogy rettenetesen félek. Talán nem látszik rajtam, de igaz.
Reszketek a félelemtől. Eddig csak regényekben olvastam ilyesmit, hogy valaki-
nek elkékül a szája és remeg a rettegéstől; el sem tudtam volna képzelni, hogy
egyszer ez velem is előfordulhat. És most, tessék: kék a szám, és remeg kezem-
lábam. Hát nem mulatságos?
Egyáltalán nem volt az. Ekkor hirtelen történt valami. A felkelő hold benézett
az ablakon. Mivel egyetlen felhőcske sem volt odafent, kékesfehér tányérként
ragyogott az égen. S ebben a ragyogásban egy indián hercegnőt láttam az ágyam
mellett szobrozni. Ezen aztán annyira megdöbbentem, hogy felkönyököltem és
meredten bámultam rá.
Miss Davenport valóban indián hercegnő volt. Tarka poncsóján egy hatalmas,
kiterjesztett szárnyú madár, minden valószínűség szerint egy kondorkeselyű
terpeszkedett; hosszú, barna, kibontott haját kék színű, ugyancsak sasmintás
homlokpánt fegyelmezte; lábán egy mokaszin gyöngyszemei csillogtak. Cirka
másfél másodpercenként felemelte az egyik lábát és a másikhoz dörzsölte, majd
azonnal lábat is váltott.
Miss Davenport figyelmét nem kerülte el, hogy ámuldozva legeltetem rajta a
szemem, mert furcsa kis mosolyt engedett meg magának.
– A szerelésemet nézi? – kérdezte. – Mexikóban vettem. Azt gondoltam, hogy
ami ott jó a hegyek között, az itt is jó lehet.
– Na és… jó? – kérdeztem tétován.
– Hát, hogy őszinte legyek, nem annyira. Mokaszin helyett inkább nemez-
csizmát kellett volna húznom.
– Ott van az enyém az ágyam végében, bújjon bele – javasoltam.
– Egyelőre… nem szeretném…
– Ahogy gondolja – mondtam, és ismét csak visszakerült rá valahogy a sze-
mem. Volt is mit néznem rajta, nem is vitás. Az volt a helyzet, hogy volt idő,
amikor még egyáltalán nem úgy nézett ki, mint most. Kezeslábasban, hátrafo-
gott és a koponyájára simított hajjal, barátságtalan, éles tekintettel felvértezve
nagyon is találónak tűnt a Marsha által ráragasztott név: Szipirtyó. Akkor az
volt, ezúttal viszont valaki egészen más.
– Beszélni szerettem volna… magával – mondta. – Nappal sajnos… nem mer-
tem, és ezután sem merek majd.
– Velem beszélgetni? – hökkentem meg. – És miért nem?
– Attól tartok, hogy szemmel tartanak.
– Kicsodák?
– Hát, talán lord Carrick emberei – sóhajtotta –, de valaki biztosan. És én nem
tudom, hogy mit csináljak.
Életemben nem láttam még olyan kétségbeesett mosolyt, amilyet produkált,
és nem is gondoltam volna, hogy egyáltalán létezik.
 – Azért jöttem magához, mert… vissza akarom kapni Marshát – mondta eről-
tetetten nyugodt hangon –, vissza kell kapnom. Hogy álljak az apja elé, ha be kell
jelentenem neki, hogy elveszítettem a lányát?! Börtönbe fognak csukni, és ez
még a legkevesebb. – Összetette a két kezét, mintha imádkozna. – Kérem, segít-
sen nekem visszaszerezni Marshát, Mr. Lawrence!
Őszintén szólva nevetségesnek tűnt a dolog. Mintha egy kislány azért kö-
nyörgött volna, hogy keressem meg neki az elveszített játék babáját.
– Segítenék én – sóhajtottam –, szívesen megtenném, ha tudnám, hogyan.
– De hiszen az a professzor a maga barátja. Tudnia kell, hová mentek.
– Ön ezek szerint azt feltételezi, hogy McKinley professzor és Marsha együtt
mentek valahova?
– Maga jobban ismeri a professzort, mint én – ismételte. – El tudja képzelni,
hogy ő… mármint a professzor érdeklődni kezdett Marsha iránt?
– Érdeklődni? – hökkentem meg.
– Istenem… hát tudja, hogyan gondolom. Marsha, bár még csak tizenhét
éves… máris… hm… szóval, olyan, hogy megakad rajta a férfiak szeme. Érti, mire
gondolok?
– Azt hiszem, igen.
– Marsha tulajdonképpen érett nő – már ami a testét illeti –, az agya azonban
még egy gyereké. Szerintem fel sem fogja, hogy mi történik vele.
Amint Marsha fizikai tulajdonságaira célzott, önkéntelenül is az övét vettem
szemügyre. Bár a poncsó merev vastagsága nem engedte, hogy kidomborodja-
nak alóla a körvonalai, oldalról viszont nyitott volt, így hát, amit nem láttam
elölről, azt szemrevételezhettem onnan. Miután ez megtörtént, úgy gondoltam,
hogy akármilyen is Marsha – őszintén szólva annyira már nem emlékeztem rá –,
ha versenyre kerülne sor köztük, Miss Davenport utcahosszal győzne.
Miss Davenport érzékelhette a bűnt, amit kíváncsiságommal elkövettem el-
lene, mert gyorsan összehúzta magán a poncsóját.
– Szóval… mit gondol a professzorról? – kérdezte.
– Milyen értelemben? – adtam az ártatlant.
– Istenem, hát milyen értelemben… Olyan értelemben.
– Hát – kezdtem kényszeredetten –, kétségtelen tény, hogy érdeklődik a höl-
gyek iránt. A női nem iránt általában.
 – Ez… igaz?
– Őszintén szólva óriási rajongótábora van a hallgatónők körében – mond-
tam. – Olyan, mint egy üstökös.
– Üstökös? – tátotta el a száját. – Ezzel mit akar mondani?
– Azt, hogy ott ragyog az egyetem egén, és rajongó lányokból hosszú csóvát
húz maga után.
– És képes lenne… kiskorúakat… és az egyetem nem tesz semmit?
– Az egyetemen nincsenek kiskorúak – magyaráztam.
– És ha lennének?
– De nincsenek.
– Ha lennének… megtenné?
– Erre nem tudok válaszolni – mondtam. – Már a feltételezés is ítélet egyben.
Mindenesetre a professzornak van bizonyos sármja, és a hölgyek… a lányok
ugyebár, nehezen tudnak ellenállni neki.
– Jézusom! Mit fogok én mondani Marsha apjának? És ha megöli az az átko-
zott?
– McKinley még soha nem gyilkolt meg senkit. Nem olyan alkat. Bár… ha el-
borul az agya…
– Elborul? Mi…kor?
– Ha ellenkeznek vele, például.
– Maga már… tapasztalt ilyet? Ellenkezett már vele?
– Én? Őszintén szólva… ha azt érzékelem, hogy valamilyen vita során elju-
tunk egy olyan pontra, amikor kezdi elveszíteni a kontrollt az idegei felett, ak-
kor én mindig visszavonulok. Okos enged. Tudja.
– Jézusom… az a szörnyeteg megöli Marshát, mint ahogy a másik professzort,
McPearsont is megölte!
– Csak ha ellenkezik vele – emeltem fel a mutatóujjamat.
– De ha nem ellenkezik, az még rosszabb… Istenem, meg kell találnunk
Marshát! Nagyon szépen kérem, segítsen nekem.
– Segítenék én szívesen – sóhajtottam. – Csak éppen nem tudom, hogyan. Ez
itt a Himalája. Itt megkeresni valakit, aki nem akarja, hogy megtalálják… Külön-
ben is lehetséges, hogy már nincsenek is itt.
– De hát hol lehetnek?
 – Akárhol – vontam meg a vállam. – Akár Párizsban is.
Megremegett – attól tartottam, hogy összeesik. Ám az utolsó pillanatban mé-
giscsak állva maradt.
– Valami baj van? – kérdeztem.
– Semmi – mondta. – Csak görcsöl a lábam.
– A hidegtől van – bólintottam. – Elég hűvös van idebent. Javasolom, hogy
lépjen bele a csizmámba.
– Sajnos ezzel kapcsolatban van egy kis problémám. Inkább vissza kellene
mennem a cellámba, de még kell egy kis idő, hogy összeszedjem a bátorságomat.
Tudja, nemcsak Marsha miatt vagyok ideges, hanem a gyilkosságok miatt is. Hát-
ha engem is meg akarnak ölni. Hátha egy őrült lapul közöttünk, akinek mindegy,
hogy kit öl meg: a lényeg, hogy megöljön valakit. Nem tudom, észrevette-e?
– Mit kellett volna észrevennem? – húztam össze a szemöldökömet.
– Hogy holnap telihold lesz. Ilyen tájban pedig akadnak bizonyos személyek,
akik egész egyszerűen bezsonganak. A sorozatgyilkos pszichopatákra gondolok.
Teliholdkor mindig megnő a gyilkosságok száma. Maga még nem olvasott róla?
Kicsit még itt maradnék… ha nem kerget el.
– Dehogy kergetem. Még mindig nem értem, hogy miért nem lép bele a csiz-
mámba. Várjon, odaadom magának a kabátomat, vagy itt van a palástom…
– Felül nem fázom… csak a lábam… és azért nem szeretnék belelépni a csiz-
májába, mert szörnyű emlékeim vannak… Gyerekkoromban egyszer Új-Mexikó-
ban nyaraltam a nagynénémnél, és egy reggel, amikor beleléptem a cipőmbe,
rátapostam egy benne rejtőzködő skorpióra. Az a dög persze megszúrt, én kór-
házba kerültem, és majdnem baj is lett belőle. Azóta… tudom, hogy másoknak
nevetséges, de nekem… különben, ha nem értené félre…
– Micsodát? – kérdeztem.
– Nem. Inkább nem – vonult vissza.
– Mit akar mégis mondani? – kérdeztem kíváncsian.
– Mondom, hogy nem.
– Azt sem tudom, hogy mire mond nemet.
– Nem is kell, hogy megtudja. Gondoltam valamire, de aztán rájöttem, hogy
mekkora ostobaság. Maga biztosan félreértené.
– Általában nem szoktam félreérteni a dolgokat – mondtam önérzetesen. –
Ha feltételezi rólam, hogy…
– Jaj, istenem, hát eszembe sem jutott volna megsérteni magát. Csak éppen…
eh… ostobaság.
– Ki vele! Micsoda?
Megnyalta a szája szélét és lesütötte a szemét.
– Tudja, az az igazság… de ezt már mondtam, hogy itt maradnék még egy ki-
csit magánál, ha nem hajít ki, csak az a helyzet, hogy csupa félelem vagyok… és
most fázik is a lábam… és nem merek belelépni a maga csizmájába, mert… tudja,
azok miatt a szörnyű új-mexikói emlékeim miatt, ezért arra gondoltam, hogy…
mi lenne, ha bedugnám a takarója alá… igazán hozzá sem érnék magához. Erre
gondoltam, de aztán rádöbbentem, hogy micsoda ostobaság is… a maga helyé-
ben én is valami… butaságra gondolnék, hogy én kezdeményezni akarok vala-
mit… ami feltehetően riasztja magát…
– Nem gondolok semmi egyébre, mint hogy melegen akarja tartani a lábát.
Nem értek félre semmit, szívesen beszélgetnék még én is magával, álmos sem
vagyok, ezért felesleges óvatoskodnia.
– Hát… ha maga mondja – sóhajtotta –, de egészen biztos benne…
– Egészen az vagyok – mondtam nyomatékosan.
Úgy éreztem, mintha kígyó csúszott volna be a takaróm alá. Ráadásul egy je-
ges kígyó az Antarktiszról. Bár sosem hallottam, hogy a Déli-sarkon lennének
kígyók, a lába mégis azokra emlékeztetett. S jóllehet, azt ígérte, hogy nem ér
majd hozzám, nem tudta megtartani az ígéretet. Igaz, ebben én is ludas voltam,
mert ahogy megpróbáltam helyet csinálni neki, kénytelen voltam kapálózni egy
kicsit.
– Bocsánat – mondta megszeppenve. – Vigyázatlan voltam.
– Én voltam az – legyintettem nagyvonalúan. – Most már jobb?
– Lényegesen – suttogta.
– Akkor hát… beszélgessünk.
– Szóval, az a helyzet – sóhajtotta –, hogy nagyon ki vagyok készülve. Rohadt
helyzetben vagyok, és fogalmam sincs róla, hogyan mászom ki belőle. Az a hely-
zet, hogy a szüleim korán meghaltak…
– Sajnálom.
– Már régen volt. A szokásos. Autóbaleset. Egyedül maradtam, és már serdü-
lőkoromtól én tartom el magam.
– Nem lehetett könnyű – mondtam együtt érzőn.
– Hát nem. Borzasztóan hiányoztak a szüleim. Némi állami segítséggel sike-
rült befejeznem a főiskolát, ahol irodalmat hallgattam… bocsánat.
– Mi a baj?
– Magához értem.
– Észre sem vettem.
– Jó, hogy ezt mondja. Maga olyan megbízható férfi, amilyen csak ritkán akad
az ember útjába. Magának az arcára van írva a tisztesség.
– Miért udvarol maga nekem? – kérdeztem gyanakodva.
Erre aztán majdnem sírva fakadt.
– Borzasztóan szégyellem magam, Mr. Lawrence…
– Leslie.
– Köszönöm, de tényleg borzasztóan érzem magam. Ami történt, az olyan,
mint egy rossz álom. Megbíznak egy igazán jól fizető bulival, aztán egyszerre
csak összeomlik minden, és még jó, ha megúszom anélkül, hogy megölnének.
– Talán kissé eltúlozza a dolgot – mondtam nem nagy meggyőződéssel.
– Azoknak, akik gyilkolnak, könnyen eljár a kezük. Én pedig… egyedül állok a
viharban. Bárki bármikor megölhet.
Éreztem, hogy rázkódik a lába, mintha még mindig fázna.
– Rám mindig számíthat – igyekeztem megnyugtatni.
– Igazán kedves magától… de nem várhatom el senkitől sem, hogy a testőröm
legyen, elvégre ahogy én látom, itt mindenkinek elsősorban saját magára kell
vigyáznia. Ellenkező esetben könnyen koporsóba kerülhet. Már ettől is szörnyen
érzem magam. Mr. Poppins azt ígérte, hogy zöld mezőkön, virágok között, vakí-
tó kék ég alatt, a jó levegőn sétálgathatok Marshával. És erre mi fogad a zöld fű,
a kék ég és a tarka virágok helyett? Egy hegynyi fémkoporsó, amelybe halottakat
pakolnak. Hát ez egészen elképesztő.
– Valóban kellemetlen – adtam igazat neki. – De még mindig fázik a lába.
– Miből… gondolja?
– Érzem, hogy remeg.
– Bocsánat, hogy magához értem, csak ez a hely kissé…
– Magának az egész teste remeg – mondtam.
 – Nem, nem, dehogy – tiltakozott ijedten. – Semmi esetre sem. Csak egy ki-
csit… tudja, ha erősen elgondolkodom valami kellemetlen dolgon, vagy félek
valamitől, akkor megesik…
Halk koccanásokat hallottam. Nem kellett soká törnöm a fejem, hogy mi le-
het az.
– Jaj… istenem, hát a fogam… ideje lesz mennem. Kérem, Mr. Lawrence… azaz
Leslie… bocsásson meg nekem…
– Hiszen még nem is beszélgettünk – figyelmeztettem.
– Tudom, de hát… annyira fázom, hogy… képtelen lennék rá…
– Esetleg felveheti a palástomat – javasoltam.
– Sajnos az… nem segítene – rázta meg a fejét. – Már kaptam egyet egy szer-
zetestől, ezt csak bizalmasan árulom el magának, mert a szerzetes megkért rá,
hogy ne említsem senkinek, az a palást ugyanis a kolostor tulajdona, és bár a
szerzetesek nem idegenkednek már annyira a nőnemű lényektől, mégsem veszik
jó néven, hogyha a kolostor női vendégei a palástjukban lófrálnak, amit végső
soron meg is tudok érteni. Azzal a palásttal takaróztam éjszaka… mert az itteni
takaró, nem illik ilyet mondanom, elvégre vendég vagyok itt, még akkor is, ha
Mr. Poppins fizet értünk a szerzeteseknek, szóval az itteni takaró elég szörnyű…
úgy értem, hogy a szaga sem valami felemelő, de az még semmi ahhoz képest,
hogy mennyire szúr. Szóval, az a helyzet… most nehogy azt higgye rólam, hogy
én vagyok Borsószem hercegkisasszony, akinek semmi sem jó, de hát az egyik
takaró büdös és szúr, a másik takaró, a palást, pedig vékony, és fázom alatta.
Őszintén szólva kezdtem elveszíteni a fonalat. Úgy beszélt, hogy szinte leve-
gőt sem vett közben. Ezalatt megcsodálhattam szép, déli dialektusát.
Időnként azért összekoccantak a fogai.
– Ez minden, amit felajánlhattam magának – sajnálkoztam. – Felajánlanám az
én takarómat is, de ebben az esetben is fennáll a lehetőség, hogy nem fog tet-
szeni magának… mert… szóval, be kell valljam, hogy whiskyszaga van. Nem na-
gyon, csak… alig érzékelhetően. És persze szúr is.
Erre aztán szimatolni kezdett. Előrehajolt, és megszaglászta a takarómat.
– Halványan érzek valamit.
– McKinley kilöttyintette a poharát – mondtam. – Még nem volt időm kimos-
ni.
 – A poharát? – csodálkozott.
– A takarómat – mondtam. – Apropó, a whisky. Ha a takarómat nem is fogad-
ja el, fel tudnék ajánlani magának valamit helyette. Amitől majd kicsit felmeleg-
szik.
És lássanak csodát, egyből megértette, mire gondolok.
– Whiskyre céloz? – kérdezte.
– Bingó – mondtam.
– Magának aztán nagy az önmegtartóztató képessége, hogy az elmúlt napok
történései ellenére sem itta még meg a tartalékát az utolsó cseppig.
Természetesen nem árultam el neki, hogy csak nemrég hagyta nálam lord
Carrick a félig teli üvegét.
– Csak a megfelelő alkalomra vártam – mondtam.
– Maga szerint én megfelelő alkalom vagyok?
– Az majd kiderül. Szóval megkínálhatom egy nyelettel?
– Maga képes kimászni a kellemes melegről, hogy keressen nekem egy kis
whiskyt?
– Nem kell kimásznom – magyaráztam. – Itt van a kezem ügyében. Van egy
barátom, akinek az a véleménye, hogyha van az embernek egy kis whiskyje, az
sose legyen karnyújtásnyi távolságnál messzebb tőle. Bármikor előfordulhat,
hogy sürgősen szükségünk lehet rá.
– Hogy hívják a barátját?
– Larrynek – mondtam.
– Őt nem ismerem. Pedig jó néhány olyan fickót ismerek, akinek hasonló a fi-
lozófiája.
Ekkor már a kezemben volt az üveg. Valóban ott állt az ágyam mellett kar-
nyújtásnyi távolságban, ahova korábban a lord távozása után tettem.
Felemeltem és felé nyújtottam.
– Húzza meg nyugodtan – mondtam.
Kissé habozni látszott, aztán meghúzta. Előbb csak egyetlen kortyocskát
eresztett le a torkán. Vártam a diszkrét kis köhécselést, amivel a hölgyek az erő-
sebb italokat szokták köszönteni, ezúttal azonban a köhincsélés elmaradt.
– Ez jó – mondta a korábbi Szipirtyó elégedetten. – Tényleg melegít. – Ismét a
szájához emelte az üveget, és jókat kortyolt belőle, miközben a szeme sem reb-
bent. – Első osztályú – dicsérte. – Régen ittam ilyen jót. És most már nem is fá-
zom.
– Majd fog – mondtam.
– Hogyhogy? – kérdezte némileg meghökkenve, miközben visszaadta az üve-
get.
– Úgy – magyaráztam –, hogy az alkohol felmelegíti ugyan az embert, ám bi-
zonyos idő után elmúlik a hatása.
– Maga most fenyeget engem?
– Nem, csak értek valamicskét a természettudományokhoz.
– A professzor barátjától hallotta ezt?
– Egy barátomtól, az igaz. Csak éppen nem volt professzor.
– Akkor mi volt?
– Kocsmáros – mondtam. – Nála senki sem ismeri jobban a whisky utóhatása-
it. Azt tanultam tőle, hogy a whisky valóban felmelegíti a szervezetet, egy ideig
úgy is tartja, ám aztán csak rosszabb lesz.
– Akkor mi a fenét lehet csinálni…?
– Ha a whisky a trópusokra küldi is az embert, azonnal meleg helyre kell ke-
rülnie, különben még meg is fagyhat a szerencsétlen, aki azt hiszi, hogy a dél-
tengerekre repítették az angyalok, és elalszik egy képzeletbeli pálmafa alatt.
Éreztem, hogy ismét megremeg a hangja.
– Akkor ez azt jelenti, hogy nekem is… úgy kellene… szóval, valami meleg
helyre…
– Hát… ez az igazság.
– Ezt azért előbb is elmondhatta volna. Na, adjon még egy kortyot!
A whisky tíz percen belül elfogyott. Nekem már eleve is melegem volt a taka-
róm alatt, és ő is felmelegedett a kis székecskén, amin ült.
– Szóval, lehet, hogy az utolsó perceimet élem? – kérdezte. – Visszamegyek a
cellámba, magamra húzom a büdös és szúrós takarómat vagy a palástot, ami
vékony és könnyen megfagyhatok alatta… Számíthatok magára, Leslie?
– Mindenben, Lola – feleltem lelkesen.
– Akkor megkérem, hogy mondjon majd egy halotti imát a holttestem felett,
és mondja meg annak az izének… Woodwardnak, vagy hogy is hívják, hogy a
legszimpatikusabb koporsót válassza ki nekem. Kár, hogy nem tudhatom meg
soha, hogy mi történt Marshával. Rohadt dolog kérdőjeleket vinni magunkkal a
másvilágra.
– Szerintem eltúlozza a dolgot – csillapítottam. – Javasolnék magának vala-
mit, de nem tudom, hogy megtehetem-e.
– Ki vele! – mondta az alkoholtól felbátorodva. – Minden megoldás érdekel.
– Az lenne a legmegfelelőbb, ha maga is bebújna ide a lába után.
– A maga takarója alá? Soha!
– Hát… maga tudja.
– Nem kellett volna innom.
– Tudja, hány millió ember állapítja meg ebben a pillanatban ugyanezt világ-
szerte?
– És ha… bebújnék… biztos lehetnék benne, hogy maga… izé… úriemberként
fog viselkedni?
– Erre mérget vehet – mondtam. – Van szerencsém jól ismerni az úriembere-
ket.
– Nekem is. Ennek ellenére megbízom magában. Nem is értem, miért, de…
ismét elöntött a félelem. Nem akarok egyedül maradni. Inkább… nincs még egy
kis whiskyje?
– Nincs – mondtam. És nem is hazudtam.
– Kár.
A következő pillanatban megreccsent a sámli, aztán úgy éreztem, mintha egy
jegesmedve bújt volna mellém.
– Maga az? – kérdeztem.
– Nem is tudom – mondta. – Nem tudom, hogy valóban én vagyok-e. Minde-
nesetre nem ismerek magamra. Lehet, hogy nem is teljes valóságomban fekszem
ebben az ágyban, hanem csupán a lelkem. Már rég megfagytam a saját cellám-
ban, és a lelkem jött át magához vendégségbe… Most mit csinál, hé?
– Meg kellett győződnöm róla, hogy nem csupán a lelke didereg-e mellettem.
Errefelé ez bizony megesik néha.
– Na és meggyőződött róla?
– Hát… nem eléggé. Még nem vagyok egészen biztos benne.
– Hogy maga milyen bizalmatlan. Jézusom, mit csinál?
– Határozottan meg akarok győződni róla… Ez itt a keze, ez a lába… ez itt…
 – Vegye el onnan a kezét, kérem. Sokkal rövidebb idő alatt is meggyőződhe-
tett volna róla… Nem kell folyton-folyvást győződgetnie… kérem… mit keres ott,
ahol magának semmi dolga… Jézusom, hát hiába beszél magának az ember?
Most meg mit csinál? A fenébe is, ha már elkezdett valamit, ami tulajdonképpen
nagyon helytelen… Jaj, istenem… helytelen… akkor miért nem akarja végigcsi-
nálni…? A fenébe is… most már tényleg kimelegedtem… nagyon… kimelegedtem,
és… jó, hogy bejöttem magához… magához… és nagyon jólesik ez a melegítés, és
arra kérem, hogy ne hagyja abba… abba… abba…
Odakint, az éjszaka ellenére turbékolni kezdtek a galambok.
Ez egy ilyen éjszaka volt.
A szerelem és a halál éjszakája.

51

Éjfél felé járhattunk már, amikor felkönyökölt mellettem. Ezen az éjszakán csak
könnyű alvást küldtek rám az istenek. Úgy aludtam, hogy közben azért valame-
lyest ébren is voltam.
– Ébren vagy? – kérdezte.
– Most már igen – mondtam. És ez igaz is volt; pillanatok alatt kiment az álom
maradéka is a szememből.
– Szomjas vagyok – mondta.
– A whisky elfogyott – figyelmeztettem.
– Most éppen vízre lennék szomjas.
Bármennyire is nem volt hozzá kedvem, kikászálódtam az ágyból, a vizes-
kannához mentem, öntöttem belőle egy csészébe, aztán odavittem hozzá. Mo-
hón kapott utána, és ki itta az utolsó cseppig.
– Ez jólesett – mondta, miután letette a bögrét a padlóra.
– Ezt már többször is hallottam tőled az elmúlt órák során – mondtam.
Erre mérgesen az oldalamba bokszolt.
– Erről nem akarok hallani. Vannak dolgok, amik megtörténtek, aztán annyi.
Felesleges unos-untalan szóba hoznunk őket.
– Rosszat álmodtál? – kérdeztem.
 – Nem – mondta. – Csak szégyellem magam.
– Nemrég még nem tűntél szégyenlősnek.
– Pedig alapvetően az vagyok. De tévedsz. Nem amiatt szégyellem magam.
Hanem azért, mert… egyáltalán nem lenne szabad itt lennem.
– Miért, hol kellene lenned?
– Nem tudom, hol, azt azonban igen, hogy mit kellene csinálnom. Ne talál-
gass, elmondom: Marshát kellene keresnem. Ha belegondolok, hogy mi minden
történhet vele, amíg én, amíg én…
Lenyelte a befejezést.
– Feleslegesen furdal a lelkiismeret – vigasztaltam –, úgysem tehetsz semmit.
Valami azt súgja nekem, hogy Marshának nem lesz semmi baja.
– Hát én ebben nem vagyok annyira biztos. Az a kislány imád engem.
– És szipirtyónak nevez – csúszott ki a számon.
Éreztem, hogy egy csapásra megmerevedik mellettem a teste.
– Minek? – kérdezte rövid szünet után.
– Szipirtyónak – ismételtem.
– És az micsoda? – értetlenkedett. – Még sosem hallottam ezt a szót.
– Biztos, hogy tudni akarod?
– Ha már említetted, biztos.
– Tudod, mi a ronda vén banya?
– Ezt speciel tudom.
– Na és a boszorkány?
– Gondolom, egy fokozattal feljebb van az utálni való lények listáján.
– Nos hát a szipirtyó egy lépcsőfokkal még annak is felette áll.
– Ezt… mondta rólam Marsha?
– Azért ne vedd a szívedre – vigasztaltam. – Az ő korában mindenki szipirtyó,
aki nem úgy táncol, ahogy ő fütyül.
– De azért ez mégsem szép tőle – háborgott. – Hát valóban szipirtyó vagyok
én?
– Egyáltalán nem vagy az.
– Biztos?
– Persze hogy az.
– Márpedig követelem, hogy győződj meg róla… én egyáltalán… most tudom,
hogy haragudnom kellene Marshára, de… valójában még kislány… én viszont
már nagylány vagyok, és… úgy bizony, jó helyen tapogatódzol… és ezt most nem
átvitt értelemben mondom… ugye, hogy az vagyok, és… most már követelem…
követelem… hogy győződj meg róla…
Lehet ilyen kedves kérésre nemet mondani?

52

Szokás szerint a fejemet törtem, amikor kopogtattak az ajtómon. Bár lámakolos-

torokban általában nem szokás revolverrel a kézben fogadni a kopogtatót, az
elmúlt napok eseményeinek fényében ez már kezdett a mindennapi rutinommá
válni!
– Ki az? – kérdeztem csak úgy az ajtón keresztül.
– Felizita – mondta. – Másképpen Mrs. Butler. A volt Mrs. Butler.
Majd fenékre ültem, amikor kinyitottam az ajtót. Állt valaki a folyosón, aki
nem Mrs. Butler volt. És valahogy mégiscsak az volt. Ez a valaki éppen úgy né-
zett ki, mint aki percekkel ezelőtt nyert meg egy hosszú napokig tartó szépség-
versenyt, és most a fáradalmait szeretné kipihenni.
Az öltözéke is hasonlóról árulkodott. Testén szorosan simuló selyemruhát vi-
selt, magas sarkú cipőt, és valamilyen kis mellénykét, amelynek az ujjait aligha-
nem hódprém díszítette. Egyetlen pillanatig arra gondoltam, hogy Felizita But-
ler eltévesztette az ajtómat, de még a kolostort is, sőt alighanem az országot is.
Felizita félrehajtotta a fejét, és türelmesen rám mosolygott.
– Beenged, vagy kérvényt kell benyújtanom?
Gyorsan kitártam előtte az ajtót. Közben azért kicsit kidugtam a fejem a fo-
lyosóra, hogy meggyőződhessek róla, vajon hány szemtanúja van az érkezésé-
nek. Szerencsére nem láttam senkit. Ez azért persze még nem jelentett sokat:
egy lámakolostorban ezerkezű és ezerszemű Avalokitésvára minden szerzetes.
Talán még hátul is van szemük, és ami a fő: láthatatlanná is képesek válni. Per-
sze csak átvitt értelemben.
– Fáradjon be – mondtam. – Most dicsérjem meg a szerelését, vagy várjak
még vele egy kicsit? – érdeklődtem.
 – Most is, és később is – mondta.
– Tényleg, hova készül? – kérdeztem. – Csak nem Namkaicsorten ad fogadást
a tiszteletére?
– Na, arra várhatok – legyintett. – Namkaicsorten nem az az ember, aki sokra
becsülné a nőket. De hát mi egyéb is lenne elvárható egy kolostorfőnöktől?
– Tényleg hozzám jött? – hitetlenkedtem.
– Miért csodálkozik ezen? Azért, mert rendesen fel vagyok öltözve? Különben
kénytelen voltam.
– Kénytelen? – hökkentem meg. – Miért?
– Hova ülhetek le? – kérdezte válasz helyett.
Kissé zavarba jöttem. Két ülőalkalmatosság volt csupán a szobámban, és
egyiket sem tartottam megfelelőnek. Az egyik, a már többször is említett sámli-
szerű kis szék volt, a másik pedig az ágyam széle. Az utóbbin még érződött Szi-
pirtyó, azaz Miss Davenport testének a melege.
Mielőtt választhattam volna a kettő közül, már le is telepedett az ágy szélére.
– Remélem, nem szentségtelenítem meg a fekvőhelyét – kezdte.
– Sőt, megtiszteli vele – udvariaskodtam. – Mintha az imént azt említette
volna, hogy kénytelen volt felöltözni… úgy értem, ilyen elegánsan.
– Valóban kénytelen voltam – sóhajtotta. – Tudja, miért? Mert már kezdtem
elfelejteni, hogy ki vagyok.
– Ezt hogy érti? – húztam össze a szemöldökömet.
– Úgy, hogy tudja maga, ki vagyok én?
– Legutolsó értesülésem szerint Mr. Butler felesége.
– Csak voltam. De nem is erről van szó. Nos, Leslie, az a helyzet, hogy nem
sokkal ezelőtt belenéztem a tükörbe, és tudja, mit láttam benne? Egy szürke,
semmitmondó, kopott verebet. Olyan valakit, aki mindig is utáltam volna lenni.
És biztos lehet benne, hogy nem gyakran fordult ez elő velem.
– Ebben biztos is vagyok – bólintottam.
– Ráadásul még az a nyomorult kezeslábas is ott lógott rajtam, mert ez az el-
mebeteg Butler az enyémet vitte magával hullát gyűjteni. Az övé meg úgy állt
rajtam, mint jakon a hálóing. Úgy éreztem magam, mint amikor valaki egy sú-
lyos baleset után először néz a tükörbe, és rémülten döbben rá, hogy hiányzik
róla ez-az.
 – Talán ennyire azért nem komoly a dolog – próbáltam vigasztalni.
– Hogy a fenébe ne lenne az? – háborodott fel. – Maga nem nő. Maga nem is
tudhatja, hogy mit érez az a nő, aki egyszer csak rádöbben, hogy már nem az.
Úgy álltam ott a cellának nevezett szörnyűségben, mint akin keresztülment egy
úthenger.
– Azt hiszem, erősen túloz – mosolyogtam.
És igazam is volt. Mrs. Butler igencsak csinos és igencsak kívánatos nősze-
mély volt, ha már erősen túl is volt a tinédzser koron. És ez a selyemruha, amely
a testére feszült! Egy valamirevaló középkori költő hosszú, epekedő verset írha-
tott volna hozzá.
– Így aztán elhatároztam, hogy megmaradok nőnek, és úgy öltözöm, mintha
otthon lennék. Szerencsére hoztam magammal egy-két rongyot, amit szükség
esetén magamra vehetek.
Kedvem lett volna megkérdezni tőle, hogy mit jelent ez a szükség esetén, de
óvakodtam megkérdezni.
– És most itt vagyok – mondta.
Rám nézett, egyenesen a szemembe. Furcsa módon nem láttam könnyeket
benne, pedig ahogy megcsuklott a hangja, biztos voltam benne, hogy rövidesen
elsírja magát.
– Én csak egy… gyenge nő vagyok… akinek vannak igényei… az, hogy kedve-
seket mondjanak neki… hogy egy kicsit udvaroljanak neki, ne adj’ isten, körülra-
jongják a férfiak… nekem meg semmi sem jut ebből ezen a szörnyű helyen. Nem-
rég döbbentem csak rá, hogy micsoda ostobaságot csináltam, amikor hallgattam
Butlerre, és idejöttem. De hát tíz évet nem dobhat ki csak úgy az ember az életé-
ből, nem igaz? Azt hittem, hogy azzal, hogy elkísérem ide, a világvégére, tisztes-
séggel lezárunk egy korszakot. Még akkor is, ha már rég elváltunk az ágytól, ha
az asztaltól még nem is teljesen. És nagy marhaságot csináltam ezzel. Butler úgy
lerázott magáról, mint kutya a bolhát, bár ezt azért nem is bánom. Szóval, csak
halkan kérdezem meg, és nem is várok semmit utána, csak egy igent vagy ne-
met. Tetszem magának?
– Igen – vágtam rá gondolkodás nélkül.
– Na, ez már valami – mondta, és sírva fakadt. – Azért ezt jó hallani.
Kellemetlen helyzetben voltam, nem is vitás. Valóban tetszett, valóban vonzó
volt, de hát nem azért jöttem ebbe a kolostorba, hogy szép és kívánatos nők tár-
saságában múlassam az időmet. Ott vannak a könyvek, amiket még át kellene
olvasnom, kijegyzetelni őket, a gyilkosságok felderítéséről már nem is beszélve.
Aztán itt van Miss Davenport is, McKinley, Marsha…
Felizita Butler szipogott egy kicsit, miközben a vállamra hajtotta a fejét. Ek-
kor már ott ültem mellette az ágyam szélén. Ahogy hozzám simult a teste, érez-
tem, hogy hirtelen valami kemény kezdi nyomni az oldalamat. Előbb azt hittem,
a könyöke, aztán rádöbbentem, hogy az nem lehet. Kissé eltoltam magamtól, és
odatettem a tenyeremet – egészen pontosan az oldalára –, ahol a keménységet
éreztem.
– Ez itt micsoda? – kérdeztem.
– Hol? – kérdezett vissza, és kissé elhúzódott tőlem.
– Egészen pontosan itt – mondtam, és még erősebben szorítottam az oldalára
a tenyeremet. Ekkor már világossá vált előttem, hogy miért van a selyemruhája
oldalán egy tenyérnyi nagyságú selyemrózsa. Naná, hogy azért, mert rejtőzik
alatta valami!
– Ja, hogy ott – mondta, gyengéden lefejtve a kezemet az oldaláról. Matatott
egy kicsit, majd egy revolvert mutatott felém. – Erre gondol?
Már nem volt sírós a hangja, egyáltalán nem. Mintha icipicit csúfondáros lett
volna.
– Ez meg mi a fene? – kérdeztem.
– Mi lenne? – vonta meg a vállát. – Egy 38-as Smith & Wesson.
– És mi az ördögért…
– Hogy miért van nálam? Hát hogy megvédjem magam, ha valaki úgy gon-
dolná, hogy jobb nekem egy fémládában, mint azon kívül.
Nem is tudtam hirtelenjében, hogy mit mondjak erre. Mielőtt bármilyen mó-
don kifejezhettem volna ellenérzéseimet az olyan hölgyek iránt, akik stukkere-
ket rejtegetnek a selyemruhájukat díszítő, különben meglehetősen ízléstelen
rózsák alatt, átkarolta a nyakam és puszit nyomott a képemre.
– Nem kell félnie, szépfiú, nem magára vadászom.
– Hát… kire?
– Arra, aki esetleg rám vadászna. Az különben igaz, amit mondtam. Már nem
éreztem nőnek magam. Ezért elhatároztam, hogy úgy öltözöm, mintha nem is az
isten háta mögött lennék, ám ezzel együtt fegyvert is hordok magamnál. Másfél
órámba került, amíg rá tudtam fércelni a ruhámra ezt az izét. Mit gondol, hon-
nan szereztem?
– Úgy hozta magával, nem?
Ekkor döbbenetes felfedezést tettem. A rózsa nem is rózsa volt, hanem ló-
tuszvirág. Nyilván figyelte a képemet, mert hangosan elnevette magát. Olyan
kellemesen puha volt a nevetése, hogy még egy vasbeton gerenda is meglágyult
volna tőle.
– A nagy imateremből kölcsönöztem – mondta. – Az egyik istenszoborról
akasztottam le.
– Remélem, nincs több fegyver magánál – sóhajtottam. – Nem látok magán
több lótuszt…
Ekkor a combja következett. Ahogy véletlenül hozzám nyomódott, ugyanazt
éreztem, mint a revolver esetében.
– Csak nincs magán még egy stukker? – hökkentem meg.
– Ugyan már – tiltakozott. – Abból egy is éppen elég.
– És ez itt micsoda? – kérdeztem rövid kézimunka után.
– Ja, hogy arra gondol? – nevette el magát. – Őszintén szólva meg is feledkez-
tem róla. De maga stukkert kérdezett. Nem fordulna el egy kicsit… vagyis deho-
gyis, elvégre nem vagyok szégyenlős.
Azért én mégis elfordultam. Egy kicsit. A szemem sarkából azért láttam, amit
láttam. Be kell valljam, hogy Felizita Butler lábai olyannyira első osztályúak vol-
tak, hogy annál első osztályúbbak már nem is lehettek volna. Ha egy lábszépség-
versenyen indult volna…
Itt aztán meg is akadtam. Az a jókora kés, amelyet a kezében tartott, és
amelynek egyenesen felém irányult a hegye, belém fojtotta a szót.
– Ezt a combomra kötöttem – mondta. – Hajoljon csak ide, megmutatom, ho-
va…
– El tudom képzelni – sóhajtottam. – Ez minden?
– Hát… majdnem minden – felelte szégyenlősen. – Itt olyan körülmények
uralkodnak, hogy kénytelen az ember mindenre felkészülni, amire csak lehet.
– Szedje elő azt is – mondtam.
– Ahhoz ki kellene bújnom a ruhámból.
 Ne! – üvöltötte a védőszellemem a lelkem mélyén. Ne hallgass rá, be ne ugorj
neki! Már megint úgy fogsz járni, mint legutoljára is, amikor…
– Majd elfordulok – mondtam.
– Ha lehúzza a cipzárat a hátamon, megtalálja. Kissé feljebb, a derekamnál.
Ne! – üvöltött fel ismét a védőszellemem. Ne hallgass rá. Meg ne tedd neki azt a
szívességet…
Kissé nehéz volt megküzdenem a cipzárral, ám addig ügyeskedtem, amíg hir-
telen azt nem éreztem, hogy valami megszúrja a nyakam. Nem kellett nagy ész
hozzá, hogy rádöbbenjek: egy kés hegye az. S mivel a kés, ami eddig a combjára
volt erősítve, már mellettem pihent az ágy szélén, nem gondolhattam másra,
mint hogy újabb kés jelent meg a színpadon.
– Maga igencsak vigyázatlan, Leslie – mondta. – Mi lenne, ha magába szúr-
nám a bökőt?
– Baj – mondtam. – Nagy baj.
– Maga nem elég óvatos. Hogy nagyobb óvatosságra szoktassam, most le kel-
lene vágnom a füléből egy darabot.
– A fülemből? – képedtem el.
– Úgy bizony. Hallottam valakitől, hogy egyes intézményeknél így nevelik az
újoncokat.
Szorult helyzetben voltam, az kétségtelen. Bár nem voltam tisztában a szán-
dékával, még az is előfordulhatott volna, hogy valóban belém szúrja a kést. Az-
tán jöhet a fémkoporsó.
Mindenesetre a szemébe kellett néznem. Mintha jégcsapokat láttam volna a
kelő nap fényétől szikrázni benne.
Segíts, Radzs Kumar! – kértem magamban egykori mesteremet. Tudom, hogy na-
gyon rövid az idő, de segítened kell!
A következő pillanatban megrebbent a szeme. A kés még mindig a nyakamon
volt, ám mintha már nem szúrt volna annyira.
Úgy tettem mindent, ahogy Kumartól tanultam. Minden erőmet összeszed-
tem, és csak egyvalamire gondoltam. A kígyóra.
– Nekem is megvan a magam fegyvere – mondtam.
– Igazán? – kérdezte. – És mi lenne az?
– Egy kígyó – mondtam. – Egy mérges kígyó. Bármelyik pillanatban megöl-
heti.
Erre ismét felnevetett.
– Na, ne mondja. És hol van a maga kígyója?
– Egyelőre még a feje felett a mennyezeten – mondtam.
– Azt hiszi, beveszem ezt a maszlagot? – nevetett.
– Pedig ott van – mondtam. – És ha megmarja magát, vége a selyemruhás,
arany fülbevalós kirándulásának.
– Nos, akkor most mi legyen? – kérdezte. – Azt teszi, amit mondani fogok
magának, vagy… De erre nem is gondolok.
– Hm. És mit kellene tennem? – kérdeztem.
– Alig valamit – mondta. – Csupán meg kellene szabadítania a volt férjemtől,
ettől a rohadt Butlertől. Mindörökre.

53

Erre azért nem számítottam. Mint ahogy ő sem számított arra, ami ezután kö-
vetkezett. Hirtelen észrevette a kígyót, ami immár a padlón egyenesen felé igye-
kezett.
– A francba! – kiáltotta, és úgy felrántotta a lábát a magasba, hogy valóban el
kellett volna fordulnom tőle, ha nem akartam volna megszemlélni azt a rózsa-
színű valamit, ami a fegyverek mellett még elfért a selyemruhája alatt. – Maga
megbolondult…
Nem bolondultam meg – éppen ellenkezőleg. Amíg a kígyóra bámult, egyik
kezemmel elkaptam a torkát, a másikkal pedig kivettem a kezéből a hegyes va-
lamit, amit a nyakamhoz szorított. Némi meglepetést okozott ugyan, hogy a kés
nem kés volt, csupán egy körömreszelő.
– Hogy került ide ez a kígyó? – kérdezte idegesen. Nem rémült halálra, csu-
pán nem értette a dolgot.
– Milyen kígyó? – adtam az ártatlant.
– Ne mondja nekem, hogy nem volt itt egy kígyó! Ott volt a padlón. Ezzel a
két szememmel láttam.
– Nem tudom, miről beszél – ingattam a fejem.
 – De hiszen maga kígyóval fenyegetett meg engem!
Megvontam a vállam.
– Ez itt a Himalája – mondtam. – Itt minden megtörténhet. Még az is, hogy
néha olyat is látni vél az ember, ami a valóságban nem is létezik.
– Akkor most mi lesz? – kérdezte nyugtalanul jobbra-balra pislogva. – Elvál-
lalja, vagy sem?
– Hogy tüntessem el a férjét?
– Már nem a férjem.
– Attól, hogy nem alszik egy ágyban vele, még az. Különben mit ajánlana fel
cserébe?
– Amit akar – mondta. – Még magamat is.
– Miért ennyire sürgős a dolog? – kíváncsiskodtam.
Apró rándulások futottak végig az arcán.
– Mert, ha nem teszi meg, amire kérem, Butler megteszi… velem. Így már vi-
lágos?
Az volt.

54

Alig hagytam el az udvart, hogy kiszellőztessem a fejem, máris szembejött velem

valaki. Sőt, nem is egy, hanem kettő. Természetesen Piki és Párnika. Úgy tartot-
ták a fejüket, mintha azt lesnék, hogy nem ereszkedik-e le a földre a garuda ma-
dár, amelyről köztudott, hogy Siva isten luxusjárgánya.
Ha nem tudom, hogy ők azok, azt is hihettem volna, hogy két vándorló hullát
látok magam előtt, akiket nem sikerült valamiért máglyán elégetni, viszont má-
sok hamuja ráragadt a hajukra, az arcukra és a ruhájukra. Ha egy kisgyerek pil-
lantotta volna meg őket, holtbiztos, hogy megállt volna a növésben szegényke.
Ahogy észrevették, megtorpantak és mereven néztek rám. Ami azt illeti, én is
rájuk.
– Namaszté, Mr. Lawrence – üdvözölt Párnika, az alacsonyabbik mindkettő-
jük nevében. – Maga is érzi?
Jelentőségteljesen beleszimatolt a levegőbe. Követtem a példáját, de nem
éreztem semmi különöset. Talán ajaktrágya „illata” volt erőteljesebb, mint szo-
kott. Ebből arra következtettem, hogy újabb nomád csapat terelte be az udvarra
az állatait, újabb, a kolostor számára szánt adományokkal.
– Mit kellene éreznem? – kérdeztem.
– A vér szagát – mondta Piki, a magasabbik.
– Semmi olyat nem érzek – ráztam meg a fejem, és gondolatban még hozzá is
tettem, hogy hála istennek.
– Mi érezzük – mondták egyszerre.
– Hm. És maguk szerint… honnan jön? – kérdeztem.
– A jövőből – felelte Piki.
Ha kolostorok környékén jár az ember, előbb-utóbb hozzá kell szoknia a ké-
pes beszédhez, én azonban bármennyire is erőltettem az agyam, nemigen értet-
tem, mit akar ezzel a tudomásomra hozni.
Piki ekkor közelebb lépett hozzám, és lábujjhegyre állva az arcomba nézett.
– Kedves arca van – mondta reszelős hangon. Kinyújtott kezével végigsimí-
tott a homlokomon.
Mintha hó hullott volna rám. Csakhogy ez a hűvösség, ami megborzongatott,
nem volt kellemes. A halál ridegsége áradt belőle.
– Az ember arca múlandó – mondta Párnika.
– Kár magáért – tette hozzá Piki.
Ha már ilyen közel voltak hozzám, én is szemügyre vettem őket. Sajnos nem
sokat értem el vele. Olyan vastagon borította az undok szürkeség a bőrüket,
hogy képtelen voltam kivenni a vonásaikat. A szemük azonban hang nélkül is
beszélt. Szelíd, mondhatni, fáradt szemük volt. Mintha a túlvilágról néztek volna
rám.
– Hamarosan elmegyünk innen – mondta Párnika.
– Hamarosan – értett egyet vele Piki.
– Csak még meg kell várnunk a halottakat.
– Úgy értik… azokat, akiket lehoznak a hegyről? – kérdeztem.
Mindketten egyszerre rázták meg a fejüket.
– Azokat, akik lejönnek a hegyről.
– Akik majd újjászületnek.
– Ott kell lennünk az újjászületésüknél.
 – Ez a dolgunk – mondta Piki.
– Ez – bólintott Párnika.
– Fel akarnak menni a hegyre? – kérdeztem elképedve.
– Azt majd Siva eldönti – fordult hátra Piki. – Nem akar velünk jönni?
Nem akartam.

55

A Himalájában mindig történnek csodák, még ha nem is vesszük annak őket.

Csak akkor gondolkodunk el, miképpen történhettek meg, amikor már megtör-
téntek. Az is ebbe a kategóriába tartozott, hogy megszólalt a zsebemben a tele-
fonom. Pedig lemerült a kicsike, s én éppen azon törtem a fejem, hogy fel kelle-
ne töltenem valahol.
– Te vagy az, Larry? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Mitől ijedtél meg ennyire, bajtárs? – kérdezte köszönés helyett. – Csak nem
kergetett meg valaki?
Mondtam neki, hogy nem, csak éppen váratlanul ért a hívása.
– Miért? Elutaztál már Nepálból? – kérdezte.
– Még nem – mondtam.
– Akkor mi a váratlan benne?
– Mi a helyzet, Larry?
– Van egy rossz meg egy jó hírem. Melyiket vegyem előre?
Larry néha rohadtul idegesítő tudott lenni, az kétségtelen.
– Mondd a rosszat!
– Elfogyott az egydollárosom. Pedig igyekeztem takarékosan élni belőle.
Nincs valami ötleted, hogyan juthatnék egy kis előleghez?
– Sajnos meg kell várnod, amíg hazaérek.
– Sejtettem – sóhajtotta. – Na és mi van akkor, ha nem jössz haza? Mondjuk,
ott maradsz a kolostorodban, és életed végéig ki sem mozdulsz belőle.
– Ez nem fordulhat elő – biztosítottam róla.
– És ha mégis?
– Ne aggódj, amíg élek. Feltétlenül megadom neked, ami jár.
 – Hát éppen ez az, Leslie, hogy amíg élsz. Na és ha… mondjuk…
– Mi a jó hír?
Larry csöndben maradt egy kicsit; már-már attól tartottam, hogy megszakadt
a vonal, amikor folytatta.
– Szóval, Leslie, az a helyzet, hogy a nagy szentháromsághoz csatlakozott
még valaki.
– Szentháromság? – hökkentem meg. – Az meg mi?
– Hát azok, akik a piros kabátos Donovanre hajtanak. Mr. Butler, lord Carrick,
és Mr. Atkinson. Van még valaki, aki nagyon szívesen megtalálná Donovant.
– Kicsoda? – hökkentem meg.
– Most figyelj, Leslie. Van egy ismerősöm, aki jól kiismeri magát a hegymá-
szók világában. Nem érdekes, hogy hívják, marha menő fej, és tudod, mit csinált
ez a pasas? Na?
– Honnan a fenéből tudnám, Larry?
– Ja, persze. Szóval, a fejébe vette, hogy egymás után végigmássza a világ ösz-
szes nyolcezer méternél magasabb hegycsúcsát. Na, mi a véleményed róla?
– Ne kérdezd.
– És képzeld: végigmászta. Mindegy, hogyan, de sikerült kapcsolatba kerül-
nöm vele, elvégre informálódnom kellett azokról, akik ezeken a területeken
ügyködnek, hátha tudnak valamit az emberedről, Donovanről. És képzeld, Leslie,
ez a fickó látta a Kancsendzöngán a piros kabátos embert.
Egyre szorosabban markoltam a telefonomat. Éreztem, hogy rövidesen halla-
ni fogok valamit, ami érdekelni fog.
– És? – biztattam.
– Azt mondta, amikor először megpillantotta, nem érzett semmi különöset.
És tudod, miért?
– Miért, Larry?
– Mert már megszokta a halott, jégbe fagyott emberek látványát. Nem mint-
ha annyian lennének odafent, mint egy elhagyott csatamezőn, nem, erről szó
sincs, de azért mégis van belőlük néhány. Ez az ember azt magyarázta, hogy
bárki, aki arra jár és megpillantja őket, nem úgy tekint rájuk, mint holttestekre,
hanem mint a természet részére. Te, Leslie, azért én nem szeretnék ilyen módon
a természet részévé válni. Hát te?
 – Folytasd, Larry!
– Na jó. Szóval, ez a hegymászó látta a piros kabátos embert. A mászók csak
útjelzőnek használják. Te, Leslie, képzeld, még soha senki nem akarta levenni
róla a piros kabátot.
– Miért akarta volna? – kérdeztem értetlenül.
– Mert… ezzel kapcsolatban lehet valami titokzatos.
– Mire gondolsz, Larry?
– Hogy én mire gondolok, az egy dolog. Őszintén szólva még nem jutottam el
odáig, hogy hosszasan eltöprengjek rajta, mi lehet a Mikulás zsákjában. Hehehe!
– Ez jó vicc volt, Larry – dicsértem meg.
– Jól van, mondom tovább. Szóval, ez a hegymászó, nevezzük Parkernek, ép-
pen valamilyen táborban a Kancsendzöngán üldögélt és a haverjaira várt, béké-
sen iszogatva valami ottani szörnyűséget, amikor odament hozzá valaki. He?
– Mi az, hogy he?
– Úgy értem, hogy szerinted ki lehetett?
– Honnan a fenéből tudjam? Ki volt az?
– Hát ez az, hogy ő sem tudta. Jól van, csak ne idegeskedj, szóval az a valaki
odament hozzá, és beszédbe elegyedett vele. Parker szerint értett a hegymá-
száshoz. Terepszínű gyakorlóruha volt rajta, ami nagyon nem illett ahhoz a
helyhez. A gyakorlóruha sok helyen megfelelő viselet lehet, abban a hideg világ-
ban azonban nem valami praktikus. Ezt különben Parker mondta. Parker azt
gondolta, hogy az a valaki, aki lehetetett férfi, de lehetett nő is, azt akarta, hogy
a ruházata alapján ne lehessen felismerni. Miként az arcáról sem.
– Hm. És miért nem?
– Esküdni mertem volna rá, hogy megkérdezed. Nos, azért nem, mert majd-
nem az egész képe be volt tekerve gézzel. Állítólag megfagyott valamelyik nyol-
cezres csúcs meghódítása közben. Szóval, beszélgetni kezdett Parkerrel a fickó,
és Samként mutatkozott be.
– Akkor nyilván férfi.
– Ezek szerint. Erről különben Parker külön is meggyőződött. Ne gondolj
semmi rosszra, Parker csak megfigyelte, hogy a valaki a negyedik sör után a
férfivécébe ment be. Szóval, az illető férfi.
Larry tulajdonképpen még semmi olyat nem mondott, ami feltüzelhetett
volna, ám én mégis megéreztem, hogy van még valami hátra, ami viszont feltü-
zelhet.
– És most ugrik a majom a vízbe, Leslie. Képzeld, az a gézzel összekötözött
akart valamit Parkertől. Furcsa dolgot. Olyan valamit, hogy Parker félrenyelte a
sörét, és öt percig köhögött tőle. Nem találod ki, Leslie, hogy mit? Nem találod
ki, igaz?
– Nem találom ki, Larry. És ha lennél szíves, most azonnal kinyögni, hogy…
– Annak a piros kabátos halottnak, Donovannek a piros kabátját, Leslie.

56

Hát, ha whisky lett volna előttem, és éppen beleittam volna, alighanem jóma-
gam is félrenyelek. És köhögtem is volna tőle jó ideig. Így is megállt bennem a
levegő, és nagyokat nyeltem, hogy valahogy rendbe hozzam magam.
– Hallottad, Leslie, hogy mit mondtam?
– Hallottam, Larry – nyögtem.
– Na és mit szólsz hozzá?
– Hát… egyelőre csak a levegőt… kapkodom.
– Ezt el is vártam tőled – mondta elégedetten. – Na ugye, hogy nagy halat
fogtam? Remélem, arra is kíváncsi vagy, hogy mi történt ezután.
– Larry!
– Oké, már mondom is. Szóval, ez a Sam, akinek még a képét sem lehetett lát-
ni, megbízta Parkert, hogy szerezze meg neki Donovan piros kabátját. És nem a
halottal együtt, ahogy még valamelyest érthető lett volna, hanem csak a kabá-
tot. A halott Donovan nélkül. Érted? Parker persze megkérdezte tőle, hogy mi a
fenéért kell neki a kabát, és csak a kabát, mire az a bizonyos Sam leadott neki egy
zavaros történetet, hogy ő annak a Donovannek a rokona, és emlékbe akarja
elvinni a kabátot. Állítólag gyűjtik a családdal kapcsolatos ereklyéket. A Dono-
van família ugyanis katonacsalád volt, évszázadokig a brit birodalom érdekeiért
harcolt szerte a nagyvilágban. Sok Donovan van eltemetve a világ különböző
pontjain. Neki az a hobbija, hogy velük kapcsolatos ereklyéket gyűjt. Ezért lenne
nagy zsákmány számára az a piros kabát. Parker persze megkérdezte tőle, hogy
miért nem az egészet akarja, mármint azt is, ami a kabátban van, de erre Sam azt
felelte, hogy nem hullákat gyűjt, hanem tárgyakat, és különben is, Donovan ez-
redes méltó helyen van, sokkal jobb neki a hegyen, mint valami elhagyott, falusi
temetőben. Állítólag ott rohadtul unatkoznak a hullák…
– Larry!
– Jól van, csak az izgatottságomat igyekszem palástolni az idétlen megjegyzé-
seimmel. És képzeld, Leslie, Sam ötezer dollárt kínált a kabátért. Nem semmi,
mi? Ötezer dollárt egy viseltes kabátért… Képzeld el, hogy nézhet ki egy majd
kétszáz éves, jégbe fagyott kabát, ha kiszabadul a jég rabságából. Szóval, Leslie,
az én olvasatomban ez úgy néz ki, hogy rejtőzik valami abban a kabátban, ami
annyira kell valakinek. Ötezer dollár! Jézusom!
– Mi lett a dolog vége, Larry? Csak röviden mondd, mert attól tartok, hogy
végleg lemerül a telefonom, és ki tudja, fel tudom-e tölteni itt valahol.
– Na, szóval, nem mondhatnám, hogy Parker kapott az ajánlaton. És tudod,
miért nem? Mert gyanús volt neki az ötezer dolcsi. Ha csak ezret ígért volna érte
az a Sam, komolyan vette volna, de az ötezer dollárt már mesének tartotta. Ezért
csak úgy ímmel-ámmal megígérte Samnek, hogy ha arra jár, ami néhány hónap
múlva elképzelhető, megpróbálja lekaparni a pasasról a kabátot, és elhozni neki.
Bár az volt az igazság, Leslie, hogy ezt maga sem gondolta komolyan. És a kö-
rülmények is úgy alakultak, hogy meg sem próbálhatta teljesíteni az ígéretét.
Értesítést kapott hazulról, hogy nagyon beteg az apja, ezért Parker hazautazott
anélkül, hogy Samnek szólhatott volna róla. Lassan aztán meg is feledkezett a
dologról. Egészen addig, amíg Sam ismét nem jelentkezett. Csakhogy már nem a
Himalájából, hanem Londonból. És megismételte az ajánlatát. Meg is beszéltek
valami találkozót, de erre Sam nem ment el. Parker úgy gondolta, hogy valaki
csak szórakozik vele. Elvégre ismert ember; mindig akadnak hülyék, akik élvezik,
ha ismert emberekkel szórakozhatnak. Nos, Leslie, ezért mondtam én, hogy a
szentháromsághoz még csatlakozott valaki. Ez a bizonyos Sam. És van egy nagy
gyanúm, Leslie.
Nekem is volt. És alighanem ugyanaz, mint az övé.
– Tudod, micsoda, Leslie? Elmondom én neked a szép jövő reményében. Sze-
rintem, Leslie, ez a Sam most ott van valahol, ahol te meg a piros kabátos Dono-
van tartózkodtok, és megpróbálja megszerezni a kabátot. Te mit gondolsz erről?
Mert én azt gondolom még, hogy… az a kabát egy varázskabát, Leslie.
Ettől meg kellett volna hökkennem, de egyáltalán nem hökkentem meg. Fő-
leg azért nem, mert magam is valami hasonlóra gondoltam.
– Nem is csodálkozol rajta? – kérdezte.
– Nem – mondtam.
– Szerintem abban a kabátban van valami, barátom.
– Persze – mondtam. – A halott. És azok a bizonyos papírok, amikről már be-
széltem neked. A kabáthoz vannak láncolva. Állítólag.
– Rajtuk kívül is.
– Szerinted micsoda?
– Szerintem azt kellene megtudnunk. Te, Leslie, nekem eszembe jutott vala-
mi.
– Ne kímélj, Larry.
– Hogy ez a Donovan ezredes valami nagy disznóságot követhetett el annak
idején. Te nem ezt gondolod?

