A Történelem Nagy Rejtélyei összefoglaló alcímet viseli a Kossuth Kiadónak az a sorozata, amelynek 16. köteteként nemrég jelent meg Hajdú Éva műve, A Seuso-kincs. A szerző azonos azzal a fáradhatatlan oknyomozó újságíróval, aki a témáról a kilencvenes években cikkeket írt a Magyar Nemzet hasábjain, majd kormánybiztosként sokat tett azért, hogy a páratlan műremekek nem tűntek el a feledés homályában.
Rendőrtisztek akkoriban csak az ORFK bűnügyi főigazgatójának, Kacziba Antalnak az engedélyével állhattak szóba a sajtó képviselőivel, és nem volt könnyű szóra bírni azokat sem, akik tragikus halála előtt ismerték a laikus régészt. Sümegh József szűkebb köre tudott az elásott/föllelt kincsről, amelynek árából a fatalember házat akart építeni sorkatonai szolgálata teljesítése után. Ám leszerelése előtt néhány nappal eltávozásra ment, kilátogatott a pincéjéhez, ahol később felakasztva találtak rá. (Az sem elképzelhetetlen, hogy Sümegh alkoholista apja kótyavetyélte el, tette aprópénzzé a kincset, és depresszióssá vált fia emiatt öngyilkosságot követett el. De a körülmények – véres trikó, további ismeretlen lábnyomok a pincében – az idegenkezűséget sem zárják ki.)
A gazdag római úrról (Seusóról) elnevezett tárgyak rejtélyes módon külföldön bukkantak föl, szerb-libanoni műkereskedők vásárolták fel, végül egy londoni műgyűjtőé lett. Lord Northampton ötször nősült, ötször vált el, az ősi birtok renoválása is sok pénzt követelt, így nem a gyűjtőszenvedély sarkallta, hanem a jó befektetés ígérete, amikor megvette a kétes eredetű kincset. Azt remélte, később jó áron túladhat rajta. A Sotheby’s aukciósház egy zürichi árverésen akarta „piacra dobni” a lord római ezüstjeit, ám előtte tisztázni kellett a kincsek eredetét. A hír Budapestre is eljutott, majd az elmaradt árverés után egy New York-i „pártatlan” bíróság feladata lett volna, hogy megállapítsa: melyik ország (Horvátország, Libanon vagy Magyarország) a jogos tulajdonos. Zágráb azzal érvelt, hogy az 1960-as években Brioni szigetétől nem messze ásták ki a leleteket, de az állítást nem tudta hitelt érdemlően alátámasztani. A libanoniak alaptalan keresetét a bíróság eleve elutasította, a tárgyak tulajdonjoga azonban a per végéig sem dőlt el egyértelműen. Bár bizonyított tény, hogy az ezüst „alján talált földmaradványok azonosak a Kőszárhegyen található pince altalajával, azzal a földdel”, ahol Sümegh Józsefet felakasztva megtalálták, ám a bíróság ezt nem vette figyelembe. Így tehát a brit lord megtarthatta a Seuso-kincset, értékesíteni viszont nem tudta. Az ő örökösétől vásárolta vissza a magyar kormány azt a hét darabot, amelyet most a Nemzeti Múzeumban őriznek. (Az, hogy ez megtörténhetett, tehát a magyarok megkapták a kiviteli engedélyt, arra utal, hogy Nagy-Britannia elismeri a tulajdonjogra vonatkozó budapesti álláspontot.) S minthogy a gyilkosság nem évül el, a rendőrség újra kinyitotta annak a kiskatonának a halálával kapcsolatos dossziékat, aki 1976-ban megtalálta a Seuso-kincs darabjait a Dunántúlon.
Hajdú Éva izgalmas kötete részletesen vizsgálja az értékes régészeti leleteket övező rejtélyeket, ám mint maga is bevallja a könyv utolsó lapjain: a titkokra egyelőre nincs megnyugtató magyarázat. Egyebek mellett nem tudjuk: ki volt valójában Seusó? Hol került elő a kincs? Ki ölte meg a katonát? Álltak-e a gyilkosság hátterében esetleg korabeli katonatisztek, titkosszolgálati személyek? (A titkosszolgálatok ugyanis tudtak róla, hogy Sümegh „ezüst tárgyakat akar eladni”.) Hogyan csempészték ki az országból a tárgyakat? Magyar katonai segédlettel? Az orosz diplomácia közreműködésével?
A válaszokra még várnunk kell, ám az is előfordulhat, hogy sohasem derül ki az igazság. A volt kormánybiztos kötete mindamellett alaposan taglalja a kincsek történetét. A könyv azoknak is ajánlható, akik a közeli jövőben meg akarják tekinteni a becses tárgyakat.
A Seuso-kincsek tárlata október 3-án nyílik a székesfehérvári Szent István Király Múzeum felújított Dísztermében. A kiállítás január 15-ig látogatható délelőtt 10 és este nyolc óra között.