57

Lord Carricket nem volt nehéz megtalálnom; éppen akkor érkezett vissza a ko-
lostorba, amikor én. Szemmel láthatóan elégedett volt; még fütyörészett is jó-
kedvében. Pedig éppen a bakancsát dörzsölgette egy ártatlan fűcsomóhoz.
Amikor észrevett, csóválni kezdte a fejét, de ettől még nem lett barátságtala-
nabb a képe.
– Csak nem nyerte meg a főnyereményt a himalájai lottón? – kérdeztem,
amikor lábat váltott, hogy a másik bakancsát is megtörölgethesse.
Rám pillantott és elmosolyodott.
– Azt mondják, hogy ha valaki szarba lép, szerencséje lesz. Tegnap is abba
léptem.
– Akkor önnek nagy szerencséje lehetett a mai napon – mondtam.
– Nem is vitás – morogta elégedetten. – A serpák megtalálták Steinbockot.
– Kit? – hökkentem meg.
– Frederic Steinbockot.
 – Az meg ki?
– Egy hegymászó – mondta. – Híres alpinista. Volt. Az alaptábor környékén
bukkantak rá. Apropó, még két serpát is hoztam magammal.
– Ide? Minek?
– Az a két serpa két halott serpa. Egyelőre nem tudtuk azonosítani őket. Azt
sem tudjuk, hogy mikor haltak meg. Ott voltak ugyan Steinbock közelében, de
mivel Steinbockról sem tudunk sokat, ki tudja, hogy az ő serpái voltak-e.
– Mikor halhatott meg ez a Steinbock? – kérdeztem.
– Hát, ha jól tudom, 1924-ben.
– Miből gondolja, hogy a halott valóban ő?
– Hogy valóban őt szállítottam-e ide? A papírjaiból. És volt egy fénykép is ná-
la.
– Rajta nem volt piros kabát? – kérdeztem.
Lord Carrick rám meredt.
– Mire céloz ezzel?
– Éppen ön bízott meg vele, hogy segítsek megszerezni magának a piros ka-
bátban lévő papírokat. Bár később mintha vissza is vonta volna… Különben nem
könnyű eligazodni magán, nem is vitás.
– Badarság – legyintett. – Maga még mindig a megbízottam.
– Úgy látom, ön nélkülem is jól boldogul.
Lord Carrick tovább törölgette a bakancsait.
– Vagy nem – mondta. – Lehet, hogy más előbb találja meg, mint én. Bár sej-
tem, hol lehet, lehetséges, hogy megelőz valaki. Vagy Butler vagy Atkinson.
Vagy valaki más.
– És? – kérdeztem.
– Hát, a maga dolga az lenne, hogy… mégiscsak az enyém legyen az elsőség.
– Lord Carrick, ön néhány nappal ezelőtt egy kéziratos könyvről mesélt ne-
kem, amely Donovan ezredes nyakában lóg…
– Jól van – legyintett a lord türelmetlenül. – Be akartam csapni magát. Azért
volt szükség erre, mert valamivel meg kellett indokolnom, hogy miért kell ne-
kem megtalálnom Donovan ősömet. Elismerem, hihetőbb okot is kitalálhattam
volna, de momentán nem jutott más az eszembe. Márpedig én alkalmazni akar-
tam magát. Feltétlenül meg akarom szerezni azt a nyomorult kabátot, érti?
 – Tehát már nem is a könyv érdekli?
– Hogy érdekelhetne, amikor nem is létezik.
– Mi van abban a kabátban, lord Carrick?
Olyan ártatlan képpel nézett rám, hogy meg kellett a szívnek hasadnia tőle.
– Mi lenne? Semmi. Nekem a kabát kell. Az a kabát a családunk legszentebb
ereklyéje. Nekem van a legtöbb jogom hozzá. Meg kell szereznem, és a maga
segítségével meg is fogom. Tengernyi pénzt kap tőlem, ha segít megtalálni.
– Ennyit ér magának egy másfél évszázados kabát?
– Az nem kabát, Mr. Lawrence – mondta. – Az egy ereklye! Mindenesetre, ami-
kor utoljára beszélgettünk, akkor ön nagyon magabiztosnak tűnt.
– Akkor még nem tudtam Samről – mondtam.
A lord kerek szemekkel nézett rám.
– Az meg ki a fene?
– Nem hallott még róla?
– Nem, de miért említi ezt a nevet? Ki a franc ez a Sam?
– Az ön rokona lehet – mondtam.
– Sam? – hökkent meg. – Nem tudok róla, hogy lenne ilyen nevű rokonom. És
nem is lehet. Tisztában vagyok a családfánkkal, a Carrickeken kívül csak a Butle-
rek tartoznak hozzá. Mi a családneve?
– Gőzöm sincs róla. A madarak csupán azt csiripelték, hogy egy bizonyos Sam
is megpróbálja megkeresni a kabátot. Úgy látszik, mostanában sokan szeretné-
nek kabát-ereklyét maguknak. Nem lehetséges, hogy lapul abban a kabátban
valami, egy másik ereklye például…
– Túl élénk a fantáziája, Mr. Lawrence! – torkolt le. – Az a baja magának, hogy
túl sokat töri a fejét olyasmiken, amik nem magára tartoznak. A képlet fejtörés
nélkül is nagyon egyszerű: maga megszerzi nekem a kabátot, én pedig tízezer
dollárt fizetek érte önnek. Mit kell ezen annyit gondolkodni? És még valamit,
Mr. Lawrence… azt hallottam egyszer valakitől, hogy aki sokat töri a fejét olyas-
min, amin nem kéne, annak végül más töri be a fejét. Na, mit szól hozzá?
Búcsúzóul még beletörölgette a bakancsait a fűcsomóba, aztán felém intett,
és lelépett.
Óvatosan eltávolodtam a fűcsomótól.
Pedig rám is rám fért volna egy kis szerencse.
 58

Estefelé megérkeztek Butler emberei is, és további három holttestet hoztak ma-
gukkal. Egyikük serpa volt, a másik kettő pedig lengyel. Ők valamikor az első
világháború kitörése előtt akarták meghódítani a hegyet – ám nekik még nem
sikerült. Egészen 1955-ig kellett várni, hogy megtörténjék a nagy esemény.
Butler már közel sem volt olyan elégedett az eredménnyel, mint lord Carrick.
Sőt, kifejezetten elégedetlennek tűnt. Vele az egyik folyosón futottam össze,
amikor a konyha felé tartottam.
Amikor megkérdezte, hova megyek, és én elárultam neki, megfogta a palás-
tom ujját.
– A fenébe is, jó, hogy mondja. Olyan fáradt vagyok, hogy már meg is feled-
keztem az evésről. Gondolja, hogy a szerzetesek hagytak nekünk valamit?
Szerencsére hagytak. Olyannyira, hogy még az ügyeletes szerzetest is a
konyhában találtuk. Barátságos, kerek képű férfi volt, örömmel adott kását, és
némi hideg húst is hozzá.
Mr. Butler csak addig örvendezett az ételnek, amíg meg nem kóstolta.
Evett belőle néhány kanállal, aztán gyanakodva nézett rám.
– Biztos, hogy ezt nekünk szánták? – kérdezte.
– Mármint micsodát? – értetlenkedtem.
– Ezt, amit maga olyan jóízűen eszik.
– Miért? Mit gondol, micsoda?
– A legjobb esetben is kutyaeledelre tippelnék.
Tett még egy hősies kísérletet, hogy lenyeljen egy falat húst, aztán feladta.
Eltolta magától a bádogtálat, majd legyintett egyet.
– Inkább eszem kekszet a cellámban. Maga hogy bírja ezt megenni?
– Meg lehet szokni – mondtam. – Különben hogy áll a kutatással?
– Hallotta, nem?
– Én Donovan ezredesre gondoltam.
– Még nincs meg. A serpák sajnos összevissza beszélnek. Mindegyikük látta
már a piros kabátos embert, de egyikük sem tudja, pontosan hol. Mintha csak
egy fantom lenne.
– Az imént beszéltem lord Carrickkel. Egyelőre még ő sem találta meg.
 – Én meg fogom találni, arra mérget vehet.
– Miért olyan biztos ebben?
– Mert, ha van isteni igazság, akkor az enyém lesz a dicsőség. Konyít maga
valamit a brit nemesi családok történetéhez, Mr. Lawrence?
– Nem sokat – ismertem be.
– Ha konyítana, akkor tudná, hogy ellenszenvesebb, rohadtabb, nyálasabb
család még nem volt a brit történelemben, mint a Carrick család.
– Igazán? – kérdeztem. – Mintha valamilyen módon ön is hozzájuk tartozna.
– Mi csak egy szerény oldalág vagyunk. Ezek az ocsmány Carrickek mindig is
lenéztek bennünket, köptek ránk, Butlerekre, velünk törölgették fel a padlót –
persze ezt csak átvitt értelemben mondtam. Szerintük mi csak bunkó parasztok
vagyunk, egy szégyellni való kinövés a családfán… még arra sem vagyunk mél-
tók, hogy megpucoljuk a cipőjüket.
Akaratlanul is lord Carrick bakancsára gondoltam, és arra, hogy bizony én
sem lennék hajlandó megpucolni őket.
– Így aztán óriási győzelem lenne, ha én találnám meg azt a fickót, Donovan
ezredest, aki sajnálatos módon a Carrick-ág felmenője is. De az ő vére folyik az
én ereimben is, az kétségtelen.
Itt feladtam. Rádöbbentem, hogy alighanem reménytelen feladat lenne meg-
próbálnom felfejteni a két családot összekötő szálakat, ezért csak sóhajtottam
egyet, és nem folytattam tovább a kérdezősködést. Legalábbis ez volt a szándé-
kom.
– Szóval, nekem kell megtalálnom Donovant – mondta. – Ha megtalálom a
fickót, lehúzom róla a piros kabátját.
Talán el is felejtette, hogy még ott vagyok a közelében, talán már azt az
örömteli pillanatot látta maga előtt, amikor a markában tarthatja az annyira
vágyott ruhadarabot.
– És mit csinál vele, ha megtalálja? – kérdeztem.
Butler elvigyorodott.
– Beteszem a hálószobám sarkába, és reggelente beletörlöm a cipőmet.
– Ismer ön valamilyen Samet, Mr. Butler? – szóltam utána, mielőtt még le-
léphetett volna.
– Samet? – torpant meg. – Ez meg miféle kérdés?
 – Állítólag ő is vadászik a kabátra.
– Sam? Ezt nem is értem. Nem ismerek semmilyen Samet, azaz, ismerek vala-
kit, aki Sam, de neki fogalma sincs a piros kabátról, sem Donovanről… Végül is,
mi az ördögre akar célozni ezzel?
– Arra, hogy nemcsak hárman akarják megszerezni Donovan ezredes piros
kabátját, hanem biztos forrásból tudom, hogy csatlakozott még valaki a maguk
szentháromságához. Ez a Sam nevű férfi.
– És… neki miért kellene a kabát?
– Fogalmam sincs róla.
– És hol van most ez a Sam? – kérdezte összeszorítva az ajkát.
– Alighanem itt a közelben. Ő is a kabátra hajt.
– Maga… tudja, kicsoda?
– Gőzöm sincs róla.
– Hát… ha majd többet is megtud róla, szóljon nekem. Lehet, hogy ő a gyil-
kos? Lehet, hogy a lord bérelte fel?
Már elment, amikor hirtelen megszólalt a lelkem mélyén a védőszellemem,
aki eddig bölcsen hallgatott.
– Hazudnak – mondta nagyon határozott hangon. – Valamennyien hazudnak.
– Kik valamennyien? – kérdeztem.
– Mindannyian – mondta. – Mind, mind, mind.
Magam is így gondoltam.

59

Mr. Atkinson éppen a pókhasát süttette a napon, amikor felbukkantam előtte.

Mivel szemmel láthatóan elszundikált, közé és a nap közé álltam. Néhány má-
sodperc múlva kinyitotta a szemét.
– Maga az? – kérdezte hunyorogva. – Azt hittem, napfogyatkozás. Különben
engem keres? – kérdezte.
– Csak úgy erre jártam – mondtam.
– Na ne etessen! – rázta meg a fejét. – Imádom az ilyen csak úgy erre jártam-
okat. Akar valamit tőlem?
 – Érdeklődni szeretnék, hogy érzi magát.
– Arra kíváncsi, hogy megtaláltam-e Donovan ezredest? Nem, nem találtam
meg. Tulajdonképpen nem is akarom megtalálni. Elég az nekem, ha sem a lord,
sem Butler nem találja meg.
– És ha mégis megtalálják?
– Azért vagyok itt, hogy ez ne következzék be.
– És ha véletlenül mégis… maga talál rá?
– Tényleg tudni akarja? – kérdezte elmosolyodva, és félrehajtotta a fejét.
– Kíváncsi lennék rá.
Tovább mosolygott, és felemelte mindkét karját, mintha meg akarná adni
magát. De nem azt akarta. Csupáncsak kinyújtózott a napon.
– Eltüntetem – mondta.
– Hogyhogy eltünteti? – hökkentem meg.
– Visszatemetem. Esetleg belököm egy hasadékba; onnan aztán nem hozhatja
fel senki soha többé.
– Nem szép dolog – vágtam elítélő képet.
– Szép, nem szép, ezt fogom tenni. Nekem nincs szükségem a halottra. Egyál-
talán nincs. Számomra az a fontos, hogy a lord ne találhassa meg.
– Na és Butler?
Atkinson megvonta a vállát.
– Egy hülye bunkó. Miért neki legyen szerencséje?
– És ha én találom meg?
– Maga? Hiszen ki sem mozdul a kolostorból. Különben nem egészséges dolog
megtalálni Donovant. Hegymászó körökben az a hiedelem járja, hogy még meg-
pillantani sem tanácsos. A hegymászók babonás fickók, és amint hallottam, van-
nak olyanok, akik egyenesen elfordítják a fejüket, ha a piros kabátos hulla mel-
lett haladnak el.
– Aki most nincs ott, ahol lenni szokott.
– Ott van az – mondta Atkinson.
– Én azt hallottam, hogy nincs ott – erősködtem.
– Rosszul hallotta – legyintett Atkinson. – Csak rácsúszott egy réteg hó. Ha
valaki nagyon akarná, ki lehetne ásni alóla. Még én is megtehetném talán.
– És mit csinálna vele? – kíváncsiskodtam.
 – Elvenném tőle a kabátját – vigyorodott el.
– És aztán?
– Már mondtam: eltemetném. Olyan helyre, hogy senki ne találhassa meg.
– Na és a kabát? Azzal mit tenne?
– Egyszer már ezt is elárultam magának. Úgy látszik, maga az a fajta, akinek
időről időre fel kell frissíteni az emlékezetét. De hogy a kérdésére válaszoljak
ennek a felfrissítésnek a jegyében: nos, kedves Mr. Lawrence, lord Carrick képé-
be vágnám. Hogy fulladjon meg irigységében!

60

Feltűnt nekem, hogy a két Siva-hívő, Piki és Párnika egyre gyakrabban bukkan
fel a láthatáron. Egészen pontosan az én látóhatáromon. És főleg olyankor, ami-
kor nem jár senki a közelben. Lassan kezdett kialakulni bennem az a bizonytalan
érzés, hogy engem követnek. Mintha szemmel tartanának, hogy merre megyek,
mit csinálok.
Mint például ezúttal is. Amint eltávolodtam a továbbra is a hasát süttető
Atkinsontól, ismét felbukkantak az orrom előtt. Mintha nem is ők vonultak vol-
na el mellettem alig fél órája. Még az a gondolat is végigfutott rajtam, hogy az
egész környék tele lehet számos Pikivel és Párnikával, s miután az első kettős
elköszönt tőlem, egy második már arra készül, hogy szembetalálkozzék velem.
És jött is Piki és Párnika. Hiába próbáltam megerősíteni előző feltételezése-
met – hogy tudniillik több is van belőlük –, semmi különbséget nem voltam ké-
pes felfedezni a fél órával korábbi kettős és a mostani között. Mintha valamilyen
fantasztikus időhurokba kerültem volna, melynek során minden alkalommal
visszahullok a múltba, s megismétlődik velem ugyanaz, ami egyszer már meg-
történt.
– Hogy van, Mr. Lawrence? – kérdezte a magasabbik, Piki.
Ezúttal is felismerhetetlen volt az arcuk a vastagon felkent szürke portól. A
hajuk is torzonborz volt; esküdni mertem volna rá, hogy csak percekkel ezelőtt
hintették be újabb hamuadaggal.
– Maga hogy van? – kérdeztem vissza.
 Ahelyett, hogy válaszolt volna, Piki felém bökte a mutatóujját.
– A két szobor – mondta. – Eltűnt a két drágakő.
– A micsoda? – hökkentem meg, mivel eddig még nem említették, hogy ama
bizonyos Mukundán kívül keresnének egyebet is.
– A két drágakő – ismételte meg.
– Nem három? – kérdeztem.
Nem kötekedni akartam velük, és nem is tréfálkozni. A Három Drágakőnek
ugyanis nagy szerepe van a buddhista filozófiában. Maga Buddha az első, a
buddhista Tan a második, a lámák gyülekezete a harmadik. Ezt a hármast neve-
zik a Három Drágakőnek. Csakhogy a Három Drágakő fogalma kizárólag a budd-
hista vallásban fordul elő, a Siva-szekták viszont nem buddhisták, hanem a hin-
du hitvilág részei.
– Két drágakő – ismételte meg Párnika.
– Erről még nem hallottam – mondtam. – És hová tűntek?
– Ez a kérdés – mondta Piki. – Addig nem lesz béke a világban, amíg elő nem
kerülnek.
Próbáltam értelmezni az elhangzottakat, de valahogy nem akart sikerülni.
– És… hogyhogy eltűntek?
– Ellopták őket – mondta Párnika.
– Honnan? – kérdeztem.
– A helyükről – felelte Piki. – A templomukból. A Himalájai Házaspár temp-
lomából.
– És az hol van? – kérdeztem.
– Már nincs sehol – mondta Párnika. – Már nincs meg az a templom.
– Miért? Hova lett?
– Az volt a karmája, hogy ne legyen. Ha ők nincsenek benne, a templom se le-
gyen.
Még mindig nem voltam biztos benne, hogy a hamuképű Siva-hívők nem
csak szórakoznak-e velem.
– És maguk… a drágaköveket keresik? – kérdeztem. – A két drágakövet?
– Nem – rázta meg a fejét Piki. – Mi nem őket keressük.
– Aha – bólintottam. – Akkor mit vagy kit?
– Valakit, aki képes megtalálni őket. A Himalájai Házaspárt csak az találhatja
meg, akinek ez a karmája. A sorsa. Akinek az útját maga a nagy isten, Brahma
határozta meg. Nekünk nem az a karmánk, hogy megtaláljuk. A mi karmánk az,
hogy megtaláljuk azt, aki megtalálja.
– Milyen kövek voltak azok az… eltűnt drágakövek? – kérdeztem. Magam sem
értettem, hogy mi a fenéért kérdezősködöm annyit, amikor semmi értelme az
egésznek.
Párnika a szemembe nézett. Olyan volt a tekintete, hogy megdöbbentem tőle.
Szürke, hullaszerű arcában szinte lángoltak a szemei. Mint a leggiccsesebb
hollywoodi vámpírfilmekben a vámpíré, ha a grófkisasszony selymes nyakát
látja maga előtt.
– Sivát és a feleségét Párvatit ábrázolták – mondta Piki. – A Himalájai Házas-
párt. Mi azt keressük, aki megtalálja őket. Akinek az a karmája. Akkor a Himalá-
jai Házaspár visszakerülhet a hajlékába, és ezzel visszaáll a világ rendje.
– Miért? Most nincs rendben a világ? – kérdeztem, de a következő pillanat-
ban már meg is bántam, hogy megkérdeztem. Hát persze hogy nincs rendben.
Hogy is lenne?
– A Sumeru-hegy megmozdult – magyarázta Párnika. – A Tejtenger kilocs-
csant. Ez a világkorszak a haldoklás jeleit mutatja. Ha meg lennének… ők ketten
visszaállíthatnák a világ megbomlott rendjét… a Himalájai Házaspár…
Még akkor is hallottam a hangját, amikor ránk hullott a nagy hegyek felől fe-
lénk lopakodó sötétség.

61

Davát nem volt nehéz megtalálnom. A nagy imateremben ücsörgött és varrt

valamit. Ahogy közelebb léptem hozzá, láttam, hogy a csizmáját.
– Egér – mondta, mielőtt még megkérdezhettem volna tőle, hogy mit csinál. –
Kirágta a szárát.
Gondterhelten bólogattam. Az egerek valóban komoly károkat okozhatnak a
kolostorokban. Főleg, hogy nem szabad irtani őket. Egy Buddha-hívő nem ölhet
élőlényt. Lehetséges, hogy az egerek tisztában vannak ezzel, és ki is használják a
lehetőséget. S bár hallottam róla, hogy egyes kolostorokban hallgatólagosan
eltekintenek a Buddha-hit ezen alaptételétől, és ha az apát kinyilvánítja, hogy
márpedig egérben nem születhet újjá senki, akkor az egerek jobb, ha elhúznak
melegebb vidékre, mert kellemetlen meglepetésekben lehet részük. Lapcsang-
ban azonban még nyugodtan cincoghattak és rághattak. Ami azt illeti, jómagam
csak hálás lehettem nekik; ha ők nincsenek, aligha találok rá arra a két könyvre,
amelyeket végre békében szerettem volna tanulmányozni. Csakhogy Lapcsang
kolostorában nem uralkodott béke. Egyelőre még nem.
Leültem mellé egy hatalmas, majd háromméteres istenszobor közelében, és
óvatosan feltettem neki az első kérdést.
– Mondd, rinpócse, hallottál te valaha a Himalájai Házaspár templomáról?
El voltam készülve rá, hogy nem hallott még róla, ám nem kis meglepetésem-
re bólintott.
– Hallottam, rinpócse.
– Igazán? És… hol van ez a templom?
Dava megvonta a vállát.
– Már sehol.
– Hm. És hol volt?
– Ha jól tudom, Csennai környékén. De miért kérdezed, rinpócse? Az egy hin-
du templom volt.
– Érdekelnek a régi történetek – mondtam kitérőn. – Valakitől azt hallottam,
hogy drágaköveket őriztek benne.
– Persze – mondta. – Ha jól tudom, két nefritből faragott istent: Sivát és a fe-
leségét, Párvatit, a Himalájai Házaspárt. Állítólag maga Brahma, a legfőbb isten
készítette őket a saját kezével. Amikor Siva feleségül vette Párvatit, akkor adta
nekik, amolyan nászajándékképpen. Párvati a Himalája istenének lánya volt,
ezért hívták őket Himalájai Házaspárnak. Az isteni pár gyakran tartózkodott
abban a templomban, és gyönyörködött a saját képmásában.
– Nem furcsa ez?
Dava csak a vállát vonogatta.
– Hát, ha az istenek gyönyörködni akarnak valamiben, akkor csak saját ma-
gukban gyönyörködhetnek. Az emberekben nincs semmi gyönyörködnivaló.
– Tudsz még valamit róla?
– A templomról? Még a brit gyarmati uralom alatt összedőlt.
 – És a két szobor?
– Nem tudom, rinpócse. De miért érdekel mindez?
Mintha meg sem hallottam volna.
– Mit tudsz Siváról és Párvatiról? – kérdeztem. – Ismersz velük kapcsolatos
legendákat azon kívül, hogy Párvati a Himalája istenének a lánya volt?
Dava széttárta a karját.
– Én Buddha hitét követem, rinpócse, nincs dolgom a hindu istenekkel. Csu-
pán annyit tudok róluk, hogy imádnak temetőkben járni, hullaégetéseken részt
venni, emberi hamut az arcukra kenni, szóval, szörnyen néznek ki. Siva és Pár-
vati igazi vándor istenek. A legendák szerint szeretnek emberi alakban a hegyek
között vándorolni, egyesek szerint furcsa neveket használnak, olyanokat, mint
Piki és Párnika…
Az istenszobrok elé helyezett gyertyák lángja lelapult, mintha huzat érte
volna őket, pedig csukva volt a terem ajtaja.
Mintha Siva és Párvati lopakodott volna be a csukott ajtón át az imaterembe.

62

Larry dadogással indított, mint mindig, amikor nagyon ki volt akadva valami
miatt.
– A fenébe is, Leslie, ez nagyon sokba fog kerülni nekkk…ked – nyögte, amint
megbizonyosodott róla, hogy ott vagyok a vonal végén. – Nagyon sok…ba.
– Mi történt, Larry? – kérdeztem, és kicsit meg is ijedtem a hangjától.
– Hát az a helyzet – mondta immár lassan megnyugodva –, hogy éppen most
büntettek meg tilos helyen való parkolásért.
– Mit vagy úgy oda? – kérdeztem. – Máskor is megtörtént már, nem?
– Hogy a fenébe ne történt volna – sóhajtotta.
– Akkor meg mire ez a nagy cécó?
– A parkolóőr felírt a tabletjére.
– Na és?
– Este találkozom vele.
– Kivel? – értetlenkedtem. – A parkolóőrrel?
 – Vele, Leslie.
– És miért? – kezdtem gyanakodni.
– Mert… mert… elhívtam vacsorázni. És ő beleegyezett. De azért kijelentette,
hogy bármi is lesz azután, a büntetést be kell fizetnem. Ez nála elvi kérdés.
– Te, Larry – kezdtem újfent gyanakodni. – Hogy néz ki az a parkolóőr?
– Istenem, Leslie, ha én azt le tudnám festeni. Talán csak Leonardo lenne ké-
pes rá.
– Melyik Leonardo? – kérdeztem óvatlanul. Hirtelen egyetlen Leonardo nevű
közös ismerősünk sem jutott az eszembe. Talán csak Leonardo Torres, ám ő je-
lenleg tízéves börtönbüntetését tölti Atlantában.
– Hát a Vinci – mondta. – Tanultál te egyáltalán valaha művészettörténetet?
– Larry!
– Jól van, majd beszámolok az eredményről. Szóval, Leslie, néhány apróságot
azért sikerült kinyomoznom. Most jól figyelj! Az egyik az, hogy a Himalájai Há-
zaspár temploma valóban létezett. És valóban Sivát és Párvatit tisztelték benne.
Az istenházaspárt. Erről eszembe jut Bessy…
– Az meg ki?
– Hát a parkolóőr. Te, Leslie, te még olyat nem láttál. Barna a bőre és égő kék
a szeme… Jól van, mondom tovább. Szóval, van ugyebár ez a templom, amelyben
valóban őriztek két ősöreg nefritszobrot.
– Állj, Larry! Kitől tudod ezt?
– Egy kutatóval beszéltem az egyetemről, aki Madrász, azaz, most már Csen-
nai történetével foglalkozik. Érdekes, neki is kék szeme van… de mindegy. Szó-
val… abban a templomban őriztek két szobrot: Siva és a felesége, Párvati szobrát.
Akarom mondani, az egyik feleségéét, mert Sivának aztán több is volt belőle.
Mármint feleségből.
– Mikor, Larry?
– Valamikor a 19. század közepén. Zavargások voltak a városban, amit az an-
goloknak sikerült leverniük. Akkora volt a balhé, hogy a templom megrongáló-
dott, a két szobor meg eltűnt belőle.
– Alighanem ebben az időben vált köddé Donovan ezredes is – mondtam. –
Vagyis ekkor rúgták ki a hadseregből.
– És te azt képzeled, hogy Donovannek köze van a két szobor eltűnéséhez?
Igaz?
Természetesen igaz volt. Arra gondoltam, hogy Donovan ezredes a zavargá-
sok alatt egyszerűen ellopta a két nagy értékű szobrot. A lázongások leverése
után aztán ráesett a gyanú… talán szemtanúja is akadt a lopásnak, ezért Dono-
vant kirúgták a gyarmati seregből. Elképzelhetőnek tartottam továbbá, hogy
Donovan elrejtette a kis szobrocskákat, majd amikor forróvá vált számára a talaj,
talán még az a veszély is fenyegette, hogy hosszú börtönbüntetést kap, lelépett
velük. Hogy miért éppen a Kancsendzönga felé vette az útját, ki tudja? Valamiért
felment a hegyre, és ott is halt meg. De hol lehetnek most a szobrok?
Behunytam a szemem és tovább gondolkodtam.
Amikor Donovan ezredest gyanúba vették, nyilván házkutatást tartottak ná-
la, a szobrocskákat keresendő. Csakhogy nem találták meg őket. És miért nem?
Mert rossz helyen keresték. De hát hol kellett volna keresniük?
Hogy erre választ kaphassunk, figyelembe kell vennünk valamit. Nevezete-
sen, hogy Donovan ezredesnek volt egy piros kabátja, amelytől még menekülé-
sének idején sem vált meg. Abban a kabátban is halt meg, és ez a kabát azóta is
rajta van. Márpedig ez gyanús, nagyon is az. Hogy miért? Mert Donovan ezre-
desnek elemi érdeke lett volna, hogy felszívódjon a Himalájában, majd eljusson
valahova, ahol jó áron megszabadulhat a lopott holmitól. Ám mi lehetne feltű-
nőbb a Himalája egyszerű népei között, mint egy piros kabátban utazó fehér
férfi? Garantált, hogy még száz év múlva is mesélnek majd róla, sőt a helyi míto-
szokba is beleszövődik az alakja. Tehát: miért volt Donovan ezredesen a piros
kabát? Azért, mert benne rejtette el a szobrocskákat, másképpen szólva, bele-
varrta őket. Ez pedig azt jelenti, hogy a két szobor még mindig benne van a piros
kabátban. Ezért hát a szorgalmas tisztogatási akció a Kancsendzöngán. Minden,
ami történik, azért történik, mert többen is meg akarják szerezni maguknak a
szobrocskákat, amelyek értéke alighanem az egeket ostromolja. Lord Carrick,
Mr. Butler és talán még Mr. Atkinson is ezeket akarja megkaparintani, miközben
persze féltve titkolják a szándékukat. Csakhogy nem jó emberrel kezdtek ki.
Engem nem könnyű átverni. Gyakorlatilag lehetetlen.
– Donovan lopta el a szobrokat – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon
Larrynek.
– Elképzelhető – bólintott Larry. – Bár…
 – Mi az a bár? – kérdeztem, és még mindig büszkén csengett a hangom.
– Bár ahhoz teherhordót kellett volna fogadnia.
– Teherhordót? – hökkentem meg. – Tisztában vagy vele, hogy miket be-
szélsz, Larry? Mi a fenét akarsz azzal a teherhordóval?
– Nem is egyről van szó, Leslie – mondta. – Legalább kettő kellett volna hoz-
zá.
– Mi a jó istenről beszélsz, Larry?
– Arról, hogy két akkora szobrot nehéz lett volna belevarrni egy kabátba.
Még akkor is, ha piros a színe. Hacsak… nem valami varázskabátról van szó.
Megfordult velem a világ. Szinte láttam szépen felépített elméletem darabja-
it, amint búcsút intve felszállnak a levegőbe, és elhúznak a Kancsendzönga ma-
gasztos csúcsa felé.
– Azt akarod mondani, Larry, hogy azok a szobrocskák, azaz, szobrok… nem
kicsik voltak… hanem…
Larry jót nevetett a vonal másik végén.
– Te azt hitted, hogy kicsik? Ki az ördög dumálta be ezt neked? Azok jókora
szobrok voltak, öregem. Cirka harminckilósak. És mégis megfújták őket. Persze
lehet, hogy Donovan ezredes volt a hunyó, de hogy a kabátjába nem varrta be
egyiket sem, arra mérget vehetsz. És hogy a Kancsenmicsodára sem vitte fel
őket, az is biztos. Hacsak…
– Hacsak? – kérdeztem rezignáltan.
– Hacsak nem akarta felállítani őket a hegy csúcsára világítótoronynak. Úgy-
hogy azt mondom neked, felejtsd el ezt a marhaságot. Isten csodája, hogy még a
mai napig sem kerültek elő azok a szobrok… bár Aprilnek volt egy ötlete velük
kapcsolatban… tudod, hajnal felé támadnak Aprilnek a legjobb ötletei. Szerinte
valamelyik múzeum raktárában porosodnak mindenkitől elfeledve.
– Kicsoda is az az April? – kérdeztem csak úgy automatikusan. Már-már a
padlón éreztem magam a csalódottságtól.
– Egy izé… ismerősöm. Egy múzeumban dolgozik.
– Muzeológus? – kérdeztem.
– Takarítónő. A raktárakban is takarít. Tőle tudom, hogy annyi a kacat a mú-
zeumok raktáraiban, hogy még takarítani is alig lehet tőlük. Ő ugyan szólt az
igazgatónak, hogy a törött és csupa rozsda cuccokat ki lehetne vitetni a szemét-
telepre – van egy barátja, aki olcsón ki is hordaná őket –, ám az igazgató megfe-
nyegette, hogy ha csak egyetlen gyufaskatulyányi valami is eltűnik a raktárból,
eltöri a kezét. April Columbiából jött, és azóta meg van győződve róla, hogy az
amerikai múzeumigazgatóknál brutálisabb emberfajta nem létezik, pedig ő is-
mert néhány gerillát és kokaincsempészt is…
Kinyomtam a telefonom gombját.

63

Az ágyam szélén ültem és a fejemet törtem. Hiába törtem, sajnos nem jutott
eszembe, hogy miért gondoltam én Siva és Párvati szobráról, hogy kicsik. Talán
Piki és Párnika használták volna a jelzőt? Valamiért eszembe sem jutott, hogy az
eltűnt szobrok nagyok is lehetnek.
Talán tovább is folytattam volna a fejtörést, ám ekkor megkapargatta valami
odakint az ajtót.
– Van ott valaki? – kérdeztem.
A valami tovább kapirgált.
Egér lehet, gondoltam. Talán az, amelyik felhívta a figyelmemet a könyvtár-
ban a két izgalmas könyvre. Ó, istenek, mit nem adnék érte, ha végre nyugodtan
olvasgathatnám őket… Vigyen el a fene, Donovan ezredes!
– Cincin – cincogta a folyosón egy hang.
Fogtam a revolveremet, és az ajtóhoz sétáltam. Óvatosan résnyire nyitottam,
majd kidugtam rajta a fegyver csövét.
– Gyere be, egér – mondtam.
Nem egér jött be rajta, hanem egy szerzetes. Kaftánban, csizmában, és még
süveg is volt a fején.
Hirtelenjében azt hittem, Dava az, és nem is értettem, miért kellett cincog-
nia. Ez valahogy nem lett volna jellemző rá.
Ami azt illeti, nem is ő volt.
– Csakhogy végre beengedsz – hányta szememre a jövevény. – Majd össze-
esem… Leslie. Teljesen ki vagyok ütve.
Lola Davenport, mert ő volt az érkező, az ágyam felé tapogatózott. Leroskadt
a szélére, majd felém nyújtotta két csizmáját.
– Segítenél… lehúzni őket… kérlek.
– Ez meg honnan van? – kérdeztem gyanakodva. De akár a kaftánra és a sü-
vegre is mutathattam volna.
Szipirtyó behunyta a szemét.
– Loptam – mondta.
– Loptad? Honnan?
– Egy imateremből. Ott volt egy szobron. Én meg levettem róla.
– De… miért?
– Mert meg akarom keresni Marshát. Akár élve, akár holtan meg kell talál-
nom azt a lányt. Úgy éget a lelkifurdalás, Leslie, hogy majd kiégeti a bensőmet.
Azért a lányért én vagyok a felelős. Ki tudja, mi minden történhetett vele. Ha
holnapig nem kerül elő, értesítenem kell az apját.
– Merrefelé kerested? – kérdeztem.
– Mindenfelé – mondta szomorúan. – Kimentem a kerítésen túlra… oda, ahol
a szakadékok vannak. Valami mintha oda hívott volna. Nem tudom megmagya-
rázni, de mintha Marsha hívott volna. „Gyere ide… Lola… találj meg, és vidd haza
a holttestemet!”
Meg-megrándult a válla, ahogy beszélt. Éreztem, hogy pillanatok múlva elsír-
ja magát. Akkor vettem észre, hogy az arcán kisebb-nagyobb horzsolások látsza-
nak, és mintha furcsán tartaná az egyik kezét is.
– Mi történt veled, Lola? – kérdeztem megdöbbenve. – Felszakadt a sebed?
– Hát… beleestem egy kisebb szakadékba. Szerencsére volt egy bokor az olda-
lában… abba bele tudtam kapaszkodni… A ruhám totálra ment… ezért is kellett
ez az izé… Majd megkérlek, hogy menj be a cellámba…
Ekkor kezdett el sírni. Könnycseppjei lefolytak az arcára, rá a horzsolásokra,
és alighanem csípni is kezdték őket.
– Jaj, istenem – sírta. – Leslie, én… majdnem meghaltam.
Ekkor gyanút fogtam. Nagyon úgy nézett ki a dolog, mintha elhallgatna elő-
lem valamit.
– Történt valami… amiről tudnom kellene? – kérdeztem letörölgetve a zseb-
kendőmmel a könnyeit.
Nyelt egy nagyot, aztán megragadta a karomat.
 – Leslie, engem meg akartak ölni… Engem belelöktek abba a rohadt szaka-
dékba.
Átkarolta a nyakam, és néhány percig ott sírdogált a vállamon.
– Kérlek, nincs már… erőm – suttogta a fülembe. – És nem is akarok egyedül
lenni. Szívesen itt maradnék nálad, bár tudom, hogy kissé kényelmetlen…
Mit tehettem, felelőtlenség lett volna részemről, hogy visszatuszkoljam a cel-
lájába. Hátha azok, akik meg akarták ölni, nem veszik jó néven, hogy nem sike-
rült nekik.
Már a takaróm alatt volt, én pedig mellette, amikor teljesen magához tért.
– Jézusom, Leslie… a fenébe is, te most azt hiszed, csak azért csináltam ezt az
egészet, mert…
Kénytelen voltam befogni a száját.
– Csitt – csillapítottam. – Most az a fontos, hogy magadhoz térj.
– De hát… ez nem fog menni. Valóban pihennem kellene, és elfelejteni ezt a…
szörnyűséget. Ugyanakkor tisztában… vagyok vele, hogy… jaj, istenem…
– Mivel vagy tisztában? – kérdeztem.
– Hát hogy… így… és egyáltalán… melletted én nem tudok pihenni… pláne
így… jaj… úgy meg aztán végképp nem…
Csoszogó léptek zaja hallatszott be a folyosóról, majd lassan elcsendesedett
minden. Csak Lola Davenport suttogását hallottam.
– Még nem. Még nem… akarok pihenni. Ha már itt vagyok… még nem… még
most sem…
Egy himalájai tücsök kezdett ciripelni valahol az udvaron.
Aztán ő is elhallgatott.

64

Kora délután egyedül ücsörögtem a konyhában a himalájai teám mellett. Né-

hány szerzetes teázott még a közelemben, kíváncsi pillantásokat vetve rám, de
nem próbáltak meg beszédbe elegyedni velem. Akkor azonban, amikor Mrs. But-
ler, azaz Felizita felbukkant az ajtóban, morogtak valamit egymás között, majd
felkerekedtek és kisétáltak egy másik ajtón. Jóllehet, manapság már modern
időket élünk, az idősebb szerzetesek még mindig nem kedvelik a nők társaságát.
Felizita beleszaglászott a levegőbe, aztán a teámra nézett.
– Mi az a szörnyűség, amit iszik?
– Tea – mondtam.
– Ez? – bökött a csészémre. – Én mindeddig abban a hitben éltem, hogy a tea
az egy iható valami.
– Pedig ez az – erősködtem.
– Lehet, de akkor a többi nem az. Magának ez ízlik?
– Nem mindegyik, de ez speciel igen.
– Remélem, nőben jobb az ízlése.
– Ha magáról van szó, biztosan – bókoltam.
– Kedves, hogy ezt mondja. Dicsérjen csak, rám fér.
– Csak nincs valami baj? – kérdeztem.
– Az a helyzet, hogy rohadtul egyedül érzem magam, és egyre gyakrabban te-
szem fel magamnak a kérdést, hogy mi az ördögért is vagyok én még itt? Tény-
leg, mi az ördögért, amikor már leszámoltam Butlerrel? Nincs valami iható ezen
a környéken?
– Csináljak magának egyet?
– Megtenné?
Persze hogy megtettem. Igaz, jó tíz percembe került, amíg főztem neki egy
zöld tejes teát. Felizita hálásan mosolygott rám, és kortyolt belőle néhányat.
Rémülten láttam, hogy lehullik a várakozó mosoly a képéről, majd kissé eltolja
magától a csészéjét.
– Ugye nem haragszik, ha… szóval, ezt nem tudom meginni. Tudom, hogy
méltányolnom kellene a maga kedvességét és szolgálatkészségét, de… az az iga-
zság, hogy egyetlen csepp sem menne le belőle a torkomon. Ugye nem harag-
szik?
– Nem, dehogy – igyekeztem jó képet vágni.
– Hát akkor… nem is zavarom tovább – mondta feltápászkodva a helyéről. –
Ha beszélgetni akar velem, kint leszek az udvaron. Szívesen sétálgatok magá-
val… bármit szívesen csinálnék magával, kivéve a teázást.
Sajnálkozva mosolygott, és gyorsan lelépett a nyitott ajtón át.
Kissé gyorsítottam a teázás menetén. Nem szoktam elkapkodni a dolgot, a te-
ázás amolyan szertartásféle nálam, most mégis mágnesként vonzott valami Feli-
zita után.
Ebben a pillanatban megszólalt a védőszellemem a lelkem mélyén.
– Hagyd a fenébe! – mondta a parancsoláshoz, és egyúttal az ellenkezésemhez
szokott hangon.
– Mit csináljak? – kérdeztem vissza, hogy némi időt nyerjek.
– Nehogy utánamenj!
– Kinek? – kérdeztem.
Védőszellemem ekkor akkorát ordított, hogy attól tartottam, talán még
Felizita is meghallja.
– Ne játszd itt nekem a hülyét! – rivallt rám. – Nagyon is jól tudom, mi jár a fejed-
ben. Mi a fenét akarsz te egyáltalán? Tiltakozásom ellenére összemelegedtél azzal a másik
nővel… már nem is tudom a nevét… számomra az egyik olyan, mint a másik.
– Jó neked – sóhajtottam.
– Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik – mondta olyan büszkén, mintha ő
maga találta volna ki a több ezer éves igazságot. – Aztán majd nekem teszel szemre-
hányást érte.
– Miért? – kérdeztem értetlenül.
– Mert ha mégiscsak sikerülne valakinek igyekezetem ellenére átsegíteni téged a
másvilágra, lehet, hogy majd te is valakinek a védőszelleme leszel. Előre figyelmeztetlek,
hogy nem könnyű, sőt kimondottan strapás és hálátlan munka; főleg, ha olyan keményfe-
jű, makacs, értetlen fickót bíznak rád, mint amilyen te magad is vagy. Akkor majd engem
hibáztatsz, hogy miért nem voltam szigorúbb hozzád.
– Szerinted mit kellene tennem? – tétováztam.
– Menj be a celládba, szedd össze a cuccodat, és lépjünk le innen. Vagy ha erre nem is
vagy hajlandó, ülj be a könyvtárba, az egérrágta könyvek közé, és olvasgasd őket. Az való
neked. Na mit szólsz hozzá?
Tölcsért csináltam a tenyeremből, az ajtóhoz ugrottam és Felizita után kiál-
tottam, aki ekkor már a kerítés közelében járt.
– Hé! Felizita! Álljon meg, mondani akarok valamit.
Felizita megállt és visszafordult felém.
Csak fél füllel hallottam, hogy a védőszellemem minősíthetetlen kifejezések-
kel illet a lelkem mélyén.
 Rádöbbent, hogy minden igyekezete ellenére ismét csak csatát vesztett.

65

Mrs. Butler nem játszotta meg magát: láttam rajta, hogy őszintén örül, amiért
utánamentem.
– Elnézést szeretnék kérni öntől a pocsék tea miatt – mondtam sajnálkozó
hangon.
– Nem tesz semmit – legyintett. – Kissé ki vagyok ütve, ez az igazság. Amilyen
hülye vagyok, azt hittem, hogy mérget tett a teámba. Rohadt érzés, ha az ember
arra gyanakszik, hogy az életére törnek. Ilyenkor furcsa tudatállapotba kerül:
még a hajladozó fűszálakban is gyilkost vél felfedezni.
– Maga? – hökkentem meg. – Úgy érzi, hogy meg akarják ölni? És ki lenne az
a szörnyeteg?
Lassan körbefordult, miközben a levegőbe bökdösött a mutatóujjával.
– Bárki, aki csak a közelben tartózkodik.
Úgy éreztem, addig kell ütnöm a vasat, amíg meleg.
– Mit tud maga Donovan ezredesről, Felizita? – kérdeztem, számára aligha-
nem váratlan fordulattal.
– Hogy mit tudok róla? – hökkent meg. – Csak annyit, amennyit Kennethtől
hallottam. Különben nem az én ősöm, vagy mi a fene, hanem az övé. Engem nem
izgat sem ő, sem pedig a piros kabátja. Felőlem akár az utolsó ítéletig is ott fek-
hetne a hegyen, a kisujjamat sem mozdítanám, hogy elkerüljön onnan. Számom-
ra ő csak egy ismeretlen múmia, olyan, mint egy egyiptomi fáraó. Egyébként
meg elég undorítónak találom a múmiákat, sosem volt kedvemre való nézegetni
őket.
– Azt beszélik, hogy abban az időben, amikor Donovan ezredes eltűnt, zavar-
gások voltak Madrászban.
– Indiában folyamatosan zavargások voltak – vonta meg a vállát. – Legalábbis
így tanultam az iskolában. Az indiaiak képtelenek voltak megérteni, hogy mi a
fenét keresnek náluk az angolok, és milyen jogon akarnak a nyakukban ücsö-
rögni.
 – A 19. század közepén különösen súlyos volt a helyzet abban a városban.
– Hát, ha maga mondja…
– Elloptak két istenszobrot a Himalájai Házaspár, azaz Siva és Párvati temp-
lomából.
– Erről már én is hallottam valamit. Kenneth mesélt róluk, ha nem tévedek.
Sőt, még az is megfordult a fejében, hogy nem dicső őse, Donovan ezredes keze
van-e a dologban.
– Mondott valamit ezzel kapcsolatban?
– Azt mondta, hogy rájött: ez a legnagyobb baromság, amit csak feltételezett
valakiről addigi élete során. Siva és Párvati szobra ugyanis egyenként harminc-
valahány kilót nyom. Azokat pedig nem lehet csak úgy feltűnés nélkül ellopni, és
főleg idehurcolni a nagy hegyek közé. Bár az igaz, hogy a szobrok azóta sincse-
nek meg, ahogy a templomuk sem áll már. Kenneth szerint luxusszálló épült a
helyére. A szobrok eltűntek a világ szeme elől. Kenneth úgy gyanítja, hogy egy
vidéki múzeum raktárában porosodhatnak. Nos, ha arra gondol, hogy Donovan
lovasította meg őket, alighanem téved. Az pedig, hogy idehozta volna őket, telje-
sen valószínűtlen. Még ha talán belefértek volna a piros kabátja zsebébe…
Kennetht máig izgatja, hogy miért történt mindaz Donovan ezredessel, ami
megtörtént, de nem sikerült kielégítenie az érdeklődését. Hiába olvasott össze
tücsköt-bogarat, semmi olyan okot nem talált az akkori madrászi események-
ben, amely indokolta volna, hogy az ősét elbocsássák a hadsereg kötelékéből.
Kenneth titkosszolgálati manővert sejt az események hátterében. Donovan ez-
redest megbízták valamivel, de nem tudta teljesíteni a megbízatást, sőt őrületes
nagy hibát követett el tevékenysége során. Például megbízták, hogy keressen
valamilyen nem hivatalos kapcsolatot egy mahárádzsával, hogy az segítsen meg-
fékezni a madrászi lázongásokat. Donovan el is ment hozzá, s miközben tárgya-
lásokat folytatott vele, elcsábította a mahárádzsa feleségét vagy a lányát, amire
persze rájöttek, és a nőt kivégezték, Donovant pedig visszaküldték az angolok-
hoz.
– Maga most komolyan beszél? – hüledeztem.
– Az istenért, dehogy – rémült meg. – Nehogy elhiggye ezt a hülyeséget! Én
csak azt akartam érzékeltetni, hogy nyomós okának kellett lennie annak, hogy
Donovan elmeneküljön a brit hatóságok elől. Igazán súlyos dolgot követhetett
el, mert az addigi gyakorlat szerint, ha egy brit katonatiszt hibázott is valami-
ben, nem fosztották meg a rangjától és a hadseregtől sem rúgták ki, legfeljebb
áthelyezték egy másik gyarmatra. Maga persze nem hallott a fantomról, mi?
– Nem én – mondtam. – Az meg ki az ördög?
– Hát ez is a világ megoldatlan rejtélyei közé tartozik – mondta Felizita. – Ak-
koriban, amikor zavargások törtek ki Madrászban, „működött” egy fantom is a
madrászi éjszakában. Senki nem tudta elkapni, ezért is adták neki a „fantom”
nevet.
– Lassítson csak egy kicsit! – emeltem fel a mutatóujjam. – Kezdjük az elején.
Szóval, mit is csinált ez a fantom?
– Betört és rabolt.
– Mit rabolt?
– Gyémántokat – mondta. – Kizárólag gyémántkereskedőket és ékszerészeket
fosztogatott. Egyetlen pillanatig se higgye, hogy Madrászban nem voltak gazdag
indiaiak, akiktől rabolni lehetett. Voltak bizony, méghozzá szép számmal. A fan-
tom pedig sorba vette őket. Egyiket a másik után.
– Maga ezt kitől tudja? – hökkentem meg.
– Ki mástól, mint Kennethtől. Ő mutatott nekem akkor, amikor még éreztünk
valamit egymás iránt, néhány korabeli újságcikket.
– Hát ez érdekes – mondtam. És valóban az is volt. – Végül is… hogyan fejező-
dött be a történet? – kérdeztem.
– Nem fejeződött be – mondta.
– Nem kapták el a fickót?
– Igen is, meg nem is.
– Ezt meg hogy értsem?
– Kenneth szerint a brit közigazgatás létrehozott egy nyomozócsoportot,
amelynek kizárólag az volt a dolga, hogy elkapja a fantomot. Ami az első hír-
adások szerint sikerült is neki.
– Na és ki volt az illető?
– Egy brit katonatiszt.
– Donovan ezredes? – tört ki belőlem önkéntelenül is a szó.
– Nem talált – rázta meg a fejét. – Már nem emlékszem az illető nevére, de
nem Donovan volt, hanem egy fiatal hadnagy.
 – Tehát mégiscsak elkapták a fantomot.
– Nem kapták el – sóhajtotta. – Az illető tagadott, és nem is találtak nála
egyetlen darabka drágakövet sem. A hadnagy tisztázta magát, ám hogy a továb-
biakban mi történt vele, azt senki sem tudja. Valószínűleg áthelyezték egy másik
gyarmatra.
– Hát ez érdekes – mondtam.
– Van itt valami, ami még érdekesebb – sóhajtotta Felizita. – Tudja, mi? Hogy
annak a bizottságnak vagy nyomozócsoportnak, amelyet a fantom elfogására
hoztak létre, s amely végül is felmentette a gyanúsított hadnagyot, Donovan
ezredes volt a vezetője. Ehhez mit szól, szépfiú?
Fogalmam sem volt róla, hogy mit szóljak. Egyelőre túl zavarosnak tűnt a tör-
ténet.
– És… mi történt ezután? – kérdeztem.
Felizita megvonta a vállát.
– Semmi. Legalábbis én nem tudok róla. Abban sem vagyok biztos, hogy a két
ügy, mármint a fantomé és Donovan ezredesé, összekapcsolható.
– Arról sem tud, hogy a fantom tevékenysége ezek után is folytatódott-e?
Felizita megrázta a fejét.
– Nem én.
– Miért árulta el nekem mindezt? – kíváncsiskodtam.
– Inkább azt kérdezze, hogy vajon Kenneth miért mesélte el nekem. Ezzel is
bizonyítani akarta, hogy Donovan ezredes, a felmenője kifogástalan úriember
volt, bármiért is történt vele az, ami végül is megtörtént. Ezért is akarja minde-
náron megkaparintani a holttestét, hogy hátha megnyílik előtte, és beszélni
kezd.
– Mármint a holttest?
– Ne szó szerint vegye. Egyszerűen arról van szó, hogy talán lehet nála valami
papír vagy micsoda, amelyből megtudható, miért bántak vele olyan csúnyán a
bajtársai, és miért menekült a Himalájába. Ez a helyzet, barátom. Lord Carricket
viszont valami más hajtja. Továbbá az is igaz, hogy megfojtanák egymást egy
kanál vízben. És tudja, mit mondok még magának?
– Mit? – kérdeztem.
– Hogy magát is belefojtanák. Ezért csak vigyázzon magára, szépfiú. Maga za-
varja a köreiket, és Atkinsonét, azét a baromét is. Hát csak óvatosan: az a bizo-
nyos kanál már elő van készítve a maga számára. Na, viszlát, aranyom.
Addig néztem utána, amíg csak el nem tűnt a nagy imahengerek mögött. S
amikor végre eltűnt a szemem elől, nem a nagy semmit láttam a helyén, hanem
egy hatalmas, strandmedence nagyságú kanalat.
Amelybe könnyedén bele lehet fojtani bárkit is.

66

Úgy látszott, hogy ez a nap sem az én napom. Még Larry is olyan barátságos volt
velem, mint a pokróc. Az első hangos mondatai után azonban merő kétségbe-
esésbe csapott át a hangja.
– Az életemet kockáztatom érted – mondta elcsukló hangon. – És ezt csak
nemrég tudtam meg.
– Mivel kockáztatod? – hökkentem meg.
– Azzal, hogy ezeket a régi újságokat böngészem. Van itt egy… hm… olvasó-
termi felügyelő, bizonyos Rosalie, ő árulta el bizalmasan nekem. Van neked fo-
galmad róla, hogy mennyire veszélyes dolog régi újságokkal vacakolni? Értem
alatta, hogy valóban régiekkel.
– Nincs – mondtam. – Mi bennük a veszély? A tartalmukra gondolsz?
– A papírjukra és a betűikre gondolok. Azok a régi papírok telis-tele vannak
gombákkal, baktériumokkal, vírusokkal és a többi. Kénytelen voltam a zsebken-
dőmet a szám elé tartani, csak aztán le kellett vennem onnan, mivel Rosalie… na,
mindegy.
– Na és találtál valamit?
– A vírusokat nem lehet szabad szemmel észrevenni. És a gombákat se min-
det.
– A tartalmukra gondolok, Larry! Az újságok tartalmára.
– Látod?
– Mit kellene látnom?
– Hogy csóválom a fejem.
– Larry!
 – Jól van, úgy látszik, hogy azon az isten háta mögötti helyen elveszítetted a
humorérzékedet. Szóval, arról, hogy Donovannel mi történt, egy szó sincs a la-
pokban. Siva és Párvati szobráról sem sok. A fantomról is csak hellyel-közzel
írnak. Úgy tűnik, mintha az újságoknak valaki befogta volna a száját. Éppen csak
megemlítik, hogy éjszakánként betörtek a gyémántkereskedők házaiba vagy
műhelyeibe. Végül megjelent egy közlemény, amely szerint a brit hatóságok
találtak valahol egy holttestet, és ő volt a fantom. Az eltussolás tipikus példája.
– Semmi egyéb, Larry?
– Semmi. Ja, még annyit, hogy mivel az egészségemet kockáztatom, tudod, a
gombák és a vírusok miatt, kénytelen vagyok némi felárat felszámolni neked.
Kinyomtam a gombot, és csüggedtem belebámultam a nagy semmibe.
Egészen addig, amíg ismét megcsörrent a telefonom. És ismét csak Larry volt
a vonalban.
– Ott vagy még? – kérdezte.
– Hol a fenében lennék? – feleltem nem túl barátságosan.
– Jól van, azért ne kapd fel a vizet – csillapított. – Tudod, hogy van ez.
– Mármint micsoda? – Vettem egy mély lélegzetet. Néha nem könnyű Larry-
vel, az biztos.
– Most kaptam egy infót – mondta. – Hátha örülni fogsz neki. Örülsz, mi?
– Majd ha megtudom, hogy mit szedtél össze – mondtam végtelen türelem-
mel. – Kiböknéd végre, hogy miről van szó, Larry?
– Figyelj, Leslie. Nem gondoltál még arra, hogy vajon miért most történik ez
az egész cirkusz?
– Milyen cirkusz, Larry?
– Hát, hogy mindenki egyszerre kezdte keresni a piros kabátost.
Gondoltam rá, hogyne gondoltam volna. Csak éppen nem tudtam rá a választ.
– Gondolj csak bele – mondta. – Ott fekszik az a pasas, Donovan ezredes, a
szép, piros kabátjában már majd kétszáz éve, és a kutyát sem érdekli a dolog.
Azaz, dehogynem. Őt használják a hegymászók útjelzőnek. De még senki nem
vette magának a fáradságot, hogy közel menjen hozzá és alaposabban is meg-
nézze. Esetleg megvizsgálja a kabátját is.
– Miért tették volna? Az alpinisták nem halottkémek.
– Hát ez az, éppen ez az! A hegymászókat nem érdeklik a holttestek, hacsak
nem a barátaikról vagy ismerőseikről van szó. Érted már?
– Nem egészen – ismertem be.
– Szóval – folytatta a felvilágosításomat –, az a pasas ott hevert félig a hó
alatt, félig a hó felett, aztán néha egészen a hó alatt. Úgy gondolom, hogy akár
évekre is eltűnhetett a hó alatt.
– Na és?
– Most figyelj. Most ugrik a majom a vízbe. Még egyszer mondom: százötven
évig senkit sem érdekelt Donovan ezredes és a piros kabátja, most pedig néhá-
nyan majd megvesznek érte. Vajon miért? He?
– Nem tudom – mondtam az igazságnak megfelelően.
– Azért – adta meg a választ –, mert eddig nem tudtak róla semmit.
Nem volt teljesen meglepő, amit mondott. Már magam is eltöprengtem azon
a hirtelen feltámadó érdeklődésen, amely a halottat lengte körül, de nem ismer-
tem az okát.
Larry azonban legalábbis sejtette. Csak éppen nagy feneket akart keríteni a
felfedezésének.
– Sem lord Carrick, sem a Butler család, sem Atkinson nem tudott az igazi
Donovan ezredesről semmit. Ő csak egy név volt a családfájukon. Atkinsonén
persze nem. Ő más okból akarja megkaparintani a halottat. És ez így is maradt
volna, ha nincs Miss Pickler, és ha nem támad fel a fantom.
– Mi a fenéről fecsegsz, Larry? – kérdeztem értelmet keresve a szavaiban. –
Benyakaltál valamit, vagy mi?
– Kikérem magamnak ezt az aljas gyanúsítást… Még hogy benyakaltam vala-
mit… Nem, nem nyakaltam be semmit. Igaz, hogy ittam néhány whiskyt, még-
hozzá duplát, és azt is csak a te egészségedre, de azért józan vagyok… bocsánat,
uram, ha megtenné, hogy felsegít a földről…
Hát ilyen volt Larry. Jó idegek kellettek hozzá, vagy ezt mondtam már?
– Na szóval – fordította ismét komolyra a szót. – Tisztelettel jelentem, hogy
Madrászban, vagy ahogyan újabban nevezik, Csennaiban újfent felbukkant a
fantom. Nem tréfálok, tudod, hogy nem vagyok az a vicces típus, szóval, egészen
komolyan beszélek. Éjszaka egy rabló fosztogatja a gazdagok villáit. Az egyikből
például ellopták egy sok száz éve élt szent valamelyik csontját, a fene se tudja,
melyiket, nem jegyeztem meg, szóval ellopták, a gazdája pedig, mellesleg valami
milliomos, kétségbe van esve, hogy ha a csont nem kerül elő, vége a karrierjé-
nek. Te nem vagy babonás, ugye? Na, szóval, erre jött ez a Miss Pickler, egy kez-
dő újságíró, és írt egy cikket róla. Világos?
– Kiről írt, Larry?
– Hát erről a fantomról. Azaz, a másik fantomról, amelyik százötven évvel
ezelőtt fosztogatta a gyémántkereskedőket. Csupán arra akart rámutatni vele,
hogy a fosztogatósdi Csennaiban nem valami új keletű dolog, régen is történt
már ott ilyesmi. És részletesen leírta a lapjában az akkor történteket.
– Konkrétan?
– Donovan ügyét. És a fantomét. Hogy a betörésekkel egy brit hadnagyot
gyanúsítottak meg, s hogy annak a bizottságnak, amely az ügyet kivizsgálta,
bizonyos Donovan ezredes volt az elnöke. A hadnagyot felmentették, Donovant
pedig nem sokkal később kirúgták a hadseregből. Miss Pickler nem vont le külö-
nösebb következtetéseket az eseményekből. Ő csak mint érdekességet kezelte a
két ügyet.
– És te mire következtetsz mindezekből, Larry?
– Szerintem lord Carrick és Mr. Butler is olvasták a madrászi újság cikkét, s
hirtelen felfedezték, hogy az ő ősükről – ha szabad így neveznem a fickót –, Do-
novan ezredesről lehet szó, aki a cikk szerint a Himalájában nyugszik azóta is.
Ekkor megszólalt a hajókürt lord Carrick és Mr. Butler fejében. Ők ugyanis gya-
nút fogtak. Érted, Leslie?
– Mondd tovább, Larry!
– Azt gyanították, hogy Donovan ezredes korántsem volt olyan ártatlan, mint
amilyennek hinnénk. De nem ám! Sejted, miért?
– Igen, Larry – sóhajtottam. – Sejtem, barátom.

67

Az épület falának támaszkodtam, és gondolkodtam. Mindaz, amit Felizitától

megtudtam és amit Larry felderített, kilendítette a történetet a holtpontról. És
íme, előállt egy kerek kis mese. Ez pedig úgy szólt, hogy az a bizonyos hadnagy,
akinek nem ismert a neve, volt a fantom. Akárki is gyanakodott rá, jó helyen
tapogatódzott. A hadnagy fosztogatta a gyémántkereskedőket, és bizonyára szép
zsákmányra tett szert. A brit hatóságok Donovan ezredest bízták meg az ügy
felderítésével, aki így vagy úgy – ez már örökké titok marad – leleplezte a fan-
tomot. Ezután pedig nem azt tette, amit tennie kellett volna, hogy vasra verve
szállítja a fogdába, hanem egyezkedni kezdett vele. Az egyezség pedig úgy szól-
hatott, hogy ha átadja neki a zsákmányát, vagy annak a nagyobbik részét, futni
hagyja. A hadnagy beleegyezett, és gazdag emberré tette Donovan ezredest.
Valószínűleg dúsgazdaggá. Mit tesz isten, annak a bizottságnak a vezetőjévé,
amelynek az volt a dolga, hogy eldöntse, bűnös-e a hadnagy, vagy sem, Donovan
ezredest nevezték ki. Ő pedig, alkujuknak megfelelően, ártatlannak nyilvánította
a hadnagyot. Ezzel le is zárulhatna a történet, azonban Donovan ezredes számá-
ra sajnálatos módon nem zárult le. Történt ugyanis valami, ami ráterelte a cin-
kosság gyanúját. Talán túlságosan is megzsarolta a hadnagyot, talán fecsegett
valakinek – ki tudja, az azonban tény, hogy gyanúba került. Olyannyira, hogy
menekülnie kellett a zsákmányával együtt. S hova futhatott volna, hogy ne kap-
ják el? Olyan helyre, ahova nem ért el a britek keze. Ide, a Himalája régiójába. S
hova rejthette volna máshová az elrabolt gyémántokat, mint a kabátjába? A
piros kabátjába. Valószínűleg belevarrta. S a gyémántok azóta is ott vannak sen-
kitől sem zavartatva, hol a hó alatt, hol a hó felett, attól függően, hogy az időjá-
rás szeszélye hogyan bánik velük.
Amint már Larry említette, lord Carricknek és Mr. Butlernek fogalma sem
volt minderről, egészen addig, amíg Miss Pickler meg nem írta a cikkét. Ekkor
döbbentek rá, hogy ősük, Donovan ezredes a leggazdagabb halott a Himalájában.
Az pedig már igazán csak a véletlen számlájára írható, hogy ezzel egy időben
kezdődött meg a Kancsendzönga takarítása. Jó néhány cikk emlékezett meg a
rajta található halottakról, többek között a piros kabátot viselő katonáról is.
Lord Carrick és Mr. Butler immár biztosak voltak benne, hogy a halott Donovan
ezredes. Hogy melyikük jött rá az igazságra elsőként, arról természetesen fo-
galmam sem volt, arról pedig még kevésbé, hogy a másik hogyan kapott szagot.
A lényeg az, hogy mindketten elhatározták, hogy megszerzik maguknak a gyé-
mántokat.
Azon is elméláztam, hogy lám, milyen is a világ. Annak a számtalan hegymá-
szónak, aki fel szeretett volna jutni, vagy akár fel is jutott a csúcsra, sejtelme
sem lehetett róla, hogy néhány méternyire tőle milyen kincs rejtőzik Donovan
ezredes piros kabátjában. Ha tudták volna, bizonyára nem hagyták volna ott.
Aztán azon töprengtem, hogy ennek a második számú fantomnak vajon le-
het-e valami köze az elsőhöz. Nagy valószínűséggel semmi. Elvégre betörők
mindig is voltak és lesznek is. Néha az is előfordul, hogy egy bűncselekmény
felderítése során fény derül egy jóval korábban elkövetett rémtettre. Ha ez a
mostani fantom nem bukkan fel Csennaiban, talán sosem derült volna fény a
majd kétszáz évvel ezelőtt történtekre. És akkor a Donovan ezredes piros kabát-
jába varrott gyémántok sem kerülnek elő.
Ekkor döbbentem csak rá, hogy mennyi bajt okozhatnak még ezek a gyémán-
tok. Ha megtalálják őket. Mert arra is gondolnom kellett, hogy árnyékra vetőd-
het mindenki, aki a piros kabátot keresi – lehet, hogy a gyémántok már régen
nincsenek benne. Előfordulhatott, hogy a hegymászók közül mégiscsak megta-
lálta valaki. Vagy akár egy serpa. És természetesen mélyen hallgatott róla. Ha ez
így lenne, nyugodtan haza is mehetnek az aranyásók. Jégcsákányukkal üthetik a
nem egészen becsületes megtalálók nyomát.
Most már csak rá kellett bukkanni Donovan ezredes holttestére.
A holttest azonban valamiért nem akarta, hogy megtalálják.
Akkora vihar tört ugyanis ránk, hogy jó egy hétig esélyünk sem volt rá, hogy
elhagyjuk Lapcsang kolostorát.

68

A szél ezen a délutánon már nem volt annyira viharos, mint az elmúlt napok
során, ezért zavartalanul sétálhattam végig az udvaron. Ott aztán minden élő-
lény úgy csodálkozott rajtam, mint ha most látna először. A galambok, „akik”
korábban hagyták, hogy néhány centiméternyire megközelítsem őket, most
kurrogva elrepültek előlem; a kutyák megugattak; egy frissiben érkezett jak
pedig, amelyet a gazdája elfelejtett kikötni, olyan szemekkel nézett rám, hogy
jobbnak láttam messzire elkerülni. De mindez semmi volt ahhoz képest, amilyen
fogadtatásban részesültem a nagy sátorban.
Ahogy beléptem, megdöbbenve tapasztaltam, hogy nem látok odabent egyet-
len koporsót sem. Ráébredtem, hogy ez nem ugyanaz a sátor, amelyben koráb-
ban a takarítók laktak. Mivel a sátorból kiszűrődő hangok nyomán találtam rá-
juk, fel sem tűnt, hogy sátrat cseréltek.
Alig tettem át a küszöbön a lábam, a vörös szakállú Griffith máris előttem
termett, és fenyegetőn megragadta a karom.
– Egy lépést se tovább! Ez a maga számára tiltott terület!
Kérdőn lord Carrickre néztem, aki a sarokban kucorgott egy kis széken, és
igyekezett elkerülni a tekintetemet.
– Lord Carrick? – kérdeztem.
A lord sóhajtott és legyintett egyet.
– Hagyja békén, Theo.
Griffith morgott, de eleresztette a karomat. A többiek úgy néztek rám, mint-
ha fel akarnának nyársalni a tekintetükkel.
– Nos, Mr. Lawrence, mit óhajt tőlünk? – kérdezte lord Carrick.
– Érdeklődnék, hogy hogy vannak? – próbáltam meg mosolyogni.
– Amint látja, nálunk minden rendben – vonta meg a vállát a lord. – Még va-
lami?
– Kíváncsi lennék rá, hogy megtalálták-e a piros kabátos embert.
A csend, amely a kérdésemet követte, azt bizonyította, hogy kellemetlennek
találtatott a téma.
– Még nem találtuk meg – mondta kis szünet után a lord. Mintha nyugtalan-
ság rebbent volna a szemében.
– Lehet, hogy megelőzte valaki magukat?
– Ez meg mi a fene? – csattant fel a lord. – Micsoda ostoba kérdés ez? Követe-
lem, hogy kegyelettel beszéljen…
– A gyémántokról? – szakítottam félbe.
A lord nagyokat nyelt. Láttam rajta, hogy a gutaütés kerülgeti. Megrándult a
szája, mintha ki akarná adni a parancsot, hogy szaggassanak darabokra az embe-
rei.
Ami azt illeti, ez utóbbiak hirtelen valahogy furcsán kezdtek viselkedni. Ami-
kor beléptem hozzájuk, láttam rajtuk, hogy legszívesebben beletaposnának a
földbe, az elhangzott varázsszó után viszont megváltozott a helyzet. Már nem
annyira engem, mint inkább lord Carricket figyelték. Hja, már a drágakövek
emlegetése is komoly változásokat okozhat az ember pszichéjében.
Lord Carrick nyeldekelt, pislogott, aztán hirtelen felpattant és az ajtó felé in-
tett.
– Talán jobb lenne odakint beszélgetnünk – mondta. – Az emberek fáradtak,
pihenniük kell… én még szívesen eltársalognék magával…
Mellém lépett, a változatosság kedvéért most ő fogta meg a karomat, és igye-
kezett kifelé terelni. Ám ekkor felállt a helyéről Aranyfogú, és elállta előlünk a
kijáratot.
– Bocsánat, lord Carrick, de itt az imént elhangzott valami…
– Ugyan mi hangzott volna el? – kérdezte a lord átható pillantást vetve rám.
– Bizonyára rosszul értettek valamit.
– Mintha valamilyen gyémántról lett volna szó – erősködött Aranyfogú.
– Én ilyet nem mondtam – tiltakozott a lord. Közben úgy nézett rám, mintha
az életéért könyörögne. Én azonban könyörtelen voltam.
– Maguk még nem tudják? – vágtam olyan csodálkozó képet, mintha csak
percekkel ezelőtt értesültem volna róla, hogy a téli viharok ezentúl nyáron kö-
szöntenek ránk. Láttam, hogy majd minden tekintet engem bámul.
– Mit kellene tudnunk? – kérdezte Rasztahajú, miközben ő is feltápászkodott
a helyéről. – Kezd itt nekem nem tetszeni valami. Maga meg köpje ki gyorsan,
mert baj lesz! – fordult felém kifejezett fenyegetéssel az arcán.
– Mit köpjek ki? – csodálkoztam. – Hiszen csakis olyat tudnék mondani, amit
maguk már úgyis tudnak.
– Például? – kérdezte a fickó.
– Lord Carrick? – kérdeztem én.
Lord Carrick olyan sápadt volt, mint a frissen esett hó, és egyre a karomat
szorongatta. Egyik oldalról ő, a másikról pedig Aranyfogú.
– Lesznek szívesek elengedni? – kérdeztem gyengéd elégedetlenséggel a han-
gomban.
Egyszerre eresztettek el.
– Nos? – kérdezte Aranyfogú. – Mintha azt a szót hallottam volna, hogy gyé-
mánt. Vagy talán rosszul értettem?
Lord Carrick továbbra is néma maradt. Alighanem azt latolgatta magában,
hogy bevallja-e, amit eddig nem vallott be az embereinek.
 – Jól hallotta – mondtam.
– Akkor meg beszéljen, pajtás. Vagy inkább ön óhajt eldalolni nekünk vala-
mit, lord Carrick?
Lord Carrick belátta, hogy az első menetet elveszítette. Immár nem tagadhat-
ja le azokat az elátkozott gyémántokat.
– Majd ő! – bökött rám. – Majd ő elmondja maguknak.
Elmondtam. Igaz, csak nagy vonalakban, és főleg: nem mindent. Amikor befe-
jeztem a mondandómat, végignéztem rajtuk. Ismét csak meggyőződhettem róla,
hogy a gyémánt szó emlegetése mennyire megváltoztatja az embert. Még az arc-
kifejezését is.
– Mi a szarról beszél? – nyögött fel Griffith. – Igaz ez, lord Carrick?
Lord Carrick szótlanul bólintott.
– Akkor most mi van? – folytatta tovább Griffith. – Ezt értelmezzem úgy,
hogy maga átvert bennünket?
– Én… nem vertem át senkit – tiltakozott hevesen a lord. – Felfogadtam ma-
gukat, hogy halottakat hozzanak le a hegyről, és tegyék őket koporsóba. Én be-
tartom a megállapodásunkat, tartsák be maguk is. Ez az ember pedig – és rám
mutatott – alaposan kiszínezte a valóságot. Donovan ezredes valóban… hm…
lelépett Madrászból, de semmi bizonyíték nincs rá, hogy gyémántok lettek volna
nála… elvégre brit katonatiszt volt… lehet, hogy megrágalmazták, és talán nem
akart börtönbe kerülni ártatlanul, ezért lelépett, hogy később majd tisztázza
magát…
Hirtelen elhallgatott. Maga is belátta, hogy milyen szánalmas módon igyek-
szik mentegetni a felmenőjét.
– Hát, ha mindaz igaz, amit ez a fickó mond, akkor ez merőben megváltoztat-
ja a leányzó fekvését, lordom – mondta Aranyfogú. – Igaz, Griffith?
Griffith egyelőre nem válaszolt, helyette vörös, majd derékig érő szakállát
simogatta.
Amikor megszólalt, halotti csend töltötte be a sátrat.
– Mondok én magának valamit, lordom – kezdte, és ismét megsimogatta a
szakállát. – Maga valóban átvert bennünket. Méghozzá alaposan.
– Ez nem igaz – vágott közbe immár vörös képpel a lord.
– De, bizony igaz – bólogatott Griffith. – Nagyon is az. Maga azt állította, hogy
halottakat akar lehozni a hegyről, ezért kellünk magának. Na és, hogy megvéd-
jük magát, ha történne valami, mondjuk, jönne a lavina, betemetné magát, és ki
kellene ásni vagy ilyesmi. De gyémántokról nem volt szó.
– Nem mindegy, hogy miről volt szó? – kérdezte dühösen a lord. – Maguknak
holttesteket kell lehozniuk, természetesen a piros kabátos embert is… izé… Do-
novant… aki valóban az ősöm… volt. Vagyis…
– Persze hogy nem mindegy – mondta Griffith egyetlen mozdulattal csendre
intve a többieket, akik egyszerre kezdtek el beszélni. – Kuss, most az enyém a
szó. Szóval, lord Carrick, immár nemcsak arról van szó, hogy lehozzuk magának
az ősét, és esetleg elvegyünk tőle egy hülye könyvet, amely kompromittálhatná
a maga családját, vagy egyéb szarságot csinálna, hanem gyémántokról, amelye-
ket a maga dicső őse lovasított meg. Méghozzá, ha igaznak vesszük, amit ez az
ember itt elmondott, akkor nem egy-két kósza kis darabkáról lehet szó, hanem…
ki sem merem mondani, hogy mit gondolok.
– Azok a gyémántok engem illetnek! – ordított fel némiképpen váratlanul a
lord. – Akárhogyan is legyen, azok az én gyémántjaim!
– Cöcöcö – húzta el a száját Griffith. – Ez azért nem olyan egyszerű, lordom,
és ezt ön is tudja, igaz? Azok a gyémántok, ha valóban róluk van szó, lopottak, és
egyáltalán nem önt illetik.
– Maguk sosem hallottak róla, hogy mi az az elévülési idő? – kérdezte rangjá-
hoz nem méltón a sarokba köpve a lord. – Azóta másfélszáz év telt el…
– Hagyjuk a fenébe a tulajdonjog feszegetését – legyintett Griffith. – Itt már
egészen másról van szó. Amikor ön megbízott bennünket a „takarítással”, nem
nézett ki túl veszélyesnek a dolog. Egy kis kirándulás, összeszedünk néhány ha-
lottat, és annyi. Ez még belefért abba az összegbe, amit ön ígért nekünk. Csak-
hogy… a gyémántok már nem férnek bele. Tudja, miért, lordom? Mert a halottak
hidegek, a gyémántok meg melegek. Érti?
– Nem – felelte dühösen a lord. – Ne beszéljen nekem rébuszokban.
– Elmagyarázom – folytatta zavartalanul Griffith. – Ha csak halottakról lenne
szó, nem történne semmi a tenyerünkkel, ha hozzájuk érünk. Nem így a gyé-
mántok esetében.
– Mi az ördögre akar kilyukadni? – idegeskedett a lord.
– A gyémánt forró áru, és hajlamos rohadtul megégetni a körmét annak, aki
feléje nyúlkál. És most megvilágosodott előttem néhány apróság is, lord Carrick.
Néhány egészen kis apróság. Tudja, mire célzok?
– Mondja már, hogy az ördög vigye el magát!
– Néhány merényletre, lord Carrick. És két gyilkosságra.

69

Griffith ivott egy pohár vizet, majd folytatta.

– Az az igazság, lord Carrick, hogy már korábban is gyanakodtam én valami-
re. Nem bírtam felfogni, hogy mi a fészkes fenéért gyilkolnak bennünket. Jó,
megértettem, hogy valamilyen kicseszett verseny folyik itt a rokonok között a
piros kabátos rokonért meg egy hülye könyvért, de amikor McPearsont megöl-
ték, feltámadt bennem a gyanú, hogy valami egyébnek is kell lennie a háttérben.
Csupán az fékezte a tudásvágyamat, hogy tudtam, a gazdagok még apró szarsá-
gokért is képesek kinyírni egymást. Mi pedig, mivel az ön emberei vagyunk,
kénytelenek vagyunk elszenvedni az atrocitásokat, hogy finom legyek. Most
azonban, a gyémántok ismeretében, világosság gyúlt a fejemben. A tiétekében is,
fiúk?
– Ja – bólintott Aranyfogú. – Az enyémben tuti.
– Azok, akik a gyémántokra hajtanak, mint ön is, lord Carrick, nem kímélik
sem magukat, sem bennünket. És maga ezt előre tudta. Tudta, hogy könyörtelen
ellenféllel állunk szemben, ám ezt a tudását nem osztotta meg velünk. Olyan ez,
mintha egy kis csetepatéért, mondjuk, utcai verekedésért fizetett volna nekünk,
miközben orvul a világháború kellős közepébe küld bennünket. Fillérekért, ami-
kor még vastag pénztárcával sem lennénk megfizetve. Puszta kézzel kellene
kikaparnunk önnek a gesztenyét a tűzből, miközben félő, hogy mások, akik
ugyancsak a gesztenyékre pályáznak, levágják az ujjainkat. Azért kellett McPear-
sonnak és egy ismeretlennek is meghalnia, mert tudatlanok voltak. Egyszerű a
dolog, lord Carrick: ön fillérekért a vágóhídra küldött bennünket.
Lord Carrick mindeközben egészen magához tért, és megvonta a vállát.
– Na és, most mi lesz? Lelépnek? Vagy megölnek?
Griffith ravasz tekintetet vetett rá.
 – Lelépni? Megölni? Ugyan miért? Nem fogjuk elsietni a dolgot, ha már itt
vagyunk, legfeljebb lazítunk egy kicsit a szerződésünkön, ami egyszerű hulla-
szállításról szól.
– Mennyit akarnak? – kérdezte lord Carrick. – Hajlandó vagyok…
Griffith mosolyogva csóválta meg a fejét.
– Majd megállapodunk az összegben – mondta. – Előre is jelzem, hogy jelen-
tős veszélyességi pótlékkal kell számolnia.
Lord Carrick ekkor rám nézett. Az utóbbi néhány percben mintha kiestem
volna az érdeklődés középpontjából, senki nem törődött velem. Ez azonban csak
a látszat volt. Amíg Griffith és lord Carrick egymással voltak elfoglalva, Aranyfo-
gú lassan, araszolva elállta mögöttem az ajtót.
– Ezzel meg mi legyen? – kérdezte rám mutatva.
Griffith széttárta a karját.
– Mi legyen?
Néhány másodpercnyi csend következett. Mielőtt meghozták volna a végső
döntést, léptem egyet előre.
– Mielőtt döntenének – mondtam –, figyelmeztetni szeretném önöket, hogy
tettem bizonyos óvintézkedéseket, mielőtt idejöttem volna. Csak nem gondolják,
hogy ostobán bedugom a fejem az oroszlán torkába?
– Na és mit tett? – kérdezte Griffith gúnyosan félrehajtva a fejét. – Csak egy
okot mondjon, hogy ne nyírjam ki.
– Kettőt mondok – mondtam. – Az egyik, hogy sem ön, sem a kollégái nem
gyilkosok. Finomak ugyan, mint a dörzspapír, de nem gyilkosok. Ez egy. A másik
pedig, hogy mindezt, amit elmondtam maguknak, le is írtam és átadtam a leírást
valakinek, aki halálom esetén elküldi a megfelelő helyre. Akkor aztán bárki is
szerzi meg a gyémántokat, nem marad ideje kiélvezni őket.
– Maga blöfföl – mondta Griffith.
– Azt hiszi?
– Nem blöfföl – rázta meg a fejét a lord mogorván. – Ismerem a fickót. Ez
olyan légtornász, aki egyetlen mozdulatot sem tesz védőháló nélkül.
– Akkor mi legyen vele? Hagyjuk szabadon kószálni, hogy elfecseghesse min-
denkinek…
– Arra nem gondol senki, hogy hátha ez a fickó McPearson gyilkosa? Elvégre
ő tudott a gyémántokról – értetlenkedett Aranyfogú.
– Hagyják elmenni – legyintett lord Carrick. – Előbb találjuk meg a gyémán-
tokat, aztán majd döntünk a hogyan továbbról.
– Legalább verjük össze – könyörgött Rasztahajú. – Az majd emlékezteti rá,
hogy nem jó velünk kukoricázni.
– Ahogy én ismerem, tartani fogja a száját. Őt nem érdeklik a gyémántok.
Igaz, Mr. Lawrence? – igyekezett menteni a menthetőt a lord.
– Hogy kerültek ebbe a sátorba? – kérdeztem válasz helyett.
– Mr. Woodley áttelepített bennünket – sóhajtotta a lord. – És jól is tette. Bár
takarítani jöttünk, azért nem szívesen vagyunk éjjel-nappal halottak társaságá-
ban, így egyetértettünk vele. Kijönne egy percre velem, Mr. Lawrence?
Mielőtt a többiek tiltakozhattak volna, a lord már ki is tolt a szabadba. Né-
hány lépést tettünk előre. A szemem sarkából láttam, hogy a lord azt figyeli,
nem nyikordul-e meg mögöttünk az ajtó, nem jön-e utánunk valamelyik embe-
re. Amikor eltelt néhány hosszú másodperc, és az ajtó még mindig mozdulatlan
volt, a lord felém fordult.
– Na és most hogyan tovább?
– Azt magának kell tudnia – vontam meg a vállam. – Mindent, amit tesz, a sa-
ját felelősségére teszi.
A lord biccentett.
– Nem vagyok gyilkos.
Mivel nem reagáltam a kijelentésére, tovább folytatta.
– És az embereim sem azok.
Úgy gondoltam, hogy nagyjából valóban így állhat a helyzet, bár az az iga-
zság, hogy a gyémánt képes megváltoztatni az emberek természetét. Ártatlan
bárányból képes gyilkolásra kész farkast csinálni.
– Engem csak a gyémánt érdekel – mondta.
– Mintha korábban egy furcsa könyvet, aztán meg ereklyét emlegetett vol-
na…
– Felejtse el – legyintett. – Korábban nem mondhattam el az igazságot, ezt
beláthatja. Ha maga van az én helyemben, nem ugyanezt teszi?
Fogalmam sem volt, hogy hasonló esetben mit tettem volna, ezért nem is
töprengtem rajta.
 – Nem vallhattam be, hogy miről van szó. Ha megtettem volna, maga már
nem látná a hegyet attól az embertömegtől, amely a felmenőmet keresi. És ro-
hadtul kicsi lenne az esélyem rá, hogy én találjam meg. Ezért hallgattam róla.
Most pedig magán múlik minden – mondta.
– Rajtam? – hökkentem meg.
– Hát persze – biccentett. – Ha világgá kürtöli, amit tud… nos, akkor ugyanott
vagyok, mintha magam vallottam volna be. Ezért aztán arra szeretném kérni,
hogy fogja be a száját. Legalábbis ami a gyémántokat illeti. Különben meg mi a
fenéért is avatkozna az én dolgomba?
– Maga adta a számba, hogy engem nem a gyémántok érdekelnek – mond-
tam. – Sokkal inkább ezek a gyilkosságok, és talán… McKinley professzornak és
annak a kislánynak is a… hm… halála is a lelkemen száradna, ha nem próbálnám
elkapni a rosszfiúkat. Tudja, lord Carrick, van egy rossz tulajdonságom. Bár kér-
dés, hogy kinek rossz, és kinek jó. Mindenesetre szeretem ezeket a hegyeket, és
meggyőződésem, hogy megérdemlik a tiszteletet. Ők valódi istenek.
– Eeegen – dünnyögte nem nagy lelkesedéssel a lord. – És?
– Nehezen tudnám elviselni, hogy ha valaki szörnyű bűnt követne el az iste-
nek szeme láttára, az a bűn megtorlatlan maradna. Talán a hegyek is büntetést
követelnek, ám mivel ők mozdulatlanságra vannak kárhoztatva, megbíznak va-
lakit, hogy járjon el a nevükben. Tegyen meg mindent, hogy az elkövetett bűn
elnyerje a méltó büntetését.
A lord bizonytalan pillantásokkal méregetett.
– Maga… valóban ezt gondolja?
– Valóban – bólintottam.
Ő is bólintott. Ez a bólintás két dolgot is jelenthetett. Az egyik, hogy egyetért
velem abban, hogy nem őket gyanúsítom a gyilkosságokkal, a másik pedig, hogy
tudomásul veszi: nem vagyok teljesen normális.
– És ha… esetleg… mi találnánk meg Donovan ezredest, és… nála lennének a
gyémántok… maga mennyire tartana igényt belőlük? Mondjuk, az érték hány
százalékára?
– Egyre sem – mondtam.
Lord Carrick ismét csak bólintott. Ezzel megerősítve azt az elképzelését,
amelynek percekkel ezelőtt kilencvenkilenc százalék esélyt adott. Ez a százalék
immár százra emelkedett.
Hogy nem vagyok teljesen beszámítható.

70

Mr. Woodley egy ki tudja, hány száz éves homokkőből faragott teknősbékának
támasztotta a hátát és ott szundikált a gyenge napfényben. Igyekeztem halkra
fogni a lépteimet, hogy ne ébresszem fel. Hiába igyekeztem azonban, amint a
közelébe értem, kinyitotta a szemét és rám pislogott.
– Maga az? – kérdezte.
– Sajnálom, ha csalódást okoztam volna… – mentegetőztem.
– Ugyan már – morogta. – Nem akar ideülni mellém?
Csábított a napfény és a teknősbéka is, ezért mellé telepedtem. És nem is bán-
tam meg: a gyenge napfénytől felmelegedett kőbéka kellemesen cirógatta a há-
tamat.
– Himalájai szolárium – mondta. – Lord Carrickéknél volt?
– Miből találta ki?
– Az irányból, ahonnan jött.
– Maga úgy alszik, hogy közben látja, hogy mi történik hetedhét országban?
– Éppen felébredtem – mondta. – Elég rossz álmom volt.
– Nem is csodálom – bólintottam. – Aki hullákkal foglalkozik…
– Téved – mondta. – Engem nem izgatnak fel a halottak. Velük még sosem
volt bajom, nem úgy az élőkkel.
Mr. Woodley fiatal ember volt, kicsi bajusszal az orra alatt. Egészen csinos ar-
ca lett volna, ha nem ül a szája felett egy eléggé formálatlan krumpliorr, amely
egy bohóc orrára emlékeztetett. Ha én lettem volna a helyében, egy plasztikai
sebész már rég új orrot faragott volna nekem.
– Különben egy csinos lánnyal álmodtam – mosolygott. – Egy itteni lánnyal.
Egy kis vágott szeművel.
– Ezt azért én nem nevezném rossz álomnak – mondtam.
– Ő is vonzódott hozzám – dicsekedett.
– Na és, volt happy end? – kérdeztem.
 – Majdnem – sóhajtotta. – A döntő pillanatban azonban nem jött össze a do-
log.
– Hazajött a férj? – kérdeztem.
– Egy fenét – legyintett. – Annál sokkal rosszabb. A lány hirtelen átváltozott
jetivé. Egy igazi jetivé. Olyan jeti volt, hogy az nem igaz! Kitátotta a száját, és
rám rontott. Én persze menekültem előle, közben szerencsére felébredtem. Ma-
gát láttam felém közeledni. Ezért hálás lehetek magának.
– Örülök, hogy segíthettem – mondtam. – Különben hogy érzi magát itt, a
hegyek között?
Woodley megvonta a vállát.
– Már kezdem megszokni az itteni klímát. Csak a magassággal nem vagyok
még megbarátkozva. Feljebb mentem néhány száz méterrel, és eleredt az orrom
vére.
– Megesik – mondtam. – Ne mozogjon sokat, ne tegyen semmiféle felesleges
fizikai erőkifejtést.
– Jó tanács – bólintott. – Csakhogy én éppen azért jöttem ide, hogy fizikai
erőkifejtéseket tegyek. Bár a serpák sokat segítenek, azért nekem is részt kell
vennem a kutatásban.
– Mi a helyzet a piros kabátos halottal? – kérdeztem.
– Tudjuk, hol van, és talán holnap napfényre is bukkan, ha egyáltalán sütni
fog a nap.
– Szép neve van a cégének. Nyugodjék Békében.
– Ugye? Én találtam ki.
– Végeztek már valahol nagyobb munkát?
– Az az igazság, hogy ezt szántuk referenciamunkának. Még csak az első lépé-
seket tesszük meg. Friss vállalkozás a miénk.
– Hányan vannak mindösszesen?
Woodley furcsán nézett rám.
– Egyelőre még csak néhányan. De miért érdekli ez magát?
– Kíváncsi vagyok, hogy jutott ilyen jó falathoz.
– Hogyan jutottam hozzá? Jelentkeztem a munkára. Megtudtam, hogy takarí-
tás kezdődik a hegyeken, ezért felajánlottam a szolgálataimat lord Carricknek.
Nem fizet túl, de kezdetnek ez is elég.
 – Mondja, maga nem félti az életét? – kérdeztem. – A gyilkosságok után…
Mr. Woodley mélyet sóhajtott.
– Hogy nem féltem-e? Jó kérdés. Csodálkozna rajta, ha bevallanám, hogy
amióta idejöttem halottakat keresni és elszállítani őket, egyfolytában be vagyok
csinálva? Teli a gatyám, Mr. Lawrence, mint a csecsemő pelenkája. És ha meg-
kérdezné, hogy ezzel az eszemmel és ennyi tapasztalattal a hátam mögött még
egyszer elvállalnám-e ezt a küldetést, habozás nélkül nemet mondanék.
– Konkrétan mitől fél?
– Még kérdi? – csodálkozott. – Először is, itt van ez a fura világ, amely enyhén
szólva sem nekem való. Nem kapok rendesen levegőt, lihegek, mint a megkerge-
tett kutya, majd kiugrik a szívem a helyéről, reszketek, nehogy belezuhanjak egy
feneketlen hasadékba, nehogy eltemessen a lavina, nehogy kitörjem a nyakam
vagy a lábamat. Aztán itt vannak ezek a gyilkosságok is. Ha normális lennék, már
a nyomomat is befújta volna kövekkel a szél. Mert itt még a szél sem olyan, mint
másutt. Homok és barátságos szemét helyett köveket vág az ember képébe. A
gyilkosságok pedig… egyenesen az őrületbe kergetnek. Persze hogy kivagyok
tőlük. Korábban elképzelni sem tudtam ilyet. Azzal a piros kabátos fickóval is
tuti, hogy van valami. Donovan ezredessel. Valaki más is meg akarja kaparintani
a holttestét, nem csak a lord.
– Miért akarná?
Sóhajtott, és közelebb hajolt hozzám.
– Itt van ez a Butler. Azt beszélik, hogy neki is rokona Donovan. Szerintem
igazi, életre-halálra szóló párviadal folyik kettejük között. Aztán itt van Mr.
Atkinson. Én mondom magának, annak a fickónak még a szeme sem áll jól. És
valamiért gyűlöli a lordot. Mindenesetre gyakran imádkozom ezekhez a he-
gyekhez, hogy tereljék elém a halottaikat… hogy minél előbb összegyűjthessem
őket és leléphessek innen. Elviszem a holttesteket a megfelelő helyre, aztán be-
térek az első templomba, és hálaimát rebegek a teremtőhöz, hogy ezt megúsz-
tam. Ha megúszom egyáltalán…
– Gondolja, hogy veszélyben forog az élete?
– Képzelje: ezt gondolom. Azok, akiket eddig kinyírtak, nem biztos, hogy
gondoltak erre, nekem viszont az ő példájukon okulva, gondolnom kell. Valaki
nagyon akarja ennek a piros kabátos fickónak a holttestét.
 – Mit gondol, miért?
Könyörgőn nyújtotta felém a kezét.
– Honnan a fenéből tudjam, Mr. Lawrence? Én csak egy egyszerű temetkezési
vállalkozó vagyok, akit nem érdekelnek a halottak ügyes-bajos dolgai. Nekem az
a feladatom, hogy megfelelő előkészítés után eltemessem őket. Különben meg
kivagyok idegileg. Ezért már megyek is, Mr. Lawrence. Csupán kérni szeretnék
magától valamit.
– Micsodát? – kérdeztem kíváncsian.
– Előbb feltennék egy kérdést. Biztos benne, hogy nem maga a gyilkos? Nem
ön nyírta ki lord Carrick emberét és azt az ismeretlen fickót?
– Biztos – bólintottam. – Efelől nyugodtan alhat.
– Nos, azt kérném, hogy ha mégsem mondott volna igazat, és maga volt a tet-
tes, kérem, tekintsen el attól, hogy engem is megöljön. Én nem tudok senkiről
semmit, nincs más szándékom, mint hogy elvigyem a halottakat a megfelelő
helyre és a többi, és a többi, úgyhogy engem nem érdemes megölnie senkinek.
Nem tudok semmit, és nem is akarok tudni. Szóval, megígéri, hogy nem nyír ki
engem?
– Ezt készséggel megígérhetem.
– Köszönöm – bólintott, és még kicsit meg is hajolt mellé. – Nagyon köszö-
nöm. Jó volt hallani. Még ha nem is tartja majd be az ígéretét.
Elment, én pedig ott maradtam a kőbéka mellett.
Gyorsan szedtem a sátorfámat és odébb álltam. Mielőtt még a béka is a sza-
vamat vehette volna, hogy semmilyen körülmények között nem fogom bántani.

71

Lola Davenport csurom nedves volt, amikor estefelé benézett hozzám. Éppen az
ágyam szélén ültem, és a levegőbe bámultam, megpróbáltam rájönni egyre-
másra. Mielőtt sikerülhetett volna, berontott az ajtón.
– Hát veled meg mi történt? – kérdeztem meglepetten.
– Van valami száraz cuccod? – kérdezett vissza.
Sarokba állított sporttáskámhoz mentem, és kikerestem neki egy pólót és egy
rövidnadrágot.
– Csak ezzel szolgálhatok – mondtam.
Nem szólt semmit; elkezdte lerángatni magáról a vizes öltözéket. Félig jutott,
majd ott megállt és segélykérőn nézett rám.
– Nem segítenél?
Örömmel segítettem. Még nem felejtettem el ifjúkorom jelmondatát: a cser-
kész, ahol tud, segít. Mivel segítségre szorult, nem habozhattam. Segítségem fel-
lelkesíthette, mert hálásan hozzám simult.
– Örülök, hogy ilyen szolgálatkész vagy. Tudtam, hogy rád mindig számítha-
tok.
Kénytelen voltam kissé eltolni magamtól, mert lett volna dolgom elég. Töb-
bek között…
– Miért vagy olyan morcos? – kérdezte sértődötten. – Nekem lenne inkább
jogom hozzá. Istenem, ez egy lehetetlen hely, szívem. Mintha két világ között
ingáznék. Konkrétan a mennyország és a pokol között. Néha a mennyországban
érzem magam – gyengéden megsimogatta az arcomat –, most pedig egyenesen a
pokolból jövök.
Kérdőn néztem rá.
Hirtelen megváltozott az arca és a hangja is. Eddig, ha csak finoman is, de
mintha évődött volna velem, de a következő pillanatban már szomorúság ült a
képén, és a hisztéria is felé nyújtogatta a karmát.
– Teljesen kivagyok, Leslie – panaszolta. – A látszat ellenére zokni vagyok.
Már gondolkodni sem tudok. Fél órával ezelőtt kint álltam az udvaron, és csak
álltam, álltam, nem voltam magamnál. Egyszerűen nem értem, hol járt az eszem.
Vagy nem is az eszem… inkább a lelkem. Megértesz engem?
– Igyekszem – mondtam.
– Arra ébredtem, hogy néhány szerzetes ácsorog körülöttem… imádkoztak.
Legalábbis az olvasójukat birizgálták. Bizonyára azt hitték, megtébolyodtam.
Valaki azt mesélte nekem, hogy Keleten különösen tisztelik az eszementeket.
Márpedig én azokban a percekben az voltam. Totál eszement.
– Történt talán valami veled? – kérdeztem óvatosan.
– Ami azt illeti, igen. Először is rám tört a vakrémület, és megcsavargatta a
gyomrom. Te, Leslie, én olyan rosszul lettem, hogy azt hittem, belehalok. Folyt a
könny a szememből, miközben a hideg rázott.
– A szokatlan időjárástól lehet – mondtam.
– Egy frászt! – kiáltott rám. – Be vagyok csinálva, hogy mi lesz velem. Érted?!
Teljesen kikészültem.
– Félsz tőle, hogy megölnek? Nem hiszem, hogy bárki is fenné rád a fogát.
Sóhajtott és legyintett egyet.
– Még ha csak attól félnék… Bár nincs szándékomban feldobni a talpamat, a
halál a kisebbik rossz. Az a rosszabbik, ha nem ölnek meg. Sokkal rosszabb, ha
életben maradok, csak éppen Marsha nem kerül elő; vagy ha elő is kerül, de nem
lesz benne sok köszönet. Átkozottul nyugtalan vagyok miatta, hiszen még csak
egy kislány, alig tizenhét éves, az, aki rám bízta, bízott bennem, és én… és én…
Vállamra hajtotta a fejét, és gyengéden az ágy felé tolt.
– Mit fog érezni az a szegény ember, ha valami szörnyű… visszavonhatatlan
történik a lányával…? Te nem érzel lelkifurdalást a barátoddal kapcsolatban?
– De. Érzek – bólintottam.
– Nem látszik rajtad – mondta. – De én… de én… szóval, bemásztam a bar-
langba. Hátha ott találom.
– Milyen barlangba? – húztam fel a szemöldököm.
– Hát… ha elindulsz a hegy felé, találsz egy dombot… azután jön a falu.
– Már tudom, hogy melyikről beszélsz – bólintottam. – Nincs abban a bar-
langban semmi, csupán olvadékvíz. Tavasszal telt meg vele. Mégpedig úgy,
hogy…
Gyengéden megérintette az ajkával a fülcimpámat.
– Ki a francot érdekel, hogy hogyan keletkezett az a nyomorult víz – suttogta
a fülembe. – És a denevérek sem érdekelnek. A rohadt denevérek.
– Nem bántanak azok senkit.
Ismét a gyengéd, hívogató érintés a fülcimpámon.
– Engem sajnos lecsináltak. Másképpen szólva, leszartak, drágám. Telibe. Erre
menekülni kezdtem, és közben belecsúsztam a vízbe. Még szerencse, hogy az
tiszta volt. Legalábbis a zseblámpám fényében annak láttam.
Kis híja volt, hogy el nem nevettem magam.
– Tudod, szívem, ez az az eset, amikor az élet rátesz még egy lapáttal az egyéb
problémáimra. Itt állok kétségbeesve, halálra sírom és aggódom magam Marsha
miatt… hiába mesélem bárkinek is, hogy mi a bajom, hogy az életem, a jövőm
függhet annak a lánynak a sorsától, nem érdekel senkit. Mindenki csak azokat a
hülye halottakat hajszolja a hegyen, miközben nekem lassan kezd kicsúszni a
talaj a lábam alól… Vigaszra lenne szükségem, drágám, mert úgy érzem, hogy
megtébolyodok. És amint mondtam, kicsúszik a lábam alól a talaj.
Ebben a pillanatban ki is csúszott. Lola ráomlott az ágyamra.
Ez még nem lett volna baj, csakhogy engem is magával rántott.
Arra gondoltam, hogy mennyi dolgom lenne még ezen az estén, fel kellene
keresnem ezt-azt, de kicsit később kénytelen voltam feladni a terveimet.
Reggel úgy éreztem magam, mintha engem is egy barlangtóból mentettek
volna ki.
Lola mellettem szuszogott, miközben haragos rándulások futottak végig az
arcán.
Bizonyára a denevérekről álmodott.

72

Mr. Butler már messziről felém integetett. Nem messze a kolostortól, a béka
mellett ücsörögtem és a hátamat melegítettem rajta. Tulajdonképpen nem is lett
volna rá szükségem, elvégre a nyár folytatta lassú előrenyomulását a kolostor
felé, s előőrsei, a langyos léghullámok feledtették velünk az elmúlt tavasz hűvö-
sét. Azért ücsörögtem a béka mellett, hogy jól megfigyelhessem, mi zajlik a sát-
rak között és az udvaron. Láttam a szerzetesek mozgását és a sátrak közötti for-
galmat is. Így aztán azt is láttam, hogy Butler felém igyekszik. Egyszer-kétszer a
szeme elé emelte a távcsövét és rám irányította. Bizonyára meg szeretett volna
győződni róla, hogy nem lépek-e meg előle.
Nem volt szándékomban lelépni, elvégre én is beszélni akartam vele. Amikor
mellém ért, megállt és köszönés helyett rám förmedt.
– Maga meg hol bujkált? – kérdezte szemrehányón.
– Néha jólesik egy kis magány – mondtam. – Errefelé végtelen a nyugalom.
– Az tuti – bólintott. – Főleg azoknak, akik a hegyen nyugszanak. Megpillan-
tottam magát a távcsövemben, és gondoltam, válthatnánk néhány szót.
 Mr. Butler ezen a reggelen a langyos idő ellenére is úgy volt öltözve, mint egy
eszkimó. Olyan melegen legalábbis.
– Kimegyek a terepre – mondta észrevéve a csodálkozásomat. – Helikopter
jön értem. Maga mire jutott?
– Mivel kapcsolatban? – kérdeztem.
– A feleségem… azaz a volt feleségem ódákat zeng magáról.
– Igazán? Nem tudom, mivel érdemeltem ki a dicséretét.
– Ő olyan, hogy mindenkit dicsér, akitől vár valamit. Kivéve természetesen
engem. Tőlem nem vár semmit, és nem is kap. Figyelmeztetem, Mr. Lawrence,
hogy vigyázzon vele. Csodálkozom, hogy magát még nem küldte fel a hegyre.
– A Kancsendzöngára gondol?
– Nem is az Olajfák hegyére. Bár az sem veszélytelen.
– Miért küldene fel a hegyre? – mosolyogtam.
Mr. Butler megsimogatta bozontos oldalszakállát.
– Mert ő akarja megszerezni Donovan ezredes piros kabátját.
– Piros kabátját? – értetlenkedtem. – Azt hittem, magukat elsősorban a fel-
menőjük holtteste érdekli.
Mr. Butler a fejét csóválta.
– Felesleges gúnyolódnia, Leslie – mondta a keresztnevemre váltva. – Maga is
tudja, és én is tudom, hogy miről van szó. Valaki jelentette nekem, hogy odahaza
nagy a forgalom az Indiában százötven éve megjelent madrászi hírlapok archív
példányai körül. Valakik ráhajtottak a bennük található információkra. Lenyo-
moztattam a maga segítőjét, azt a bizonyos Larryt.
Erre nem számítottam, de a szemem sem rebbent.
– Szóval, ez a helyzet, kedves Leslie. Elismerem, nem mondtam igazat magá-
nak, amikor fel akartam fogadni. Versenyről beszéltem, ami a lord és köztem
zajlik, de ennek nincs semmi köze a hiúsághoz. Ennek csak és kizárólag a gyé-
mántokhoz van köze, amit dicső ősöm, Donovan ezredes meglovasított annak
idején, majd ide, a Kancsendzöngára menekült vele. Száz százalék, hogy bevarrta
őket a kabátjába. Lebecsülném magát, Leslie, ha még ezek után is megpróbálnék
ködösíteni. Versenyben állok a vetélytársammal, az kétségtelen. S úgy látszik,
ebbe a versenybe még a gyilkosság is belefér.
– Na és a felesége?
 – A volt feleségem. Én már csak így hívom. Ő aztán nagymenő – mondta elis-
merőn. – Maga még nem ismeri őt. Bár neki semmi joga a gyémántokhoz, mégis
meg akarja kaparintani őket.
– Tudtommal még fel sem ment a hegyre.
Mr. Butler egyetértőn bólintott.
– Nagy összegbe fogadnék, hogy nem is fog. Felizita szereti mással kikapar-
tatni a gesztenyét a tűzből. Eddig én voltam a kaparója, de hogy lefalcoltam tőle,
mást keres helyettem. Talán éppen magát. Vagy egy serpát. Vagy többet is. Ki
tudja? Na és maga? Maga kinek a megbízásából dolgozik?
A hátam mögé mutattam.
– Az övéből.
Mr. Butler megfordult, és a mutatott irányba nézett. Nemigen láthatott
semmi különöset, mert visszafordította a fejét, és értetlenül meredt rám.
– Nem látok ott senkit – mondtam.
– Pedig ott van az – bólintottam.
– Kicsoda? – kérdezte értetlenül.
Akaratlanul is megérintettem a palástom ujjába rejtett olvasómat.
– A Kancsendzönga – mondtam.

73

Felizita Butler meghökkenve nézett rám, amikor beléptem a cellájába.

– Maga az? – kérdezte. – Magára aztán végképp nem számítottam.
– Pedig itt vagyok – mondtam.
– Hm. Gondolom, akar tőlem valamit. Bár eddig azt hittem, hogy tart tőlem.
– Nem vagyok annyira ijedős – mondtam.
– Akkor partnerre talál bennem, mert én sem. Öltözzek vagy vetkőzzek?
– Most inkább arra lenne szükségem, hogy öltözzön – mondtam, és moso-
lyogni próbáltam.
– Ettől tartottam – sóhajtotta. – Ad valami magyarázatot is, vagy csak elvárja,
hogy kövessem az utasításait?
– Csupán meg szeretném kérni valamire.
 – Hm. Mégis, mire?
– Előbb kérdeznék magától valamit.
– Attól tartok, igent fogok mondani, bármire is kér.
– Az lenne a kérdésem, hogy… hogy áll maga a halottakkal, Mrs. Butler?
Mrs. Butler lehajította magáról fekete selyemköpenyét – én villámsebesen a
fal felé akartam fordulni, de aztán láttam, hogy nem feltétlenül szükséges. Bikini
volt rajta a kimonó alatt, méghozzá bikavadító, vörös színű – amilyen ennek
ellenére a karibi strandokon már elavultnak számít. Ottani fogalmak szerint
ugyanis túl sokat rejt el a viselőjéből.
– Először is, Felizita – mondta, felemelve az ágyáról egy tarkabarka vászon-
nadrágot –, másodszor pedig mi a fenét is kérdezett? Hátha rosszul hallottam.
Megismételtem a kérdésemet.
– Ezt… hogy érti? – kérdezte összehúzva a szemét, miközben felrántotta a
nadrágját.
– Úgy értem, hogy… nem fél tőlük?
Mielőtt válaszolt volna, egy ugyanolyan mintás blúzt is magára kapott.
– Nem – mondta aztán. – Tekintettel arra, hogy hosszú ideig egy halott mel-
lett éltem. Butlernek hívták. Évek óta úgy voltunk egymással, mintha vagy ő
lenne halott, vagy én. Szóval, kit fogunk megölni?
– Senkit – mondtam.
Mintha csalódás futott volna végig az arcán.
– Se szerelem, se gyilkosság? Akkor meg mi a fenét akar maga végül is tőlem?
– Hamarosan megtudja – mondtam.

74

A sátor úgy feketedett előttünk a sötétségben, mint egy pihenő dinoszaurusz.

Halvány fény égett odabent, amely azonban nem egy helyen állt, hanem im-
bolygott, mint egy szabadnapos tengerész.
Felizita rám nézett.
– És most?
– Várunk – mondtam.
 – Jó, jó, de meddig?
– Amíg ki nem jön a sátorból.
– Maga szerint ki lehet odabent?
– Woodley. Ki más?
– És ha nem jön ki reggelig?
– Kizárt dolog.
– Hát… maga tudja.
A fény abbahagyta az imbolygást, majd megállapodott egy helyen, és nem is
mozdult többé.
– Ehhez mit szól? – kérdezte.
Nem gondolhattam másra, mint hogy Mr. Woodley leült vagy lefeküdt. Esze-
rint hosszabb itt-tartózkodásra kell számítanunk – gondoltam –, még jó, hogy
nincs hideg.
– Ez nem jön ki egyhamar – sóhajtotta Felizita. – Nem használhatnánk ki az
időt? Süt a hold, nincs a közelben senki, egy lány és egy fiú szorosan egymás
mellett… erre mondják, hogy csábító a helyzet…
A fény kialudt a sátorban.
– Ez elaludt – mondta csalódottan Felizita. – Most aztán mi lesz?
– Vége a kalandnak.
Felizita felmordult, aztán, mielőtt megakadályozhattam volna, felállt mellő-
lem és elindult a sátor felé. Olyannyira megdermedtem, hogy még feltápászkod-
ni is nehezemre esett. Utána akartam ugrani, hogy visszarángassam, de elkés-
tem vele. Felizita megkopogtatta a sátor ajtajának fakeretét, majd olyan csábító
hangon, hogy bizseregni éreztem tőle a hátam közepét, megszólalt.
– Huhú! Mr. Woodley… Bemehetek?
Azt hittem, hogy káprázik a szemem. Felizita ugyanis néhány gyors mozdu-
lattal megszabadult a nadrágjától és a blúzától, és úgy állt ott a sátor ajtaja előtt,
vadítóan piros bikinijében, mintha a már korábban említett karibi strandok va-
lamelyikén kábítaná a körülötte álmélkodó férfinépet.
– Mr. Woodley? Hall engem?
Erre ismét felvillant odabent az elemlámpa fénye.
– Ki… az? – kérdezte egy meglepett hang.
– Valami fontosat akarnék mondani magának.
 Mr. Woodley rövid szünet után kinyitotta az ajtót. Ekkor értettem csak meg
késlekedésének okát. Mr. Woodley ugyanis egy stukkert tartott a kezében, és
amint kinyílott az ajtó, a bejáratra irányította a csövét.
Aztán megremegett a kezében a fegyver, s tátott szájjal bámult az ajtófélfá-
nak támaszkodó Felizitára.
– Maga meg… kicsoda… kisasszony?
Felizita előrelátóan úgy fordította a fejét, hogy árnyékban maradjon az arca.
Woodley nem is ismerte fel, ő csak a bikinit látta, és mindazt, amit ilyen esetben
látni lehet a látogatójából.
– Hogy ki vagyok? – kérdezte Felizita remegő, fátyolos hangon. – Én maga a
szerelem vagyok.
Woodley felé nyújtotta a karját. Woodley leeresztette a fegyverét, a zseblám-
pája pedig egyenesen kiesett a kezéből. Felizita gyengéden a nyakára tette a
tenyerét.
– És most aludni fogsz, szerelmem – mondta lágyan.
Mr. Woodley úgy esett össze, mintha fejbe kólintották volna.
Odaléptem hozzájuk, lehajoltam Woodley-hoz, és bevonszoltam a sátorba.

75

Felizita végignézett a koporsókon, aztán mintha kicsit megborzongott volna.

– Hát, ami azt illeti, jártam már vidámabb helyen is. Nos, melyikben gondol-
ja?
A fémkoporsókból áradó hűvösség engem is megborzongatott. Kíváncsi let-
tem volna rá, hogy vajon mi szolgáltatja a fagyasztókhoz az elektromosságot, de
békésebb időkre halasztottam a kérdés vizsgálatát. Szerencsére nem kellett vé-
gignéznünk valamennyit: a koporsók oldalára ragasztott táblácskák elárulták
lakóik személyazonosságát. Az a koporsó, amelyet kerestünk, kissé távolabb
helyezkedett el a többiektől, mintha valamiért nem tartozott volna hozzájuk.
– Ez az – bökött rá Felizita.
Mielőtt kinyitottuk volna a tetejét, Felizita gyorsan magára kapkodta a ruhá-
it.
 – Ugye tudja, hogy kell kinyitni? – kérdeztem.
– Hát persze – felelte. – A férfiakon kívül a zárak sem tudnak ellenállni ne-
kem.
Amikor a koporsó teteje felpattant, úgy éreztem magam, mint egy horror-
filmben. Csakhogy ezúttal nem filmet néztem, hanem magát a szomorú valósá-
got.
– Jöhet a cucc – mondtam.
Felizita a nadrágja zsebébe nyúlt, és kivette belőle a púdert és a pamacsot.
Csak odakint a sátor előtt jutott rá idő, hogy megköszönjem az együttműkö-
dését.
– Na és a jutalom? – kérdezte. – Remélem, nem marad el.
– Mire gondol? – kérdeztem.
– Ki sem merem mondani – felelte.
Nem is kellett.
Ott volt a válasz a szemében.

76

Másnap délelőtt Mr. Woodley úgy osont be hozzám, mintha nem szerette volna,
hogy más is lássa.
– Bocsásson meg, Mr. Lawrence, hogy így magára török – mentegetőzött kis-
sé remegő hangon. – Kérni, illetve kérdezni szeretnék magától valamit.
Intettem, hogy üljön a sámlira, jómagam pedig az ágyam szélére telepedtem.
– Nos, hát az a helyzet – kezdte, és nagyot nyelt utána –, szóval… azért jöttem
magához, mert… azt mondják, hogy maga amolyan szerzetesféle is, igaz?
– Nem – mondtam. – Nem vagyok szerzetesféle.
– De azért… ért ezekhez az izékhez?
– Mizékhez? – húztam fel a szemöldökömet.
– Hát az itteniek… babonáihoz, meg istenekhez meg ilyesmi.
– Konkrétan miről lenne szó?
Sóhajtott és megvakargatta az orrát. Mintha viszketett volna neki.
– Szóval… olvastam valahol, hogy errefelé, a hegyek… izé… istenek.
 – Úgy van – bólintottam. – Valóban azok. Legalábbis az itteniek szerint.
– Na és maga szerint?
– Lehet benne valami – mondtam.
– Azt is olvastam, hogy ezek a hegyi istenek vagy istennők – ez utóbbit hang-
súlyosan ejtette ki – néha emberi formát öltenek.
– Én is hallottam ilyesmiről – bólintottam.
– És… látott is már ilyet?
– Erről inkább nem beszélnék – mondtam.
– És… miért nem?
– Mert aki hisz ebben, azt elmebetegnek tarthatják érte.
– Tehát mégiscsak hisz benne?
– Mondjuk úgy, hogy esetleg lehetségesnek tartom.
– És ezek az izék… istenek… ha emberformát öltenek… akkor… milyen for-
mát? Úgy értem… szerzetesi öltözékben vannak, vagy esetleg… másféle ruhá-
ban… nem is tudom…
– Ki miben – mondtam. – Beszéltem egyszer valakivel, aki váltig állította,
hogy őt egy istennő látogatta meg. Este a sátrában.
Felkapta a fejét és eltátotta a száját.
– Ez most komoly? És hogy történt?
– Már nem emlékszem olyan jól – vakartam meg a fejem búbját. – És külön-
ben is, diszkréció is van a világon, miért mondanám el önnek?
– Nyugodtan elmondhatja, úgysem tudom, ki az illető.
– Jól van – adtam meg magam. – Itt van a Kancsendzönga. Ő is egy isten. So-
kan azt állítják, hogy nem férfi, hanem nő. Istennő. És néha bizony… beavatkozik
az emberek dolgába.
– Ezt hogy érti?
– Ha megtetszik neki egy férfi… nos, meglátogathatja. Természetesen éjszaka.
Azt is mondják, hogy ilyenkor piros ruhát ölt.
– És vajon… miért?
– Mert ez a vér színe. És a szerelem színe is egyúttal.
Woodley maga elé meredt. Láttam, hogy mozog a szája, mintha a megfelelő
szavakat keresné.
– Elárulok… magának valamit, Mr. Lawrence – mondta rövid habozás után. –
Engem az éjszaka meglátogatott… valaki. Egy… izé… nő. És piros ruha volt rajta,
és… én bikininek láttam.
– Nofene! – hökkentem meg. – Biztos benne?
– Hogy az ördögbe ne lennék? Persze hogy az vagyok.
Úgy tettem, mintha már ezzel a néhány szavával is felkeltette volna az irigy-
ségemet.
– Hogy magának milyen piszok szerencséje van! A fenébe is, hogy irigylem
magát. És… mi történt ott… a sátrában, ha… hajlandó beszélni róla?
Woodley legyintett egyet. Reménytelen fájdalom ült az arcán.
– Az a helyzet, hogy nem emlékszem semmire… azaz, emlékszem valamire, de
az… végül is elhanyagolható.
– Hm. És mi lenne az?
– Hát… kopogtatott a sátorajtón, én kinyitottam, és ő… ott állt piros ruhában,
és… bikiniben vagy mi… és megölelt. Talán meg is csókolt.
– A fenébe! És maga?
– Hát éppen ez az, Mr. Lawrence – sóhajtotta. – Sajnos ettől kezdve nem em-
lékszem semmire. Később arra ébredtem, hogy a koporsók mellett fekszem és
fázom. Ő meg már nem volt sehol.
– Nem semmi – mondtam. – Maga kiválasztott, Woodley. Az istennő kiszúrta
magát.
– De miért éppen engem?
– Valamiért megtetszett neki.
– Csak azt tudnám, hogy ez jó… vagy rossz nekem?
Várt egy kicsit, hogy vajon mit mondok rá, de én nem mondtam semmit.

77

– Nos, mi a helyzet, Leslie? – kérdezte Larry néhány ezer kilométer távolság-

ból. – Sikerült?
– Az hiszem, igen – mondtam.
– Most akkor csak azt hiszed, vagy sikerült is? Képzeld, a múltkor Monika… tu-
dod egyáltalán, hogy kicsoda Monika? Persze hogy nem tudod, majd beszélek
róla. Szóval először csak elhívtam egy italra, ő megkérdezte, hogy ezt most úgy
vegye-e, hogy randira hívom, mert ő nem pazarolja az idejét, nincs neki felesle-
ges belőle, csak akkor jön velem, ha komolyan gondolom a dolgot, és számára az
is fontos, hogy sikerül-e az első randi vagy sem, szóval sikerült, és most már
nem bánja, hogy randira hívtam.
– Larry! – igyekeztem lecsillapítani.
– Oké, csak mondtam valamit. Tehát?
– Átküldőm a képet.
– Gondolod, hogy átjön?
– Majd imádkozom, hogy átmenjen.
– Kihez imádkozol? – kérdezte.
– A Kancsendzönga piros bikinis istennőjéhez – feleltem.
– Mit mondtál, Leslie? Nem jól hallottalak. Valami piros bikinit meg istennőt
hallok… te, Leslie, csak nem keveredtél össze már megint valamilyen tündér-
lánnyal… csak úgy megjegyzem, hogy Monikának van egy féltestvére, szuperebb,
mint Monika, őszintén szólva rád gondoltam… ez meg mi a fene?
– Eszerint átment – sóhajtottam.
– Át, de mi az ördögöt…
– Tedd a dolgod, Larry.
– A fenébe is, Leslie. Mindenki csak azt mondja, hogy tedd a dolgod, Larry!
Monika is egyre gyakrabban.
– Tudod, mit kell tenned.
– Tudom, barátom.
Ezzel véget is vetettem a társalgásnak. A kép elment. Most már csak várnom
kellett az eredményre.

78

A sámli már nyomta a fenekemet, ezért felköltöztem az ágyamra, és a Szubhasita-

ratnanidhit olvasgattam, miközben arra is figyelnem kellett, hogy az egérrágta
fóliánsok közül nem pottyan-e valami kukacféle a takarómra, ami aztán éjszaka
megpróbál megvacsorázni belőlem. Igaz, mielőtt az ágyamba vittem volna, át-
pergettem a könyv lapjait, de hát ismerve a kukacok arcpirító szemtelenségét,
nem lehettem egészen biztos benne, hogy nem bújt-e meg mégis egy-kettő be-
lül.
Éppen átadtam volna magam a régi filozófusok bölcsességeinek, amikor úgy
vágódott ki az ajtóm, mintha kirobbantották volna. Meglepődni sem volt igazán
időm; hirtelen felbukkant valaki az ágyam mellett. A valakinek, aki felém nyúj-
totta a kezét, feketéllett valami a markában, ami nem annyira virágcsokornak,
mint inkább revolvernek tűnt. S hogy a történet még szebb legyen, a betörőnek,
aki a fegyvert tartotta, olyan vörös volt az arca, hogy hirtelenjében azt hittem,
valamilyen általam nem ismert ünnepség résztvevője, aki vörös trutyival kente
be a képét.
Megpróbáltam a fegyverem után tapogatózni, de aztán gyorsan fel is adtam a
szándékomat. A Smith & Wessonom az oltár mellett hevert – jelentéktelen kis
házi oltáromról van szó –, s ahhoz, hogy megkaparintsam, ki kellet volna kerül-
nöm az ágyból.
És ki is kerültem. Csak éppen nem úgy, ahogy szerettem volna.
A valaki, aki betört hozzám, megtorpant az ágyam mellett, és nagyot ordított.
– Ki az ágyból, ember!
Ismerős volt a hangja, ám a vörös kulimásztól nem tudtam kivenni az arcvo-
násait.
– Ki az ágyból, mert lelövöm!
Lehet-e ilyen barátságos invitálásnak ellenállni? Ugye, hogy nem? Én is így
gondoltam, ezért lassan, megfontoltan – nehogy megijesszem – kimásztam az
ágyból.
Az illető megragadta a takaróm szélét, lerántotta a padlóra, majd előrehajolt
és megtapogatta a lepedőmet.
– Keres valamit? – kérdeztem, miközben azon törtem a fejem, hogy mi a fenét
csináljak. Próbáljam elvenni tőle a fegyverét? És ha nem sikerül? Amilyen lelki-
állapotban van, könnyen meghúzhatja a ravaszt…
A vörös képű fickó arca egyre ismerősebb lett számomra.
– Mr. Atkinson? – kérdeztem tétovázva.
– Kuss! – mordult rám. – Hova tette?
– Mit? – hökkentem meg.
 – Megölöm – mondta. – Keresztüllövöm magát! Keresztül én!
Úgy éreztem, hogy magát biztatja. Talán még nem elég a bátorsága ahhoz,
hogy lelőjön, ám ha tovább hergeli magát, ez is bekövetkezhet.
– Mr. Atkinson? – ismételtem meg a kérdést. – Ön az?
– És ha én vagyok? – kérdezte rekedtes hangon.
– Mi történt magával? Ha elárulná, talán segíthetnék…
A mellkasomhoz nyomta a fegyvere csövét.
– Hol van? – kérdezte. – Hova tette?
– Kicsodát? – hökkentem meg.
– Nem kicsodát, hanem micsodát – kiáltotta. – Ne tegyen úgy, mintha nem
tudna semmiről.
– Álljon csak meg a menet! – vettem sértődöttre a figurát. – Maga betör hoz-
zám, fegyvert fog rám, meggyanúsít azzal, hogy elvittem valamijét, ráadásul
rátapos a stukkeremre…
Mr. Atkinsonnak nem lehetett még tapasztalata az átverések terén, mert úgy
bekapta a cselemet, mint csecsemő a cumit. Ahelyett, hogy engem figyelt volna,
a saját lábára pillantott, hogy meggyőződhessen róla, mi a fenéről is beszélek.
Kár volt. A következő néhány pillanatban Mr. Atkinson megpróbált repülni.
Kicsit fájdalmas lehetett a próbálkozása, mert előbb a falhoz vágódott, aztán
lehullott a már korhadóban lévő, de azért még mindig kemény padlóra. El is
bódulhatott néhány másodpercre, mert amikor fölé hajoltam, be volt csukva a
szeme. Sóhajtottam, kivettem a kezéből a fegyverét, amelyet még mindig maka-
csul szorongatott, lehajítottam a padlóra, a sarokba mentem, felemeltem a vöd-
röt, amelyben a mosdóvizemet tartottam, és az egészet a fejére borítottam. Köz-
ben persze volt alkalmam megfigyelni, hogy mi az ördögtől lett vörös a képe.
Amit láttam, megdöbbentett. Mr. Atkinson nyakán véres horzsolások húzód-
tak. Arról tanúskodva, hogy alighanem megpróbálták megfojtani. A zsinór bele-
vágott a nyakába, s a vörös barázdákból még mindig szivárgott a vér.
Kiráztam a táskámból az elsősegélykészletemet, és visszafordultam felé. Mr.
Atkinson ekkor már a padlón ült, kezében a revolverével, amelyet ismét csak
rám fogott. Úgy látszott, ezen az estén ez a mániája.
– Nyugodtan leteheti – igyekeztem megnyugtatni. – Segíteni szeretnék ma-
gán.
 – Inkább megölni, mi?
– Figyeljen ide, Atkinson – kezdtem megdühödni. – Ha rosszat forralnék ma-
ga ellen, már nem élne. De így sem fog soká, ha elfertőződik a sebe.
Mr. Atkinson a szemembe nézett, nagyot nyögött, felemelte a stukkerét, úgy,
hogy először azt hittem, a mennyezetbe akar lőni vele, aztán elkeseredetten a
falhoz vágta.
– Ó, hogy a franc vigye el! – nyögte. – A jó büdös franc!
Mellétérdeltem, és előbb jóddal dolgoztam meg a nyakát, majd le is ragasz-
tottam ragtapasszal.
– Így ni – mondtam elégedetten. – Most már az istenek kezében van.
– Bár eddig is abban lettem volna – nyögte. – Sajnos inkább az ördögében vol-
tam.
– Elmondja, hogy mi történt magával?
– Nem látja? – kérdezte még mindig dühösen. – Majdnem megfojtottak.
– Látta, kicsoda? – kérdeztem.
Mr. Atkinson mélyet sóhajtott.
– Egy szerzetes. Azt hittem, ön az.
– Miért éppen én?
– Mert tudomásom szerint a szerzetesek nem gyilkolhatnak… és nincs is okuk
rá. Az a valaki viszont, aki rám támadt, szerzetesi palástot viselt. És mivel min-
dez nem messze a maga cellájától történt… magára gondoltam.
– Miért akartam volna megölni?
– Hogy kiszálljak a versenyből. Mit tudom én, hogy végül is kinek a megbí-
zottja maga.
– Senkié.
– Mondja maga, csakhogy én nem vagyok annyira biztos ebben. Lehet, hogy a
lord embere, lehet, hogy Butleré, bár az az igazság, hogy nincs nekem Butlerrel
semmi bajom. Én csak a lord elől próbálom elhalászni a dicsőséget.
– Szerencséje, hogy megúszta élve – mondtam. – Ahogy látom, fémhúrral
akarták megölni. Márpedig, ha egyszer a nyakába rakják a garrote-ot, nincs az az
erő, ami megszabadítaná tőle.
– Pedig megszabadított valaki – mondta. – Nem is tudom pontosan, hogyan
történt… jöttem a folyosón, aztán egyszerre csak azt éreztem, hogy nem kapok
levegőt, és rettenetesen ég a nyakam. Egyetlen pillanatig azt hittem, hogy in-
farktust kaptam, vagy mit. Aztán rádöbbentem, hogy fojtogat valaki. A fenébe is,
egyre jobban fáj! Nincs valami fájdalomcsillapítója?
Szerencsére volt. Atkinson a szájába hajította, és meg sem várva, hogy vizet
adjak neki, csak úgy szárazon lenyelte.
– Annyi időm maradt csak, hogy megmozdítsam egy kicsit a fejem, akkor lát-
tam meg a karját. Lámapalást volt rajta. Égett a nyakam, elfogyott a levegőm, és
azt hittem, végem van. És mindez egyetlen szempillantás alatt zajlott le.
– De megúszta.
– Történhetett valami a hátam mögött, mert hirtelen megenyhült a szorítás a
nyakamon, és… elestem, mert már nem tartott semmi. Futó lépteket hallottam,
valaki kiáltott valamit, valaki becsapott maga mögött egy ajtót. Amikor már…
kaptam egy kis levegőt… bejöttem a legközelebbi cellába – ebbe –, mert mintha
ennek az ajtaja csapódott volna be.
– Berontott – javítottam ki.
– Istenem, istenem – simogatta meg a bajuszát, és óvatosan a nyakához nyúlt.
– Azt hittem, maga volt az. És még mindig nem vagyok biztos benne, hogy…
Úgy összegömbölyödött a padlón, mint egy rettegő sündisznó.
– Nem akarna felfeküdni az ágyamra? – kérdeztem. – Ott kényelmesebb.
Mr. Atkinson összeráncolta a szemöldökét, és olyan képet vágott, mintha
megpróbálna visszaemlékezni valamire.
– Valami feltűnt nekem – mondta. – Amikor égett a nyakam… furcsa szagot
éreztem.
Mr. Atkinson szimatolni kezdett az orrával – hosszú, horgas, amolyan szima-
tolásra való orra volt –, majd csóválni kezdte a fejét.
– Azt éreztem… olyan volt… mintha valahol égne valami.
– Úgy érti… égett szagot érzett?
– Valami olyasmit – nyögte.
Hirtelen megvillant az agyamban valami. Fény az alagút végén.
– Lehet, hogy… hamu szaga volt?
Atkinson bizonytalanul tárta szét a karját.
– Hát… akár az is lehetett. Nem tudom, hogy mi volt az a szag, de egy dolog-
ban biztos vagyok: az, aki ki akart nyíratni engem, lord Carrick volt. Ám én ak-
kor is legyőztem! Legyőztem azt a rohadékot! Már a zsebemben van a győzelem!
Öröm volt nézni, milyen változáson esett át. Nem sokkal ezelőtt még félhalott
volt, akinek valahogy sikerült visszalépnie attól a vonaltól, amely az élők világát
a halottakétól elválasztja, most pedig már a győzelmét ünnepelte.
– Csak nem találta meg Donovan ezredest?
Mr. Atkinson elmosolyodott. Az isten mentsen meg minden jótét lelket az
ilyen mosolytól. Vicsorgás volt ez a javából, méghozzá véres vicsorgás. A heve-
nyészett kötésen ugyanis kezdett átütni a vér, s mivel Mr. Atkinson arca beesett
volt az elmúlt napok megpróbáltatásaitól, úgy nézett ki, mint egy vicsorgó, bosz-
szúszomjas démon.
– Ördöge van, Lawrence – vicsorogta. – Megtaláltam.
– Na és… hol van?
– Egy jéghasadékban – mondta. – A serpák hamarosan kiemelik. Eddig még
nem sikerült, de már lefényképeztem. Meg akarja nézni? Vegye ki a zsebemből a
telefonomat. Nézze meg…
Megnéztem a felvételt. Sokat nem láttam belőle, bár azért jól kivehetők vol-
tak a kékesen világító jégfalak és a közéjük szorult piros foltocska. Nem láttam se
a kezét, se a lábát; akár egy piros ruhacsomó is lehetett.
– Nyugodjék meg, hogy ő az – felelte a ki nem mondott kérdésemre Mr.
Atkinson. – A serpáim is megerősítették.
– Két-három hónapja még a felszínen látták – kételkedtem.
– Ez így is volt – bólintott Atkinson. – Csakhogy azóta sok minden történt a
hegyoldalban. Úgy látszik, lavinaomlás lehetett, ami besodorta Donovant a sza-
kadékba. De most már megvan, és ő az enyém!
– Csak lassan az ünnepléssel – figyelmeztettem. – Egyre jobban vérzik a nya-
ka.
– Rá se rántson – mondta magabiztosan. – Sebesültem én már meg elégszer,
és mindig begyógyult a sebem.
– Nem tart attól, hogy valaki… hm… ellopja a holttestet?
– A serpáim vigyáznak rá – legyintett. – Most már a kezemben van a kicsike.
– Na és mi lesz a gyémántokkal? – kérdeztem. – Feltételezem, hogy hallott
már róluk.
Mr. Atkinson felállt, rám nézett, majd az ablakhoz lépett és kibámult rajta. Jó
öt percig állhatott ott, s már éppen szólni akartam neki, ám ekkor visszafordult
felém. Amikor megpillantottam az arcát, megdöbbentem. Nem azért, mintha
még csúnyább lett volna, mint amilyen már eddig is volt a rászáradt vérfoltok
miatt, vagy akár csinosabb lett volna. Nem, nem volt sem szebb, sem csúnyább,
csak éppen más volt, mint eddig, nagyon is más.
– Most… mi a fenét csináljak? – kérdezte tőlem, és olyan tanácstalanság ült a
képén, mint az egérén, „aki” a csapda előtt toporogva szimatolgatja a vele szem-
ben illatozó sajtdarabkát, ám képtelen eldönteni, hogy oda merjen-e menni hoz-
zá, mert az ösztönei vadul tiltakoznak.
– Azt magának kell eldöntenie – mondtam.
– Engem nem izgatnak azok a szaros gyémántok. Én ebbe a versenybe nem
akarok beszállni.
– Bölcsen teszi – értettem egyet vele.
– És ezt tudatni is fogom lord Carrickkel. Bár nem tudom, hogy ezek után
még szóba álljak-e vele.
– Biztos benne, hogy ő követte el, vagy szervezte meg ön ellen ezt a merény-
letet?
– Miért? Maga mit gondol? – hökkent meg. – A napnál is világosabb. Lord
Carrick becsinált, hogy én szerzem meg előtte a cuccot. És ha nem zavarja meg
valaki, meg is fojtott volna.
– És ha mégsem ő volt?
– Akkor ki a fene? Már csak Butler maradna… Tényleg, a fenébe is, elvégre
Butler is lehetett. Maga szerint mi a legbölcsebb, amit tehetnék?
– Vigyázzon magára – mondtam.
– Könnyű azt mondani – legyintett. Ismét kifelé nézett az ablakon, mintha kí-
váncsi lenne rá, hogy mi történik az udvaron. – Azt fontolgatom, hogy le kellene
lépnem innen. Abbahagyni ezt az őrültséget.
– Maga mondta, nem én.
– Csak van ezzel egy kis bibi – morogta. – Tudja, mi az?
– Tudom – bólintottam. – A gyilkosságokra gondol. Ha maga sürgősen lelép
innen, akkor óhatatlanul gyanúba kerül. Megölt két embert, és lelépett.
– Így van – sóhajtotta. – Ezt nem kockáztathatom meg. Itt kell maradnom.
Itt is maradt.
 79

Miután elment, azon töprengtem, hogy nem egy jól megrendezett színjáték ál-
dozata vagyok-e… illetve az lennék, ha készpénznek venném Atkinson minden
szavát. Elméletileg persze elképzelhető, hogy valaki megsebzi magát, csak azért,
hogy ellene elkövetett merényletnek lássék a dolog; ebben az esetben azonban
valószerűtlennek tűnt ez a lehetőség. Mr. Atkinson sebe túl mély és túl veszélyes
volt ahhoz, hogy előre megfontolt szándékkal maga idézhette volna elő. Minden
porcikám azt súgta, hogy Mr. Atkinson ellen kétségkívül merényletet követtek
el, de hogy valóban meg akarták-e gyilkolni, abban azért nem lehettem biztos.
Elképzelhető, hogy csak el akarták kergetni a terepről.
Minden feltételezés lord Carrick ellen szólt. Csakis neki lehetett oka rá, hogy
megpróbálja kikapcsolni Atkinsont a játékból. Csakhogy ez sem biztos. Lord
Carricknek gondolnia kellett arra, hogy ha Atkinson meghal, elsősorban őt ve-
szik majd elő miatta.
Idáig jutottam, amikor valaki ismét berobbantotta az ajtót. Szerencsére nem
robbanószerrel, hanem csak a lábával. Akkorát rúgott bele, hogy az istenek cso-
dája volt, hogy az ajtó ezúttal is megúszta egy darabban. A rám törő valaki ezút-
tal lord Carrick embere, Aranyfogú volt. A kivágódó ajtó nyomán beugrott a
cellámba, elkapta a karomat, és Atkinsonhoz hasonlóan kirántott az ágyból.
Közben ordított, mint a sakál.
– Megöllek! – bömbölte.
A 38-as után kaptam – sajnos egy kicsit elkéstem vele. Ki gondolta volna,
hogy ezen a napon kétszer is rám törnek a saját cellámban.
– Kitépem a szívedet, te mocsok!
Akárhogyan is ízlelgettem a szavait, nem hangzottak jól. Nem is annyira a
szívemet féltettem, inkább egyéb testrészeimet. Az ember törékeny, és ha egy
ekkora barom támad rá, komoly baja is eshet. Hogy elkerüljem a komoly bajt,
legurultam az ágyról – miután minden erőmet összeszedve sikerült kiszakíta-
nom a kezéből a kezemet –, és eltűntem alatta.
Aranyfogú azonban nem nyugodott bele az eltűnésembe. Előbb csak berug-
dosott az ágy alá, de ügyetlenül tette, mert nem sikerült eltalálnia. Erre annyira
begőzölt, hogy már nem volt ura önmagának. Egyre beljebb rúgta a lábát, s ami-
kor már majdnem sikerült elérnie, elkaptam és nagyot rántottam rajta. A rázkó-
dás, amely betöltötte a cellámat, földrengésnek tűnt. Amilyen gyorsan csak tud-
tam, kimásztam az ágy alól, s mivel nem láttam sehol a stukkeremet, sőt az övét
sem, kénytelen voltam olyan durva módszerhez folyamodni, amilyet csak ritkán
teszek meg. Mondjuk, minden második alkalommal. Mivel ellenfelem az eséstől
el is kábult egy kicsit, gyorsan a hátára fordítottam, a mellkasára ültem, és két
hüvelykujjamat a szemére illesztettem. Az egyiket az egyikre, a másikat a másik-
ra.
Aranyfogú éppen jókor ébredt fel. Mocorogni kezdett, aranyfogát mutogatta,
ám én nem hatódtam meg tőle. Amikor megpróbált lehajítani magáról, nyom-
tam egyet az egyik ujjammal az egyik szemén. Sikolya majd lyukat fúrt a falba.
Amint abbahagyta, komoly diskurzus kezdődött közöttünk.
– Megöllek – mondta ő, és tovább dobálta magát. Én pedig úgy ültem rajta,
mintha egy rodeós lovon ülnék.
– Akkor kinyomom a szemed – mondtam.
Általában nem szoktam olyanféle fickókkal tegeződni, mint ő, de most vala-
hogy nekem is erre fordult a nyelvem.
– Csak azt próbáld meg! – ordította.
Megpróbáltam.
– Áááááá! – bömbölte. – Megöllek, ha…
– Csak nyugalom – paskoltam meg az arcát. – Jó fiú, nem mozog.
Még egyet nyomtam a szemén.
– Ááááá! Elvágom a nyakad, te rohadék!
De már nem mocorgott annyira. Még szitkozódott, de már nem próbált meg
ledobni magáról.
– Van egy meglehetősen rossz hírem – mondtam neki fejcsóválva.
– Ááááá! Mi az, te szemétláda?
– Úgy hallottam, hogy az idén nincs felvételi a vakok intézetébe.
Ettől valahogy elcsendesedett. Én pedig megpróbáltam megtudni, hogy mi az
ördögnek köszönhetem a látogatását. Valami miatt azonban nem volt közlékeny
kedvében.
– Aki… a lordot bántja… az engem… bánt – köpködte ki nehézkesen a szava-
kat.
 – Ezt meg hogy értsem? – kérdeztem.
– Majd én megmagyarázom – mondta helyette egy ismerős hang.
Az ajtó felé kaptam a fejem, pontosabban az ajtónyílás felé. Lord Carrick állt a
küszöbön, nem törődve vele, hogy egy lámakolostorban tilos a küszöbre lépni.
Lord Carrick azonban nemigen hitt a küszöb alatt lakó szellemekben, sőt amint
láttam, nem hitt a szemének sem. Eltátotta a száját, ahogy szemügyre vette a
szokatlan jelenetet.
– Eressze el! – mondta emelt hangon. – A fenébe is…
Keze fejével kitörölte a vért a szeméből. Mert azt talán elfelejtettem megem-
líteni, hogy lord Carrick arca is véres volt, akárcsak nem sokkal ezelőtt a vetély-
társáé, Mr. Atkinsoné. És nemcsak az arcán találtam kivetnivalót, hanem a ruhá-
ján is. Lord Carrick kockás öltönye már nem érdemelte meg az öltöny nevet,
sokkal inkább illett volna hozzá a rongy elnevezés. Hatalmas lyukak tátongtak
rajta, mintha ágyúgolyó járta volna át az anyagot. Némelyik lyuknak véres volt a
széle, és véres volt a lord keze és a lába is. Ráadásul úgy ingadozott, mintha ré-
szeg lenne.
– Hát magával meg… – nyögtem, de még mindig rajta tartottam a két hü-
velykujjam Aranyfogú szemén.
– Engedje el! – ismételte határozottnak tűnő, de azért közel sem parancsoló
hangon. – Kérem… – tette aztán hozzá.
– Sajnos nem tehetem – sóhajtottam. – Volt egy kis konfliktusom a maga em-
berével…
– Nyugodtan eleresztheti.
Haboztam néhány pillanatig, majd elengedtem Aranyfogút. Nem szívesen, de
levettem a hüvelykujjamat a szeméről, és le is másztam róla. Tettem két lépést a
lord felé, hogy ha szükség lenne rá, őt kaphassam el helyette.
Aranyfogú nyögött, aztán feltápászkodott. Ekkor már a kezemben volt a
fegyverem. Sikerült felkapnom a korhadó padlóról.
Lord Carrick Aranyfogúra nézett.
– Menj ki, Tony!
– Én csak…
– Menj ki!
Aranyfogú nyögve feltápászkodott, olyan pillantásokat vetve rám, amelyek-
től még egy mérges kígyó is infarktust kapott volna.
– Itt leszek az… ajtó előtt – mondta. – És ha…
Felé mutattam a megfelelő ujjamat. Felhördült, és kiköpött. Szerencsére sike-
rült elhajolnom előle.
– Menj ki, Tony!
– Itt leszek az ajtó előtt – ismételte egészen magához térve. – Csak kiáltson,
lord Carrick!
– Mi történt önnel, lord Carrick? – tudakoltam, miután Aranyfogú lelépett.
Nem mondhatnám, hogy a nyugalom szobra lettem volna ezekben a percekben.
Őszintén szólva nem kedvelem az ennyire mozgalmas estéket.
– Maga tudta, hogy ha itt vagyok a szálláson, minden este meg szoktam ke-
rülni a kőbékát? – kérdezte.
Azt hittem, rosszul hallok, ami a történtek ismeretében nem is lett volna
meglepő.
– A kőbékát? – kérdeztem értetlenül.
– Ja – bólintott. – A kőbékát.
– Itt, az udvaron?
– Nem – mondta. – A másik kőbékát.
Hirtelen eszembe jutott, hogy odakint, a kerítésen túl is található egy több
mázsás, vagy talán tonnás kőből faragott béka. Fogalmam sem volt róla, ki fa-
raghatta, talán nem is az itteniek, hanem a korábbi évszázadokban itt meghúzó-
dó hegyi népek valamelyike. Alighanem azt a békát ábrázolja, amely egyes vallá-
sok szerint a világot tartja a hátán, miközben ott hullámzik alatta a haragos vi-
lágtenger.
– Mi van vele? – kérdeztem.
– Ha itt vagyok, és nem a hegyen, akkor minden este meg szoktam kerülni.
Méghozzá egyedül. Érti?
– Hát… igen. Azaz, nem.
– Elmagyarázom. Ilyenkor úgy érzem, hogy hiányzik nekem a napi mozgás.
Ha a hegyen vagyok, az rendben van, de ha a sátorban gubbasztok a serpákra
várva, úgy érzem, hogy összecsomósodnak az izmaim. Maga nem szokta úgy
érezni?
Nevetségesnek tűnt, ahogy vérbe fagyva áll szemben velem, cafatokra szag-
gatott ruhában, és az izmai összecsomósodása a legfőbb problémája. Hiába, van-
nak furcsaságok az életben…
– Szóval – folytatta – ilyenkor ki szoktam menni a kerítésen túlra, és gyalogo-
lok egy kicsit. Többek között megkerülöm a kőbékát. Már egész kis ösvényt kop-
tattam ki körülötte.
– Hát… értem.
– Ma is ezt tettem – folytatta. – Azt is szeretem ebben a gyaloglásban, hogy
egyedül vagyok. Senki nem tud róla, hogy mit csinálok. Ez a privát szférámhoz
tartozik. Szóval, az a lényeg, hogy senki nem tud róla. Legalábbis ezt hittem idáig –
tette hozzá.
– Most már nem hiszi? – kérdeztem.
– Már nem – sóhajtotta. – Sajnos. Ezek után már nem.
– Megtámadták gyaloglás közben? – kérdeztem. Valamiért úgy gondoltam,
hogy csakis Atkinson lehetett. Neki aztán igazán volt oka rá.
– A klasszikus értelemben nem.
– Hát akkor hogyan?
A lord mélyet sóhajtott.
– Beleestem egy gödörbe – mondta. – Egy mindaddig ott nem lévő gödörbe.
Kissé össze kellett kapnom magam, hogy megértsem.
– Azt akarja mondani, hogy valaki ásott egy gödröt… maga pedig beleesett?
– Naná, hogy ezt akarom mondani! Valaki ásott egy gödröt pontosan azon az
ösvényen, ahol járni szoktam. A kőbéka mellé. Én meg belezuhantam.
– Hogyhogy nem vette észre?
– Mert… füvet szórtak a tetejére. Gondosan elrejtették, hogy ne legyen feltű-
nő. Hát nem is volt az.
– És ezek a lyukak itt… a ruháján?
Éreztem, hogy összeszorul a torkom, ahogy a rongyos öltönyére néztem.
– Mr. Lawrence… ha csak egy közönséges gödörbe estem volna bele, már az
sem lett volna kellemes. Ez a gödör azonban nem közönséges gödör volt. Ennek
az aljába hegyes vasakat vert valaki. Olyan vasakat, amilyeneket hegymászáshoz
használunk…
Már nem értettem, mit mond, csupán a dünnyögését hallottam. Bizonyára
azt magyarázta, hogy azokat a bizonyos vasakat mire használják a hegymászók.
 – Én azokra estem – erősödtek fel ismét a szavai. – Óriási szerencsémre vala-
hogy közéjük pottyantam. Ha rájuk zuhanok, csak egyre is közülük, akkor bizo-
nyára felnyársalt volna. Így is megsértett egyik-másik, de érzem, hogy csak a
bőröm horzsolta fel. Engem meg akartak ölni, Mr. Lawrence!
– Van valami elképzelése…
– Persze hogy van – vágott közbe. – Kettő is. Vagy Butler akart kinyírni, vagy
Atkinson. Persze, maga is elkövethette. Bár ebben azért nem hiszek…
– És… miért nem? – kérdeztem kíváncsian.
– Hogy miért? – kérdezte. – Mert ha maga akart volna megölni, akkor meg is
ölt volna.

80

Nem kis meglepetésemre nem Larry szólt bele a telefonba, hanem egy nő. Kissé
karcos volt a hangja, mint aki meg van fázva, de azért nem volt barátságtalan.
– Olivia vagyok – mondta a hang. – Kit keresel, drágaságom?
– Téves – mondtam, és ki akartam nyomni a gombot, de a női hang megállí-
totta a mutatóujjamat a levegőben.
– Az a Leslie vagy, aranyom?
– Hát Leslie-nek éppen Leslie vagyok – mondtam óvatosan –, de hogy az a
Leslie vagyok-e, akinek gondolsz, az egyáltalán nem biztos.
– Larry szerint egy Leslie fogja keresni.
– Akkor én vagyok az. Leslie L. Lawrence.
– Te vagy az az okos fiú? – kérdezte.
– Melyik? – sóhajtottam.
– Hát, amelyik az újságokban szokott szerepelni. Te szoktál mindenféle zűrbe
keveredni a vágott szeműek között, igaz?
– Mi a helyzet Larryvel? – kérdeztem válasz helyett.
– Momentán nem ér rá – mondta.
– Nem tudnád tudtára adni valahogy, hogy személyesen vele szeretnék be-
szélni?
– Az momentán nem megy, aranyom. Az a helyzet, hogy Larry nem tud be-
szélni.
Hirtelen elöntött a nyugtalanság. Csak nem történt valami a kedvenc infor-
mátorommal?
– És… miért nem tud?
– Mert a száját borogatja.
– Hogy mit csinál?
– Ne gondolj rólam rosszat, aranyom, de kapott tőlem egyet.
– És… miért?
– Hosszú történet ez, aranyom. Az a helyzet, hogy már másfél napja ismerjük
egymást, s ennyi idő alatt többnyire kibuknak az ellentétek két szerelmes között.
Veled nem így szokott történni?
– Megesik – mondtam. – Végül is mi a helyzet Larryvel?
– Volt köztünk az éjszaka egy kis nézeteltérés. Az lett a vége, hogy szájon
vágtam. Csúnyát mondott nekem.
– Végül is, ki is vagy te, aranyom? – kezdtem jómagam is átvenni a stílusát.
– Az élet melyik oldala érdekel?
– A hivatalos – mondtam.
– Akkor én vagyok a szakértő.
– Milyen szakértő?
– Neked tudnod kell azt, aranyom, ha az vagy, akinek mondod magad. Larry
meghagyta, hogy győződjek meg róla, te vagy-e, akivel beszélek.
– Miért ne lennék én?
– Azért, aranyom, mert a fene se tudja, honnan beszélsz. Lehet, hogy te egy
kamu Lawrence vagy, én meg mivel nem látom a pofikádat, azt hiszem, hogy az
igazival beszélek, és kifecsegek valamit, amit nem lenne szabad. Ez itt a bökkenő.
– És hogy oldható fel a csomó? – kérdeztem.
– Úgy, hogy megmondod, mire vagy kíváncsi.
Ekkor már én is gyanakodtam. Mi van akkor, ha ő sem az, akinek gondolom.
– Amire kíváncsi vagyok, az az emberi ujjakkal kapcsolatos – mondtam óva-
tosan.
– Bingó! – kiáltott fel. – Nyertél, kicsim. Vagyis majdnem. Az az igazság, saj-
nos, hogy nem tudok neked semmit mondani. Keresik, de nem találják. Legaláb-
bis egyelőre nem. De hátra van még egy kis munka. Benson azt mondta, hogy ha
DNS-vizsgálatot tudnánk végezni, akkor már előrébb lennénk egy tyúklépéssel.
– Ki az a Benson? – kérdeztem.
– Egy nagy marha, de azért érti a szakmát. Tényleg, nem tudnál szerezni va-
lami DNS-re valót?
– Azt éppen tudnék – mondtam –, csak az a probléma, hogy miképpen juttas-
sam el hozzátok.
– Hát ez tényleg nagy probléma – ismerte be. – Különben tetszik nekem a
hangod.
– Igazán?
– Nem olyan nyavalygós, mint Larryé. Úgy egyébként kemény pasas vagy?
Larry azt mondta, hogy te vagy a második legkeményebb fickó a világon, akit
ismer.
– Mit mondott, ki az első?
– Természetesen ő. De aztán rájöttem, hogy kamu az egész. Mármint, hogy
mekkora menő. De te nem vagy kamu, igaz?
– Nem, én nem vagyok kamu – sóhajtottam. – Mikorra várható valami ered-
mény?
– Holnapra biztosan. Ígérj meg nekem valamit, aranyom. Megteszel valamit
nekem?
– Amit csak tudok, megteszek – ígértem.
– Ha hazajössz, idetolod a képed hozzám. Szeretnék a szemedbe nézni. Meg-
teszed?
Kénytelen voltam megígérni neki.

81

Az elkövetkező éjszaka ismét a viharok éjszakája volt. Méghozzá kétszeresen is.

Az első vihar igazi vihar volt, amolyan fenyegető himalájai vihar. Ha meg kelle-
ne határoznom, hogy mi minden volt benne, hosszú ideig sorolhatnám. És hogy
milyen sorrendben…! Először meleg szemű eső esett, mint Indiában a monszun
idején. Ebben homokszemcsék utaztak. Bizonyára valamelyik sivatagban kapta
fel őket a szél, és szállította ide, a nagy hegyek közé. Cirka egy óráig zuhogott az
áldás, aztán abbamaradt. Igaz, néhány perc múlva ismét esni kezdett, de akkor
már nem eső, hanem jég. És nem volt már abban homok, egy fikarcnyi sem. Tisz-
ták voltak a jégkristályok, akár át is lehetett volna látni rajtuk. S amikor azt hit-
tük, hogy kellemetlenebb már nem is jöhet odafentről, mint az éles, bőrt haso-
gató kristályok, ez utóbbiak egyre nagyobb darabokká álltak össze. Öt perc múl-
va úgy verték a kolostor tetejét, mintha téglák potyogtak volna az égből.
Amikor Lola beosont az ajtón, azt hittem, rosszul látok. Csuromvizes volt,
mint nemrég, vékony ruhája szorosan a testére tapadt, s bár látványnak ez sem
volt utolsó, az a valami, ami a feje tetején trónolt, még engem is meglepett, pe-
dig átéltem már néhány égszakadást-földindulást a Himalája hegyei között.
– Valami… van a fejeden – figyelmeztettem.
Lola lemondón legyintett.
– Valószínűleg egy béka – mondta.
Azt hittem, rosszul hallok.
– Béka? – kérdeztem elhűlve. – Hogyan került a fejedre egy béka?
Lola megvonta a vállát.
– Odakint csupa béka az egész világ. Jég helyett most béka esik.
Levettem a fejéről a fagyott békát. Lola ekkor sírni kezdett.
– Jó lenne, ha királyfivá változna – zokogta. – És talán… teljesítené egy-két
kívánságomat.
– Hm. És mik lennének azok?
– Csak hármat kérnék. A klasszikus… három kívánságot. Az első, hogy… talál-
jam meg Marshát épen és egészségesen; a másik, hogy hazajussak vele valahogy,
és elszámolhassak vele az apjának; a harmadik pedig, hogy téged is magammal
vihesselek.
– Ezt jólesik hallani – mondtam.
Leült az ágyam szélére és a tenyerébe hajtotta a fejét.
– De én érzem, hogy nem fogok innen soha hazajutni, Leslie. Én itt fogok…
meghalni a Kancsendzönga lábánál. Arra kérlek csak… hogy mondd el Marsha
apjának, hogy én… mindent megtettem, amit csak tehettem, és az életemet ad-
nám, hogy épen és egészségesen visszakaphassa a lányát, de hát… ez egyáltalán
nem biztos, hogy sikerülni fog… kérlek, Leslie, gyere ide hozzám és vigasztalj egy
kicsit… kérlek…
 Kénytelen voltam megvigasztalni.
Azt hiszem, egész jól sikerült.

82

Napokig a könyvtárban ültem, és a kiválasztott könyveimet olvasgattam. Nem

mondom, hogy teljesen lekötött a dolog, sokszor azon vettem észre magam,
hogy a lámahit alapvető tételei helyett a közelmúlt eseményein töröm a fejem.
Ez alatt a néhány nap alatt nem történt semmi lényeges: Namkaicsorten, aki az
utóbbi napokban távollétével tüntetett, rövid időre előkerült ugyan – ezt Davá-
tól hallottam –, de ismét el is tűnt. Davának fogalma sem volt róla, hogy hová.
A békával viszont volt egy kis gond. Halálra fagyott állapotban volt, amikor
Lola beszállította hozzám, és úgy tűnt, hogy már nem is él, ám úgy látszik, a bé-
káknak is legalább kilenc életük van, mint a macskáknak, mert a második éjszaka
kellős közepén arra ébredtem, hogy brekeg az ágyam alatt valami. Nem kellett
hozzá nagy ész, hogy rájöjjek, a béka ad nekem hálakoncertet, amiért megmen-
tettem az életét.
Attól kezdve nem volt nyugalmam. A béka a legkülönbözőbb időpontokban
szólalt meg – legfőképpen éjszaka. És tette a dolgát rendesen. Egy ideig tűrtem
és gyengéden figyelmeztettem, hogy most már elég, keressen másik cellát ma-
gának, ő azonban annyira ragaszkodott hozzám, hogy esze ágában sem volt to-
vábbállni.
Egy félig átvirrasztott éjszaka után úgy éreztem: vagy ő, vagy én. Vagy én
költözöm el a cellámból, vagy ő. Mindent felforgattam az utolsó sámliig, de sehol
sem találtam. Hálaimát rebegtem néhány helyi istenséghez, hogy megszabadul-
tam tőle, ám éjszaka ismét rázendített. De csak akkor, amikor egyedül voltam.
Ha Lola nálam volt, a béka hallgatott.
Azon az éjszakán, amikor lord Carrick ismét berontott hozzám, éppen elkezd-
te a szerenádját – a lord bejöttére azonban sértődötten abbahagyta.
Lord Carrick sosem volt az a kiköpött kacagó gerle, most azonban olyan ko-
mor volt a képe, hogy megijedtem tőle.
– Történt… valami? – kérdeztem, amikor felbukkant az ágyam mellett. Ezút-
tal nem kellett berúgnia az ajtót; arra számítva, hogy Lola bejön hozzám, résnyi-
re nyitva hagytam.
A hold halvány sugarai bekúsztak az ablakon, s ebben a túlvilági fényben úgy
csillogott a lord szeme, mintha üvegből lett volna.
Megállt az ágyam mellett, és vádlón rám bökött.
– Nincs! – mondta határozottan. – Nincs meg! Eltűnt!
– Mi nincs meg? – kérdeztem, készen rá, hogy védekezzek, ha meg akarna
támadni. Fegyvert nem láttam ugyan a kezében, de hát sosem lehet tudni. Elég-
gé zaklatott volt a viszonyunk, s ebbe simán belefért volna egy kis lövöldözés.
– Elvitték – mondta. Éreztem, hogy kis híján elsírja magát. – Ellopták tőlem.
Lassan kezdtem felfogni, hogy miről beszél.
– Csak nem…
– Ellopták az ősömet – mondta. – Ellopták Donovan ezredest. Ellopták a gyé-
mántjaimat!
– Biztos benne?
– Persze hogy biztos vagyok! – csattant fel. – Ugye nem maga tette?
Nem is tudom, miért, de ösztönösen védekezni kezdtem.
– Egy hete ki sem mozdultam az épületből. Ezt bárki tanúsíthatja.
– Tudom – bólintotta. – Már beszéltem egy szerzetessel. Aki magát… figyeli.
– Engem figyel? – hökkentem meg. – Hogyhogy… engem figyel?
– Hát… megbíztam valakit, hogy figyelje önt, és jelentse… ha elhagyná a ko-
lostort. Ez csak amolyan kis… biztonsági izé.
A béka csendben lapult az ágyam alatt, mintha hallgatózna.
– Donovan ezredes holtteste beszorult egy jéghasadékba – mondtam.
– Nekem mondja? – nyögött fel. – Pontosan tudom, hogy hol volt. Tegnap
akarták a serpáim kiemelni. Két specialista érkezett a segítségükre, de amikor
tegnap délután elkezdték volna felhozni, már csak hűlt helyét találták.
– Lehet, hogy lejjebb csúszott? – találgattam.
A lord nemet intett.
– A serpák szerint a nyomok világosan mutatják, hogy valakik kihúzták a tes-
tet, és… elvitték. Maga jobban ismeri a környéket, mint én… Én tulajdonképpen
sehogyan sem ismerem… ezért ismételten felajánlok magának egy komolyabb
nyomravezetői jutalékot vagy mit… ha megtalálja nekem.
 – A gyémántokkal együtt, mi?
– Hát… tulajdonképpen…
– Nem nézte meg Mr. Atkinson vagy Mr. Butler sátrában?
– Próbáltam, de egyikük sem engedett be. Butler majdnem le is lőtt. Letagad-
ták, hogy náluk lenne.
– Azt várja tőlem, hogy szerezzem vissza tőlük a felmenője… hm… maradvá-
nyait?
– Szeretném, ha megtenné.
– Miért éppen én?
– Mert… maga talán képes lenne rá.
– Azt hiszem, téved, lord Carrick – sóhajtottam. – Jól tudja, hogy én nem va-
gyok hegymászó.
– Annak a holttestnek már itt kell lennie valahol.
– Hát, ha itt van, akkor csak egy helyen lehet.
– Én is így gondolom, Mr. Lawrence.

83

Mr. Butler jóval fegyelmezettebb volt, mint lord Carrick, amikor bejelentette,
hogy eltűnt a holttest. Tette ezt olyan nyugalommal, hogy el sem akartam hinni.
Mintha nem érdekelte volna különösebben a dolog, csak azért jött volna be hoz-
zám, hogy közölje velem a puszta tényt, majd miután megtette, igyon egy po-
hárka whiskyt, és elmenjen aludni. Másnapra pedig már el is felejtse, hogy ná-
lam járt.
– Donovan ezredes lelépett – mondta. Rám nézett és összeráncolta a homlo-
kát. – Meg sem lepődik rajta?
– Már tudok róla – mondtam.
– A lordtól?
Nem válaszoltam. Nem akartam jobban belekeveredni a történetbe, mint
amennyire már úgyis belekeveredtem.
– Persze hogy tőle tudja – bólintott rövid szünet után. – Itt járt magánál a
lord, és elmondott mindent. Sajnos ez megváltoztatja a helyzetet, Mr. Lawrence.
Sajnos.
– Mit és mennyiben? – kérdeztem.
Mr. Butler megvonta a vállát.
– Kénytelen leszek… hm… megölni a lordot.
– Nem valami okos ötlet – húztam el a számat.
Butler széttárta a karját.
– Tud jobbat?
– Ha a maga bőrében lennék, bizonyára kitalálnék valami mást. Szerencsére a
sajátoméban vagyok, de amióta megismertem lord Carricket és önt… bocsásson
meg, de még abban sem érzem mindig jól magam. Remélem, számolt a követ-
kezményekkel.
– Természetesen – bólintott. – Le fognak csukni.
– És maga ezt csak úgy mondja?
Butler ismét széttárta a karját.
– Mi mást tehetnék?
– Vegyem úgy, hogy ön talán már meg is próbált végezni lord Carrickkel?
– Dehogy próbáltam! Ám ez a jövőre egyáltalán nem vonatkozik.
– Valaki néhány nappal ezelőtt majdnem kinyírta.
– Nem én voltam, az biztos. Hogyan történt a dolog?
Bár lord Carrick nem hatalmazott fel rá, hogy bárkinek is elmeséljem, hogy
majdnem végzett vele valaki, úgy gondoltam, úgyis hamar kiszivárog. Ezért az-
tán elmondtam neki mindent, amit a lordtól hallottam.
Mr. Butler szájtátva hallgatta végig, majd sajnálkozva ingatta a fejét.
– A balfácánja.
– A lordra gondol?
– Dehogy rá. Arra a hülyére, aki beleverte a vasakat a gödör aljába. Nem tudta
volna szorosabban egymás mellé ütni őket? Ha megtette volna, most nem lenne
problémám.
– Na és mi a helyzet Mr. Atkinsonnal? – kérdeztem.
Butler legyintett egyet.
– Az egy idióta. Ha ő húzta volna ki Donovant a hasadékból, már eldicseke-
dett volna vele fűnek-fának. Csak a lord lehetett. És zsebre is vágta a gyémánto-
kat.
 – Senki mást nem tud elképzelni, aki…
Butler rám meredt, majd akkorát csapott a homlokára, hogy eddigi szokása
ellenére a béka ijedten brekegni kezdett a sarokban.
– A fenébe is… hát persze!
Megfordult és kirohant az ajtón.
Én meg utána.

84

Utol akartam érni, de mire kiléptem az udvarra, már nem láttam sehol. Mivel
tisztában voltam vele, hogy mi a szándéka, nem haboztam, hanem rohantam
tovább, ahogy csak bírtam. Csakhogy aki már megpróbált szerzetesi palástban és
széles szárú csizmában futni, az tudja, hogy ez nem is olyan egyszerű. Akárhogy
is igyekszik az emberfia, nem éri utol még a törött lábú nyulat sem.
Ráadásul valaki keresztezte is az utamat. Természetesen beleakadtam, és el-
vágódtam az udvar keményre taposott földjén.
A valaki megfogta a karom és felsegített. Amikor aztán már tökéletesen ma-
gamhoz tértem, két ismeretlen serpát láttam velem szemben mocorogni. Ijedt
volt a képük, ahogy a palástomat porolgatták.
– Nem esett bajod, rinpócse? – kérdezte egyikük szorgalmasan ütögetve a há-
tamat.
– Nem, csak hagyj továbbmenni – mondtam, miközben igyekeztem eltolni
magamtól.
Olyan rémült volt az arcuk, mintha két darabra törve álltam volna előttük.
– Nincs semmi bajom – ismételtem határozottan. – Engedjetek tovább.
Hiába beszéltem nekik. Egyikük még közelebb is tolta a képét az arcomhoz.
– Baj van, rinpócse – súgta. – Nagy baj.
– Nincs semmi baj – tiltakoztam. – Én voltam az ügyetlen.
– A szép hölgy mondta, hogy keressünk fel téged, mert nagy a baj.
– Szép hölgy?
A két serpa összenézett. Mintha idegességük ellenére is napfény villant volna
a szemükben.
 – Mrs. Butler. Aki piros ruhában szokott fürdeni a patakban. – Mutatta is,
hogy milyen az a piros ruha. Dimbes-dombos.
– Mrs. Butler? Mi van vele?
– Azt mondta, hogy feltétlenül beszélni akar veled. Gyorsan akar beszélni. Baj
van.
Mélyet sóhajtottam. Eszerint már ő is tudja, hogy megtalálta valaki Donovan
holttestét, sőt nemcsak megtalálta, hanem el is lopta, ha szabad ebben az eset-
ben ezt a szót használni.
– Hol találom Mrs. Butlert? – kérdeztem. – A sátrában?
– A békánál – mondta egyikük. – A kőbékánál.
Mivel nem tudtam, melyikről lehet szó, meg akartam kérdezni, de ekkor a két
serpa futni kezdett az imahengerek felé.
Mire a békához értem, már nem láttam ott egyiküket sem. Ott volt viszont
Felizita, lehajtott fejjel a kőállatnak támaszkodva.
Vettem néhány mély lélegzetet, aztán odasétáltam hozzá. Amikor felemelte a
fejét és rám pillantott, a vakrémületet láttam kikönyökölni a szeméből.
– Mi a baj? – kérdeztem, ám óvakodtam megközelíteni. – A serpák azt mond-
ták…
Felizita nagyot nyelt.
– Nem én tettem – mondta. – Kinyújtotta a karját, és belém kapaszkodott. –
Nem én voltam – ismételgette. – Higgye el, hogy nem én voltam.
– Elhiszem – mondtam. – Tudom, hogy ki sem mozdult a kolostorból.
– Mi? – összeráncolta a homlokát és értetlenül meredt rám. – Persze hogy
nem mozdultam ki. Bárcsak kimozdultam volna.
– Maga miről beszél? – kezdtem gyanakodni.
– Jöjjön! – kiáltott fel ekkor olyan hangon, hogy majd megállt bennem az ütő.
– Jöjjön, és nézze… meg!
Nem gondolhattam másra, mint hogy az, aki megtalálta Donovant, valami-
lyen, egyelőre még ismeretlen okból kifolyólag Felizita sátrában helyezte el.
Merthogy éppen afelé tartottunk.
Már majdnem elértük, amikor Felizita megszédült, és ha el nem kapom, talán
össze is esett volna.
– Ott van… bent – mondta a bejárati ajtóra mutatva. – De nem én… voltam.
Nem tudom… hogyan kerülhetett oda…
Vettem egy mély lélegzetet, hogy felkészüljek a látványra, amely pillanato-
kon belül a szemem elé tárul majd, és kinyitottam az ajtót.
Félhomály volt odabent, csak a felhők mögül ki-kitekintő nap sugarai loptak
be valamennyi fényt a sátorba.
Amit azonnal észrevettem, az az egyetlen keskeny ágy volt a sátor egyik fala
mellett. Ez pedig azt jelentette, hogy Mrs. Butler, azaz Felizita már nemcsak
hogy egy ágyban nem alszik a férjével, hanem már nem is laknak egy sátorban.
Namkaicsorten bizonyára eleget tett a kérésének, és kiutalt neki két külön sát-
rat.
És mégiscsak volt valaki az ágyban. Felizita ágyában. Hiába kerestem azonban
a piros kabátot, az összeaszott múmiát, sem kabátot, sem múmiát nem találtam
benne. Találtam ezzel szemben egy tagbaszakadt fickót, aki a hátán feküdt, nyi-
tott szájjal, a kezei pedig lelógtak a padlót helyettesítő szőnyegre. És úgy vigyor-
gott, mintha nagyon tetszene neki valami.
Nekem viszont nem tetszett a fickó. Nem csak azért, mert nyitva volt a szája
és kilógott belőle a nyelve. Egy légy ült rajta, amely abban a pillanatban, ahogy a
férfi fölé hajoltam, zümmögve a levegőbe emelkedett, majd várakozón a sátor
oldalponyvájára szállt. Ezenkívül azért sem tetszett a fickó, mert ismertem. Még
amikor élő volt. Mert ekkor ezt már aligha lehetett volna elmondani róla.
A férfi mellett korábban néhány vértócsa vörösödhetett; még mindig látszott
a nyoma a takarón és a lepedőn, a nagyját ugyanakkor már felszívta a szövet. A
halott nyakán a vörös vonal arról árulkodott, hogy miképpen szabadították meg
az e világi jelenléttől.
A halott férfi Felizita ágyában nem Donovan ezredes volt. Sokkal inkább lord
Carrick embere, akit az egyszerűség kedvéért csak Rasztahajúnak neveztem ma-
gamban.
Olyan halott volt, hogy halottabb már nem is lehetett volna.

85

És ezzel még nem volt vége az e napra rendelt szörnyűségeknek. Éppen visszafe-
lé ballagtam a főépület bejárata felé, s azon töprengtem, hogy be kellene utaz-
nom Katmanduba, és beszélnem kellene valakivel, hogy küldjenek ki egy csapat
zsarut vagy egy vizsgálóbizottságot vagy akármit, de kezdjenek már végre csi-
nálni valamit, mert idefent elszabadult a pokol. Végre tudomást kell szerezniük
a hatóságoknak Donovan ezredesről, a piros kabátjáról és a bele rejtett gyémán-
tokról. Hiába lord Carrick és Mr. Butler igyekezete: azok a gyémántok az Indiai
Köztársaságot vagy a Nepáli Királyságot vagy az ördög tudja, kit illetnek, de
hogy lord Carricket és Mr. Butlert nem, az holtbiztos.
És ismét csak találkoztam az udvaron a két serpával. Körülfogtak, majd óva-
tosan körbe-körbepislogva egyikük beszélni kezdett.
– Baj van, rinpócse – mondta egyikük. – Nagy baj van.
– Már elmúlt – mondtam megnyugtatón, pedig nekem is megnyugtatásra lett
volna szükségem.
– Még nem múlt el – tiltakozott a serpa. – Itt van például Pemba.
– Ki az a Pemba? – hökkentem meg.
– Hát a rokonom.
– És? – értetlenkedtem.
– Ő húzta ki a hasadékból a piros kabátos embert. Sok pénzért.
Úgy éreztem, hogy fény villan az alagút végén.
– Ki adta a megbízást Pembának? – kérdeztem.
A serpa megrázta a fejét.
– Nem tudom, rinpócse. Pemba nem árulta el senkinek. De nem volt egyedül.
Nem tudom, ki volt a másik.
– Gyerünk Pembához! – adtam ki a parancsot. – Megkérdezzük tőle, és ak-
kor…
– Nem lehet, rinpócse, nem lehet – rázta meg a fejét a serpa, miközben bele-
kapaszkodott a selyemövembe. – Nem lehet!
– Miért ne lehetne? – igyekeztem megszabadulni tőle. – Pemba majd elmond-
ja, ki bízta meg, hogy húzta ki…
– Pemba nem árulhatja el, hogy ki bízta meg, rinpócse – vágott közbe a serpa.
– Miért ne árulhatná el? – kérdeztem.
– Mert Pembát… az éjszaka megölték, rinpócse.
 86

Rasztahajú és a Pemba nevű serpa meggyilkolása, mondanom sem kell, új hely-

zetet teremtett. Lord Carrick arca fagyos volt, amikor bejött hozzám. És nem jött
egyedül: Aranyfogú kísérte. Lord Carrick szemében nem láttam kifejezett vádat,
a másikról azonban lerítt, hogy nagyon is el tudja képzelni: én öltem meg a kol-
légáját.
Bár az én cellámban került sor a beszélgetésre, ahogy beléptek az ajtón –
természetesen kopogtatás nélkül –, Aranyfogú azonnal elállta a bejáratot, hogy
esélyem se legyen a menekülésre. Kezében egy kis sorozatlövő feketéllett, talán
egy régimódi Uzi.
– Ön tisztában van a frissen történt eseményekkel, Mr. Lawrence – kezdte a
lord.
– Nem akarna leülni? – mutattam a sarokban szerényen meghúzódó sámlira.
A lord válaszra sem méltatott.
– Amint tudja, megölték az egyik emberemet. Méghozzá idegen sátorban. Mit
tud erről mondani?
– Én? – hökkentem meg. – Miért engem kérdez?
– Másokat is megkérdezek majd – nyugtatott meg. – Nos, a válasza?
– Fogalmam sincs róla – mondtam. – És Felizita… azaz Mrs. Butler sem tudja,
hogy ki és miért gyilkolhatta meg. Ugyanis éppen együtt voltunk… amikor meg-
találtuk…
– Legalábbis azt mondja, hogy nem tudja – javított ki. Hirtelen mutálni kez-
dett a hangja, mint a tinédzsereké szokott. – Ez… egyszerűen nem megy tovább!
– rikácsolta ezen a különös, új hangján. – Tennem kell valamit. Békés ember
vagyok, de… ezt nem tűrhetem! Nemrég meg akartak ölni: beleestem abba a
rohadt gödörbe, és csak az isten mentett meg tőle, hogy fel ne nyársaljanak a
vasak. Itt láthatóan én vagyok a célpont. Engem akarnak kinyírni. Még nem tu-
dom ugyan, hogy kicsoda, de meg fogom tudni. És akkor… és akkor…
Megremegett és majdnem elesett. Oda akartam ugrani hozzá, hogy elkapjam,
ha szükség lenne rá, de Aranyfogú rám ordított.
– Ha csak egy ujjal is hozzáér, lelövöm!
Lord Carrick szerencsére nem esett el. Ehelyett tovább panaszkodott.
 – Megpróbáltam felhívni Katmandut, de hol van térerő, hol nincs. Amikor
végre sikerült, és közöltem, hogy mi történt, azt felelték, hogy rémeket látok.
Mondtam nekik, hogy valóban azt látok, amennyiben azokat a hegyes vasakat a
gödör alján rémeknek lehet nevezni. Azt is mondták, nagy magasságban gyakran
előfordul, hogy olyasmiket tulajdonít valóságosnak az ember, amik nem azok,
csupán az elménk szülöttei. Tudja, ez mit jelent?
Tudtam, de bölcsen hallgattam.
– Azt, hogy bediliztem, megbuggyantam, megőrültem. Hiába próbáltam meg
a katmandui rendőrség lelkére beszélni, csak azt az ígéretet sikerült kicsikarnom
belőlük, hogy ha sorra kerülünk, foglalkoznak az üggyel. Mármint az ellenem
elkövetett gyilkossági kísérlet ügyével. Akkor még nem gyilkolták meg szegény
Mosest. Megemlítettem nekik, hogy a kolostor főnöke, Namkaicsorten sem áll a
helyzet magaslatán, sőt ki tudja, hol áll, mert már napok óta nem látta senki, a
helyettese pedig nem is igazán a helyettese, inkább egy tutyi-mutyi alak… erre
mit mondtak?! Hogy vigyázzak a számra, mert ha valamilyen egyezményt meg-
szegve sértegetek egy kolostori főnököt, még le is csukhatnak. Érti maga ezt?
Ellenem merényletet elkövetni szabad, meggyilkolni az egyik emberemet sza-
bad, nekem viszont nem szabad azt mondanom egy teszetosza lámára, hogy
teszetosza láma, mert akkor feljelentenek az ENSZ-nél, a Fésűskagylót Gyűjtő
Halászok Szövetségénél vagy a Légtornászok Egyesületénél, és lecsuknak. Hát
ezért olyan ez a világ, amilyen. Most pedig mondok magának valamit, Lawrence.
Úgy látom, hogy senki földjére kerültünk, senki nem törődik velünk, nem érde-
kel senkit, hogy élünk-e vagy halunk, a maga istenei is magasról tojnak a fejünk-
re… ezért elhatároztam, hogy nekem magamnak kell kezembe venni a dolgok
irányítását. Ezért mostantól kezdve rögtönítélő bíróságot vezetek be. Aki a leg-
kisebb gyanúra ad okot, azt… agyonlövetem. Az ítéletet ő fogja végrehajtani –
bökött Aranyfogúra. – Igaz, Tony?
Azt vártam, hogy Tony majd lelkesen bólogatni fog, de nem kis meglepeté-
semre továbbra is rajtam tartotta a fegyverét, noha egyáltalán nem olyan önfe-
ledt boldogsággal, ahogy az elvárható lett volna tőle.
– Majd… meglátom – morogta az orra alatt.
– Aki pedig… megkérdőjelezi, hogy jogom van… Donovan ősöm holttestéhez…
Tony azt is lelövi. Igaz, Tony?
 Aranyfogú rám pislantott, és határozatlanul biccentett.
– És aki… megpróbálja elvenni tőlem Donovan ezredes holttestét… nos, Tony
azt is lelövi. Tony mindenkit lelő, aki…
Megrázkódott és a karjaimba omlott. Villámsebesen Aranyfogúra néztem, aki
szerencsére nem lőtt rám. Éppen ellenkezőleg: visszadugta a kabátja alá a soro-
zatlövőt, majd gyengéden elvette tőlem a félájult lordot.
– Persze, lord Carrick – mondta, mintha egy makacs gyereknek beszélne, aki
olyannyira belelovalta magát a fenyegetőzésbe, hogy rosszul lett tőle. – Persze,
lord Carrick, hogyne, lord Carrick… úgy lesz, ahogy mondja. Mindenkit lelövünk,
akit csak kell. Úgy fröcsög majd a vér, hogy meg lesz vele elégedve. Most azon-
ban szépen hazamegyünk, lefekszik egy kicsit, és biztosan jó szagú, megnyugtató
vérfürdőről álmodik majd… Nyissa már ki az ajtót, az ördög vigye el magát!
Ez utóbbi, barátságos felszólítás természetesen nekem szólt. Aranyfogú a
lorddal az ajtó felé indult. Amikor átlépte a küszöböt, megállt és megfordult.
Nem kis meglepetésemre zavart volt a tekintete, mintha teleitta volna magát
whiskyvel.
– Ne vegye komolyan – mondta. – Totálra ki van ütve. De én megszerzem ne-
ki azt a hullát, ha beledöglök is!
Mintha csak a hegyek istenei helyeseltek volna neki, nagy cseppekben el-
eredt az eső.
És hogy még elégedettebb legyek, a béka is brekegni kezdett az ágyam alatt.

87

Nem mondanám, hogy unatkoztam ezen a délutánon. A lord után Mr. Woodley
jött be hozzám. Felháborodott volt a képe, és némileg elkeseredett is. Fogalmam
sem volt róla, hogy miért éppen hozzám jött, de kezdtem már megszokni, hogy
mindenki hozzám fordul, ha valami baja van, aztán, ha már itt van, meg is gya-
núsít. Ezzel-azzal, gyakran gyilkossággal.
Woodley leült a sámlira, és ő legalább megindokolta, hogy miért éppen en-
gem keresett fel.
– A többiek használhatatlanok – jelentette ki elkeseredett hangon. – És min-
denki fegyvert hord magánál. Márpedig, ahol fegyverek vannak, ott hamar röp-
ködni kezdenek a golyók. De ezt felesleges is mondanom magának. Szóval, nem-
csak a lord, hanem én is ki vagyok borulva, csak én nem mutatom ki annyira.
Először is, engem azért szerződtettek ide, hogy a halott hegymászók maradvá-
nyait szállítsam megfelelő körülmények között Katmanduba. Hangsúlyozom,
hogy megfagyott, és részben mumifikálódott maradványokról van szó. Erre
szerződtem. Elkészíttettem drága pénzen a speciális koporsókat, és azokba vár-
tam a vendégeket. És most mi a helyzet, Mr. Lawrence?
– Mi? – kérdeztem komoran.
– Az, hogy a hegymászók holttesteit kezdik kiszorítani a nem hegymászók
holttestei. Ez pedig nincs jól. Engem senki nem kényszeríthet rá, hogy idegen
halottakat fogadjak be. Felhívtam Katmandut, és mit gondol, mit mondtak?
Hogy ha nem rakom koporsóba valamennyi halottat, akkor én is belekerülhetek
egybe. Na, ehhez mit szól? Jutányos áron vállaltam a hullaszállítást, és hálából
megfenyegetnek érte. De ez még mind semmi ahhoz képest, hogy továbbá mit
akarnak tőlem. Például, hogy takarítsam fel a maradványokat.
– Maradványokat? – hökkentem meg. – Miről beszél?
– Mondjuk, a vérnyomokról, amik Mr. hogyishívjáktól származnak…
– Mr. Mapp – segítettem ki.
– Szóval, hogy én takarítsam ki Mrs. Butler sátrát, mert nekem ez is köteles-
ségem.
– Na és maga?
– Bemutattam nekik. Én nem erre szerződtem. És be kell vallanom magának
valamit, Mr. Lawrence. De csak magának, oké? Ön megértő az emberi gyengesé-
gek iránt. Szóval… az a helyzet, hogy én… undorodom a vértől, és főleg a véres
helyszínektől.
– Ön? – hökkentem meg. – De hiszen ön…
– Temetkezési vállalkozó vagyok, mi? Ezt akarja mondani? Ez így is van, Mr.
Lawrence. De hát hol van az megírva, hogy azért, mert az vagyok, szeretnem kell
a vért, és mindazt, ami hozzá tartozik. A szép, tiszta holttestek, az persze más.
Megmosdatni őket, felöltöztetni, úgy bánni velük, mint a próbababákkal, az
igen! Az megy nekem! Annak van esztétikája. No de kérem, egy mészárlásnak,
ráadásul gyomorfogató mészárlásnak, semmije sincs, az csak undort kelt az em-
berben. Ez a véleményem az egészről. És már kezd tele lenni a hócipőm ezekkel
a kicseszett merényletekkel. A végén még az én nyakamat is elvágják. Ha koráb-
ban sejtettem volna, hogy minek leszek részese itt, az isten és a világ háta mö-
gött, eszem ágában sem lett volna elvállalni ezt a munkát. Hát nincs igazam?
Még akkor is csak hümmögtem, amikor kiviharzott az ajtón.

88

Őszintén szólva ismét csak elfogott a rémület, amikor Lola betántorgott a cel-
lámba. Nem köszönt, nem szólt egy mukkot sem, csak rávetette magát az
ágyamra, hason fekve rajta is maradt, fejét a fal felé fordította.
Nem voltam nagyon meglepve: az utóbbi időben kezdett ő is kifordulni ön-
magából. Azoktól a nem mindig rövid együttlétektől eltekintve, amelyek az éj-
szakai órákban bonyolódtak kettőnk között, alig láttam. Biztos voltam benne,
hogy a környéket járja, és Marshát keresi.
Lola arca és keze véres volt, de a nyakán szerencsére nem láttam semmi gya-
núsat. Sem kés, sem pedig fojtózsinór vagy acélhúr nyomát. Odaültem mellé az
ágyra, és megsimogattam a hátát.
– Jól vagy, Lola?
– Nem vagyok jól – mondta tompa hangon. – Egyáltalán nem vagyok jól.
– Elmondanád, mi történt veled? Megtámadtak?
Lola erre visszafordult. Ekkor láttam csak, hogy néhány barátságtalan karmo-
lás díszíti az arcát.
– Te nem törődsz velem – mondta vádló hangon. – Egyáltalán nem törődsz
velem.
Biztos voltam benne, hogy azonnal elsírja magát. Már készítettem a zsebken-
dőmet, hogy odaadjam neki, de végül nem volt rá szükség. Valahogy sikerült
visszatoloncolnia a könnyeit a helyükre.
– Egyedül vagyok, Leslie, mint az ujjam – panaszkodott. – Azt hittem, amikor
elvállaltam ezt a munkát, hogy csupa móka és kacagás lesz az életünk, és jó érte-
lemben vett kaland, sokat fogunk marháskodni Marshával, hiszen nem olyan
nagy köztünk a korkülönbség, de még rémálmaimban sem gondoltam volna,
hogy mibe cseppenek bele. Most aztán itt vagyok azzal a tudattal, hogy lehet,
hogy már csak néhány perc választ el a haláltól.
– Mégis… mi történt veled? – tudakoltam.
– Hát… beleestem – mondta.
Éreztem, hogy hideg futkos a hátamon. Méghozzá nemcsak amolyan normá-
lis hideg, hanem olyan, amilyen még a sarkvidékeken is ritka vendég. Jeges, ré-
mületes. Amikor még a pingvinek is megfagynak, és a jegesmedvék is úgy érzik,
hogy fel kellene venniük egy pulóvert a bundájuk alá. Arra gondoltam ugyanis,
hogy neki is csapdát állított valaki, mint lord Carricknek. Gyorsan végigtapogat-
tam, hogy nem találok-e nagyobb sebet rajta azon a vékony hegen kívül, amely
már alig látszott a bőrén.
– Mi a fenét akarsz tőlem? – kérdezte visszautasító hangon. – Mit tapogatsz?
Hagyj, nincs kedvem hozzá… Nem látod, hogy mennyire ki vagyok ütve? Ez kü-
lönben abszolút jellemző rád. Amikor itt lenne az ideje, nem vagy sehol, az isten
tudja, hol járkálsz, és mit csinálsz; amikor viszont teljesen alkalmatlan a helyzet,
és a lelki állapotom is a béka feneke alatt van, akkor próbálkozol…
– Csak azt ellenőriztem…
– Nem kell ellenőrizned semmit, elmondom magamtól is. Szóval, beleestem
egy olyan izébe…
– Verembe?
– Dehogy verembe! Egy bokorba. Most kezd virágozni, ezért nem vettem ész-
re rajta a tüskéket. Be akartam nézni mögé, de megcsúsztam, és – puff! – már
bent is voltam a közepében. Alig tudtam kimászni belőle.
Megkönnyebbülve lélegeztem fel.
– És mi a fenét kerestél te egy tüskés bokorban?
– Először is, most mondtam, hogy nem tudtam, hogy tüskés, másodszor pe-
dig, mit gondolsz? Amióta csak elveszett, Marshát keresem. – Megtörölgette a
szemét, amelyben ismét könnyek csillogtak. – Döntöttem, Leslie. Én… nem me-
gyek innét soha haza. Életem végéig Marshát kutatom, és a te barátodat, mivel
meggyőződésem, hogy ő rabolta el, és… szörnyű dolgokat művelhetett vele. Cso-
dálkozom rajta, hogy ez téged nem háborít fel. Nem is értem, hogy tudsz ilyen
nyugodtan viselkedni, amikor… Mindenesetre az én életemnek már vége, hasta
la vista, már meg is kérdeztem egy szerzetestől, hogy nincs-e erre valahol egy
női kolostor vagy apácazárda, vagy mit tudom én, ahova csendben bevonulhat-
nék. Délelőtt imádkoznék, délután Marshát keresném…
– És éjszaka? – kérdeztem.
– Hát, ha arra gondolsz, hogy rád gondolnék, akkor tévedsz. Te egy szívtelen
ember vagy… és befolyásolható is.
– Az meg miért? – kérdeztem.
– Mert az imént azt mondtam neked, hogy ne… nyúlkálj hozzám. Azt csak
azért mondtam, mert elkeseredett voltam. Te meg egyből belenyugodtál. Nincs
benned semmi kitartás, szívem.
Az elevenembe talált. Valóban egyre kevesebb volt bennem.

89

Nem állítanám, hogy nem lepődtem meg Mr. Griffith látogatásán. Olyannyira,
hogy gyorsan felkaptam az ágyról a 38-ast, de nem volt rá szükségem. Mr. Grif-
fith felemelte mindkét kezét, és felém mutatta a tenyerét.
– Nincs nálam fegyver, Mr. Lawrence.
– Na és a zsebében? – kérdeztem.
Griffith kesernyésen elvigyorodott.
– Ott van, de ígérem, hogy nem veszem elő.
Nem igazán hittem az ilyesfajta ígéretekben, de erőt vettem magamon, és át-
ültem a sámliról az ágyra.
– Foglaljon helyet, Mr. Griffith – intettem a sámli felé. – Csak azt tudom felkí-
nálni.
Griffith tömzsi feneke nehézkesen ereszkedett le a miniatűr ülőalkalmatos-
ságra. Amint elhelyezkedett rajta, mélyet sóhajtott. Akárcsak magamban én.
Úgy ült a sámlin, hogy csak nehezen tudta volna előkapni a zsebéből a fegyverét.
– Mi szél hozta hozzám? – kérdeztem.
Griffith megsimogatta majd derékig érő szakállát, és felnézett rám.
– Csodálkozni fog, ha megtudja, hogy miért jöttem – kezdte. – Azt, gondolom,
sejti, hogy maga nem túl szimpatikus nekem… legalábbis eddig nem volt az.
– Észrevettem – bólintottam. – Meg is vagyok győződve róla, nem azért kere-
sett fel, hogy meghívjon a születésnapi bulijára.
Ismét megsimogatta vörös szakállát, és megvillant valami a szemében, ame-
lyet talán apró, ravasz kis mosolynak nevezhetnénk.
– Hát arra nem. Vagy ki tudja? Én is kedvelem a jó whiskyt, és amint hallom,
maga is. Jó kis ricsajt csaphatnánk mi ketten.
– Ha megússzuk élve azt, ami itt történik – mondtam.
– Ez az, Mr. Lawrence – bólintott egyet. – Éppen ezért jöttem. Különben nem
pipázik?
– Tessék?! – hökkentem meg.
– Azt kérdeztem, hogy pipázik-e?
– Néha – mondtam.
– Azt javaslom, hogy gyújtsunk rá egyre. Talán jobban forog tőle az eszünk
kereke. Nyugodtan megkeresheti a pipáját, nem fogom hátba lőni. Ez esetben én
is a zsebembe nyúlok az enyémért…
Tüntetően hátat fordítottam neki, és megkerestem a pipámat a sporttáskám-
ban. Mire visszafordultam felé, már ott volt a pipája a szájában. A dohány zacs-
kóját pedig felém nyújtotta.
– Megkínálhatom?
– Milyen dohány? – ráncoltam össze gyanakodva a homlokomat.
– Holland – mondta. – Mézet tettem bele, meg egy kis ezt-azt.
– Hm. És mi az az ez-az?
– Titok. Ne legyen már annyira gyáva. Nem vagyok orgyilkos. Nem mérgezem
meg, ha erre gondol.
Néhány másodpercre elfogott ugyan a vágy, hogy kihajítsam a cellámból, ám
mégsem tettem. A kellemesen gomolygó füst a békesség jelét rajzolta a levegő-
be.
– Nos, Mr. Lawrence – kezdte szép füstkarikát fújva a levegőbe –, itt az idő,
hogy ajánlatot tegyek magának. Kíváncsi rá, mi lenne az?
– Csak rajta. Mondja el.
Előrehajolt, és a szemembe nézett.
– Mit szólna hozzá, ha azt javasolnám, hogy fogjunk össze?
– Maga meg én?
– Maga meg én. Itt kemény dolgok történtek az utóbbi időben, ahogy ön is
tudja. És ha ez így folytatódik tovább, akkor ön is és jómagam is sorra kerülhe-
tünk. Az a valaki, aki a gyilkosságok mögött áll, nem nyugszik addig, amíg egy is
élve marad közülünk.
– Honnan veszi ezt? – kérdeztem.
Megütögette pipája szárával az orra hegyét.
– Jó a szimatom, Mr. Lawrence. Valaki arra játszik, hogy tűnjünk el a kolostor
közeléből. Pontosabban szólva, a Kancsendzönga, és a rajta található halottak
közeléből. Valakinek nagyon nem tetszik, amit csinálunk. Elhatározta, hogy ad-
dig öldös bennünket, amíg le nem lépünk.
– Maga szerint miért tenné? – kérdeztem.
Griffith a fejét csóválta.
– Ne tegyen úgy, Mr. Lawrence, mintha nem sejtené, hogy mire célzok. Pon-
tosan tudom, hogy mire megy ki a játék. Itt van ez a Donovan ezredes, lord
Carrick őse, aki meglovasított egy csomó drágakövet. A kabátjába varrta őket,
aztán ide menekült ehhez a baromi nagy hegyhez. És itt be is fejezte földi pálya-
futását. Ezt már mindenki tudja. Valaki elhatározta, hogy megszerzi a gyémán-
tokat, méghozzá bármi áron. A lordot már megpróbálta megölni, többször is, és
állítólag a vetélytársait is. Persze lehet, hogy csak úgy tettek, mintha őket is
megtámadták volna, miközben csak színjátékot rendeztek, hogy ne vegyük gya-
núba őket. Maga szerint lehetséges ez?
– Ebből a gondolatmenetből kiindulva az is lehetséges, hogy maga lord
Carrick rendezett színjátékot nekünk – mondtam.
– Ő biztosan nem – tiltakozott. – Azt észrevettem volna.
– Hacsak nem ő beszélte rá magát, hogy jöjjön ide hozzám, és pipázzunk
egyet a béke jegyében.
– Nem tud róla, hogy itt vagyok. És más sem tud róla. Ma reggel arra a követ-
keztetésre jutottam, hogy minden ellenérzésem dacára magával kellene össze-
fognom. Tudja, miért?
– Na, miért?
– Mert maga nem gyilkos típus.
– Ezt meg honnan veszi?
– Onnan, hogy én az vagyok – vigyorodott el. – Annak idején annyi embert
öltem meg a seregben, hogy egy kis falut benépesíthetnék velük, amire most
már egyáltalán nem vagyok büszke. Nos, az a helyzet, hogy megérzem, kire szá-
míthatnék. Magára biztosan. Engem nem a gyémántok érdekelnek, ahogy magát
sem. Én sértetlenül el akarok tűnni innen, és magammal vinném a lordot is. Azt
ígértem neki, hogy vigyázok rá, és tudja, nálam még mindig számít a betyárbe-
csület. Ehhez még csak annyit tennék hozzá, hogy miattam nyugodtan alhat, sőt
ha megtudok valami fontosat, továbbadom magának. Viszonzásként én is ezt
kérném öntől. Ez minden, amiért jöttem. Mit szól hozzá?
Rövid gondolkodás után felé nyújtottam a tenyeremet.
– Csapjon bele, Griffith.
Úgy éreztem, hogy már nem vagyok egyedül.

90

Felizita előbb az ágyamra ült, aztán leugrott róla, majd az ajtó felé indult, mint-
ha ki akarna menekülni a folyosóra, de onnan ismét visszafordult, és letelepe-
dett az ágyra. Előbb még megpróbáltam úgy helyezkedni, hogy ne ütközzön
belém, majd amikor mégis kétszer is majdnem felborított, kénytelen voltam a
falhoz húzódni.
– Kétségek között hányódom, Mr. Lawrence – mondta, akkor éppen az ágyam
széléről. – Azt fontolgatom magamban, hogy vajon mi az ördögöt keresek én
még mindig itt? Maga mit válaszolna a helyemben?
– Kérdezzen könnyebbet – próbáltam meg mosolyogni, bár őszintén szólva
nem volt sok okom rá. – Különben Leslie vagyok.
– Persze, persze, csak folyton megfeledkezem róla – mentegetőzött. – Szó-
val… meg sem próbálom ecsetelni magának a lelkiállapotomat, mert úgysem
értené meg. Az az igazság, hogy össze vagyok zavarodva. Mindig ez van velem,
ha valami olyasmi történik a közelemben, amit nem egészen értek. Nem sokkal
ezelőtt végigfutottam a jelenlévők névsorán, és megpróbáltam rájönni, hogy ki
az ördög gyilkolhat itt, és miért.
– Na és mire jött rá? – kérdeztem kíváncsian.
– Nem fog örülni neki, de elmondom. Nem zavarja, ha sorba megyek?
– Menjen – legyintettem nagyvonalúan.
 Felemelte a kezét, hogy az ujjai segítségével számba vegye a lehetséges gya-
núsítottakat.
– Nem hiszem, hogy lord Carrick tette volna – mutatta fel a hüvelykujját. –
Lord Carrick nem jó színész, képtelen lenne azt a szerepet eljátszani, amelyet el
kellene, ha ő lenne a gyilkos. Nem beszélve arról, hogy tényleg beleesett abba a
gödörbe. Szóval, nem hiszem, hogy ő lenne a hunyó. Kellenének neki a gyémán-
tok, az kétségtelen, de ő nem gyilkos. A második, Mr. Atkinson… hát róla már el
tudom képzelni, hogy sáros. Látta már a tenyerét?
– A tenyerét? – hökkentem meg. Nem emlékeztem rá, hogy láttam volna.
Azaz, bizonyára láttam, de nem figyeltem fel rá. De hát miért is kellett volna?
Felizita sóhajtott.
– Kövérek az ujjai. És a tenyere is nagy és kövér.
– Plusz, vasból van a lába, és lóg a hasa – mondtam. Azt hittem, vicceset
mondok vele, de nem volt az. Legalábbis számára nem.
– Az ilyen ujjakról mondják, hogy gyilkos ujjak. Mr. Atkinson a nagy, kövér,
hájas gyilkos mintaképe.
– Nem túloz egy kicsit? – vágtam hitetlenkedő képet.
– Ami azt illeti, egyetlen szóval sem mondtam, hogy biztosan ő a hunyó, de
nagyon is el tudom képzelni. És az, hogy mekkora a hasa, nem számít.
– Na és Mr. Butler? – kérdeztem.
– Hát ez az – mondta.
– Ez mit jelentsen? – kíváncsiskodtam.
– Hogy róla is el tudom képzelni.
– Ezt most komolyan mondja?
– Én voltam a felesége, vagy maga? – kérdezett vissza. – Butler olyan, hogy
néha kenyérre lehetne kenni, máskor pedig, ha begerjed, az isten legyen irgal-
mas ahhoz, akire megdühödik.
– Volt, hogy megdühödött magára? – kérdeztem.
– Maga nem vesz komolyan engem – sóhajtotta. – Valóban volt ilyen helyzet,
ha kíváncsi rá. Csakhogy bennem emberére akadt. Maga is, ha…
Ekkor történt valami, fogalmam sincs róla, micsoda, talán az ördög bújt be-
lém, nem tudom, de akaratom ellenére elkaptam. Magamhoz szorítottam, majd a
nyakára tettem az egyik kezem. Bár szorosan fogtam a derekát, úgy hátrahajolt,
mint a nádszál, ha fújja a szél. Nem védekezett, hagyta a kezemet a nyakán, és
még mosolygott is mellé.
– És most? – kérdezte. – Most mi lesz?
Gyorsan eleresztettem. Ekkor a nyakam köré fonta mind a két karját, és to-
vább mosolygott.
– Ugye nem könnyű megölni valakit? Én csak tudom.
– Honnan tudja? – nyögtem.
Sóhajtott, és már nem mosolygott.
– Úgy, hogy egyszer-kétszer már magam is megpróbáltam. Én is ismerek né-
hány trükköt, mint maga a nem létező kígyóval. Ne akarja, hogy egyet is kipró-
báljak magán.
Nem akartam.

91

Éppen csak túl voltam a kerítésen, amikor esni kezdett az eső, amely néhány
másodperc alatt jégverésre váltott.
Azt tettem, amit ilyenkor tenni tanácsos: mivel nem volt rajtam a süvegem, a
fejemre rántottam a palástom szélét és futásnak eredtem. Egészen addig futot-
tam, amíg neki nem ütköztem a kolostor falának. Legalábbis néhány pillanatig
azt hittem, hogy annak. Ám mivel kissé puhábbnak találtam a szokásosnál, kiles-
tem a palástom széle alól. Örömmel nyugtáztam, hogy nem az épület fala tartóz-
tatott fel, hanem Dava állt velem szemben, ernyőt tartva a feje fölé.
Éppen meg akartam köszönni neki, hogy értem jött – bár ki tudja, honnan
tudhatta, hogy éppen merre járok –, amikor elkapta a palástom széles ujját.
– Várj csak egy kicsit, rinpócse – kiáltotta, nem törődve az egyre hevesebben
kopogó jégdarabokkal. – Itt vannak!
– Kik vannak itt? – kérdeztem, miközben igyekeztem behúzódni az ernyő alá.
Csakhogy azt éppen egyszemélyesre tervezték, továbbá nem öklömnyi jégdara-
bok, hanem a nap sugarai ellen, ezért nem is lepődtem meg, amikor a jobb sors-
ra érdemes ernyő néhány hangos reccsenés kíséretében kilehelte a lelkét.
– Ketten vannak, rinpócse – mondta Dava nemes egyszerűséggel elhajítva a
használhatatlanná vált ernyőt. – Veled akarnak beszélni.
– Velem? Kicsodák? – igyekeztem feltartott kezemmel óvni a fejemet a jégtől.
– Nem tudom, rinpócse – mondta Dava.
– Nem mondták meg a nevüket? – kérdeztem.
– Nem – rinpócse.
– Nem kérdezted?
– Nem, rinpócse. Úgy is látszik rajtuk – tette aztán hozzá.
– Mi látszik? – lestem fel a gyorsan kékülő égre, ami azt jelentette, hogy a
felhők gyorsvonati sebességgel elhúznak a kolostor fölül.
– Hát hogy… zsaruk, rinpócse.

92

Csakhogy egyáltalán nem néztek ki annak. Máig nem értem, vajon miből gondol-
ta Dava, hogy azok. Egyikük alacsony, ragyás képű fickó volt, és első pillantásra
is feltűnt, hogy egyáltalán nem olyan a keze, mint amilyennek egy zsaru kezé-
nek lennie kellene. Ennek a frissen érkezett jövevénynek annyi fekete kosz volt
a körmei alatt, amennyivel talán még egy kisebb szemetesedényt is meg lehetett
volna tölteni. Ráadásul időről időre a szájába vette koszos ujjait és szopogatni
kezdte őket. Csak később jöttem rá, hogy alighanem felsértette valamivel a bőrét
és így „fertőtlenítette”.
A másik, a társa, már figyelemreméltóbb jelenség volt. Elsősorban azért, mert
nő volt, ráadásul a csinosabbik fajtából. Olyannyira, hogy meg is akadt rajta a
szemem.
A ragyás képű, miután szopogatta még egy kicsit az ujjait, meghajolt előttem.
– A nevem Mohnish – mondta. – Elég, ha így szólít. Az igazi jóval hosszabb, de
maguk, külföldiek úgysem képesek megjegyezni. Ő pedig Nivedita.
Nem választottak rossz nevet maguknak, lévén, hogy a Mohnish név tulajdon-
képpen Krisna isten egyik kevésbé ismert neve, Nivedita pedig annyit jelent,
hogy az istenek társalkodónője.
– Örvendek – mondtam.
– Maga hát az a Lawrence? – kérdezte, és ismét csak a szájába vette az egyik
ujját.
Úgy gondoltam, jobb, ha már az elején keményebbre veszem a figurát. Így
hát én is számba vettem az ujjam.
– Én vagyok az – mondtam.
Kissé elvörösödött, és napvilágra hozta az ujjait.
– Kocsival jöttünk – magyarázta –, útközben lerobbantunk egy hágón, onnan
kénytelenek voltunk jakon folytatni az utat. Előtte persze megpróbáltam megja-
vítani azt a rohadékot, de nem ment. Ráadásul rácsaptam az ujjaimra a kalapács-
csal.
Az egyik rejtély tehát megoldódott. A másik azonban még hátravolt.
– A rendőrségtől jöttek? – kérdeztem. – Ha lennének kedvesek megmutatni
az igazolványukat.
– A rendőrségtől? – hökkent meg. – Ezt meg miből gondolja?
– Akkor honnan? – kérdeztem meglepetten.
– Az egyetemről – mondta. – Hát nem tudta?
– Honnan a fenéből kellett volna tudnom? – kérdeztem, és Davát kereste a
szemem. Ő viszont, amíg ez a Mohnish száhib és én az ujjunkat szopogattuk,
lelépett. Közvetlenül a nagy imaterem előtt álltunk a folyosón – valószínűleg
azon át távozott.
– Nem értesítették magát? – csodálkozott. – Pedig kellett volna.
– Nem értesítettek – sóhajtottam. – De nem is kellett volna, én ugyanis nem
vagyok itt senki… akarom mondani, senki vagyok. Egy szürke egér, aki könyve-
ket tanulmányoz.
– Pedig azt a szigorú utasítást kaptam, hogy magához forduljak elsősorban.
Mr. Ramesh a lelkemre kötötte.
– Ki az a Mr. Ramesh?
– Hát ő a főnök. Az egyetem dékánja.
Sóhajtottam egyet, és megtapogattam viszkető homlokomat. Amikor elvet-
tem róla a kezem, enyhén véres volt. Valószínűleg egy jégdarab karcolhatta
meg.
– Véres a homloka – figyelmeztetett.
– Tudom – bólintottam. – Az lenne a csoda, ha nem lenne az. Különben meg-
tudhatnám, hogy mi okból keresték fel a kolostort?
 – Mi számoljuk meg őket. És leltárba is vesszük valamennyit.
– Micsodát?
– Inkább kicsodát. Hát a halottakat.
Hirtelen fény villant az alagút végén.
– Talán Mr. Woodley-hoz kellene fordulniuk – igyekeztem lerázni őket, mint
kutya a bolhát. – Ő a temetkezési vállalkozó, vagy micsoda…
– Nekem önt említették.
– Hátha csak összekeverték a nevünket – próbálkoztam. – A Lawrence és a
Woodley nagyon hasonlítanak egymásra.
– Bizonyos esetekben nehezen értem a tréfát – mondta határozottan Mr.
Mohnish, készen rá, hogy ismét bekapja az ujját, ám útközben meggondolta ma-
gát és visszarántotta a kezét. – Én önhöz fordulok. Mr. Ramesh megemlítette,
hogy ha ön megpróbálna kihátrálni a segítségnyújtás kötelezettsége alól, akkor
ön hálátlan kolléga, és akkor fogja elhagyni Nepált, amikor már olyan hosszú
lesz a szakálla, hogy háromszor körbetekerheti vele a derekát. Sivára mondom,
pontosan ezt mondta.
Ekkor már kezdett elegem lenni Sivából is.
– Jól van – sóhajtottam sötét képpel. – Konkrétan mire van szükségük?
– Először is egy kis pihenésre – mondta. – Nincs ebben a kolostorban valami
varázsló?
– Nem tudok róla – mondtam. – Miért kellene?
– Megmutatnám neki az ujjaimat. Attól félek, begyulladtak.
– Varázsló nincs – mondtam. – Legalábbis nem hallottam róla. De itt van Bal-
dan, ő majd segít magán.
– Baldan? Ő kicsoda? És hogyan segítene rajtam?
– Hentes volt, mielőtt szerzetes lett volna belőle – mondtam sokat sejtetőn.
– Köszönöm – dörmögte. – Ezt megjegyzem magamnak.
A hölgy rám mosolygott. Először, mióta csak szembe kerültem vele.
Úgy gondoltam, hogy ezt meg én jegyzem meg magamnak.
 93

A halott hegymászók száma az elmúlt napok során szépen gyarapodott. Mohnish

száhib és Woodley között viszont egyre csak mélyült a szakadék, sőt nemegyszer
heves veszekedés is kirobbant közöttük. Végül Woodley maradt alul a küzde-
lemben – átengedte a leltározás feladatát Nivedita memszáhibnak.
– Fene vigye el ezeket a nepáliakat – fakadt ki egyszer, amikor összefutottunk
az udvaron. – Illene tudniuk, hogy nemigen fér meg két dudás egy sátorban. Itt
lábatlankodnak és mindent megcsinálnak, amit én már egyszer megcsináltam.
Azt hiszik ezek az ütődöttek, hogy a halottak akkor is egyben maradnak, ha foly-
ton rájuk nyitogatják a koporsójuk fedelét. Mit szólna hozzá, ha a helyükben
lenne? Maga sem szeretné, ha folyton megzavarnák a nyugodalmát.
– Hányat hoztak ide eddig? – kérdeztem.
– Tizenhetet – felelte.
– És még hányra számítanak?
– Ki a csoda tudja? – tárta szét a karját. – Lehet, hogy jó néhányan hevernek
még odakint, ám az is lehet, hogy már senki.
– No és mi a helyzet a piros kabátos fickóval?
– Donovan ezredessel? Hát, nézze, Mr. Lawrence, őszintén mondom, hogy
nem is tudom, mit gondoljak róla. Ha nem láttam volna magam is, csak mesének
hinném.
– De látta.
– Ez is bonyolult dolog. Valamit láttam, ez kétségtelen, az azonban csak egy
piros rongycsomó volt. Jó húsz méter mélységben feküdt alattam, bár az is két-
ségtelen, hogy ennek a piros akárminek voltak nyúlványai, amelyek kezek és
lábak is lehettek, sőt még mintha a fejét is kivettem volna. Csakhogy, ismétlem,
jó húszméternyire volt tőlem; ilyen távolságról nézve pedig…
– Maga végül is hisz abban, ami Donovan ezredesről terjeng? – szakítottam
félbe.
Woodley megvakargatta a feje búbját.
– Mondhatnám azt, hogy kit érdekel, hogy én mit hiszek, de ha őszinte aka-
rok lenni magához… hát már nem is tudom. Szerintem legalább a fele legenda
annak, amiről beszélnek. Jóllehet nagy a valószínűsége, hogy az ezredes valóban
elkövetett valami disznóságot, ami miatt kirúgták a hadseregből, sőt talán még
be is óhajtották csukni, ezért el akart tűnni a világ szeme elől. És merrefelé ve-
hette volna az útját, ha nem a nagy hegyek felé. Ki tudja, hogy mi forgott a fejé-
ben. A helyi sajtó meg összezagyválta a történteket, és arról cikkezett, hogy Do-
novan ezredes volt a fantom, és elhúzott a zsákmányával oda, ahova az indiai
brit közigazgatás keze már nem ért el. S hogy mit keresett a Kancsendzöngán?
Hát azt csak ő tudná megmondani, ha élne. Márpedig tudomásom szerint, már
rég nem él, sőt ha jól vagyok informálva, a holttestét is lenyúlta valaki.
– És ahhoz mit szól, hogy a gyémántok, amelyeket állítólag ellopott, a kabát-
jába vannak bevarrva?
Woodley erre is csak a vállát vonogatta.
– Nem hiszek én az ilyen tündérmesékben. Az elrejtett kincsek megtalálásá-
nak az álma ott lapul minden ember agyában. Olvastam valahol, hogy Kínában
több száz millióan hisznek abban, hogy a sárkányok valaha régen, amikor még
éltek, számos nagy értékű kincset rejtettek el. Azóta is sok száz millióan keresik
az eldugott kincseiket. Na, ehhez mit szól?
– Maga mindenben ilyen hitetlen? – kérdeztem.
– Nem én – ellenkezett. – Csupán gyanakvó vagyok. De hát végül is mindegy,
hogy létezik-e Donovan ezredes és a gyémántjai. Nekem az a feladatom, hogy
koordináljam a takarítást és helyezzem biztonságba a megtalált holttesteket. Ez
azt jelenti, hogy ne hagyjam tönkremenni őket. Nem kell magyaráznom magá-
nak, hogy mi történne velük, ha a hidegből és a jégből hirtelen melegre kerül-
nének. Még azonosítani sem lehetne őket, ami normális körülmények között
sem egyszerű ügy. De hát ez már nem is az én dolgom. Azért utálom, hogy itt
hőbörög ez a két tudósnak álcázott naplopó, és úgy okoskodnak nekem, mintha
ők lennének azok, akik ismerik a hullák minden csínját-bínját, nem pedig én.
Őrületbe kergetnek a kotnyelességükkel. Sajnos tisztában vagyok vele, hogy
óvatosnak kell lennem a nepáli hatóságokkal, mert az ő jóindulatuktól függ
minden.
Éppen befejeztük volna a társalgást, amikor hirtelen harsány kiáltás hangzott
fel az udvaron túlról. Mintha valaki segítségért kiáltott volna.
– Ez meg mi az ördög? – kapta fel a fejét.
Néhány további kiáltás után a kiáltozó is megjelent.
 Sőt, nem is egy személy, hanem kettő. Csak amikor már a közvetlen köze-
lünkbe értek, akkor sikerült azonosítanom őket. Memszáhib Nivedita és Moh-
nish száhib bukkantak elő a lassan ismét szitálni kezdő esőben. Amíg Mr. Wood-
ley-val beszélgettem, észre sem vettem, hogy újra csak megnyíltak az ég csator-
nái, és ha nem is jégdarabok, de finom eső kezdett hullani az égből.
A kiáltozók mögött három serpa is felbukkant. Ők már nem kiáltoztak, csu-
pán jobbra-balra forgatták a fejüket, nehogy nekimenjenek valaminek. Kezük-
ben hosszúkás fadoboz volt. A hűvös szellő és eső ellenére kilógott a nyelvük az
erőlködéstől. Ahogy Mohnish száhib és Nivedita memszáhib észrevettek ben-
nünket, felénk irányították őket.
Nem mondhatnám, hogy felbukkanásuk szenzációszámba ment volna. A ko-
lostor udvara minden volt, csak nem a nyugalom szigete. Az előtt a kis földszin-
tes épület előtt, amelyben a kancellár vette át a különböző kérelmezők ajándé-
kait, ismét hosszú sor állt, méghozzá távolról sem néma csendben. Azok, akik élő
állatot hoztak, mindegyre azon igyekeztek, hogy a szerzetesek jövendő lakomája
ne lépjen meg előlük. A kolostori kutyák vadul ugatták egymást és a kurrogó
galambokat. Az udvaron át szerzetesek siettek ismeretlen céljuk felé – néhányan
a nagy imaterem irányába, néhányan onnan a celláikba – szóval, nem keltett
nagyobb feltűnést a koporsóval vonuló kis csapat.
Woodley eltátotta a száját, ahogy a közeledők hozzánk értek. Önkéntelenül is
megszorította a karomat.
– Ez meg… mi az ördög?
Csupán néhány lépésnyi távolságban lehettek tőlünk, amikor Nivedita mem-
száhib intésére a serpák letették a ládát a földre.
– Megvan – nyögte Nivedita lihegő mosollyal. – Megtaláltuk.
Woodley letörölte az arcáról az esőcseppeket.
– Biztos benne?
Nivedita megütközve nézett rá.
– Megismerem. Nemegyszer láttam már fényképen.
Meg akartam kérdezni, hogy milyen fényképről van szó, ám ekkor Woodley
mérgesen rájuk morrant.
– Mit akarnak csinálni vele? – kérdezte dühösen. – Vigyék be a többihez.
Majd áttesszük egy fémkoporsóba.
 Mindig is sejtettem, hogy a hírek még egy lámakolostorban is a villám két-
szeresének a sebességével terjednek. Alighogy a serpák felemelték a faládát, már
fel is bukkant a láthatáron Felizita Butler.
– Mi a fene történt itt? – kérdezte, amint megállt mellettünk. – Most éppen
kit gyilkoltak meg?
Pár pillanattal később már Mr. Butlert is ott láttam a közelünkben. Puska volt
a kezében, amit egyáltalán nem tartottam megnyugtatónak.
– Hát megtalálták végre? – kérdezte a fegyverével babrálva. – Sosem hittem
volna. A kabátja is megvan?
Nem válaszolt senki. A serpák közben levegővé váltak. A láda ott hevert a lá-
bam előtt.
Nem tudtam levenni róla a szemem. Megtörtént volna az, amiben álmatlan
óráimban kételkedni szoktam? Megtalálták Donovan ezredes holttestét?
– Nyissák már ki – hallottam egy ismerős hangot. Lord Carrick állt Mr. Butler
mellett; az ő kezében is puska volt. Úgy hajolt előre, mintha minden pillanatban
kész lenne rávetni magát a ládára, hogy megvédelmezze őse holttestét. Na és a
piros kabátját is, természetesen. Aztán ott volt Mr. Atkinson is. Ő hátrébb állt, a
többiek mögött, és az ő kezéből hiányzott ugyan a puska, de azért nem lehettem
biztos benne, hogy nem lapul-e egy egész kis arzenál a dzsekije alatt. Egyszóval
mindenki ott volt, aki kicsit is érdeklődött a takarítás iránt.
És persze ott volt Lola is. Lola, aki az utóbbi néhány éjszakán nem kopogta-
tott be hozzám. Most viszont mellém állt, és a fejemhez szorította a fejét. Úgy,
hogy az ajka a fülcimpámat érte.
– Mi történik itt, Leslie? – suttogta.
– Megtalálták – mondtam.
Neki sem kellett hosszú magyarázat. Azonnal megértette, miről van szó.
– Biztos? – nyögte.
– Bent van a ládában – mondtam.
– Örülsz neki?
Nem tudtam, mit válaszoljak rá.
– Hát… nem is tudom – suttogtam azért vissza. – Ezzel aligha oldódik meg
minden rejtély…
– Azt hittem, haragszol rám – mondta.
 – Én? – hökkentem meg. – Miért haragudnék?
– Mert… bezártad az ajtód, és én hiába kopogtattam.
– Ez hihetetlen – morogtam, és valóban az is volt. Normális körülmények kö-
zött a legkisebb neszre is felriadok éjszaka, arról már nem is beszélve, hogy ha
valaki az ajtót kopogtatja.
– Pedig így volt – erősködött. – Kopogtattam, és te nem nyitottál ajtót. Pedig
vigasztalásra lett volna szükségem. Nagyon ki voltam borulva, Leslie! Mi a fene
történt veled? Megkérdeztem a könyvtáros lámát, és ő azt mondta, hogy néha a
könyvek felett is elszundikálsz.
Nem tudtuk alaposabban megtárgyalni a dolgot, mert Mr. Griffith és Arany-
fogú felkapták a ládát, és elindultak vele a koporsó-sátor felé. Mi pedig utánuk.
– Alighanem öngyilkos leszek – mondta Lola, amint a ládát követtük a duru-
zsoló gyászmenetben. – Elhatároztam, hogy adok magamnak még néhány napot,
aztán megölöm magam.
– Ostobaság! – fakadtam ki.
– Lehet, hogy az, de így igazságos. Azért akartam feltétlenül beszélni veled,
Leslie, amikor nem engedtél be, mert csúnyát álmodtam.
– Csúnyát?
– Hát… rémálmom volt. Marsha jelent meg előttem. És… Leslie… én ki sem
merem mondani.
– Ha már elkezdted, mondd ki – biztattam.
– Marshának nem volt… feje. Mármint volt, de nem a nyakán, hanem a hóna
alatt. És a fej beszélt hozzám…
– Na és… mit mondott? – kérdeztem, miközben sikerült kikerülnöm egy te-
kintélyes nagyságú kutyapiszkot, amelynek az alakját hasonlatosnak találtam a
Csomolungmához. Csak kisebb volt persze.
– Hogy nincs jogom élni. Ha ő már nem élhet, nekem sincs jogom hozzá. És
olyan csúnyákat mondott a te barátoddal kapcsolatban, hogy el sem merem
ismételni neked. Tulajdonképpen hogy lehet az, hogy téged egyáltalán nem is
izgat a dolog? Látom rajtad, hogy nem izgat… és én ezt nem értem.
– Pedig egyszerű – mondtam. – Hiszek valamilyen isteni elrendelésben.
– Nem vagy te túl naiv, szívem?
Kikerültünk két, frissen felvert sátrat, amelyek, ki tudja, milyen célt szolgál-
tak, majd megérkeztünk a koporsókat rejtő sátor elé. Ekkor már cirka tizenötre
növekedett a számunk.
Griffith, Aranyfogú, valamint Mohnish száhib, aki a világ minden kincséért
sem engedte volna el a faláda sarkát, beléptek a sátor belsejébe. Mi persze vala-
mennyien egyszerre akartunk utánuk menni. Jómagam, mivel születésemtől
fogva udvarias és jól nevelt vagyok, csak Atkinsont, Mr. Butlert és két serpát
löktem félre, majd bevonszoltam Lolát a sátorba.
A nagy sátor egy nemzetközi áruházlánc raktárára emlékeztetett. Kétoldalt
koporsók hevertek egymáson: egyik oldalon az üresek, amik még lakóra vártak,
a másikon pedig azok, amelyekben már volt valaki. Az áramfejlesztő megnyugta-
tón zümmögött, borzongatóan hűvös volt idebent a levegő.
– Tegyék oda, arra az asztalkára – mondta Mr. Woodley, át akarván venni a
parancsnokságot. – Én majd ellenőrzőm… maguk pedig szíveskedjenek vala-
mennyien kifáradni a sátorból.
Lord Carrick felmordult, mint a haragvó tigris, és odapenderült Mr. Woodley
elé.
– Abból nem eszik, barátom – mondta. – Nyissa már ki azt a rohadt ládát!
Ahogy körbenéztem, nem lehetett nem észrevennem, hogy mindenki nagyon
ideges. Mit tagadjam, az voltam én is. Valahogy nem így képzeltem azt a pillana-
tot, amikor megpillantom Donovan ezredes arcát. Na és a piros kabátját, termé-
szetesen.
Lord Carrick a nyomaték kedvéért pisztolyt nyomott Mr. Woodley orra alá.
– Ha nem nyitja ki, majd kinyitom én.
Woodley tett két lépést hátrafelé.
– Tudja mit? Akkor nyissa ki maga!
Nem tudom, ki figyelte meg, ki nem, én azonban igen, hogy alig volt valaki
idebent, akinél ne lett volna fegyver. Hiába, az ezredes gyémántjait senki sem
óhajtotta kiengedni a kezéből, pedig még benne sem voltak.
Lord Carrick Mohnish száhib felé intett a fegyvere csövével.
– Maga találta meg, nyissa is ki azt az átkozott ládát!
Nem tudom, ki kezdte a dulakodást, és főleg: miért. Annyit éreztem csupán,
hogy valaki hozzám szorítja Lolát; mellettem felbukott valaki, talán Griffith le-
hetett, s a lábszáramba kapaszkodva próbált meg ismét egyenesbe jönni; egy nő
felsikoltott, talán Nivedita memszáhib; valaki ordított egyet; valaki nekiesett a
faládának, az pedig lezuhant arról a kis asztalkáról amelyre tették.
És ami váratlanul ért mindannyiunkat: nagy ívben lerepült a teteje, és szó
szerint letarolt bennünket. Mintha egy furcsa, ám igen hatásos fegyver lett vol-
na. Pillanatokon belül magam is a földön hevertem, miután erős ütés érte az
oldalamat. Annyit láttam csupán, hogy Mr. Woodley fölém magasodik, átlép
rajtam, a ládához ugrik és nagyot ordít.
– Ez meg mi a franc? Mi a büdös franc!?
Igyekeztem feltápászkodni, de egy erőszakos láb rám taposott. Méghozzá
alaposan. Felszisszentem a fájdalomtól, ám nem volt időm sajnálni magam: fel-
álltam, eltaszítottam valakit magamtól, odébb toltam Woodley-t és belenéztem a
ládába.
Amikor felemeltem a fejem, a szemem találkozott Mr. Woodley tekintetével.
Ritkán láttam még életemben olyan elképedt arcot, mint amilyen az övé volt.
Keze a levegőbe markolt, rángatózó ujjai lassan rátaláltak a láda szélére.
– Ez meg… ki az ördög?
Valóban ez volt a kérdés.
Hogy ki fekszik a ládában?

94

A sátorban lévők körbeállták a faládát. Tanulmányt lehetett volna írni róla, hogy
ki hogyan fogadta a benne rejtőző titok látványát. Lord Carrick például a szeme
körül matatott, mintha nem létező cvikkerét keresné; Mr. Atkinson a pocakját
vakargatta az ujjával; Mr. Butler a puskáját forgatta a kezében, mintha azon töp-
rengene, hogy lőjön-e bele a fadobozba, vagy esetleg valaki mást vegyen célba
vele; Lola a karomba kapaszkodott, és úgy lihegett a fülembe, mintha csak per-
cekkel ezelőtt ereszkedett volna le a Kancsendzöngáról; Felizita szép, vörös
színben tündöklő fülbevalóinak egyikét piszkálgatta az ujjával, mintha attól
tartott volna, hogy a nagy tumultusban megpróbálja valaki kitépni a füléből; Mr.
Woodley tehetetlenül széttárta a karját, mint a madárfióka, aki csak imitálja a
repülést, de még nem gyűjtött elég bátorságot hozzá, hogy ki is próbálja; Miss
Velma Desai üres tekintettel a levegőbe meredt; lord Carrick emberei egymásra
bámultak, majd lord Carrickre – nyilván tőle vártak további utasításokat. Csupán
Mohnish száhib és Nivedita szemlélték nyugodtan a történteket. Bár amennyire
láttam, azért ők is meg voltak szeppenve valamelyest.
– Ez meg… ki a franc? – hallottam ismételten Mr. Woodley hangját, majd vád-
lón Nivedita memszáhibra nézett, mintegy őt téve felelőssé az érthetetlen jelen-
ségért.
Nivedita viszont, úgy tűnt, mintha megbuggyant volna: legnagyobb meglepe-
tésemre tett néhány tánclépést, ami abból állt, hogy lépett kettőt jobbra, kettőt
balra – igaz, kicsiket, mert nagyobb lépésekhez nem volt elég helye –, majd fel-
emelte a két karját, mint a spanyol táncosnők.
– Megvan! – kiáltotta széles mosollyal az arcán. – Megvan!
Én magam is elbizonytalanodtam, hogy egyáltalán mi is történik velünk. Né-
hány pillanatig arra gondoltam, hogy valószínűleg álmodom. Bizonyára kisétál-
tam az egyik kőbékához, leültem mellé, hátamat naptól meleg oldalának döntöt-
tem, és azon nyomban elszundikáltam. Mindazonáltal felettébb valóságosnak
tűnt a látvány. Főleg a memszáhib tánca volt az, ami nem tűnt álomnak.
Hosszú másodpercekig néma maradt a sátor belseje, aztán lord Carrick hor-
kantott egy nagyot.
– Mi van meg?
Jó kérdés volt, akár jómagam is feltehettem volna.
– Hát az – mutatott a ládára Nivedita memszáhib.
– Megvan! – ismételte valamivel kisebb lelkesedéssel Mohnish száhib is.
Még egyszer bele kellett volna néznem a ládába, hogy meggyőződjek róla,
nem csak valami káprázat játszott velem, de a többiek zavarodott viselkedése e
nélkül is megerősített abban, hogy jól láttam, amit láttam. Merthogy a koporsó-
ban nem Donovan ezredes fekszik, abban biztos voltam. És a piros kabát sincs
rajta.
Lord Carrick tett egy újabb lépést a láda felé, aztán Nivedita memszáhibot
vette célba a tekintetével.
– Ez valami átverés? – kérdezte gyanakodva.
– Nem valószínű – táncolt tovább a memszáhib. – Bár vizsgálatok nélkül… de
valami azt súgja a fülembe, hogy ő az.
 – Nem kéne kivenni a ládából? – kérdezte lord Carrick.
– Át kellene tennünk egy fémkoporsóba, nehogy bomlásnak induljon – vakar-
ta meg a fejét Mohnish száhib.
– Na, álljon csak meg a menet! – emelte fel tiltón a kezét Mr. Butler. – Tenge-
rimalac legyek, ha értek ebből az egészből valamit. Azt látom, hogy ez az illető
aligha Donovan ezredes… Akkor viszont ki az ördög? És maguk mi az ördögért
örülnek annyira?
Ismét mindenki Nivedita memszáhibra és Mohnish száhibra nézett, őket téve
felelőssé, hogy nem Donovan ezredes fekszik a ládában.
– Szóval… ki az ördög ez?
A memszáhib elcsukló hangokat hallatva tovább táncolt.
– Hát nem… látják? Nem látják? Megtaláltuk! Végre, annyi kutatás után végre
megtaláltuk. Most aztán már senki nem tagadhatja, hogy létezik. Hiszen itt fek-
szik előttünk…
– Kicsoda? – bömbölte türelmetlenül a leghátul álló Mr. Griffith vöröses sza-
kállával babrálva. – Kicsoda?
– Hát ő! – bökött a koporsóra a memszáhib. – A jeti. A havasi ember!

95

Olyan csend ülte meg a sátrat, mintha megfagyott volna benne a levegő. Min-
denki csak állt, részben maga elé, részben a faládára, részben pedig valaki másra
meredve. Amit jómagam láttam a faládában, megegyezett azzal, amit memszá-
hib Nivedita mondott. A ládában – mint már említettem is – nem Donovan ezre-
des feküdt a piros kabátjában, hanem egy jeti, azaz a havasi ember. Akit, ki tudja,
mennyi ideje keres az emberiség azon része, amely érdeklődik az efféle dolgok
iránt. Már a középkor óta ismert a legendája, ám mind a mai napig nem sikerült
érdemlegesen bebizonyítani a létezését. Nos, ez a havasi ember feküdt a faládá-
ban Donovan ezredes helyett.
A szemem sarkából láttam, hogy Mr. Butler csóválja a fejét.
– De hát… ez csak mese. A jeti nem létezik!
– Nem-e? – kérdezte Mohnish száhib. – Akkor ez itt kicsoda?
 Való igaz, hogy a faládában fekvő lény inkább jeti lehetett, mintsem Donovan
ezredes. Bár tisztában voltam vele, hogy az alatt a másfél évszázad alatt, amelyet
az ezredes a Kancsendzöngán töltött, alaposan megváltozhatott ahhoz képest,
amilyen annak idején Madrászban volt, ez azért mégiscsak túlzásnak tűnt. Arról
nem is beszélve, hogy sehol sem láttam a piros kabátját.
A valaki a faládában valóban a havasi embernek látszott, olyan volt, amilyen-
nek a vele kapcsolatos állítólagos észlelések leírják. Nagydarab volt, majdnem
két méter magas, épphogy csak belefért a ládába. A feje búbja és a talpa a láda
talp- és fejrészét érintette. Mintha méretre készítették volna neki.
A valaki a faládában mezítelen volt, és sűrű, vastag szőrzet fedte a testét: a
vastag bunda éppen a lényeget takarta el. Akárhogyan is bámultam, nem tudtam
rájönni, hogy nő-e, vagy férfi az illető. Hatalmas lapát tenyerei voltak, nagy lába
és nagy feje. Ember volt, nem állat, engem leginkább a legkorábbi Neander-
völgyi ember ábrázolásaira emlékeztetett.
Atkinson, megtörve a csendet, Mohnish száhibra irányította a fegyvere csö-
vét. Nyilván véletlenül tette; a mutatóujját helyettesíthette a puskacsővel.
– Nem tudom, ki ez a valaki… de maga azt kiáltozta az udvaron, hogy megta-
láltuk… megtaláltuk…
– Na és? – hökkent meg Mohnish száhib, idegesen pislogva a fegyvercsőre. –
Hazudtam?
– Maga azt is kiáltozta, hogy megvan!
– Hát meg is van!
– De nem Donovan ezredes!
Mohnish száhib védekezőn maga elé kapta a két tenyerét.
– Én azt nem is mondtam… illetve kiáltottam. Én csak annyit mondtam… il-
letve kiáltottam, hogy megvan.
– Én is csak azt kiáltottam, hogy megvan – sietett a segítségére Nivedita mem-
száhib. – Erre tanúim is vannak. Emberek álltak az udvaron, amikor azt kiáltot-
tam, hogy megvan! És Mohnish száhib is azt kiáltotta, hogy megvan. Szó sem volt
róla, hogy Donovan ezredest találtuk volna meg.
Ekkor Aranyfogú felnevetett. Hisztérikus volt a nevetése, mintha kissé meg-
buggyant volna.
– Vegyük ki és tapossuk szét ezt a szemetet! Átvert bennünket a rohadék!
 – Kire gondolsz, Tony? – kérdezte Griffith – Ki a francra gondolsz?
– Hát erre a szemétre a ládában. Ha nem az ezredes, akkor nincs dolgunk ve-
le. Odamegyek, kiborítom és…
– Maradsz – szólt rá keményen Griffith vörös szakállát vakargatva. – Itt ma-
radsz mellettem. Világos?
– Jól van, Theo… én csak…
– Itt maradsz mellettem!
Ekkor Lord Carrick szólalt meg. Ő bezzeg nem kiabált, mégis mindannyian
odafigyeltek rá. Pedig halk volt a hangja, talán túlságosan is az.
– Hölgyeim és uraim, azt hiszem keserű tévedés áldozatai vagyunk. Azt hit-
tük, Donovan ezredes testét találták meg… ám ez itt… finoman szólva sem az.
Személy szerint roppantul sajnálom, hogy ez a helyzet, mivel nekem felmenőm
az ezredes, és ha őt találtuk volna meg… lehetőségem nyílt volna rá, hogy kegye-
leti aktusként magamhoz vegyem és méltó helyen temettessem el…
– Nana! – vágott közbe Mr. Butler. – Nana, Basil! Donovan ezredes nekem is
éppen olyan rokonom, mint neked. Tiltakozom az ellen, hogy kisajátítsd magad-
nak. Ezt jobb, ha most azonnal tudomásul veszed.
Úgy éreztem, hogy rossz úton járunk. Az orrunk előtt hever egy faláda, benne
egy mindeddig nem létező havasi emberrel, talán csak tizedmásodpercekre at-
tól, hogy lövések dörrenjenek… a semmiért.
– Mi legyen ezzel a fickóval? – türelmetlenkedett Mr. Woodley. – Ha nem Do-
novan ezredes, és nem is hegymászó…
Ekkor ismét csak meglepetés történt. Mohnish száhib a koporsóhoz ugrott,
már az ő kezében is egy revolver volt, és fenyegetőn körbehordozta rajtunk a
csövét.
– Azt már nem! Azt már nem! Nem adom a jetit! Hát nem értik, maguk fafejű-
ek, hogy ez egy óriási felfedezés?! Megtaláltuk a havasi embert! Sokkal többet ér,
mint a maguk ezredese!
– Csak lassan a testtel – morogta lord Carrick, de már közel sem olyan fenye-
getőn, mint korábban. – Engem egyáltalán nem érdekel ez a micsoda. Vigyék a
fenébe, ha akarják. Ki talált rá egyáltalán?
– A serpák – mondta Nivedita memszáhib. Megkönnyebbült volt a hangja.
Úgy érezhette, hogy a jeget hozó, fekete felhők elhárultak a havasi ember feje
fölül.
– Máskor, legyen szíves, ne keltsen pánikot – figyelmeztette Mohnish
száhibot szemrehányó tekintettel Mr. Butler. – Az ember azt hiszi, hogy, pedig
dehogy…
– Hát maguk nem értik? – kapott a homlokához Nivedita memszáhib. – Ma-
guk semmit nem értenek, maguk ostobák. Nem értik, hogy ez az emberiség tör-
ténetének egyik legnagyobb felfedezése?! Új emberfajt fedeztünk fel, ember! Öt
percen belül tele lesz vele a sajtó. Minden újság az első oldalon hozza majd az
eget rengető hírt. És mi híres emberek leszünk valamennyien! Maguk is, nem
csak én és Mohnish száhib.
Nem értette, miért nem tör ki belőlünk a lelkesedés. Nem sejtette, hogy a je-
lenlévők mit sem kívánnak kevésbé, mint hogy a lapok vezető oldalára kerülje-
nek. Mert ha ez megtörténik, Donovan ezredes históriája is a lapok első oldalára
kerül, akár akarjuk, akár nem. És akkor a gyémántokról is szó esik majd.
Pillanatok alatt felismertem azt a veszélyt, amely a két nepáli kutatót fenye-
geti, és velük együtt jómagamat is.
Cselekedni azonban már nem volt időm. Csupán annyit hallottam, hogy lord
Carrick Aranyfogúra kiált, aki a következő pillanatban előrántott valahonnan
egy tőrt, és harsány ordítással letaposva az előtte álló Atkinsont és Felizitát, a
faládára vetette magát.
– Te rohadék! – ordított rá a jetire. – Szétvagdoslak, te szőrös szemétláda!
Biztos voltam benne, hogy Aranyfogú megbuggyant, amin őszintén szólva
nem is csodálkoztam. A korábbi gyilkosságok valamennyiünket megviseltek,
csupán az volt köztünk a különbség, hogy kit mennyire. Aranyfogú elveszítette a
társát, s ez nyilván mélyen megsebezte a lelkét. Ugrottam volna, hogy kicsavar-
jam a kezéből a kést, de elkéstem vele. Aranyfogú lesújtott vele a jetire.
Szegény havasi embernek már csak ez hiányzott. Így sem őt választották vol-
na a fitneszszalonok egyesült szervezetének reklámjává: arca múmiaarc volt,
üres szemgödrei a semmibe bámultak, hatalmas, sárga fogaival éppen csak ránk
nem kaffogott. Azon sem csodálkoztam volna, ha kiugrik a ládájából, és meg
akar harapni bennünket.
Vettem egy mély lélegzetet. Megpróbáltam lecsillapítani Aranyfogút. Ám mi-
előtt megtehettem volna, Aranyfogú nagyot ordított.
 – Ááááááá! – ordította. – Nézzék csak… nézzék!
Hát volt is ott néznivaló bőven, nem is vitás. Először is ő maga. Néhány má-
sodperccel azelőtt még nem láttam egyebet az arcán, csupán mérhetetlen dühöt
és felháborodást. No és természetesen a kést a kezében, és azt a mozdulatot,
ahogy lesújt vele. Azt vártam, hogy pillanatokon belül röpködni kezdenek a le-
vegőben a mumifikálódott jetidarabok; kezek, lábak, csontok és még ki tudja,
mik. És valóban így is történt, csak éppen nem azok röpködtek, amikre számítani
lehetett. Először maga Aranyfogú röppent fel a levegőbe, majd visszaesett a
földre. Ebben még nem volt semmi rendkívüli: Aranyfogú ugrott egy nagyot a
meglepetéstől, aztán visszahullott a láda mellé. Hogy mi minden tükröződött a
képén, azt nem könnyű leírni. Félelem? Meglepetés? Csalódás? Értetlenség?
Vagy valamennyi egyszerre?
Dermedten figyeltük az eseményeket. Mindenki jól látta Aranyfogú elképedt
arcát, amely, mint említettem, előbb csalódást tükrözött, majd értetlenséget,
végül rémületet. S hogy mi okozta mindezt? Természetesen a jeti. Pontosabban
szólva az, ami benne volt. Hogy ne beszéljek rejtvényekben: abban a pillanatban,
ahogy Aranyfogú kése belevágott a jeti mellkasába, történt valami, aminek nem
lett volna szabad megtörténnie. A jeti teste gyanús reccsenés közepette egysze-
rűen hosszában kettéhasadt. Mint amikor egy megfeszített bőrdarab közepébe
kést szúrnak, s ettől a szúrástól a bőr szinte szétrobban. Hát ilyesmi történt sze-
gény jetivel is.
De történt még egyéb is. Nevezetesen, hogy hullani kezdett belőle valami.
Méghozzá csomókban. Előbb a kés rántott ki egy maréknyit a testéből, majd
Aranyfogú. Egyszerűen belemarkolt a jeti felvágott hasába.
– Uramisten! – nyögte. – Mi a szent szar ez?
Valamennyien, magamat is beleértve, tátott szájjal bámultuk a jelenetet.
Aranyfogút, amint egyre csak a jeti belsejében turkál, újabb száraz fűcsomókat
ránt ki belőle, és a koporsó mellé szórja őket.
– Uramisten! Uramisten!
Odaléptem hozzá, és megpróbáltam kivenni a kést a kezéből. Attól tartottam,
hogy pillanatokon belül bennünket is jetinek néz majd, és megpróbál a mi ha-
sunkban is száraz füvet keresni.
Aranyfogú azonban nem adta oda a kést. Üveges szemmel és elborult tekin-
tettel vágta-darabolta a havasi embert. Majd amikor gyengéden megfogtam a
kezét, rám emelte a pengét.
– Uramisten! – bökött felém a tőrrel. – Uramisten!
Nem tehettem mást, cselekednem kellett. Méghozzá nem is kesztyűs kézzel.
Az a típusú fickó volt, aki ha belekezd valamibe, addig csinálja, amíg vagy befeje-
zi az akcióját, vagy pedig kipurcan tőle.
– Adja ide azt a kést – nyújtottam felé a kezem. Kár volt, mert biztos voltam
benne, hogy úgysem adja. De azért meg kellett próbálnom.
– Megöllek! – szúrt előbb felém, aztán a jeti felé. Mindenkit megölök!
Ekkor következtem én. Villámgyorsan belenyúltam a jeti gyomrába, kirántot-
tam belőle egy száraz fűcsomót, és Aranyfogú képébe vágtam. Kicsit aggódtam
ugyan, hogy a könnyű csomó el sem ér a célig, de szerencsém volt. Az arcába
vágódott, és elhomályosította a látását.
– Megöllek! – üvöltötte a jetinek. – Megöllek!
Kénytelen voltam nagyot ütni. És ütöttem is. Nem törődve a következmé-
nyekkel.
Ha nem lett volna ennyire begerjedve, nehezebb dolgom lett volna. Így azon-
ban talán észre sem vette, hogy mi a szándékom. Amit kapott, megrendítette:
rádőlt a láda peremére.
Több tennivalóm már nem volt vele. A biztonság kedvéért azért adtam volna
neki még egyet, de Griffith lefogta kezem.
– Ennyi is elég volt, Lawrence!
Valóban elég volt. Aranyfogú lassan lecsúszott a láda oldaláról, és végigterült
a földön.
Lord Carrick mellém lépett, majd belebámult a faládába.
– Ez meg… mi a jó fene?
Helyénvaló volt a kérdése. Olyannyira az, hogy közülünk bárki feltehette
volna.
– Hát… ez – nyögte Nivedita memszáhib –, hát ez… ez nem jeti…
– Ez nem – adott igazat neki Mohnish száhib. – Ez valóban nem az!
A többiek csak álltak némán, és még akkor sem szólaltak meg, amikor lord
Carrick dühösen kifakadt.
– Itt valaki… szórakozik velünk! Mi a franc ez az egész?
 Mr. Butler odalépett a koporsóhoz, majd rövid szemlélődés után felemelte a
fejét.
– Te csináltad ezt, Basil?
Lord Carrick meghökkenve nézett rá.
– Miről beszélsz te… te… elmebuggyant? Hiszen éppen én kérdezem…
– Nagy a gyanúm, hogy a te kezed van a dologban.
Lord Carrick Mr. Butler torkához kapott.
– Te komolyan azt hiszed… te rohadék…!
Szerencsére nem volt véres, és csupán rövid ideig tartott a verekedés. Lord
Carrick és Mr. Butler ugyan elhelyezett néhány pofont a másik képén, de sze-
rencsére sikerült gyorsan szétválasztani őket. Jómagam a koporsó mellé húzód-
tam, mert nem akartam ismét adok-kapokba keveredni. Pillanatokkal később
Felizita is megérkezett mellém.
– Na… mit szól hozzá? – kérdezte.
– Fogalmam sincs róla, mi történt – mondtam az igazságnak megfelelően.
– Remélem, laposra verik Butlert – lihegte. – Megérdemli a nyomorult!
– Ő csinálta? – kérdeztem.
– Dehogyis! Miért csinálta volna?
Elcsattant még néhány pofon, aztán másodszorra is megnyugodtak a kedé-
lyek. És ebben nem kis szerep jutott Mr. Griffithnek, aki a történtek hatására
önállósította magát. Elkapta lord Carricket, és a sátor oldalának lökte, egy pilla-
natig sem törődve vele, hogy a lord alkalmazásában áll.
– Maradjon már nyugton, lord Carrick! – ordított rá.
Olyan fenyegetőn emelte fel a fegyverét, hogy valamennyien gyorsan meg-
nyugodtak tőle.
– A fenébe is, hát legyen már végre rend – folytatta dühösen. – Te is maradj
békén, Tony! Ha még egyszer megpróbálsz kezet emelni bárkire is, istenemre
mondom, bezárlak egy koporsóba.
Aranyfogú nem szólt semmit: látszott rajta, hogy még nincs egészen magá-
nál.
Mr. Griffith többször is rám nézett, mintha arra biztatott volna, hogy vegyem
át tőle a stafétabotot, persze nekem eszem ágában sem volt.
– Na jó – nyugodott bele aztán néhány mély sóhaj után. – Akkor hát próbál-
junk meg úrrá lenni a helyzeten. Nem szeretném, ha bárkinek is baja esne. Ele-
gen meghaltak már itt ahhoz, hogy végre észhez térjünk. Van itt valaki köztünk,
aki szórakozik velünk. Próbáljuk meg kideríteni, kicsoda, és mi az ördögöt akar
ezzel az izével. Most pedig lesz szíves mindenki kimenni a sátorból és lerakni
odakint a fegyverét. Csak az jöjjön vissza, aki fegyvertelen. Ha mégis kiderülne,
hogy a figyelmeztetésem ellenére…
Nem kellett kétszer mondania. Valamennyien elindultak a kijárat felé. Bár
úgy éreztem, hogy sokat kockáztatok, nem tehettem mást, mint hogy én is ki-
mentem. Amíg a többiek a sátor oldalához támasztották a puskáikat, jómagam
lehajoltam, mintha a csizmámat igazgatnám, és a szárába csúsztattam a 38-ast.
Griffith vörös szakállában turkált, amikor visszatértünk a sátorba. Nem elle-
nőrzött senkit, megelégedett azzal, hogy senkinek sem látott a kezében fegyvert.
– Ki találta meg a halottat? – kérdezte Mohnish száhib felé fordulva.
– A serpák – felelte a száhib.
– Maga látta?
– Csak hallottam, hogy kiabálnak. Sejtettem, hogy újabb holttestre bukkan-
tak.
– Ismeri talán a nyelvüket?
– Dehogy ismerem – tiltakozott Mohnish száhib. – De olyan egyértelmű volt a
kiáltozásuk.
– Tudja, kik voltak azok a serpák?
Mohnish száhib megrázta a fejét.
– Nem én. Nekem mindegyik egyforma.
– Mit gondolt, amikor látta, hogy kit hoznak magukkal?
– Azt, hogy rosszul látok. Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. Örül-
tem. Méghozzá marhára.
– Azért, mert azt hitte, jetit találtak?
– Na, mit gondol, ember? És Nivedita memszáhib is örült. Igaz, memszáhib?
– Naná, hogy örültem – sóhajtotta Nivedita. – Azt hittem, hogy olyan szeren-
csénk lesz, amilyet még nem látott a világ. Hogy jól odadörgölhetem annak a
rohadék Fliegermüllernek az orra alá.
– Ki az a Flieger… izé?
– Egy hülye – mondta Nivedita memszáhib. – Tagadja a jeti létezését. Azt
mondja, hogy jeti nem létezik, az pedig, aki mégis hisz benne, elmekórtani eset.
– Hm – dünnyögte Griffith. – Hm.
– Azt hittem… odaállhatok majd elé, és a pofájába vághatom a jetit… akarom
mondani, a bizonyítékot. Egy fényképet, például. A fenébe is… – megrándult a
válla, és sírni kezdett.
– Azért még nem dőlt el a vita – próbálta vigasztalni Griffith, akiről korábban
el nem képzeltem volna, hogy aranyszíve van. – Lehet, hogy mégis magának lesz
igaza…
– De hát ez nem igazi jeti – bökött a ládára a memszáhib.
– Ez nem – bólintott Griffith. – De a jövőben azért még megtalálhatja az iga-
zit.
– Gondolja? – kérdezte a memszáhib, és a könnyein át Griffithre mosolygott.
Griffith zavartan krákogott, majd folytatta a kérdezősködést.
– Ezután… mit csináltak?
– Hát… a serpák belerakták a jetit… illetve ezt az izét a faládába. Én meg… ug-
ráltam örömömben.
– És kiáltozott – tette hozzá némi szemrehányással a hangjában Mr. Atkinson,
aki eddig csak ritkán szólalt meg, és amint láttam, a verekedésben is csak tessék-
lássék vett részt.
– Örömömben – bólintott a memszáhib.
– Eddig világos… azaz nem egészen az – szólt közbe Mr. Butler. – Valaki itt át
akar verni valakit. Nekem megvan a gyanúm, hogy kicsoda, de jobb, ha egyelőre
nem szólok egy szót sem. Engem nem az a baromság érdekel, hogy mi ez az izé
itt, hanem az, hogy ki csinálta, és miért?
– Hogy hülyítsen bennünket – mondta Mr. Woodley. – Mi egyébért csinálta
volna?
– De miért hülyítene bennünket bárki is?
Erre aztán csend lett: mindenki a vállát vonogatta.
Mivel többen is gyanakodva néztek rám, kénytelen voltam megszólalni.
– Nem lehetünk biztosak benne, hogy akárki hülyére akarna venni bennün-
ket.
– Ezt meg hogy érti? – kérdezte összeráncolva a homlokát Atkinson. És mint
ahogy szokta, idegességében megvakargatta a pocakját.
 – Úgy – mondtam –, hogy egyáltalán nem biztos, hogy nekünk szánták a figu-
rát. Elvégre a serpák találták meg. És nem a sátrak között vagy a kolostor udva-
rán, hanem egy jéghasadékban.
Erre, úgy látszik, senki nem gondolt. Csak bámultak rám, és megpróbálták
megemészteni, amit mondtam.
– Valaki bedugta ezt az akármit a jégszakadékba, vagy a jég mozgása sodorta
bele, mi megtaláltuk, és egyből arra következtettünk, hogy nekünk szánta vala-
ki. Hátha semmi közünk hozzá. Meg tudná valaki mondani, hogy miből van ez?
Senki sem mozdult, így kénytelen voltam jómagam odamenni a ládához. Sze-
gény „jeti” ekkor már borzalmas állapotban volt. Aranyfogú sajnos nagyon jó
munkát végzett.
Odaérintettem az ujjamat a bőréhez. Nem voltam biztos benne, de gyanúm
szerint durván kikészített jakbőr lehetett.
– Talán áldozatnak szánták – mondtam. – A Kancsendzönga istenének. Talán
valakit megölt a hegy.
– Nem lenne meglepő – bólintott lord Carrick. – Ez a hegy már jó néhány em-
bert megölt.
– Talán azt jelentheti – folytattam –, hogy valaki fent maradt a hegyen, nem
tért vissza többé. A családja cserét ajánlott a hegynek, pontosabban szólva a
hegy istenének.
– Mi a fenére gondol? – húzta össze a szemöldökét Atkinson.
– Elkészítették ezt a figurát és kitették a hegy oldalába. Őt ajánlották fel az el-
tűntért cserébe.
– Maga szerint mikor?
– Fogalmam sincs róla – mondtam. – Nem lesz nehéz megállapítani a figura
korát.
– Úgy látszik, nem jött össze a csere – sóhajtotta Mr. Butler. – Most aztán mi a
fenét csináljunk vele?
– Elégetni! – mondta egy hang a bejárat felől. – Gyorsan elégetni! Bajt hoz,
szerencsétlenséget hoz!
Dava állt az ajtóban. Olyan fenyegető tekintettel, amilyet még nem is láttam
tőle.
– Bajt hoz a kolostorra! Bajt hoz ránk! Lehet, hogy gonosz lélek szállta meg. El
kell égetni!
Senki sem tiltakozott ellene.

96

Úgy tűnt, hogy lord Carrick feladja a küzdelmet. Mármint a halott felmenőjéért
folytatottat. Nem is tudom, miért állított meg az udvaron: talán nem is annyira
én voltam a fontos számára, hanem az, hogy kibeszélhesse magából a csalódott-
ságát.
– Feladom, Mr. Lawrence – kezdte, miután tettünk két kört az udvaron a ga-
lambok, a jakok, a kutyák és mind azon kis kupacok között, amiket az imént em-
lített állatok hagytak maguk után, s amelyeket még nem volt ideje senkinek sem
eltávolítani. Különben is, az utóbbi időben, mintha meglazult volna a fegyelem a
kolostorban. Már Namkaicsorten jelenlétében is történtek olyan események,
amelyek egy határozott fellépésű, erős akaratú apát idején aligha történhettek
volna meg. Hogy csak egyetlen példát említsek: néhány napja, ahogy beléptem
az egyik imaterembe, akkora pókháló közepén találtam magam, amelyből – túl-
zás nélkül mondom – nem volt könnyű kikecmeregnem. Az udvaron pedig még
határozottabban látszottak a fegyelem meglazulásának a nyomai. A pókháló
mellett az volt a legszembetűnőbb, hogy a gazella fenekét nem festette be senki.
Hogy világosabb legyen a dolog: a lámatemplomok főbejáratának fából készült
homlokzatán két egymás felé forduló festett gazella és egy közöttük látható ke-
rék üdvözli a látogatókat, arra az időre emlékeztetve, amikor Sákjamuni Buddha
Lumbini ligetében megforgatta a Tan kerekét. Ez egyszerű nyelvre lefordítva
annyit jelent, hogy Sákjamunit ebben a ligetben érte a megvilágosodás egy füge-
fa alatt. E képet azonban, mint az egyéb képeket, időről időre újra kell festeni.
Lapcsang kolostorában – még érkezésem előtt – neki is kezdtek a festésnek, de
csak a kereket és az egyik gazellát sikerült helyreállítaniuk a szerzeteseknek, a
másik gazellának azonban még kopott volt a feneke, és a kerék néhány küllője
sem látszott rendesen. Hogy miért nem fejezték be a szerzetesek a festést? Ki
tudja. Talán elfogyott a festékük. Ha erélyes apát áll a kolostor élén, ez bizonyára
nem történhetett volna meg. Sajnos Lapcsang kolostorának nem volt erőskezű
apátja – jószerével semmilyen sem volt. Dava ugyan bizonyos kérdésekben he-
lyettesíteni tudta Namkaicsortent, a festőket azonban aligha bírhatta volna rá,
hogy folytassák abbahagyott munkájukat.
Visszatérve lord Carrickre, szomorúan gyalogolt mellettem, és időről időre
furcsa szökellő mozdulatokat tett, így akarván kikerülni az előttünk tornyosuló
kisebb akadályokat. Valószínűleg ugyanezt tettem jómagam is, csak éppen nem
voltam tudatában a szökdécselésemnek.
– Feladom – mondta lord Carrick többedszerre is, bejelentését egy laza ba-
lettmozdulattal zárva.
– Miért? – kérdeztem kíváncsian.
A lord megvonta a vállát.
– Mert nincs értelme. Azt álmodtam az éjjel, hogy jobb, ha hazamegyek és
nem futok délibábok után.
Jómagam is megpróbáltam visszaemlékezni rá, hogy nem álmodtam-e vala-
mit, ami a jövőre nézve útmutatásul szolgálhatna, de nem jutott az eszembe még
egy álomtöredék sem. És meg is volt az oka, hogy ő miért álmodott, én pedig
miért nem. Ő ugyanis egyedül aludt és nyugodtan. Rólam viszont ez egyáltalán
nem volt elmondható.
– Gondolja, hogy menni fog? – kérdeztem.
– Hát… Katmanduban bizonyára lesznek majd nehézségeim. Azért bízom
benne, hogy nem engem gyanúsítanak a gyilkosságokkal. Tekintettel arra a
tényre, hogy elsősorban az én embereimet gyilkolták meg.
Arra gondoltam, hogy azért aligha lesz olyan egyszerű a hazaútja, mint ami-
lyenben reménykedik. Ha idáig még nem is ért el a nepáli rendőrség keze, a
katmandui hatóságok aligha egyeznek majd bele, hogy a lord csak úgy hazautaz-
zon. De hát ez már legyen az ő gondja.
Azért valamire még kíváncsi voltam.
– Maga csak úgy hagyná, hogy megbosszulatlan maradjon az emberei halála?
– kérdeztem.
– Ezen már én is gondolkodtam – biccentett a lord. – Ha csak icipicit is bíznék
benne, hogy képes lenne valaki megtalálni a tettest vagy tetteseket, minden-
képpen maradnék. Ám én úgy látom, hogy… senki sem képes erre. A nepáli zsa-
ruk nem törődnek az üggyel – ezt nem is csodálom, mivel Katmanduban az ő
talpuk alatt robbannak a bombák –, mit segítene hát bármiben is, ha bosszú-
szomjasan itt ücsörögnék Lapcsangban? A végén még azokat az embereimet is
megölnék, akik eddig megmaradtak, rólam már nem is beszélve. Tűnjék bár-
mennyire is gyávaságnak, megpróbálok lelépni innen, Mr. Lawrence.
– Mi lesz Donovan ezredessel?
Lord Carrick megvonta a vállát.
– Lehet, hogy nem is ő volt a hegyen. Lehet, hogy mindenki téved.
– Akárki is legyen a piros kabátos halott, eltűnt.
– Hát, ha lecsúszott egy több száz méteres szakadék mélyére, akkor akár az
ősöm volt, akár nem… csak akkor kerül elő, ha a további felmelegedés következ-
tében megolvadnak a gleccserek. Akkor sajnos én már nem leszek ezen a vilá-
gon. Remélem, engem nem piros kabátban temetnek el.
– Na és a gyémántok?
A lord ismételten megvonta a vállát.
– Bár valóban jól jönnének nekem… jelentősen könnyítenének anyagi helyze-
temen… mit tegyek, ha nem vagyok képes megszerezni őket? Különben is, lehet-
séges, hogy ez is csak legenda, és Donovan ezredes a saját életén kívül nem lo-
pott ki semmit Madrászból. De ha még úgy is történt volna, nagy kérdés, hogy
kit illetnének a gyémántok. Attól tartok, hogy nem engem. Morálisan sem tart-
hatnék igényt rájuk.
– Akkor meg miért kellett ez az egész? – csodálkoztam. – Miért indított expe-
díciót?
– Azt hiszem… a kaland miatt. Volt egy nagy rejtély a családunk életében,
megpróbáltam megoldani. Nem sikerült. Ezért a vereség tudatában, sebeimet
nyalogatva, visszavonulok a vackomra. Remélem, ez legalább sikerül.
– Na és az emberei?
– Jönnek velem. Az ő csizmájuk is tele van Lapcsanggal.
Bánatosan mosolygott rám.
Kár, hogy nem hittem neki.
Ő is tudta, ahogy én, hogy Donovan ezredes már kikerült a jéghasadékból.
 97

Mint ahogy nem hittem Mr. Atkinsonnak sem. Ahogy az ágyam szélén ült és a
műlábát lógázta, egy óriási pókra emlékeztetett. A pókok pedig köztudottan nem
arról híresek, hogy könnyedén lemondanak a zsákmányukról.
– Gondolja, hogy… kellemetlenségem lehet még Katmanduban? – kérdezte. –
Nincs egy jó ismerőse, aki szólna valahol az érdekemben?
– Sajnos nincs – vágtam bánatos képet.
– A fenébe is… pontosan tudom, hogy megy ez. Egyszer egy évig ültem vizs-
gálati fogságban Indonéziában, pedig biztosíthatom, hogy nem követtem el
semmit. Üzleti úton voltam, és valaki… tudtam, ki, de ezt a hatóságoknak nem
vallhattam be, becsempészett a cuccaim közé húsz darab védett madarat. Gon-
dosan leragasztotta a csőrüket, de valahogy lejött róluk a ragasztó, vagy mi a
fene, és pont akkor kezdtek mind a húszan csipogni, amikor nem kellett volna.
Hiába bizonygattam, hogy ártatlan vagyok, mert az is voltam, egy teljes évembe
került, amíg ki tudtam szabadulni abból az átkozott országból. Az a húsz madár
pedig semmi ahhoz képest, ami itt történt. Igaz?
– Igaz – bólintottam.
– Itt akár még néhány gyilkosságot is a nyakamba varrhatnak.
Reménykedve nézett rám, szinte könyörgött a szeme, hogy vigasztaljam egy
kicsit. De miért is tettem volna?
– Bizony, meglehet – mondtam.
– Maga persze ezt könnyen veszi, hiszen nem kell sürgősen hazamennie.
– Ami azt illeti, rám is várnak bizonyos kötelezettségek odahaza – mondtam.
Mr. Atkinson akkorát ütött a homlokára a tenyerével, hogy talán még az ud-
varon is hallatszott a csattanása.
– Hogy én milyen ostoba voltam! – dühöngött, és egyre erőteljesebben hin-
táztatta a levegőben a géplábát. – Bosszúszomjas voltam, ez az igazság. Meg
akartam leckéztetni hajdani barátomat ahelyett, hogy hagytam volna békén.
Rondán bánt velem, ez kétségtelen, de hát emberek vagyunk: vannak helyzetek,
amikor lehetetlen módon viselkedünk. Meg kellett volna bocsátanom neki, és
köpni az egészre. Most aztán tessék. Itt ülök a trutymó közepén, körülöttem
gyilkosságok, emberrablások, talán még kiskorú sérelmére elkövetett erőszak
is… hogy az istenek akkor szakasztották volna rám az eget, amikor ide jöttem. De
azért én elmegyek. Ha szerencsém van, előbb lelépek, mint megtudnák, hogy
leléptem. Őszintén szólva nem is tudom, miért fecsegem el ezt magának, remé-
lem, nem értesíti a zsarukat.
– Efelől nem kell tartania – nyugtattam meg.
– Egyszerűen el kellett ezt mondanom valakinek – mondta. – Ha bennem ma-
rad, felrobbantam volna tőle. Legszívesebben csupa nagybetűkkel felfesteném a
kolostor falára, hogy ŐRÜLT VOLTAM, HOGY IDE JÖTTEM, HAZA AKAROK MENNI!
Még akkor is ott láttam lóbálódzó lábait az ágyam mellett a levegőben, ami-
kor már nem volt ott.
Nem érintette meg a lelkemet a bűnbánata.
Neki sem hittem.

98

Mint ahogy nem hittem Mr. Butlernek sem. Ő is az ágyam szélén ült, csakhogy az
ő lába nemcsak hogy leért a szőnyegemre, hanem még ki is kellett nyújtani,
hogy kényelmesen ülhessen.
– Hát… nagyon sajnálom, Mr. Lawrence – mondta, miközben megpróbált ba-
rátságosan mosolyogni. – Ez sikertelen vállalkozás volt. De én már hozzászoktam
a sikertelenséghez. Egy hegymászónak hozzá kell szoknia. Hányszor megesett
már velem, hogy évekig készültem egy hegy megmászására, aztán egyetlen éj-
szakán fuccsba ment minden. Nappal még derűs volt az ég, éjszaka beborult, és
annyi. Ha valaki magas hegyekre mászik, fel kell készítenie a lelkét arra, hogy
nincs mindig happy end. Úgy egyébként meg búcsúzni jöttem magához. Akármi
is történik majd Katmanduban – értem alatta, hogy némi kellemetlenségben
bizonyára majd részem lesz –, azért nem nagyon izgatom magam. Van bizonyos
nevem a szakmában, nem hiszem, hogy komolyan gondolná bárki is, hogy én
öltem volna meg azokat az embereket. Ami pedig az ősömet illeti: egyszer majd
csak előkerül valahonnan. Tulajdonképpen hülye voltam, hogy ráharaptam a
csalira. Ha a lord, ez a buggyant agyú rokonom, nem dicsekszik fűnek-fának az
expedíciójával, eszem ágában sem lett volna ide jönni. Bár a Kancsendzöngát
csupán látni is gyönyörűség.
– Na és Mrs. Butler?
Mr. Butler megrántotta a vállát.
– Mi van vele? Különben már nem Mrs. Butler. Külön utakon járunk. Gondo-
lom, maga már megtette a magáét az ügyében?
– Ezt hogy értsem? – kérdeztem meghökkenve.
– Már semmi közöm hozzá, az igaz – mondta –, de tuti, hogy kivetette magára
a hálóját. Talán már bele is habarodott? Csak aztán vigyázzon vele. Felizita
olyan, mint egy gyönyörű, de mérges bogár. A tenyerére veszi és gyönyörködik
benne, ő pedig egyetlen pillanat alatt a bőrébe engedi a mérgét.
– Majd vigyázok vele – ígértem.
– Nem irigylem magától, de azért valamit elmulasztottam, és ezt nagyon saj-
nálom.
– Pontosan mit?
Mr. Butler rám vigyorgott.
– El kellett volna taposnom.
– Micsodát? – kérdeztem.
Ártatlan képpel nézett rám.
– Hát a bogarat.

99

– Maga meddig marad Lapcsangban? – kérdezte Woodley a kőbékánál, ahol

melegíteni szoktam a hátam a kövön. Már messziről észrevettem, hogy felém
tart, s barátságosan odaintettem neki.
– Éppen egy vastag könyvet olvasgatok – mondtam.
– Nekem kell még legalább egy hét – sóhajtotta. – Át kell adnom a cuccokat
valakinek, aki majd értük jön. Különben a fene se tudja, mi lesz még itt. Igazság
szerint ide kellene jönnie egy bizottságnak, amelynek át kellene venni tőlem a
halottakat, akkor kapom meg a pénzem, a jelenlegi helyzetben viszont azt sem
tudom, hogy létezik-e még az a bizottság. Amint hallom, ismét robbantottak
Katmanduban. Van ott halott elég, aligha hiányoznak még az én hulláim is. Az az
igazság, hogy nagyon viszket már a fenekem, el szeretnék tűzni innen. És ez a
hülye Griffith is…
– Mi van vele? – támadt fel bennem a kíváncsiság.
– Úgy őrzi a koporsókat, mintha lenne valamilyen köze hozzájuk. Még engem
is alig enged a közelükbe. Egyáltalán mi köze neki az egészhez? Lord Carrick
kutyája csupán, semmi egyéb. Mégis megjátssza nekem a perzsa sahot.
– Mit akar ezzel mondani? – kérdeztem.
– Azt – felelte megnyalva a szája szélét –, hogy mintha lord Carrick emberei
önjáróvá váltak volna. Néhány perccel ezelőtt például erőteljes szóváltás volt
közöttük.
– Szóval maga hallgatózott – jegyeztem meg némi rosszalló hangsúllyal.
– Nem kellett hallgatóznom – hárított. – Olyan hangosan kiabáltak, hogy sü-
ketnek kellett volna lennem ahhoz, hogy ne halljam. Nem kíváncsi rá, hogy mi-
ről volt szó?
– Majd elmondja, ha akarja – vágtam szenvtelen képet. Pedig amúgy dehogy-
nem voltam kíváncsi.
– Griffith és az aranyfogú Tony szemrehányást tettek neki, amiért meg akar
pucolni. Azt mondták, hogy ők nem mennek el innen mindaddig, amíg bosszút
nem állnak a kollégáikért. A lord menjen, ha akar, ők maradnak, és kinyírják, ha
kell.
– Kicsodát? – hajoltam előre.
Woodley megvonta a vállát.
– Hát magát, Lawrence.
Kissé meghökkentem, pedig számítanom kellett rá, és én számítottam is. Már
azzal is rám terelődött a gyanú, hogy McKinley, aki „elrabolta” Marsha Poppinst,
az én barátom volt, ez pedig azt jelenti, hogy közöm van hozzá. Bizonyára tudom
is, hol tartózkodik, és miért. Valószínűleg váltságdíjat akar a lányért, a gyilkos-
ságokat pedig én követtem el. Ezzel próbáltam elterelni a figyelmet róla. Amíg
mindenki a gyilkosságokon és Donovan ezredes piros kabátján rágódik, McKin-
ley titokban tárgyalásokat folytathat a lány hozzátartozóival. Egyszóval: az em-
berrablás itt a fő-, a gyilkosságok csak a mellékszál. Mr. Griffith feltételezi, hogy
előbb-utóbb akcióba lépek, azaz megpróbálok – McKinley segítségével – hozzá-
jutni a váltságdíjhoz. Például úgy, hogy egyszer csak felbukkan Mr. Poppins egy
zsák pénzzel, hogy kiváltsa a lányát. Akkor majd ő – Mr. Griffith – elkap engem
és McKinley-t, kiszabadítja a lányt, megoldva vele a gyilkosságok rejtélyét. Gon-
dolja Griffith. Azért is ajánlotta fel a „barátságát”, hogy elaltassa a gyanúmat, és
könnyebben elkaphassanak.
Pedig ebből egy szó sem igaz. Mr. Griffith elmélete olyan messze van az iga-
zságtól, mint a nagymamám kertjében található vakondtúrás a
Kancsendzöngától.

100

Mrs. Butler szemmel láthatóan nem készült hazamenni – legalábbis egyelőre

nem. Bejött hozzám, leült az ágyamra, keresztbe tette egymáson formás lábait és
félrehajtott fejjel nézett rám.
– Nos? – kérdezte lágy, búgó hangján.
Nem mondom, hogy nem éreztem némi melegséget a szívem tájékán, de
igyekeztem nem venni tudomást róla.
– Örülök, hogy meglátogatott – mondtam. – Ha nem itt lennénk, megkínál-
nám egy itallal.
– Itt is megkínálhat – bólintott. – Vizespohárból is iszom, ha kell, fütyülök a
protokollra.
– Csakhogy van egy bibi – mondtam.
– Mi lenne az?
– Nincs innivalóm – sóhajtottam. – Éppen az orrom előtt zárt be a kolostor
udvarán a luxusáruház.
Vidám mosoly suhant át az arcán.
– Levetkőzhetek? – kérdezte.
– Tessék? – hökkentem meg.
– Azt kérdeztem, hogy levetkőzhetek-e?
Neeeem! – kezdett kétségbeesetten tiltakozni a védőszellemem a lelkem mé-
lyén. Mondj nemet! Mondj azonnal nemet! Ha nem mondasz, nagy bajba kerülsz, még én
sem tudlak kihúzni belőle. Emlékszel arra az esetre, ami Pakisztánban történt? Igent
mondtál hasonló kérdésre, aztán micsoda bajba kerültél miatta. Kis híján levágták a
fejed, de nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy én is idegrohamot kaptam tőled. Ha
még egyszer megtörténik, kicserélnek egy másik védőszellemmel, én pedig mehetek
nyugdíjba. Azt pedig rohadtul utálnám. Képzeld csak el: tízezer évig a paradicsom egyik
eldugott sarkában ücsörögni és várni az idő múlását, hogy reaktiváljanak, és ismét be-
dugjanak egy fajankóba. Mondj nemet, de gyorsan!
– Igen – mondtam.
A védőszellemem feljajdult, majd elhallgatott.
Felizita Butler bólintott, és kibújt a dzsekijéből. Szép, kockás, vastag műanyag
hegymászódzsekije volt, eddig még nem láttam rajta. Ugyancsak melege lehetett
szegénynek a cellámban, amelynek az oldalára éppen rátűzött a nap.
Felizita lerántotta a cipzárat a dzsekijén, majd kibújt belőle és ledobta a sző-
nyegre.
– Mit szól a nadrágomhoz?
– Hát…
– Rohadtul meleg van idebent.
– Hát…
A nadrág is a dzseki mellé került. Azért még így is maradt rajta néhány ruha-
darab.
Ekkor a pulóverére bökött.
– Az az igazság, hogy ez is nagyon lekívánkozik rólam. Levehetem?
Kénytelen voltam megtörölgetni a homlokomat. Nem is értettem, mi a fené-
től lett hirtelen ilyen forróság idebent.
Levette. Most már csak egy vékony selyemmicsoda maradt rajta, amely illett
ugyan a cellámban uralkodó hőmérséklethez, ahhoz viszont nem, hogy kettes-
ben legyünk idebent. Miss Felizita lassan káposztához hasonlított: egyre inkább
egy gusztusos fejes káposztához – újabb és újabb rétegek kerültek le róla.
– És ehhez mit szól? – kérdezte csúfondárosan a nadrágja alatti újabb rétegre,
egy fekete harisnyanadrágra bökve. – Ha buli, legyen buli.
– Hát… legyen – mondtam.
Ennek a lehántása már tovább tartott, de azért nem volt ez az örökkévalóság,
bár én annak éreztem.
Furcsa, de ez alatt az éjfekete micsoda alatt is volt még egy nadrágocskája.
Olyan, mint amilyenben a rúdtáncosok táncolnak. Ha egyáltalán van rajtuk va-
lami.
– Eddig megvolnánk – mondta mosolyogva. Mélyen a szemembe nézett, aztán
a fülembe suttogta: – Akarsz a mennyországba kerülni, Leslie?
Mivel csak a lelkem mélyén ismét tiltakozó védőszellemem kiáltozására fi-
gyeltem, már nem is emlékszem rá, hogy feleltem-e erre valamit.
– Akkor jó – suttogta. – Akkor add ide a kezed.
Annyira elbűvölő volt a hangja, hogy arra sem emlékszem, magamtól nyúj-
tottam-e felé, vagy ő húzta magához.
– Tedd ide a kezed – suttogta. – Tedd ide, és mindjárt a mennyországban le-
szel.
A következő pillanatban valami hideget éreztem.
– Simogasd meg szépen, mert megérdemli.
Arra ugyancsak nem emlékszem, hogy megsimogattam-e. Valamint arra sem,
hogy mikor nyitottam ki a szemem. Amit láttam, mélyen megdöbbentett. Ő az
ágyam szélén ült meglehetősen lenge öltözékben, egy üveg whiskyt tartott a
kezében, én pedig az üveget simogattam.
– Nos, mit érzel, szívem? – kérdezte. – Máris a mennyben érzed magad, mi?
Különben bocs, hogy így nekivetkőztem… de máshova nem tudtam elrejteni az
üveget. Ha megsejtette volna, hogy én loptam el, lenyúzta volna a bőrt a hátam-
ról.
– Kicsoda? – kérdeztem értetlenül. Egy kicsit még mindig kábult voltam,
akárcsak a védőszellemem. Úgy kussolt a lelkem mélyén, mintha az istenek meg-
fenyegették volna, hogy ha még egy szót szól, akkor – huss! – mehet a mennyor-
szágba kisnyugdíjasnak.
– Hát a volt férjem. Butler.
– Maga… te… tőle loptad?
– Hát persze – mondta. – Lopni csak onnan lehet, ahol van, nem igaz? Ez volt
az utolsó üveg whiskyje, és arra az alkalomra szánta, amikor majd megtalálja
Donovan ezredest és kiröhögi lord Carricket. De mivel erre már nem kerülhet
sor, úgy gondoltam, hogy elhozom hozzád, és csapok veled egy kis házibulit. Mit
szólsz hozzá, szívem?
– Ha megtudja, szörnyű dolgot tehet veled – mondtam meghökkenve. – Nincs
gyalázatosabb bűntett, mint ellopni valakitől az utolsó üveg whiskyjét. Ez még a
gyilkosságnál is rohadtabb dolog.
– Inkább veled tenne szörnyű dolgot – helyesbített.
– Te képes lennél rám kenni a lopást, ha lebuknánk?
– Hát persze – mondta csodálkozva. – Miért, te mit gondoltál? Van poharad,
vagy üvegből iszunk?
A whisky nagyon jólesett. Talán túlságosan is jól. Ráadásul ebben a magas-
ságban már könnyen az ember fejébe száll.
Amikor az üveg feléig értünk, a magam részéről befejezettnek nyilvánítottam
a házibulit. Felizita bólintott, és elkezdte magára kapkodni a ruháit. A védőszel-
lemem feszülten figyelte a lelkem mélyén, hogy ebből mi lesz.
Felizita hirtelen abbahagyta az öltözködést, és bocsánatkérően nézett rám.
– Sajnálom – mondta. – Igazán sajnálom.
– Mit? – kérdeztem.
– Hát, hogy… így… elmegyek.
– Én is sajnálom – mondtam.
– Pedig maga… szimpatikus nekem – folytatta. – Nagyon is az. De… mégsem
megy.
– Miért? – kérdeztem immár kíváncsian.
– Hát… nem is tudom – vonta meg a vállát. – Azt hiszem, még nem hevertem
ki Butlert. Sokáig meg voltam győződve róla, hogy igen… de aztán rá kellett
döbbennem, hogy még nem. Még nem. Sajnálom. De a társasága azért igazán
jólesett. És különben is… nem szeretek osztozni senkivel.
– Ezt hogy érti? – kérdeztem.
– Tudja azt maga jól. Bár azt hiszem, ha versenyt hirdetne a kegyeiért, én
nyernék, de… az az igazság, hogy utálom a versenyeket. Azért remélem, nem
neheztel rám.
– Lehet neheztelni arra, aki megajándékozza az embert egy üveg whiskyvel?
A kérdés költői volt, de a lelkem mélyéről valaki lelkes helyeslésbe kezdett.
Ezt megúsztad – hallottam a belső hangot. Jobb lenne, ha amint elment, berete-
szelnéd mögötte az ajtót.
Bólintottam.
De eszem ágában sem volt bereteszelni.
 101

Már éppen elszundikáltam volna, amikor nyílott az ajtó és Lola lépett be rajta.
Gondosan rátolta a reteszt, majd az ágyam szélére ült.
Ismertem a menetrendet, ezért nem szólaltam meg. És jól is gondoltam: Lola
előadta a mindennapi kesergőjét.
– Istenem, Leslie, én annyira kivagyok, hogy már alig élek. Nem simogatsz
meg egy kicsit?
Megsimogattam.
– Hát… ez jólesett. Tudod, mire gondoltam? – kérdezte, miközben igyekezett
mellém bújni. Meg sem várva az érdeklődésemet, már válaszolt is a saját kérdé-
sére. – Beveszek vagy ötven tablettát, és annyi… Akkor már nem lesz érdekes,
hogy elveszítettem Marshát, és hogy én… nem vagyok erre a világra való. Amibe
eddig belevágtam, mindenben kudarcot vallottam. Legutoljára azt hittem, hogy
végre megtaláltam a helyem, fiatal és gazdag lányok kísérője leszek, még azt sem
bánom, ha a hátam mögött szipirtyónak neveznek, és – tessék! – már az első
alkalommal felsültem. Szóval, beveszem az altatót, illetve bevenném, csakhogy…
van egy kis gondom, Leslie.
– Micsoda? – kérdeztem az álommal küszködve.
– Hogy nincs altatóm.
Átkarolt, de gyorsan fel is ült. Beleszimatolt a levegőbe, majd jobbra-balra
forgatta a fejét.
– Volt itt valaki? – kérdezte. – Furcsa illatot érzek. Orgona. Ki járt itt?
– Dava – mondtam.
– Davának nincs orgonaillata.
– Volt a nyakában egy selyemkendő, tudod, egy hadag, amin az ajándékokat
adják át…
– Biztos vagy benne?
Jobbnak láttam nem válaszolni. Szerencsére hamar elveszítette az illatok
iránti érdeklődését. Mintha hirtelen elfelejtette volna az eltűnt Marshát, meg-
csiklandozta a vállamat.
– Hoztam neked valamit – suttogta a fülembe. – Ehhez mit szólsz?
Borzongató hidegséget éreztem az oldalamon. Ijedten kaptam oda a kezem.
Mintha egy stukker csövét éreztem volna a bőrömön.
– Ez meg micsoda? – kérdeztem, és meglepetésemben én is felültem az ágyon.
– Egy üveg whisky – sóhajtotta. – Ma este le akarom inni magam. Aztán meg…
tudod… szedd elő a poharakat, hadd töltsem meg őket.
– Honnan van neked whiskyd? – kérdeztem elhűlve.
– Hát… Woodley-tól.
– Woodley adott neked egy üveg whiskyt? – hökkentem meg. – Miért?
– Dehogy adott – tiltakozott. – Egyszerűen elloptam tőle. A fenébe is, Leslie,
mintha nem lennél olyan lelkes. Pedig éppen tegnap mondtad, hogy mit nem
adnál egy kis whiskyért. Most meg, hogy itt van, fanyalogsz. Fene sem érti a
férfiakat… Úgy teszel, mintha már teleittad volna magad. Jól van… ha nem
akarsz inni, ne igyál, én viszont igenis inni akarok, utána pedig…
– Tudom – sóhajtottam.

102

Borús volt a reggel, és hűvös. Bár ebben az évszakban már nem illett volna me-
legen öltözni, az időjárás erre kényszerített bennünket. Éppen reggelizni készül-
tem, amikor Felizita jött be a cellámba.
– Búcsúzni jöttem – mondta minden különösebb bevezető nélkül. – Ma este
lelépünk.
– Mármint kik? – kérdeztem.
– Butler és én.
– Együtt? – kérdeztem.
– Nem úgy, ahogy maga gondolja – rázta meg a fejét. – Csupán együtt me-
gyünk Katmanduig, ami nem kis kaland lesz, mert állítólag leszakadt valami
hegyoldal, és egyelőre áll a forgalom egy hágón. Kenneth ugyan megpróbált
helikoptert bérelni, de ebben a pocsék időben nem lehet repülni sem. Minden
pillanatban égszakadás-földindulás várható. Gépkocsival indulunk el, aztán majd
csak lesz valahogy. Ami pedig Kennetht illeti, nem tartozunk már egymáshoz…
Ez a tervem – fejezte be. – Az egyik.
– Az egyik? – hökkentem meg. – Több is van?
 – Van még egy – mondta jelentőségteljesen nézve rám. – Tudni akarja, hogy
mi az?
– Hát, ha elmondja…
– Maga – mondta.
– Én? – hökkentem meg.
– Bele tudnék szeretni magába – mondta. – Ha maga azt mondaná, hogy…
próbáljuk meg együtt… hát az más lenne. Nem kellene örök szerelmet és boldog-
ságot ígérnie nekem, nem vagyok már tizennyolc, de ha csak annyit ígérne, hogy
megpróbáljuk… nem indulnék haza Kennethszel.
– És akkor… hova mennénk?
Hozzám lépett és a nyakam köré fonta a karját.
– Oda, ahova akarod. Egy ideig még itt is maradhatnánk, bár azért azok után,
amik itt történtek, bölcsebb lenne lelépni. De úgy lenne, ahogy akarnád. Ha pe-
dig arra a másik nőre gondolsz, Lolára, hát szemet tudnék hunyni fölötte, úgy-
sem hozzád való. Ezer előnyöm van vele szemben… Azt hiszem, méltatlan lenne
hozzám, ha felsorolnám őket. Te meg én. Ez most a fontos. Érted mindenre ké-
pes lennék. Érzem. Tudom. Válaszolj nekem itt és most rögtön. Összekötjük a
sorsunkat, vagy sem?
Sóhajtottam és a szemébe néztem. Nem olvashattam ki belőle semmit: mint-
ha egy láthatatlan ajtó záródott volna be előttem.
– Sajnálom, Felizita – mondtam.
Biccentett és már nem ölelt olyan szorosan.
– Hát még én mennyire – mondta. – Az az igazság, hogy számítottam rá. Tu-
dod, én olyan vagyok, hogy csak úgy elzúgnak mellettem a jó dolgok. Kislány
koromban vasúti pályához közel laktunk, ott robogtak el mellettünk a vonatok,
alig több, mint karnyújtásnyira. Emlékszem, milyen irigykedve bámultam azo-
kat, akik a kocsikban ültek és elégedett képpel bámultak ki az ablakon. Gyakran
álmodoztam róla, hogy milyen jó lenne, ha egyszer én is felszállhatnék egy ilyen
vonatra és messze utazhatnék. Hát így vagyok azóta is. Szóval, megszoktam, na,
nem fogok belehalni. De azt a kiscsajt azért irigylem. Feleannyit sem ér, mint én.
Feleslegesnek tartottam, hogy ellentmondjak neki. Azt hiszem, ízléstelen is
lett volna.
– Búcsúzóul megcsókolhatlak? – kérdezte. Mielőtt bármit is felelhettem vol-
na, megtörtént a dolog.
Néhány hosszú pillanat múlva aztán eltolt magától.
– Hú! – nyögte, és az ajtó felé fordult. – Megyek, mert a végén még olyat te-
szek, amit később megbánnék. Na, isten áldjon, Leslie!
Néhány percig még mozdulatlanul álltam, a csukott ajtót néztem, és a ho-
gyan továbbon törtem a fejem.
Úgy éreztem magam, mintha a tengerben úszva rettenetesen erős áramlatba
kerültem volna. Magával ragadott, és nem voltam képes kiszabadulni a sodrásá-
ból.
Vagy tán már nem is akartam?

103

Kora délután már az estére készültem. Megpróbáltam végiggondolni, hogy mit

kellene tennem, de mindegyre belegabalyodtam a tervezgetésbe. Rá kellett döb-
bennem arra, amire korábban gondolni sem mertem: a tervem olyan bizonyta-
lan lábakon áll, mint a részeg matróz. Magam lepődnék meg a legjobban, ha
sikerülne. Hogy akkor mégis miért ezt választottam? Nagyon egyszerű. Mert
nem tudtam kitalálni másikat.
Odakint közben kifejezetten ősziesre fordult az idő. Hideg szél tépte-
szaggatta a sátrakat. Éppen akkor léptem ki az udvarra, amikor megnyíltak az ég
csatornái. Mintha géppuskával lőtték volna a kolostort: fehér golyók pattogtak a
keményre döngölt talajon.
Még egyszer alaposan végiggondoltam mindent. Ez az utolsó lehetőségem,
hogy pontot tegyek a mondat végére. Ha nem sikerül, be kell vallanom: szégyen-
szemre kudarcot vallottam.
Behúzódtam a kancelláriai hivatal kiugró eresze alá, és vártam, hogy abba-
maradjon a jégverés. Mivel esze ágában sem volt, egyelőre türelmesen várakoz-
tam. Hirtelen megszólalt valaki mellettem. Ekkor vettem észre, hogy nem va-
gyok egyedül az eresz alatt.
– Haragszanak ránk az istenek, rinpócse – mondta nyugat-tibeti tájszólásban
egy hang.
 – Nagyon úgy néz ki a dolog – próbáltam meg a saját nyelvén válaszolni neki.
Őszintén szólva keresgélnem kellett hozzá a szavakat.
– A ma éjszaka… nem lesz jó éjszaka – folytatta a hang. – Ez az éjszaka… a dé-
monok éjszakája.
– Talán nem – sóhajtottam.
– Nekem elhiheted, átéltem már ilyet. Egyszer Lhászában… amikor a felkelés
volt. Ilyen éjszaka előzte meg a kínaiak támadását. Gonosz éjszaka lesz ez, rinpó-
cse.
– Nekem nem jönne jól – mondtam.
– Kinek jönne jól? – kérdezte. – Csak éppen a világ úgy van berendezve, hogy
az isteneket nem az érdekli, hogy neked mi a jó, és hogy nekem mi a jó; az iste-
neket kizárólag az érdekli, hogy nekik mi a jó. Imádkozhatsz hozzájuk, amennyit
csak akarsz: ha egyszer a fejükbe vesznek valamit, a mi imáink képtelenek ki-
verni belőle.
Meglepetten néztem a hang irányába, de a lehullott sötétség megakadályo-
zott benne, hogy lássam, ki a társam az eresz alatt.
– Ezért azt tanácsolom neked, rinpócse – folytatta a hang –, hogy légy óvatos.
Senki nem az, akinek látszik az ilyen éjszakákon. Ha a barátodnak hiszel valakit,
lehet, hogy az ellenséged, aki pedig ellenségnek látszik, az a barátod. Az ilyen
éjszakákon minden megtörténhet.
– Ki vagy te, rinpócse? – kérdeztem, és kinyújtottam a kezem, hogy ha nem is
látom, legalább megtapogathassam. Hiába nyújtogattam azonban, csak a levegőt
markolták az ujjaim. – Merre vagy, rinpócse? – kérdeztem makacsul, és tovább
nyújtózkodtam. Egészen addig, amíg ki nem ért a kezem a tető alól, és a rázuha-
nó labdányi jégdarabok arra figyelmeztettek, hogy még közel sincs vége az íté-
letidőnek.
Hirtelen villámcsapás világította meg az eget. Néhány pillanatra nappali
fénybe borult az udvar, a kolostori épületek és a kőbékák a hirtelen kupacokba
verődött jéglabdák között.
Hiába nyitottam tágra a szemem, nem láttam a közelemben senkit. Pár má-
sodperc múlva meg már abban sem voltam biztos, hogy nem csak úgy álmod-
tam-e az egészet.
Ekkor, utoljára ezen az éjszakán, újra csak villámfény hasított a sötétségbe. S
ahogy a ragyogástól elkápráztatva a főépület felé fordítottam a fejem, a tető
felett egy világoskék bőrű férfi bontakozott ki előttem az éjszakai jégverésből.
Csinos, fiatal fickó volt, vékonyka bajuszt viselt az orra alatt, mosolygott és ba-
rátságosan felém intett.
Krisna! Mintha Krisna istent láttam volna odafent.
Önkéntelenül is behunytam a szemem. Mire kinyitottam, már éjszakai sötét-
ség uralta az udvart, csupán a lassan csillapodó jégverés kopogása hallatszott.
Ha Krisna velem van, gondoltam, akkor nyert ügyem van. Csakhogy velem
van-e?
Sóhajtottam, megráztam a fejem, és igyekeztem elhessegetni magamtól a
könnyelműségre csábító magabiztosságot. Még ha valóban mellettem állna is az
isten, akkor sem szabad számítanom rá.
Abban, ami rám vár, csakis magamra számíthatok.
Na és talán még valakire.

104

Dava úgy bukkant ki előttem a sötétből, mintha nem is lett volna teste, mintha a
levegőben lebegett volna. Palástban volt, sárga süveggel a fején, sárga selyem-
öve mintha lángra gyúlt volna a csillagfényben. Mert ekkor már nyoma sem volt
viharnak, jégnek; kíváncsian ragyogtak a csillagok odafenn az égen.
– Minden rendben? – kérdeztem, amint mellém ért.
– Semmi sincs rendben – suttogta Dava. – Az az igazság, rinpócse, hogy izgu-
lok egy kicsit. Na és te?
– Én is – mondtam.
– Köszönöm, hogy erőt öntesz belém – morogta. – Tudod egyáltalán, hogy
mit akarsz csinálni?
– Hát úgy nagyjából – mondtam.
– Akkor legalább azt mondd meg, hogy mi lesz a dolgom.
– Egyelőre semmi – mondtam. – Csak figyelj.
– Most éppen hova megyünk?
– A halottakhoz.
 – A… koporsókhoz?
– Azokban vannak a halottak.
– És ha… már megszállta valamelyik halottat a gonosz lélek?
– Az az ő baja – mondtam.
– Hogy beszélhetsz ilyen hányavetin egy gonosz lélekről? – hökkent meg.
– Van ellene fegyverem – mondtam.
– Igazán? És micsoda?
– Nem micsoda, hanem kicsoda. Te, Dava.
– Én? – torpant meg. – Te meg vagy húzatva, rinpócse.
– Namkaicsorten szerint egy bizonyos helyen varázslatot is tanultál.
– Az már régen volt, rinpócse – tiltakozott. – Különben is, a varázslat csak
annyit ér, amennyit elhisznek belőle. Ezek az emberek pedig aligha hiszékenyek.
– Az még majd kiderül – mondtam. Elkaptam a palástja ujját, és magam után
húztam. Egészen addig, amíg fel nem bukkant előttünk a sátor, amelyben a ko-
porsókat őrizték. Elsősorban persze Mr. Woodley; az ő feladata volt a halottak
épségben tartása, bár az az igazság, hogy ezt a feladatot lassan Griffith és Arany-
fogú vették át tőle. Talán ők maguk sem voltak tisztában vele, hogy miért: talán
azt akarták, hogy amíg meg nem érkezik a rendőrség, senki ne nyúlhasson a
halottakhoz.
Megtorpantunk, majd leguggoltunk a földre, hogy minél kevesebb látsszék
belőlünk.
– Látsz valamit? – kérdeztem.
– Csak a sátrat – morogta mogorván Dava.
– Akkor gyerünk! – vezényeltem. Dava kelletlenül követett. Látszott rajta,
hogy azonnal menekülőre fogná a dolgot, ha úgy hozná a sors. Közvetlenül a
sátor bejárata előtt megálltam. Az első, amit megpillantottam az ajtaján, egy
jókora lakat volt. Kellemetlenül érintett a dolog, nem is vitás. Azt hittem, tárt
karokkal vár bennünket a sátor: legfeljebb valami zsinórral vagy szíjjal lesz rög-
zítve az ajtaja. A lakat azonban mindent megváltoztatott.
Intettem Davának, hogy nincs veszve minden – előhúztam a palástom öblé-
ből a késemet, két lépest tettem vele a sátor mellett, majd beleszúrtam a pengét
a ponyvába. Ha valaki be akar hatolni egy bezárt sátorba, ez a legkézenfekvőbb
megoldás. Egy szúrás, néhány vágás, és máris kitárult előttünk a sátor belsejébe
vezető út.
Elméletileg. A gyakorlat azonban ezúttal megcáfolta a várakozásomat. Késem
hegye nem hatolt mélyre, alighogy átszúrta a ponyvát, megakadt valamiben, és
nem ment tovább. Morogtam valamit a gonosz szellemekről, tettem néhány
további lépést és ismét próbálkoztam – hasonló eredménnyel. A harmadik pró-
bálkozás után rádöbbentem, hogy hiába is erőlködöm, aligha járok sikerrel. Nem
a szellemek átkozták meg a késemet, nem is a gonosz lelkek, egyszerűen arról
van szó, hogy előrelátó kezek körberakták koporsókkal a sátor oldalait, mintegy
megakadályozva, hogy a ponyván keresztül bejuthasson valaki is a belsejébe.
Dava nem jött velem, egyre csak az ajtót nézegette, és amikor a negyedik
próbálkozás után sem sikerült lyukat vágnom a ponyván, kénytelen voltam visz-
szakullogni a bejárathoz. Dava ekkor már a nyitott ajtó előtt állt és befelé kém-
lelt a sátor belsejébe.
– Ezt meg hogy csináltad? – kérdeztem.
– Magad mondtad, hogy varázsló vagyok – vonta meg a vállát. – Nem akartam
csalódást okozni neked.
Lopva a földre hullott lakatra pillantottam. Nem láttam sérülést rajta.

105

Azt vártam, hogy Dava elégedett képpel learatja a sikert, ám ő ehelyett udvaria-
san félrehúzódott.
– Menj csak előre, rinpócse – biztatott.
Felkattintottam a zseblámpámat. Sötét volt odabent, várnom kellett egy ki-
csit, amíg a lámpa sugarai bebarangolják a sátor belsejét.
A huszonöt koporsó úgy csillogott-villogott, mintha ezüstből lett volna. Kör-
bejárattam rajtuk a lámpám fényét: ragyogtak, mintha a csillagok leköltöztek
volna az égről és bezsúfolódtak volna a sátorba.
Egyáltalán nem keltettek félelmetes benyomást. Inkább hatalmas ezüsttöm-
bökre hasonlítottak, semmint koporsókra. Lámpám sugarai sem tartottak tőlük:
vidáman futkároztak rajtuk, mintha élvezték volna a simaságukat. Körbe kellett
forognom, hogy alaposabban is szemügyre vehessem őket: a fémkoporsók ha-
talmas mellvédként tornyosultak a sátor falai mentén, mintha csak óvni akarták
volna a bentlakókat a betörni szándékozó ellenségtől.
Dava csípőre tette a kezét és komor képpel nézett rám.
– Komolyan gondoltad ezt, rinpócse?
Komolyan gondoltam, csak éppen nem tudtam, hogyan fogom megvalósítani.
Elvégre még azzal sem voltam egészen tisztában, hogy miképpen kell kinyitni
őket.
Ahogy a kezemben tartott lámpa fénye ide-oda futkározott a koporsók kö-
zött, mintha megmoccant volna valami a szemem sarkában. A következő pilla-
natban az oldalamba fúródott egy hegyes tárgy. Ez nem először történt meg
velem életem során, így aztán nem sokat kellett töprengenem rajta, hogy rájöj-
jek: vagy puskacső, vagy pedig egy kés hegye.
– Szép jó estét, Mr. Lawrence – mondta egy hang. Ezer közül is megismertem
volna: Mr. Griffith hangja volt. – Már vártam magát – tette aztán hozzá.
– Csak nem sejtette, hogy jönni fogok? – kérdeztem az ég felé tartva a kezem.
– Biztos voltam benne – bólintott Mr. Griffith.
És bizonyára Aranyfogú is biztos lehetett, aki ebben a minutumban mászott
ki egy koporsó mögül. Kissé nehezen ment neki – egy akkora testet nehéz volt
úgy összehajtania, hogy ne lógjon ki semmije.
– És most? – kérdeztem. – Leereszthetem a kezem?
– Nem is mondtam, hogy tartsa fel – vont vállat Griffith. – Ez meg kicsoda itt
magával?
– Dava szerzetes.
– Kell ez ide nekünk?
– Most már itt van – mondtam.
– Nem bízom ezekben a fickókban – csóválta meg a fejét. – Lehet hogy azért,
mert nem ismerem őket? Akkor hát most mi legyen, Mr. Lawrence?
– Váltanunk kéne néhány szót – javasoltam.
– Váltsunk – bólintott Griffith. Aranyfogú nem bólintott, ő csak a puskáját
tartotta a kezében, csövét Davára irányítva.
– Maga mióta sejti? – kérdeztem.
Griffith ismét megvonta a vállát.
– Nem kellett nagy ész hozzá, hogy erre a megállapításra jussak. Először,
ugye, megtalálták a holttestet, csak éppen nem tudtak hozzáférni. Ezt mindenki
tudja, elvégre a serpák nagydobra verték. Mindenki meg volt győződve róla,
hogy nem lesz könnyű kihúzni a fickót a hasadékból. Persze az is kérdés, hogyan
került bele. Szerintem ez a hófal mozgásának köszönhető. Maga szerint?
– Így is történhetett – helyeseltem.
– A helyzet tehát az, hogy a holttest jó mélyre csúszott, és úgy tűnt, hogy ne-
héz lesz kihúzni. Aztán egyszerre csak eltűnt. Volt, nincs. Köddé vált. A ködöt
persze csak jelképesen mondom. Valaki ugyanis ellopta. Vagy mondhatjuk úgy
is, hogy megszerezte magának. Eddig stimmel?
– Magam is így gondolom – bólintottam.
– A gyilkos – vagy gyilkosok – megkaparintották Donovan ezredes, a „tetovált
Donovan” holttestét, már csak az volt a kérdés, hogy hová tegyék. Valahova el
kellett rejteniük addig is, amíg majd biztos helyre szállíthatják. Csakhogy a lát-
szat ellenére nem könnyű megbízható rejtekhelyet találni errefelé. Bárhová
dugták volna, előfordulhatott volna, hogy valaki rábukkan. Ezért abszolút bizton-
ságos helyet kellett neki találniuk.
– Ezt itt – mondtam.
– Úgy van – értett egyet Griffith. – Ez tűnt a legbiztonságosabbnak. Itt nem
kereshette senki, legalábbis valószínűnek tűnt, hogy nem keresi.
– Eszerint a holttest itt van valamelyik koporsóban – mondtam.
– Nagy valószínűséggel – biccentett Griffith. – Ám még mielőtt keresni kez-
denénk, meg kell beszélnünk néhány apróságot. Az egyik, hogy maga szerint
azok, akiknek Donovan ezredes a birtokába jutott, hogy így mondjam, vajon
megtalálták nála a gyémántokat is?
Ez valóban kérdés volt. Természetesen nem tudtam rá válaszolni.
– Talán igen – mondtam.
– Akkor mi a fenéért vacakoltak a holttesttel? Helyükben én zsebre vágtam
volna a kincset, aztán meg sem álltam volna meseországig. Hagytam volna a
holttestet a fenébe. De ők nem. Lebukásukat kockáztatva idecsempészték. Vajon
miért?
– Hát ez bizony kérdés – bólintottam. – Talán serpák voltak, nem sejtettek
semmit a gyémántokról. Talán valaki jól megfizette őket, és rájuk parancsolt,
hogy hallgassanak az éjszakai fuvarról. Vagy akár meg is ölte őket.
 – Lehet, hogy később majd választ kapunk rá. Akkor én most mondok magá-
nak valamit, Mr. Lawrence – morogta Griffith, nagyobb fényerőre kapcsolva a
lámpáját. – Azzal tisztában van, hogy mi – és itt Aranyfogúra mutatott – lord
Carrick emberei vagyunk.
– Természetesen – mondtam.
– Lord Carrick arra fogadott fel bennünket, hogy segítsünk megtalálni neki
egy felmenője holttestét, aki az ősidőkben itt patkolt el ezen a hegyen. Azt is
bevallotta, hogy sejt valamit a zsebében, ami a család tulajdona. Nem kis pénzt
ajánlott fel, ha sikerül megtalálnunk a holttestet és megszerezni azt a könyvet,
amit a katona – mert ez az ős egy katonatiszt volt még a kétszáz év előtti gyar-
mati hadseregben – a piros kabátjába dugott. Gyémántokról szó sem volt, meg
hogy bármiféle törvényellenes dolgot kellene cselekednünk. Egy kis stikli még
belefér a tevékenységünkbe – jelen esetben az, hogy kikerüljük a hatóságokat,
amelyek esetleg nem vennék jó néven, hogy engedély nélkül az ő hatáskörükben
fekvő halottak zsebében turkálunk –, de ez minden. Ez még belefér a buliba, több
nem. Felfogta, amit mondok?
– Hát hogyne – bólintottam. – Ezt egyszer már megbeszéltük.
– Hangsúlyozni kívánom, hogy mi nem vagyunk gyilkosok, nem szegünk tör-
vényt, mi amolyan őrző-védő csapat vagyunk, akik a törvény határmezsgyéjén
mozgunk, és néha-néha talán kicsit át is lóg a lábunk a túloldalra, de semmi
olyat nem teszünk, amiért komolyabban is felelősségre vonhatnának bennünket.
– Ahhoz képest elég keménynek tűnnek – mondtam.
– Azok is vagyunk, csak éppen arra használjuk a keménységünket – ahogy ön
mondta –, hogy megvédjük magunkat. Hát ez az, ami ezúttal sajnos nem sikerült.
Kicsit megremegett a hangja.
– Mi nem ölünk meg senkit – ismételte rövidke szünet után –, nem vagyunk
gyilkosok, sőt útonállók vagy rablók sem. Eddig még önvédelemből sem gyilkol-
tunk. Amikor lord Carrick felfogadott bennünket, szó sem volt róla, hogy ölnünk
kellene. Ezt természetesen nem is vállaltuk volna… Ennek ellenére… két társun-
kat is megölték, mivel bizonyos értelemben a professzor, McPearson is a társunk
volt. Maga itt volt a közelünkben, ismeri a történteket.
– Ismerem – sóhajtottam.
– Arról van szó, hogy olyasmibe keveredtünk, amire egyáltalán nem számí-
tottunk. Odáig elmentünk volna, hogy megszerezzük a holttestet, hadd örüljön
neki lord Carrick, akár van kincs nála, akár nincs. Ha nincs, akkor is ő nyeri a
halott ős megtalálásáért vívott versenyt, mert mint később kiderült, versenyfu-
tás folyt a hulláért. Segítettünk volna megnyerni neki, sőt még ki is csempésztük
volna a halottat az országból, ha kellett volna – de a gyilkosság nem a mi bizni-
szünk. Igaz, Tony?
Aranyfogú szó nélkül bólintott.
– Aztán bekövetkezett a tragédia. Valaki irtani kezdett bennünket. Meghalt a
hozzánk csatlakozott professzor, McPearson és Moses is. Mindössze hárman
maradtunk a lordon kívül: Velma, Tony és én. És mi hárman bosszút esküdtünk a
gyilkos ellen, Mr. Lawrence.
– Gyilkossággal gyilkosság ellen? – kérdeztem.
– Ki beszél itt gyilkosságról? – hökkent meg. – Egyáltalán nem erről van szó.
– Mit szólt ehhez lord Carrick? – kérdeztem.
Griffith sóhajtott egyet.
– Nos, a lord azt akarja, hogy menjünk haza. Haza akar küldeni bennünket.
Azt mondta, részéről véget ért a kutatás, már nem feltétlenül akarja megszerez-
ni az ezredest. Azt mondta, a gyilkosságok betettek neki. Nem így képzelte a
himalájai kiruccanást. Szélnek eresztett bennünket.
– És maguk? – kérdeztem kíváncsian.
– Hát éppen ez az, Mr. Lawrence, éppen ez az. Hogy a mi részünkről még
egyáltalán nincs vége a történetnek. Elvesztettük a kollégáinkat, barátainkat,
bajtársainkat – az ő életüket semmi nem adhatja vissza. De bosszút állhatunk a
halálukért! És bosszút is fogunk állni!
– Tehát mégiscsak gyilkolnak?
– Ugyan, dehogy. De elkapjuk a rohadékokat – ha többen is vannak –, és addig
nem nyugszunk, amíg megfelelő helyre nem juttatjuk őket.
– A pokolba?
– A börtönbe vagy egy kivégzőosztag elé. Nem tudom, itt, Nepálban, van-e
halálbüntetés. Hogy rövidre fogjam a szót: függetlenítettük magunkat lord Car-
ricktől. Itt maradunk és elkapjuk a gyilkost. Az a kérdés, hogy segíteni akar-e
nekünk, Mr. Lawrence, vagy sem.
– Biztos benne, hogy engem már nem gyanúsítanak?
 – Nem – mondta Griffith. – Már nem.
– No és miért nem?
– Mert utánanéztünk önnek, Mr. Lawrence. Ön nem az a fajta, aki gyilkol. Ki-
lencvenkilenc százalékban nem.
– És a maradék egy?
Griffith Aranyfogúra bökött a mutatóujjával. A férfi lassan felém fordította a
puskája csövét.
– Arra az egy százalékra majd Tony vigyáz.
– Na és Dava? – böktem az állammal a szerzetesre.
– Maga megbízik benne? Ha igen, akkor maradhat, ha akar. Most pedig lás-
sunk munkához. Végignézzük a koporsókat. Tudni akarom, hogy valóban itt
van-e a piros kabátos, tetovált ezredes.
– És ha nincs? – kérdeztem. – Akkor mi lesz?
– Fogalmam sincs róla, Mr. Lawrence.

106

Aranyfogú a sátor oldalának támasztotta ugyan a puskáját, de azért észrevettem,

hogy rajtam tartja figyelő tekintetét. Nem tudtam, hogy Griffith valóban az iga-
zat mondta-e – immár ismételten – velem kapcsolatban, vagy csak meg akart
nyugtatni, esetleg el akarta ültetni bennem a biztonságérzet fácskáját.
Huszonöt koporsó volt a sátorban. Nagyobbik részében halottak voltak, a ma-
radékban semmi. Csak éppen a halottak és a semmi úgy össze voltak keverve,
hogy mindet ki kellett nyitogatnunk ahhoz, hogy biztosak lehessünk a dolgunk-
ban. A cédulákat is letépték róluk.
– Ki a fene kevergette össze ezeket az átkozott koporsókat? – mérgelődött
Griffith.
– Mr. Woodley – mondtam. – A saját rendszere szerint csoportosította őket.
– Rendszer? – hökkent meg Griffith. – Maga lát itt valamilyen rendszert?
Sorban bele kellett néznünk valamennyi koporsóba. Őszintén szólva nem szí-
vesen tettem. Én még az egyiptomi múmiákat sem szívesen bámulom meg. Hát-
ha nem szeretnék, hogy megbámuljam őket…
 Dava is beszállt a koporsók nyitogatásába, és mindegyik halott felett elmon-
dott egy rövid imát. Aranyfogú egy ideig ott állt mögöttünk, árgus szemekkel
figyelve, hogy nem követünk-e el valami disznóságot, ahogy azonban múlt az
idő, egyre inkább megváltozott a viselkedése. A végén már annyira a szívére
vette a dolgot, hogy leült a sátor bejárata mellé, letette a puskáját és szaporán a
homlokát törölgette. Másképpen szólva, a mogorva Aranyfogú olyan rosszul lett,
mint a kutya, amelyik a lakodalomban halálra zabálta magát.
Nem tudom, mennyi idő múlhatott el a néma keresésben, amikor egyszer
csak Griffith felkiáltott.
– Alighanem megtaláltam.
És valóban megtalálta. A koporsóban, amely mellett állt, egy piros kabátos
férfi feküdt. Nem szeretnék sokat beszélni róla, de a hajdani Donovan ezredesen
alig látszott az idő múlása. Piros kabátja szorosan a testéhez tapadt, kezei úgy
feküdtek mellette, mintha vigyázzállásban érte volna a halál. Arca nyugodt volt,
és mintha még mosolygott is volna. Akárki is tette a koporsóba, jó munkát vég-
zett.
Szótlanul álltunk egymás mellett, a másfélszáz éve halott Donovan ezredes
arcát fürkészve. Mintha azt figyeltük volna rajta, hogy vajon hogyan érzi magát
a koporsójában. Ő azonban csak feküdt, semmi jelét nem adva annak, hogy ér-
dekli valami abból, ami a halála utáni időben történt a nagyvilágban. Elgondol-
kodtam az élet és a halál nagy kérdésén, és csak akkor riadtam meg, amikor
meghallottam mellettem Dava szerzetes áhítatos suttogását: Om mani padme
hum, om mani padme hum!
– Hát akkor ez megvan – mondta minden különösebb kegyelet nélkül Griffith.
– Megvan a fickó!
Szótlanul bólintottam. Valóban itt fekszik előttünk Donovan ezredes. Aztán
azonnal arra gondoltam, hogy vajon azoknak, akik gyilkoltak miatta, mi lesz a
következő lépésük.
– Megvan a fickó! – ismételgette egyre csak Mr. Griffith a fejét csóválgatva,
mintha magát is meg akarná győzni róla, hogy aki a koporsóban fekszik, az való-
ban az a férfi, aki miatt itt vagyunk. – Mit szólsz hozzá, Tony?
Aranyfogú Tony azonban nem szólt semmit; némán a homlokát törölgette.
Puskája néhány lábnyira mellette hevert, esélye sem volt rá, hogy felkapja, ha
szüksége lenne rá. De hát mi szüksége is lett volna, amikor senki nem zavart
bennünket. Akár órákig is elnézegethettük volna a „tetovált” ezredest a kopor-
sójában.
Gondoltuk mi. Én nem annyira. Nem kellett soká várnom, hogy történjék va-
lami. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy számítottam-e rá, azt kell felelnem,
hogy igen. Elvégre ezen alapult a tervem. Griffith azonban meg lehetett győződ-
ve róla, hogy senki sincs a közelünkben, és alaposan meg is lepődött, amikor
egyszer csak megszólalt egy eddig nem hallott hang. A hang maga nem volt ide-
gen; valamennyien ismertük, csupán kisebb meghökkenést keltett gazdájának a
felbukkanása.
– Micsoda meglepetés! – mondta lord Carrick, amint megjelent az ajtóban.
Egyszerre fordítottuk felé a fejünket. Lord Carrick mosolygott. Fegyvere vi-
szont, amelyet a kezében tartott, nem sok jót ígért. Komor volt az, mint a lövés-
re kész kis sorozatlövők általában.
– Ezt a meglepetést! – ismételte, és igyekezett meglepődöttnek látszani. Fel-
húzta a szemöldökét, mintha valóban váratlan megrázkódtatás érte volna.
Mr. Griffith meglepetten kapta fel a fejét.
– Lord Carrick? – kérdezte.
– Miért? Kinek látszom? – kérdezett vissza a lord.
– Hát én… hát mi csak…
– Szóval megtalálták – szögezte le a lord. – Sejtettem, hogy előbb-utóbb meg-
találja valaki. Arra azonban nem gondoltam, hogy éppen maga lesz az, Theo.
– De hát nem is én találtam meg.
Lord Carrick feje ekkor felém fordult.
– Mr. Lawrence?
Nemet intettem.
Lord Carrick értetlenül meredt ránk.
– Se maga, se maga: akkor ki?
– Ez a kérdés – mondtam.
Lord Carrick kezében megremegett a fegyver.
– Na ne szórakozzanak velem, barátaim. Ne próbálják bemesélni nekem, hogy
tiszteletre méltó ősöm csak úgy ide jött és magától belefeküdt egy koporsóba.
Különben még nem is láttam… Lépjenek, kérem, hátrébb, maga is, szerzetes! Így
ni! Most pedig megnézem dicső elődömet, de azért magukon tartom a fegyve-
remet, nehogy tévedés essék. És ha azt hinnék, hogy szükség esetén nem húzom
meg a ravaszt…
– De hát mi az ördögről beszél lordságod? – hökkent meg Griffith. – Hiszen mi
az ön alkalmazottai vagyunk!
– Szeretnék hinni ebben – mondta a lord. – Menjenek egy kicsit hátrébb. –
Mielőtt azonban a koporsóhoz ment volna, Aranyfogú fölé hajolt. – Hát magával
meg mi a fene történt, Tony? Csak nem az a csúnya Lawrence bántotta magát?
– Öööö – mondta Aranyfogú. – Ööööö…
– Micsoda?
– Ööööö… öööö…
Griffith néhány gyors mondattal felvázolta a lordnak az eddig történteket.
Hogy miképpen találtunk rá Donovan ezredesre.
– Mondja, Mr. Lawrence, miből gondolta, hogy itt találja az ősömet? – fordult
végül hozzám lord Carrick.
Elmondtam neki, hogy miből. Hogy valahova csak rejteniük kellett a „megta-
lálóknak”. Úgy gondolták, hogy itt lesz a halott a legnagyobb biztonságban, egé-
szen addig… amíg… meddig is?
– Már csak az a kérdés – sóhajtotta a beállott csend után a lord –, hogy szá-
míthatok-e magukra?
Griffith megsimogatta lángoló szakállát.
– Ránk mindig is számíthatott, lord Carrick. Ha nem lettünk volna elkötelez-
ve ön iránt, már régen leléptünk volna.
– De most már le akartak lépni.
– Nem. Bár őszintén szólva féltettük az életünket.
– Úgy érzem, uraim, hogy fordulóponthoz érkeztünk – mondta lord Carrick. –
Döntenem kell, hogyan tovább. És persze maguknak is. A kérdés az, hogy velem
tartanak-e? Természetesen nem pusztán barátságból kérdem, és ez vonatkozik
önre is, Mr. Lawrence.
– Amennyiben? – kérdeztem.
– Játsszunk nyílt kártyákkal – mondta a lord. – Remélem, hogy rejt valamit
Donovan ezredes kabátja. Ha segítenek nekem azt a valamit kijuttatni az ország-
ból, akkor… az ön jutalmát még megbeszéljük, Theo és Tony, Mr. Lawrence, ön-
nek pedig azt ígérhetem, hogy busásan honorálom a fáradozásait. Esetleg össze-
hozhatok egy alapítványt az egyetemén… Nos, mit szól hozzá?
Bizonytalanul bólintottam.
– Rendben van – bólintott ő is. – Akkor hát lássuk a medvét… akarom monda-
ni a rokonomat. Nagyon kérem, uraim, hogy miután, gondolom, megegyeztünk,
ha lehetséges ne lőjenek hátba…
Lord Carrick ezután a koporsó fölé görnyedt, és olyan elmélyülten kezdte né-
zegetni Donovan ezredest, mintha egy izgalmas kiállítási tárgy lett volna. Bizo-
nyos értelemben persze az is volt.
– Szóval, te vagy a tetovált Donovan ezredes – mondta néhány mély sóhajtás
után a lord. – Őszintén szólva semmi hasonlóságot nem látok köztem és közted,
bár a fene se tudja. Lehet, hogy ha majd én is meghalok, jobban hasonlítunk
egymásra, de ez még odébb van, igaz, uraim?
– Ja – mondta Griffith. – Odébb.
– Én az ük-ük-ükunokád vagyok – folytatta a majdnem-monológot lord Car-
rick. – És szükségem lenne arra a valamire, amit a kabátodban rejtegetsz. Remé-
lem, hogy még mindig benne van. Őszintén szólva kissé megrendült az anyagi
helyzetem… a jelenlévő urak is igényt tartanak bizonyos jutalomra… szóval itt
vagyok, és megkérdezném tőled, hogy hol van az az izé, amiről beszéltem, ha
tudnál válaszolni, csakhogy nem tudsz, ezért kénytelen vagyok megtapogatni a
kabátodat… bár nem szívesen teszem. Nem szoktam hozzá, hogy halottakat ta-
pogassak, pláne ha rokon az illető, és nagyon úgy néz ki, mintha élő lenne. Mr.
Lawrence, megkérhetném, hogy segítsen nekem?
– Majd inkább én – ajánlkozott Griffith.
– Jól van, Theo, akkor maga.
Griffith lord Carrick mellé lépett. Lord Carrick ekkor váratlanul az oldalába
nyomta a fegyverét.
– Figyeljen ide, Theo – mondta az eddigiektől eltérő, fenyegető hangon. –
Maga még nem ismer engem, vagy inkább félreismer. Általában a béke híve va-
gyok, semmiképpen sem kedvelem az erőszakot, de be kell vallanom magának,
hogy nem vagyok olyan hülye és nyámnyila, mint esetleg maga gondolná. Be
kell vallanom magának, hogy öltem már embert, nem is egyet. Nemrég még
olyan feladatokat hajtottam végre – persze szigorúan a haza érdekében –, ame-
lyek során kénytelen voltam emberi életeket kioltani. Nem állítom, hogy a gyil-
kolásban profi vagyok, de ha kényszerítenek rá, hát nem habozok sokat. Ugye
értjük egymást?
– Tökéletesen – bólintott Griffith.
– És ön, Mr. Lawrence?
– Ha akarja, el is mehetek.
– A fenét mehet el! Inkább nézzük meg ezt a kabátot. Itt mintha lenne benne
valami. Látja? Maga csak tartsa a kabát szélét, én majd…
– Csak lassan a testtel, Basil, csak lassan a testtel – hallottam hirtelen egy
hangot az ajtó felől.
A lord megdermedt, megdermedt Griffith is és én is egy kicsit, pedig számí-
tanom kellett volna rá, hogy hamarosan látogatót kapunk.
Az ajtóban Mr. Kenneth Butler állt, ugyancsak egy kis sorozatlövővel a kezé-
ben.

107

Griffithével találkozott a tekintetem. Azt láttam benne, amit ő láthatott az

enyémben. Hogy az első lövést követően eltűnünk a koporsó mögött. Ha tudunk.
Mr. Butler az ajtóban állt, lord Carrick a koporsó mellett – egymásra szegez-
ték a fegyvereiket, készen rá, hogy meghúzzák a ravaszt. De nem húzták meg.
Egyelőre csak méregették egymást, mint a bokszolok a ringben, mielőtt elkezde-
nék nyitogatni a pofonosláda tetejét.
– Csak lassan a testtel, Basil.
Lord Carrick lemondóan csóválta meg a fejét.
– Sejtettem. Pedig nem volt szándékomban embert ölni. Az a baj, Kenneth,
hogy ha csak meglátlak, azonnal lövöldözni támad kedvem. Ha nem lenne olyan
szépasszony a feleséged, és ha nem sajnálnék özvegyasszonyt csinálni belőle, szó
nélkül kinyírnálak.
– Miért utálsz te engem annyira, Basil? – kérdezte Mr. Butler fejcsóválva.
– Nézz a tükörbe, Kenneth.
– Te már belenéztél?
 – Bele én. És akárhányszor belenézek, mindig egy úriembert látok benne.
– Ez csak azt jelenti, hogy valamilyen varázslat folytán én jelenek meg a tük-
rödben.
– Mi lenne, ha meghúznám a ravaszt, Kenneth?
– Akkor én is meghúznám, Basil.
– Csak ennyi?
– Ennyi.
Lord Carrick leeresztette a fegyverét.
– Hátha elég lesz kettőnknek is.
– Hátha.
Lord Carrick előbb a halottra nézett, aztán ismét az ajtóban álló Butlert vette
szemügyre.
– Miért ölted meg az embereimet, Kenneth?
Mr. Butler szeme kerekre nyílt.
– Én? Bolond vagy te, Basil? Miért öltem volna meg bárkit is?
– Jól van, jól – emelte fel gyorsan a kezét lord Carrick. – Jól van. Kezdettől
fogva számítottam rá, hogy nem leszek képes levakarni téged a hátamról. Már
gyerekkorodban sem szálltál le rólam. Aztán a Szolgálatnál sem… Jól van. Előbb
nézzük meg ezt az izét, aztán majd beszélhetünk róla.
– E-eee! – rázta meg a fejét Butler. – Előbb beszéljük csak meg. Ötven-ötven
százalék.
– A fenébe is, legyen – biccentett a lord.
– Van valami fogalmad róla, hogy ki végezhetett hentesmunkát? – kérdezte
Butler. – Ha te nem, akkor ki? Lehet, hogy ez a Lawrence ütötte más dolgába az
orrát?
– Én? – hökkentem meg. – Hiszen én is áldozat vagyok.
– Mi a fene? – csodálkozott Butler. – Kinek az áldozata?
– Valaki elrabolta a barátomat.
– Igazán? Én inkább azt hiszem, hogy a maga pedofil haverja rabolta el azt a
kislányt… bár, hogy őszinte legyek, ahogy elnéztem, nem is olyan kislány az már.
– A tárgyra, Kenneth! – mordult rá lord Carrick. – Tehát megegyeztünk? A je-
len lévő uraknak megfelelő jutalmat ígértem… ebben is egyetértünk?
– Mennyi az a megfelelő jutalom?
 – Gyere ide és nézd meg legalább a felmenődet.
– Mi a fenéért? – kelletlenkedett Butler. – Tudod, mennyi hullát láttam már a
hegyeken? Na, mindegy. Gyerünk ősöm, hadd nézzelek meg! Te, Basil, ha nincs a
fickónál semmi…
– Efelől ne legyenek kétségeid – nyugtatta a lord. – Inkább csak figyeld, mi
történik. Mr. Lawrence, lesz szíves oldalra húzni a kabátját.
Nem tehettem egyebet, a halott fölé hajoltam, óvatosan megfogtam foszlado-
zó kabátja két szárnyát és széthúztam őket. Vigyázva tettem, ám még mindig
fennállt a veszély, hogy darabokra szakadnak. Végül is nem szakadtak darabok-
ra. Hiába, nincs párja a régi kézimunkának.
– Látsz nála valami erszényt vagy hasonlót? – kérdezte néhány lépésnyi tá-
volságból Butler.
– Nem – válaszolta lord Carrick.
– Mr. Lawrence?
– Csak még egy pillanat…
Bár nem láttam semmit, de ahogy végighúztam a kezem a kabáton, megérez-
tem valami gyanúsat. Mégpedig a kabát szárnyának a szegélyén. Kicsit jobban
megnyomtam az ujjaimmal, és máris kisebb-nagyobb gömbölyű testeket tapin-
tottam ki a ruha belsejében.
– Nos? – türelmetlenkedett Mr. Butler.
– Azt hiszem, találtam valamit – mondtam.
Közelebb lépett a koporsóhoz; ha akartam volna, talán elvehettem volna tőle
a fegyverét, de hát miért is tettem volna?
Dava úgyszintén a koporsóhoz lépett, és újfent imádkozni kezdett.
– Zavarja már el innen ezt a fickót – förmedt rám Butler. – Mi a fenéért hozta
magával?
Dava makacsul tovább imádkozott. Szerencsére hamar abbahagyta.
Abba kellett hagynia.
Egy puskalövés elég indok ahhoz, hogy az ember, akármilyen elmélyülten
imádkozzék is, azonnal abbahagyja tőle.
 108

Az ajtóban Mr. Atkinson állt, puskával a kezében. Nem mondhatom, hogy a

fegyveréből kiszáguldó golyó ott fütyült el felettünk a levegőben, mivel egyálta-
lán nem fütyült, csupán tenyérnyi lyukat vágott a sátorponyvába.
Jómagam azon voltam, hogy sürgősen hasra vágjam magam. Aztán mégsem
tettem. Nem, mert nem volt hova. Szerencsére Atkinson nem folytatta a lövöl-
dözést.
Mégis csattant valami: lord Carrick tenyere. Másképpen szólva: lord Carrick
tapssal fogadta Mr. Atkinson feltűnését.
– Bravó, Howard – mondta szemmel láthatóan nélkülözve mindenféle meg-
rendülést. – Hatásos belépő!
Mr. Atkinson igyekezett mogorva képet vágni, de nem sikerült neki. Inkább
határozatlanságot láttam az arcán, semmint fenyegetést.
– Mindenkit keresztüllövök, aki megmoccan – mondta enyhén remegő han-
gon.
– Engem is, Howard? – kérdezte felhúzva a szemöldökét lord Carrick.
– Téged elsősorban. Már régen meg kellett volna tennem.
– És miért nem tetted meg?
Atkinson erre nem válaszolt.
– Áruljam el helyetted?
Mr. Atkinson kezében megremegett a puska.
– Megmondom én – folytatta a lord. – Azért, Howard, mert te még soha nem
öltél embert, és nem is fogsz. Sőt, még állatot sem öltél, igaz?
– Ezt nem akarom hallani…
– Pedig így van, Howard. Emlékszel még akkor, ott, Afrikában, amikor ételt
osztottunk az éhezőknek? Emlékszel még az oroszlánra, amelyik megtámadott…
– Kuss! – próbált meg nagyon határozottnak mutatkozni Atkinson, ami abból
is látszott, hogy remegni kezdett a pocakja nagy felindulásában. – Ne erről be-
szélj! Arról beszélj, amikor otthagytál mentés közben…
Teljesen váratlanul ismét eldördült Atkinson fegyvere. Nem voltam biztos
benne, hogy szándékosan lőtt-e, vagy véletlenül sült el a puskája, mindenesetre
ez a golyó is elszállt felettünk, újabb, tenyérnyi lyukat vágva a ponyvába.
 Lord Carrick tett néhány lépést Atkinson felé.
– Na, ebből elég, Howard! – kiáltotta. – Elég ebből, te szerencsétlen hülye! Ha
akarod, hát, tessék, lőj le! Itt vagyok, nyomban lezárhatjuk azt a nyomorult
ügyet. Lassan két évtizede, hogy a nyomomban jársz és halálra idegesítesz. Azt
hiszed, hogy egy percig is komolyan vettelek? Szánalmas figura vagy, Howard.
Gyerünk, lőj már le, legyen vége az egésznek!
A szemem sarkából láttam, hogy Griffith ugrásra kész. Magam is úgy gondol-
tam, hogy jobb lenne Atkinsont minél előbb eltakarítani az útból, és mély léleg-
zetet is vettem, hogy megtegyem, de akkor történt valami, amire nem számítot-
tam. Mr. Atkinson kiejtette a kezéből a fegyverét, és a földre zuhant. Néhány
pillanatig azt hittem, hogy eltalálta valaki, és még csodálkoztam is, hogy nem
hallottam a fegyver hangját. Griffithre pillantottam, aki legalább olyan meghök-
kent képet vágott, mint jómagam. Aranyfogú a földön ült, fegyvere ugyancsak a
földön volt, ő sem lőhetett.
Amint aztán Atkinson arcára pillantottam, megértettem mindent. Halálsá-
padt volt, reszketett, izmai megfeszültek, remegett keze-lába.
– A szentségit! – üvöltött fel lord Carrick. – A szentségit! Engedjenek oda hoz-
zá!
Mr. Atkinsont tovább rázták a görcsök; szeme a sátor mennyezetére meredt –
amelyet néhány perccel ezelőtt ő maga lyukasztott ki –, mintha azon törte volna
a fejét, hogyan tudna azután, hogy kinyírta lord Carricket, a lyukakon át kime-
nekülni a szabadba. Szája enyhén kinyílt, kilátszottak a fogai, fehéressárga hab
csepegett a keze fejére. Ezenkívül úgy csikorgott a foga, hogy rossz volt hallgat-
ni.
Lord Carrick letérdelt Atkinson mellé és a keze után kapott. Minden erejét
összeszedve megpróbálta kifeszíteni Atkinson görcsbe rándult ujjait.
– A francba – hallottam Griffith csodálkozó morgását. – Ezt meg mi lelte?
Megmérgezték a lámák, vagy mi?
– Epilepszia – legyintett Butler. – Nekem is volt egy ismerősöm…
Lord Carrick eközben megkísérelt valamilyen ruhadarabfélét, valószínűleg a
zsebkendőjét, Mr. Atkinson szájába gyömöszölni. Talán, hogy a fogait védje.
Nem voltam tisztában vele, hogy mit kell tenni a beteggel epilepsziás roham
esetén, így inkább hátrébb húzódtam.
 Nem tudom, mi lett volna a roham vége, lehet, hogy Mr. Atkinson ott végezte
volna az életét, a többi hulla között a sátorban, ha Dava oda nem lép hozzá. De
odalépett. Letérdelt mellé, miközben félretolta a lordot.
– Hagyja – mondta rettenetes angol kiejtéssel. – Menjen odébb! Vegye ki azt
az izét a szájából!
– Hiszen még be sem dugtam – felelte kissé sértődött hangon lord Carrick, de
azért elvette a kezét és a zsebkendőt Mr. Atkinson szája elől.
– Menjen odébb… menjen.
Lord Carrick habozott, megvonta a vállát, felemelkedett és tett két lépést
hátrafelé.
– Hé! – hallottam Griffith hangját. – Képes ott hagyni? Ez a fickó akár meg is
ölheti!
A „fickó”, azaz Dava, azonban nem ölte meg Atkinsont. Az is igaz, hogy lát-
szólag nem sokat tett vele, és nem is tartott sokáig a művelet. Annyit tett, hogy
kivette a palástja öbléből az olvasóját, és Atkinson mellkasára fektette. Atkinson
szeme még mindig a mennyezetre meredt, arról árulkodva, hogy olyan messze
van tőle a lelke, mint a föld két pólusa egymástól.
Dava vett egy mély lélegzetet, aztán, ha azt mondanám, hogy megszólalt,
nem mondanék igazat vele. Valójában nem szólalt meg, mégsem találok jobb
szót arra, ami történt. Dava ugyanis felbúgott, mint a kagylókürt Bora Borán.
Felfújta az arcát, teste pedig rázkódni kezdett, mintha elkapta volna Atkinsontól
a remegést.
A búgó hang, amely Dava egész testéből kiáradt, megremegtette a dobhár-
tyánkat, olyannyira, hogy Griffith a füléhez kapta a kezét, Butler eltátotta a szá-
ját, Aranyfogú pedig ismét csak megpróbálta tudtunkra adni, hogy nincs meg-
elégedve a világgal.
– Ööööö… – szakadt ki a száján. – Öööööö…
A furcsa, búgó hang ott keringett a sátorban, belénk ütközött, majd lepattan-
va rólunk, ismét forogni kezdett a levegőben.
– Ommmmm! Ommmm! Ommm!
Amikor először hallottam ezt a hangot, magam is megrendültem tőle. Oda-
fent hallottam, Tibetben, egy kolostorban, évekkel ezelőtt. A szerzetesek szerint
ez az a hang, amelyből létrejött a világ. Az om hang teremtett mindent, amit mi
világnak nevezünk. Ez a hang hozta létre az isteneket, az embereket és a lélekte-
len tárgyakat is. Hegyeket, völgyeket, tavakat, tengereket.
Hogy valóban így történt-e, ki tudja – talán igen, talán nem –, de hogy a mi
esetünkben nem maradt hatás nélkül, az biztos. Úgy megbirizgálta az idegein-
ket, hogy majd rosszul lettünk tőle. Mr. Atkinson viszont becsukta, majd kinyi-
totta már-már üvegesedni látszó szemét, lassan abbamaradt a remegése, és cso-
dák csodájára felkönyökölt.
– A fenébe… is – mondta halkan. – A fenébe… is. Maga meg… mit akar itt?
Dava nem válaszolt, úgy összement a teste a palástja alatt, mint a tangóhar-
monika, amikor kinyomják belőle a levegőt. Az om is kiszállt a sátorból, és döb-
bent csend ülte meg a helyét.
Atkinson lihegett egy kicsit, majd gyorsan feltápászkodott. Értetlenül nézett
körül, végül Daván állapodott meg a tekintete.
– Mi történik itt… Dava? – kérdezte.
Dava megvonta a vállát.
– A szél és az izgalom – felelte.
– Mintha kicsit… megszédültem volna – magyarázta Mr. Atkinson. – Szerin-
tem túlettem magam. Ha hazamegyek, elkezdek egy komolyabb fogyókúrát. Hol
a puskám? A fenébe is… most már emlékszem… Azt hiszem… csak azt akartam
elmondani, hogy hazamegyek. Ezt akartam elmondani neked… Basil.
– Értem, Howard.
– És… tudtodra akarom adni… egyen meg a fene… hogy feladom. Nem törő-
döm többé veled. Ami elmúlt, az elmúlt. Nem tagadom, azért jöttem ide, hogy
megszégyenítselek, amint azt már többször is megtettem, de rájöttem, hogy
hülye vagyok.
– Hát, ha te mondod…
– Itt, a hegyek között rádöbben az ember, hogy csupán egérszar a világban.
Nem ér semmit. Nincs jelentősége, és a mi kicsinyke viszályunk sem más, mint
egérszar.
– Ebben lehet valami – morogta lord Carrick.
– Hosszú éveket szenteltem az életemből egy illúziónak, és ez emeletes osto-
baság volt tőlem. Ezért aztán… be akarom jelenteni neked, hogy hazamegyek, és
talán nem is látsz többé… részemről befejeztem. Vége a versenynek, Basil. Ki-
szálltam.
Lord Carrick csak állt lehajtott fejjel, és talán nem is tudta, mit válaszoljon.
Mr. Griffith azonban válaszolt helyette is.
– Csak azt magyarázza meg, hogy mi a fenéért kellett ehhez lövöldöznie?
– Nekem? – hökkent meg Atkinson. – Én lövöldöztem? Maga nem ép, bará-
tom. – Megsimogatta a pocakját, lehajolt, felvette a fegyverét és megsimogatta a
puska tusát. – Akkor én megyek is – mondta. – Valahogy majd… visszatérek Kat-
manduba. – Még egyszer a fegyverére nézett, aztán letette Aranyfogú puskája
mellé. – Erre már nem lesz szükségem…
– De nekem igen!
Újabb szereplő lépett a színpadra.
Felizita, azaz a volt Mrs. Butler.

109

Hogy nem a levegőbe beszélt, mi sem bizonyította jobban, mint hogy gyors
mozdulattal felkapta Atkinson eldobott puskáját, és végighordozta rajtunk a
csövét.
– Sejtettem, hogy itt találom az egész dicső gyülekezetet – mondta. – Hogy-
hogy én nem kaptam meghívót a házibulira? Még maga sem szólt róla, Leslie…
Tudom, hogy nem illik meghívó nélkül betoppanni egy ilyen nevezetes ese-
ményre, de hát én egyszerű sorból származom, nem volt olyan előkelő a nevel-
tetésem, mint lord Carrické, vagy a tiéd, Butler.
Butlernek csak ekkor jött meg a hangja. Ingerült volt, és dühös.
– Mi a francot akarsz te itt, Felizita?
Felizita a nyitott koporsóra nézett. Nem láthatta ugyan, hogy ki van benne,
de nem kellett különösebb képzelőerő hozzá, hogy kitalálja.
– Megtalálták Donovant, mi?
Őszintén szólva megdöbbentett a látványa, talán még sosem láttam olyan
szépnek, mint ezekben a pillanatokban. Arca kiváló festő ecsetjére kívánkozott –
nem Modiglianira vagy Picassóra gondolok –, olyan művész vásznára, aki annak
idején jól megfizetett Madonna-képeket festett. Hosszú haja a vállára omlott,
vékony dzsekije alól kidomborodtak első osztályú keblei. Végtelen szelídség ült a
tekintetében.
– Mi közöd hozzá? – kérdezte Butler.
Felizita a fejét csóválta.
– Semmi finomság nincs benned, Kenneth – mondta. – Darabos vagy, mint a
műtrágya. Tehát sikerült rábukkanniuk az ezredesre. Gratulálok, uraim.
– Figyelj, Felizita – emelte fel a hangját Butler. – Ne legyenek illúzióid, mi
már nem vagyunk férj és feleség, neked semmi közöd Donovanhez. Ő az én fel-
menőm, nem a tiéd. A válási papírokban benne van, hogy mit kapsz tőlem, be is
tartottam, idehoztalak az annyira vágyott hegyeid közé a saját költségemen,
most pedig csinálj egy hátraarcot, szívem, és lépj ki a sátorból, egyúttal az éle-
temből is. Semmi közöm a továbbiakban hozzád, neked pedig ahhoz, hogy mi
történik köztem és az ősöm maradványai között.
– Cöcöcö – sziszegett a fogai között mosolyogva Felizita. – Igaz, hogy a válási
papírokban nem szerepel az ezredes, de úgy érzem, hogy házasságunk alatt any-
nyit szenvedtem miattad, annyi kellemetlenséget okoztál…
– Én? Neked? Mivel?
– A jelenléteddel, szívem. Azzal például, hogy egy ágyban kellett aludnom ve-
led… de hagyjuk is ezt. Az a helyzet, Kenneth és lord Carrick, hogy részt kérek
abból, amit a koporsó rejteget.
Lord Carrick összevonta a szemöldökét.
– Mégis milyen jogon?
Felizita szótlanul felemelte a puskát.
– Így már más – mondta hirtelen engedékennyé válva a lord. – És hogyan
képzeli a dolgot?
– Hol tartanak egyáltalán?
– Sehol – mondta a lord.
Felizita ekkor felém fordult.
– Mr. Lawrence… azaz, kedves Leslie… most alighanem magán van a sor.
Ezzel feltehetően azt akarta mondani, hogy menjek a koporsóhoz és foglal-
kozzam a halottal, de aztán kiderült, hogy akármire is akart felszólítani, mégsem
rajtam volt a sor.
Az ajtóban ismét megjelent valaki, pontosabban valakik. Nivedita memszáhib
és Mohnish száhib. És hogy szebb legyen a dolog, az ő kezükben is fegyver volt. S
mintha csak bizonyítani akarnák a szomorú tényt, hogy, tudniillik, a tudósok
mind szegények, az ő fegyvereik már közel sem voltak olyan szépen csillogóan
modernek, mint azoké, akik eddig bejöttek a sátorba. Nivedita memszáhib pél-
dául egy olyan pisztolyt szorongatott a markában, amelyet bizonyára egy múze-
um megfelelő tárlójából emelt el. Még abból az időből származhatott, amikor
portugál kalózok járták Goa környékét. Biztos voltam benne, hogy ha elsütné –
ha egyáltalán elsülne –, nagyobb kárt tenne magában, mint bennünk. Ami pedig
Mohnish száhib fegyverét illeti, az sem került volna be egy fegyverbörze favorit-
jai közé. Még az ópiumháború idejéből származhatott, s valószínűleg kalandos
úton jutott Kínából Nepálba. Hiába, a fegyverek sorsa sem kevésbé hányatott,
mint az embereké. Csakhogy ők aligha veszik annyira a szívükre, ha megölnek
valakit, mint az utóbbiak. Már amelyik, persze.
– Mindenki álljon meg! – kiáltott fel megjelenésével egy időben Nivedita
memszáhib. – Aki megmoccan, azt lelövöm.
Kis ideig nem is moccant senki. Ez is inkább a csodálkozásnak, mint a fenye-
getés által előidézett félelemnek volt betudható.
– Ez meg mi a francot akar jelenteni? – tért elsőként magához Griffith. – Ki-
csodák maguk?
Hirtelenjében nehéz is volt rájönni, hogy kicsodák. A memszáhib szárit öltött
ugyan, ám ez a szári rongyos volt, és piszkos, mintha egy szemétgödörből kukáz-
ta volna ki. Mohnish száhib sem nézett ki különbül: az ő ruhája is koszos és sza-
kadt volt. Selyemből készült nadrág volt rajta – kék színű –, ugyancsak selyem-
kabáttal. És ez a kabát piros színű volt, mint Donovan ezredesé a koporsóban.
A memszáhib nem mutatkozott be, ellenben Griffithre szegezte a pisztolyát.
– A Csennai Múzeum nevében ezennel lefoglalom.
Griffith eltátotta a száját.
– Engem?
– A halottat – mondta izgalomtól elcsukló hangon a memszáhib. – És ha bárki
is… bárki is… megpróbálna megakadályozni benne, akkor… lelövöm. Később
majd bocsánatot kérek tőle, de le kell lőnöm. Maguk nincsenek tisztában vele,
hogy ezek itt – és a koporsókra mutatott – muzeális értéket képviselnek… a ha-
lottak például… a koporsók nem annyira, és ezeknek… mármint a halottaknak, a
múzeumban a helyük… értem alatta, hogy persze rendezett körülmények kö-
zött… a kegyeleti feltételeknek mindenben eleget téve…
Griffith a lordra nézett.
– Mi a francot hablatyol ez itt összevissza?
Lord Carrick tett egy lépést a memszáhib felé.
– Kedves kisasszony…
– Állj! – kiáltotta ismételten Nivedita memszáhib. – Ha közelít… lövök.
Lord Carrick szánakozó képpel nézett a memszáhibra.
– Kérem, kisasszony, megkérhetem, hogy ne süsse el a fegyverét? Ami pedig
a halottakat illeti, egyetemének a vezetésével majd megtárgyaljuk a dolgot…
egyelőre, szépen kérem… ne fogja rám azt az izét, mert a végén még el talál dör-
renni…
Eddig még nem vettem észre, hogy Nivedita memszáhib különösebben vér-
szomjas lenne, s nem is volt biztos magyarázat arra, amit tett, de rémületében
vagy izgalmában meghúzta a ravaszt. Ha a jelenetben például egy 38-as Smith &
Wesson lett volna a főszereplő, nagy baj lett volna – leginkább a lord számára –,
ám szerencsére így nem lett tragédia. A történelmi lőfegyver csupán csettent
egyet. Nivedita memszáhib értetlenül meredt rá, majd ránk, aztán a pisztolya
csak úgy magától kiesett a kezéből.
Lord Carrick nem törődve vele, hogy Mohnish száhib kezében még mindig
van valami, a memszáhibhoz lépett, és gyengéden megfogta a kezét.
– Kedves… memszáhib – kezdte szokatlanul lágy hangon –, ne keseredjék el,
amiért nem sikerült lelőnie. Ami késik, nem múlik. Ha befejeztük itt a dolgunkat,
bepótolhatja, amit elmulasztott. Különben már beszélni is akartam magával,
tudniillik felettébb érdekel a Csennai Múzeum: ha egyszer odalátogatnék, re-
mélhetem, hogy maga lesz az idegenvezetőm?
A memszáhib válasza nem kifejezetten volt egyértelmű. Kiszakította a kezét a
lord kezéből, majd nagyot rúgott belé. Na nem a lordba, hanem a saját, elejtett
fegyverébe. A pisztoly a levegőbe emelkedett, majd rövid szárnyalás után Grif-
fith lába előtt landolt.
A vörös hajú fickó a fejét csóválta.
– Kösz, de nem gyűjtök ócskavasat. Mi a fenét csináljunk ezekkel?
Lord Carrick, aki valamiért nagyobb figyelmet fordított a két tudósra, mint a
többiek, ismét csak megfogta a memszáhib kezét.
– Kedves memszáhib… ha lenne szíves helyet foglalni azon a koporsón, ott…
és ön is Mohnish száhib. Nem tudom, van-e benne valaki, de bizonyára nem
veszi rossz néven, ha ráülnek. Mr. Lawrence! Kérem, tegye a dolgát!
Fogalmam sem volt róla, hogy szerinte mi lenne a dolgom, ő pedig nem tudta
bővebben kifejteni, mert alighogy nyitottam volna a számat, ismét csak felbuk-
kant valaki az ajtóban. Azt is mondhatnám, hogy odafújta a szél. A jövevénnyel
együtt ugyanis erős szélroham röppent be a sátorba, s mivel Mr. Woodley-n
kívül port is hozott magával, azon nyomban a képünkbe vágta. Ki hogy tudott,
úgy védekezett ellene. Jómagam mindkét tenyeremmel eltakartam az arcomat, s
a többiek is alighanem ugyanezt tették. Amikor kicsit később elvettem a tenye-
remet, már ismét átalakulóban voltak a sátorban az erőviszonyok.
Mr. Woodley nem érkezett egyedül. Az ő kezében is fegyver volt, méghozzá
nem is akármilyen. És éppen olyan erős és metsző hangja volt, mint a szélnek.
– Tegye csak szépen mindenki a földre a fegyverét, hölgyeim és uraim –
mondta. Az ő hangjában is izgalom vibrált, amit nem vettem jó néven. Tapaszta-
latból tudom, hogy aki fegyvert tart a kezében, és közben remeg a hangja, attól
sok jót nem lehet várni.
– Ne tréfáljon, Woodley – mordult rá Griffith. – Mi az ördögöt akar azzal a
fegyverrel?!
– Lőni, ha kell – mondta Woodley.
– De nem kell – csatlakozott hozzájuk Butler. – Mi a fenéért akarna itt bárki is
lövöldözni?
– Azt én nem tudhatom – mondta Woodley. – Én csak parancsot hajtok végre.
– Kinek a parancsát, ha szabad kérdeznem? Magának én parancsolok! – szólt
közbe lord Carrick, meg sem várva Woodley válaszát. – Magának az a feladata,
hogy az én irányításom alatt gondoskodjék a halottak testi épségéről és végre-
hajtsa az ezzel kapcsolatos utasításaimat. Maga nem így gondolja?
– Nem feltétlenül – mondta határozottan Mr. Woodley.
– Hm. És miért nem?
Mr. Woodley kihúzta magát. Mintha büszke lett volna valamire.
– Ma reggel… hm… beszéltem az illetékes szervekkel. Felhívtam őket, és…
– Illetékes szervekkel? – húzta össze a szemöldökét lord Carrick. – Kit ért ez
alatt?
– A rendőrséget – mondta Mr. Woodley. Ekkor tudatosult csak bennem, hogy
Mr. Woodley-nak kissé kimeredő, gülüszemei vannak, s úgy tűnt, mintha az iz-
galomtól ki akarnának esni a helyükről.
– A rendőrséget? – hökkent meg a lord. – Maga felhívta a katmandui rendőr-
séget?
– Bátorkodtam – mondta Woodley.
– Hogy merészelte anélkül, hogy szólt volna nekem?
– Miss Nivedita azt mondta, hogy… senkinek nincs joga muzeális értékeket a
magántulajdonának tekinteni. Még akkor sem, ha azok holttestek. De legfőkép-
pen… azt nem, ami a holttesteknél lehet. Ez mind-mind a nepáli állam tulajdonát
kell hogy képezze. Különben ezt én is így gondolom.
Villámok cikáztak a levegőben. Csakhogy ezek a villámok nem kívülről jöttek,
hanem egyik szem küldte a másiknak. Ennek aztán az lett az egyenes következ-
ménye, hogy lord Carrick odalépett Woodley-hoz és elkapta a karját.
– Tegye le azt a stukkert, Woodley, amíg szépen beszélek!
– Nem – mondta nagyon határozottan Mr. Woodley. – Ettől a pillanattól
kezdve én vagyok itt a főnök. Mr. Lawrence, számíthatok magára?
Lassan kezdtem már megszokni, hogy mindenki szeretne valamit tőlem, de
mielőtt még megtudhatnám, hogy pontosan mi lenne az, érkezik valaki és ismét
kezdődik elölről az egész cirkusz.
– Szóval? – kérdezte Woodley. – Igen vagy nem?
– Miről van szó? – tudakoltam.
– Először is menjen oda a koporsóhoz, amelyikben Donovan ezredes fekszik.
Sóhajtottam és odasétáltam.
– És most?
– Fogja ezt a kést, és vágja fel a ruháját, ott, ahol érez valamit. – Felém nyúj-
tott egy vastag pengéjű tőrkést, és folytatta a szövegét. – Maga ugyanolyan jól
tudja, mint én, hogy mi van az ezredes piros kabátjában. Azok a gyémántok,
amelyeket Donovan ezredes lopott el annak idején. Igaz, Mr. Lawrence?
Nem válaszoltam, elvégre mit is válaszolhattam volna. Korábban volt szeren-
csém meggyőződni róla, hogy a gyémántok valóban az ezredes kabátjába vannak
bevarrva. Éreztem is őket, amikor megtapogattam.
 – Azzal a késsel fel fogja vágni a kabátot, hogy ezer százalékban meggyőződ-
hessünk róla, valóban ott vannak-e, amiket keresünk.
– Afelől nyugodt lehet – szólalt meg Mr. Atkinson is. – Ott vannak azok, ne-
kem elhihetik.
– Akkor elmondom, hogy mi következik! – pattogott Woodley. – Mr. Law-
rence felvágja a késsel a kabátot. Maguk ott maradnak, ahol vannak. Memszáhib,
kérem, képes lesz arra, amit megbeszéltünk?
– Azt hiszem… igen – felelte Nivedita memszáhib. – Nekem a tudomány szent
dolog…
– Ha bárki is megpróbálkozna valamivel, lője lábon. Lefelé irányozva a pisz-
tolyt, amelyet magának adok, és lehetőleg a lábukra célozzon. Ha feljebb találja
el, megöli őket. Nem szeretnék halottakat látni… illetve annál többet nem, mint
amennyit muszáj. Nos, Mr. Lawrence… lásson munkához!
Ami ezután következett, sosem felejtem el. Woodley-t annyira lenyűgözte sa-
ját határozottsága, hogy ekkor már nem is törődött azzal, hogy a többiek mit
csinálnak. A többiek pedig látni szerettek volna mindent. Úgy éreztem magam,
mint a boncoló orvos a régi képeken, aki egy műtőasztalon fekvő hulla fölé hajol
bonckéssel a kezében, míg a terem karzatáról érdeklődők figyelik minden moz-
dulatát. Mr. Woodley-t ekkor már nem érdekelte, hogy kinél van fegyver, vagy
kinél nincs, olyan izgalom fogta el, amikor Donovan ezredes piros kabátjára
nézett, hogy megrettentem tőle.
És erre meg is volt minden okom. Biztos voltam benne, hogy amint felbuk-
kannak a szemük előtt a gyémántok, olyan balhé tör ki, amilyet még nem látott
a világ. Vagy csak egészen ritkán.
Donovan ezredes ott feküdt előttem szépen, nyugodtan, mint akit egyáltalán
nem érdekel az a nagy felhajtás, ami körülötte zajlik. Az ezredes különben maga
is megér néhány szót. Bár nincs szándékomban részletesen leírni az állapotát, el
kell ismernem, hogy a jég és a hideg épségben megőrizte a testét. Az ilyen holt-
testre szokták mondani, hogy olyan, mintha élne. Testének azon részei, amelye-
ket eredetileg ruha takart, telis-tele voltak tetoválva. Hogy miket ábrázoltak a
tetoválások, nehezen lehetett volna megmondani. Fogalmam sem volt róla, ho-
gyan lehetett annak idején a hadsereg ennyire megengedő vele. Talán az isten
háta mögötti garnizonban többet elnéztek a feljebbvalói, mint ahogy nagyobb és
előkelőbb helyeken tették volna? Nem hiába becézték az ezredest a „tetovált
Donovan”-nek.
– Lásson már munkához, hé! – szólt rám Woodley.
Vettem egy mély lélegzetet, majd körülnéztem, mielőtt belevágtam volna az
ezredes kabátjába. Sietnem kellett, elvégre éreztem, hogy a kabát – és vele
együtt Donovan ezredes – lassan kezd felengedni.
– Gyerünk, gyerünk! – sürgetett Woodley. Megszemléltem a helyet, ahol a
kabát két szárnyának a szélein szemmel láthatóan kidudorodott a piros anyag,
aztán leeresztettem a késemet. Csak néztem mereven a kabát anyagából kitü-
remkedő dudorokat, és nem mozdultam. A körülöttem állók persze nem tudták,
mi történt velem, majd amikor már gyanúsan hosszúnak tűnt a mozdulatlansá-
gom, kiáltozni kezdtek.
– Hé! Hé! Mi az ördög történt magával?
Ez utóbbit lord Carrick kiáltotta, aki egy koporsó tetejéről feszült figyelem-
mel szemlélte az eseményeket.
– Csak nincs valami baj?
Fejcsóválva sóhajtottam.
– De, bizony van – mondtam.
Minden szem rám meredt.
– És… micsoda? – hallottam Mr. Butler megszeppent kérdését.
– A holttestek – mondtam. – A meggyilkoltak. Azokkal van a baj.

110

Rövid, ám intenzív csend következett. Mintha valamennyien megdermedtek

volna.
– Ezt meg hogy… érti? – kérdezte Mr. Atkinson. – Mi köze a meggyilkoltak-
nak… Donovan ezredeshez?
– Éppen erről van szó – mondtam. – Hogy mi közük van hozzá. Mielőtt teljesí-
tem az önök kívánságát, erről is jó lenne néhány szót ejtenünk.
– Nem lehetne majd azután?
– Nem – feleltem határozottan. – Mielőtt felvágom a kabátot, valamit tisztáz-
nunk kell. Nevezetesen, hogy itt embereket gyilkoltak meg. Méghozzá nem is
egyet. Ebben a piros kabátban gyémántok vannak, amelyek értékesek ugyan, de
nem mérhetők az emberi élethez. Remélem, egyetértünk.
Nem válaszolt senki. Volt, aki lehajtotta a fejét – például Felizita, vagy akár
Mr. Butler –, mint akik szégyellik, hogy a gyémántok utáni vágyakozás vagy
csupán a kielégítetlen kíváncsiságuk okán megfeledkeztek azokról, akiknek az
életét gyilkos kezek oltották ki.
A szemem sarkából láttam, hogy lord Carrick nehezen szedi a levegőt, meg-
próbálja magába fojtani az arcát lassan lilásra festő indulatot.
– Jól van – mondta aztán rövid hallgatás után. – Mondja, amit mondania kell.
Végighordoztam rajtuk a tekintetemet, aztán, hogy még idegesítőbbé tegyem
a jelenetet, beleböktem a kés hegyét a piros kabát szövetébe.
– Van egy jó ismerősöm – mondtam. – Larrynek hívják. Talán még a bará-
tomnak is nevezhetném.
– És? – kérdezte a szintén egyre zaklatottabbnak mutatkozó Mr. Woodley.
– Ez a Larry lát el engem információkkal. Ha olyan helyen vagyok, ahol nehéz
bizonyos kérdésekre válaszokat kapni, felhívom, hogy tudjon meg ezt-azt. Már
persze akkor, ha van térerő.
– Mit akar ezzel mondani, az isten szerelmére? – tette össze a két kezét lord
Carrick. – Remélem, nem sorolja fel név szerint az egész baráti körét.
Láttam rajta, hogy remeg az idegességtől. Képtelen volt felfogni, miért hú-
zom ilyen jelentéktelen aprósággal az időt.
– Ettől megkímélem magukat – mondtam. – Különben is, nincsenek olyan so-
kan.
– Jézusom! – nyögte a lord. – Jézusom!
– Csodálkozom önön, lord Carrick – mondtam felhúzva a szemöldökömet. –
Önt érinti a legtöbb gyilkosság, és mégis…
– Téved – vágott közbe a lord. – Ha azt hiszi, érzéketlen szörnyeteg vagyok,
téved. Maga nem is sejti, menynyire megrázott azoknak az embereknek a halála.
Maga nem sejt semmit.
– Akkor viszont folytatnám a történetemet – mondtam. – És nem az ön halott
embereivel, lord Carrick. Inkább egy másik halottal… azzal az ismeretlen valaki-
vel, akit Miss Marsha Poppins üres szobájában találtunk.
 Erre aztán mindenki felkapta a fejét. Olyan régen történt, hogy lassan már
meg is feledkeztek róla.
– Na és mi van vele? – kérdezte Atkinson.
– Itt van valamelyik koporsóban – mondtam.
Valamennyi szem Mr. Woodley felé fordult. Mr. Woodley megvonta a vállát.
– Ez kétségtelen. De hogy melyikben…?!
– Hogyhogy nem tudja? – kérdeztem naiv ábrázattal.
– Úgy, hogy valaki összekutyult itt mindent – mondta dühösen. – Én rendbe
raktam a koporsókat; pontosan tudtam melyikben mi van… illetve ki van… aztán
valaki összekevert mindent. És a névtáblákat is…
– Kicsoda? – kérdeztem.
– Azt én is szeretném tudni. Még jó, hogy a hűtőrendszert nem kapcsolta ki,
mert belegondolni sem merek, hogy mi lenne akkor itt. Úgyhogy fogalmam
sincs róla, melyikben lehet.
Lord Carrick ismét összetette a kezét, és újfent könyörögni kezdett.
– Kérem, Mr. Lawrence, nagyon kérem… végül is mi a fenét akar azzal az is-
meretlen fickóval?
– Csak annyit – mondtam –, hogy sikerült ujjlenyomatot vennem tőle Felizita
asszony segítségével.
Ismét néma csend. Valamennyien engem bámultak, és megpróbáltak rájönni,
hogy mire akarok kilyukadni.
– És? – kérdezte valaki.
– Elküldtem Larrynek – mondtam.
Tovább tartott a döbbent csend.
– Elküldte…? – nyögte Mr. Griffith. – És… miért küldte el?
Nem volt valami bölcs kérdés, de azért türelmesen válaszoltam rá.
– Azért, hogy hátha így megtudom, kicsoda.
– És… hogy küldte el? – kérdezte valaki.
– A telefonommal – mondtam.
– Na és… megtudta, hogy kicsoda? – kérdezte némi meglepetésre Mohnish
száhib.
– Igen – feleltem. – Megtudtam.
– És… kicsoda?
 Futó pillantást vetettem Mr. Woodley-ra, aztán kimondtam.
– Mr. Woodley, a Nyugodjék Békében temetkezési iroda tulajdonosa.

111

Minden szem Mr. Woodley-ra meredt. Előbb az arcára, aztán a kezére. Az arcán
nem volt különösebb látnivaló azonkívül, hogy többször is furcsa grimaszba
rándult. A kezén azonban igen. Jobban mondva a kezében. Például az a kis izraeli
Uzi is, amely táncolni látszott örömében.
– Gratulálok, Mr. Lawrence – mondta a férfi, akit mindeddig mindenki Mr.
Woodley-nak gondolt. – Maga aztán valóban nem akárki.
– Ez meg… ez meg… mi a hétszentség? – nyögte a lord, nem egészen olyan
hangsúllyal, amilyet az ő köreiben általában alkalmazni szoktak. – Ez meg mi a
hétszentséget jelentsen?
Mr. Griffith ébredt elsőként, s mielőtt egy figyelmeztető kiáltással megakadá-
lyozhattam volna, megpróbálta Mr. Woodley-ra vetni magát. Jobban mondva
arra a valakire, akit mindeddig mindenki Mr. Woodley-nak hitt. A Mr. Woodley-
nak gondolt fickó azonban résen volt, s bekövetkezett az, amire csak rémálma-
imban számítottam, s aminek terveim szerint nem lett volna szabad bekövet-
keznie: Mr. Woodley kezében felkattogott a mini fegyver, s Griffith, aki a kopor-
sója tetejétől elszakadva „Woodley” felé röppent a levegőben, hangos kiáltással
bezuhant két koporsó közé. Újabb lövések hangzottak fel, én pedig lázasan ke-
restem egy egérlyukat, amibe bebújhattam volna.
– Álljon fel, Lawrence! – hallottam a hirtelen beállt csendben a fickó hangját.
– Álljon fel és emelje fel a kezét! Ha megpróbálkozik valamivel, gondolkodás
nélkül magába eresztek néhány golyót. Bújjon elő!
Nem tehettem egyebet, előbújtam. És természetesen a kezemet is feltartot-
tam. Méghozzá jó magasra. Nem láttam a fickó lelkébe, nem lehettem biztos
benne, hogy nem akar-e minden különösebb hercehurca nélkül kinyírni.
Felemelkedtem hát, és léptem kettőt előre.
– Itt vagyok.
„Mr. Woodley” komor képpel bámult rám.
 – Látja, mit csinált? – bökött aztán a földön heverő Griffithre a fegyvere csö-
vével. – Ha maga nem okoskodott volna, más lenne a helyzet. Leléptem volna a
gyémántokkal, maguknak pedig a hajuk szála sem görbült volna. Dühítő, hogy
telis-tele van a világ olyan fickókkal, mint maga, akik nem elégszenek meg azzal,
ami a színpadon történik, hanem feltétlenül a kulisszák mögé akarnak látni.
Most elégedett?
– Nem feltétlenül – mondtam.
Elindultam Griffith felé. A többiek bénultan, tehetetlenül álltak, látszott raj-
tuk, hogy még nem is fogták fel teljes egészében a történteket.
– Maga… nem Mr. Woodley? – kérdezte Mr. Butler remegő ujjal nem-Mr.
Woodley-ra bökve. – Akkor viszont ki a fene?
– Majd elárulom – mosolygott „Woodley”. – Maga meg hova megy? Álljon
meg, Lawrence!
Nem álltam meg, hanem Griffithhez léptem és lehajoltam hozzá. Nehezen lé-
legzett, hosszú, vörös szakálláról verejtékcseppek csöpögtek a földre.
– Eltalált a rohadék – nyögte. Nem is kellett volna semmit mondania: a mel-
lette gyűlő vértócsa mindent elmondott helyette. – Kapja el és nyírja ki!
Éreztem, hogy mellém térdel valaki. Az illatáról Felizitára ismertem.
– Meghalt? – kérdezte.
Megráztam a fejem.
– A másik viszont igen – mondta.
– Kicsoda? – emeltem fel rémülten a fejem.
– Carrick embere. Az aranyfogú.
Aranyfogú valóban halott volt. Keresztben feküdt az ajtó előtt: nem tudtam
másra gondolni, mint hogy magához tért, s amikor Woodley rálőtt Griffithre, a
kezébe kapta a fegyverét, amely nem messze tőle hevert a földön, hogy lepuf-
fantsa vele az ál-Woodley-t. Csakhogy, úgy látszik, fordítva történt a dolog.
– Hát ez aztán alaposan megváltoztatja a helyzetet – mondta „Mr. Woodley”
gondterhelt képpel. – Pedig higgyék el, nem akartam megölni magukat. Nekem
csak a gyémántok kellenek, nem a maguk élete. Mostanra azonban változott a
helyzet.
– Maga megátalkodott csirkefogó! – dühöngött lord Carrick.
– Sajnálom, lordom, hogy ilyen rossz véleménnyel van rólam, pedig… az az
igazság, hogy nekem is jogom van a gyémántokhoz, ha egyáltalán joga van bár-
kinek is hozzájuk.
– Magának? – hökkent meg a lord. – Milyen joga lehet magának? Csak nem
akarja bemesélni nekem, hogy maga is a rokonom?! Rokonból elég nekem Mr.
Butler.
– Pedig az vagyok, ha hiszi, ha nem, legalábbis balkézről. Felmenőink nagyon
is jól ismerték egymást, és ennek az ismeretségnek a folyományaként jómagam
is igényt tarthatok a gyémántokra. Donovan ezredes és az én egyik ősöm nagyon
is közel kerültek egymáshoz, túlságosan is közel. Mr. Lawrence… menjen oda a
halotthoz, és keresse már meg végre azokat a rohadék gyémántokat… Maguk
pedig ne mozduljanak, mert… különben, miért is ne? Csak nézzék valamennyien,
elvégre megérdemlik. Mr. Lawrence… mintha mi sem történt volna, végezze a
dolgát.
Beleegyezőn bólintottam, miközben úgy igazgattam a lábam, hogy könnye-
dén hozzáférhessek a csizmámba dugott 38-as Smith & Wessonomhoz. Nem is
értettem, hogy Mr. Woodley hogyhogy nem figyelt fel rá, hogy széles szárú
csizmában vagyok.
Mielőtt belevágtam volna a kabátba, végigtekintettem a nézőközönségemen.
Griffith a földön hevert, nehezen lélegzett, de még életben volt; Felizita ott tér-
delt mellette, és egy zsebkendővel a homlokát törölgette; Nivedita memszáhib és
Mohnish száhib döbbenten kapaszkodtak egymásba, és talán nem is értették,
hogy mi folyik az orruk előtt; lord Carrick, Mr. Butler és Mr. Atkinson a szemü-
ket forgatták, és valószínűleg azt latolgatták magukban, hogy mit kellene tenni-
ük ahhoz, hogy élve megúszhassák a kalandot. Összeráncolt homlokukról azt
olvastam le, hogy tisztában vannak vele: rosszul áll a szénájuk, méghozzá piszok
rosszul. Dava arcáról nem tudtam leolvasni semmit, mozdulatlan volt, mintha
belenyugodott volna, hogy hamarosan át fog lépni egy következő újjászületésbe.
Én néhány pillanatig még fontolgattam magamban, hogy mit kellene ten-
nem, változtassak-e a tervemen, de végül úgy döntöttem, hogy nem változtatok.
Láttam „Woodley” arcán, hogy ha nem látok azonnal munkához, még képes,
és belém ereszt egy golyót. Felvettem a holttest mellett pihenő kést, és ismét
csak beleszúrtam a hegyét a szövetbe.
Ekkor majdnem ugyanaz történt, mint korábban. Mozgás támadt az ajtó előtt,
noszogató hangok, majd három alak botladozott be a sátorba a csillagfényes
éjszakából.
– Csak előre, hölgyeim, csak előre! – mondta egy ismerős hang. – Szépen be-
sétálunk a halottak közé, és ott is maradunk. Nehogy valami ostobaságon jártas-
sák a fejüket, mert megbánják. Nem szeretném megbilincselni magukat, nincs is
bilincsem, de ha szükség lenne rá…
Előbb Piki, aztán Párnika lépett be az ajtón. Mögöttük Namkaicsorten, az el-
eltünedező főláma, széles vigyorral az arcán.
– Világosságot láttam a sátrukban – mondta mosolyogva. – Gondoltam, bené-
zek magukhoz. Különben nem kell csodálkozniuk, mindent megmagyarázok.
Valóban Namkaicsorten vagyok… de ezt majd később. Ez a két jómadár viszont…
Ekkor döbbent csak rá, hogy aligha stimmel idebent valami. Végigfutott a
szeme a jelenlévőkön. Rám is vetett egy kósza pillantást, aztán Woodley-n álla-
podott meg a tekintete. Egészen pontosan a géppisztolyán.
– Ez meg itt… micsoda… itt… – próbált magához térni. – Mr. Izé… Woodley…
Nem tudott megmoccanni a meglepetéstől. Nem így Piki és Párnika. Abban a
pillanatban, ahogy észrevették, hogy történt valami idebent – amit megmagya-
rázni ugyan nem tudtak maguknak –, elérkezettnek látták az időt, hogy meglép-
jenek Namkaicsortentől. Piki figyelmeztetőn felkiáltott, és nagyot taszított rajta.
A főláma a sátor falához tántorodott, miközben el akarta kapni a lány ruháját.
A két Siva-hívő ezúttal sem nézett ki különbül, mint egyéb alkalommal. Szür-
ke köpenyt viseltek, hosszú, kócos hajukat hamu borította, enyhén büdösek
voltak, és vékony árkokat vájt az arcukat borító szürkeségbe a fejükről lecsorgó
veríték.
„Woodley” eltátotta a száját és mondani akart valamit, de aztán mégsem
mondott semmit. Valószínűleg nem volt rá se ereje, se ideje. Piki ugyanis az
ajtóhoz ugrott, és már félig el is tűnt a szemünk elől, amikor felköhögött
„Woodley” kezében a fegyver. Annyi időm sem maradt, hogy ismét csak elrej-
tőzzek egy koporsó mögött, máris meghallottam „a temetkezési vállalkozó”
fenyegető hangját.
– Megállni! Maga is… Namkaimicsoda… Álljon meg, mert lövök!
Namkaicsorten előrevetette magát, és röptében sikerült elkapnia Piki lábát. A
lány elesett, Namkaicsorten rá. Piki megpróbált megszabadulni tőle, de csak
nehezen sikerült neki.
– Álljanak fel… senki ne mozduljon… Istenemre, beleeresztek egy sorozatot…
– próbált meg úrrá lenni a helyzeten „Woodley”.
Éreztem a hangján, hogy elveszítette a fonalat. Nem tudta eldönteni magá-
ban, hogy mit csináljon, márpedig ilyenkor általában az tűnik a legjobb és legké-
zenfekvőbb megoldásnak, ha a tanácstalankodó meghúzza a ravaszt. Ez aztán
többnyire meg is oldja a problémát. Csak élje túl az ember.
A sorozat még egyszer belekaszált a levegőbe. A golyók úgy kopogtak, mint a
megtébolyodott jégeső jéglabdái; kiszámíthatatlan volt, hogy kit találnak telibe.
Aztán egyszerre megszűnt a fegyver zakatolása: rémült kiáltások szorították
ki a sátorból.
– Istenem ez… vérzik. Nyisd ki a szemed, Párnika! Nyisd ki a szemed… Megöl-
te, maga rohadék!
– Maga ölte meg! – hallottam „Woodley” elkeseredett hangját. – Mi a franc-
nak csinálta…? És egyáltalán, ki a fene maga?! Ha nem menekülnek, eszembe se
jutott volna…
Újfent felhangzott a fegyver szokatlanul halk kattogása, majd újra csend.
Kidugtam a fejem a koporsó mögül. Amit láttam, mélyen megrázott. Amikor
korábban nekikészültem, hogy felvágjam Donovan, a tetovált ezredes piros ka-
bátjának a szövetét, agyamba véstem, hogy ki hol tartózkodik a sátorban: ha
akcióba lépnék, tudnom kell, hogy honnan mit várhatok. Ahogy kidugtam a fe-
jem, volt alkalmam összehasonlítani azt az állapotot ezzel, amit helyette talál-
tam. Ezúttal már mindenki a földön feküdt, nem állt a koporsókon senki. Egye-
dül Felizita ült a sebesült Griffith mellett, és egyre a homlokát törölgette a zseb-
kendőjével. Közben a levegőbe meredt, és én biztos voltam benne, hogy nincs is
tisztában vele, mit csinál. Kifejezéstelen volt a szeme, mint annak, akinél nin-
csenek otthon.
– A fenébe is, minek kellett ez? – hallottam „Woodley” siránkozását. – Senkit
nem akartam megölni, és most tessék! Álljon fel, maga főláma! – kiáltott Nam-
kaicsortenre. – És álljanak fel maguk is… már aki tud…
Nem volt felesleges ez utóbbit hozzátennie: Párnika nem tudott felkelni, mint
ahogy a halottak sem. A halottaknak hiába a parancsszó – ők már a saját törvé-
nyeik szerint cselekszenek. És talán nem is ismerik a felszólító módot…
 Elkeseredésemben majdnem a csizmámban rejtőző 38-as után kaptam, de
szerencsére sikerült visszafognom magam. Magamon éreztem ugyanis „Mr.
Woodley” figyelő tekintetét.
– Csak nyugalom – figyelmeztetett, rám szegezve a fegyvere csövét. – Csak
nyugalom!
Feltartottam a két kezem, felé fordítva a tenyerem, jelezve, hogy értettem,
amit mond és nyugton maradok.
„Woodley” a földön fekvő Namkaicsortenhez sétált és gyengéden az oldalába
rúgott. Nem dühből, csak úgy figyelmeztetésképpen, hogy álljon már fel végre.
Namkaicsorten lassan feltápászkodott. Szája sarkából vékony vérpatak csör-
gedezett lefelé. Előrehajolt, hogy köpjön egyet, s ahogy előredőlt a teste, kiesett
egy pisztoly a palástja öbléből.
– Nocsak, nocsak – mondta „Woodley”, miközben gyorsan lehajolt érte. – Mi-
csoda meglepetés. Egy főláma, aki eltűnik, majd egy stukkerrel tér vissza. Végül
is ki a fene maga, barátom? Úgy tudom, egy láma nem viselhet fegyvert.
– Az nem is – mondta Namkaicsorten kitörölve a vért a szája sarkából.
– Akkor viszont ki a fene maga?
Namkaicsorten törölt még egyet a képén, aztán fenyegetőn feltérdelt.
– Namkaicsorten vagyok, az igaz. Csakhogy nem vagyok szerzetes. Rendőr-
tiszt vagyok, és figyelmeztetem…
„Woodley” ekkor Dava felé intett a fegyvere csövével.
– És ez a fickó akkor kicsoda? Ez is zsaru?
– Ő Dava rinpócse. Lapcsang kolostorának a főlámája.

112

„Woodley-n” érződött, hogy nem igazi bűnöző – egy keményfiú bizonyára nem
totojázott volna annyit, mint ő. Látszott rajta, hogy csak nehezen viseli el a lát-
ványt, amelyet ő maga idézett elő. Alaposan meg volt zavarodva, és ha valami-
kor alkalmam lett volna elkapni, akkor talán most elkaphattam volna. Csakhogy
akkor el is szúrtam volna a továbbiakat. Merthogy a jövő azért tartogathat még
meglepetéseket, gondoltam. És tartogatott is.
 Mivel a többiek még mindig a földön ültek vagy feküdtek, „Woodley” sorra
járta őket. Griffithszel nem sokat törődött, látta, hogy haldoklik; a két tudós,
memszáhib Nivedita és száhib Mohnish ugyancsak a földön hasaltak fülükre
szorítva a tenyerüket. Talán azt játszották, hogy ha nem vesznek tudomást a
környezetükről, az sem vesz tudomást róluk – mint a struccok szokták a sivatag-
ban.
Butler éppen akkor tápászkodott fel, amikor „Woodley” otthagyta a haldokló
Griffitht. Vérzett az egyik karja, a vér eláztatta az inge ujját.
– Megsebesült? – kérdezte némi együttérzéssel a hangjában „Woodley”.
– Csak szórakozásból szorongatom – morgott vissza az áldozat.
– Jó vicc. Hahaha. Hát maga?
A kérdés a lordnak szólt. Lord Carrick kissé ferdén tartotta a fenekét, ami ar-
ról árulkodott, hogy ő sem lehet teljesen rendben.
– Mint a háborúban – mondta „Woodley-ra” nézve.
– Tessék?
– Ott is belém lőtt egy szaralak.
„Woodley” kikerülte a már álló Davát, és Namkaicsortenhez lépett.
– Maga tényleg zsaru?
– Képzelje – mondta Namkaicsorten.
– És mi a francot keres itt? Csak nem engem? Maga… gyanakodott rám?
Namkaicsorten hallgatott néhány másodpercig. Pontosan tudtam, mi forog a
fejében. Azt latolgatta, hogy miképpen jár jobban: ha őszintén elmondja, hogy
miért van itt, és akkor időt nyer, vagy pedig hagyja, hogy „Woodley” gondoljon,
amit akar. Ez utóbbi veszélyes is lehet, mert ha „Woodley” arra a következtetés-
re jut, hogy Namkaicsorten rá vadászik, még nagyobb veszélybe kerülhet, mint
amekkorában máris van.
– Ezek után nyomoztam – mondta Pikire mutatva, aki összegörnyedve sírt,
miközben átölelve tartotta Párnika holttestét.
– Kik azok az ezek? – bökött az állával a két Siva-hívőre „Woodley”.
– Tolvajok – morogta Namkaicsorten.
– Ezek? – hökkent meg Woodley. – Na és mit loptak?
– Ami csak a kezük ügyébe került – mondta Namkaicsorten.
– A maga lelki rokonai – szólt bele a szóváltásba a lord nem törődve a követ-
kezményekkel.
„Woodley” azonban nem reagált rá.
– Miért éppen idejöttek… értem alatta Lapcsangot, és maga miért…
– Tényleg azt akarja, hogy elmeséljem? – kérdezte Namkaicsorten.
„Woodley” megrázkódott.
– Nem – mondta. – Nem akarom. A fenébe is… tényleg nem terveztem megöl-
ni senkit… és… sajnálom. De nem tehetem meg… nem tehetem meg…
– Hát nem, az biztos – hallottunk egy hangot az ajtó felől.
„Woodley” számíthatott valami hasonlóra, mert abban a pillanatban, ahogy a
hang megszólalt, válla felett az ajtó felé lőtt.
Csakhogy a levegőt találta telibe. Az a valaki, aki az ajtóból indult, akkor már
a levegőben volt, a golyók valahol a hasa alatt vágódtak bele a csillagfényes éj-
szakába. Az érkező úgy pattant le a földre, mint a gumilabda, majd ismét felpat-
tant, és „Woodley-ra” vetette magát.
Aztán minden olyan gyorsan történt, hogy szemmel nem is lehetett követni.
Valahogy úgy, mint ahogy a pók csomagolja be a hálójába tévedt legyet. A kö-
vetkező minutumban „Mr. Woodley” már a földön ült, keze-lába a teste mellett,
egy selyemövvel szorosan átkötve. És az egész jelenet nem tartott tovább né-
hány másodpercnél.
A frissiben érkezett McKinley elégedetlenül csóválta meg a fejét, és sajnál-
kozva nézett rám.
– A fenébe is, Leslie, a fenébe is…
– Csak nincs valami baj? – kérdeztem idegesen.
– Sajnos – mondta. – Sajnos.
– És… micsoda?
Felfújta az arcát és mélyet sóhajtott.
– Az, hogy öregszem, Leslie. Lelassultam. Méghozzá alaposan.

113

Donovan ezredes még mindig a koporsóban feküdt – ugyan hol is lehetett volna
másutt? És még mindig nem nyitotta ki senki a gyémántok rejtekhelyének a
kapuját. Úgy döntöttem, itt az idő, hogy megtegyem.
Az, aki élt, képes volt állni és kíváncsi volt Donovan ezredes zsákmányára,
mind ott tolongott a koporsó mellett. Már senki sem parancsolt rám, hogy mit
csináljak: bár senkinél nem volt fegyver, mégis furcsa kényszert éreztem, hogy
minél gyorsabban megtegyem, amit tennem kellett, mielőtt még valaki meg-
számolná, hogy ki van a sátorban.
Szorosan a koporsó mellett lord Carrick, Butler és Felizita állt, Mr. Atkinson,
Namkaicsorten és Piki kissé távolabb helyezkedett el.
– Hát akkor… vágjon bele – mondta a lord. Halottsápadt volt, és furcsán, gör-
bén állt, mint akinek golyó van a derekában. Mr. Atkinson többször is megpró-
bálta átkarolni, hogy támogassa, de a lord eltolta magától. Ja, a sértett lordok
nem békülnek olyan könnyen. Butler a pofaszakállát simogatta, és elmerülten
vizsgálgatta a halott ezredes arcát.
Az ezredes mintha mosolygott volna. Méghozzá gúnyos elégedettséggel.
Sóhajtottam, a test fölé hajoltam, és oda, ahova már kétszer-háromszor bele-
szúrtam a kés hegyét, ismét szúrtam egyet. És ha hiszik, ha nem, ismét csak
megszólalt az ajtóban valaki.
– Mi a fene? Mi történik itt, uraim?
Fel sem kellett néznem, hogy tudjam, ki érkezett.
Lola. Lola Davenport. Marsha Poppins Szipirtyója.
Lola csodálatos jelenség volt. Volt benne valami földöntúli báj, ugyanakkor
földön inneni fenyegetés is. Haja a vállára omlott, s elégedett öröm terült szét az
arcán. Mint akinek végre összejött valami, amiről mindenki – rajta kívül – meg
volt győződve, hogy nem fog összejönni. És lám, mégiscsak összejött. Ő maga
volt a halál gyönyörű angyala, aki megöli az élőket, majd gondos szeretettel
átkíséri őket abba a másik világba.
Odasétált hozzánk, s mint aki csak akkor döbben rá, hogy miben mesterke-
dünk, derűs arccal oldalba taszított a fegyvere csövével.
– Rajta, Leslie, csináld csak, szívem. Te pedig, Felizita, oldozd el „Woodley-t”.
Ő is a Woodley nevet használta, pedig tudta, hogy az összecsomagolt fickó
nem Woodley.
– De gyorsan – tette aztán hozzá. – Megérdemli, hogy lássa, amint előbújnak
a fészkükből.
 Mielőtt belevághattam volna a szövetbe, „Woodley” már szabad is volt. Tán-
torogva felállt, majd McKinley-hez lépett, és visszakézből behúzott neki egyet.
Bobnak megrándult az arca, de nem ütött vissza.
– Gyere ide, Jim.
„Woodley” Jim odasétált hozzánk, és belenézett a koporsóba. A fájdalmat las-
san a diadal öröme váltotta fel az arcán.
– Megcsináltuk, drágám, megcsináltuk! – nyögte, és még egy vidám tánclé-
pést is tett örömében. – Megcsináltuk!
Furcsa zavart láttam Lola szemében. Szája széle is megrándult icipicit, de
nem mondott semmit.
Rövid habozás után már igen. Újra oldalba bökött, és a halottra mutatott.
– Csináld, de gyorsan!
Ismerős volt ez a hang. Néha, önfeledt pillanataiban szokott így beszélni hoz-
zám. De hol voltak már azok az önfeledt pillanatok…!
Akárhogyan is vesszük, az idő nem volt alkalmas arra, hogy a múlton me-
rengjek. Az emlékezés mellett még valami egyebet is látni véltem Lola szemé-
ben. A könyörtelen elszántságot. És azt az elhatározást, hogy nem állíthatja meg
senki és semmi azon az úton, amelyen elindult.
Még a mi holttesteink sem.
Belevágtam a szövetbe, és amikor a penge már elég mélyre hatolt a kidombo-
rodó púpocskák közé, fordítottam egyet rajta.
A szövet felhasadt, és a másfél évszázada elrejtett valamik felbukkantak kí-
váncsi és mohó szemeink előtt.
A valamik gömbölyűek voltak, volt vagy tizenöt belőlük, és láthatóan örültek
a szabadságnak. Ahogy kitágítottam a penge vágta nyílást, néhány ki is ugrott a
börtönéből és legurult a földre. Magam is meglepődtem a látottakon, bár azért
ez is benne volt a pakliban. Persze nem azon lepődtem meg, hogy néhány gömb
kiugrott a kezeim közül, sokkal jobban meglepett az, hogy a valamik nem gyé-
mántok voltak.
És nem is drágakövek.
A gömbölyű golyók, amelyeket Donovan, a tetovált ezredes a piros kabátjába
varrt, egyáltalán nem gyémántok és drágakövek voltak, hanem egyszerű folyami
kavicsok. Olyanok, amelyekből öt perc alatt kilószámra gyűjthető a himalájai
folyók partjain.
Csend volt, mély csend.
Az értetlenség és a csalódottság csendje.

114

A sűrű, fenyegető csendet Lola Davenport törte meg. Lola, aki ekkor már nem
volt Lola. És istennő sem volt. Nem tudom, ki volt, de leginkább egy gyönyörű,
ám velejéig romlott boszorkányra emlékeztetett. Olyanra, aki féktelen dühében
képes állatokká változtatni az embereket, mint ahogy a mesékben meg is teszi.
Sőt, megölni is képes őket.
Ez a boszorkány-Lola dühös kiáltással félrelökött, és a halott felé hajolt,
mintha csak kérdőre akarná vonni csalódottságában. Reszkető kezekkel túrt bele
a ruha vágásába, és kotorászni kezdett benne, mintha arról akarna meggyőződ-
ni, hogy a kavicsok nem valamiféle elővédek-e, s a gyémántok kissé mélyebben
lapulnak a piros kabátban. Azzal sem törődött, hogy erőszakos mozdulatai nyo-
mán a kabát egyik szárnya lassan kezdett leválni a halottról. Csak kotorászott
egyre vadabbul, és én egyre félelmetesebb dühöt éreztem kisugározni belőle.
Amikor pedig teljes mélységében rádöbbent, hogy az annyira vágyott gyémán-
tok nincsenek ott, ahol lenniük kellene, elkapta a nyakam, és úgy lenyomta a
fejem, hogy csaknem belezuhantam a koporsóba. Kikapta a kést a kezemből, és
éreztem, hogy a nyakamhoz érinti a hegyét.
– Mi ez… Leslie? Mi ez?
Nem tudtam, mit válaszoljak. Mit is mondhattam volna? Ő is látta, amit látnia
kellett.
– Kavicsok – nyögtem aztán, amikor éreztem, hogy a késpenge felsérti a bő-
röm. Kissé meg is rémültem, amikor néhány vörös cseppet láttam lecsöppenni
Donovan ezredes piros kabátjára, amely azonban már csak a nevében volt piros,
sokkal inkább halvány rózsaszínnek látszott.
– És a gyémántok? – kérdezte fenyegetőn.
– Nem tudom – mondtam. Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy elérje a kezem
a csizmámba dugott 38-ast. Egyre lejjebb kellett volna hajolnom, de a koporsó
pereme megakadályozott benne. És a vércseppek is egyre sűrűbben hullottak a
nyakamból.
– Hol vannak a gyémántok? – kérdezte még a korábbinál is vészjóslóbb han-
gon. – Hol vannak?
„Woodley” visszhangként ismételte meg a szavait.
– Hol vannak…? Hol… vannak? Hol… vannak?
– Kutass! Keress! – sziszegte a fülembe Lola. – Vagy ők, vagy te. Ha nem lesz-
nek meg, meghalsz, Leslie!
Úgy tettem, mintha ki akarnám venni a koporsóból a halottat. Lola kicsit hát-
rébb lépett, de a kés nyomása nem enyhült a nyakamon.
Ahogy felemeltem a fejem, találkozott a szemem McKinley tekintetével.
Nyugtalan volt, mintha el akart volna mondani valamit nekem. Talán azt, hogy
miért nem sikerült, amit elterveztünk?
– A zsebében van! – rikácsolta egyre hisztérikusabb hangon Lola. – Biztosan
benne van! Hát persze. Biztos a nadrágjában vannak. Gyerünk, Leslie! Húzd le a
nadrágját!
Ez volt az a parancs, amit lehetetlen lett volna teljesítenem. Már az is az iste-
nek csodája volt, hogy a piros kabát valamelyest épségben maradt, a nadrágról
azonban ez már egyáltalán nem volt elmondható. Nem is nadrág volt az, ami a
múmia altestét takarta, hanem néhány, az idők folyamán színtelenné vált szö-
vetcsík. Egyetlen olyan tenyérnyinél nagyobb hely sem akadt rajta, amely alatt
bármi rejtőzhetett volna.
Nem tudom, miért éppen engem szúrt ki magának Lola, talán az elmúlt na-
pok emlékei miatt; talán nem tudta megbocsátani magának, hogy rám fecsérelte
a drága idejét; talán nem volt ínyére, amit tett, és most már bánta, hogy közel
került hozzám. Ki tudja? Az azonban biztos, hogy szinte perzselt a gyűlölettől a
pillantása, ahogy rám nézett. És mindezt úgy, hogy a kés hegye egyre beljebb
fúródott a nyakamba.
Éreztem, hogy vagy most, vagy soha. A sátorban lévők valamennyien láthat-
ták, hogy mi történik velem, s mindenki úgy viselkedett, ahogy a vérmérséklete
diktálta. Csak McKinley nem csinált semmit.
Végre elértem a 38-ast a csizmám szárában. Megfogtam és kifelé rántottam.
Azaz csak rántottam volna. A fegyver beakadt a csizmám selyembélésébe, és
nem is akart kikeveredni belőle. Hiába rángattam, nem sikerült. Nem volt mese,
taktikát kellett változtatnom. Hagytam a stukkert a helyén, és nem törődve a
következményekkel, elkaptam Lola nyakát és megszorítottam.
Forgott körülöttem a világ, úgy dobolt a vér a fülemben, mint egy alaposan
benarkózott sámán, ám azért még meg tudtam különböztetni egymástól a kiál-
tásokat. Dava hangját hallottam, amint tibeti nyelven vagy imádkozott vagy
átkozódott; Felizita éles hangja összefonódott Piki zokogásával; lord Carrick
olyan szavakat használt, amilyenek egyáltalán nem illenek egy lord szájába; Mr.
Atkinson kiáltásaihoz pedig megfelelő kíséretnek tűnt Mr. Butler üvöltése…
Lassan kezdett elfeketedni előttem a világ. Elmémben ekkor már csak egyet-
len kérdés zakatolt. Hol az ördögben vagy már? Hiszen mindent megbeszél-
tünk…
Ekkor lövés csattant a bejárat felől. Fájdalmas kiáltás felelt rá.
– Ez meg… ki a franc?
„Mr. Woodley” kiáltott, majd feljajdult. Úgy, ahogy csak az szokott jajgatni,
akit találat ért.
– Ez a kis rohadék…
Újabb kattanás, majd újabb fájdalmas kiáltás. Roppant valami, mintha valaki
leejtette volna a fegyverét a földre.
És a kígyó sziszegését is meghallottam. Egyenesen belesziszegett a fülembe.
– Légy átkozott, Leslie! Te végig… mindvégig… tudtad…
Nem volt mese, ütnöm kellett. Bár nem sokat láttam a szemembe csepegő
vértől – a homlokom is megsérülhetett valamikor –, ütöttem egy jó nagyot. Is-
mét kattant valami, s éppen abban a pillanatba tisztult ki előttem a világ, amikor
a kés kirepült Lola kezéből.
– Gyere ide, Leslie – hallottam egy határozott hangot. – Mi a franc van veled,
téged lefejeztek, vagy mi?
Az elveszett Marsha Poppins állt az ajtóban puskával a kezében. Amolyan fé-
lautomata fegyver volt, s a tinédzser lány úgy festett vele, mintha egy tenge-
részgyalogos ágyút fogott volna az ellenségre.
A többiek ekkor tápászkodtak csak fel a földről. Láttam, hogy Lola a szanaszét
heverő fegyverek felé tapogatódzik, ezért átfogtam a derekát és magamhoz húz-
tam. Lola vérben úszott, az én véremben.
 – Te szemét! – nyögte gyűlölködve. – Te… szemét. Eljön majd az idő… amikor
megbánod… nagyon megbánod…
Lord Carrick Marshához lépett, és csóválni kezdte a fejét.
– Magácskának aztán nagy mázlija volt – mondta. – Hogy pont a kést találta
el ezzel az izével…
Marsha megszívta az orrát és megütközve nézett rá.
– Nem mázli volt – mondta megbántottan. – Ki akartam lőni Szipirtyó kezé-
ből a kést, és ki is lőttem. Nem nagy dolog.
– Maga izé… honnan tud így lőni?
Marsha megvonta a vállát.
– A suli lövészkörének a tagja vagyok. Már három kupát is nyertem. Nem
nagy ügy. Nem tudja, nincs valahol errefelé egy hely, ahol normális hamburgert
lehetne kapni? Ha nyerek valamit, azonnal megéhezek tőle.
Lord Carrick odahajolt hozzá és arcul csókolta.
Ekkor már ott álltam Marsha mellett, így jól hallottam a zsörtölődését.
– Igaza volt a fateromnak – mondta, miközben kissé elfordulva letörölte a
lord pusziját az arcáról. – Mielőtt ide jöttem volna, figyelmeztetett, hogy az em-
bert érhetik kellemetlenségek a Himalájában. Hát nem bejött?

A haldokló este utolsó szavait azért mégiscsak Miss Velma Desai mondta ki. Miss
Desai, akit már rég nem láttam, és őszintén szólva egészen meg is feledkeztem
róla. Éppen a halottakat vettük számba, amikor szemét dörzsölgetve beoldalgott
az ajtón, megtorpant, majd nagyot ásított.
– A fenébe is… – nyögte. – Nem tudom, maguk hogy vannak vele, de nekem
nem tesz jót ez a magasság. Napok óta mást sem teszek, csak alszom. Hát ma-
gukkal meg mi a helyzet? Lemaradtam volna valamiről?
 Donovan ezredes titka

Namkaicsorten „rinpócse” már a harmadik gyanús kinézetű hamburgerét ette

abban a városszéli étteremben, amelybe először belebotlottunk. Nekem egy is
sok volt belőle, ezért aggódva figyeltem, ahogy egyiket a másik után tömi magá-
ba.
– Nem lesz ez egy kicsit sok? – kérdeztem, mivel észrevettem, hogy a harma-
dik eltüntetése után azonnal a felszolgálót keresi a szemével.
– De, sok lesz – mondta mély sóhajtás után. – Éjszaka nem tudok majd aludni,
és elátkozom azt a néhány másodpercet is, ami alatt a negyediket megettem.
– Mi lenne, ha megelégednél ezzel a hárommal? – kérdeztem.
– Ahhoz erősebb jellem kellene – legyintett.
– Akkor legalább pihenj egy kicsit – javasoltam.
Namkaicsorten megvonta a vállát.
– Erről lehet szó. De azért nem adom fel a harcot. Odafent, a hegyekben azt
hittem, hogy soha többé nem ehetek hamburgert. Néha az éhhalál küszöbén
álltam. Nem is értelek, Blobzang rinpócse, hogy tudod te megenni a kajájukat?
Én is megvontam a vállam. Süketnek magyarázzam a 9. szimfóniát?
– Szóval, rinpócse, hát akkor, hogy is állunk? – kérdezte a „főláma”. – Meg
akarom szolgálni a hamburgereket. Mire vagy egyáltalán kíváncsi? Az igazi ne-
vemre?
– Arra a legkevésbé – mondtam. – A név legtöbbször nem mond semmit.
– És én sem mondok. Ez azért persze túlzás, ám felhívnám a figyelmedet,
hogy vannak dolgok, amikről nem beszélhetek. Azt mindenesetre előrebocsá-
tom, hogy régtől fogva ismerem a neved, a munkásságodat, olthatatlan vágyam
volt, hogy egyszer megismerhesselek. Boldog vagyok, hogy ez megtörténhetett.
Ennek ellenére, arra kérlek, ne sértődj meg rám, ha esetleg lesznek kérdéseid,
amelyekre nem adhatok választ.
– Remélem, nem lesz sok ilyen – mondtam.
– Majd kiderül. Hát akkor mit is akarsz tudni?
– Tulajdonképpen ki a fene is vagy te?
– Rendőr – mondta. – Amerikában születtem emigráns szülőktől. Elvégeztem
a rendőrakadémiát, és zsaru lettem. Ha arra vagy kíváncsi, hogy amerikai va-
gyok-e inkább, vagy tibeti, szomorú szívvel jelenthetem ki, hogy inkább az előb-
bi. De azért beszélem a tibetit is, amire az anyám tanított. Sosem gondoltam
volna, hogy valamikor szükségem lesz rá. Gyerekkoromban ez volt a titkok nyel-
ve: volt két testvérem, és ha azt akartuk, hogy a többi gyerek ne értse, hogy mi-
ről beszélünk, tibetiül szóltunk egymáshoz.
– Szóval zsaru lettél – bólintottam.
– Az bizony. Mindenki azt hiszi, hogy kínai vagyok. Én meg rájuk hagyom. A
legtöbb kollégám azt sem tudja, hol van Tibet.
– Hogy cseppentél bele ebbe az ügybe? – tudakoltam.
– Hát az egy külön történet – legyintett. – Éppen szabadságra készültem Mi-
amiba, amikor behívattak az illetékes helyre, és közölték velem, hogy nagy fela-
dat vár rám. Ekkor már sejtettem, hogy vége a szabadságomnak, és a csajnak is,
akivel utaztam volna. Amikor aztán részletesen is elmagyarázták, hogy mit kel-
lene tennem, úgy gondoltam, hogy nekem is végem. El sem tudtam képzelni,
hogy fogok túlélni ott, a hegyek között. Az az igazság, hogy sosem akartam visz-
szamenni oda, ahonnan az anyám származott. Engem nem érdekelnek a hegyek,
és az ottani emberek sem. Különben sem hittem, hogy szükségük lenne rám. Ha
vannak problémáik, majd szépen megoldják nélkülem. Mindig is ez volt a véle-
ményem.
– Na és most? – szúrtam közbe.
– Némiképpen módosult az álláspontom – mondta –, de azért nem lettem ti-
betivé vagy nepálivá. Ami pedig a dolog lényegét illeti: a parancsnokságon a
tudtomra adták, hogy nyelvismeretemnél fogva olyan feladat ellátása vár rám,
amilyenre senki más nem lenne képes Amerikában. Elmagyarázták, hogy a nepá-
li kollégák felkerestek minket, amerikaiakat, hogy segítsünk nekik megoldani
egy fura ügyet. Arról van szó ugyanis, hogy Katmanduban működik egy tolvaj-
banda, amely az odalátogató, főleg amerikai turisták körében fejti ki áldásos
tevékenységét. Ezért éppen hozzánk fordulnak, mert nagy a gyanújuk, hogy
nemcsak a megkárosítottak amerikaiak, hanem a tolvajok is. Két fiatal, amerikai
lányról van szó – feltűnően csinos lányok! –, akik turistákkal ismerkednek, aztán
megragadva a kellő alkalmat, kifosztják őket. Mindent visznek, amihez csak hoz-
zájutnak: pénzt, ékszert, bankkártyákat. És nyomtalanul eltűnnek. Hiába keresik
őket, csak a levegőt markolásszák. És tudod, miért? Mert, feltételezések szerint,
amikor nem dolgoznak, olyasvalakikké változnak át, akikre még csak a gyanú
árnyéka sem vetülhet. Sőt, ha forró lesz a talaj a lábuk alatt – ez is megesett már!
–, elhúznak egy Katmandutól távol eső vidékre, például a nagy hegyek környé-
kére, és kivárják, amíg lanyhul a nepáli zsaruk buzgalma. Egy-egy lámakolostor-
ban húzhatják meg magukat – akár férfinak öltözve is. Az én feladatom az lenne,
hogy költözzek be egy kolostorba, és várjam, hátha a madárkák belerepülnek a
hálóba. Úgy tudni, éppen a közelmúltban sikerült kifosztaniuk néhány nagyku-
tya fiát-lányát, és a zsákmányukkal együtt köddé váltak. Én persze megkérdez-
tem, miből gondolják, hogy éppen a Kancsendzönga valamelyik kolostora lesz a
búvóhelyük, mire azt válaszolták, hogy rajtam kívül még tizenkilenc különféle
csapdát állítottak fel tizenkilenc helyszínen, és ha szerencsém van, akkor engem
választanak a csirkefogók. Én persze fordítva gondoltam: ha szerencsém van,
nem engem választanak. Nem volt szerencsém.
– Hogy lettél kolostorfőnök?
– Valamelyik hülye kitalálta, hogy így lesz a legtöbb időm a gyanúsítottakkal
foglalkozni, ha véletlenül az én kolostoromban kötnének ki. Nemcsak el kell
kapnom őket, hanem bizonyítékokat is kell szereznem ellenük. Szerintük erre
leginkább egy kolostor főnöke képes. Hülyékkel van tele a padlás, barátom. Az
persze senkit nem érdekelt, hogy inkább lennék alkalmas űrhajósnak, mint ko-
lostorfőnöknek. Hiába is kapálóztam ellene, végre kellett hajtanom az utasításo-
kat. Arra senki nem gondolt, hogy a „szerzeteseim” azonnal észreveszik rajtam,
hogy egy fajankó vagyok. Hiába vettem órákat Dharamszalában, attól még mű-
veletlen maradtam, és kénytelen voltam időről időre lelépni, nehogy megbugy-
gyanjon az agyam.
– Vettem észre – mondtam.
– Szegény Dava, aki a kolostor igazi főnöke volt, természetesem tudott rólam,
és megpróbálta elsimítani, ha valami ostobaságot követtem el, de a többi szerze-
tes sem volt hülye. Joggal röhögtek ki a hátam mögött. Te mit gondoltál rólam?
– Hogy zsaru vagy – mondtam.
– Honnan az ördögből jöttél rá? Kiszúrtad, mi, hogy hülye vagyok?
Nem akartam megsérteni, inkább a szerzeteseire kentem a dolgot.
– Az egyik láma megtalálta a rejtekhelyedet, ahova a pisztolyodat dugtad. És
a sárga selyemöveket is. Ezzel engem is megzavartál egy kicsit. Elvégre a gyilkos
néha selyemövet is használt.
– Valahova csak el kellett dugnom őket – mondta. – Nem akartam én megfoj-
tani senkit, csak éppen a stukkeremet csavargattam beléjük. Ki a fene gondolta
volna, hogy a szerzeteseim még az egérlyukba is belekotornak. Stukkerre vi-
szont szükségem volt. Egy rabbi egyszer azt mondta nekem, hogy az ima sok
mindenre jó, csak éppen lövöldözni nem lehet vele.
– Na és sikerült megszerezned a bizonyítékokat? – kérdeztem.
Namkaicsorten bólintott.
– Megvannak a DNS-eik. Már vádat is emeltek Piki ellen. A másik – Párnika –,
mint tudod, meghalt. És öregem, láttad te azt a lányt, aki életben maradt?
– Csak még amikor Piki volt.
– Kár, hogy nem láttad. Ő egy csoda, barátom. Egy szépségkirálynő kutya füle
hozzá képest. Pedig amikor még Piki és Párnika voltak… hát, az a két valami
minden volt, csak vonzó nő nem. Büdösek voltak, piszkosak, sőt még talán leprá-
sok is.
– Erről már én is hallottam – mondtam.
– Ügyesen tették visszataszítóvá magukat – bólogatott Namkaicsorten. – Kár,
hogy Párnika meghalt, Piki pedig idegösszeomlást kapott. Sajnálom szegényt: jó
néhány évre rács mögé kerül.
– Hallottál a kétszáz évvel ezelőtti fantomról? – váltottam gyorsan témát,
mert odakint már kezdett besötétedni.
– Csennaira, azaz Madrászra gondolsz? Persze hogy hallottam. Azért került
elő a régi történet, mert ismét csak felbukkant egy fantom, vagyis kettő, akik
ékszerészeket fosztogattak.
– Biztos vagy benne, hogy Piki és Párnika voltak azok?
– Mit beszélsz? – hökkent meg. – Persze hogy biztos.
 – Van erre konkrét bizonyíték?
– Tudomásom szerint… nem tudom.
– Hátha nem is az igazi betörőket fogták el. Hátha Piki és Párnika csak piti kis
bűnözők, nem nehézfiúk, vagyis inkább nehézlányok.
– Miért mondod ezt nekem?
– Mert ha a rablásokat nem tudják rájuk bizonyítani, akkor Piki kisebb bünte-
téssel is megúszhatja. Jóval kisebbel. Kár lenne egy olyan csinos lánynak rács
mögött töltenie a legszebb éveit.
– Te mondod ezt nekem? – hökkent meg. – Hiszen te még nem is láttad…
rendesen megmosakodva.
– Nos, ez igaz… – mondtam.
Maga elé dörmögött és egyre a fejét csóválta.
– A fenébe is… a fenébe is…
Furcsa zavart láttam az arcán. Talán arra gondolt, hogy ha nem veti magát
olyan szorgalommal a Siva-hívők után, a másik lány, Párnika még mindig élne.
De hát ilyen a zsarusors.
– Te mikor vetted gyanúba őket? – kérdezte rövid hallgatás után.
– Voltak pillanatok, amikor azt hittem, hogy ők is Donovan piros kabátjára
hajtanak – mondtam –, de aztán lebeszéltem magam erről. Sőt, a gyilkosságokkal
is kapcsolatba hoztam őket. Kicsit túljátszották a szerepüket, az az igazság. Túl
sokszor keresték a társaságomat. Sőt, burkoltan még meg is fenyegettek. Érez-
ték, hogy gyanúba fogtam őket, ezért el akartak kergetni a környékről.
– Na és veled mi van? – kérdezte. – Mit kerestél a kolostorban? Valóban
könyveket olvasgatni mentél oda? Ember, egyre csak csodálkozom rajtad, hogy
tudnak izgatni téged azok a régi izék. Na és hogy volt az a dolog a haveroddal?
Tudod, azzal a csodabogárral, akit eldugtál és a végén előhúztál, mint a bűvész a
nyulat a kalapból.
– Ó, ez már régi trükk – próbáltam kicsinyíteni az érdemeinket. – Többször
eljátszottuk már a világ különböző pontjain. Ha úgy érzem, hogy veszély fenye-
get, eldugom a barátomat a kalapba, ahogy mondtad, s amikor szükségesnek
látom, elővarázsolom. Ez akkor szokott megtörténni, amikor úgy érzem, hogy
veszélyes helyzetben vagyok, s nem árt, ha valaki készen áll, hogy kellő időben a
segítségemre siethessen. Olyan valaki, akire nemcsak hogy nem gyanakszik sen-
ki, hanem nincs is a színpadon… a végén aztán kimászik a súgólyukból. Világos?
– Hát… érdekes, amit mondasz. Na és a kiscsaj? Ő a kisnyúl a nagynyúl mel-
lett?
– Ez esetben fordítva történt a dolog – mosolyogtam. – Ő volt a nagynyúl a
kisnyúl mellett.
Közben arra gondoltam, hogy mit szólna McKinley, ha hallaná, hogy kisnyúl-
nak nevezem.
– Ezzel két legyet is ütöttem egy csapásra – tettem még hozzá. – Eldugtam az
ütőkártyámat, nem is egyet, hanem kettőt… azonkívül pedig igyekeztem meg-
óvni a kislányt, nehogy véletlenül valami baja essen. Nem jó, ha gyerekek kerül-
nek bele a felnőttek játékába.
– Gyerekek? – hökkent meg Namkaicsorten. – Az a kislány, ha annak lehet
nevezni, keményebb, mint James Bond. És hogy tud lőni! Uramisten… Te meg,
hogy megetetted az eltüntetésével azt a hülye bandát… Röhög a vakbelem…
Az enyém nem röhögött. Csak az istenek a megmondhatói, mit álltam ki
Marsha és Bob miatt. Hány álmatlan éjszakán gondoltam arra, hogy mi lesz, ha
mégis bajuk esik. Ha történik velük valami a közeli faluban, ahova elrejtettem
őket. Örökké furdalhat miattuk a lelkiismeret…
– Figyelj, rinpócse – mondta akkor Namkaicsorten. – Lenne itt még valami,
amiről beszélnünk kellene. Nem tudom, emlékszel-e rá, de annak idején, amikor
kénytelen voltam befogadni téged a kolostorba, megígértem a nevedben, hogy
megjavíttatod a kolostor tetejét, és valami parabolaantennáról is szó esett.
Tiltakozni akartam, de aztán eszembe jutott Domingos de Carvalho barátom,
és arra gondoltam, hogy miért is ne. Ő imád pagodatetőket javítani. Az antennát
pedig majd én megveszem nekik valahol.

Azt hittem, lord Carrick nem tud már semmiféle meglepetést okozni nekem, de
aztán kiderült, hogy dehogynem. Amikor véget értek a kalandok odafent a Kan-
csendzöngán, meg voltam győződve róla, hogy nem látom soha többé. Nem
mintha bármiben is hibáztatható lett volna, ő csak azt tette, amit tennie kellett.
Majdnem. Az a gyémántokért folytatott küzdelem nem volt azért egészen sport-
szerű, bár ki tudja.
Alig egy napja tartózkodtam Katmanduban, amikor a lord felkeresett a szállá-
somon. Saját, előkelő lábaival jött el hozzám, gyalog, mivel állítása szerint nem
kapott taxit. Sőt, még a lépcsőn felfelé is a lábait használta – áramhiány miatt a
lift nem üzemelt. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a lord nagyon beszélni
akart velem – akkor még nem sejtettem, miért.
Lord Carrick ez alatt a két nap alatt, ami a koporsók között történt esemé-
nyektől idáig eltelt, meglehetős változáson ment át. Mintha megfiatalodott vol-
na. Kipihent volt az arca, és a lépcsőmászás ellenére sem lihegett – még a legki-
sebb mértékben sem. Úgy tűnt, jót tett neki, hogy néhányszáz méterrel alacso-
nyabban voltunk a tengerszint felett.
És ennek hangot is adott. Amikor leültünk a szálloda éttermében, elégedetten
hátradőlt, és mélyeket lélegzett a hagymaszagú levegőből.
– Nem tudom, hogy még egyszer életemben bármiféle hegyre is felmegyek-e
– mondta. – Úgy érzem, elegem volt belőlük. Már azt hittem… nem élem túl ezt a
takarítást. Otthagyom a fogam a Kancsendzöngán.
– Erre volt is bizonyos esélye – bólintottam.
– Az a fontos, hogy túléltem.
Ezzel aztán be is állott a csend közöttünk. Vártam, hogy elmondja, miért
akart feltétlenül beszélni velem. Mialatt a gondolataival hadakozott, végignéz-
tem rajta és megállapítottam, hogy ami az öltözékét illeti, szemernyit sem válto-
zott. Most is elegáns volt, a nagy meleg ellenére nyakkendőt viselt. Hiába, aki
lord, annak adnia kell magára, az időjárástól függetlenül is.
Megvártuk, amíg a pincérek elénk rakják az ilyenkor szokásos narancsleve-
ket, akkor aztán lord Carrick megszólalt.
– Bizonyára feltette magának a kérdést, Mr. Lawrence, hogy a történtek után
miért óhajtok beszélni önnel, igaz? – kérdezte a pohara karimája felett felém
pislogva.
– Kíváncsivá tesz – mondtam udvariasan.
A lord mélyet sóhajtott.
– Tudja, Mr. Lawrence, ifjúkorom óta zavar, ha valaki, akit különben tisztelek,
és már-már baráti érzelmekkel viseltetek iránta… hm… helytelen dolgokat gon-
dol rólam. Bár ennek nincs különösebb jelentősége, engem mégis zavar. Furcsa,
de így van.
– Értem – bólintottam. – Rólam van szó?
– Nos… tulajdonképpen ezért vagyok itt. Régóta figyelemmel kísérem az ön
működését, és kellő szimpátiával követem mind a tudományos, mind pedig a…
hm… más irányú tevékenységét. Mind ez ideig csak reménykedhettem benne,
hogy egyszer majd személyesen is találkozunk valahol, és akkor kinyilvánítha-
tom ön iránti nagyrabecsülésemet, esetleg együtt veszünk részt valamiben… ám
ezek a gondolataim csak amolyan vágyak maradtak, és talán nem is voltak ko-
molyak… aztán megtörtént a csoda. Találkoztunk a Kancsendzöngánál… ahol
meglehetősen kellemetlen körülmények között zajlottak bizonyos dolgok.
– Meglehetősen – bólintottam.
– Én ott… mindenképpen szerettem volna együttműködni önnel: előbb a ta-
karításban, aztán, amikor azok a szörnyűséges események történtek, a gyilkos-
ságok felderítésében is, de valahogy összezavarodott minden. Semmi sem úgy
történt, ahogy történnie kellett volna. Ön bizonyára olyanokat gondolt és gon-
dol rólam… amik a legkevésbé sem fedik a valóságot. Ezért úgy éreztem, hogy el
kell mondanom mindent… ami engem illet… és az ön tudomására kell hoznom,
hogy nem az vagyok, akinek ön hisz engem.
Szavaival egy időben olyannyira kivörösödött a képe, hogy már-már azt hit-
tem, rosszul lesz. Meleg is volt, és nedves, ragadós szél is fújt, ami csak még job-
ban elnehezítette a levegőt.
Kinyújtottam a kezem, és a karjára tettem a tenyeremet.
– Nem kell folytatnia, lord Carrick – mondtam. – Ami történt, megtörtént. Ön
úgy viselkedett, ahogy viselkednie kellett. Azok között a körülmények között
nehéz volt biztosra mennünk az egyes személyeket illetően… gyakran téved-
tünk, és…?
– Ez néhány ember életébe került – fejezte be.
– Biztosíthatom, hogy mély tiszteletet érzek ön iránt – mondtam, ami persze
azért jelentős túlzás volt. Nem éreztem ugyan haragot sem, de különösebb tisz-
teletet sem. Volt néhány húzása odafent, amivel nem emelte meg nálam a tet-
szési indexét.
A lord sóhajtott, és folytatta a mondókáját.
 – Kezdjük ott, hogy egy darabig nem tudtam semmit Donovan ezredesről.
Apámtól hallottam ugyan, hogy majd kétszáz évvel ezelőtt létezett egy ilyen
nevű ük-ük-ükmicsodám, aki Csennaiban, azaz az akkori Madrászban teljesített
katonai szolgálatot. Sokat nem beszélt róla, mert Donovan ezredes amolyan
szégyenfoltnak számított a családunkban. Ha bizonyos összejöveteleken szóba is
került, bennünket, gyerekeket, játszani küldtek, így aztán egészen felnőttkoro-
mig nem tudtam róla semmit. Amikor pedig felnőttem, már nem is érdekelt. A
lányok érdekeltek, nem a halott ősök, akik ráadásul még sárosak is voltak ebben-
abban. Később aztán akaratom ellenére is megtudtam egy s mást. Legfőképpen
az ragadta meg a figyelmemet, hogy Donovan ezredes állítólag egy vagyonnyi
gyémánttal lépett le Madrászból, majd eltűnt velük a Himalája ködében. A tör-
ténet azért nem kavart fel különösebben: sok hasonló mesét hallottam már a
társaimtól is. Éltem a magam életét, mígnem egyszer csak olvastam az újságok-
ban, hogy nagytakarítás kezdődik a Himalája hegyein, amelyeket a hegymászók
rendesen összeszemeteltek. Valamiért megtetszett nekem ez a takarítás. Egy
másik újságban pedig arról esett szó, hogy mi mindenről mesélhetnének a régi
holttestek. Az egyik ilyen cikk megemlítette Donovan ezredes nevét is. Nem
akarom részletesen elmesélni, hogyan nyomoztam az ősöm után, de végül is
előttem állt egy feltételezett kép: Donovan ezredes akárhogyan is, de egy halom
illegális gyémánt birtokába jutott, és amikor a brit bíróság elítélte a történtek
miatt, lelépett velük. A Himalájába menekült, a Kancsendzönga környékére, és
ott meghalt. S akkor megindult az agyam. Hirtelen félelem futott át rajtam. A
takarítók meg fogják találni Donovan ezredes holttestét – akkor még nem tud-
tam, hogy nem kell keresni, hiszen jól látható helyen van. Egy kisördög azt kezd-
te sugdosni a fülembe, hogy én vagyok Donovan leszármazottja, ez a kincs en-
gem illet. Már persze ha nem csak legenda az egész. Arra is gondoltam, hogy
Párizs megér egy misét – utánanézek én ennek a Donovannek. Hát így kezdődött
az én történetem.
Eddig nem volt semmi az elmondottakban, amin meg kellett volna lepődnöm.
– Donovan ezredes története azonban nemcsak az én érdeklődésemet keltet-
te fel, hanem néhány oknyomozó firkászét is – folytatta. – Ezek elkezdték a ko-
rabeli helyi lapokat piszkálgatni, és rá is bukkantak az igazságra, amit már ön is
ismer, Mr. Lawrence. Donovan, aki az ékszerészek után nyomozott, megtalálta a
tettest egy ugyancsak brit katonatiszt személyében. Hogy menynyi bizonyíték
volt ellene, az már más kérdés. Mindenesetre nem azt tette, amit tennie kellett
volna, hanem megzsarolta a fickót. Másképpen szólva, elvette tőle a gyémánto-
kat – legalábbis a nagyobbik részét. A dologra azonban fény derült, és Donovan-
nek menekülnie kellett. A többit már ön is tudja.
– Igen. Tudom – bólintottam.
– Nos, akkor hát következzék Mr. Butler. A rokonom. Nem akarom vele kap-
csolatban a szót szaporítani, elég annyi, hogy nagyjából ugyanazt az utat járta
be, amit én. Ő is rádöbbent arra, amire én. Attól tartottam, hogy Donovan gyé-
mántjaira ő is igényt tarthat. És ez tulajdonképpen így is van. Ma már belátom.
Akkor azonban más volt a helyzet. Az az igazság, hogy nekem is jól jöttek volna a
drágakövek, és neki is. Nem vagyunk szegény emberek, de egy maroknyi gyé-
mánt sosem jön rosszul. Maga nem így gondolja?
– Nem tudom – vontam meg a vállam. – Még sosem volt egy maréknyi gyé-
mántom.
– Akkor hát – folytatta – következzék az, amivel egyikünk sem volt tisztában.
Tudja, mi?
– Woodley – mondtam. – Vagyis az, aki annak mondta magát.
– Úgy van – bólintott. – Sem Butler, sem jómagam nem tudtuk, honnan is
tudhattuk volna, hogy létezik még valaki, aki ugyancsak igényt tarthat a gyé-
mántokra. Donovan ezredesnek volt ugyanis egy tisztiszolgája, egy Martins nevű
férfi, aki megírta a nővérének Donovan és a gyémántok történetét. Később ezek
a levelek nyomtatásban is megjelentek. Csakhogy én erről mit sem tudtam, és
mint kiderült, Butler sem. Martins leszármazottai azonban igen. Jim Martins, aki
ennek a tisztiszolgának az ük-ük-ükunokája, ugyancsak értesült a takarításról,
valamint az újságcikkekben emlegetett Donovan ezredesről, és megszólalt a
fejében a riasztócsengő. Csak nem hagyja, hogy Donovan utódai kaparintsák
meg a kincseket? Rádöbbent, hogy ha isten is úgy akarja, gazdag ember lehet
belőle. Hát így volt valahogy. Jim Martins egyszer még környezettanulmányt is
végzett a Kancsendzöngán, sőt talán még fel is mászott rá valameddig, de a holt-
testet persze nem találta meg.
Ő lehetett az a Sam, akiről Larry beszélt nekem, gondoltam.
– Hogy lett Martinsból temetkezési vállalkozó? – kérdeztem.
 – Sehogy – felelte a lord. – Arról persze fogalmam sincs, hogy került össze
Mr. Woodley-val, akinek a cégét megbíztam az előkerülő holttestek gondozásá-
val, és akit nem ismertem személyesen, mivel akkor éppen Indonéziában, vagy
hol a csodában dolgozott valami régi temetőben. Szerződést kötöttem a cége
egyik alkalmazottjával az ősöm testének a tartósítására, valamint magam is csat-
lakoztam a takarítókhoz. Szerveztem egy kis csapatot, jelentkező akadt bőven,
így aztán elindultunk a Kancsendzöngára. Végig meg voltam győződve róla,
hogy Mr. Woodley valóban Mr. Woodley. De nem ő volt. Martins még azelőtt
megölte, hogy találkozhatott volna közülünk bárkivel is. De lehet, hogy nem is ő
ölte meg…
Lehajtotta a fejét, és hallgatott. Majd bizonytalanul rám nézett, mintha azt
latolgatná magában, hogy ragozza-e tovább a dolgot.
– Mr. Woodley… nem egyedül vett részt az akcióban – sóhajtott fel rövid vá-
rakozás után. – A barátnőjét is beavatta a dolgokba, aki… még keményebbnek
bizonyult, mint ő.
Nem tudhatta, milyen érzelmeket kavar fel bennem a lány emlegetése, ezért
talán legszívesebben nem is beszélt volna róla. És én még azt hittem, hogy senki
nem tudott kettőnk kapcsolatáról, pedig valószínűleg mindenki. Hát ennyire
képes titkokat őrizni egy lámakolostor.
– Lola Davenport látszólag semmiféle kapcsolatban nem állt az ál-Woodley-
val… Marsha Poppins kísérője volt.
– Hogy jön össze ön szerint ez a kettő? – kérdeztem.
– Ez az a véletlen, amiről már korábban is beszélni akartam – mondta a lord.
– Martins természetesen még Európában elmondta Lola Davenportnak, hogy mi
a terve. Szerette volna, ha a barátnője is részt vesz a végrehajtásban, elvégre
fontos volt számára, hogy legyen valaki, aki segít neki.
– Kinyírni a konkurenseit?
– Maga is megtapasztalhatta, hogy „Woodley” nem gyilkos típus. Lola azon-
ban igen. Ahogy megtudta, mire készül a barátja, elkezdte törni a fejét, hogyan
tudna befurakodni a takarítók közé, és hogyan tudna a legkisebb gyanú felkelté-
se nélkül „Woodley” mellett „dolgozni”, ráadásul azt a látszatot keltve, hogy
nem is ismerik egymást. Ez szükség esetén még jól jöhetett volna nekik. Ekkor
mintegy ördögi sugallatként kezébe kerülhetett egy hirdetés, amelyet egy bizo-
nyos gazdag ügyvéd, Mr. Poppins adott fel. Ebben kísérőt keresett a lánya szá-
mára, akinek gyenge tüdeje miatt levegőváltozásra volt szüksége. Már ki is né-
zett neki egy jó kis helyet a Himalájában, a Kancsendzönga közelében, Lapcsang
kolostorában, Lola pedig kapott az alkalmon. Micsoda véletlen, igaz? Éppen oda
került, ahol Mr. Martins-Woodley is tevékenykedett. Így aztán összekerült az
álompár. Sokra vihették volna, ha túl tudtak volna járni az ön eszén. Ön nem
gyanakodott Mr. Woodley-ra?
– Dehogynem – bólintottam. – Bár… azért ez kezdetben még nem volt kifeje-
zett gyanú. Inkább csak sorba vettem azokat, akik számításba jöhettek.
– Mint mik?
– Mint gyilkosok. Bizonyos idő elmúltával aztán már biztos voltam benne,
hogy Mr. Woodley nem Mr. Woodley. A kulcs az az ismeretlen férfi volt, akinek a
holttestére Marsha szobájában bukkantunk rá. Odacsalta, és ott végzett vele a
gyilkosa. Mrs. Butler segítségével ujjlenyomatot vettem róla, és elküldtem azo-
nosításra. Kiderült, hogy az ujjlenyomat egy bizonyos Mr. Woodley, a Nyugodjék
Békében temetkezési cég tulajdonosának az ujjlenyomata. Az azonosításban nem
kis szerepet játszott Larry barátom. Amikor ez kiderült, már biztos voltam ben-
ne, hogy a gyilkosságokban Mr. Woodley is részes, bár azt azért nem tudhattam,
hogy valóban ő követte-e el őket. Egy kicsit még várnom kellett, hogy ez kide-
rüljön. Csapdába kellett csalnom az igazi gyilkost. De nemcsak én gyanakodtam
Woodley-ra, hanem például Mr. Atkinson is. Bár ő a Siva-hívőket is gyanúba
vette. Tudja, miért? Mert amikor a gyilkos rátámadt, hamuszagot érzett a leve-
gőben.
Talán be kellett volna vallanom neki, többször is megfordult a fejemben,
hogy Miss Davenportnak köze lehet a gyilkosságokhoz, de igyekeztem elhesse-
getni magamtól a gyanút. Elvégre Lola Marsha Poppins kísérője volt, hogy le-
hetne bármi köze is az ügyhöz?
Lord Carrick ekkor feltette a legfontosabb kérdést. Vagy talán az egyik legfon-
tosabbat.
– Mondja… Mr. Lawrence… annak a nőnek vajon miért kellett gyilkolnia?
– Azért, mert ő képes volt rá – mondtam rövid hallgatás után. – Ő igen. Az ál-
Woodley pedig nem. Lola megpróbált minden fellelhető konkurenst elkergetni a
környékről. Azt gondolta, a merényletek és a gyilkosságok elrettentenek ben-
nünket a kutatástól, legalábbis addig, amíg ő meg nem találja Donovan holttest-
ét. Neki nem voltak gátlásai – ő nem valakit akart megölni, hanem bárkit. Ezért
nem is válogatott. Feltételezem, hogy Martins azért segített neki. Például gödröt
ásni, amibe önnek volt szerencséje belepottyanni.
– Majdnem meghaltam – morgott a lord. – Olyan hihetetlen, ahogy az a nő
gyilkolt. És különlegesen kegyetlen módokon. Vajon hol az ördögben tanulhat-
ta?
Mit válaszolhattam volna erre?
– Ölni könnyebb megtanulni, mint az egyszeregyet – mondtam megvonva a
vállamat. – Számos olyan hely létezik a világon, ahol hamar megtanítják még a
legegyszerűbb, legártatlanabb léleknek is, hogyan lehet embertársait minél
gyorsabban és minél kegyetlenebb módon kiradírozni az emberiség nagy leltár-
könyvéből. Miss Davenport jó tanulónak bizonyulhatott.
– Képes volt önmagát is megsebezni, csak hogy elterelje magáról a gyanút…
– Jól látja, lord Carrick – bólintottam. – Ám arra azért vigyázott, nehogy ko-
molyabb kárt tegyen magában.
– Egyet áruljon még el nekem – sóhajtotta, felemelte az időközben megmele-
gedett gyümölcslével félig teli poharát, majd fejcsóválva visszalökte a helyére. –
Hogy került a kabátom gombja a Marsha Poppins szobájában talált halott mellé?
– Lola nemcsak ügyes gyilkos volt, hanem okos is – mondtam. – Megpróbálta
időről időre másra terelni a gyanút. Hol önt vette célba… hol… mást.
Ez a hol más én is lehettem, és voltam is. Nem akartam erre gondolni, de az,
ami kettőnk között történt, ugyancsak színjáték lehetett. Vagy talán más is? Lola
tartott tőlem, tisztában volt vele, ki vagyok, ezért időről időre látványosan bi-
zonygatta, hogy mennyire fontos neki Marsha – így akarta elaltatni az esetleg
felmerülő gyanakvásomat. Pedig ő végzett minden áldozattal. Sok rosszat el
lehet mondani róla, de azt nem, hogy lustálkodott volna. És ami köztünk volt?
Vajon jelentett-e neki valamit, vagy én is csak egy voltam számára a szerencsét-
len hülyék közül?
Sok mindent megbeszélhettünk volna még, többek között Piki és Párnika
ügyét is, hogy mennyire zavarták a nyomozásomat, de túl fáradt voltam ahhoz,
hogy előjöjjek vele. Arról nem is beszélve, hogy számos apróbb dologra is választ
kellett volna még keresnem, de úgy gondoltam, mára ennyi is elég. Valaki azt
mondta egyszer nekem, hogy a természetben soha nincs száz százalék. Akkor a
titkok megfejtésében miért lenne?
Hallgattunk egy sort, majd lord Carrick feltette az igazán utolsó kérdését.
– Mondja, Mr. Lawrence, ön szerint mit jelentenek azok a kavicsok… Donovan
kabátjában? Van valami elképzelése róla? Néha az az érzésem, hogy Donovan
hülyére vett bennünket, kései leszármazottakat. Odafent üldögél egy felhő szé-
lén, a hasát fogja a röhögéstől és a középső ujját mutatja felénk. Ezt nektek! Ma-
ga mit gondol erről?
– Így is lehet – mondtam. – Bár ki tudja? Talán valami mást jelent. Vannak
rejtélyek, amelyek azok is maradnak. Alighanem ez is közéjük tartozik.
Amikor befejeztük a beszélgetést, és felálltunk az asztaltól, búcsúzóul még
megveregette a vállam.
– Azért az nagy húzás volt magától, hogy eltüntette a barátját és a kislányt.
Hogy micsoda kis csaj az a lány! De maga se semmi. Mondja, nem kockáztatott
túl sokat? De hagyjuk is ezt, az a lényeg, hogy végül jól jöttünk ki a dologból.
Csak azt nem tudom, hogy hol lehetnek azok a rohadt gyémántok? Maga nem
kíváncsi rájuk?
– Nem én – mondtam.
És ez igaz is volt. Engem nem a gyémántok érdekeltek, hanem maga a rejtély,
amely még mindig megfejtetlenül várakozott rám.
Arra várt, hogy megfejtsem.

Két nap múlva ismét odafent voltam Lapcsangban. Ekkor már ismét Dava volt a
főláma. Szemmel láthatóan örült az érkezésemnek. Sietnem kellett, ha utána
akartam járni valaminek. Ha megtörtént volna az, ami rossz esetben megtörtén-
hetett, sosem bocsátottam volna meg magamnak.
Dava teával kínált – immár a főlámát megillető cellában s elégedetten nézte,
ahogy a himalájai tea kissé avas ízét élvezem.
Csak ezután mertem feltenni a kérdést, hogy megerősítettem a lelkem a teá-
val. Egy kis whisky ugyan még elfért volna bennem, de hát nem kérhettem alko-
holt egy közismerten absztinens főlámától. És nem is akartam inni egy cseppet
sem, mielőtt meg nem győződtem róla…
– Itt vannak még a halottak?
Dava mélyet sóhajtott.
– Itt, rinpócse. De holnap, ígéret szerint, elszállítják őket. Éppen ideje. Lassan
olyanok leszünk, mint egy temető. De miért kérdezed? Attól még nyugodtan
tanulmányozhatod a könyveinket, hogy itt vannak.
– Megnézhetném őket? – kérdeztem.
Dava meglepett képet vágott.
– Mi az ördögöt akarsz tőlük?
– Elmondanék egy imát Donovan ezredes felett.
Dava grimaszt vágott, majd megvonta a vállát.
– Felőlem…
Így történt, hogy amikor eljött az este, kisétáltam az udvarra és a sátor felé
vettem az irányt. A felé a sátor felé, ahol a koporsók feküdtek egymás mellett.
Ahova épeszű ember nem kívánt volna visszatérni soha.
Hűvös szél fújt a Kancsendzönga felől, meglebegtetve a sátrak közé kifeszített
imazászlókat. Az imahengerek is megmoccantak, s lassú forgásba kezdtek, mint-
ha szellemkezek forgatták volna őket. Nem láttam senkit az udvaron, már a ku-
tyák és a galambok is nyugovóra tértek.
A sátor sötétségbe burkolózva feküdt előttem. Mintha egy óriási, pihenő ős-
lény lett volna. Tudtam, hogy a többi sátor is üresen áll: a nagytakarítás befeje-
ződött. A takarítók – már akik élve megúszták – elvonultak, és az összegyűjtött
„zsákmányt” is nemsokára elveszik az arra illetékesek.
A sátor ajtaján lakat lógott, de nem volt rákattintva, mintha valaki sietségé-
ben elfelejtette volna. Ahogy félretoltam a nemezlapot, a kelő hold még halvány
fénye belopakodott az ajtón. Haboztam egy kicsit, hogy gyújtsak-e villanyt, az-
tán úgy döntöttem, hogy előbb a zseblámpámmal próbálkozom. Hátha valame-
lyik, kései sétáját végző szerzetesnek feltűnik a világosság, és idejön kíváncsis-
kodni.
A koporsók féltékenyen hallgattak, mintha nem óhajtották volna a társasá-
gomat. Nem telt sok időbe, hogy megtaláljam Donovan ideiglenes szállását. Az a
kis matrica segített benne, amelyet akkor ragasztottam rá, amikor utoljára el-
hagytam a sátrat. Akkor már biztos voltam benne, hogy hamarosan visszatérek.
Elvégre még senki sem fejtette meg Donovan ezredes titkát.
A koporsó felnyitásával azért akadt egy kis problémám. Akárhogyan is nyo-
mogattam a nyitógombot, csak nem akart kinyílni a fedele. Már-már kezdtem
volna kétségbeesni, és arra gondoltam, hogy kénytelen leszek megkérni Davát,
hátha az ő varázsimái segítenek majd rajtam, ám ekkor megmoccant valami a
sötétség mélyén. Önkéntelenül is a zsebemhez kaptam, aztán le is eresztettem a
kezem. Nem volt nálam fegyver, de hát miért is lett volna. Egy békés kolostor-
ban nem hordanak maguknál fegyvert a látogatók. Ebben a pillanatban a kopor-
só fedele is meggondolta magát.
– Isten hozott, Leslie – üdvözölt egy sötét árnyék a sarokból.
Most is testére simuló ruhában volt, amilyet korábban nem is egyszer láttam
már rajta. Hosszú, kék köves fülbevalója is ismerősként üdvözölt.
– Ne izgulj – mondta megnyugtató mozdulat kíséretében Felizita –, nincsenek
rossz szándékaim. Ha lennének, nem segítettem volna neked. Elvégre én vettem
ujjlenyomatot az ismeretlen halottról a púderpamacsommal. Remélem, még
emlékszel rá.
– Emlékszem – mondtam. – És most meg is köszönöm.
– Szívesen – mondta. – De már egyszer megköszönted. Nem gondoltad, hogy
itt leszek még, mi?
– Reménykedtem benne, hogy igen – mondtam.
– Akkor hát mit tegyünk?
– Lássunk munkához – mondtam.
– Mire gondolsz? – kérdezte kutató pillantásokat vetve a halottra.
Donovan ezredes úgy feküdt előttünk, mintha már ezer éve koporsóban nyu-
godna, akár az egyiptomi múmiák.
– Van valami ötleted? – kérdezte Felizita.
– Tudod, hogy hívták az ezredest? – kérdeztem rövid hallgatás után.
– Hogy hívták? – kérdezte feltámadó csodálkozással a hangjában. – Donovan-
nek, nem?
– Volt egy ragadványneve – mondtam.
Felizita összeráncolta a homlokát.
– Ragadványneve? Ezt… nem egészen értem.
 – Tetovált Donovan – mondtam. Úgy ízlelgettem a kifejezést, mintha csoko-
ládét majszolnék.
– És?
– Látod a tetoválásait? – kérdeztem.
Bár az elmúlt hosszú évtizedek alaposan megviselték az ezredes bőrét, halvá-
nyan látszottak rajta a hajdani tetoválás vonalai.
Felizita a test fölé hajolt.
– Egy oroszlán – mondta aztán. – A felső karján. Legalábbis én annak látom.
Ott pedig valamilyen címer, vagy micsoda.
– Valószínűleg az ezredével lehet kapcsolatban. Talán az ezred címere… Nem
ismerem az akkori hadijelvényeket – mondtam.
– És az ott?
Donovan ezredes jobb felkarján valami furcsa ábra látszott, ami pókhálóra
emlékeztetett.
– Pókháló? – kérdezte Felizita.
Zsebembe nyúltam, és kihúztam belőle azt a papírdarabot, amelyet Larry
szerzett be nekem. Nem volt egyszerű hozzájutni, meg is kérte érte az árát.
– Ez micsoda? – kérdezte Felizita, aki gyanakodva figyelte, amint a zsebembe
nyúlkálok.
Nem szóltam semmit, csak a tetovált felkar mellé fektettem a zsebemből ki-
húzott rajzot. Az ezredes bőrén és a papíron ábrázolt hálószerű ábrák azonosak
voltak. Mint két ikertestvér. Mintha indigóval másolták volna őket.
Felizita hangja remegett, amikor megkérdezte:
– Mi ez az… egész?
– Nem találod ki? – kérdeztem.
Felizita a torkához kapott, mintha attól tartana, hogy hirtelen fojtogatni kez-
dem.
– Jézusom… ez lehetséges?
Nem válaszoltam. Néztem még egy kicsit a két hasonló ábrát, és csak később
árultam el neki, hogy pontosan mire gondolok.
– Keressünk rajta egy pontot vagy egy nyílvesszőt vagy valamit…
– Nem kell keresni – vágott közbe. – Látod azt a keresztet a vízszintes és füg-
gőleges vonalak között? Szerinted ez… ez…
 – Csennai, azaz Madrász térképe a 19. század elejéről.
– És a… kereszt? – kérdezte. Éreztem, hogy gyorsabban lélegzik a szokottnál.
– Látod azt a két párhuzamos vonalat? Az jelzi a főutcát… aztán van két temp-
lom…
– A központtól távolabbi mellett van a kereszt…
– Vagy éppen a templomban.
– És ez azt jelenti… azt jelenti…
– Azt – bólintottam. – Hogy ott vannak valahol elrejtve a gyémántok.
– Akkor… miért a kavicsok… miért menekült velük a Kancsendzöngára?
– Talán mert el akarta terelni a hatóságok figyelmét a gyémántokról. Talán
valakinek szánta őket. Azt akarta, hogy mindenki azt higgye, a gyémántok már
nincsenek Madrászban.
– Akkor miért varrt kavicsokat a kabátjába?
– Nem tudom – ráztam meg a fejem. – De meg fogom tudni.
– Ez azt jelenti, hogy… Csennaiba mész? – kérdezte.
– Rövidesen – mondtam. – Előbb vissza kell térnem…
Megfogta a karom és megszorította.
– Nem lesz szükséged segítségre?
– Hát… az az igazság, hogy valóban jól jönne, ha lenne mellettem valaki, aki
képes púderpamaccsal és púderrel tökéletes ujjlenyomatot venni.
– Ez annyit jelent… hogy…
– No és mi lesz Butlerrel? – kérdeztem.
Felizita széttárta a karját.
– Szabad vagyok, Leslie, mint a madár.
Donovan ezredes a koporsóban mintha elmosolyodott volna. Mintha elége-
dett kifejezés ült volna ki az arcára. Mintha bejött volna neki, amit majd kétszáz
évvel ezelőtt kitervelt magában.
Sajnos nem voltam tisztában vele, hogy mi lehet az.
Késő este volt már, s mi még mindig a kőbéka mellett ültünk, langyos oldalán
melegítve a hátunkat.
A nap fele már eltűnt a horizont mögött, amikor Felizita mélyet sóhajtott.
– Sajnálom, Leslie.
– Mit? – kérdeztem.
 – Azt a lányt… Lolát. Ha akarod, még beszélhetünk róla. Amikor már kész va-
gyok vele.
– Mivel? – kérdeztem.
– A hurcolkodással. Az én sátramban újabban hidegek és magányosak az éj-
szakák. Én pedig szeretem a meleget. Ezért átköltöznék egy kedélyesebb helyre.
– Mit mondott Dava? Van szabad cellája?
Gondterhelten rázta meg a fejét.
– Sajnos nincs. Vendég szerzetesek érkeztek egy közeli kolostorból, és vala-
mennyit elfoglalták.
– Akkor… mire gondolsz?
– Hátha befogad valaki. Még egy üveg whiskyt is vinnék magammal.
– A szerzetesek nem isznak alkoholt.
– Ismerek valakit, aki nem szerzetes, azonban van cellája, van ágya, és nem
vet meg egy-két pohárka italt.
– Hozzá szívesen költöznél? – kérdeztem.
– Nagyon is – suttogta.
A nap ebben a pillanatban eltűnt a horizont mögött. A Kancsendzönga sötét
palástot öltött. A szellő is megállt, nem lebegtette tovább az imazászlókat. Csak a
nagy hegyek között üvöltöttek Örökké Fúvó Szélanya engedetlen gyermekei.
Minden élőlény felkészült az éjszakára.
Mi is.

Két évvel később, már az Egyesült Államokban ért a hír, hogy Jim Martins, azaz,
az ál-Woodley szökést kísérelt meg egy Katmandu közeli börtönből, s eközben
életét vesztette. Miss Lola Davenportról – aki életfogytig tartó börtönbüntetését
töltötte, ugyancsak Nepálban – nem hallottam semmit. Abban reménykedtem,
hogy soha többé nem látom majd, és nem is hallok róla.
Az istenek azonban néha fütyülnek a kívánságainkra.
Úgy bizony.